Megvan az, amikor kidobóztok tornaórán, és ha nem is az elején, de mondjuk a közepén eltalálnak? Emlékszel a megkönnyebbülésre, hogy végre túlvagy rajta, eldöntetett? Na, ilyen lesz, ha meghalsz. Ez a novella erről az érzésről is szól, és arról, mivel jár ez a fajta elsőbbség.

Amíg írtam, végig szegény Jóhann Jóhannsson The Beast című száma zúgott a fejemben. Paul Auster most megjelent, Nagy Amerikai Regényét olvasom, talán innen valók a hosszú, egymásba tekeredő mondatok és a gyakori szóismétlések, melyek így együtt az erdő ösvényeit, a futó ember zihálását és a szörny lélegzését is imitálják. A zsír- és füstszagú kunyhó pedig Dragomán György korai regényéből, A pusztítás könyvéből jött (most komolyan, ki gondolta, hogy ez után a könyv után idáig eljut?)

Rossz és jó dolgok leírása D. nézőpontjából

Az emberek nem szeretik a tájleírásokat, például a fagyos, novemberi erdő képét, amit felülről mutatok nekik, a három gyerek, hármuk rohanásának virágként szétnyíló képét, útjaikat, A., B. és C. utak, ahogy eltávolodnak, olykor metszik egymást, a lényeg, hogy mind kifelé tart az erdőből, inuk szakadtából kifelé fut a három betű, mert csak betűknek fogom nevezni a fiúkat, magunkat, nem a nevükön, hogy ne tudjátok meg, kikről szól ez az írás, bár így is rájöttök majd. Annak idején elég nagy port vert fel az eset, valamikor a kilencvenes években, amikor még nem volt internet, GPS és semmiféle okoseszköz, ezért is lehetséges, hogy a testet, az egyik fiú maradványait soha nem találták meg az erdőben.

Ami nem is igazán erdő, mert fél évvel ezelőtt irtás volt benne, a nagyobb fákat kivágták, csak a közepes és csenevész példányok maradtak és a bokrok, amikkel már nem foglalkoztak az irtók, mert egy véletlen baleset miatt félbeszakadt a munka. Az egyik favágót eltalálta egy korhadt ág, a sisakjára zuhant, de így is volt akkora ereje az ütésnek, hogy a nyaki csigolyák összemozdultak, és köztük részlegesen megszakadtak az idegek, amitől a férfi fél oldalára lebénult. Hetekig csak feküdt a kórházban, ahol a munkatársai, mikor meglátogatták, zavartan kérdezgették, hogy mire emlékszik, mert az ág tölgyfa ága volt, de akkor, amikor eltalálta a férfit, ők épp egy bükkös részt vágtak, szóval elképzelhető-e, kérdezte a brigádvezető, hogy nem felülről esett ár az ág, hanem valaki megdobta vele. A fekvő először a szemét forgatta e felvetésre, majd elöntötte a méreg, és kiabálni kezdett, hogy nem akarják munkahelyi balesetnek tekinteni a dolgot a cégnél, hanem valami másnak, ezért mondja a brigádvezető ezt a hülyeséget, mire a kollégák sietve elkullogtak. Aztán a bénultat hazavitték, és mérge egy ideig otthon, a saját ágyában is kitartott, de végül megkapta a pénzét, és akkor ezzel már nem volt baj, csak mozogni nem tudott továbbra se. Látta a felesége arcán a türelmetlenséget és az undort, amikor pelenkázta, ezért egy esős hajnalon egy zacskót, az orvosságokat áruló patika műanyag szatyrát húzta a fejére, majd az alját megkötötte cipőfűzőjével, a cipőjéből, mely kapcsán biztos volt, soha többé nem lesz már rá szüksége, és az utolsó gondolata az volt, mit kezd majd elárvult cipőivel az asszony.

Érdekes, hogy a favágók nem foglalkoztak a kunyhóval, mely majdnem az erdő közepén volt, és ahonnan A., B. és C. útja szétágazott. Bizonyára látták a faágakból összerakott, fenyőgallyakkal borított tákolmányt, mely egyébként egy tölgyfának támaszkodott, a kéményt, amely az egyik sarkából kandikált ki, a körötte felhalmozott szemetet, a ruhacsomókat, műanyag zacskókat, kerti székeket, vasdarabokat és gumiabroncsokat, melyeket a kunyhó tulajdonosa a környékbeli házak udvarairól, az erdő széléig merészkedő külvárosi kertekből gyűjthetett be – de a favágók nem foglalkoztak vele. Hozzászoktak az erdőben élők nyomorúságos telepeihez, talán csak az volt furcsa ennél a kunyhónál, hogy az ajtóként szolgáló műanyag fólia tartóléce és egy közeli fa törzse közé a kunyhó tulajdonosa kifeszített egy kötelet, amin vörösbarna húsdarabok száradtak a tavaszi szélben. A favágók akkor azt gondolták, ez valami dög, vagy kóbor kutya, esetleg csapdával ejtett vad húsa, és nem gondolták, hogy jelenteniük kellene bárkinek is a dolgot, legkevésbé az erdészetnek. Persze azt nem tudhatták, hogy az erdész pont ezekben a hetekben az életéért küzdött a kórházban, mert valami egy tisztáson hátulról rátámadt, a fejére mért ütéssel elkábította, hogy a kezébe hasító fájdalomra riadjon, a fájdalom pedig onnan jött, hogy a támadója letépte a kézfejét, majd a darabot felkapva elrohant. Az erdész elbotorkált a terepjáróig, ahol az elsősegély-csomaggal bekötözte a csonkot, persze a géz azonnal átázott, ekkor szorítókötést készített az övéből, majd fél kézzel bevezetett a kórházig.   

A kunyhóról akkor, azon az őszön, rajtuk, mármint a favágókon kívül először még legalább hárman biztosan tudtak, a helyi menhely vezetője és két segítője, egyetemista lányok, akik szabad idejükben teát és ételt osztogattak, betakarták pokróccal az utcán alvókat, kiadták a menhely ágyait a nagy hidegben betérőknek. Az idősebbik lány és a menhely vezetője, egy ötvenes, mélyen vallásos, de egyébként nagyon keserű férfi ősz elején végigjárták az erdő szélét, ahol volt pár telep, hajléktalanok viskói, és azok beszéltek nekik a kunyhóról, és lakójáról, de mondták azt is, ne menjenek oda, annak, aki ott lakik, annak nem kell segítség, annak nem kell semmi, és a szemükben, miközben ezt mondták, félelem csillogott, de a férfi és a lány nem hallgatott rájuk, bementek az erdő mélyébe, nagyjából azon a csapáson, ahol két hónappal később majd mi megyünk, köröttük a nem oly rég vágott erdő csonkjai, a hirtelen megnyílt terek, a torz faközök, mígnem oda nem értek a tákolmányhoz, ahol megtorpantak. Később a férfi a fiatalabbik lánynak, aki aznap nem volt szolgálatban, mert nyelvvizsgára készült, és épp az országról és a szűkebb lakóhelyről szóló tételeket biflázta („The capital is Budapest, it is a beautiful city.”), neki azt mondta, volt valami hirtelen rátörő szorongás, ami megállásra késztette a tisztás szélén. Elnézte az egymásnak döntött ágakat, a sátorszerű, sötét és zöld és barna kúpot, és a látványtól, az istentelen arányoktól és formától megdermedt, képtelen volt továbbmenni, ezért az idősebb lány óvakodott a műanyag ponyvához, résnyire húzta, és beszólt, halló, van itt valaki, de nem jött válasz. Az időseb lány pár másodpercig hallgatózott, noha minden sejtje azt sugározta, fusson, beszívta a kunyhó belsejéből előszűrődő égett zsír és füstszagot, ezt a nehéz, keserű aromát, és ahogy fülelt, meghallotta a légzést. Shsss-hhhh majd ismét: shsss-hhhh. Valami nagy, megállíthatatlan tüdőből szakadt ki a hang, a lány óvatosan visszaengedte a fóliát, majd tekintetét le nem véve a kunyhóról, visszahátrált a férfihoz. Némán kimentek az erdőből, aztán elsétáltak a sötétedő utcákon a kis térig, ahol a lány balra fordult, előtte halkan elköszönt a férfitól, aki jobbra fordult. Ami ezután következett, arról az idősebb lány csak hatvan évvel később beszélt, egy öregotthonban, félig már a halál kapujában, a dédunokájának, aki mindig is egykori önmagára emlékeztette, bár talán nyúlánkabb és szétszórtabb volt. Kutatott az emlékei közt, és megzavarodott agya előásta azt a délutánt, amikor hazaért az üres szülői házba, és azonnal a zuhanyzóba indult, hogy lemossa magáról a kunyhó zsíros kipárolgását, de ekkor, a folyosó egy sötét szegletéből valami nekirontott, valami, ami az öregasszony szerint, akinek a száján nyál folyt le, miközben egyre hevesebben magyarázott, egészen az erdőből jött utána, a kunyhóból jött ki, és követte őket, őt és a férfit, majd bemászott a házukba hátul, az ablakon, amit mindig rényire nyitva hagytak, és rátámadt, a földre lökte, letépte rövidnadrágját, amit a meleg ősz miatt viselt, majd megerőszakolta, gyorsan és durván, és közben a lány a padlón, a szőnyeg porszagán túl érezte az égett zsír és a füst aromáit maga felett. Mikor végzett, a támadó szellemként vagy inkább egy nagyon ruganyosan mozgó állatként tűnt el, alig lehetett hallani, ahogy kisurran házból, a lány nem nézett fel, nem nézte meg, nem merte vagy nem akarta látni, mi művelte ezt vele, ehelyett feltápászkodott, és a zuhanyzóba botorkált. Soha nem beszélt senkinek a dologról, csak ennek a dédunokának hatvan évvel később, nem sokkal halála előtt, és ez a dédunoka, bármennyire is szeretett a dédnagymamát, ezután a kótyagos vallomás után már kevesebbet járt hozzá, tulajdonképp egyszer látta még a temetésig.

Mi, a fiúk a fiatalabb lány, a másik menhelyi önkéntes révén szereztünk tudomást a Remetéről. Mert azonnal elneveztük a kunyhóban rejtőzködő alakot Remetének, miután a fiatalabb lány testvére, aki a másik osztályba járt, de jó haverja volt négyesfogatunknak, egy szünetben elmesélte azt, amit neki a nővére mesélt, aki a menhely vezetőjétől hallott a Remetétől, a  keserű, zárkózott férfitól, akivel viszonya volt akkor már hónapok óta, és aki ennek a viszonynak a végét később nem tudta feldolgozni, pontosabban azt nem, amikor a lány elment egyetemre a következő ősszel, és hátrahagyta őt a városban a családjával, a reménytelen és izzó szerelmével, és ez a szakítás juttatta végül oda férfit, hogy felkösse magát a házuk padlásán. Sokáig szenvedett, mondta a halottkém, sokáig kapálózott, és összecsinálta magát, valószínűleg azért, mert nem jól kötötte meg a csúszóhurkot.

A Remete azonnal behálózta a gondolatainkat, hetedikesek voltunk, és akkor már láttunk pár horrorfilmet, délutánonként néztük meg őket B.-ék lakásán, előbb horrort, aztán egyfajta jutalomként, hogy kibírtuk, pornót, és a kettő, a kétféle behatolás az emberi – főképp női – testekbe, valahogy összemosódott képzeletünkben, ezért lehetett az, hogy C. később, felnőttként úgy érezte, a szeretkezés egy nővel együtt jár a nő testébe való más típusú behatolás gyönyörével, és előbb csak fojtogatta őket, majd később mindenféle dolgokat erőszakolt partnerei testnyílásaiba, mígnem egy karácsony előtti hétvégén, harminckét évvel később rászánt magát arra, hogy  kést használjon. A testet egy építkezésen rejtette el, de ügyetlenül, pontosabban figyelmetlenül, az éjjeliőr levideózta a telefonjával, ahogy elásta alkalmi partnerét, így a rendőrök már hajnalban elfogták. A börtönben valami semmiségen összeveszett a cellatársával, aki puszta kézzel halálra verte őt.

