Ahogy öregszem, egyre bizonyosabb vagyok a tekintetben, hogy vannak dolgok, melyek elvesznek belőlünk. Egy szakítás, egy haláleset, egy súlyoss betegség, vagy akár egy kivégzésről készített fotó - mind képes úgy elvenni a személyiségünkből, énünkből, lelkünkből, hogy annak érzékelhető nyoma marad: megváltozunk, kevesebbek leszünk, elvékonyodunk. És ugyanezt gondolom bizonyos helyekről is, melyek így vagy úgy, de valamiért rossz helyekké váltak. A legfontosabbak, hogy mi az, amit hátrahagyunk magunkból ezeken a helyeken.

Ház a téli erdőben

− Sötétedés után ne maradjanak abban a házban – mondta a benzinkutas, míg elvette a nőtől a pénzt. A fiatalember hátul állt, az újságoknál, és csak fél füllel hallgatta őket, mert a fejében szavak és sorok kavarogtak, szemével pedig a napilapok fejléceit pásztázta.

− Nem fogunk. Csak készítünk pár képet – nyugtatta meg a nő.

− Remélem, senki nem veszi meg azt a házat – csóválta nagy, busa fejét a férfi. – Az ilyen házakat a földig kellene rombolni.

− Manapság mindenre találunk vevőt – vont vállat a nő, és elvette a visszajárót. – Erre is akad majd. Tehát akkor…− kinézett az útra, ahol épp egy kamion dübörgött el.

− Felmennek Pásztó felé, és a „Horgas-tanya” táblánál lekanyarodnak, majd az első, erdőbe vezető úton balra befordulnak. Onnan még olyan egy kilométer az út az erdész házáig – magyarázta a kutas, akár egy türelmes tanár.

A nő megköszönte az útbaigazítást, majd intett társának, és kimentek a hideg délutánba. A kocsiban, megcsapta őket a gyorséttermi ebédjük maradékénak zsíros illata. – Kidobnád a zacskókat? – kérte a nő a fiatalembert.

Ahogy a fiatalember a benzinkút szemetesébe gyömöszölte a szemetet, oldalt sandított, és látta, hogy a kutas őt nézi.

Elfordította fejét, és ismét a vers befejező sorára gondolt, kereste a lehetséges variációkat. Reggel óta ezen az utolsó versszakon tűnődött, és biztos volt benne, hogy ma meglesz, és ezzel a Szerelem ciklus is elkészül az új kötethez.

− Kapcsold be magad – kérte őt ellentmondást nem tűrően a társa, amikor visszaszállt. Kihajtottak a néptelen útra. A nő agresszíven és durván vezetett, rángatta az autót. – Szóval idén végeztél az egyetemen – bólogatott, majd gyors, szúrós pillantást vetett a mellette ülőre. – Milyen szakon?

− Magyar-filozófia – válaszolt a fiatalember csöndesen.

− Az nem túl piacképes – csóválta elégedetlenül fejét a nő. – És mi szél hozott hozzánk?

− A pénz szele – vallotta be a másik. – Sajnos van diákhitelem. Élni is kell valamiből. A tanítást pedig nem nekem találták ki.

− Ezért gondoltad, hogy megpróbálod az ingatlanszakmát? – a nő nem kérdezett, inkább állította a tényt, mire a fiatalember vállat vont: − Tapasztalat, életismeret − igen, azt gondoltam, jó ötlet.

− Most nagyon pörög. Az ingatlan – bólogatott a nő elégedetten − Most nagyon is. − Megnyalta vastagon rúzsos ajkait, akár egy mohó macska. A fiatalember szemében az egész lényéből, a ruhájából áradt valami állatias, ragadozó ­­kisugárzás. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy pár év múlva ő is ilyen legyen.

− Egyébként verseket írok – vallotta be a fiatalember csöndesen. – Már megjelent egy kötetem.

− Ó, gratulálok – kapta felé a fejét a nő. – Majd egyszer hozd be – kérte valódi érdeklődés nélkül.

Pár perc múlva elérték a lehajtót. A nő óvatosan bevezette az autót a szűk erdei útra, majd száz méter után felhajtott arra az elágazásra, amit a kutas említett. Földbe vájt keréknyomban lavíroztak, a bokrok szinte súrolták a jármű oldalát. Nem volt erős emelkedő, de néha még így is elkapart a kerék az éjjel hullott hóban, ám ilyenkor a gumik gyorsan rátaláltak a tűleveles alsó részre, amelyen már tovább tudtak lendülni.

− Ha megkarcolja valami tövis a kocsit, akkor ez nagyon drága eladás lesz – morogta a nő, de kisvártatva kiértek egy tisztásra, ami nem is tisztás volt, hanem egy kerítés nélküli udvar, és ott volt előttük a ház.

A nő megállította az autót, és pár pillanatig mindketten csak bámulták a kétszintes, masszív épületet, a sötét, elfüggönyözött ablakokat, és a bejárati ajtóra felfújt vörös feliratot: „Pokol”.

− Azt majd le kell mosni, mikorra jönnek a vevők – bökött állával a felirat felé a nő. Egyiküknek se akaródzott kiszállni, végül a nő erőt vett magán, hátulról kivette és magára kanyarította szőrmeutánzat kabátját, vörös retiküljét kicsattintva egy szál cigarettát kerített kezébe, majd a kocsi oldalánál maradva rágyújtott.

A fiatalember is kiszállt, és a házat bámulta. Fejéből eltűnt a vers, eltűnt minden, nem maradt, csak ez a kocka alakú épület.

− Na – kezdte a másik a kocsi túloldalán. – Amit tudni kell a házról. Kétszintes, összesen százhat négyzetméter. Alul konyha, nappali, vécé. Felül két háló, egy nagy fürdőszoba és egy használaton kívüli valami, itt lomtárként jelölik – a nő a kezében tartott mobilról olvasta az adatokat, majd eltette a telefont, belekotort a retiküljébe, és egy csomó kulcsot vett elő, melyek mindegyike gondosan fel volt címkézve. Hosszas vizsgálódás után kiválasztott egyet, a többit visszadobta a táskájába. A zörgés szinte ijesztően törte meg a csendet. – Amit nem kell tudni a házról, és el ne mondd egyik vevőnek se, mert eltöröm a kezed: az első tulaj, az erdész, aki építtette, vidáman élt itt a kis családjával, míg egy nap fejbe nem lőtte az asszonykát, baltával elintézte a gyereket, a tizenkét éves lányát, majd kettévágta magát egy láncfűrésszel – a nő elhúzta a vastag, hurkás derekán ujját, mutatva, hol vágta szét magát az erdész. – Valószínűleg bekattant, vagy depressziós lett, nem tudni. A lényeg, hogy az ilyesmit soha nem mondjuk el a reménybeli vevőnek.

− Mi van, ha tud valamit, s rákérdez? – a fiatalember még mindig a házat bámulta, úgy tűnt, nem tud elszakadni a látványától.

− Akkor, de csakis akkor – emelte fel tiltón cigarettáját a nő −, akkor elmondhatjuk, hogy történtek sajnálatos események az ingatlanban, de mi nem ismerjük a részleteket.

A fiatalember körbefordult: − Milyen csönd van itt. Madárszó sem hallatszik – és ekkor hirtelen megérezte, hogy visszatér minden a fejébe: a költészet, a vers, az ihlet. Ott volt előtte a záró rímpár első mondata: „Ahogy a hóban madárláb hagy nyomot” és aztán megjött mögé a befejezés, mely szépen lezárja majd a fiatalság és szerelem tematikát: „Úgy húszéves szeretőm arcát rajzolom”. Kissé a haikuk egyszerűségére és képi párhuzamaira emlékeztet, de annyi baj legyen.

Benyúlt a kabátzsebébe, hogy kivegye jegyzetfüzetét, de aztán hagyta a fenébe, hisz ezt úgyse felejti el, a verseit mind kívülről tudta, ez is megragad majd örökre fejében.

A nő eltaposta cigarettáját, és hunyorogva körbefordult– Ja, csönd, az van. Talán ez ment az erdész agyára − meglengette a kulcsot: − Munkára! – adta ki a parancsot, és megindult a ház felé, a fiatalember pedig követte az ötcentis hóban, és élvezte, hogy elönti az elégedettség, az alkotás öröme.

A házban egészen meleg levegő és dohos, édeskés szag fogadta őket. Félhomály volt, ezért mindketten, akaratlanul és gyorsan a függönyök felé mozdultak, és vadul félrerángatták őket. A nő zavartan a fiatalemberre pillantott: − Mégiscsak jobb így – mondta bizonytalan mosollyal. Ahogy letette retiküljét a nappali dohányzóasztalára, majd kiegyenesedett, minta kifakult volna, a vörös haja, a rúzsa, a körme, a csizmáján az aranylánc, mind megszürkült, és ő maga is elvesztette erőt sugárzó tartását. Beesett vállal csak állt a süppedő, barna szőnyegen, és bámulta az emeletre vezető lépcsőt.

− Hol kezdjük? – kérdezte a fiatalember, akit még mindig a befejezett vers öröme tüzelt, és egyelőre nem érezte azt, amit a nő, aki összerezzent hangjára, majd körbeintett: − Itt. Készítsünk fotókat. – És így is tettek, elővették a mobiltelefonokat, majd mindenféle szögből elkezdték fotózni a nappalit, a konyhát és a vécét, aztán a nő kiment, és készített pár képet kívülről is, majd elszívott egy cigarettát, de ezt követően is meglepően sokáig kint maradt. A fiatalember a könyvespolc unalmas címeit nézegette − csupa vadásznapló, leírás egzotikus tájakról, fegyverkatalógusok. 

− Megtennéd, hogy fönt is csinálsz pár képet? – kérdezte a nő az ajtóból. Sápadtan és mereven állt, és nem a fiatalembert, hanem a lépcsőt nézte. – Nem érzem jól magam. Beülök addig a kocsiba. – intett a háta mögé. – Nem kell semmi extra, csak a hálószobákról, meg egy vagy kettő a mosdóról.

− Persze – bólintott a fiatalember. – Semmi akadálya. Van vizem. Ha kér. Van egy bontatlan palackom.

A nő hárító mozdulatot tett: − Kösz nem. Csak le kell ülnöm egy kicsit – mondta, majd merev léptekkel kitűnt az ajtó négyszögéből.

