Nem nekem, a barátnőjének mesélte még D. a betegség végén, hogy gyakorta már egy másik világban tartózkodik, ahol minden jó és szép. Nagy csalódás lehetett visszatérni ide.

Volt most egy kis szünet, ünnepek, év végi hajtás, alattomos szívfájdalmak, éjszaki riadalmak, meg sok bor és mélázás. És volt ez az írás, amit még karácsony táján kezdtem, és hosszabb lett a vártnál - de nem a kelleténél - és most itt vagyunk, elkezdődött ez az év is, még mindig itt vagyunk. 

Új Walden

Az infarktus utáni nap délutánján a felsége és a főnöke egyszerre értek be a kórházba.

– Még nem is mondtam, milyen hálásak vagyunk – mondta az asszony a narancsleves dobozokat rendezgetve. – Ha maga nincs…

– Ugyan már – legyintett a kövér kis ember, és leült a beteg ágy mellé az egyetlen szabad székre. – Csak a mentőket hívtam. Ennyit tettem. Ez a legkevesebb. – Megtapogatta a férfi ágyon fekvő ernyedt kézfejét. – Hogy vagyunk, öregem?

A beteg kissé feljebb tornázta magát az ágyon, hogy szinte már derékszögben üljön. Kórházi pizsamájának felső részre szétnyílt, látszott, sápadt, sovány mellkasa. Felnyúlt a szívéhez, óvatosan megnyomogatta a bordáin feszülő húst. – Jobban – mondta és próbált elmosolyodni, majd eszébe jutott, mit akart kérdezni feleségétől.

– A gyerek? – Az asszony közben kipakolt mindent a nejlonszatyorból. A kérdésre egy pillanatra megmerevedett. – Anyád vigyáz rá – mondta aztán.

– Behozhattad volna – jegyezte meg csöndesen a férfi.

– Ide? – A nő körbefordult a steril, csupa fehér és vajszín szobába. – Inkább nem, drágám…

– Bent minden rendben? – A beteg most a főnöke felé fordult, mire felsége leül az ágy szélére, és végigsimított takaróval burkolt combján. – Hagyjátok most a munkát – kérte őt szelíden. – Lesz még időd folytatni – bólintott.

– Ja, igen – mondta a főnök túlzott komolysággal. – A legfontosabb most a gyógyulás, a gyógyulgatás. Hogy mihamarabb visszajöhess közénk. – Kacsintott. – Addig is: a projekt megvár, ne félj.

– Igen – bólintott a beteg fáradtan. – Ez életünk projektje.

– Ühüm. – A főnök tekintete végigsiklott az asszonyon. – Ha ez bejön, hátradőlhetünk, és csak be kell söpörni a pénzt. Persze addig…

A nő felállt. – Hozok vizet a virágnak – mondta, és felragadta az ágy melletti asztalon lévő üres kancsót, majd kifelé indult. – A küszöbön megállt. – Nem menj sehova – mosolygott a férjére, aki nevetésszerűen felköhögött a viccre.

– Aranyos nő – jegyezte meg a főnök. – És milyen jól tartja magát. – Figyelmesen a beteg arcába nézett. – Tehetek értetek valamit? Most komolyan…

A férfi nem bírta a másik meghatottságtól csillogó szemét, inkább lepillantott a takaró alól kilógó lábfejére.

– Igazából – kezdte volna, de ekkor tekintete megakadt a nagylábujjából sarjadó virágszirmon. – Jézusom – nyögte. Sárga, csillogó, virágfej volt, talán kankalin vagy kökörcsin vagy más k betűs szépség. Szinte duzzadt az életerőtől és a nedvektől, és még ebben a gyér fényben is mintha aranylott volna minden egyes szirma. 

A főnök feje követte pillantása irányát, majd óvatosan megkérdezte: – Mi van?

A beteg jó sokáig nem szólt, csak mereven, mellkasára ejtett állal leste a virágot, míg az szét nem foszlott a semmibe.

– Nem fontos – monda aztán, majd kinyúlt, és megfricskázta a főnök orrát. – Csak kilépek – mondta és sóhajtott egy nagyot.

Mikor már az otthoni ápolás kezdett mindhármuknak nyűg lenni, a férfi egy kora tavaszi napon összeszedte magát, és leutazott szülei elhagyatott házába, x-be.

Férje halála után a férfi anyja felköltözött a fővárosba egy apró kis lakásba, közel az unokához, akit rajongásig imádott, fiához, akit szomorú részvéttel sajnált, és menyéhez, kivel csak annyit érintkezett, amennyit feltétlenül szükséges volt. Babonából, a múlt fájó emlékei okán vagy más, egyéb, önmagának se bevallható okok miatt azóta sem járt a kétszintes családi házban. Hiába árulta, ebben a térségben a válság után lehetetlen volt eladni egy ilyen épületet. Azonban mint megvetett, őrültekházába dugott távoli rokont, a házat gondozni kellett. Csak a férfi volt hajlandó autózni minden negyedévben két órát, hogy a hegyek közti falucska egyik mellékutcájában ablakot nyisson a világra, ellenőrizze a zárakat, beszélgessen a mind ráncosabb és rosszkedvűbb szomszédokkal.

Most, ahogy az áprilisi csillámló fényben megállt a ház előtt, és kiszállt az autóból, nem ment be, csak bámulta a falut körülölelő hegyeket, a fákat, a bokrokat, és a közülük kitűnő sárgás, barnás talajfoltokat. Beszívta az éles, de füstös savanyúságot is tartalmazó levegőt, majd lezárva kocsit, megindult az erdő felé.

A zsákfalu utolsó utcájában, közvetlenül az erdőszélen egy apró kis vályogépület roskadozott.  A férfi emlékezett rá, hogy a fél emberöltő óta lakatlan házról azt rebesgették, korábban egy boszorkányé volt, aki egy ködös hajnalon egyszerűen eltűnt, igaz, sokan nem is keresték. A férfi bekukucskált a pókhálós utcai ablakon. Odabent, az üres tisztaszoba döngölt agyagpadlóján csak egy törött rokkát látott.

Azonnal tudta, hogy megérkezett.

– Éppenséggel senkié – mondta neki aznap délelőtt a meglepett jegyző, majd szétnyitotta a titkárnője által behozott iratokat. – Még a rokonok is kihaltak, már jó ideje, így a telek és a rajta lévő ingatlan a falura szállt.

– Szeretném kibérelni – bólintott a férfi.

A jegyző megütközve kapta fel fejét, majd sokáig vizslatta a férfi sápadt, nem evilági arcát. – De miért? – kérdezte végül gyanakodva. – Ott van az a ház a fal közepén. Mért nem jó az?

– Nekem egy erdő melletti kell. – A férfi több indokot nem mondott, később se, a feleségének se, aki lejött hozzá a költözéskor. Nem segített, csak nézte, ahogy a férfi beviszi a házba a matracot, az összecsukható kempingszékeket, a vetőmagvas dobozt, és a kerti szerszámokat.

– És mégis mit akarsz itt csinálni? – Kérdezte már inkább fáradtan, mint dühösen. A lefelé vezető utat végigveszekedte, míg férj türelmesen, csendesen mosolyogva vezetett. – Úgy értem, miből fogsz élni? Mihez kezdesz? Itt nincs munka. – Körbemutatott. – Itt nincs semmi.

A férfi megállt, és ledöfte maga elé, a földe a kezében tartott ásót. – Nagyon tévedsz – mondta lassan. – Itt a föld. – Megfordult, belebámult a fák mind sűrűbb közeibe. – Itt az erdő.