El kell mondani azt is, hogy A. volt az, aki kitalálta, hogy menjünk ki az erdőbe, nézzük meg magunknak ezt a Remetét. Addig csak beszélgettünk róla, fantáziáltunk róla, miközben A.-ék hátsó udvarában cigiztünk, vagy az én szobámban zenét hallgattunk, vagy mászkáltunk a parkban, vagy hülyültünk a néptelen játszótereken. A. a kezdetektől fogva látni akarta a Remetét, azt mondta, hatalmas buli lenne, ha meglesnénk őt, hogy mit csinál akkor, amikor azt hiszi, senki nem látja. Igazából csak B.-t kellett győzködni, aki félt, félős, kövér fiú volt, aki – bár ezt csak anyámtól tudtam, aki jóban volt B. anyjával – még sokszor bebújt a szülői ágyba, pontosabban az anyja mellé csak, mert az apja jó három éve elhagyta őket egy másik nő kedvéért. Persze akkor még sem ő, sem mi nem sejtettük, hogy ez a vonzalom, ez a ragaszkodás kitart nemcsak a megmaradt szülő életének végéig, hanem még azon is túl, mert így történt, mert B. később magányosan, anyjához ragaszkodva élte felnőtt életét, egy házban vele, ott, a külvárosi gyártelep mellett, abban a négyemeletesben, és amikor az anyját elvitte a szíve, akkor sem tudott megválni tőle e jó fiú, esténként bemászott az ágyba mellé, átkarolta  mind feketébb és szagosabb testet, és álomba sírta magát. A szomszédok, akik végül két hónap után az elviselhetetlen bűz miatt kihívták rájuk a tűzoltókat és a rendőrséget, azt gondolták, hogy a nyugdíj miatt csinálta, de ez aljas rágalom volt. B. harcolt a testért, az utolsó pillanatig, és közben sérülést okozott több közfeladatot ellátó személynek is, de a bíró hitt az elmeszakértőknek, ezért került ideggyógyintézetbe, és nem börtönbe, és ott aztán megnyugodott, lecsillapodva, de szomorúan tengette napjait egészen korai, ötvenkét éves korában bekövetkező haláláig, amit fel nem ismert cukorbaj okozott. Azon az őszön mindez még előtte állt, és nem is sejtette a jövőt, de félni már akkor is félt az ismeretlentől, de aztán A. persze addig győzködte a kövér és alacsony B.-t, míg az beadta a derekát, és egy napon, pontosabban az őszi szünet egy üres és hideg délutánján elindultunk az erdőbe. A.volt a csapatunk origója és önjelölt vezetője. C. baromi jól focizott és minden sportban remekelt, B. volt a viccmester, aki már az alakjával meg a fura fejformájával mindenkit kapásból megnevettetett – de A. túltett rajtunk, egyszerűen csak magasabb ligában játszott, és ezt ösztönösen elfogadtuk, ezért is tartottuk őt egyfajta vezetőnek, akik megmondta, hol építsünk bunkert, hol focizzunk és kivel, melyik popszám a legjobb, vagy melyik csaj a legdögösebb a hetedik bében. A. magas, arányos testalkatú fiú volt, szorgalmas és okos, szemüveges arca értelmet és tiszteletet sugárzott, mindenki kedvelte, és akaratlanul is megbízott benne, nemcsak mi, hanem a felnőttek, a tanárok is. A legtöbben azt gondolták, A. biztosan viszi valamire, bármihez kezdett, abban szuper jó volt, a magasugrásban, a sakkban, a fogalmazásban – mindenhol remekelt, ezért hittük, hogy fényes jövő áll előtte, híres sportoló vagy politikus avagy művész válik majd belőle, akire büszke lehet a város, de büszkék lehetünk mi is, hogy ismertük.

Azon az őszi, hideg napon, a halottak napját követő második nap, amikor még tartott a szünet, és az erdei ösvényen mentünk be az erdő testébe, a rengeteg mélyébe, akkor is A. ment elöl, hogy ha bármi baj van, ha bármi fenyegetés jelentkezik, ő szembesüljön vele először, így történt, hogy ő pillantotta meg  kunyhót először, ő látta meg az építmény torz formáját, a körötte elszórt szemetet, a kötélre felaggatott húst, mindezt, amiről már annyit beszéltünk, amit már elképzeltünk oly sokszor, és ami most ott volt előttünk.

Lélegzet visszafojtva álltunk a tisztás peremén, a túlsó végén lévő ajtónyílást lestük, és tudtuk, hogy most dönteni kell: elég lesz ennyi, láttuk, kész, megvolt, és végre hazamegyünk – avagy odalopódzunk a bejárathoz, félrehúzzuk a ponyvát, és meglessük, ki bújik meg odabenn. Mert azt azonnal és teljes bizonyossággal tudtuk, hogy a kunyhó lakója, a Remete otthon van. Vibrált a levegő a tisztáson, és mintha a vérünkben doboló feszültség halk, elektromos zúgásként a fülünkbe sistergett volna, a szél füstös, izgató illatokat hozott, a lombszőnyeg mocorgott a lábunk alatt, egy félszemű, csontsovány holló nagyokat károgott az egyik tölgyfa korhadt ágán, és mi beledermedtünk a pillanatba, nem is sejtve, mi lesz velünk, merre indul az életünk. Ugyanakkor azt mind tudtuk isteni bizonyossággal, hogy ez egy olyan útválasztó, egy olyan keresztút számunkra, ami totálisan ellentétes irányokba vezethet minket, mert hátrálhatunk, vissza a gyerekkor jótékony védelmébe, ami majd a felnőttlét unalmába torkollik, vagy bemehetünk abba az elátkozott kunyhóba, hogy szembenézzünk a Remetével, és ebből, ebből az ostoba és felelőtlen tettből bármi lehet, akár még. A. szakította meg gondolatainkat azzal, hogy kilépett, tett egy lépést előre, ezzel elvált tőlünk, és meghozta azt a döntést, amit nekünk már nem kellett, néztem, ahogy dacosan, magányosan megy előre, összeszorítva ökleit, és mielőtt odaért volna a fóliához, megindultam, és futva felzárkóztam mellé, csatlakoztam hozzá, akaratlanul is segítve a súly elviselésében, osztozva a rettegésben. Mert nem mondtam még el, de én ebben voltam jó, az érzelmekben, én voltam a csapat érzelmi kötőanyaga, én békítettem ki a fiúkat, ha összevesztek, én hoztam közös nevezőre őket, én simítottam el a konfliktusokat, a vitákat, én voltam az a botcsinálta, ifjú pszichológus, aki miatt a négyesfogat egyáltalán még létezett. Most se tehettem mást, csak azt, hogy segítek a vezérnek elviselni ezt a hatalmas felelősséget és nyomást, ezért együtt nyúltunk a ponyvához, együtt húztuk félre, majd együtt léptünk be a füst- és zsírszagú sötétségbe.

A szemünk gyorsan megszokta a félhomályt, ami igazából egy derengő szürkeség volt, fénycsíkokkal szabdalva, mert a tető rosszul rakott ágai közt a bágyadt nap pászmákba beküldte fényét, így láthattuk a kályhát, a rozoga kis polcot, a széket, a szalmahalmot, amely fekhely gyanánt szolgált, a fellógatott fura tollcsomókat, a fazekakat és madárkoponyákat és a különféle csontokat, majd szemünk még jobban hozzászokott a szürke és a sötét, az árnyék és a fény megkülönböztetéséhez, és észrevettük a Remete sötét tömegét is mindezeken túl, a túlsó sarokba guggolni, és ekkor meghallottuk a légzését, amit a nagyobb lány is hallott, majd abban a pillanatban, ahogy felismertük, mi is ő, a lélegzés abbamaradt.

És akkora Remete előretolta magát, térden csúszva benyomult egy fénypászmába, és mi megláthattuk a fejét, és a felsőtestét, és A. volt az, aki gyorsabban kapcsolt, mindig nagyon jók voltak a reflexei, ezért volt mindig nagyon jó a sportokban is, nem csoda, hogy a másodperc tört része alatt sarkon fordult, és kirontott a bejáraton, félresöpörve, szinte leszakítva a műanyag ponyvát, majd artikulátlan üvöltésére a másik kettő, akik eddig a tisztás szélén vártak, meglódultak, és így történt, hogy hárman háromfelé kezdtek el szaladni, mit szaladni, rohanni, mint egy virág kinyíló szirmai, mint a tűzijáték fénycsóvái, útjaik szétágaztak, eltávolodtak, majd újra összeakadtak, de a leggyorsabban persze A. ért vissza a városba, a város peremére, a földútra, ahol találkoztak, és innen fog beérni az unalmas felnőtt életébe, amely során soha nem fogja elfelejteni, mi történt a kunyhóban, és ez, ez a bűntudat fogja őt megfosztani attól az ívtől, amire képességei folytán rendeltetett, ezért fog kibukni a gimnáziumból, megy el fizikai munkásnak, issza el az eszét, veri a gyerekeit, hagyja el a családját, hogy aztán a capitalban, a beautiful cityben kössön ki, mint hajléktalan, míg egy fagyos, februári hajnalon, negyvennégy évvel később meg nem dermed szemében a csalódottság végleg.

Mert miképp is lehetne együtt élni azzal az apró mozdulattal ott a kunyhóban, ami akkor esett meg, mikor sarkon fordult, és eliramodott, azzal a mindent eldöntő ütéssel a vállamra, az oldalamra mért lökéssel, nyomással és taszítással, amitől én, D. a földre kerültem, pont a Remete elé, szabad prédaként felkínálva neki, előnyt szerezve a hármasnak, B.-nek, C.-nek, de leginkább A.-nak, akik így el tudtak futni, el tudtak menekülni, életben tudtak maradni, meg tudták kezdeni a felnőtt életüket, maguk mögött hagyva a gyerekkort, melynek egy rövid és felejthető szakasza volt a testem eredménytelen keresése utáni időszak, a gyász, amikor az egyik osztálytársuk elvesztése, a barátjuk hiánya pár hónapra beárnyékolta életüket, de egyébként bizakodva és reménykedve léphettek a nyolcadikba, majd mehettek tovább abban a felnőtt életbe, amelytől annyi mindent vártak gyerekként.

Én pedig, D., aki legendává váltam, az Eltűnt Fiú, a Remete áldozta, a felzabált, széttépett, elhurcolt, Pokolba vitt gyermek soha nem követtem őket ezen az úton, és talán így, hogy fentről, ezzel a mindent áttekintő látásmódommal, ezzel a mindenttudó narrációmmal végignézhetem a sorsukat, így talán nem is sajnálom a dolgot, mert bár az emberek nem szeretik a tájleírásokat, a képet, amit a három betű útja mutatott a fák csúcsai közt, a bokrok közeiben, a hideg táj szürkéjében, mégis, nagyon tanulságos az, hogy ezek a vonalak sehova se vezetnek. 

vége 

Talán még nem írtam itt, hogy sokat játszom. Egyrészt mert azt gondolom, hogy az olyan játékok, mint a Senua's sacrifice vagy a Last of us már valóban egy új, a filmhez és a könyvhöz felmagasodott  történetelmesélési technikát hordoznak, melyet érdemes tanulmányozni, mert ez a jövő - másrészt puszta élvezetből. A fenti képre, pontosabban erre a videóra is a játékok kapcsán akadtam rá. Csak egy promóciós anyag, de megfogott a hangulata, és mögé gondoltam egy történetet. 