A fiatalember a lépcsőhöz ment, ellenőrizte a mobilján a töltöttséget, és hogy hd-re van-e állítva a fényképező applikáció, majd először lendületes, aztán mind lassabb léptekkel felment az emeltre.

Itt hidegebb volt, és a levegőben az édes, erős aroma összesűrűsödött.

Egy sötét folyosóra jutott, melyből három ajtó nyílt. Találomra a bal oldalival kezdte, mely tágas, napfényes, kék csempés fürdőszobába vitte. Nem tudhatta − a csempéket gondosan lemosták −, de itt találták meg a férfit és a láncfűrészt. Elkészítette a képeket, és kifelé indult, amikor a szemébe villant valami. Megfordult, de csak önmagát látta a fürdőszobai tükörben. Önmagát, ám mégis valahogy másképp. Megrázta fejét, majd sietve behúzta maga mögött az ajtót.

A második szobából pont az udvarra és az autóra nyílt kilátás. A nő odabent ült, mozdulatlanul, lehunyt szemmel. Ebben a szobában nem volt bútor, csak egy kis éjjeliszekrény. Nem tudhatta, hogy azért, mert a nagy hitvesi ágyat, melyet teljesen eláztatott a feleség fej nélküli torzójából kiömlő vér, szóval ezt az ágyat kivitték, és elégették hátul, a ház háta mögött. A padlószőnyeg ugyanerre a sorsra jutott. A fényképeken próbálta nem megjeleníteni a ragasztó foltjait a padlón, és a jobb oldali falon lévő sötét foltokat.

Amikor végzett, ismét az ablakhoz lépett, és lenézett az autóra. A nő már felfelé bámult, egyenesen őrá. A fiatalember intett neki, de a másik nem reagált, nem moccant. És ekkor a fiatalember teljes bizonyossággal megérezte, hogy valaki, egy szomorú, esetlen és magányos lény ott áll mellette, és az üvegen át bámulja a tájban oly idegen járművet, melyen idegesítően csillogott a lemenő nap fénye.

A fiatalember oldalt nézett, de persze senki nem volt ott.

A harmadik szoba ajtaja előtt a keze tétovázott, mielőtt rásimult a kilincsre, mely meleg volt, mintha valaki sokáig szorongatta volna tenyerében.

Aztán csak benyitott, mély levegőt véve, mint egy búvár.

A gyerekszobába jutott. Itt minden úgy maradt, az égszínkék bútorok, a fehér, puha párnás és paplanos ágy, a kis íróasztal, a poszterek a falon – rajzfilmfigurák néztek le róluk öreg, kifakult tekintettel. A sarokban babák és műanyag lovak voltak szépen berendezve egy fából készült makettház körül. A házon látszott a kézi munka, néhány illesztés nem volt tökéletes, de nagyjából visszaadta azt, hogy a készítője az eredeti házat, az erdész házát akarta lemásolni.

A fiatalember kedvetlenül készített pár képet, majd közelebb ment a maketthez, és lehajolt, aztán leguggolt hozzá, mert mintha valami mozgott volna lent, a földszinten, de csak az ő árnyéka lehetet, bár tény, egy női alak, egy műanya karakter ott állt a lábasok felett a tűzhelynél. Ahogy megfordította a makettet, hátul, a hátsó udvaron megtalálta az apát is, egy baltás fickót, körötte hasábok, kis faforgácsokkal megjelenítve. Egyedül a lány hiányzott, akit a fiatalember nem látott a felső emeleten, a kék szobában sem, amiben épp most ő is tartózkodott.

Tompa zaj.

A háta mögött, az ágy melletti ajtó mögül jött. Ez lesz az a lomtár, amiről a nő beszélt, jutott a fiatalember eszébe, miközben, lassan, óvatosan felállt, majd az első ijedtség által az ereibe pumpált adrenalin hajtóerejét kihasználva, az ajtóhoz lépett, és felrántotta.

Polcok voltak odabent, és szemközt vele egy nagy, egész alakos tükör, amelyben homályosan derengett ő, a lány szobája, és még valami, valami a háta mögött.

A fiatalember behunyta szemét, mert nem akarta látni, mi jön, és ekkor megtaszították, és erre kinyitotta szemeit, és akkor már a másik oldalról, odabentről, a lomtárból vagy inkább a ruhásszekrényből látta magát, és kis időbe telt, míg megértette, hogy a tükörből nézi önmagát, a fiatalembert, aki lassan, mintha víz alatt mozogna, elindul, átmegy a szobán, majd eltűnik az ajtóban, aztán hallani vélte a lépteit lefelé, és aztán csönd lett, és ő csak üvöltött némán, egészen addig, míg meg nem pillantotta a makettet, és az új elemet, a maketten, a felső emeleti ablakban a figurát, önmagát, igen, a kabát színe stimmelt, és mellette ott állt egy alacsonyabb valaki, rózsaszín pizsamában, amiben bemászott a ruhásszekrénybe a lövés után, úgy vélte, itt el tud bújni, de az apja persze ráakadt, és a balta, és a vére, az ártatlan vére mely ráfröccsent a tükörre, és megváltoztatott mindent.

Kilépett a házból, mire a nő kiszállt a kocsiból, fázósan összefogta magán a kabátot. – Kész vagy?

Ahogy a fiatalember közeledett felé merev lépteivel, elmosolyodott, majd bólintott: − Kész vagyok.

− Akkor csukd be lécci az ajtót – a nő odadobta neki a kulcsot, a fiatalember ügyesen elkapta, visszament a házhoz, és becsukta az ajtót. Ezalatt a nő megfordult az udvaron a kocsival, és mikor a fiatalember beszállt, már a fűtést is bekapcsolta, a nyílások kellemes, lágy levegőt fújtak.

− Mindjárt alkonyodik – mondta a nő, miközben behajtottak a fák közé, és megborzongott. A visszapillantóban még egy kicsit látszott a ház − elkapta róla a tekintetét: − Szerintem ezt a melót nyugodtan rád bízhatom – jelentette ki aztán erőltetett könnyedséggel. – Te fogod kihozni ide a vevőket, jó? Úgyse lesz sok…

− Rendben – bólintott a fiatalember, és maga elé nézett, vagy inkább az útra.

− Na, szóval verseket írsz – jelentette ki a nő. – Tudsz nekem mondani valami szépet, amit mostanában írtál?

A fiatalember eltűnődött, láthatóan erősen gondolkodott, majd megrázta fejét, és ahogy válaszolt, nem is annyira riadt csodálkozás, mint inkább beletörődés volt hangjában: − Nem jut eszembe semmi.

vége

Karácsony után meghalt a nagymamám. Ezt az írást nem ő ihlette, de például itt megjelent az utolsó év nehézsége. Ugyanakkor az összes írásomhoz köze van így vagy úgy. A temetésre én fogalmaztam a halotti beszédet, amit aztán a pap színtelen hangon felolvasott. Nem lett olyan jó szöveg, sokkal jobbat kellett volna, de azt a jelen lévők nehezebben emésztették volna meg.

A személyes veszteségen túl számomra az a különösen fájdalmas, hogy eltűnt egy, a miénktől gyökeresen különböző világlátás is az életemből. Egy olyan hagyományról beszélek, amit nehéz elmagyarázni annak, aki nem volt a közelében. A múlt bejegyzésben a középkorról írtam, és nagyjából az ő világlátása olyan messze volt a ma emberétől, amennyire egy középkori emberé lehetett. Ez a világlátás, ez a mitologikus létezés, amelyhez vissza-visszatértem − még az utolsó években is, amikor már csak önismétlőn és a sérelmekre fókuszálva nyílt meg előttem −, kiskoromtól kezdve véglegesen elbűvölt. Azt hiszem, azért kezdtem el írni, mert gyerekkoromtól rabja vagyok annak, ahogy mama gondolkodott a dolgokról, a látható és láthatatlan valóságról köröttünk.

Ebben a mitologikus létezésben a vallás a babona és a létezés kemény tényei mosódtak össze, elválaszthatatlanul fonódtak egymásba 94 éven át. Amikor kisgyerekként beléptem a mitológiájába, döbbenten láttam, hogy így is lehet. Hogy olyan dolgokban lehet hinni, amiről addig csak mesékből hallottam. A vallásos rész, az éjszakai imák, a nappal dúdolt dalok, a nagy Jézus kép a hálószobában nem váltak el a boszorkányban, tüzesemberekben, bányabéli lényekben való hittől, hanem mintegy kiegészítették egymást.

Az éjszaki látogató csontos kezével az alvó oldalába markol, vagy rátelepszik mellkasára, aki ettől furcsa, hátborzongató hangokat ad ki. Sosem olvasott az incubusokról vagy succubusokról, mégis leírta őket visszaemlékezéseiben. A támadás alatt ki kell mondani bizonyos dolgokat, és akkor az éjjel kísértő boszorkány reggel megjelenik a házunkban. Sem irodalmi, sem tudományos ismeret nem volt mögötte, egyszerűen ebben hitt, ebben élt, látta ezeket a dolgokat. És ott voltam én, aki már olvasta a Drakulát, amikor egy nyáron felfedeztem, hogy a kulcslyukakat fokhagymával kente be.

A faluban név szerint ismerte a boszorkányokat. A szemük árulja el őket. A háború előtt egyszer az uradalmi kocsi megállt a falu közepén, s csak amikor az egyik ilyen szemű asszony kivett egy fűszálat a küllők közül, csak akkor indult el. A másik ránézett a tehénre, s annak elapadt a teje.

Ha a természetfeletti nem valami egzotikum, nem kikapcsolódás, nem egy könyv, egy film, hanem a mindennapjaid része, keserű, rettegett tapasztalat, akkor az megszűnik természetfeletti lenni. A mitológia lesz az életed. A babona és a vallás a világod formálói. És végül nem marad semmi, amitől félnél, még a végén se.

Fél kettő körül aludt el, karácsony után. Egyedül maradtam. 

