A zombifilmekben - hála Romeronak - soha nem a zombik az érdekesek, hanem a túlélők közti konfliktusok, interakciók. Mániákusan az a vizsgálat tárgya, hogy mi tesz minket emberré a krízishelyzetben. Amikor majd megindul a mostani események szépirodalmi, filmes feldolgozása, akkor bizonyára az idealizált válaszreakciók, az egyéni hőstettek, a személyes áldozatvállalás és önfeláldozás kerül előtérbe - és mi élvezettel nézzük majd ezeket narratívákat, mert bennünk lesz az az érzés, hogy igen, ott voltam, átéltem a négy fal közt az egészet. Feltételezzük ezen események tisztító hatását, okos emberek arról beszélnek, a dolgok meg fognak változni, az élethez való hozzáállásunk más lesz. Mindezen reakciók már most kínosak és nevetségesek. Ha az ember tanulna a korábbi történésekből, legyen az háború vagy gazdasági összeomlás, ha folyamatosan ezek alapján menedzselné az életét, akor most a létező világok legjobbikában élnénk. Bár, jobban meggondolva, vannak olyanok, akik jelenleg is ott élnek. Róluk szól ez az írás.
A munkásosztály felemelkedése a járvány után
− Ó, hogy hiányzik a garnéla proseccóval – sóhajtott fel Király, miközben az alkony vörösében felhúzta a nyársra a gombóccá formált kutyakaját, majd a tűz parazsába tartotta. – Utána egy kis eper friss tejszínhabbal, amit természetesen olasz tejszínből csináltam, amit abban a kisboltban, lehetett kapni, hogy is hívták Emma, rögtön a Mammut mellett…
− Cucciola – vágta rá készségesen az asszony. – Olaszul azt jelenti, édesem.
A pléd szélén ülve ő formázta a golyókat. Mindketten törődöttek voltak az egész napos gyaloglástól, de még mindig sugárzott róluk valami megkopott biztonságérzet, még most is, hogy az autót ott kellett hagyniuk a kihalt benzinkútnál, és nekivágtak a Börzsöny erdeinek, még most is látszott rajtuk, hogy milyen magabiztossá teszi az embert a pénz.
− Egy jó vörösbor az Andokból, a Bortársaságtól – sóhajtott fel az asszony. – Istenem, a számban érzem az ízét.
− Teljes szétverték és kifosztották – csóválta meg a fejét a férje. – Legalábbis azt, amelyik a cukrászdánál volt…
Király serényen forgatta a sülő húsgombócot, majd útitársukra pillantott: − És maga, Kovács, maga mit hiányol ebben a szép új világban leginkább?
A nagydarab, ötvenes férfi ott gubbasztott velük szemben egy kidőlt fa törzsén, és szótlanul kanalazta babkonzervét. Rövidre nyírt haja, lila melegítője és borostás arca élesen elütött az erdő színpompás zöldjétől. Olyan volt, mintha a lakótelepi lakásának nappalijából egy óriás keze – tulajdonképp maga a világvége – kiemelte és iderakta volna őt az erődbe. Tétován megvonta vállát a kérdésre, majd felemelte villáját, és bekapott még egy falatot, aztán teli szájjal válaszolt: − Hogy mi hiányzik? Azt hiszem, a foci. De nem ez a szar magyar foci, hanem a Liga meg a Dortmund meg esetleg a MU. Na az, az foci – bólogatott elégedetten.
A férfi és a nő összenézett, a nő mondani akart valamit, de a férfi intett neki, ne tegye. – Hát igen, mindenkinek a maga ízlése szerint fáj a régi világ elvesztése – jelentette ki aztán harsányan. – Nekem például legalább ennyire hiányzik a tőzsde izgalma, az, hogy már sosem tudom meg, mi lett volna Maffiózók előzménysorozatában, és az, hogy nem tudtuk megvenni az az elbűvöl kis présházat Tokajban.