A hely

– Meséljen többet erről a helyről. A mai ülést szenteljük ennek.

– Az erdőről?

– Igen. Az erdőről. A bolyongásáról. Hogy nem talált belőle kiutat. Az ott töltött időről. Azt gondolom, minden későbbi probléma itt gyökeredzik. Amikor maga elveszett. Elvesztette az ösvényt. Magára maradt a rengetegben. Ahhoz, hogy feltárjam a teljes problémát, meg kell ismernem  pontosan a kiváltó okot, a kezdőpontot. A helyet, ahol a félelem, mely tönkreteszi a napjait, megszületett.

– Azt hiszem, az a hely csak egy előszoba.

– Minek az előszobája?

– A holtak birodalmának az előszobája.

A hír, hogy valaki van az erdőben, gyorsan terjedt. Önmagában hihetetlen volt egy ilyen esemény létrejötte, de ahogy belegondoltak, mit jelent ez, milyen következményei lehetnek, mind megdöbbentek. Nyilvánvaló volt, hogy meg kell őt találni mielőbb. Mielőtt bármi visszafordíthatatlan történik. Annak az illetőnek semmi keresnivalója nem volt az erdőben, ezt tudták mind, ezt nem vitatta senki. Még aznap reggel megszervezték hát a keresőcsapotokat, melyek vezetői megbeszélték a lehetséges stratégiákat.

– Kezdjük távolabbról. Hogy került oda?

– Letértem egy ösvényről. Gyakran túráztam akkoriban. Persze nyilvánvaló, ennek vége. Soha többé nem megyek be egy erdőbe. De akkoriban bejártam az ország nagy részét. Hallottam erről a sziklás, nehezen járható terepről, elutaztam hát oda, kivettem egy faházat az erdő szélén, s nekivágtam.

– Egyedül volt?

– Akkoriban egyedül éltem. Csalódtam az emberekben.

– Mondhatjuk, hogy depressziósnak érezte magát? Ezért ment ezekre a helyekre?

– Talán. Akkor még nem volt pszichológusom.

– Volt önben bármiféle önpusztítási vágy? Nem azért járt ezekre az elhagyott helyekre, aludt a szabad ég alatt, a rengeteg közepén?

– Hogy meg akartam-e halni? Nos, azt hiszem, nem bántam volna a dolgot. Lehet, ezért történtek pont velem ezek az események.

A keresés vezetői abban egyetértettek, hogy elég reménytelen helyzetben vannak. Az erdő ugyanis folyamatosan változott. Változtatta önmagát. A kiterjedését és a földrajzi helyét nem, de belül minden állandó mozgásban volt. Az ösvények, a szurdokok, a vízmosások, a patakok, a bokrok, a fák, még a legutolsó göröngy is új és új helyen bukkant fel. A keresés eredményességét ez a tény természetesen megkérdőjelezte. Hogy lehet megtalálni valakit, ha a helyzete ilyen sűrűn és természetellenesen változik?

– De ez a bizonyos túra nem a halálvágyról szólt.

– Nem, nem arról. Egyszerűen csak kíváncsi voltam arra a terepre. És egyedül akartam lenni. Munkahelyi gondok, kiégettség, ilyesmi. A kapcsolat, amit említettem, pontosabban annak az emléke – ilyenek miatt menekültem el azon a hétvégén a városból.

– Eleinte minden jól ment, ugye?

– Igen, becuccoltam a házba, főztem egy zacskós levest, ittam egy kis alkoholt…

– …gyakran ivott akkoriban?

– Mondjuk úgy, hogy gyakrabban, mint kellett volna. Szóval összeszedtem magam, aztán bepakoltam a dolgaim a hátizsákba, rákötöztem a hálózsákot, és nekivágtam.

– Ez volt délután….négy körül.

– Igen. És másfél óra múlva tökéletesen, totálisan eltévedtem.

A keresőcsapatok vezetői közt volt matematikus, csillagász és filozófus is. Mindhárman más álláspontot képviseltek a megoldást illetően. A csillagászé volt a legegyszerűbb. Úgy vélte, hogy az erdő változhat – de a csillagok fejünk felett lévő rendszere örök. Az ötlet, hogy a mindenki által jól ismert csillagképek segítségével hangolják össze a keresőcsapotok útvonalát, jó volt. Aztán valaki felvetette, hogy talán nem vették figyelembe, mi történik egy változó szelvényben. Mert a változás a fizikai térre is hatással van, vagyis ha egy tisztás fizikailag is helyet cserél egy horhossal, akkor az addig megfigyelt csillagkép információ – jobban mondva annak a lenti világhoz való kapcsolódása – azonnal használhatatlan, elavult adat lesz. Rövid vita után elvetették hát ezt a javaslatot.

– Mit érzett akkor? Félelmet?

– Nem. Nem emlékszem, hogy eleinte féltem voltam. Meg voltam döbbenve. Letértem egy ösvényről – talán már említettem – elhagytam a járt utat egy vadcsapás kedvéért. És ez vezetett abba az erdőbe. Ahol aztán, mikor egyszer visszafordultam, már nem volt ott mögöttem az ösvény, amin bejöttem a fák közé. Sőt, egy félembernyi magas sziklakitüremkedés magasodott előttem. Zöld mohával fedett, durva, rücskös felület. Emlékszem minden pontjára, mert ez volt az első pillanat, hogy szembesültem az erdő hatalmával.

– Mire gondolt akkor?

– Hogy megőrültem.

A matematikus javaslata végtelenül logikusnak tűnt. Azt kérte, képzeljék el az erdőt egy körcikkelyként. A cikkely peremén állnak fel a keresőcsapatok, majd egyenes vonalú mozgásban megindulnak a képzeltbeli kör középpontja felé. Egy vonalon hárman közlekednek, egymás mögött, tisztes távolban. Így ha az erdő változása valamelyiküket át is helyezi egy másik helyre, kettőnek még mindig lesz esélye végigmenni a kijelölt pályán. Amikor az egyes vonalak végén, a gyűjtőpontban találkoznak, akkor kijelenthető, hogy egy adott sávot, egy adott szelvényt felderítettek. Bevárják azokat, akiket az erdő mozgása eltérített, majd visszaindulnak, némiképp módosítva az irányt, vagyis egy új sávon, ismét legalább hárman, míg legalább egyikőjük el nem éri a képzeletbeli kör szélét. A peremen pedig újból jobb vagy bal oldali mozgást hajtanak végre, hogy most egy másik sáv legyen lefedve, majd kezdik elölről a befelé haladó mozgást. A matematikus számításai szerint a cikkely hosszát és a kör területét figyelembe véve, e módszerrel egy hét alatt végigjárható, átfésülhető az erdő egésze. Persze azonnal jöttek az ellenvetések, hogy az erdő igazából nem is kör alakú, vagy hogy az egyes sávok megállapításánál elég csak egy apró hiba, és így egy húsz méteres szakasz máris kimarad, ami beláthatatlan következményekhez vezet. A legfontosabb ellenérvet azonban maga a matematikus határozta meg szomorúan. Tegyük fel, mondta, hogy az erdő valóban egy kör, de nem a síkban van, hanem a fizikai térben – vagyis inkább egy korong. És e korong fel van tűzve egy tengelyre, és az az erő, mely az erdő elemeit változtatja, képes arra is, hogy ezt a korongot balra vagy jobbra is elmozgassa a tengelyén. Ha a mozgás pont akkor következik be, mikor ők a középpontban tartózkodnak, akkor máris rossz irányokba indulnak el kifelé. Amikor ezt a matematikus levezette, hosszú hallgatás után megszavazták, hogy nem az ő módszere szerint járnak majd el.

– Miért gondolta, hogy megőrült?

– Mert minden változott. Sétáltam egy öt percet, és a mögöttem lévő fák helyett csipkebokrokat láttam, amikor megfordultam.

– Ez a változás ezek szerint nem az ön szeme előtt zajlott?

– Nem. Mindig a hátam mögött. A szemem sarkában. A periférián. Amikor pislogtam. Sosem láttam a folyamatot, hogy hogyan történik, csak azt, hogy megtörtént.

– És rájött, hogy elveszett.

– Hát persze. Gondoljon csak bele, ki kell jutnia egy olyan épületből, ahol folyamatosan módosulnak a kijáratok, a szobák, a lépcsők. A tökéletes labirintus képződik meg maga körül.

– Nem gondolja, hogy ez némiképp olyan, mint az életünk? Ott is folyamatosan alakul minden, mégsem őrülünk bele. Igaz, nem ilyen látványosan, hanem a felszín alatt, de…

– Nem gondolja, hogy merészség lenne azt mondani, hogy a való életben mind az őrület peremén táncolunk?

A filozófus hosszas tűnődés után vezette elő javaslatát. Abból a tételből indult ki, amit a nagy Hérakleitosz vallott, nevezetesen, hogy kétszer nem léphetünk ugyanazon folyóba. Az erdő eleven cáfolata volt ennek a tételnek. Ugyanazon tér – és talán pillanat – látszatra megismétlődhetett kétezer méterrel arrébb is. Mi következik ebből, tette fel nyugodtan a kérdést a filozófus, majd hosszan belenézett a fák sötétedő közeibe. Csak annyi, hogy szilárd pontokat kell keresnünk ahhoz, hogy megtaláljuk azt az egy tényezőt, ami folytonos mozgásban van – vagyis az idegent.  A szilárd, biztos és változatlan tényező pedig mi magunk vagyunk. Minket, mint megfigyelőket, személőket az erdő képtelen megváltoztatni. Attól, hogy a tisztás helyett egy vízmosásban találom magam, attól az emlékeim, vágyaim és gondolataim nem alakulnak át. Mit jelent mindez, kérdezte valaki értetlenül, mire a filozófus elmosolyodott. Azt jelenti,mondta csöndesen, hogy nem kell tennünk semmit, csak ülni és várni. És hagyni, hogy a kóborló ránk akadjon.

– Kicsit eltávolodtunk az eseményekről. Azt mondta, két hétig bolyongott az erdőben.

– Igazából tizenhárom napig.

– Hogy bírta?

– Élelem volt, csak be kellett osztanom. Vizet találtam, több patak is keresztülszelte az erdőt. Az egyiknél konstatáltam, hogy mindaz, amit erről a helyről gondolok, igaz.

– Miért?

–  A patakra egy kis emelkedőn bukkantam rá. Nagy, lapos kövek feküdtek benne. És a vize felfelé, a hegy irányába folyt.

 – De akkor az ilyesmin már nem lepődött meg.

– Nem. Ez csak egyfajta megerősítése volt annak, hogy nem a mi világunkban járok.

– Volt még ilyen megerősítés?

– Igen. A megmenekülésem. Megláttam őt. A fák közt. Engem figyelt. Nem csinált mást, csak nézett.

– Ki volt ez a valaki?