A mátrahutai eltűnés margójára

Az a nézés. Már látott ilyet. A gyűlöletnek ezt az intenzitását. A Lidlben volt. Épp bevásárolt a hétvégére. A húshűtők hosszú, derengő hidegében egy házaspár vitázott gyakorlottan. Látszott, már csak a gyűlölet tartja össze őket. Sziszegve beszéltek, nem durván, de minden szavukból érződött a megvetés. A düh annyira eluralta őket, hogy nem törődtek a többi vásárlóval, a férfival se, aki mélázva állt a szeletelt, gondosan csomagolt húsáruk előtt. Aztán a nő valahogy mégis észbe kapott, felpillantott rá, tekintetük egybekapcsolódott. Gyűlölet. Színtiszta, hideg és eszement utálat sütött a fekete, hajdan talán vonzó szempárból. A férfi elfordította fejét.

Hat hónappal és harminc nappal később történt, hogy csatlakozott a kereső csapathoz. Rendőrautók járták előző nap délután a mátrai falvakat, és embereket toboroztak. Indulás reggel hétkor a mátrahutai művelődési ház elöl. Szendvicset, vizet kap mindenki. A keresés egész nap tart. Aztán a hang elhalkult, ahogy az autó kiért a faluból, majd ki is kapcsolták az ismétlődő felvételt.

A férfi erdőjáró ember volt. Az apjától tanulta, hogy kell a fák közt, a sűrűben boldogulni. Az apja ugyancsak az apjától tanulta, és így tovább, talán egészen a török korig, amikor az ilyesmi életet mentett. A férfi gyakran elmélázott ezen a kis, falu széli ház tornácán, amiről jól lehetett látni a műutat, és a fák hézagjaiban a lenti világot is. Délutánonként, munka után kiült ide, és elszívott egy pipát. A fatelepen dolgozott. A felesége elhagyta, mert nem bírta elviselni a magányt, ami a férfiból áradt. Volt egy kutyája, de pár éve elpusztult. Most már csak az erdő maradt neki.

Maga se értette egészen, miért csinálta. Nem érdekelték azok az eltűnt emberek. Valami más oka lehetett, hogy felhívta a főnökét, és egy nap szabadságot kért, hogy részt vehessen a keresésben.

− Hát, nem tudom Endre – mondta a vaskos hang rövid hallgatás után a vonal túlvégén. – Van ennek még értelme szerinted? Tíz napja nem találják őket.

A férfi hümmögött valamit, majd megköszörülte a torkát, és azt válaszolta, hogy ebben a korai tavaszban, a sok hajtás és rügy elég tápláló tud lenni. A főnöke kelletlenül igent mondott, majd elbúcsúztak. Nem nagyon ismerte a férfit, fogalma se volt, hogy minden szabad idejét az erdőben tölti, és hogy az erdőt olvassa.

Ezt még az apja tanította neki, aki bizonyára ugyancsak az apjától tanulta. Hogy az erdőt olvasni kell, akár a könyvet. Annak, akinek ez a szöveg megnyílik, annak minden értelmet nyer odabenn. A fák rendje. A bokrok sűrűje. A vadcsapások. A szél zúgása. A madarak dala. A gombák, a virágok elhelyezkedése. Egymáshoz kapcsolódó betűk, melyek gyönyörű rendet, egy szöveget adnak ki, szöveget a teremtett világ hibátlan és kikezdhetetlen szépségéről. Legalábbis a keresés napjáig így látta a férfi a mindenséget – gyönyörűnek. Ha tudta volna, mi történik, bizonyára nem kell fel korán, nem készít és fogyaszt el bőséges reggelit, nem szívja el odakinn a pipáját a borzongató hűvösben, nem veszi fel terepmintás katonai ruháját és a jobb bakancsát, és nem ballag ki a buszmegállóba.

A művelődési ház előtt már jókora tömeg gyűlt össze, mikor odaért. Főképp férfiak, de néhány asszony is, mindenki komoran, sötét arccal beszélgetett, cigarettát szíttak, laposüvegek jártak körbe. A férfi látta rajtuk, többségük gyakorlott túrázó, de volt, aki túl feszes ruhába, vagy rossz, az erdőbe nem illő cipőben jött. A parkoló sarkában egy nagy sátrat állítottak fel, alatta asztalon szendvicseket, üdítőt kínáltak. A férfi elvette egy szendvicset. Vízről majd gondoskodik magának odabenn. Széles asztalokra kiterített térképeken férfiak jegyzeteltek izgatottan. Mások parancsszavakat harsogtak, walkie-talkie-ba beszéltek, vagy listákkal rohangáltak. A férfi visszasétált a parkoló széléhez, és leült a még hideg betonszegélyre. Zsebében hozott frissen pirított tökmagot, azt eszegette, és nézte az embereket, mögöttük a művelődési házat, afölött pedig a harmatködbe burkolódzó fákat.

Fél óra múlva előkerült valamiféle vezető, egy keskeny, magas ember. A művelődési ház támfalára állt, onnan kezdett beszélni egy hangosbeszélőbe az összegyűlteknek: − Köszönöm, hogy ilyen szép számba összegyűltek. Mint azt mind tudják, tíz nappal ezelőtt elindult a mátrahutai szállásáról túrázni egy negyvenkét éves férfi és tizenhárom éves lánya. Bementek az erdőbe, s azóta nincs hír felőlük. A rendőrség már kereste őket a fővárosban, a lakásukon, és rokonoknál is, vidéken, de nem bukkantak fel. Okkal feltételezzük, hogy még az erdőben vannak. A mai keresés célja, hogy a Huta vonalától egészen a Kis-Csermelyig átfésüljük az erdőt. Nehéz, meredek terep, tele völggyel és hasadékkal, legyenek óvatosak – a férfi szünetet tartott, egy zsebkendővel megtörülte homlokát. Nem volt meleg, a reggel hűvöse épp hogy eloszlott köröttük. – Sípokat kapnak, ha bármit találnak, három sípszóval jelezzenek. Ha megsérülnek, kimegy a bokájuk vagy ilyesmi, két sípszó a jel. Csatárláncban megyünk, de a lánc meg fog törni a völgyek, hasadékok miatt, ezért adunk mindenkinek egy térképmásolatot is, arról a részről, amit át kell kutatnia. Délután négyig tart a keresés, hatkor gyülekező itt, mindenkire számítunk, mivel ellenőrizni szeretnénk a létszámot. Kérem, álljanak sorba a sátornál. És sikeres keresését kívánok.

A férfi beállt a nehézkesen formálódó sorba, türelmesen várt, majd mikor kezébe nyomták a térképet és a sípot, és felírták a nevét, kisétált az erdő szélére, és tüzetesen átnézte a papírt. Egy tintával rajzolt nyíl jelölte, merre kell mennie. Ezt a részt annyira nem ismerte, mert már elég messze esett a falujától, de bízott a tudásában, és amúgy meg az erdő mindenhol erdő.

Mikor elindultak, a bal oldali párja gyorsan eltávolodott tőle, de jobbján egy nő két méteren belül maradt. Néha rámosolygott a férfira. Vörös haja, és a kelleténél kissé vaskosabb dereka volt, de a mosolya ragyogott az arcában.

− Anna vagyok – kiáltotta át a nő, miközben átnyomultak egy kökénybokros részen.

A férfi megmondta nevét.

− Remélem, megtaláljuk őket. Láttam képet róluk. Nagyon jóravaló embereknek tűnnek – magyarázta a nő kissé lihegve. – Miért van az, hogy a jó emberekkel történnek mindig a rossz dolgok? Na, látja, én ezért nem vagyok vallásos. Ha Isten létezne, akkor nem engedné…− a férfi kikapcsolt, és már csak a nő mély, cigarettás hangjának rezgésére figyelt, közben pedig eltűnődött azon, hogy milyen lenne ismét együtt élni egy másik emberi lénnyel.

Egy óra múlva a nő lassan elhalkult, mind jobban zihált, majd egy vízmosásnál kiment a bokája. Hirtelen történt, megcsúszott, ellentámaszt kerestet, de a meredek lejtőn nem lelt, és aztán már a földön volt, és csak nyögött: − Jaj, Istenem. Jaj, Istenem.

A férfi odasietett hozzá, levette a cipőjét, és megvizsgálta a vaskos lábfejen a gyorsan növő duzzanatot. Körbenézett – a keresőcsapat egyetlen másik tagját se látta. – Talán sípolnunk kellene – javasolta a nő, majd összeszorított fogait.

A férfi körbenézett, fejét rázta. Felesleges. Túlságosan eltávolodtunk. De ne aggódjon, hozok segítséget, mondta nőnek.

− Ne hagyjon itt! – kérte a nő, megragadta a karját, szemében valódi félelem csillogott. A férfi lefejtette ujjait magáról. Nem lesz semmi baj, mondta, majd elővette a térképet, tollat, s tett egy ikszet, látja, itt van, itt vagyunk, vissza fogok ide találni. A nő nézett rá, majd megpróbált talpara kászálódni: − Nem lehetne, hogy visszatámogasson…

A férfi fölmutatott a meredek lejtőre, ahonnan leereszkedtek. Itt, ezen nem. És azon a sziklás részen se jutnánk át, ahol egy órája leereszkedtünk. Megfordult, a vízmosás aljába nézett. Jobbra kanyarodott, kis kanyonná szűkült. Esetleg arra. De előbb meg kell néznem, merre vezet.

− De jöjjön vissza – könyörgött neki a nő. – Kérem, jöjjön vissza.

A férfi megígérte neki, hogy visszatér, majd óvatos mozdulatokkal leereszkedett a köves aljba, és elindult a kanyonban. A járat kisvártatva összeszűkült, feje fölött csipkebokrok hajoltak be, tépték meg ruháját, és azon kapta magát, négykézláb mászik a sárban. Jó öt perces kínlódás után tudott csak felegyenesedni. Egy tisztább területre ért, körbefordult, és zavartan megállt. Balról a hegy tömege emelkedett, jobbra viszont egy sík plató terült el, ritkásan növő tölgyekkel, és sűrű bokros részekkel. A térképre pillantott, de hiába, mert nem jelölte ezt a helyet. Vagyis azt mutatta, hogy itt csak egy meredeken eső hegyoldal van. A férfi már megfordult volna, hogy visszamenjen a nőhöz, megmondani neki, hogy ismeretlen terepre bukkant, de ekkor megérezte a füstszagot. Avas, zsíros füst volt, a hegy görbülete mögül jött. Rövid tűnődés után elindult, óvatosan kerülgetve a tüskés, marasztaló bokrokat, és a vastag, rozsdás mohával borított fatörzseket. Csak lassan tudatosult benne, hogy mi zavarja ezen a tájon. Az erdő elvesztette az értelmét. A fák olyan távolságban voltak egymástól, ami nemcsak természetellenes, hanem inkább kellemetlen volt a szemnek. A bokrok úgy törtek elő a földből, mintha odaragasztották volna őket. Lehetetlen helyeken furcsa, sötétkék szirmok virítottak. A fény mély, lapos szögben esett be az erdőbe, szinte szemből érte a férfit.