A nőben feltámadt a harag erre az egyszerűségre. Közelebb jött hozzá, gyors léptekkel, hogy majd fellökte. Arcuk szinte összeért, úgy sziszegte. – Ebből nem lehet megélni. Ezért nem hagyhatod ott a családod. A gyerek napok óta nem szól hozzám, azt hiszi miattam mész el.

– Bármikor ideköltözhettek – vont vállat a férfi. Látszott rajta, unja a beszélgetést.

– Nekem a városban van a munkám. – Az asszony elfelé mutatott, de nem a város irányába. – A gyereknek ott van az iskolája. – Karján csilingeltek a karkötők, más hang nem is hallatszott most, ezen a nyáreleji déli órán. Aztán eszébe jutott valami, hátrébb lépett. – De miből élsz majd? – ismételte csökönyösen.

A férfi a házhoz ment, kitárta ajtaját, hogy szellőzzön. Poros földszag csapott ki bentről. – Eladom a kocsit – válaszolt. – Az kitart egy ideig. A lakás a tiéd marad, átiratom rád.

– Igazán nagylelkű vagy – szólt gúnyosan az asszony. – És aztán? Ha elfogy a pénzed?

– Amit megtermelek, abból élek. – A férfi oldalt ment, a ház mellé. Az erdőbe befutó félköríves gyalogösvény egy hajdani kiskertet ölelt körül. Itt-ott még szuvas fogakként paradicsomkarók álltak ki a földből.

– De nem is értesz hozzá! – A nő szinte sikoltott tehetetlen dühében. – Soha nem csináltál ilyet! Te a számokhoz értesz, abban vagy jó!

A férfi nem válaszolt, valami rozsdás pléhvödröt talált a hát fala mellett, azt kezdte nézegetni. A nő kivárta, míg megnyugodott, majd odament mögé, hátulról átölelte, mélyet sóhajtott. – Hiányzol, drágám, gyere vissza hozzánk – súgta fülébe szelídebben. – Ha ez kell neked, veszünk egy hétvégi telket, valahol a Duna mellett. – Keze lecsúszott a férfi derekára, majd ágyéka felé tapogatódzott. – Ne csináld ezt velünk, kérlek! – motyogta még, de ekkor a férfi kibontakozott az ölelésből.

– Kell itt lennie egy kútnak – monda, és hátrafelé indult. Akkor találta meg, mikor a nő elhajtott az autóval. Deszkalapokkal letakart nyílás volt a földben, de felfedve látta, még csillog víz odalenn.

Először ezt kellett rendbe hozatnia, mivel a házig nem volt kiépítve a vezetékes víz. Kútásót fogadott, egy magas, mogorva alakot a szomszéd faluból. Két napnyi munkával sikerült viszonylag tiszta vízréteget teremteni odalenn.

– Furcsa íze van – mondta a kútásó, ahogy az árnyékban pihegve megitták az első pohár vizet. – Én bevizsgáltatnám a maga helyébe.

A férfi megvonta vállát, majd nagyot kortyolt. – Jó lesz ez nekem így is.

– Hm – a kútásó ismét ivott, majd a korty utolját kiköpte. – Ez a víz, közvetlenül a hegyből, az erdő alól jöhet – magyarázta felfelé nézve a felettük tornyosuló fákra. – Olyan, mint egy forrás. De sokszor a forrásvizet csak a vadak ihatják meg. Nagy mennyiségben az emberre veszélyes is lehet.

– Majd vigyázok – zárt le a témát a férfi, aztán kiitta poharát.

Miután végzett, a kútásó még egy egyszerű kávát is ácsolt a nyílás köré. A ház mögött találtak hulladékfát, abból jutott.

Odabenn az épületben is akadt munka. Miután felsúrolt és leporolt mindent, a férfi beköltözött a tisztaszobába. Volt még egy konyha, ahonnan hiányzott a tűzhely, egy kamra, és egy másik szoba, amit raktárként használt. Ide került a vetőmag, a kerti felszerelés, a krumpli, és – ideiglenesen – pár földlabdás facsemete.

Az egyik szomszédnak volt egy eladó vaskályhája – azt rakta be a tűzhely helyére. Köríves tetején főzni-sütni is lehetett.

Az első napok lendületével kitakarította a kertet, és elpalántázott. Hátrébb, az erdő és a házacska közti rövid, keskeny sávot is feltörte, ide szánta a gyümölcsfákat. Esténként a magával hozott pár könyvet olvasgatta, vagy egy pohár csalánteával kiült a ház elé az egyik kempingszékbe, és bámulta az erdőt vagy az eget. Tenyerén sajogtak a vízhólyagok, néha még aludni sem hagyták.

Eltelt egy hét, mikor először bemerészkedett az erdőbe. A lassan megnyíló falusiak a boltban figyelmeztették, hogy a környéken idén nagyon sok a kullancs, de ő csak egy szalmakalapot csapott a fejére, úgy ment be a kis ösvény kacskaringóján a fák közé. Az út hamar elkeskenyedett, majd egészen elfogyott, és ott találta magát a fenyőfás, csipkebogyós vadonban. Ide már a fatolvajok se jutottak el, a korhadt törzsek egymásra dőlve párállottak a nagy melegben. A férfi rendületlenül haladt előre még jó három kilométert, míg fel nem ért az egyik hegy gerincére. Egy sziklaszerűség tetején bukkant ki az erdőből. Leült az izzó kövekre, lábát az ötméteres mélységbe lógatta. Előtte ott szorongott a falu, távolabb tekergődzött az országút, azon túl feszült a világ, amit hátrahagyott. A levegőben kondenzcsík foszlott, valaki a faluban szokás szerint fát vágott – mégis sikerült pár órára teljesen egyedül érezni magát.

Amint hazaért, fehér borítékot talált az ajtórésbe tűzve. Távollétében az asszony járt a háznál, kölcsönautóval. A sajátjukért kapott pénzt a lábtörlő alatt hagyta. Más egyebet nem is írt a levélben.

Aznap este a férfi egy kockás papíron elosztotta az összeget, megtervezve jövőjét. Úgy számolt, a nyár végére lesz valamennyi termény, amivel átvészelheti az őszi hónapokat. Ám a télre fel kell készülnie. A házacska bérleti díját a jegyző jelképes összegben határozta meg, de azt is leszámolta a bankjegyekből. Leírta az alapvető kiadásokat – így például liszt, só, cukor (később a cukrot kihúzta), ezek mennyiségét a következő nyárig számítva, átlagárukat, a várható inflációval súlyozva – végül a pénz egy jelentős része átkerült a kiadás kupacba. Ami maradt, az váratlan esetekre, vésztartalékként egy üres oszlopba került a papíron. A valóságban az összes bankjegyet eldugta a matrac huzatába. Ahogy elpakolta az írószert és a jegyzetfüzetet bőröndjébe, a cipzár felszakított az egyik vízhólyagot tenyerén. A fájdalomtól sziszegve nyomkodta ki belőle a nedvességet. Csak egy gyertya világította meg a szobát és a sebet, de így is látta, valami feketéllik a belsejében. Mielőtt csipeszt kerített, eszébe jutott, hogy gyertyaköltséget nem is számolta. A gyors újraszámolás után a kempingasztalon libegő láng elé ült, és a csipesszel jó negyedórányi vájkálás után kipiszkálta a feketeséget. Olyan volt, mint egy apró levél.   