Hosszas vita után elfogadták a filozófus ötletét. Elmondták a többieknek, akik egyetértően, kételkedve vagy közömbösen reagáltak. Aztán szétszéledt, mindannyian elindult arra, amerre épp kedvük volt. Az volt a lényeg, hogy az egyes várakozási pontokat nem határozták meg előre. Bárki, bárhol várakozhatott. Az sem volt fontos, hogy egymástól egyenlő távolságra legyenek, mivel úgy vélték, a véletlenszerűség hasznos lehet az eredmény szempontjából. Amikor a kereső személy úgy érezte, hogy jó helyen van, megállt, és várt. Szívük mélyén nem hittek ebben a módszerben, mert túlságosan passzívnak tűnt, de aztán, ahogy telt-múlt az idő, mind többen és többen megértették a terv zsenialitását. Nem az volt a lényeg, hogy ők találják meg az ismeretlent. Nem. Hanem az, hogy az erdő hozza eléjük ezt a személyt.

És így is történt.

– Nem tudom ki volt.

– Nem ment oda hozzá?

– Nem. És mielőtt megkérdezné – azért, mert féltem. Először nem is tudatosult bennem, de ahogy néztem őt, és ő visszanézett rám, rájöttem, hogy rettegek. Egy kis domb oldalában állt, elszórtan körötte fák. Sziklacsonkok a fák közt, mint fogak. Ott állt, a nap rézsút tűzött le rá. Negyven év körüli férfi lehetett. Nem látszott meglepettnek. Ő sem akart tőlem semmit, legalábbis először. Aztán mozdult, és megindult előre.

– És maga követte.

– Igen.

– Miért?

– Nem tudom. Akkor ez volt a helyénvaló. Rettegtem tőle, de követtem, mint akit hipnotizáltak. Fel a dombra, majd le, majd át egy bokros részen, egy patakon, egy sziklás, poros lejtőn. Végül elértünk egy nagyon sűrű részhez, amin alig tudtunk áttörni. Ahogy véget ért, a fák is ritkulni kezdtek. Az előttem lévő alak pedig eltűnt. És megpillantottam az országutat.

Az, aki végül ráakadt az idegenre az erdőben, később elmesélte, hogy ő maga is hogy meglepődött, először moccanni se bírt, de aztán eszébe ötlött, mit beszéltek meg, mi a teendő. Persze tudta, hogy merre van az erdő széle, a perem, a körvonal, hogy a matematikus szavaival éljünk, és abba az irányba indult. Mind tudták, meddig terjed az erdő. És itt jött a művelet legkényesebb része. Az, hogy egy változás ne szakítsa őket el egymástól. Babonából nem fordult hátra, csak ment előre, de érezte, hogy az idegen végig követi. Végigmentek a változatlan helyszíneken, a nap élesen sütött le rájuk, a csönd szinte elviselhetetlen volt. A szerencse is közrejátszott – a találkozásuk közel volt a peremhez. Egészen eddig, a határig kísérte az idegent ez a szerencsés kereső - majd magára hagyta, és távolról figyelte, hogy átbukdácsol a fák közt, le egy meredek lejtőn, míg el nem éri a betonutat. És csak akkor, abban a gyönyörű pillanatban jutott eszébe a gondolat, hogy megmentett egy lelket.

– És ez a rettegés kísérti a mai napig. Ami a férfi kapcsán megszállta magát.

– Igen. Az utcasarkokat lesem. A sötét szobabelsőt. Nem bírom a sötétséget. A bezárt szekrény mélyére gondolom magam. A parkok fái közt figyelem az alakokat, akik csak bújócskázó gyerekek, de én mégis azt hiszem, mások.

– Mit hisz, kik ők?

– Azt hiszem, holtak.

– De ön nem a holtak birodalmában van.

– Ezt most kérdezi vagy állítja?

A szerencsés kereső a sikeres kimentés után bejárta az erdőt, és értesített minden útjába kerülőt az eredményről. A középpontban gyűltek össze. Megtárgyalták az eseményeket, ki-ki kommenteket fűzött hozzá. Sokan úgy vélték, azért nem szakította el változás kettejüket, azért sikerült a kimentés, mert már maga az erdő akarta kivetni magából az idegent. Volt, aki vitatta ezt, vagy általában a történteket, volt, aki nyugtalan maradt, mások csak hallgattak. Lassan rájuk esteledett, de nem törődtek vele. Aztán hajnal lett, majd nappal, majd ismét este, de ők még mindig ott voltak.

– Térjünk vissza erre az alakra. Miért rémült meg tőle?

– Azért, mert akkor, amikor észrevettem, akkor jöttem rá, hol vagyok. Hogy mi ez a hely. Mi ez az erdő.

– „A holtak birodalmának előszobája”?

– Pontosan. Valamiféle köztes hely, a maga sajátos szabályaival. Egy átjáró, ahol azok várakoznak, akik nem tudnak teljesen eltávozni. És ezért rettegek, mert attól tartok, több ilyen hely is létezik a világban.

– De még mindig nem értem. Miből szűrte le azt, hogy az az illető, aki segített magának, aki kikísérte az erdőből, vagyis megmentette magát – az egy halott?

– Említettem, hogy egy domboldalon láttam meg először. A nap erősen sütött ránk. És beletelt pár másodpercbe, míg észrevettem a dolgot, míg végigfutott rajtam a rémület, a jeges, mindent elöntő rettegés.

– Mit látott meg?

– Hogy ennek a férfinak, ennek a kísérőnek, ennek a jótevőnek, nevezzük, ahogy akarjuk – nincs árnyéka.

Az ablakból nézte, ahogy kilép az utcára. Vékony, csinos nő, behúzott vállakkal, lehajtott fejjel. Mintha terhet cipelne. Meg kell mondania neki. Felírta magának a jegyzetfüzetbe, hogy legfeljebb két ülés után megmondja neki. Majd figyelte távolodó alakját, azt, hogy ösztönösen jó nagy távot tartva halad el a vele szemben jövők mellett. Érzi és sejti, hogy valami nincs rendben. Ezért a rettegés. Sejti. De még képtelen felfogni a dolgot. A szeme nem látja, pontosabban az agya képtelen feldolgozni, hogy mi a baj. Mi a baj ezzel a világgal. 

Itt semminek nincs árnyéka.

A pszichológus visszaroskadt a foteljébe. Az újonnan érkezettekre specializálódott, de ilyen esetre nem nagyon volt felkészülve. A legtöbben hosszú folyamat, egy borzalmas agónia vagy egy hirtelen, ám emlékezetes baleset folytán kerültek ide – náluk könnyű volt a rávezetés-elfogadtatás-megbékélés hármas érzet kiváltása. De most érdekes feladatnak, igazi kihívásnak tűnt számára az, hogy ennek a páciensnek hogy fogja előadni, hogy fogja elmondani két ülés múlva azt a tényt, hogy rossz irányba jött ki az erdőből. 

vége

Úgy emlékszem, nyolc-tíz éves koromig sokkal intaktabb voltam morálisan, sokkal jobban láttam a jó-rossz közti különbséget, és határozottan éreztem egy felettes én folyamatos hangját a saját és mások cselekedeteinek megítélése kapcsán, és ez volt az, ami vezérelt a mindennapokban. Aztán ez valahogy elkopott, háttérbe szorult, és most inkább a dolgok gyakorlati haszna izgat, a "miért éri ez meg nekem" attitűd lépett a helyébe, ami azért valljuk be, összességében nem túl hízelgő, sőt, meglehetősen elkeserítő. 

Mindezek kapcsán jutott eszembe egy valóban jó ember kálváriája, aki határhelyzetbe kerül, miután elkövetett egy hibát. Azt hiszem, ez a kérdés majdnem minden hit esetében problematikus: miért történnek jó emberekkel rossz dolgok? A legtöbb esetben a hit ezt a konfliktust a csodával oldja fel. Ezt tettem én is, de előbb hősömet egy döntési pozícióba helyeztem, a helyzetét összekapcsoltam Schrödinger macskájának dilemmájával, az élet-halál nagy kérdésével, amiről azt gondoltam, írtam már egy novellát, de nem találom nyomát a majd kétszáz történetben. Akkor majd most. 

A jó polgár imája

A hegyi úton minduntalan a szemébe fordult a lenyugvó nap utolsó csillámlása. A férfi a gáz és a fék váltakozó nyomásával az őrületbe kergette az autó belső szerveit. Ő maga közben minduntalan a hátsó ülésre pillantott, ahol az összetört test néha megrándult. A bőr ülésen egy vérfolt kenődött el. Eszébe jutott, a garázsban van kárpittisztító. Német márkájú. Tudata egy különálló része azt latolgatta, jó lesz-e a vérre. A másik némán sikoltott odabenn, hogy ilyesmin kell gondolkodnia. Azóta ott volt a fejében e hang, amióta a lányt felnyalábolta az árokszélen. Minduntalan bevillant neki a bicikli összecsavarodott képe. A mezőn, a szántón feküdt, mint egy kilőtt vad.

– Én csak egyedül akartam lenni! – tört ki a férfiból hirtelen, majd várt, de hátulról nem jött válasz. Hisztérikus gondolat villant belé. A másik azért nem tud válaszolni, mert a haldoklásával van elfoglalva. – Nem akartam senkinek semmi rosszat. Ez nem igazság! Nem igazság, hogy ez velem történik – megrázta fejét, mint aki álomból ébred, majd hirtelen erősen fékezett. Alig tudta bevenni a kanyart. A lány felnyögött, mert teste előrelendült. A férfi hátranyúlt, próbálta visszagördítette a hátára. Remélte, nem fullad bele a vérébe e pozícióban. Remélte, nem tesz nagyobb rosszat, mint amit már tett.

– Nem ezt érdemlem – csóválta fejét a férfi. – Egyáltalán nem ezt. Egész életemben nem tettem semmi rosszat, érted? Egész életemben a jóra törekedtem. Mindenkivel és mindennel kapcsolatban – érezte, hogy remegés indul meg a könyökéből. Kíváncsian elengedte jobb kezével a kormányt. A kézfeje úgy rezgett, mintha áram rázná. Ökölbe szorította ujjait, de a remegés nem múlt. Ismét megragadta kormányt, és erősen megszorította.

– A feleségem a megmondhatója. A fiam. Az anyám. Az apám is az lenne, de ő már meghalt. A főnököm. A kollégáim. A szomszédjaim. A boltos, akihez mindig bementem péntek esténként, vennie egy bagettet, egy üveg olcsó olasz bort és egy darab jó minőségű sajtot. Mondjuk pecorinot – sorolta a férfi, de közben rádöbbent, múlt időben beszél. – Nem akarom, hogy mindez széthulljon egy másodpercnyi figyelmetlenség miatt – rázta meg a fejét, majd hátranézett a tükörben. Elég sokáig bámulta a lányt. Addig, míg nem látta, hogy véráztatta melegítője, vagyis inkább alatta a mellkasa, melyen épp hogy kiütköztek mellei, emelkedik és süllyed.

– Még élsz – bólintott a férfi elégedetten. – Oda fogunk érni a városba. Keresztüljöttem rajta idefelé jövet. Nagy város. Ott biztos van kórház – bizonygatta inkább magának. Egyenes szakaszra értek, a férfi gyorsított. Megemelte hangját, hogy ne nyomja el a motor. – Mi az úristennek jöttem én ide?

Pedig nagyon is jól tudta, miért jött ide. A boríték miatt. Ami a kabátja belső zsebében lapult. Az imént is rápillantott a kabátra a csomagtartóban, mikor kivette az elsősegélycsomagot.