Jó öt perc séta után rábukkant a hegyoldalba vájt kunyhóra.

Egy sötét bejárat volt az egész, felül földbe vájt nyíláson át kavargott elő a füst. A bejárat mellett rőzse, csontok halmai, az ajtófélfára rozsdás edény akasztva.

Hahó, lépett közelebb a férfi. Van itt valaki. Nem jött válasz, de moccanás kélt odabenn, a sötétben. A férfi a bejárathoz ment, és csak ekkor vette észre, hogy éjfekete szövet fedi, azért tűnik sötétnek. Félrehajtotta, mire nehéz, fojtó, zsíros párák csapták meg. Benézett, majd félig be is lépett.

A lány ott állt a sárból tapasztott tűzhely mellett. Vasállványon kondér lógott a tűzbe, abban forrt valami, ami nehéz, alattomos szagot árasztott. A lány feketére égett fakanalat tartott kezében. Túraruhája sáros, mocskos, arca szintúgy. De a legrosszabb a tekintete volt, az üres, fáradt, nagyon öreg tekintet, aminek nem szabadot volna egy tizenhárom éves arcban léteznie.

Hazaviszlek, mondta a férfi döbbenten, gyere. Nyújtotta kezét, de nem lépett beljebb, valamiért irtózott a gondolattól is, hogy bemenjen a verem szűk, alacsony terébe.

− Nem lehet – csóválta fejét a lány csüggedten. – Nem tehetem.

Miért, kérdezte a férfi, és idegesen hátralesett, de nem állt mögötte senki. A lány ellépett a tűztől, majd felemelte a fakanalat: − Főznöm kell. Ebédet. Mire megjön.

Kicsoda, kérdezte a férfi, majd elnézte a fal melletti asztalon az üvegcséket, az apró tégelyeket, a gyógynövények halmait, a szalmából vetett ágyat, és a másik sarokban a pokrócot, ami a lány fekhelye lehetett, és megértette, hova került, előbb, mint hogy a lány folytatta volna: − Hát ő. Megette apát. Egyszerűen bekapta, és lenyelte. Azt mondta, engem is megesz, ha szökni próbálok. Ha elmegyek, utánam jön, és megeszi az anyámat és a kisöcsémet is. Ezért nem mehetek el. Én kellek neki. Azt mondta, itt kell maradnom – vékony, csontos karjával körbeintett, mintegy lemondóan jelezve, ez jutott, ez van, bele kell nyugodni, és a férfit ez a mozdulat szíven ütötte, annyira meghatotta, hogy erőt vett magán, és berontott, és nem törődve a lány kiáltásával, kihúzta őt a fényre, a napra, hátha majd az észhez téríti.

A lány eltakarta szemét, aztán a levegőbe szimatolt, mint egy kutya, és hátrálni kezdett, vissza, a kunyhó felé: − Hát nem érzi? Itt van. Közeledik – motyogta, majd kitépte magát a férfi szorításából, és visszasiklott a köpeny mögé.

A férfi egyedül maradt a tisztás közepén, körbefordult, ebben a furcsa, fehér fényben, és aztán megérezte tarkóján a tekintetet. Ugyanolyan volt, mint a nő pillantása a Lidlben, csak százszor erősebb. A gyűlölet, a harag, a színtiszta utálat, az indokolatlan, ésszel felfoghatatlan gonoszság egy pontba sűrűsödött, és szinte sütötte bőrét. A fejéhez kapott, ismét körbefordult, vadul leste a bokrokat, a fák oldalait, de nem látott senkit, ám ezt, ezt a gonoszságot nem lehetett már bírni, ép ésszel nem lehetett elfogadni, hogy ilyen létezik, ilyesmi van a világban, ezért előbb kis léptekkel hátrálni kezdett, majd mind gyorsabban haladt, végül megfordult, és futott, amerről jött, most jól jött a tájékozódási képessége, mert gyorsan visszaért a szűk kis járathoz, befurakodott a kanyonba, négykézlábra állt, és mászni kezdett, miközben attól rettegett, valami, egy csontos kéz megfogja a bokáját, és visszarántja. De ez nem történt meg.

A nő ugyanott pihegett, ahol hagyta.

− Na, talált valamit arra?

A férfi megállt felette, megtörölte izzadt homlokát, majd lenézett a vízmosásba. Nem mászott elő semmi a szűkületből.

Nem, mondta, arra nem járható az út. Mégis meg kell próbálnunk visszamenni ott, ahol jöttünk, mondta. És úgy is tettek. 

vége

A Raw című film volt az utóbbi években az egyik olyan horror, ami meglepett, egy csomó szinten működött, mint műalkotás, egy igazi élmény, és a zenéje önmagában is megáll. Sokáig kísértett a történet, innen ez az írás, ami igazából egyfajta továbbgondolás. A háttérben ott motoszkált bennem a Hamvas-féle koan, hogy az igazi tehetség egy barlang mélyéről is utat talál magának, az autentikus, releváns mű nem merülhet el a nemlétbe, az ismeretlenbe. És egész régóta a fejemben van az az anekdota is, amit Szerb Antal ír Dosztojevszkij kapcsán: mikor első regényét megírta, és elvitte az akkor vezető folyóiratnak, reggel ötkor a két szerkesztő - akik egész éjjel, felváltva olvasták egymásnak a szöveget - oroszos meghatottsággal rohant hozzá, hogy gratuláljanak neki.

A képen egy kő látható, az ilyen színű és mintázatú köveket a lányommal "húskő"-nek nevezzük. Egy víztározó partján találtam, a víz visszahúzódott, összezsugorodott, így rengeteg érdekes dolog került napvilágra. Ilyen időket élünk. 

Nyers

Tisztelt hölgyeim és uraim! Képzeljék el a fiút, valakinek a gyermekét, az öccsét, a barátját, valakit, aki arra rendeltett, hogy leélje életét, mint bárki más, lassan, komótosan, nem hagyva maga után semmiféle nyomot. A szülei átlagosak voltak, nem foglalkoztak vele többet vagy kevesebbet, mint amiképp az átlagos szülők foglalkoznak a második, jobbára csak csalódást keltő gyermekükkel. A bátyjában volt minden reménységük, őbelé fektették gyorsan elillanó fiatalságuk minden energiáját, rá összpontosítottak, így a másodikra, a kisebbre már alig maradt türelmük, szeretetük és odafigyelésük – ám ezt a törvényszerűséget a család tagjai mind a négyen megértették, és el is fogadták.

Nem mondom, hogy az öcs tudat alatt soha nem lázadt e status quo ellen. Álmodozott róla, hogy majd megmutatja nekik. És próbálkozott is, lustasága és renyhesége ellenére néha igenis tett erőfeszítéseket. Eljárt kosáredzésekre, de aztán rá kellett jönnie, hogy bár magas és vékony, de nem elég magas. Festőeszközöket kért karácsonyra, ám hamar kiderült, hogy nincs kézügyessége. Egy haverjával együttest alakított, de hamar szétmentek, ő pedig megértette, hogy az ujjai soha nem lesznek elég fürgék ahhoz, hogy bátorsággal előadjon egy szólót. Így aztán, nagyjából tizenhat éves korára, szép lassan elfogadta a helyzetét, a helyét az életben, a társadalomban, a sors nagy könyvében, ahogy azt undorító pátosszal mondani szoktuk. A legtöbben ezzel egy időben szoknak rá valami szenvedélyre, olyan dologra, ami kitölti az űrt, elfeledteti velük azt, hogy belőlük már nem lesz senki (nem feltétlenül a valaki ellentéte), ami mindennapi jutalomban részesíti a megfáradt, kudarcos és csalódott lelket. Ez lehet az alkohol, a szex, virtuális világok, de könnyen a drog is, máskor pedig csak filmek, töménytelen film, vagy az olvasás, a jártasság a Hanza-városok történelmében vagy hajlandóság a jelenkori környezet mind részletesebb ismeretére, az úgynevezett híréhség.

A fiú a nőket választotta, vadul és dühödten kezdett udvarolni a lányoknak a középiskolában, közvetlen, szemtelen, de mégis valami kihívóan pimasz és meggyőző módon, ezért voltak is sikerei, főképp a nem annyira szép, de még nem is csúnya lányok körében, akik sütkéreztek a figyelmében, hajlottak arra, hogy felmenjenek szűzi szobájába, és engedjék neki azt, amit ilyen korban a lányok legfeljebb engedni szoktak. A szülei nem nézték jó szemmel a dolgot, de nem is tiltották, mert a jegyei azért nagyjából rendben voltak, négyes szinten teljesített, és ez a színvonal a szülőknek gyakorlatilag semmiféle fáradtságába nem került. A bátyja, aki ekkoriban már egy távoli egyetemen tanult, és csak hétvégenként bukkant fel egy hátizsáknyi szennyessel, már túllépett a felnőtté válás ezen rítusain, és szórakozottan vagy inkább elgondolkodva figyelte öccse ténykedését. Ez a báty persze kitűnően teljesített az egyetemen, az oktatói felfigyeltek rá, több országos versenyre is küldték, ahol díjakat szerzett, de ez a valóban ragyogó középiskolai évei után nem volt meglepő. Az öcs kénytelen volt meghallgatni minden egyes vasárnapi ebédnél a báty legújabb eredményeit, a kutatása során szerzett tapasztalatait, és a tanárok elragadtatott reakcióiról szóló beszámolóit. És mindeközben látnia kellett anyja és apja tekintetét.