Valami reccsent a háta mögött, ezért ösztönösen lenyúlt szabad kezével az övébe tűzött Smith and Wesson késhez, de csak a fia közeledett, kezében tartva azt a nevetséges lándzsát. Tizenhat éves volt, és már szinte apja kiköpött másaként lépdelt feléjük: nagy, erős, kisportolt test, markáns áll, dús szemöldök. – Apa, míg szartam, hallottam, hogy vadmalacok röfögnek arra, a bozótos felé. Le kéne vadászni egyet – magyarázta izgatottan, majd letelepedett a tűz mellé, és a lángokhoz közelítette ujjait.
− „Kellene”, nem „kéne”. És megmostad a kezed, drágám? – kérdezte az anyja, de a választ meg se várva, szótlanul Louis Vuitton táskájába kotort, és elővett egy kézfertőtlenítő gélt, és egy villával együtt átnyújtotta.
− Nem jó velük baszakodni – nézett rá Kovács a fiúra. – Az anyjuk ott lesz a közelben, és nagyon mérges tud lenni. Láttam erről egyszer egy filmet a Spektrumon...
− De gondoljátok el, milyen finom lenne a húsa – lelkendezett a fiú, míg a zselét szétdörzsölte kezén. – Nyársra húznánk, aztán befalnánk. Unom már ezt a kutyakaját…− villájával kényszeredetten lehúzta a sistergő gombócot az apja által fel nyújtott nyársról, fújta egy ideig, majd fintorogva beleharapott.
− Örülj neki drágám, hogy egyáltalán ilyen is jut – csitította az anyja. – Van nálam még egy kis flakon spanyol extra szűz olívaolaj, kérsz rá…?
− Kell a francnak az olaj – rázta fejét a kamasz, miközben teli szájjal rágott. – Nekem rendes hús kell.
− Az is lesz – nyugtatta őt Király, majd a békésen falatozó Kovácsra pillantott, és megnyalta kicserepesedett ajkait. – Lesz bizony.
Király a Váci úton hajtott kifelé a városból, amikor megpillantotta az út szélén stoppoló, lila ruhás alakot. Jó húsz méter után megállt. – Te, ez nem a vízvezeték-szerelő? − kérdezte a felségétől, aki nyugtalanul figyelte a lassan feléjük ballagó férfit. – Tudod, aki múlt ősszel olyan olcsón felpattintott a bidét…
− Szerintem akkor se kellene egy idegent… − kezdte az asszony idegesen, mire a férje megfogta kezét, majd félig felé, félig a hátul ülő fiuk felé fordult: − Ez most durva lesz, de egy kicsit lépjünk át a korlátjainkon. Már mindenhol elfogyott a kaja. A miénk is el fog fogyni – állával a kocsi hátulja felé bökött, ahol az állatkereskedésből zsákmányolt konzervek voltak. – Az egy dolog, hogy felmegyünk abba a házba a hegyekbe. Védett lakóhely: pipa. De kell egy kajaterv is. Egy protein forrás.
− Te meg akarod enni a vízvezeték-szerelőt? – kérdezte döbbenten a fia, mire az apja rápisszegett: − Ne kiabálj! Mindjárt ideér! – majd halkabban folytatta: − Csak gondoljatok rá úgy, mint egy befektetésre. Egyszerű, lassú csávó. Magunkkal visszük. Nem lesz vele gond. És ha nagyon megszorulunk, kéznél lesz…− a másik kettő csak hallgatott, és ezt, szokása szerint, beleegyezésnek vette. Felpillantott, amikor nyílt az ajtó, és szélesen Kovácsra vigyorgott.
− Én akkor is megpróbálom elkapni az egyiket – morogta most mellette a fia. Király a tűzbe bámult, miközben lenyelte az utolsó falatot. Felemelte a lába mellől a vizespalackot, és nagyot kortyolt belőle. Alig maradt az alján. – Holnap meg kell találnunk azt a patakot – mondta határozottan. – Az elvezet a házhoz.
− Tulajdonképpen kinek a háza ez, drágám? – kérdte a felesége, aki most levendulás kézkrémmel kenegette a lábszárát. A fekete Adidas tréningalsót felhúzta a térdkalácsáig, így kivillantak izmos, kardió edzésektől feszülő vádlijai.