Abban az évben a nyár korán megmutatta szenvedélyes természetét. Forróság váltakozott több napos, özönvizeket hozó viharokkal. A meleg nappalok utáni pattogó szürkületben a férfi a kútvízzel óvta lassan erősödő palántáit, hogy aztán egy hét múlva a hegyoldalról lezúduló áradat nagy részüket kimossa. A férfi tudomásul vette a csapást, és újrakezdte a munkát, noha tudta, a paradicsom idén már nem fog teremni. A megerőltető hajlongás után majd minden este kint ült a ház előtt egy nyikorgó széken, és itta a kútvízből főzött teát. Később, augusztus felé már nem forralta, a hideg vizet kortyolgatta egy öblös kancsóból. Könyvei érintetlenül porosodta odabenn.

A kora reggel órákban mind gyakrabban és mind mélyebben hatolt be az erdő mélyébe. Az őzek által használt keskeny csapásokat követte, melyek megkerülték a hegy ormát, és felvitték őt egy bozótos fennsíkig. Itt, a csipke és a kökény sűrűjében talált egy tisztást, ahol az állati ürülék átható, keserű szaga töltötte be a levegőt. Órákon át hevert mozdulatlanul a harmatos fűben, és nézte feje fölött az eget. Ekkor már elfeledkezett a hajnali locsolásról, a gyomokról és a fogyó készleteiről, és kábán, mint aki napokon át tömény alkoholt ivott, riadt fel a delelő nap erejére. Visszafelé menet is részegen dülöngélt, hogy a tüskék beletörtek bőrébe, de nem törődött velük. Estére ezek az apró fekete csonkok begyulladtak, és csipesszel kellett eltávolítania őket, ha aludni akart. Ilyenkor, ahogy karján vagy lábán ügyködött, furcsa, lágy részeket érzett a csontok helyén. Betudta az elégtelen táplálkozásnak.

Az egyik reggeli kirándulásról visszatérve riadtan észlelte, hogy a házacska ajtaja tárva-nyitva van, noha ő gondosan mindig bezárta azt. Fél percig a legutolsó fa törzséhez lapulva szimatolta a levegőt, aztán megjelent a küszöbön felesége egy takaróval. Megkönnyebbülten megindult felé, lesve, ahogy a nő kirázza a szövetet.

– Csupa levél és csíra az ágyneműd – morgolódott az asszony. – Fadarabokkal alszol?

A férfi megállt előtte, próbálgatta a szavakat nehezen forgó nyelvével.

– Mit keresel te itt?– kérdezte végül.

– Én is örülök, hogy látlak – jött a válasz. A nő visszavitte a takarót. Elegáns, vajszínű ruha volt rajta, mely jól kiemelt dombordó, de még nem túl nagy fenekét. – Azt gondoltam, talán kíváncsi vagy ránk. Vagy legalább a gyerekedre.

A férfi követte őt a házba. – Mi van a gyerekkel?

– Megkezdte az iskolát…– a nő ajkát biggyesztve körbefordult. – Jézusom, mi van itt? – Elfintorította orrát, majd kifelé indult. – Nem érzed ez az állott szagot? Hogy bírsz meglenni itt? Olyan, mintha egy gombatelepen lennék, vagy nem is tudom, egy dzsungel mélyén…

Odakinn megállt, majd kihúzta a napra a férfi kempingszékét az árnyékból. Leporolta, aztán óvatosan beleereszkedett.

– Nem hiszem, hogy ezért jöttél – jelentette ki a férfi a küszöbről. – Hogy szagokról beszélj.

– Hát nem is – hagyta jóvá ridegen a nő. – Magunkról akartam beszélni, de sejtettem, hogy nem érdekel. Ha érdekelt volna, az elmúlt három hónapban meglátogattál volna minket. Vagy felhívtál volna minket. Vagy valami.

Hallgattak, majd a férfi lassan kisétált a napra, a nő elé, és megállt vele szemben.

– Olyan egészségtelen a színed – mérte őt végig a nő. A hangja ellágyult, és látszott, legszívesebben felállna, hozzábújna a másikhoz. – Olyan sovány vagy és…– kereste a szavakat, hunyorított. –…olyan más.

– A vidéki élet teszi – vont vállat a férfi.

– De mit csinálsz itt? – kérdezte az asszony majdnem hisztérikus hévvel.

A férfi hátrált egy lépést, elmutatott oldalt. – Művelem a kertet – aztán hátra –, járom az erdőt – a falu felé –, néha veszek ezt-azt.

A nő megrázta fejét: – Nem hiszem el, hogy ez neked elég – felállt, és kissé eltávolodott, majd visszatért a férfi elé. – Valóban nem hiányzunk? Nem hiányzik a fiad? Nem sajnálod, hogy nem látod őt az első iskolai éve alatt?

A férfi nem válaszolt, mert nem tudott mit mondani.

Ekkor az utca végén autó dudája harsant. Mindketten felkapták fejüket, arra néztek. A férfinak ismerős volt kocsi alakja, színe.

– Mennem kell – jelentette ki az asszony határozottan. Megindult, majd megtorpant, és csak válla felett mondta. – Van valakim. El akarok válni.

– Jól van – hagyta rá a férfi, aztán visszament a házba.

Ahogy az ősz közeledett, a férfi mind többet járt ki az erdőbe. Eleinte főképp azért, hogy fát, bogyókat és gombát gyűjtsön. Hamarosan azonban már szinte majdnem minden alkalommal üres kézzel tért haza – az éber álom elvonta minden idejét. Mikor megjöttek a szeptember végi nagy esők, útjai zavartalanul folytatódtak. Hajadonfőtt, a széllel és a szúrós cseppekkel nem törődve járta ösvényeit, melyek ekkorra megvastagodtak, elmélyültek. A vadak megérezték közelségét, szagát ott hagyta mindenhol, és lassan elkoptak útjairól. Nem mintha zavarta volna bármilyen jelenlét. A túrák általában hirtelen és esetlegesen értek véget – valahol megtorpant, nekidőlt egy fának, vagy hátát a vastag törzsnek vetve leült egy terebélyes fenyő alá, és csak bámult maga elé. Máskor egy mezőn vagy egy meredély közepén állt meg, és merengett el a semmibe. Ezek a szünetek mind hosszabbra nyúltak, hogy végül kábán, zúgó fejjel és zsibbadt tagokkal riadjon fel álmodozásaiból.

Október végén a jegyző sorra járta a falusiakat. A közelgő tél okán a segélyigényeket, az ingyentüzelőre való jogosultságot mérte fel. Mikor a falu végére ért, a férfi által bérelt házhoz, akaratlanul is lassabbra fogta lépteit, majd aztán előbb hátra került. A gyümölcsfák alacsony gödrükből félig kidőlve tengődtek az épület mögött. A férfi itt halmozta fel a tűzifát – egyetlen hatalmas, rendetlen rakás magasodott a fal mellett. Elöl a kert ágyásai gondozatlanul, gazosan dermedeztek a délelőtti fagyban. A paradicsomkarókra rászáradtak a növény ágai és levelei. Arrébb káposztafejek rohadtak, a sárgarépát – a gazda helyett – valami állat kezdte kikaparni a földből.

A jegyző sokáig állt az elhagyatott és pusztulófélben lévő növények gyűrűjében, majd erőt vett magán, és a házhoz ment. Csak a harmadik kopogtatásra, jött nehézkes csoszogással az ajtóhoz a férfi. Olyan volt, mint a kertje – ápoltan és törődött. Vastagodó szakállába és csimbókos hajába ágak és levélmaradványok tapadtak.  A hideg, fűtetlen helyiségben is csak egy inget, és szakadozott farmert viselt, csupasz lábára közvetlenül bakancsot húzott. Vörös, álmos szemmel hátrált vendége elől, így az akaratlanul is beljebb lépett.