Azon a bizonyos, esős októberi napon hölgyeim és uraim a két testvér egyedül volt otthon, a szülők elutaztak egy távoli fürdővárosba, ahol is az anya mind fokozódó derékfájásaira reméltek enyhülést. A hűtőben volt gondosan bekészített élelem, de a testvérek valami egyszerűbbre vágytak, ezért a másik autóval, a régi, rozsdásodó egyterűvel bementek a városközpontba lévő gyorsétteremhez, ahol is vettek egy-egy adag hamburgert, menüben, majd hazafelé indultak. Az étteremben, szombat este lévén, nem volt ülőhely, és egyébként is, mind a ketten a szobájukba húzódva szerették volna elkölteni e szerény vacsorát. A család, akiről eddig szó volt, a város egy külső nyúlványán, az erdei út végén lévő telepen élt immár húsz éve, hajdan modernnek számító, ám történetünk idején már inkább elavult rajzolatú családi házban. A várost e teleppel kanyargó, keskeny út kötötte össze, mely a délutáni esőtől nedvesen csillogott a lemenő nap fényében, ami olykor-olykor meglepetésszerűen villant elő egy kanyar mögül, a fák közeiből az autót vezető báty szemébe. Az út szélét vastagon borították a sárga, nyálkás levelek. Minden adva volt tehát egy tragikus végkimenetelhez. A testvérek nem beszéltek, zenét hallgattak, egy rádióadót, mely csak korabeli slágereket játszott. Már nehéz rekonstruálni, mi járt azokban a percekben a fiatalabb testvér fejében. Valószínűleg azt latolgatta, hogy az az érdekes lány, akinek hevesen udvarolt már hetek óta, átjön-e este hozzá, ahogy megígérte, vagy meghátrál, ahogy az történt a múlt hétvégén. És ha át is jön, mi fog történi, most, hogy a szülők nincsenek otthon, csak a báty, aki úgyis lefoglalja magát a tanulmányaival, majd szokás szerint elmegy futni, hogy aztán tizenegy körül már sötétbe boruljon a szobája. A fiú elmerült reményeiben, nem is észlelte a környezetét, legföljebb az erdő sárgászöld falát a szeme sarkából, a néha a szemébe vágó vörös napfényt, és a keskeny csíkban megnyitott ablakon át betűző avarszagot, ezt az elegyet, ami az ősz, a változó, szent évszak minden jellemzőjét felvonultatta a háttérben, nem csoda, hogy csak késve észlelte az autót, mely egy kanyar mögött bukkant fel.

Az autó az erdőben volt.

Motorházteteje begyűrődött az ütközéstől, az üvegek összetörtek, és elölről valami gomolygott, füst vagy gőz, nem tudták. A báty továbbment, ki a kanyar ívéből, aztán lehúzódott az út szélére, majd rövid gondolkodás után kiszállt, aztán visszaszólt a testvérének, hogy maradjon a kocsiban. Az öcs persze nem engedelmeskedett, és pár másodperc múlva utána ment, így nagyjából egyszerre pillantották meg a testet. Az autó előtt hevert, jó nyolc méterre, egy fa tövében, a fa oldala vériszamos volt. Később a rendőrök azt magyarázták a bátynak, és ő továbbadta a családi asztal, a vacsora felett, hogy az ütközés erejétől a férfi áttörte a szélvédőt, és akár egy szuperhős, nyílegyenesen repült a fáig, amely megfogta, pontosabban a fejével és a mellkasával belecsapódott a fába, a bordái összetörtek, a szívét átszúrta egy szilánk, de ez már mindegy is volt, mert a koponyája szétnyílt, és az agya szinte kirobban belőle.

Az anya nagyjából itt állította le a fiát, mondván mégiscsak vacsoráznak, az apa pedig intőn felemelte kezét, látjátok, ezért kell mindig bekötni a biztonsági övet. De még nem tartunk itt, a két testvér ott állt a testtől jó tíz méterre, a füstölgő autónál, és látták a vért a fa törzsén, és az avarban, és ekkor az idősebb visszarohant a saját kocsijukhoz a telefonjáért, hogy hívja a mentőket és a rendőrséget, és a fiatalabb ott maradt a roncs mellett, mire a másik ráordított felindultan, hogy jöjjön el az autótól, felrobbanhat. Az öcs így tett, de nem hátrafelé ment, hanem előre, a halott irányába, mert akkor már látta a brutális sérülést, az avarban fekvő szétnyílt koponyáját, és a nyíláson kipréselődött agy szürke szövetét, a darabok ott hevertek körötte, és tudta, nincs olyan lény, ami ezt túlélné. Hallotta, hogy a testvére mögötte, valahol, a távolban magyarázni kezdi a balesetet, és próbálja mind pontosabban betájolni a helyszínt, de a szavak mintha szűrőn jutottak volna el füléhez, szinte nem is értette őket, lépett még egyet, majd még kettő, majd még négyet, míg ott nem volt a test mellett, és ekkor leguggolt hozzá. A férfi neki háttal, az oldalán feküdt, a fa tövében, egyik keze a dereka alá gyűrődött, valamivel arrébb ott volt a levelek közt a törött szemüvege. A fiatalabb testvér előrenyúlt, óvatosan, míg ujja el nem érte a hasadást, a szörnyű nyílást a koponya tetején. Bedugta mutatóujját, és megérezte a meleget, és még valami mást, de ekkor a báty rákiáltott, mit csinálsz te ott?

Mögötte állt, döbbenten, fülén tartva még mindig a telefont. Az öcs felegyesedett, ujját nadrágjába, a nadrág farzsebébe törölte, és megvonta vállát, megnéztem, él-e még. Ez? kérdezett vissza a báty, kissé eltartva a telefont, ennek annyi, mondta elszürkült arccal, majd hátrált, és intett a testvérének, gyere el onnan, ez helyszín, ne bolygasd meg, majd ismét a telefonra figyelt, és bólintott, igen, itt maradunk. Nem, nem lángol.

Ahogy visszamentek az autójukhoz, a fiatalabb testvér bepillantott a pórul járt jármű hátsó ülésére, és észrevette a könyvek halmait, több tucat könyv, lefóliázott egyencsomagokban, és akkor még ennek nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, majd csak később, az est hátralévő részében érti meg, miért voltak ott.

Megvárták a rendőrség kéken villogó fényeit, majd a báty elmondta, hogyan találtak rá a szerencsétlenül járt férfira és autójára, végül, nagyjából másfél óra múlva elengedték őket. A báty még a házuk udvarán felhívta a szüleiket, és részletesen elmesélt mindent, az öcs egy ideig hallgatta, aztán fogta a hamburgeres zacskót, és bement, fel a szobájába, leült az ágyra, és a férfi agyára gondolt, melynek maradékait, foszlányait ki tudta tapintani a hasadt csontok közt. Puha volt, és még langyos, és bizsergés maradt tőle ujjbegyeiben. Kinyitotta a hamburgeres zacskót, kivett a szendvicset, aztán fél percig csak bámult, majd visszarakta a zacskóba, eszébe jutott, hogy nem is mosott kezet, és ekkor elérte őt az inger, kirohant a vécébe, de nem hányt, csak öklendezett, mivel ebédre levest ettek, és ő nem kért másodikból, ami rakott karfiol volt, amit utált. A bátyja megállt felette a vécéajtóban, minden rendben van, kérdezte, mire ő csak intett, persze csak rám jött, nyögte, majd pár perc után a roham csitult, összeszedte magát, megmosta a kezét és az arcát, és visszament a szobájába. Ahogy a hamburgere zacskóra nézett, látta maga előtt, mit rejt, a barnára sült, rostokból, darabokból, cafatokból álló hús rétegeit, a húsét, mely korábban nyers és rózsaszín volt, azelőtt pedig egy élő test eleme, része valami nagyobbnak. Jó tíz percig tűnődött ezen, majd levitte a zacskót a konyhába, és kidobta a szemetesbe. Látta, ott a másik zacskó, de üresen, rajta egy zsírfoltos szalvéta. Akkor már folyamatosan csak a seb és a benne lüktető szövet járt a fejében, kiskorában volt ilyen utoljára vele, mikor egy délután nagyon sok bogarat ölt meg úgy, hogy egy kanállal szétnyomta őket, és ezt követően napokig csak a testekből kitóduló belső részek jártak a fejében, méla hányinger és undor kíséretében. Most azonban hányingert már nem érzett, inkább egy erős késztetést, kíváncsiságot, és valami sóvárgást. Hogy elűzze a fejében köröző képeket és gondolatokat, felhívta a lányt, akit aznap este át akart csábítani, de az nyűgös és rosszkedvű volt, nem mesze laktak, a szomszéd telepen, az erdő túloldalán, a sötétben már nem akart elindulni, és nem akart kimozdulni, ezért a fiú felajánlotta, átmegy ő, mire a lány kis tűnődés után igent mondott.

Biciklivel ment, a fák közt a lámpája egy sötét alagutat világított meg, melynek a falát fatörzsek és bokrok alkották, és az út vége teljes homályba veszett, amitől olyan érzése volt, mintha a semmibe tartana. Amikor kiért a telep fényei közé, fellélegzett, mélyet sóhajtott, beszívta az erdő rozsdás aromáit, a házak felett kacskaringózó füstcsíkok égett ízét, az odafenn trónoló félhold kék hidegét. A lány házánál a gyepre döntötte biciklijét, elment a tornácon sorakozó mécsesek mellett, majd kopogás nélkül benyitott. A lány a kanapén ült, egy vastag pulóver és egy nagyon rövid nadrág volt rajta, eddig olvasott, mellette egy halom összegyűrt zsebkendő hevert, most kisírt szemmel figyelte, ahogy a fiú mind közelebb jön. Mi a baj, kérdezte a vendég, mikor megállt a lány felett, aki a laptopjára bökött, ami az ebédlőasztalon világított. Meghalt, mondta elcsukló hangon. Most olvastam, hogy meghalt. Kicsoda, kérdezte a fiú, és ekkor a lány lerakta maga mellé a könyvet, és ő megismerte a borítóját, és lépett egyet hátra, mert mindent megértett. A kedvenc íróm volt, magyarázta a lány, úgy volt, hogy ma délután író-olvasó találkozó lesz a művelődési házban, ő volt a vendég, épp hozzánk jött, amikor karambolozott. A lány felemelte a könyvet. Eddig csak egy novelláskötete jött ki. Végigsimította a borítót. A legjobb könyv, amit valaha olvastam, mondta, majd leemelte lábát, mert eddig oldalt feküdt a kanapén, letette lábát a padlóra, amitől körívesen meg kellett emelnie a combját, és ettől egy kissé szétnyílt a rövidnadrág a combja tövénél, és a fiú előtt feltárt valami vöröset és rózsaszínt, és a lány észre se vette ezt, csak felállt, de a fiú nagyot nyelt, és ösztönösen megindult a lány felé, aki megcsóválta fejét, ne, ma este ne, ma este gyászolok.