− A teniszpartneremé. Soós doktoré. Egyszer voltunk itt fenn. Lazítani – válaszolt kényszeredten a férfi. Eszébe jutott a 20 éves whisky, szinte érezte a szájában a füstös ízét, ami előhúzta emlékei közül a töménytelen lazacos szendvicset, amit befalt, és a két thai kurva fahéjillatát. – Jó buli volt. Na, a lényeg, hogy Soósnak se fia, se borja. És tuti, hogy meghalt a járványban, láttam a Facebookon róla egy bejegyzést – míg össze nem omlottak, a közösségi hálózatok híven közvetítették az iszonyatos veszteségeket, melyek felhasználóikat sújtották. Tulajdonképpen saját megszűnésükről riportáltak, hisz mind kevesebben és kevesebben tudtak belépni fiókjukba a mindennapi megpróbáltatások miatt. Először az élelmiszerellátás, aztán a közművek mentek tönkre. A csapból nem folyt víz, és aki nem raktározott időben, az a szennyezett természetes vizekre, folyókra, patakokra fanyalodott, ami − hiába a forralás − általában hasmenést és hosszú távon kiszáradást eredményezett. Az áram tartott ki legtovább, köszönhetően egy elszánt kis csapatnak, akik járták a nagy elosztókat és telepeket, és elvégezték a szükséges karbantartást, de aztán Buda határában megállította furgonjuk egy helyi milícia, és elkobozta a járművüket, őket magukat pedig a krumpliföldre vitték dolgozni − így egy hét múlva nagyjából az egész főváros energia nélkül maradt. Pár napon belül, amíg a telefonok, tabletek és laptokok akkumulátora bírta, sorban lekapcsolt minden, utoljára Király egy Twitter bejegyzést nézett meg, a volt főnöke írta, aki most a katonaságnál volt valami fejes. Az üzenet egy Gyűrűk urából vett mém volt: Meneküljetek!
– Térjünk nyugovóra – adta ki a parancsot Király. Így tettek, és a szürkület, a levelek lágy susogása, a ciripelő tücskök hamar ráerősítettek az egész napos gyaloglásból sarjadó fáradtságra.
Hajnalban éktelen visításra ébredtek. Király felpattan, de az asszony volt az, aki felkiáltott: − Hol van Gyuri?
A gyerek fekhelye valóban üres volt, hiányzott lándzsája is. Közben a visításból mélyülő, bugyborékoló hörgés lett.
− Úgy tűnik, tényleg elkapott egy malacot – csóvált a fejét elégedetten Király.
− Hát, az nem biztos – motyogta Kovács, és hátizsákjából előkotorta elemlámpáját. – Jöjjenek.
A fénycsóva erős pászmája letapogatta a földet, a fatörzseket, ahogy a hármas óvatosan előre nyomult, egészen a bozótos széléig, ahol aztán megálltak, és elhűlve bámulták a vért, a kifordított belsőségeket, a fennakadt szemet, a földbe markoló ujjakat. – Jaj, ne! – nyögte az asszony, mire Kovács kiköpött: − Mondtam én, hogy ne baszakodjon a vaddisznókkal.
A nő zokogni kezdett, majd hátrált, aztán elfutott, mire Király utána iramodott.
Kovács leguggolt, és óvatosan lehúzta Gyuri szemhéjait a lila égre bámuló szemgolyókra. Körbenézett, és ekkor megpillantotta a malacot.
A nő két Válium után hagyta csak abba a bőgést. Király ott térdelt mellette a hajnali szürkületben, nyugtatta, és a vállban lévő csakrákat masszírozta − ezt is a személyi edzőjétől tanulta, ahogy a helyes léböjtkúrát és a meditálást is. Közben Kovács a kis tábori ásóval, melyet Király előrelátóan a hátiszákjára szíjazott, elásta a maradványokat, és visszatért a táborhoz. Kezében egy vörös húsdarabot tartott: − A fiuk mégiscsak elkapott egyet. Kivágtam a combját – mondta elégedetten, majd hátizsákjából egy tescos nejlon szatyrot vett elő, és becsomagolta a húst.
− Induljunk – szorította meg az asszony izmos vállát a férje, mire az felnézett Kovácsra: − Elég mélyre ásta?