– Jó, neked bevallom – sóhajtott lemondóan a férfi. – Van egy bűnöm. Fiatal koromban veszettül dohányoztam. Aztán persze abbahagytam. Házasság, gyerek, ilyesmi. De most jött ez a köhögés. Reggelente, pont úgy, mint amikor nagy bagós voltam – ismét a tükörbe nézett. A lány barna, szépen metszett arca a plafonra meredt. Szeme csukva volt. Hosszú, szőke haja elomlott mellette az ülésen, a vértől sötéten, csomókban, mint a hínár. – Te dohányzol? Undorító és gyenge szokás – mondta a férfi. – Elmentem szűrésre. És aztán múlt héten kerestek telefonon, hogy beszélni akarnak velem, de én leraktam. És aztán megküldték a leletet ajánlott levélben. Ne simán, hanem ajánlottan – folytatta a férfi ismét halkabban, mert újra kanyargós szakasz jött. Ráadásul felfelé kapaszkodott az út. Úgy emlékezett, a gerinc után már látni a várost a következő völgyben. – Elraktam, nem nyitottam ki. Aztán rám tört valami, valami gyengeség, egy ilyen önsajnálat, így kivettem egy nap szabit, és foglaltam egy szobát, odafenn a hotelben. Lehet, hogy te is ott dolgozol? Onnan jöttél, a műszakodból, amikor én… – elhallgatott, majd remegő kézfejét a szájához kapta, és ökle bütykeibe harapott. Nem akarta képzeletében ismét átélni a dolgot. – Miért pont velem, és miért pont most esik ez meg? – suttogta eltakart szájával. – Ennek kell, hogy legyen valami értelme.

Ekkor a lány felköhögött, nem úgy, ahogy ő szokott reggelente, hanem vizesen, hörgősen. A férfi a visszapillantó tükörre kapta tekintetét, és még látta a szája sarkán nagyon gyorsan lefutó vércsíkot. A lány teste megrándult, feje hánykolódni kezdett. A férfi a fékbe taposott, és a padkára húzta a kocsit. Egy kanyar előtt állt meg. Kipattant, majd hátrasietett, a lány fejéhez közelebb eső ajtóhoz. Feltépte, lehajolt a testhez. Hirtelen nem tudta, mit csináljon, hova nyúljon. Ellenőrizte a karon és a combon lévő kötéseket. Az egyik már átvérzett. Aztán zsebkendőt vett elő, letörülte a lány arcáról a vért. – A francba, a francba – hajtogatta közben. A lány szeme csukva volt, befelé figyelt, homlokát összeráncolta fájdalmában. – Ezt nem hiszem el – motyogta a férfi. Végigsimított a lány homlokán. A véres halántékán. Izzadt nyakán. Tekintete a mellkasára tévedt. Gyanúsnak mozdulatlannak látta. Behajolt, a fülét a lány mellkasára szorította. Nem hallott semmit. Lenyúlt ernyedten csüngő kezéhez, megfogta csuklóját. Nem érzett semmit. – Jaj, ne – nyögte a férfi, majd mély levegőt vett, aztán ahogy annak idején egyszer az üzemorvos elmagyarázta, belefújt a lány orrába. Kivárt három másodpercet, majd összekulcsolta kezét, és nekifeszült a fekvő mellkasának, lenyomta. Egyszer-kétszer, sokszor. Azon tűnődött hányszor kell egy sorozatban ezt megcsinálni. Huszonötnél abbahagyta a gondolkodást. Ismét fújt, ismét nyomott. – Gyerünk már – lihegte a negyedik sorozat után. Homlokáról megindult egy verejtékcsík. Bevillant neki valami, lehet, még onnan, amikor megszerezte a jogosítványt. Óvatosan a törékeny, vékony test alá nyúlt, oldalára fordította. A lány szájából véres pép csorgott ki, majd felköhögött, és zihálva levegőt vett. – Ez az! – ujjongott fel a férfi. Aztán várt, míg a fekvő légzése normalizálódik, avagy legalábbis valami halovány ütemet vesz fel. A testet betolta az üléstámlához, hogy így, ebben a pozícióban kikötözze a biztonsági övvel. Mikor végzett, visszaült a kormány mögé. A motor duruzsolva járt. Minden csak arra várt, mi lesz most.

– Mindig befizettem az adót – bólintott a férfi, miközben sebességbe rakta az autót. – Nincs eltitkolt vagyonom. Nincs titkom egyáltalán. Soha nem csaltam meg az asszonyt. A fiamat feltétel nélkül szeretem és elfogadom olyannak…– megakadt, a szavakat kereste. – Tudom, nem a legokosabb gyerek – vont vállat, és arcán halovány mosoly futott át. – De nagy szíve van. Reggelente C-vitamin, plusz hatvan fekvőtámasz. Szelektálom a szemetem. Mindig a lépcsőt használom a lift helyett. Kerülöm a húst, legfeljebb halat eszem. Hétvégén iszom alkoholt, de csak könnyű borokat – mereven előre bámult, nem mert a visszapillantóba tekinteni, így sorolta tovább. – A munkám tisztességgel végzem. Nem fanyalgok, nem elégedetlenkedem. Mosolygok mindenkire. Megpróbálom a másik ember helyébe képzelni magam, ha bánt valaki. És soha nem bosszulok meg semmit. Ha kell, túlórázom, de persze megtartom az egyensúlyt a magánélet és a meló közt. Sokszor kerékpárral járok dolgozni. A szomszédnak előre köszönök, noha sokkal fiatalabb nálam. A gyerek iskolájában extra feladatokat vállalok. A múlt nyáron például kifestettem a termüket. Nem hiszek semmilyen istenben, de tisztelem mások hitét. Minden szavazáson részt veszek, és előítélet nélkül, az általam ismert tények alapján voksolok – na most, most hátranézett. A lány nagyon sápadt volt. Alapvetően barna bőre emiatt sárgává vált. Az ajkai elkékültek. De még lélegzett. – Nem káromkodom, csak egy kicsit – vont vállat kényszeredetten. – Nem nézek ostobaságokat a tévében, nem olvasok hülyeséget. Az időmet igyekszem hasznosan eltölteni. Minden évben fizetek némi összeget a beteg gyerekek alapítványának. A rákosoknak. A hajléktalanoknak. És emellett – felemelte ujját figyelmeztetően –, soha nem utasítom el, ha valaki kér tőlem valamit. Legyen az koldusa, kolléga vagy barát. Mindig, mindenkire figyelek, maximálisan, mintha utoljára beszélnék vele az életben. De ez igaz önmagamra is. Minden reggel úgy kelek, hogy ez a nap akár az utolsó is lehet, ezért megfogadom, nem töltöm hiábavaló ostobaságokkal az időm, de ez nem jelenti azt, hogy bárkit is megfosztok a társaságomtól vagy a figyelmemtől.

Felértek a hegy tetejére, innen az út már lefelé vezetett, nagy, széles ívekben. Az erdő fái közt odalenn megcsillantak a város fényei. A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott. – Mindjárt ott vagyunk – mondta biztatóan hátrafelé, talán még kacsintott is. Aztán eszébe jutott, miről beszélt eddig. Elkomorult. – Talán az a baj, hogy nem hiszek semmiféle tervben. Talán azért történik ez velem – tűnődött, majd lehúzta ablakát. A hűs, esti eredőillat beáramlott az autóba. Bejött mellette a kerekek zaja. A murva csikorgása. Egy madár riadt hangja. – Azt hittem, hogy a legfontosabb az életben, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzunk másoknak. Azt gondoltam, hogy nincs más mérce, nincs figyelő tekintet. Talán tévedtem. Talán van valamiféle mérleg, és most itt, ebben a sötét erdőben – ujjával kifelé intett – kiderül, mi is az.

Hátulról ismét nagy csöndet és mozdulatlanságot érzékelt. Hátranézett, elég hosszan, hogy biztos legyen benne. Megállította az autót, kiszállt, és megállt az ajtó mellett. Megütötte őt az erdő ereje. Beszívta azt a rengeteg aromát, közben lehunyta szemét. Aztán kiengedte a levegőt, és kinyitott a hátsó ajtót. 

A lány nem lélegzett. Arca már nem is sápadt, szürke volt.

– Jaj, ne – nyögte a férfi, majd nekiveselkedett. Ezúttal a mellkason kezdte, húszig számolt, aztán befújt a törékeny kis orrba. Fél szemel leste, hogy a lány tüdeje, mint egy lufi, emelkedik. Aztán ismét nekirugaszkodott, és húszszor lenyomta a mellkasát. Mindvégig óvatos volt, nehogy összetörje a bordákat. – Talán többször kéne – lihegte a végén, majd ismét fújt. Megismételt mindezt ötször, a végén a kimerültségtől leroskadt az ajtó íve mellé az útpadkára, és csak lihegett. Felnyúlt, a lány nyakához, ujjával kikereste a nagy ér helyét a hideg bőr alatt. Nem érzett semmit.

Bezárta az ajtót, majd visszaszállt a kormány mögé. Kivárt pár másodpercig, majd bólintott, mint aki nagy döntésre jut, és ismét kiszállt. A csomagtartóhoz ment, kinyitotta, beletúrt a kabátja zsebébe, és kihúzta a bontatlan borítékot. Visszaült a kocsiba, a borítékot a műszerfalra dobta, majd indított, és kifordult a néptelen útra.

– Amíg ki nem nyitom, bármi lehet benne – suttogta, miközben hol a boríték fehérjére, hol a hirtelen kanyarokra nézett. – Bármi. A legrosszabb és a túlélhető is. Élet vagy halál – bólogatott eltökélten. – De én most az egyszer hozzád szólok – feltekintett a sötét égre, és elmosolyodott az akaratlan gesztustól. – Kérlek, most az egyszer segíts. Kérlek, hallgass meg, hagy tegyem jóvá azt, amit műveltem – kivárt, erőt gyűjtött, majd kimondta: – Ne őt. Engem.

Csöndben vezetett pár percig, aztán megismételte: – Engem – majd lehúzta az ablakot, fogta a borítékot, és kidobta a nyíláson. Ez pont az erdőhatárnál történ. A tükörben látta, hogy a fehérség az árokba pördül, fennakad egy csipkebokron.

Az autó kiért egy sík terepre, oldalt szántóföldek szegélyezték az utat. Elől, nem túl messze, egy benzinkút sárgája csillogott a sűrűsödő sötétségben, azon túl pedig a városszéli házak várták türelmesen a felé közeledőt.

Az érzés jött előbb, hogy valaki figyeli. Aztán a visszapillantó tükörbe nézett, és tekintete összekapcsolódott a lányéval. A férfi látta, hogy erőtlenül, aprókat lihegve, de lélegzik. Az arca már nem volt olyan rémisztő, legfeljebb a sötétség szeme alján és hatalmasra tágult pupillája, amiben a messziről jött emberek idegensége csillogott. A férfi elvonta róla tekintetét, majd oldalra húzta a kormányt, és bekanyarodott a benzinkúthoz.

Mielőtt kiszállhatott volna, meghallotta a hangját hátulról: – Hova megy? – erőtlen volt, mintha egy kisgyerek beszélne, noha a lány tizennyolc körüli lehetett.

– Megkérdezem, hol van a kórház – szólt hátra a férfi, majd elmosolyodott: – Most már minden rendben lesz – mondta még, és a hangja tónusától a lány valamiért hitt neki, de nagyon zavaros volt még a világ számára, így szinte nem is hallotta, ahogy a távolodó férfi hozzáteszi: – Azt hiszem, most már nyugodtan vehetek egy csomag cigit is. 

vége

A szüleim háza melletti erdőben van egy tisztás a fenyvesben, talán már írtam is itt valahol róla. Egy magaslati pont, nyolc méter átmérőjű, végtelenül megnyugtató hely. Régebben a fák kör alakot formáztak az égből a fejed felett, de mostanra már elmosódott a minta. Gyakran kijártam ide, többnyire egyedül, dohányzásra, gondolkodásra ideális hely, de volt, hogy beadandó elemezést írtam itt meg vagy egy novella alapját. Tudom, hogy valamikor ki fogják vágni a fákat, mert ez az erdőrész harmincvalahány éve érintetlen, de erre nem akarok gondolni. Ahogy az ember nem gondol arra se, hogy esetleg  olyan betegsége lehet a jövő hasadékaiban, ami becsülhetővé teszi a visszalévő napjait, de ha mégis eszembe ötlik ez az opció, mindig társul hozzá, hogy a fák csúcsai és az ég lenne az, amit a végén látni szeretnék.