És ekkor a másik beszélni kezdett, először hogy leplezze csalódottságát, utána hogy lenyűgözze a lányt, de végül azért, mert rájött, ő maga is ezt akarja. A lány melegítőalsót húzott, lófarokba kötötte mézszín haját, majd gyertyát és gyufát rakott a hátizsákba, aztán elindultak. Kint már jóval hidegebb lett, látszott a lehelet. Ezúttal nem az erdőn keresztül, hanem a hosszabb úton, a betonúton mentek. A fiú a lány mellé kormányzott, és kifaggatta az íróról, aki mindenféle érdekes történetet írt, melyek tele voltak misztikummal, sötét dolgokkal, megmagyarázhatatlan rejtélyekkel, és az ember azt érezte, ha egy-egy rövid kis történet végére jutott, hogy a világ sokkal érdekesebb hely, mintsem azt egy szürke hétfő reggelen gondolnánk. Az utószóban az író azt ígérte, hogy a következő munkája egy regény lesz, melyben ezek a kis szösszenetek, ez a bemutatkozó világteremtés valami nagyobb egésszé állnak majd össze. Hát ez már sosem történik meg, hacsak a hagyatékban nem találnak valami használhatót, magyarázta panaszosan a lány, mire a fiú elnézte a menetszéltől kipirult arcát, és megértette, hogy a másik örökre szerelmes lesz az íróba, a borítón lévő fénykép szerint egy kissé csontos arcú, szemüveges, göndör hajú férfi keltette reménybe.

Viszonylag gyorsan odaértek, az utat megvilágító lámpáik sárga fényében még látszott a kétségbeesett fékezés kezdete a betonon. A biciklit betolták a fák közé, majd csak álltak a meggyötört fatörzs előtt. Az autót persze elvontatták már, pár szélvédőcserép csikorgott a lábuk alatt. A sötétség probléma volt, és elfeledkeztek az elemlámpáról, de végül a mobilok fénye elég volt, hogy megtalálják a másik fát, aminek a törzséről valaki lemosta a vért, a fejből kirepült darabokat összeszedték, csak pár sötét folt maradt a földön, ide, ez elé térdelt a lány, elővette a gyertyákat és a gyufát, és eltörölt egy könnycseppet szeme sarkában. A fiú akaratlanul is hátralépett, nézte, ahogy a kanóc felsercen, majd zajt hallott maga mögött, csak valami madár lehetett, ám ez elég volt, hogy hátrakapja a mobil fényét, és a mögötte lévő bokor egyik húsos, sárga levelén megpillantsa azt a szürke csomót. Közelebb lépett, rávilágított, és így már megbizonyosodhatott arról, hogy ez az, és bevillant neki a hamburger, de egyúttal a lány ölének elősejlő rózsaszínje is, és orrában érezte az agydarab leírhatatlan szagát, a tapintása lágy volt és rideg,  kissé zselés, de a szájban szinte elolvadt, pépesen elomlott, és amikor nyállal összekeverve lenyelte, úgy vélte, ez a legjobb dolog, amit eddig életében tett.

Visszafordult a lány felé, aki még mindig a mécses fénye felett görnyedt. Mondani akart neki valamit, de nem jöttek a szavak, érezte, hogy a torkán keresztül az idegen test leér a gyomrába, és szép lassan feloldódik odabent, és befelé figyelt akkor is, amikor végre a lány felállt, a visszaúton is, amikor a fiú hazáig kísérte a másikat, aki hálás volt, és egy puszit nyomott az arcára az ajtóban, amiből aztán csók lett, de nem hívta őt be utána, ahogy szétváltak, a fiú csak állt az ajtó, a bezárt deszkalap előtt, majd bólintott, így van ez rendjén, tudta, most már rendben lesz minden.

Hazament, és mint egy részeg, szinte öntudatlanul botorkált fel a szobájába, csak a cipőjét vette le, érezte, csontjáig átfagyott, és nem tudta, emiatt didereg-e a takaró alatt, vagy a nap különös eseményei csapódnak le egy kései sokkban − de az álom gyorsan megszabadította mindentől.

És aztán tisztelt hölgyeim és uraim, másnap felébredt, és korán reggel, mikor még csöndes volt a ház, elvett egy köteg papírlapot apja nyomtatójából, és egy jobb tollat a tolltartójából, és a meleg konyhában, a tűzhelyen mind jobban duruzsoló teafőző hangja mellett elkezdett írni, és csak írt és csak írt, egészen délig, a testvére nem tudta mire vélni ezt buzgalmat, de legalább békén hagyta. Késő délutánra lett kész, még egyszer átnézte, majd bepötyögte két ujjal a laptopjába az írást, és átküldte a lánynak, mindenféle kísérőszöveg nélkül. Amíg várt, utána nézett az írónak az interneten, és átfutotta egy-két felöltött szövegét. Azonnal tudta, újsütetű bizonyosságával, hogy amit ő csinált, az legalább olyan jó lett, mint az eredeti szövegek.

A megerősítés éjfélkor érkezett. Csöngettek, a bátyja szerencsére már aludt, így nem volt tanúja annak, amikor lesietett a bejárati ajtóhoz, mely előtt ott állt a didergő, kipirult arcú lány, odakint még hidegebb volt, mint előző éjszaka, ott állt, és csak bámult rá, te írtad, kérdezte, és a fiú bólintott, mire a másik belépett, és átölelte, és a vállába fúrta fejét, elolvastam háromszor, csodálatos, motyogta, és a fiú tudta, hogy ez az első sikere, és hogy innentől kezdve minden rendben lesz.

És rendben is lett, tisztelt hölgyeim és uraim, mert van valami magasabb erő, ami úgy intézi, hogy a tehetség, és a meg nem született művek napvilágra kerüljenek, és én ennek az erőnek a szolgája voltam, nem uralkodója, csak alattvalója, és ez persze a külvilág felé egy hazugság formájában manifesztálódott, amit fenntartottam a mai napig. De azt gondolom, ha végigtekintünk az itt elmondottakon, le kell vonjuk a szükségszerű következtetést, azt, hogy idáig, és ne tovább, hogy ideje színt vallani, mert senkiből valaki lettem ugyan, de az ár túl nagy volt. Ezért van, hogy a beszéd végére hagytam − talán nem túl elegáns módon −, a döntésemet, hogy a számomra megítélt irodalmi Nobel-díjat sajnos nem áll módomban átvenni. 

vége

Képzeld el, hogy a Nagy Háború egy korrekt és igazságos békével ért véget, és a Habsburg Birodalom megerősödve kerül ki a dologból, lassan felemészti Magyarországot, mind szorosabb szövetséget alkot a németekkel, az orosz forradalmárokat Szibériába deportálják, de a cár demokratikus fordulatot jelent be, Amerika nem erősödik meg, ám ugyanúgy erős vetélytársra talál Japánban a Távol-Keleten. Ebben a környezetben indul be a globalizáció, nagyhatalmú cégek születnek a nemezetállamokon belül, melyek együttműködnek a regnáló, prezidenciális európai uralkodóházakkal, és mind sikeresebben zsákmányolják ki a soha fel nem szabaduló gyarmatok nyersanyagforrásait. A birodalmak tanulnak az orosz eseménykeből, a húszas években egyenlősítő kiáltványokban törlik el az előjogokat, szétválasztják a hatalmi ágakat, és lépéseket tesznek a szabadságjogok és demokratikus vívmányok mérsékelt kiterjesztésére.

Ebben a világban nincs olaj, mert nem léteztek azok a lények és növények, amikből olaj jöhetett volna létre, hiszen ez a világ csak alig hatezer éves.

Él ebben a világban egy lány, akit látmások, szörnyű képek gyötörnek, távoli, érthetlen felvilanások, melyek más, idgen korokból erednek. Az ő története lenne a regény, melynek az első fejezete letölthető.

Megvan az, amikor kidobóztok tornaórán, és ha nem is az elején, de mondjuk a közepén eltalálnak? Emlékszel a megkönnyebbülésre, hogy végre túlvagy rajta, eldöntetett? Na, ilyen lesz, ha meghalsz. Ez a novella erről az érzésről is szól, és arról, mivel jár ez a fajta elsőbbség.

Amíg írtam, végig szegény Jóhann Jóhannsson The Beast című száma zúgott a fejemben. Paul Auster most megjelent, Nagy Amerikai Regényét olvasom, talán innen valók a hosszú, egymásba tekeredő mondatok és a gyakori szóismétlések, melyek így együtt az erdő ösvényeit, a futó ember zihálását és a szörny lélegzését is imitálják. A zsír- és füstszagú kunyhó pedig Dragomán György korai regényéből, A pusztítás könyvéből jött (most komolyan, ki gondolta, hogy ez után a könyv után idáig eljut?)

Rossz és jó dolgok leírása D. nézőpontjából

Az emberek nem szeretik a tájleírásokat, például a fagyos, novemberi erdő képét, amit felülről mutatok nekik, a három gyerek, hármuk rohanásának virágként szétnyíló képét, útjaikat, A., B. és C. utak, ahogy eltávolodnak, olykor metszik egymást, a lényeg, hogy mind kifelé tart az erdőből, inuk szakadtából kifelé fut a három betű, mert csak betűknek fogom nevezni a fiúkat, magunkat, nem a nevükön, hogy ne tudjátok meg, kikről szól ez az írás, bár így is rájöttök majd. Annak idején elég nagy port vert fel az eset, valamikor a kilencvenes években, amikor még nem volt internet, GPS és semmiféle okoseszköz, ezért is lehetséges, hogy a testet, az egyik fiú maradványait soha nem találták meg az erdőben.