A két férfi összenézett, Kovács megvonta vállát: − Aham. Persze jobb lett volna leönteni egy kis mésszel, de…
Már erősen tűzött a nap, mikor elindultak. Az asszony szótlanul, fejét lehorgasztva ballagott térképet néző férje mögött, a sort Kovács zárta. Egy kis ösvényen haladtak, mindig csak északra, és felfelé a hegyen.
− Tulajdonképpen hova tartott, amikor megálltunk? – szólt hátra Király a vízvezeték-szerelőnek.
− Csak úgy vidékre – vont vállat Kovács. – A fővárosban a népek teljesen megbolondultak, kifosztottak mindent, hiába jött be a katonaság.
− Ez így van – bólogatott Király. – Fegyelmezetlen prolik.
− Na, azt gondoltam, a vidéki embereknél még van mindene, tyúk, tojás, disznó, érti. És én még tudok melózni – széttárta két vaskos karját, noha a másik nem nézett hátra. – Szóval, ha kell, beállok valahova dolgozni, ellátásért. Míg le nem vonul ez a dolog.
− Maga szerint egyszer vége lesz? – kérdezte alig hallhatóan az asszony.
− Egyszer minden véget ér – bólogatott elégedetten Kovács.
− No igen, de közben tönkrement az infrastruktúra, az államrend, anarchia van, a gépek, az erőművek leálltak, a közlekedésnek annyi, benzin nincs, a hatalmi és közigazgatási központok szétfutottak, önmagukat irányító, helyi közösségek torzsalkodnak – mégis, hogyan fogjuk így újrakezdeni? – kérdezte tőle Király ingerülten.
Kovács jó fél percig nem válaszolt, csak a földet bámulta a lába előtt, majd kibökte: − Hát munkával.
Ekkor az asszony megtorpant, pár pillanatig mint egy éhes és girhes agár hallgatózott, majd felkiálltot: − Hallom a patak hangját! – azzal megiramodott, hiába szólt után Király: − Várj – mert már el is tűnt a fák közt. A két férfi, roskadozva a nehéz hátiszákok alatt, utána kapaszkodott, átbukdácsoltak a göröngyös talajon, amit itt már vastagon fedett a tűlevél, majd egy kis mélyedésbe leereszkedtek a nőhöz, aki térdelve, mohón szürcsölte a vizet a patakból.
− Szerintem nem kéne azt meginnia forralás nélkül – figyelmeztette őt dörmögve Kovács, miközben lerakta terhét, és nyakát nyújtogatva körbenézett, mire a nő mérgesen felpillantott: − Ugyan miért nem? Ez természetes víz, megszűri a patakmeder, a sok vízinövény, ennél egészségesebb folyadékot nem talál száz kilométeres körben…
Kovács beleszagolt a levegőbe, majd megindult felfelé a patak mentén. A vízfolyam tíz méter után egy kis emelkedőről zubogott le, odafent valami barnállott. Kovács felkapaszkodott, és megállt a döglött őz mellett, mely félig a patakban feküdt. A vízből kiemelkedő, felpuffadt oldalát ellepték a legyek.
− Én abbahagynám az ivást – kiáltott le a másik kettőnek vészjósló hangon, mire azok felkapaszkodtak hozzá. Amikor a nő megpillantotta a tetemet, oldalra tántorodott, és szárazon öklendezni kezdet, de a víz nem jött ki belőle, csak valami sárgás nyálat tudott felköhögni.
Kovács feljebb ballagott a víz mentén, és komótosan megtöltötte kulacsát.
− Ez nem jó, nagyon nem jó! – nyögte Király, és fogta felesége vállát, míg az küszködött, végül az asszony rámodult: – Engedj már el, a kurva életbe!
Nem sokkal azután, hogy tovább indultak a patak mentén, a nő elnézést kért tőlük, majd összegörnyedve elszaladt egy csipkebozót mögé. A két férfi nem nézett egymás szemébe, szótlanul álltak, hallgatták az ürítés kínosan hangos zajait.
− Ki fog száradni – jegyezte meg csöndesen Kovács, mire Király bosszúsan nézett rá: − És én honnan vegyek itt infúziót?