Ezzel az írással két probléma is van. Az egyik a fiú elbeszélése, mely egy lehetetlen találkozáson alapul, és ezt csak úgy lehet megtámogatni, ha elfogadjuk, hogy az erdő bizonyos alkalmakkor valóban nagyon furcsán viselkedik. A másik, hogy a lány döntése, sorsa tükrözi egy közelmúltban bemutatott nagy sikerű film és az alapjául szolgáló novella központi dilemmáját. Mondhatnám, hogy ezt a dilemmát loptam bele a záróképbe, de az írás kapcsán ilyen szavakat nem használunk.

Gyermekkel az erdőben

A fiú elélvezett, és ahogy vonaglott és dobálta magát, imitálva és ismételve az összes, valaha élt lény haláltusáját, az óvszer felszakadt, és némi hímivarsejt belefolyt a lány szülőcsatornájába, aki persze ezt nem vette észre, mert a hátán fekve a tisztás feletti, kör alakú, immár sötétlilába borult eget, és az égen azt a négy csillagot bámulta. Megvárta, míg a másik vékony és karcsú teste legurul róla, majd lenyúlt, ellenőrizte magát, de nem érzett semmit, pedig az ondósejtek már a petevezeték kürtőinél jártak. Aztán felhúzta a bugyiját, a nadrágját, majd belebújt a bakancsba, végül összegörnyedve, magzati pózban elfeküdt a pokrócon, nem is sejtve, hogy ezzel csak segíti a mind tökéletesebb beágyazódást. Ha tudta volna, mi folyik a testében, akkor is a fiú félmeztelen alakját figyelte volna, aki most felhúzta pólóját, majd a papír zsebkendőbe tekert kondomot a tűz által megvilágított fénykör peremére vitte, aztán eldobta a sötétségbe.

– Még megeszi valami állat – mondta a lány félig neheztelve, félig viccelődve.

– Egészségére – mondta a fiú, visszajött mellé, leheveredett a pokrócra, és a hátizsákba túrt. – Kérsz? – mutatta fel az üveget, a pálinkát, melyet apjától lopott.

– Nem. De neked sem kellene már inni – válaszolt a lány halkan.

– Csak még egy kortyot – biccentett a fiú, jót húzott az üvegből, amitől megborzongott, aztán csak bámult bele a lobogó lángokba.

– Ebből csinálhatnánk egy ilyen hagyományt – jegyezte meg a lány csöndesen, álmodozva.

– A kúrásból? – nevetett fel durván a fiú. A lány összeráncolta homlokát, és egy sistergő fűcsomóra összpontosított, mely a tűz szélén lángra kapott.  – Bunkó vagy – mondta durcásan. – Mindig az leszel, amikor iszol.

– Jól van, na – mondta engesztelően a másik, és végigsimította a lány combját. – Akkor miből?

– Hogy Halloweenkor kijövünk ide, az erdőbe. Hogy tüzet rakunk. Eszünk. És hogy együtt vagyunk – sorolta a lány.

– Ha hidegebb lenne, lehet, már otthon tévéznénk – jegyezte meg a fiú. – De ez az ősz nagyon furcsa – lepillantott a fekvő lányra, elgondolkodva, vagy inkább csak mérlegelt magában valamit. – Örülök, hogy itt vagyunk. És persze jöhetünk jövőre is, meg azután is, amíg világ a világ – kivárt, de a lány nem szólt, lehunyta szemét, talán picit el is aludt. A fiú megköszörülte a torkát, és rekedten kimondta: – Öröké veled akarok lenni.

– Tudom – jött a válasz.

– És nagyon büszke vagyok rá, hogy itt vagy – folytatta megkönnyebbülve a fiú, miközben körbemutatott, a sötétbe burkolódzó fákat és bokrokat ölelve mozdulatával. – Nem sok lány merné ezt így utánad csinálni.

A másik elgondolkodott ezen egy kicsit, majd félszegen megjegyezte: – Hát, furcsa volt az imént. Úgy éreztem, mintha valaki figyelne a sötétből. De biztos csak képzelődés volt. Még sose csináltuk szabadban.

A fiú komótosan rágyújtott, olyan mozdulatokkal, ahogy az apjától tanulta. Kifújta a füstöt, de vigyázott, ne a lány felé szálljon. Rohamosan hűlt a levegő, jött ki a füsttel némi pára is a szájából.

– Halloweenkor elvékonyodik a határ az élők és a holtak közt. Furcsa dolgok kóborolhatnak az erdőben.

A lány felkönyökölt, megtámasztotta a fejét, és csillogó szemmel, a tűz közelségétől kipirult arccal bámulta a másikat: – Mesélj nekem valamit! – kérte.

– Nem fogsz félni? – kérdezte vészjóslóan a fiú. A lány megborzongott, mert rossz előérzet, hideg fuvallat legyintette meg tarkóját. Tudta jól, hogy félni fog.

– Nem – hazudta.

– Na jó, akkor elmondom, mit hallottam azoktól a filmesektől tavaly – bólogatott a fiú, a tűzbe verve a hamut a cigaretta végéről.

– Milyen filmesektől? – kérdezte a lány.

– Tavaly ugyanekkor, október utolsó hétvégéjén találkoztam velük, mikor idekinn voltam a srácokkal. Akkor még nem voltunk együtt.

– De már tetszettél – vallotta be a lány.

– Tudom – vigyorgott magabiztosan a másik, aztán a mosoly lehervadt arcáról, és valami szürke maszk lett a helyén, talán az emlékektől. – Kijöttünk túrázni három napra a csoporttársaimmal. A menedékházban aludtunk éjszakánként. A második nap, estefelé futottam bele a stábba, innen nem messze – mutat az nagyjábóli irányt –, a Kopasz-forrásnál, amikor vízért mentem, mert én voltam a soros. Na, ők mesélték a halott gyerek történetét.

– Hú, ez nagyon ijesztően hangzik! – vallotta be a lány vicceskedve, noha a rosszérzet nem tágított mellőle, azóta uralta őt, mióta a fiú belekezdett.

– Az is – mondta gondterhelten a másik, és lefelé bámult, a földre. – Azt mondták, hogy filmet, dokumentumfilmet forgatnak róla. Egy kisfiúról. Aki itt halt éhen vagy szomjan, az erdőben.

– Hogy került ide? – kérdezte a lány.

– A szüleivel az erdő szélén lakott egy völgyben, távol mindentől. A szülei imádták a környéket és direkt ide építettek egy házat. Nagyon szerették egymást, de aztán valami megromlott, a pasi inni kezdett, a  nő pedig depressziós lett, aztán a férfi elkezdte verni őket, egyre erőszakosabb és elborultabb lett, és egy estén a kisfiú nem bírta tovább, azt, ami otthon zajlik, és kifutott a kerten át az erdőbe, elbújt, gondolta, megvárja, míg otthon lecsillapodnak a dolgok, megvárja, míg a szülei hiányolni majd keresni kezdik, aggódnak érte, rájönnek, milyen jó, ha ott van, és ismét szeretni fogják őt és egymást. De azok nem vették észre a gyerek hiányát reggelig, a kisfiú pedig elaludt egy fa tövében, és hajnalban, ahogy a hidegre felriadt, nem hazafelé, hanem rossz irányba indult el.

A fiú beleszívott egy utolsót a cigarettába, a parázs szinte a szűrőig ért, majd elnyomta fűben. – Az erdőben megesik, hogy éjszaka letáborozol valahol, és hajnalban teljesen idegennek tűnik a hely. A gyerek is ezért kezdett el össze-vissza mászkálni.

– A szülei nem keresték? – kérdezte a lány aggódva.

– Dehogynem – bólintott a fiú. – Persze, hogy keresték. Ők is és a rendőrök is és önkéntesek is és helikopterek is. De a gyerek nagyon gyorsan haladt az első nap, és a keresők el sem tudták képzelni, hogy olyan messzire jutott, ezért szűkebb sávban kezdték meg a munkát. És mikor ráébredtek a tévedésükre, már késő volt.

– Mi történt? – mondta halkan a lány.

– Egy fa tövében találtak rá, a keresés nyolcadik napján. A szája tele volt fakéreggel. Tavasz volt, szinte semmi ehető nem volt még az erdőben – válaszolt a fiú. Kis hatásszünetet tartott, majd így folytatta: – De ezzel persze nem volt vége.

– A szüleivel mi lett? – kérdezte a lány, hogy egy kis időt nyerjen a félelmetes rész előtt.

– Állítólag bíróságra került az ügyük, kiskorú veszélyeztetése, satöbbi – vont vállat a fiú. – Megúszták. Persze a házasságnak vége lett. Szétmentek, az erdőszéli házat eladták. De nem is ez a lényeg.

A fiú beszéd közben jó pár, karnyi vastagságú gallyat rakott a tűzre, aztán még egy másikkal megpiszkált alattuk a parazsat, mire szikraeső szállt fel.

– Hanem? – kérdezte óvatosan a lány.

– A gyerek itt maradt az erdőben. Túrázók látták a fák közt. Bámulta őket. Máskor biciklisek futottak bele, egy ösvény kanyarulatában guggolt, és füvet evett. Megint máskor követte az erdészt, jó száz méterről. Sátrazókat ijesztette meg a nevetésével az éjszaka közepén. A források környékén megtalálták a lábnyomát. Volt, hogy az erdei utak porába rajzolt, anyu, apu és gyerek, pálcikaemberek, szépen egymás mellett. Na, erről akart helyszíni riportot forgatni az a stáb, amivel találkoztam aznap este. „A gyerek az erdőben”, ez lett volna a címe, de szerintem nem adták le soha, vagyis én nem láttam. De amúgy nem is találtam a nyomát a sztorinak, amikor utána…

– Lehet, most is itt van – vágott közbe a lány riadtan, és felült, körbenézett, közben dermedt karját dörzsölgette.

– Lehet – hagyta rá a fiú. Eligazgatta maga mögött a hátizsákot, majd nekidőlt – Gyere ide.

A lány engedelmesen feljebb húzta magát, a fiú ölébe feküdt, az átkarolta, lábukat elnyújtották a mindinkább erőre kapó tűz mellett, és bámulták a lángokat, míg el nem nyomta őket egy könnyű álom.

– Pszt! – ébredt fel a lány a hangra. Kinyitotta szemét, majd fel is ült, mint a vad, ha csörren a bozót. A hang ismétlődött, a sötétből, a fák közül: – Pszt!

A lány felállt, lépett egyet a hang irányába, aztán lehajolt egy vastagabb ágért.

– Az nem kell – jött a nyugtató válasz, lágy, vékony hangon. A lány felsikkantott, és a fiúhoz lépett, de a hang megállította: – Ne ébreszd fel!

Parancsoló és kérlelő volt egyszerre, mint aki tud valamit, amit nem kellene, és a lány hirtelen nagyon úgy érezte, ő is tudni akarja. Meg is kérdezte: – Miért?

– Mert veled akarok beszélni.

A lány ismét lépett kettőt előre, és mint egy kardot, maga elé emelte a husángot: – Ki vagy te? – nyögte.