Ami nem is igazán erdő, mert fél évvel ezelőtt irtás volt benne, a nagyobb fákat kivágták, csak a közepes és csenevész példányok maradtak és a bokrok, amikkel már nem foglalkoztak az irtók, mert egy véletlen baleset miatt félbeszakadt a munka. Az egyik favágót eltalálta egy korhadt ág, a sisakjára zuhant, de így is volt akkora ereje az ütésnek, hogy a nyaki csigolyák összemozdultak, és köztük részlegesen megszakadtak az idegek, amitől a férfi fél oldalára lebénult. Hetekig csak feküdt a kórházban, ahol a munkatársai, mikor meglátogatták, zavartan kérdezgették, hogy mire emlékszik, mert az ág tölgyfa ága volt, de akkor, amikor eltalálta a férfit, ők épp egy bükkös részt vágtak, szóval elképzelhető-e, kérdezte a brigádvezető, hogy nem felülről esett ár az ág, hanem valaki megdobta vele. A fekvő először a szemét forgatta e felvetésre, majd elöntötte a méreg, és kiabálni kezdett, hogy nem akarják munkahelyi balesetnek tekinteni a dolgot a cégnél, hanem valami másnak, ezért mondja a brigádvezető ezt a hülyeséget, mire a kollégák sietve elkullogtak. Aztán a bénultat hazavitték, és mérge egy ideig otthon, a saját ágyában is kitartott, de végül megkapta a pénzét, és akkor ezzel már nem volt baj, csak mozogni nem tudott továbbra se. Látta a felesége arcán a türelmetlenséget és az undort, amikor pelenkázta, ezért egy esős hajnalon egy zacskót, az orvosságokat áruló patika műanyag szatyrát húzta a fejére, majd az alját megkötötte cipőfűzőjével, a cipőjéből, mely kapcsán biztos volt, soha többé nem lesz már rá szüksége, és az utolsó gondolata az volt, mit kezd majd elárvult cipőivel az asszony.

Érdekes, hogy a favágók nem foglalkoztak a kunyhóval, mely majdnem az erdő közepén volt, és ahonnan A., B. és C. útja szétágazott. Bizonyára látták a faágakból összerakott, fenyőgallyakkal borított tákolmányt, mely egyébként egy tölgyfának támaszkodott, a kéményt, amely az egyik sarkából kandikált ki, a körötte felhalmozott szemetet, a ruhacsomókat, műanyag zacskókat, kerti székeket, vasdarabokat és gumiabroncsokat, melyeket a kunyhó tulajdonosa a környékbeli házak udvarairól, az erdő széléig merészkedő külvárosi kertekből gyűjthetett be – de a favágók nem foglalkoztak vele. Hozzászoktak az erdőben élők nyomorúságos telepeihez, talán csak az volt furcsa ennél a kunyhónál, hogy az ajtóként szolgáló műanyag fólia tartóléce és egy közeli fa törzse közé a kunyhó tulajdonosa kifeszített egy kötelet, amin vörösbarna húsdarabok száradtak a tavaszi szélben. A favágók akkor azt gondolták, ez valami dög, vagy kóbor kutya, esetleg csapdával ejtett vad húsa, és nem gondolták, hogy jelenteniük kellene bárkinek is a dolgot, legkevésbé az erdészetnek. Persze azt nem tudhatták, hogy az erdész pont ezekben a hetekben az életéért küzdött a kórházban, mert valami egy tisztáson hátulról rátámadt, a fejére mért ütéssel elkábította, hogy a kezébe hasító fájdalomra riadjon, a fájdalom pedig onnan jött, hogy a támadója letépte a kézfejét, majd a darabot felkapva elrohant. Az erdész elbotorkált a terepjáróig, ahol az elsősegély-csomaggal bekötözte a csonkot, persze a géz azonnal átázott, ekkor szorítókötést készített az övéből, majd fél kézzel bevezetett a kórházig.   

A kunyhóról akkor, azon az őszön, rajtuk, mármint a favágókon kívül először még legalább hárman biztosan tudtak, a helyi menhely vezetője és két segítője, egyetemista lányok, akik szabad idejükben teát és ételt osztogattak, betakarták pokróccal az utcán alvókat, kiadták a menhely ágyait a nagy hidegben betérőknek. Az idősebbik lány és a menhely vezetője, egy ötvenes, mélyen vallásos, de egyébként nagyon keserű férfi ősz elején végigjárták az erdő szélét, ahol volt pár telep, hajléktalanok viskói, és azok beszéltek nekik a kunyhóról, és lakójáról, de mondták azt is, ne menjenek oda, annak, aki ott lakik, annak nem kell segítség, annak nem kell semmi, és a szemükben, miközben ezt mondták, félelem csillogott, de a férfi és a lány nem hallgatott rájuk, bementek az erdő mélyébe, nagyjából azon a csapáson, ahol két hónappal később majd mi megyünk, köröttük a nem oly rég vágott erdő csonkjai, a hirtelen megnyílt terek, a torz faközök, mígnem oda nem értek a tákolmányhoz, ahol megtorpantak. Később a férfi a fiatalabbik lánynak, aki aznap nem volt szolgálatban, mert nyelvvizsgára készült, és épp az országról és a szűkebb lakóhelyről szóló tételeket biflázta („The capital is Budapest, it is a beautiful city.”), neki azt mondta, volt valami hirtelen rátörő szorongás, ami megállásra késztette a tisztás szélén. Elnézte az egymásnak döntött ágakat, a sátorszerű, sötét és zöld és barna kúpot, és a látványtól, az istentelen arányoktól és formától megdermedt, képtelen volt továbbmenni, ezért az idősebb lány óvakodott a műanyag ponyvához, résnyire húzta, és beszólt, halló, van itt valaki, de nem jött válasz. Az időseb lány pár másodpercig hallgatózott, noha minden sejtje azt sugározta, fusson, beszívta a kunyhó belsejéből előszűrődő égett zsír és füstszagot, ezt a nehéz, keserű aromát, és ahogy fülelt, meghallotta a légzést. Shsss-hhhh majd ismét: shsss-hhhh. Valami nagy, megállíthatatlan tüdőből szakadt ki a hang, a lány óvatosan visszaengedte a fóliát, majd tekintetét le nem véve a kunyhóról, visszahátrált a férfihoz. Némán kimentek az erdőből, aztán elsétáltak a sötétedő utcákon a kis térig, ahol a lány balra fordult, előtte halkan elköszönt a férfitól, aki jobbra fordult. Ami ezután következett, arról az idősebb lány csak hatvan évvel később beszélt, egy öregotthonban, félig már a halál kapujában, a dédunokájának, aki mindig is egykori önmagára emlékeztette, bár talán nyúlánkabb és szétszórtabb volt. Kutatott az emlékei közt, és megzavarodott agya előásta azt a délutánt, amikor hazaért az üres szülői házba, és azonnal a zuhanyzóba indult, hogy lemossa magáról a kunyhó zsíros kipárolgását, de ekkor, a folyosó egy sötét szegletéből valami nekirontott, valami, ami az öregasszony szerint, akinek a száján nyál folyt le, miközben egyre hevesebben magyarázott, egészen az erdőből jött utána, a kunyhóból jött ki, és követte őket, őt és a férfit, majd bemászott a házukba hátul, az ablakon, amit mindig rényire nyitva hagytak, és rátámadt, a földre lökte, letépte rövidnadrágját, amit a meleg ősz miatt viselt, majd megerőszakolta, gyorsan és durván, és közben a lány a padlón, a szőnyeg porszagán túl érezte az égett zsír és a füst aromáit maga felett. Mikor végzett, a támadó szellemként vagy inkább egy nagyon ruganyosan mozgó állatként tűnt el, alig lehetett hallani, ahogy kisurran házból, a lány nem nézett fel, nem nézte meg, nem merte vagy nem akarta látni, mi művelte ezt vele, ehelyett feltápászkodott, és a zuhanyzóba botorkált. Soha nem beszélt senkinek a dologról, csak ennek a dédunokának hatvan évvel később, nem sokkal halála előtt, és ez a dédunoka, bármennyire is szeretett a dédnagymamát, ezután a kótyagos vallomás után már kevesebbet járt hozzá, tulajdonképp egyszer látta még a temetésig.

Mi, a fiúk a fiatalabb lány, a másik menhelyi önkéntes révén szereztünk tudomást a Remetéről. Mert azonnal elneveztük a kunyhóban rejtőzködő alakot Remetének, miután a fiatalabb lány testvére, aki a másik osztályba járt, de jó haverja volt négyesfogatunknak, egy szünetben elmesélte azt, amit neki a nővére mesélt, aki a menhely vezetőjétől hallott a Remetétől, a  keserű, zárkózott férfitól, akivel viszonya volt akkor már hónapok óta, és aki ennek a viszonynak a végét később nem tudta feldolgozni, pontosabban azt nem, amikor a lány elment egyetemre a következő ősszel, és hátrahagyta őt a városban a családjával, a reménytelen és izzó szerelmével, és ez a szakítás juttatta végül oda férfit, hogy felkösse magát a házuk padlásán. Sokáig szenvedett, mondta a halottkém, sokáig kapálózott, és összecsinálta magát, valószínűleg azért, mert nem jól kötötte meg a csúszóhurkot.

A Remete azonnal behálózta a gondolatainkat, hetedikesek voltunk, és akkor már láttunk pár horrorfilmet, délutánonként néztük meg őket B.-ék lakásán, előbb horrort, aztán egyfajta jutalomként, hogy kibírtuk, pornót, és a kettő, a kétféle behatolás az emberi – főképp női – testekbe, valahogy összemosódott képzeletünkben, ezért lehetett az, hogy C. később, felnőttként úgy érezte, a szeretkezés egy nővel együtt jár a nő testébe való más típusú behatolás gyönyörével, és előbb csak fojtogatta őket, majd később mindenféle dolgokat erőszakolt partnerei testnyílásaiba, mígnem egy karácsony előtti hétvégén, harminckét évvel később rászánt magát arra, hogy  kést használjon. A testet egy építkezésen rejtette el, de ügyetlenül, pontosabban figyelmetlenül, az éjjeliőr levideózta a telefonjával, ahogy elásta alkalmi partnerét, így a rendőrök már hajnalban elfogták. A börtönben valami semmiségen összeveszett a cellatársával, aki puszta kézzel halálra verte őt.