A kunyhóban moha- és páfrányszag, zöld növényi kipárolgás fogadta. Jöhetett a koszos matracból, a sarokban sötétlő csipke, gomba és kökény halmából vagy a padlón majd mindenhol sárguló, barnálló apró levelekből. A jegyző az ajtó közelében marad, és torkát köszörülte.   

– Úgy látom, a kert nincs túl jó állapotban – kezdte. –  A krumplit elültette?

A férfi zavarodottan matatott egyik bőröndjében, most hátrafordult, s meglepetten végigmérte: – A kert? Ja, igen – eszmélt. – A kert. Hát, ahhoz én nem értek. Majd jövőre.

Még beljebb túrt a ruhák áporodott halmai közé, közben fejével a túlsó sarokba intett. – Ott a krumpli. Úgy döntöttem, inkább megeszem a télen.

– Erről akartam kérdezni. Van szüksége segítségre? – kapott a szón a jegyző.

A férfi végre megtalálta, amit keresett – egy gyűrött levelet: – Segítség? – állt fel, és testében megreccsent valami, akár öreg fa ága a szélben. – Nem kell semmi – intett, majd a jegyzőhöz lépett. – De mégis: megtenne nekem egy dolgot?

A jegyző készségesen elvette a felé nyújt levelet.

– Felolvasná, mit írnak ebben? – kérte őt férfi szabadkozva. – Tudja, a szemem, mostanában...

– Nem lát rendesen? – hajolt hozzá közelebb a jegyző. A férfi nem válaszolt, mereven várt. A másik ekkor vette észre a füléből kiálló dolgot. Később az mesélt, hogy az a nyúlvány még mozgott is, de ez persze nem volt igaz. Egy halovány, zöld hajtás, inda, afféle szőlőkacs volt csupán, mely a férfi hallójáratából nyújtózkodott kifelé, nagyjából egy-két centire a világba, akár egy kíváncsi kis féreg.

– Van valami a fülében – jegyezte meg a vendég, mire a férfi felriad dermedtségéből, odakapott.

– Ja, ez? – kérdezte, és kitépte, egyetlen, rántó mozdulattal, ahogy hajszálat vagy szőrszálat távolít el ember. – Ez semmi – mondta, és a földre dobta. A kacs azonnal szétfodrozódott, kibomlott, és megbarnult. Így már olyan volt, min a többi, megszáradt levélszerű kezdemény a padlón. A jegyző sóhajtásszerűen kiengedte a levegőt: – Ez – kezdte volna, de nem tudta megfogalmazni, mit akar mondani, és azt se, mit látott.

Helyette inkább egészen az ajtóig hátrált, és csak ott bontotta ki a levelet. Lepillantott, miközben igyekezett nem tudomásul venni a papír remegését kezében. – Azt írja – kezdte aztán reszelős hangon –, hogy a válóper kapcsán jelenjen meg a fővárosi bíróságon. – Tekintete az oldal aljára futott. – Múlt hónap huszadikán

– Akkor ezzel elkéstem – bólintott a férfi közömbösen.

A jegyző ekkor erőt vett magán, és miközben visszaadta a levelet, a férfi felé nyúlt, és megfogta vállát. Egyszerre volt lágy és csontosan kemény a hús tapintása az ing alatt. – Jól van? – kérdezte csöndesen és őszinte érdeklődéssel. – Nincs szüksége…segítségre?

A férfi felemelte rá vérerektől pirosló tekintetét, és most először, mióta a jegyző a házba lépett, elmosolyodott. – Soha nem voltam jobban – bólintott, majd kifelé intett az ablakon. – Ez a víz csodát tesz. Komolyan.

– A víz – értette meg a jegyző.

Miután elbúcsúzott, és kiment, talált egy üres műanyag flakont a paradicsomágyás szélén. Hátrakerült, és a kúthoz sietett. A vödröt egy hosszú, műanyag kötélen kellett leengedni a vízbe. Mert bele valamennyit, majd felhúzta, és óvatosan töltött a flakonba. Az első adaggal kiöblítette, majd a másodikkal félig öntötte, aztán megfordult, és szembetalált magát a férfival.

– Hohó – mondta a jegyző, mert a férfi kezében balta volt. – Nyugi!

– Hagyja azt a vizet – kérte őt a másik.

– Csak el akartam vinni, hogy a megyei tisztiorvos…– kezdte a jegyző, mire a férfi lépett egyet felé, erre ő gyorsan letette a palackot a lába mellé. – Rendben, semmi közöm hozzá. A maga vize – bólogatott hátrálva.

– Az én vizem – morogta a férfi, majd berúgta a flakont az erdőbe. – Ne jöjjön többet hívás nélkül a bérleményemre – kérte szelíden a folyamatosan hátráló falusit, aki erre már nem válaszolt, csak megfordult, és otthagyta őt.

A jegyző megfogadta a tanácsot, és csak a kocsmába foglalkozott néha-néha a bolond városival, aki lassan megmérgezi magát a kútvízzel. Más azonban megszegte ezt a tilalmat. A férfi egy hideg decemberi napon arra ért haza, hogy a házacska ajtaját felfeszítették. Odabenn felforgattak mindent, míg meg nem találták a matracban a pénz maradékát. A dolgait szétrugdosták, a termésgyűjtemény vizelettől bűzlött. Valami oknál fogva a nehéz krumpliszsákokkal nem bajlódtak.

A férfi pár pillanatig csak állt a pusztítás közepén, majd sóhajtva nekiállt rendet rakni. Este ismét leült a kockás papírral, és egy oszlopba jó nagy betűkkel felírta a megmaradt, rendelkezésre álló készleteit. Liszt, só, burgonya. Némi olaj. Magvak, még a nyári veteményezésből. Tavaszig még három-négy hónap ált előtte. Átszámolta a két zsák burgonyaszemeit. Ha gondosan beosztja őket – száz napig bírja. Márciusra már semmije sem marad.

Elhatározta, mind kevesebbet mozog. Fáért ment csak ki az egye ridegebb erdőbe. Az elrévedései lassan megszűntek. Az erdő törékeny és üres lett. Mintha kiveszett volna belőle minden varázs. Most már ugyanolyan érzés volt a nehéz szagú szobában ülni, és kibámulni a fénytelen égboltra, mint megállni egy deres, a hidegtől pattogó tisztáson. Mind több időt töltött a házba, míg decemberre szinte már ki sem mozdult, csak vízért, vizelni, nagy ritkán üríteni vagy a ház mögött felhalmozott farakáshoz.

Karácsony délelőttjén egy autó állt meg az udvaron, majd vékony, puha léptekkel valaki áttaposott az eltakarítatlan hórétegen.

– Drágám! – szólt a felesége, megkopogtatva az ajtódeszkát. – Itthon vagy?

A férfi épp a padlón térdelt, egy zöld levélkét simogatott. A levél egy erős, lilás szárhoz kapcsolódott, mely a sarokban nőtt ki, tekergődött fölfelé. Ide szokta önteni a férfi a már állott kútvizet bögréjéből.

– Gondoltam eljöhetnél ebédre hozzánk – mondta a nő. – A gyerek is látni akar. És a válás-dolgot is meg tudnánk szép, nyugodtan beszélni. – Sorolta fázásón a nő.

A férfi figyelt, félig a hang felé fordítva szakállas, sovány arcát. Bőre fehérségén szinte átütöttek éles csontjai. Beesett szemgödrében tekintete tompává és szürkévé változott, mintha a téli eget tükrözné folyton.

A nő kopogott még kétszer, majd az oldalsó ablakon próbált belesni. A férfi még jobban a sarokba húzódott, közvetlenül a hajtás mellé, így nem láthatta őt. Csak a rendetlenséget, a piszkos ágyneműt, a padlót borító furcsa avarréteget.