Pár perc múlva az asszony halottsápadtan visszajött: − Elfogyott a papírzsebkendőm − sóhajtott. Kovács egy tisztásra mutatott: − Lapulevelet mindenhol találunk majd – mire az asszony megütközve bámult fel rá, de nem szólt, inkább megindult előre.
Némán, lihegve kapaszkodtak felfelé, a vízfolyás mellett, fejük felett erősödő madárcsicsergéssel, melyet a vízvezeték-szerelő mosolyogva hallgatott. Jó két kilométer – és az asszony gyomra miatt beiktatott pár kényszerű szünet − után egy drótkerítéshez értek.
− Rendben, ez már a birtok határa – bólintott Király, és leoldotta a hátiszákját. – Másszunk át.
Kovács oldalt sétált, a kerítés mentén, és megköszörülte a torkát: − Szerintem nem kellene. Nézzék csak.
A másik kettő odabotorkált hozzá, a nő összegörnyedve a hasába csikaró fájdalomtól, és percekig csak bámulták a fehér táblát, mely a kerítésen lógott, és melyre az volt kiírva, hogy magaszfeszültséggel védett terület, belépni tilos.
− Ja, ez régen is volt, Soós nagyon büszke volt rá – jegyezte meg elgondolkodva Király.
− Baromság – nyögte a nő. – Honnan lenne áram ebben a kerítésben, amikor már sehol nincs áram az országban? – kérdezte inkább magától, mint a két férfitól, és mielőtt azok bármit tehettek vagy szólhattak volna, a dróthoz lépett, és felkapaszkodott rá.
Teste azonnal ívbe feszült, a szeme kifordult, és az ajkai remegni kezdtek. Kovács kapcsolt előbb, egy száraz ágat kapott fel, majd mindkét oldalt leütötte a nő kezét a fonatról, mire az asszony hátraesett, akár egy bábu. A szájából füst és gőz tört elő.
− Drágám – roskadt mellé Király, és megrázta, aztán próbálta kitapogatnia pulzusát, végül a mellkasára hajtotta fejét, úgy hallgatózott. Kovács csak állt felette, nézte, ahogy a másik szívmasszát végez, majd a nő szájába lehel, aztán amikor Király kifáradt, felváltotta, és először véletlenül nő feszes, nemrég plasztikáztatott mellére tenyerelt, mitől elpirult, de aztán szegycsontra nehezedett, óvatosan, nehogy eltörje. Jó tíz perc után kimerülten lerogyott a mozdulatlan test mellé.
Király szólalt meg előbb: − Nincs erőm most sírt ásni – mondta csöndesen, szemét törölgetve, majd felállt, leporolta magát. – Majd visszajövünk érte. Gyerünk, keressük meg a kaput ezen a kurva kerítésen.
Jó öt perc után rátaláltak egy zöld vaskapura, mögötte látszott a ház sziluettje. A ház udvarában nem állt autó, de oldalt egy embermagasságú fémkocka zümmögött kitartóan.
− Saját generátora van – jegyezte meg Kovács. – Ezért van áram.
− Aha – bólintott komoran Király, majd szétnézett, végül szeme megakadt a tagbaszakadt férfin. – Tudja Kovács, maga az, aki a legtöbbet vesztett ezzel az egésszel, nem gondolja? Igazából persze fogalma sincs, mi az, amit, vesztett, mert nincs meg hozzá a képzelőereje, a fantáziája, hogy átérezze, ahogy nincs magában elég drive az élethez sem, ezért tartott ott, ahol tartott, amikor ez az egész elkezdődött.
− Drájv? − kérdezte értetlenül Kovács, mire Király közel ment a kapuhoz, és megvizsgálta, de közben rendületlenül folytatta: − Mi bejártuk Európát és a világ nagy részét, láttuk a Mona Lisát és Machu Picchut, ettünk nagyon jó kajákat, ittunk finom borokat, kitűnő ruhákat hordtunk, folyamatosan edzettük a testünket, a legjobb orvosi ellátásban volt részünk…− megfordult és keserűen, de mégis valami elégedettséggel Kovács szemébe nézett: − Maga pedig mindebből sajnos nem tapasztalhatott meg semmit, és már nem is fog. Milyen érzés? – Király tekintete izzott, állkapcsán megfeszültek az izmok.