El kell mondani azt is, hogy A. volt az, aki kitalálta, hogy menjünk ki az erdőbe, nézzük meg magunknak ezt a Remetét. Addig csak beszélgettünk róla, fantáziáltunk róla, miközben A.-ék hátsó udvarában cigiztünk, vagy az én szobámban zenét hallgattunk, vagy mászkáltunk a parkban, vagy hülyültünk a néptelen játszótereken. A. a kezdetektől fogva látni akarta a Remetét, azt mondta, hatalmas buli lenne, ha meglesnénk őt, hogy mit csinál akkor, amikor azt hiszi, senki nem látja. Igazából csak B.-t kellett győzködni, aki félt, félős, kövér fiú volt, aki – bár ezt csak anyámtól tudtam, aki jóban volt B. anyjával – még sokszor bebújt a szülői ágyba, pontosabban az anyja mellé csak, mert az apja jó három éve elhagyta őket egy másik nő kedvéért. Persze akkor még sem ő, sem mi nem sejtettük, hogy ez a vonzalom, ez a ragaszkodás kitart nemcsak a megmaradt szülő életének végéig, hanem még azon is túl, mert így történt, mert B. később magányosan, anyjához ragaszkodva élte felnőtt életét, egy házban vele, ott, a külvárosi gyártelep mellett, abban a négyemeletesben, és amikor az anyját elvitte a szíve, akkor sem tudott megválni tőle e jó fiú, esténként bemászott az ágyba mellé, átkarolta  mind feketébb és szagosabb testet, és álomba sírta magát. A szomszédok, akik végül két hónap után az elviselhetetlen bűz miatt kihívták rájuk a tűzoltókat és a rendőrséget, azt gondolták, hogy a nyugdíj miatt csinálta, de ez aljas rágalom volt. B. harcolt a testért, az utolsó pillanatig, és közben sérülést okozott több közfeladatot ellátó személynek is, de a bíró hitt az elmeszakértőknek, ezért került ideggyógyintézetbe, és nem börtönbe, és ott aztán megnyugodott, lecsillapodva, de szomorúan tengette napjait egészen korai, ötvenkét éves korában bekövetkező haláláig, amit fel nem ismert cukorbaj okozott. Azon az őszön mindez még előtte állt, és nem is sejtette a jövőt, de félni már akkor is félt az ismeretlentől, de aztán A. persze addig győzködte a kövér és alacsony B.-t, míg az beadta a derekát, és egy napon, pontosabban az őszi szünet egy üres és hideg délutánján elindultunk az erdőbe. A.volt a csapatunk origója és önjelölt vezetője. C. baromi jól focizott és minden sportban remekelt, B. volt a viccmester, aki már az alakjával meg a fura fejformájával mindenkit kapásból megnevettetett – de A. túltett rajtunk, egyszerűen csak magasabb ligában játszott, és ezt ösztönösen elfogadtuk, ezért is tartottuk őt egyfajta vezetőnek, akik megmondta, hol építsünk bunkert, hol focizzunk és kivel, melyik popszám a legjobb, vagy melyik csaj a legdögösebb a hetedik bében. A. magas, arányos testalkatú fiú volt, szorgalmas és okos, szemüveges arca értelmet és tiszteletet sugárzott, mindenki kedvelte, és akaratlanul is megbízott benne, nemcsak mi, hanem a felnőttek, a tanárok is. A legtöbben azt gondolták, A. biztosan viszi valamire, bármihez kezdett, abban szuper jó volt, a magasugrásban, a sakkban, a fogalmazásban – mindenhol remekelt, ezért hittük, hogy fényes jövő áll előtte, híres sportoló vagy politikus avagy művész válik majd belőle, akire büszke lehet a város, de büszkék lehetünk mi is, hogy ismertük.

Azon az őszi, hideg napon, a halottak napját követő második nap, amikor még tartott a szünet, és az erdei ösvényen mentünk be az erdő testébe, a rengeteg mélyébe, akkor is A. ment elöl, hogy ha bármi baj van, ha bármi fenyegetés jelentkezik, ő szembesüljön vele először, így történt, hogy ő pillantotta meg  kunyhót először, ő látta meg az építmény torz formáját, a körötte elszórt szemetet, a kötélre felaggatott húst, mindezt, amiről már annyit beszéltünk, amit már elképzeltünk oly sokszor, és ami most ott volt előttünk.

Lélegzet visszafojtva álltunk a tisztás peremén, a túlsó végén lévő ajtónyílást lestük, és tudtuk, hogy most dönteni kell: elég lesz ennyi, láttuk, kész, megvolt, és végre hazamegyünk – avagy odalopódzunk a bejárathoz, félrehúzzuk a ponyvát, és meglessük, ki bújik meg odabenn. Mert azt azonnal és teljes bizonyossággal tudtuk, hogy a kunyhó lakója, a Remete otthon van. Vibrált a levegő a tisztáson, és mintha a vérünkben doboló feszültség halk, elektromos zúgásként a fülünkbe sistergett volna, a szél füstös, izgató illatokat hozott, a lombszőnyeg mocorgott a lábunk alatt, egy félszemű, csontsovány holló nagyokat károgott az egyik tölgyfa korhadt ágán, és mi beledermedtünk a pillanatba, nem is sejtve, mi lesz velünk, merre indul az életünk. Ugyanakkor azt mind tudtuk isteni bizonyossággal, hogy ez egy olyan útválasztó, egy olyan keresztút számunkra, ami totálisan ellentétes irányokba vezethet minket, mert hátrálhatunk, vissza a gyerekkor jótékony védelmébe, ami majd a felnőttlét unalmába torkollik, vagy bemehetünk abba az elátkozott kunyhóba, hogy szembenézzünk a Remetével, és ebből, ebből az ostoba és felelőtlen tettből bármi lehet, akár még. A. szakította meg gondolatainkat azzal, hogy kilépett, tett egy lépést előre, ezzel elvált tőlünk, és meghozta azt a döntést, amit nekünk már nem kellett, néztem, ahogy dacosan, magányosan megy előre, összeszorítva ökleit, és mielőtt odaért volna a fóliához, megindultam, és futva felzárkóztam mellé, csatlakoztam hozzá, akaratlanul is segítve a súly elviselésében, osztozva a rettegésben. Mert nem mondtam még el, de én ebben voltam jó, az érzelmekben, én voltam a csapat érzelmi kötőanyaga, én békítettem ki a fiúkat, ha összevesztek, én hoztam közös nevezőre őket, én simítottam el a konfliktusokat, a vitákat, én voltam az a botcsinálta, ifjú pszichológus, aki miatt a négyesfogat egyáltalán még létezett. Most se tehettem mást, csak azt, hogy segítek a vezérnek elviselni ezt a hatalmas felelősséget és nyomást, ezért együtt nyúltunk a ponyvához, együtt húztuk félre, majd együtt léptünk be a füst- és zsírszagú sötétségbe.

A szemünk gyorsan megszokta a félhomályt, ami igazából egy derengő szürkeség volt, fénycsíkokkal szabdalva, mert a tető rosszul rakott ágai közt a bágyadt nap pászmákba beküldte fényét, így láthattuk a kályhát, a rozoga kis polcot, a széket, a szalmahalmot, amely fekhely gyanánt szolgált, a fellógatott fura tollcsomókat, a fazekakat és madárkoponyákat és a különféle csontokat, majd szemünk még jobban hozzászokott a szürke és a sötét, az árnyék és a fény megkülönböztetéséhez, és észrevettük a Remete sötét tömegét is mindezeken túl, a túlsó sarokba guggolni, és ekkor meghallottuk a légzését, amit a nagyobb lány is hallott, majd abban a pillanatban, ahogy felismertük, mi is ő, a lélegzés abbamaradt.

És akkora Remete előretolta magát, térden csúszva benyomult egy fénypászmába, és mi megláthattuk a fejét, és a felsőtestét, és A. volt az, aki gyorsabban kapcsolt, mindig nagyon jók voltak a reflexei, ezért volt mindig nagyon jó a sportokban is, nem csoda, hogy a másodperc tört része alatt sarkon fordult, és kirontott a bejáraton, félresöpörve, szinte leszakítva a műanyag ponyvát, majd artikulátlan üvöltésére a másik kettő, akik eddig a tisztás szélén vártak, meglódultak, és így történt, hogy hárman háromfelé kezdtek el szaladni, mit szaladni, rohanni, mint egy virág kinyíló szirmai, mint a tűzijáték fénycsóvái, útjaik szétágaztak, eltávolodtak, majd újra összeakadtak, de a leggyorsabban persze A. ért vissza a városba, a város peremére, a földútra, ahol találkoztak, és innen fog beérni az unalmas felnőtt életébe, amely során soha nem fogja elfelejteni, mi történt a kunyhóban, és ez, ez a bűntudat fogja őt megfosztani attól az ívtől, amire képességei folytán rendeltetett, ezért fog kibukni a gimnáziumból, megy el fizikai munkásnak, issza el az eszét, veri a gyerekeit, hagyja el a családját, hogy aztán a capitalban, a beautiful cityben kössön ki, mint hajléktalan, míg egy fagyos, februári hajnalon, negyvennégy évvel később meg nem dermed szemében a csalódottság végleg.

Mert miképp is lehetne együtt élni azzal az apró mozdulattal ott a kunyhóban, ami akkor esett meg, mikor sarkon fordult, és eliramodott, azzal a mindent eldöntő ütéssel a vállamra, az oldalamra mért lökéssel, nyomással és taszítással, amitől én, D. a földre kerültem, pont a Remete elé, szabad prédaként felkínálva neki, előnyt szerezve a hármasnak, B.-nek, C.-nek, de leginkább A.-nak, akik így el tudtak futni, el tudtak menekülni, életben tudtak maradni, meg tudták kezdeni a felnőtt életüket, maguk mögött hagyva a gyerekkort, melynek egy rövid és felejthető szakasza volt a testem eredménytelen keresése utáni időszak, a gyász, amikor az egyik osztálytársuk elvesztése, a barátjuk hiánya pár hónapra beárnyékolta életüket, de egyébként bizakodva és reménykedve léphettek a nyolcadikba, majd mehettek tovább abban a felnőtt életbe, amelytől annyi mindent vártak gyerekként.

Én pedig, D., aki legendává váltam, az Eltűnt Fiú, a Remete áldozta, a felzabált, széttépett, elhurcolt, Pokolba vitt gyermek soha nem követtem őket ezen az úton, és talán így, hogy fentről, ezzel a mindent áttekintő látásmódommal, ezzel a mindenttudó narrációmmal végignézhetem a sorsukat, így talán nem is sajnálom a dolgot, mert bár az emberek nem szeretik a tájleírásokat, a képet, amit a három betű útja mutatott a fák csúcsai közt, a bokrok közeiben, a hideg táj szürkéjében, mégis, nagyon tanulságos az, hogy ezek a vonalak sehova se vezetnek. 

vége