– Be kellene költöznöd anyád házába! Legalább télre – kiabálta az üvegnek a nő, de odabent erre se moccant semmi. Hátra került, a túloldali ablakhoz. A férfi hallotta súrlódó, havas lépteit, ezért ő is átkúszott az ellenkező sarokba. A nő így hiába dörzsölte le a jégvirágokat – most is csak az üres, ember nélküli teret láthatta. Ahogy megfordult, szeme megakadt az erdőszél egy zöld foltján. A deres talajból, nagyjából fél méteres körben fű, sárgás virágok, apró hajtások, csalán sarjadt. A dermesztő hidegben szélük már barnult, vagy fehéren, kókadtan lógatták levelüket, szirmaikat, de látszott, valami ellenállhatatlan erő növekedésre készteti őket. A nő nem tudhatta, hogy a férfi rendre ide vizel.

Miután a nő autója elment, a ház és lakója hosszú, nagyon hosszú időre magányos maradt. Január elején a férfi befeküdt ágyába, és minimálisra korlátozta a mozgást. Csak vízért hagyta el szobáját, már a tüzet sem táplálta. Ehelyett bebugyolálta magát takaróiba, és bámult kifelé az ablak négyszögén. Olyan volt, mint egy kidőlt fatörzs. Karjai lecsüngtek a padlóra, szeme meg-megrebbent. Bőre egészen áttetszővé vált, csontjai mintha gumivá lágyultak volna. A húsa helyén izgő-mozgó áramlatokat, lassan a fodrozódó lüktetést érzett. Igyekezett nem figyelni ezekre a változásokra. A csöndet egyetlen hang törte meg: hogy néha megköszörülte torkát – de már nem volt benne biztos, hogy még tudna beszélni is.

Január végén a faluvégi szomszédjai szóltak a körzeti megbízottnak hogy a férfi házának kéménye hetek óta nem füstöl, és hogy őt magát sem látták már ki tudja mióta. A magas, örökké rosszkedvű hivatalnok egy szeles napon kisétált a házhoz és körbejárta. A hó közben felolvadt, az idő valamelyest enyhült, de ezen a korai órán még mindig a fagy szorításban fehérlett minden odakinn. A férfi előbb bekopogott a bejárati ajtón, majd belesett a falu felőli ablakon. Csak sokára vette észre az ágyban fekvő sziluettet. Hátrahőkölt, mert a férfi alakja olyan merev és moccanatlan volt, hogy azt gondolta, meghalt. Erő vett magán és jó hosszan kopogott az ablak üvegén, mire a másik odabenn megrezdült. Akár egy lassan ébredő medve, előbb lábai, majd karjai, végül feje lendült oldalt és erre és föl, addig, hogy mozgásba jöjjön az egész test, és végül remegve és dülöngélve ott álljon az ablak túloldalán. Az arca kísértetiesen elmosódott volt, de nem is annyira az üveget borító por és kosz miatt, mintsem a férfi bizonytalan létezése okán.

– Minden rendben? – kérdezte az árnyalaktól a körzeti megbízott. A férfi a túlsó oldalon a szakállában matatott, majd még közelebb jött az üveghez, hunyorogva próbálta kivenni, hogy ki ál odakinn az erős fényben. Aztán bizonytalanul bólintott, majd kezével intett, mint aki legyet hessent el.

A körzeti megbízott csak később, otthon, mikor megitta a harmadik felesét, akkor jött rá, hogy mi volt olyan furcsa ebben a képben. Az ablak üvege dermedt jéglapként feszült közéjük, melyhez a másik ujjnyi közelségbe hajolt – ám lélegzete nem képzett sem párafoltot, sem homályosulást e felszínen.

De erről soha nem beszélt senkinek. Az embereknek és a jegyzőnek már az a hír jutott el, hogy a férfi jól van. Lefogyott ugyan, és kicsit bamba, de nincs vele semmi gond.  

Abban az évben nehezen jött a tavasz, de a férfi már a fagyos, csilingelő februárban elkezdett ismét kijárni. Az avar alatt friss hajtásokat talált, és mohón elropogtatta őket. Akkor már hetek óta nem volt semmi ennivaló a házában. Február végén a felfehérlő hóvirágból lakmározott be, már ahol az őzek nem előzték meg. Egy délután, mikor már alkonyodott, és egy fenyves szélén egész csokor elszórt fehér sziromra bukkant, szúrós, erő szag csapta meg orrát. Mielőtt megfordult volna, már hallotta a nehéz, súrlódó tömegek közeledtét. Két őzbak sétált mellé, és nem törődve vele, enni kezdték a szirmokat.

A dolog a madarakkal ismétlődött meg márciusban. A férfi hullott makkot gyűjtött egy hegyoldalon. A legtöbb szem, ami megúszta a vaddisznók érzéken orrát, kukacos vagy rothadt volt, de még így is akadt annyi, amivel csillapíthatta egyre kevésbé fájó éhségét. Mikor sikerült zsebeit megtömnie a terméssel, letelepedett egy napsütött sziklapartra. Ahogy falatozni kezdett, valami reccsent szájában. Benyúlt, és megrágott makkdarabok közül hátsó őrlőfogát húzta ki. Egy ideig forgatta kezei közt a csonkot, majd a mélybe dobta. Oldalt mozgást észlelt – időközben fél tucatnyi varjú telepedett mellé, és csillogó, éles tekintettel lesték őt. Halk suhogással a másik oldalára, majd a háta mögé is érkeztek társak, míg végül fekete szőnyeggént vették körül a sziklán ülő embert. A férfi benyúlt zsebébe, és a madarak közé szórt gyűjteményéből. Azok azonban nem moccantak, csak figyelték őt, mintha tanulmányoznák, lefogyott, összeesett testét, melyre szinte rákérgesedett az ősz óta le nem vetett ruha.

Áprilisra – mikor már a férfi az összes fogát elvesztette – berobbant a korai nyár, és a természet vad, buja és ostoba vegetációnk indult. Minden hajtani, zöldellni, lüktetni és nedvedzeni kezdett, mintha az élet egy végtelen szerelmes ölelés volna, és a férfi lassan az egész napját odakint töltötte, a hegyeket és a mezőket járva. A háza ajtaját tárva-nyitva hagyta, hisz már semmi érték nem maradt odabenn, de akkorra a falusiak se mertek már közel menni az épülethez. Mindenféle babonás és eszement dolgot beszéltek a remetéről, aki inkább már csak árnyék ebben a világban, füvet eszik, a szakállában pedig verébfiókák laknak. A férfi persze minderről semmit nem tudott, de ha tudott is volna, talán az se zavarja, mert így legalább, mikor éjszakára haza-hazatért, nem kellett okvetlenkedőktől tartania.

Aztán április közepén, amikor lezúdult az nagy, meleg eső, örökre eltűnt a faluból.