– Szerintem tudod – jött a válasz.

– A gyerek? – kérdezte a lány.

A gyerek nem válaszalt. A lány felbátorodott a szemérmes hallgatáson, egészen a fénykör széléig sétált. A sötétségben fura fények és idomok villództak szeme előtt, és ott, jobbra, talán mintha egy apró alak állt volna egy vastag tölgyfa törzse mellett.

– Gyere ide – kérte a lány, és maga is elcsodálkozott a bátorságán.

– Nem lehet – rázta a fejét az árny. – Még nem.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezte a másik, mire a gyerek sokáig nem válaszolt, mint aki maga sem tudja, hogy történt.

– Amikor kiment belőlem az élet, itt ragadtam. Sokáig bolyongtam, míg végre ma éjjel megtaláltalak titeket – jelentette ki bizonytanul.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a lány, majd hozzátette, inkább csak magának: – Álmodom?

Az árnyalak mintha széttárta volna karjait: – Igen is, meg nem is. De nem ez a lényeg. Hanem hogy végre megtaláltalak, és tudunk beszélni. Millió éve várok erre.

– A pokolban vagyunk? – próbálkozott a lány.

– Nagyon furcsa erdő ez. Sokszor összemosódik benne a múlt és a jövő, és az emberek észre se veszik. Úgy mondanám, most egy köztes állapotban vagyunk – válaszolt a másik.

– Értem. És akkor még egyszer: mit akarsz tőlem? – kérdezte ismét a lány.

Az apró árnyék megnyúlt, előre, és a lány rájött, rámutat valamire. – Látod ott, a fa tövében azt a követ?

A lány megfordult. Látta. A tűz köré is raktak köveket, de ez, ez a nagy, ez ott maradt az egyik legnagyobb fa aljában.

– Igen.

– Menj, emeld fel, és ejtsd rá a fejére – az árnyék most az alvó fiúra mutatott.

– Micsoda? – a lány csak megjátszotta, de nem lepődött meg. Szíve mélyén sejtette, hogy valami nagyon rossz dologról lesz szó. – Miért?

– Azt fogod mondani, hogy felmászott a fára, hogy száraz ágat törjön a tűzre, és leesett, pont fejjel a kőre. El fogják hinni – folytatta az árny, mint aki nem is hallotta meg a kérdést.

– De miért tennék ilyet? – kérdezte a lány, noha hirtelen belényilallt valami az ágyékába, és ekkor megértette, mindent tudott. Az árnyék előre lépett, mire a lány hátrált, de még látta, még megpillantotta egy kisfiú arcát a tűz halovány visszfényében, és az arc, a vonások, a haj, a szem és a száj pont olyan volt, mint azé, aki mögötte aludt.

– Mert csak így szabadíthatsz meg, anyu – mondta a gyerek, majd visszabújt a sötétségbe. – Hajnalodik, mennem kell.

A lány akaratlanul is megindult felé: – Ne menj, annyi mindent akarok még...

– Nincs idő – szakította félbe a másik. – Tedd, amit mondtam.

A lány a fejét rázta: – Másképp lesz. Megígérem neked, vigyázni fogok rád. Nem engedem, hogy…

– Nem lesz másképp – szögezte le a gyerek, de hangja már távoldott, gyengült, mint aki fátyol mögül beszél. – Hidd el, nincs más út. Ha nem ölöd meg, nem fog elengedni. Ha bármit is tudnál változtatni, most nem találkoztunk volna.

– De…– a lány kereste a szavakat, de nem jöttek, eldobta a husángot, aztán belépett a fák közé, a sötétségbe, és talán mintha súrolta volna a kézfejét valami, egy hideg, száraz test, ám ebben nem volt biztos. Karjaival kinyúlt, de már nem ölelt mást, csak a félhomályt.

Várt egy kicsit, majd visszaballagott a magába roskadt tűzhöz, és megállt félúton az alvó és a szikladarab közt. A fiú arca békés volt, a lány úgy gondolta, hogy nem sokat érezne a halálból. Keze ügyében ott volt a pálinka, az üveg vészjóslóan csillogott a tűz fényében, ami mindinkább tompult, mert a hegyek és fák résein át egy új fényforrás kélt, megvilágította a lány mozdulatlan, töprengő alakját.

Végérvényesen eljött a hajnal.

vége

 A végére persze ez is valamiféle ars poeticává érik, lásd még erről az előző bejegyzés elejét. Ugyanakkor egy álom- és meseszerű magyarázattal akartam kifuttatni e véget. A Birodalom még megérdemelne egy bővebb kifejtést, talán majd egy másik történetben. A gif Halloweenkor készült, az Erdőben. Meg kell jegyeznem, hogy igen nehéz hosszú ideig égő fáklyát készíteni.

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész

A küldött

Időn kívül

A hangok mind beljebb és beljebb csak csalogatták őket a rengetegbe, közben észre se vették, hogy mennyire megváltozik köröttük minden, csak mikor K. meggyújtotta ismét a fáklyát, és egy keresztútnál fülelve körbefordult, akkor figyelt fel rá, hogy ez már nem ugyanaz az erdő, amibe belevették magukat. A furcsa, tenyérnyi levelek sárgultan lógtak az ágak végén, és ahogy egy újabb gallyroppanást követve egy újabb ösvényre léptek, itt már a földet is elborította szőnyegük. – Fázom – súgta Mariann, és összébb húzta magán a nagy, vállára borított kendőt, de konokul ment előre, ezúttal ő húzva maga után a férfit. Talán észre se vette, amikor kisvártatva már bokáig gázoltak az avarban, de ez a segítségükre is volt, mert amikor K. megállította a nőt, hallották, hogy a távolban valaki neszez az avarban.

– Arra – mutatta az irányt a nő, majd ingerülten kirántotta magát a férfi szorításából, és a lámpát feje fölé emelve előre sietett. – Várjon! – kiáltott rá K., aki ámulva figyelte a különös alakzatokba csavarodó törzseket és ágakat köröttük. A bokrok mostanra teljesen eltűntek az útjukból, csak a mind vastagabb fák rengetegje kísérte útjukat elölről, hátulról és oldalról. – Van itt valami…– kezdte, de nem fejezte be, mert nem tudta volna pontosan megfogalmazni, mi olyan rémisztően ismerős ebben a helyben.

Kiértek egy kis tisztásra, melynek a közepén egy gondos kéz félresöpörte az avart. A tiszta földön ott feküdt a gyermek. Mariann odarohant hozzá, felkapta és magához szorította: – Megvagy, drágám – suttogta elfúló hangon. K. a nő válla felett látta a baba arcocskáját. A kék ruha, a fekete haj és a kerek, pufók orca stimmelt. Valami azonban furcsa volt a gyereken. Mariann is megérezhette, mert eltartotta magától, és hosszan bámult az arcába, de aztán bizonytalanul, tétován ismét magához szorította: – Hazamegyünk drágám, ígérem, hazaviszlek.

– Talán át kellene ezt gondolnunk – jegyezte meg torkát köszörülve K.

– Magának meg mi a baja? – fordult felé ingerülten a nő, védelmezően ölelve a gyereke. – Mit akar mondani?

– Semmit, csak... – K. körbefordult. – Nem furcsa, hogy csak így letette ide? – kérdezte a másiktól halkan. A nő nem felelt, csak nézett rá, majd határozott mozdulattal felemelte a lámpát és elindult. – Nem. Nem ez a furcsa – jegyezte még meg félig visszafordulva, de nem állt meg, nem várta be K.-t. A férfi szólni akart, mondani valami engesztelőt, ám ekkor a szeme sarkából ismét látta azt a mozgást, ami végigkísérte az egész délutánjukat, és meghallotta a halk kis nyiffanást, ami jöhetett volna egy kölyökkutyából is.

A hang irányába lépett, eltartva, előre nyújtva a fáklyát.

És ekkor a tisztás szélén, egy fatörzs mellől kilépett az apja. Halovány és fehér volt, mint egy kísértet, és a karjaiban kis csomagot tartott. Pár pillanatig nézték egymást, míg K. rá nem ébredt, hogy a férfi nem lehet az apja, csak nagyon hasonlít rá. Megpördült, és a nő lámpájának sárgáját kutatta a fák közt, de az már csak halovány visszfény volt. Mikor visszafordult, még látta, hogy az idegen elindul. K. a nyomába szegődött.

– Ki vagy te? – kérdezte tőle remegő hangon, de a másik nem válaszolt, meg se torpant, csak ment előre, olyan magabiztosan, mint aki lát a sötétben. Itt már dér borította a talajt, és nagyon hideg lett. A fák közt rózsaszín fény kélt, hajnal ragyogása, pedig K. tudta, és óráján ellenőrizte is, hogy még bőven benne járnak az éjszakában. – Mi van nálad? – kérdezte a másiktól, de az csak ment, fel egy kis dombra, melynek tetején sötét fából ácsolt házikó tűnt eléjük a reggeli derengésben. Elkezdett szállingózni a hó, és a fejük felett nagy suhogással elszállt a holló, egyenesen a kunyhó ajtajáig, ahol megrázta magát, mire egy öregasszony fekete ruhás alakjává változott. A férfi egyenesen a vénasszonyhoz ment, és átadta neki az ölében tartott dolgot, majd mindketten bementek a házba. Az ajtót nyitva hagyták.

K.megtorpant a küszöbön. A kiáramló gyógynövényillat, zöldségleves párája és furcsa ásványi anyagok szaga ismét olyan ismerősnek tűnt számára, hogy beleremegett.

– Gyere csak beljebb – hallatszott bentről az öregasszony türelmetlen hangja. – Kihűtöd a házat.

A férfi pár másodpercig tétovázott, mert érezte, az, amit odabent talál, sorsfordító lesz számára, de végül előre lépett, és bement. Hisz nem tehetett mást.

A kunyhó belülről sokkal tágasabbnak tűnt. Oldalt lócák, egy búbos kemence, asztalok, székek sorakoztak, a mennyezetről szárított gyógynövények csokrai lógtak, a falon mindenféle üvegekben porok és párlatok csillogtak. A helyiség közepén egy bölcső volt, az öregasszony abba fektette a gyermeket.

– Ő nem a magáé – jegyezte meg vádlón K., és előre lépett.

– Most már igen, fiam – fordult felé az nő, és hangja rezgésébe, mely egyszerre volt lágy és erőszakos, K. beleremegett. – Most már az enyém. Elcseréltem.

– Mi volt az, amit odaadtak Mariannak? – kérdezte K. vádlón, még egyet lépve. Az öregasszony felkapta fejét, majd a férfihoz sietett. Hosszú, ráncos arcából kiállt horgas orra. Bozontos, sűrű szemöldökét összevonva vizsgálgatta K. arcát, majd még közelebb lépve, felnyúlt, és durva, karmos ujjaival végigsimította férfi fejét, aki megfeszítette magát, hogy ne kapja el arcát az érintés alól.

– Az én gyermekem volt. Akit majd az a nő felnevel, és kiküld a világba, ahogy tette veled is az anyád – mondta ki a vénség, és K. tudta, hogy igaz. A holtsápadt férfira pillantott, aki még mindig a bölcső mellett állt, és üres tekintettel bámulta az izgő-mozgó gyermeket. Az öregasszony követte K. tekintetét és bólintott: – Igen, ő a mostohatestvéred. Anyád igazi fia, akit egész életében keresett és várt. – A vénasszony az egyik fal melletti asztalhoz lépett, melyen egy gőzölgő üst állt, mert belőle egy csorba csészébe, majd a csészét kezei közé szította, úgy melengette a tenyerét. – Nincs itt hideg? – kérdezte halkan és fáradtan, majd vállat vont és így folytatta: – Az anya egész végig sejteni fogja, hogy valami nincs rendben, de felneveli őt, megteszi, amit meg lehet. Van, amikor kevesebbet tesz, mint a te esetedben, mert van, hogy a gyanú váddá érik. Sajnálom, fiam. Bárcsak segíthettem volna. – felemelte girbe-görbe ujját, mintegy emlékeztetve önmagát: – Bár elég nagy segítség volt számodra, hogy az én gyerekem vagy, egy bűbájos, egy igazi fenomén, aki előtt nem volt akadály. Jól sejtem, ugye?