Kovács mély levegőt vett, mint aki ellent akar mondani, de aztán csak megrázta fejét. – Nem nagyon érzek semmit ezzel kapcsolatban – vallotta be aztán kissé bátortalanul. – Biztos érdekes lehetett a maguk…élete. De én sem panaszkodom – zárta le zavartan.
− Aha – bólintott savanyúan Király, majd elsietett oldalt, a kerítés mentén, végül megtorpant egy nagy fa előtt, felnézett rá: − Ez jó lesz – motyogta, és sietve lehámozta magáról a hátizsákot.
− Mit akar? – jött utána Kovács.
− Az a nagy ág – mutatta a fejük felett a másik – átnyúlik a kerítésen. Felmászunk a fára, átmászunk rajta, és a túloldalon leugrunk.
Kovács a fejét csóválta: − Nem fog menni. A bokám nem bírná. A sok guggolástól a melóban teljesen tönkrement, ha leugrom, elroppan, az tuti.
Király szánakozva nézett rá: − Ezért kellett volna többet foglalkoznia a testével – mondta, majd egy ugrással elkapta a legalsó ágat, felhúzta magát, és már a fán is volt. Kovács lélegzet visszafojtva nézte, ahogy eléri a nagy, kinyúló ágat, végigegyensúlyoz rajta, aztán a túloldalon a földre huppan.
− Kapcsolja ki a generátort. Kell rajta lennie valamiféle kapcsolónak – kérte őt, mire Király bólintott, és felkocogott a fém kockához. Rövid ideig ügyködött rajta, majd a zúgás hirtelen elállt. Kovács visszament a kapuhoz, óvatosan megérintette, majd megfogta a kilincset, aztán lenyomta. A kapu könnyedén kinyílt.
A széles, faburkolatú teraszon érte be Királyt. Az próbált belesni az ablak elhúzott függönyein a házba, de aztán feladta, és türelmetlenül a bejárati ajtóhoz lépett.
− Várjon – kérte őt Kovács. – Valaki üzemelteti azt a generátort − körbefordult −, és feltűnően tiszta ez a terasz. Se falevél, se gaz, semmi.
− Ugyan már, ember – mordult rá Király. – Nincs itt senki − lenyomta kilincset. – És ha van is…– kitárta az ajtót, és ekkor a dörrenés elnyomta az utolsó szavait.
A sörétek szétszaggatták és átlyuggatták a testét, és jó hat méterre hátradobták, egy almafa tövébe. Kovács, aki oldalt állt, csak a lövedékek szelét érezte, és csengett a füle, amikor lebotorkált a vérző, kilyuggatott testhez.
− Maga – nézett rá csodálkozva Király – hogy lehet ennyire…− nem tudta befejezni, álla a mellkasára bukott, és a testén lévő kis lyukakból mind lassabban pumpálódott ki a vér.
Kovács óvatosan visszament házhoz, majd a bejárati ajtóból megszemlélte a székhez kötözött vadászfegyvert, melynek ravaszáról zsinór vezetett a kilincshez.
Odabenn a lépcső felől zaj és mozgás támadt, majd két kócos alak tűnt fel a kézzel fonott mexikói szőnyegen.
− Jó napot, hölgyeim – tartotta fel kezét Kovács, mire a thai lányok mondtak valamit angolul, de aztán kölcsönös mutogatás után megértették egymást. A lányok, akik tulajdonképp ikrek voltak, és akiknek már az összeomlás elején eszébe jutott kedvenc kliensük, Soós háza, megmutatták Kovácsnak a vadhússal teli hűtőládát, a pincét, melyben a francia borok mellett homokba gondosan elvermelt zöldségek voltak, a fegyvereket, a hordónyi üzemanyagot, ami generátort működtette, és később hálószobájukat is. Örültek, hogy egy erős, de a finom alkatrészekhez is értő férfikéz itt van a közelükben, mégis csak jobban telik hármasban az idő. Nem csoda, hogy Kovács pár héttel később már úgy érzete, az összeomlás volt legjobb dolog, ami eddigi életében történt vele.
vége