Aznap már délelőttől nehéz fellegek gyülekeztek komótosan a hegy csúcsa körül, és mint összevont hadtestek figyelték a völgyeket. A férfi szokása szerint kisétált az erdőbe, és délben letelepedett egy tisztás szélén. Hátát fatörzsnek vetve belebámult az erdő zugaiba és közeibe, és elmerengett. Dél felé egy vaddisznócsalád kocogott át előtte. Az egyik malac a férfihoz szaladt, megnyalintotta ernyedt ujjait, mire anyja melléügetett, és eltaszította a mozdulatlan testtől. Kettő órakor aztán kiadta terhét a feje fölött feszülő förgeteg. A meteorológusok jelentése szerint a fél óra alatt kéthónapnyi víz szakadt a környékre. Soha nem látott patak tört utat a hegyek közül, átszáguldott az erdőn, és a férfi házánál berontott a faluba. Előtte azonban befolyt az elhagyott ház nyitott ajtaján, és kimosott belőle minden mozdíthatót. Mire a víz végzett, és apadásnak indult, az ágy, a székek, a padlót borító elszáradt növényi szőnyeg, és miden egyéb tárgy, ami a férfi jelenlétére emlékeztetett, eltűnt odabentről. Akkor senki nem foglalkozott ezzel, mert a falu pincéit, kertjeit ugyanígy átmosta a víz – volt tehát baj elég. Így eshetett meg, hogy a férfi végleges eltűnését is csak hetekkel később fedezték fel, mikor a felesége elkezdte keresni őt. Addig azt gondolták, hogy megint csak megbújt a házban. A legközelebbi szomszéd figyelmét ugyan felkeltette az örökké ugyanúgy álló, kitárt ajtó – pár nappal a vihar után egy reggel még át is sétált a házhoz, és bekukucskált rajta. A nagyszoba üres volt, oldalán a víz piszkos lenyomatának diagramjával. A szomszéd körbejárta a telket, de sehol nem lelte a férfi nyomát, ám erről akkor nem szólt senkinek.

Egyszerűen történt. A vihar odafenn érte őt, a fának dőlve. Arra riadt, hogy arcát, kezét, fedetlen fejét ostorozzák a dühös esőcseppek. Ahogy kinyitotta szemét, és végignézett a zöld tisztáson, azonnal megértette, itt az idő, és ösztönösen tudta, mit kell tenni. Középre sétált, és vetkőzni kezdett. Nehezebben ment, mint várta, mivel ősz óta a ruha rákérgesedett testére, szinte összeforrt bőrével vagy azzal, amivé a bőre vált. Ahogy a felső réteget – szélzsdeki, kabát vagy pulóver volt az? ki tudja már – lehántotta magáról, az eső a segítségére sietett. Megpuhította az alatta lévő inget, majd a pólót is, így azok szinte lefoszlottak róla. Ugyanígy volt a nadrággal is – az alsónadrágja már könnyedén csúszott le bokájára. Végül a bakancsát kellett lefeszegetnie, ehhez leült a fűbe, és ekkor megérezte selymes tapintását testén. Ahogy a szétrothadt zoknik is a ruhakupacra kerültek, hátradőlt, kereszt alakban szétnyitott karral elfeküdt, és hagyta, hogy az eső végigverje meztelen testét. Behunyta szemét, így nem látta, de érezte, hogy a bőre alatt fodrozódó, hónapok óta készülődő jelenlét végre utat tör magának.

Május elseje abban az évben hétfőre esett. A nő autója tizenegy körül parkolt le a ház előtt. Kiszállt belőle, és míg a nyitott ajtóhoz sétált, hátraszólt fiának, hogy várjon. Félt attól, mivel kell szembesülnie, de csak az üres szoba látványa fogadta. A gyerek követte anyját, majd csalódottan elfordult. A házból áradó szag is taszította. Inkább oldalt és hátra tért, az erdő felé.

Az aljnövényzet a sok víz hatására egészen megerősödött. A felhők közül előtörő fény csillogó pászmákban simította végig a fák közeit. Sárga szirmú virág és vöröslő pipacs pettyezte a zöldet.

A gyerek elkezdte tépdesni a legközelebbieket, majd a távolabbiakat is, így lassan mind beljebb hatolt a fák rendezetlen sorfala közé. Végül körülzárták őt, és ezt észrevéve bizonytalanul megállt, körbefordult, majd lépett még egyet-kettőt, mert meglátott egy különösen nagyfejű sárga virágot, amikor valami megmoccant előtte, egy csipkebokor mögött. Valami zöld, fodrozódó, és levéllel borított tömeg. A fiú ijedten hátrált, mert azt hitte, egy pillanatig az a képtelen ötlete támadt, hogy egy zöld, virággal és levéllel és hajtásokkal borított ember fekszik ott. Sőt, ki is mondta, amit igazán gondolt: – Apa?

Aztán pislogott, és ahogy jobban megnézte, nem látott mást, csak a füvet, a fű közt szirmokat, és a bokrok lágy sarjadzását.   

Visszasietett a kocsiajtónak dőlve cigarettázó anyjához.

– Ezt neked szedtem – nyújtotta át a csokrot. A nő elvette a virágokat, majd megsimogatta a fia fejét.

– Hol van apa? – kérdezte a gyerek.

– Biztos a faluban – nyugtatta őt anyja, de hangja bizonytalanul csengett.

– Az erdőben…– kezdte a fiú, és a háta mögé intett – ám nem tudta megfogalmazni.

– Igen? – kérdezte anyja türelmetlenül, de a gyerek megrázta fejét. – Semmi. Menjünk, kérdezzünk meg valakit – kérte, és beszállt a kocsiba. A nő arcához emelte a csokrot, és beleszagolt a sárga virág szirmába.

– Sajnos ennyi – mondta az orvos. – Várható volt, hogy a második elviszi.

Kinézett az üvegajtón. A folyosón a páciens felségét egy alacsony, kövér kis emberke támogatta. A nő zokogott, és nem mert a szoba felé pillantani.

– Mit néz? – kérdezte a nővér, átvéve a defibrillátort. Az orvos követte a nővér pillantásának irányát.

A beteg feje, mely az újjáélesztés során ide-oda hánykalódott, most mellkasára csuklott, és emiatt olyan volt, mintha csodálkozó tekintete a paplan alól előbúj, elárvult lábfejére vagy nagylábujjára irányulna.

– Nem tudom – monda az orvos. – Ki tudja, mit látnak a végén – vonta meg vállát.

vége

Ma este végre leírtam három két ötletem, melyek már egy hónapja a fejemben vannak. Reményeim szerint ez három munkás hétvégét jelent. Az egyik nagyon fapados, de legalább izgalmasan meg lehet írni. Az alapját Hanák Péternél olvastam, az Újabb 100 történelmi tévhitben: 1462-ben a porta Havasalföld ellen indult, hogy megbüntesse az éppen regnáló vajdát. Az bátran harcolt, sőt, "egy éjszakai támadás során kis híján még a szultánt is sikerült megöletnie." Ugye nem kell megmondanom, ki volt ez az ellenálló? A sztori kezdőmondatát napok óta forgatom magamban, és valami ilyesmi lesz: "1462 júliusának egy forró éjjelén négy mindenre elszánt merénylő hatol be a török tábor sátorrengetegébe. Három közülük ember volt, bátor, halálra készülő férfiak." A másik történet egy kellemetlen iskolai emlékemmel kapcsolatos gyónás lesz, és egy Könyvhéten indul, ahol valaki dedikál egy könyvet egy sci-fi fanatikusnak. Ettől függetlenül, de talán ennek előzményeként Hanák valóban aláírta nekem az Újabb...tévhitet. Szóval így működik a nem-valóság.

Ja igen: ez pedig egy kb. tíz éves minimalista történet minimalista stílusban.