K. kiszakította magát a dermedt révületéből, és a bölcsőhöz lépett: – Vissza kell adni őt az anyjának – mondta avagy inkább kérte félig a mozdulatlan férfinak, félig az öregasszonynak címezve szavat.

– Azt nem lehet – csóválta fejét a vénasszony. Ő is odament hármójukhoz, majd kézen fogta K. féltestvérét, és az egyik fal melletti priccshez vezette. A férfi engedelmesen leült, aztán lefeküdt az ágyra, lágyan, mint egy éjszaki álomba szenderülő gyerek. Az öregasszony kissé megemelte a fejét, és megitatta vele a bögre tartalmát. Közben fel-felnézett K.-ra, aki még mindig a bölcső felett állt. – Ha elviszed, akkor beláthatatlan következményei lesznek, fiam.

– Milyen következmények? – kérdezte K., és megfogta a bölcső szélét, mint aki nem akarja elengedni a lehetőséget, hogy megmentse Mariann lányát.

A fekvő közben lenyelte az utolsó kortyot, majd hátrahanyatlott, és lehunyta szemét. Az öregasszony gyengéden végigsimította arcát, aztán felegyenesedett. – Ő már túl öreg. Nem bírja, és a képzelete se a régi. A világnak szüksége van egy új álmodóra.

– Nem értem – rázta fejér K., és ellépet a bölcsőtől, az öregasszonyhoz ment, megállt felette, fenyegetően, kérdőn: – Miről beszél maga?

– Miért magázod az anyád? – kérdezte az szelíden, majd kitért K. útjából, és a szoba másik végben lévő székhez csoszogott, aztán lerogyott rá. – Lehetnél kedvesebb is velem.

– Ha valóban úgy van, ahogy mondja, akkor miért legyek kedves azzal, aki ellökött magától, és egy idegen gondjaira bízott? – morogta K., és lehajolt az alvó fölé. Sokáig vizsgálta arcát, hallgatta szuszogását. – Miért tette ezt? – egyenesedett fel, ismét az öregasszonyra nézve, ami úgy tűnt, elszundított, mert most riadtan összerezzent.

– Minden csere áldozattal jár. Ha elveszünk valamit, pótolni kell a hiányát – jelentette ki komoran a vénség. – Ez az erdő törvénye – bólogatott. – Elvettem anyád fiát – intett fejével az alvó irányába –, ezért odaadtam neki a sajátomat, téged.

– Hogy tudott maga megszülni egy gyereket? – hitetlenkedett K. miközben visszasietett a bölcsőhöz.

– Ó, fiam, ne a mostani alakom alapján ítélj meg – mosolygott rá az öregasszony kétértelműen. Ujjai az ölében egymásba gabalyodtak, akaszkodtak és harcoltak, miközben a szavakkal küszködve így folytatta: – Nem tudod, milyen nehéz volt odaadnom téged. Mennyire fájt elveszítenem egy ilyen tökéletes fiút, mint te. Persze mindig fáj, de a te esetedben éreztem, hogy túl nagy az ár. De azt is tudtam, hogy neked ott, odakinn – az apró, sárga üvegű ablak felé fordult – is jó dolgod lesz, boldogulni fogsz, mert megkaptad tőlem a képességet erre. Csak tudod, ahhoz, hogy legyen odakinn, hogy legyen Birodalom, szükségünk van valakire, aki ezt az egészet elképzeli és megálmodja.

K.megfordult és lenézett a fekvő férfira: – Azt akarja mondani, hogy maga, innen…–körbefordult és hitetlenkedve széttárta karját –….mit is csinál?

– Működtetem a Birodalmat, mely nem is létezik – adta meg a választ az öregasszony. – Évszázadokkal ezelőtt kezdődött, mikor az emberek elűztek a saját világomból. Loptam magamnak egy gyereket, mert csak embergyerek képes rá, a sajátom nem, és megteremtettem az álmaiban azt a világot, amit te ismersz. Ahol Corvin Mátyás egy birodalmat épített, ahol a gőz az úr, ahol a nemesség és a lovagiasság még érték, és ahol a háborúkat mindig a jók nyerik. Létrehoztam nektek egy világot, mely annyira de annyira más attól, amit odakint találnál – az öregasszony felállt, és a fiához botorkált, megfogta  a karját és a vállát, és lentről bámult az arcába, mint aki először látja: – De ehhez áldozatra van szükség. Ahhoz, hogy ez a rendezett és csodaszép világ működjön, kell egy álmodó, itt, az erdő közepén, akinek az energiái táplálják a világot, aki éltben tartja a dolgokat. – Az alvó férfi felé fordult: – Ő már kifáradt, látod, milyen sápadt. Egyre többet kóborol az erdőben, félek, hamarosan bele fog veszni a rengetegbe. Ezért kellett az új gyermek.

K. elhúzta magát anyja fogásából, és az ablakhoz ment. Odakint vastag, nagy pelyhekben hullt a hó, lassan belepte a tájat. Sokáig hallgatott, mielőtt megszólalt: – Még ha el is hinném mindezt, van itt még valami, amiről nem beszéltél, anyám – az utolsó szónál oldalra fordult, és élesen a nőre nézett, aki várakozóan, mosolyogva fogadta a pillantást. K. folytatta: – Szeretném tudni, ki az apám.

A vénasszony megfordult, és torkát köszörülve megindult, mire K. teste akaratlanul is megfeszült. – Sejtettem, hogy ezt fogod tőlem végül kérdezni. Már akkor tudtam, mikor először megláttalak a tisztáson. Ezért üzentem apádnak, hogy jöjjön ide. Azt hiszem, már meg is érkezett – mondta K. anyja, és átcsoszogott a helyiségen, majd egy pillanatra megtorpant, mielőtt kinyitotta a kunyhó ajtaját. – Kérlek, ne ijedj meg tőle.

Úgy tűnt, választ vár, vagy elbizonytalanodik, és nem fogja lenyomni a kilincset, de végül megtette, és akkor bejött közéjük az Erdő.

Epilógus

Évszázadokkal később már senki nem tudta, miért nevezték el azt a helyet az Özvegy mezejének. Senki nem emlékezett rá, hogy korábban Tavasnak hívták, azelőtt pedig Szomorú legelőnek.

Az Özvegy először csak tétován, a betolakodó bizonytalanságával járt ki oda, leült az egyik fa alá, és nézte a napon játszó lányát, összehúzott, gyanakvó pillantással figyelte minden mozdulatát. A nő és a gyermek fent lakott a régi erdészházban, és hetekig nem mentek le a faluba, hónapokig nem jártak a városban. Idővel minden mulatságuk az lett, hogy délutánonként lementek a Tavasba, és az özvegy engedte a gyereket játszani, futkározni, engedte, hogy elkóboroljon, a környező fák törzsei mögé bújjon, vagy fészkeket keressen a bokrok alján. Ilyenkor szemét félig lehunyva szendergett az árnyékban, és a falusiak, ha arra jártak, láthatták, hogy teste néha megfeszül a várakozástól, attól a reménytől, hogy hirtelen történik valami, hogy a gyermekkel valami fontos és furcsa dolog esik majd meg odakinn, az erdő szélén.

Mesélték később, hogy elvétve járt hozzájuk egy elegáns úr. Bérelt gőzkocsin jött, és soha nem maradt estére, tehát nem lehetett az özvegy szeretője. Igaz is, barátokként sétáltak kart karba öltve az erdei ösvényeken, bár a barátságnak némiképp ellent mondott, hogy az asszony sokszor hisztérikusan magyarázott, míg a másik halk szóval igyekezett csillapítani őt. A kislány ilyenkor ott totyogott, később sétált, még később futott a nyomukban vagy mellettük. Ahogy a férfi halántéka mind őszebb lett, az özvegy arca  pedig a ráncoktól egyre inkább csalódott maszkká vált, úgy nőtt a lány szépsége és vidámsága. A falusiak elbűvölőnek tartották, még úgy is, hogy csak elvétve és véletlenül találkoztak vele.

Aztán egy szép napon a lány eltűnt a házból, és a férfi se jött többet látogatóba. Senki nem tudta, mi történt azon a délutánon. Egy favágó – nem túl szavahihető személy – később azt mesélte a kocsmában, hogy veszekedés, sőt sikoltozás hangja szűrődött ki az erdészházból. Mások látták a férfit és a már kamasz lányt távozni egy autóban, a lány haja lobogott a szélben, és mosolytalanul bámult maga elé. Többet nem tért vissza a környékre.

A falusiak nem tudhatták, hogy a férfi magával vitte a lányt az indiai kiküldetésbe, ahova cége vezényelte őt. A kereskedelmi központ vezetőjeként bejáratos lett a radzsok palotáiba, ahol tucatnyi szívet megbolondított a lány mind káprázatosabb szépsége, ami akkor már nem is annyira csak a külsejéből, hanem inkább titokzatos személyiségének ragyogásából fakadt. Egy kormányzó fia sokáig és hevesen udvarolt neki, de végül, ahogy az összes több próbálkozó, a francia diplomata, az angol házitanító, a német kereskedőház titkára, ő is kosarat kapott. Az évek múltán a férfi és a lány mindinkább egy, megbonthatatlan és szűzi párt alkotott.

Akkor veszett nyomuk, amikor a második nagy Háború előestjén Kína lerohanta a tartományt, hol palotájuk épült. A helyiek azt mesélték a későbbi vizsgálat során a Birodalom nyomozóinak, hogy a katonák elől e kettős a dzsungelbe menekült, és a fák elnyelték őket.

A faluban minderről senki nem kapott hírt. Az özvegy immár egyedül járt ki a Tavasba, továbbra is leült egy fa árnyékba, és félig lehunyt szempillái alól figyelte a fák közét, a bokrok alját. Várt valamire, amiről talán maga sem tudta mit hozhat. Öt vagy hat év telt el így, annyi idő, amennyi alatt a keserűség és a hiábavalóság csordultig töltötte őt. Gombászni induló házaspár találta meg a Tavas egyik szélső fáján himbálódzó testét. Akkor már másfél napja lóghatott a kötélen. A falusi temető szélére, félig a kerítés mellé hantolták el, mert mint minden öngyilkos esetében, a babonás falusaik féltek tőle is, hogy visszatér. Sajnos így is történt. Hajnalokon, vagy a szürkületben árnya, alakja megjelent a Tavasban. Látták a fa mellett álldogálni, hol korábban annyit ült vagy feküdt pokrócán, abban a várakozó tartásban, mely olyannyira jellemző volt rá. Látták a patak partján guggolni, a vízbe bámuló, rettentő alakja menekülésre késztette a vétlen szemtanút. És többen érezték, hogy a Tavas környéki erdőbe térve figyeli őket egy fa mögül, egy bokor takarásából, mivel tekintete szinte perzselte tarkójukat.

Nincs mit csodálkozni mindezek tükrében azon, hogy ezek a babonás falusiak idővel átnevezték a Tavast az Özvegy mezejének.

vége