Fiúk

Majdnem alkonyodott, mikor megtalálták. Ez jó lesz, azt hiszem. Mondta a nő. A férfi bólintott, és emelte a fejszét. Gyantás lett végül a keze. A nő ment elől, ő követte, mögötte a fa. A hó csikorgott, kutya ugatott lent a telefüstölt völgyben. Keserű, szúrós szagú lett minden. Alig szóltak, míg hazaértek. A ház sötét volt, a jégcsapok tüskeként meredeztek a bejárati ajtó felett, az eresz alatt. Bent a házban csönd és szarszag fogadta őket. A szoba közepén rácsos csapóajtó sötétlett a padlóban. A férfi megállt előtte, felette – mutatta a fát. Meghoztuk. Mondta. A rácsok közt valami mozdult. Szórhatnál le szalmát. Mondta a nő, miközben a konyhába ment. Kivette a húst a kamra nyitott ablakából. Forgatta, majd bárdot húzott elő. Legalább ma megsüthetnéd. Szólt a férfi az ajtóból. Ott állt, és nézte őt. A frászt hozod rám. Mordult a nő. Letette a bárdot, és leült az asztalhoz. Meggyújtott egy mécsest, töltött két pohárba, majd az egyiket a férfinak nyújtotta. Boldog ünnepeket. Mondta. Ittak. A nő köhögött. A boltban kifizettem a tartozást. Mondta nagy sokára. Megint kérdezték, kit várunk. Hogy kinek kell ez a sok hús. A férfi bólintott. És mit mondtál. Kérdezte. A szokásost. Mondta a nő. Rokonok jönnek, de nem maradnak csak egy estére. Ismét töltött, de nem itta meg. Jövőre megint veszünk tyúkot. Vagy nyulat. Azok szaporodnak. Lassan felállt, kisétált a másik szobába. Sötét volt kint, nem szűrődött be semmi fény. Pontosan a csapóajtó előtt állt meg. Ahhoz ketrec is kell. Szólt ki a férfi a konyhából. Hát majd összeütsz egyet. Válaszolt a nő. Van fa elég a kert végében. A pohár tartalmát beöntötte a rácsok közé. Boldog ünnepet, kedveskéim. Mondta. Ismét mozgás támadt odalenn. Tudod, mindig arra gondolok, hogy ez nem véletlen. Szólt ki a konyhába a nő. Micsoda. Kérdezte a férfi a mécses lángjába nézve. Hogy ez velünk esett meg. A nő leguggolt, a rácsra rakta a tenyerét. Az utcán végigment egy autó. A fénye végigsöpört az arcán. Ha mással történik ilyen, az biztos mást tesz. Megöli őket, vagy elengedi. Ujjait végighúzta a rácsokon. De mi tudtuk, hogy mit kell tenni. Nézd meg, milyen jól csináltuk. Amint kimondta az utolsó szót, kopogtak. Ki lehet az. Állt fel a nő. Az ablakhoz óvakodott, félrehúzta a függönyt. Mögötte kilépett a férfi a konyhából. Kezében a mécses. Alacsony alak állt az ajtó előtt. Szakállán dér. A szomszéd. Mondta a nő. Mit akarhat. Megfordult, meglátta a férfit. Oltsd el. Szólt, majd legyintett. Most már mindegy. Az ajtóhoz lépett. Biztos meglátta. Kezével intett a férfinek. Aztán kinyitotta a zárat. Teste takarta a lakás belsejét. Jó estét. Mondta a szomszéd. Vidám szemű ember volt. Mindig előre, hangosan köszönt, mint most is. Egy fenyőfa volt mögötte, elfektetve a járdán. Két fa jutott. Mutatott hátra. Gondoltam, az egyiket áthozom. Ha még nem szereztek. Beleszagolt a levegőbe. Odabent a nő férje egy nagy falapot fektetett a rácsra. Aztán a sarokból a lapra tette az asztalt. Van már fánk. Válaszolt a nő. Pont ma hoztuk. A szomszéd megvonta vállát. Befelé nézegetett a házba. Akkor jó. Megyek tovább, hátha máshol még kell. Odabent a férfi meggyújtott még két mécsest. Jó napot. Szólt ki. Nem jön beljebb. Mondta. Igyon egy pohárkával. Mondta a nő is. A szomszéd arca felderült. Ilyen hidegben jólesik. Mondta, és bement a nő után. Az visszafordult és gondosan becsukta az ajtót. De sötét van maguknál. Mondta a szomszéd. Kikapcsolták az áramot. Válaszolta a férfi. Kezet fogtak, és leültek. A szakállas kézbe vette az elé tolt poharat. Egészségünkre. Mondta. És boldog ünnepeket. Tette hozzá. Ittak. Ha gondolják, hó végégig tudok kölcsönözni. Mondta aztán a szomszéd krákogva. Már megszoktuk. Szabadkozott a nő. De köszönjük. Talán jobb is így. Tette hozzá a férje. Az ember legalább nem bámulja naphosszat a tévét. A szakállas bólintott. A gyerekeimet nem lehet kirobbantani a szobából. Mondta. Bezzeg amikor mi gyerekek voltunk. Ha már leesett a hó, egész sötétedésig kint maradtunk. Sóhajtozott. A férfi újratöltötte a poharát. Tényleg is. Mikor jönnek meg a maguk gyerekei. A másik kettő összenézett. A nő szólalt meg Most nem jönnek haza. Majd később. Zavart csend állt be. Kakas kukorékolt valahol. A szomszéd felkapta a fejét. Hallották ezt. Kérdezte. Igen. Kakasok. Válaszolta férfi. Nem, nem. Inkább emberi szó. Mondta szomszéd fülelve. Mintha valaki segítségért kiáltana. Hallgattak mind, de csönd volt. Szóval. Kezdte újra a férfi. Úgy gondolták a fiaink, hogy elég lesz újévkor megnézni az öregeket. A vonatjegy is drága. Mi meg most mit mondhatnánk erre. Megvonta vállát. Felhajtotta az italt. Kér még. Kérdezte a szomszédtól. Meg se várva a választ újratöltötte a poharakat. Összerezzent, amikor a szakállas ismét megszólalt. A pálinka az asztalra csöppent. Megint hallom. Mondta a szakállas. Azt kiáltják, itt vagyunk. A nő felállt. Az ablakhoz lépett. Kinézett. A szomszéd az. Kinn áll a ház előtt. Mondta. A szakállas ingatta fejét. Furcsa. Tisztára olyan, mintha a szobából szólna. Erősködött. Körülnézett a sötét sarkok felé. Visszhangzik ez az egész ház. Kivettem, a vízvezetékeket, azért. Jelentette ki a házigazda. Már csupa rozsda volt. Elrothadt. Vizet se fogyasztunk legalább annyit. A nő visszatért az asztalhoz. De le nem ülhetett. Most meg, kiáltott fel a szomszéd. Felállt székéről. Azt kiáltják, az asztal alatt vagyunk. Lenézett. Meglátta a deszkalapot lába előtt. Ez hova vezet. Kérdezte. A nő hátrálni kezdett. Ez. Kérdezett vissza. Ez lejárat a pincébe. Krumplit, káposztát tartunk odalenn. De nagyon vizes. Azért kell letakarni. Nincs ott semmi más. A házigazda is felállt. Én nem hallok semmit. Mondta. De megnézheti, ha akarja. Megragadta az asztal szélét. A szomszéd csak a fejét rázta. Hagyja csak. Biztos az utcáról visszhangzik. A nő mögötte bement a konyhába. A szomszéd letette poharát az asztalra. Megyek is. Mondta. Túl kell adnom a fán. A másik tartóztatóan intett. Maradjon még. Kérte. A szomszéd azonban már az ajtónál volt. No, minden jót. Nézett vissza. A nő állt mögötte. Homlokon ütötte a bárddal. Ahogy a szomszéd összecsuklott, mindketten hozzáugrottak. Nem ájult el. Szeme vérbe borulva forgott. Elmentek az erdőbe. A tavaszi szünetben. Magyarázta neki a nő. Nem hinné el. Úgy jöttek vissza, mint a farkasok. Mit tehettünk volna. Gondoltuk, ellesznek velünk. A férfi megragadta a hóna alatt a szakállast, és húzni kezdte. A nő közben eltolta asz asztalt, és leemelte a rácsról a falapot. Nem lehetett bírni velük. Folytatta a nő. Nadrágja zsebében keresgélt. Olyan vadak voltak. Mi megtettünk mindent. Mikor megtalálta a kulcsot, leguggolt, kinyitotta a zárat. Be kellett zárni őket. A szomszéd nyöszörgött. A nő felemelte a rácsot. A férje a nyílás szélére görgette a magatehetetlen testet. Megharaptak minket. Felfaltak volna. Ha hagyjuk. A szomszéd felemelte fejét. Embereket hallottam. Mondta a nőnek motyogva. A nő lábával lelökte a sötétbe. Már nem emberek. Mondta még. De még mindig a mi gyerekeink. Rámegy a gatyánk, de akkor is kitartunk mellettük. A férfi lecsapta a rácsot. A nő rákattintotta a lakatot. Aztán csak hallgatóztak, a mécsesek lángaj lobogott köröttük. A szomszéd odalenn a könyökére támaszkodott. A pince nagy volt. Sötét. Valami mozgott benne.

vége

Némileg spoileres, ezért talán érdemes ezt a szöveg után olvasni:

Múlt hétvégén fent jártunk a *** hegységben. Úttalan utakon törtünk a kilátó és a kápolna felé. A hátizsákomban ott volt egy Keserű forgótáras pisztoly, mivel figyelmeztettek minket, a környező erdőkben elvadult kutyafalka garázdálkodik, megtámad embert, állatot. Ott, az erdei ösvényeken jutott eszembe az alábbi történet. 

A fegyvert végül nem kellett elsütni. Lefelé a hegyről ittam a földből előbukkanó érdes vizű forrásból, egy lankásabb részen mély gödröt, tűzrakó helyet vájtunk, és szalonnát sütöttünk. Szeretek az erdőben lenni, bár néha félem is. Talán már írtam: gyerekkoromban költöztünk az erdő mellé, a szobám ablaka a fákra nézett. Sokszor figyeltem közeiket, nem bukkan-e elő valami odabentről. Csak később lettem nagy erdőjáró, bár tény, hogy fegyver nélkül a fák közt csupasznak és védtelennek érzem magam a mai napig.

A falka

A harmadik nap délutánján átszóltam Petyáéknak.

– Én már nem bírom sokáig.

Annamari az alattam lévő ágon talán aludt, a feje mindenesetre egészen lekókadt. Szemközt Éva Petya kezeit fogva bámult minket már órák óta, és láttam rajta, tervez valamit. Ideje lett volna kitalálni egy csudajó mentőötletet, mert akkora már folyamatosan reszkettem a hidegtől. Vágyakozva néztem a tisztás szélén eldobott hátizsákom. A tartalma: két szendvics, egy teával félig teli termosz, összecsukható esernyő, vastag kesztyű és még pár dolog. Pontosabban ezek volt benne, míg a kutyák szét nem tépték.

Annamari kajáját, egy szendvicset, amit a zsebében hurcolt, az első nap estéjén megettük. Petyáék a szemközti fán még rosszabb bőrben voltak. Ők már a patakparton, a nagy menekülés során elhagyták dolgaikat.

– A kihűlés a kisebbik baj – jegyezte meg Petya kábé nyolc méter távolságból. – A nagyobb probléma a kiszáradás. Legalább a hó esne.

Minden reggel lenyalogattuk a deret az ágakról, de ez édeskevés volt. Késő délutánra valamennyi pára megült a kabátjaink hajlataiban is.  Ha lett volna még mit vizelnem, talán azt is megiszom, olyan szomjas voltam.

– Azt hiszem, igazad van – hagytam rá.

Hallgatunk, majd Éva hirtelen kimondta.

– Lökd le.

Lenéztem Annamari pufi termetére. Valamivel alattam, és pár fokkal arrébb ült egy vastag ágon, a törzsnek támaszkodva. Amit innen láttam belőle: vastag szálú, vörös haj, széles hát, mely ütemesen emelkedett–süllyedt – még lélegzett. Amit még felidéztem róla: szeplős, tésztás arc, apró szemek, turcsi orr, keskeny, színtelen ajkak. A vakrandink első pillanatában tudtam: nem volnék képes megcsókolni ezt a szájat.

– Talán hallja – jegyeztem meg óvatosan.

– Nem érdekel – válaszolt Éva kis töprengés után. – Valakit fel kell áldoznunk.

– Miért pont őt? – kérdeztem csökönyösen, de nem túl nagy meggyőződéssel.

– Mert mi Petyával szeretjük egymást – jelentette ki Éva mérgesen, mintha egy ostoba tanítványának magyarázna. – És mert gyereket várok…

– Nem is igaz – mondtam fáradtan.

– De akár igaz is lehetne – kontrázott ő.

Péter elköhintette magát, majd kijjebb helyezkedett az ágon, mely így jobban meghajlott a súlya alatt. Éva a törzs másik oldalán összerezdült.

– Óvatosan – szólt rá parancsolóan

– Bocs – mondta Petya. Majd felém nézve, de tekintetem kerülve így szólt: – Évának igaza lehet. Tényleg szeretnénk gyereket. És még nem mondtuk, de a nyáron szeretnénk összeházasodni.

– Te lehetnél a tanúnk – derült jobb kedvre Éva. Még így, három nap után, a hidegben, étlen-szomjan, egy tölgyfa ágaiba kapaszkodva, jó pár méterrel a föld felett, a szabad ég alatt pőrén, még így is elbűvölő volt, mikor mosolygott. Egyébként is szép nő volt, karcsú, arányos termetével, melyen még a vattakabát is tudott erotikusan feszülni, hosszú, most a hideg ellen kieresztett szőke hajával, igéző kék szemével – de ha mosolygott, akkor szinte ragyogott. Egy csillag az alkonyatban, az erdő mélyén, tizenegy kilométerre a legközelebbi településtől.

– Kedves ajánlat – válaszoltam. – Köszönöm a megtiszteltetést. Akkor most már nyugodt szívvel le is lökhetem… 

Csak néztek rám, értetlenül, majd ellenségesen.

– B terv? – kérdeztem aztán reményvesztetten.

– Már megbeszéltük: nincs – rázta fejét Petya. – Nagyon lelassultunk. Elgémberedtünk. Legyengültünk. Nem érnénk el még az ösvényig sem, nemhogy a műútig, mely legalább öt kilométer futás.

– Egyedül akkor van esélyünk, ha elfoglalják magukat – intett lefelé Éva – Valamivel. Ha jóllakatjuk őket.

Lenéztem én is.

Ami odalenn volt: szürke, barna, fekete csomók elszórva a deres, sárga füvön. Felfelé figyelő, éhes tekintetek. Nyugodt, horpaszos légzés. A zavaróan eltérő fajták, a színek és a bundázat mintázata alapján mintha folyton váltották volna egymást. Gyorsan megszámoltam őket: most is tizennégy volt belőlük. Tizennégy éhes, mindenre elszánt, nagyobb testű kóbor, elvadult kutya. A falka kisebb egyedeit bizonyára már felfalták a tél folyamán.

– És ha felfegyvereznénk magunkat? Ahogy tegnap beszéltük? – kérdeztem, és ismét felpillantottam a karvastagságú ágra fejem fölött. Tegnap megpróbáltam letörni, ránehezedtem, de csak megrepedt. Féltem, hirtelen elpattan, és lezuhanok vele együtt.

– Esélyünk se lenne ennyi ellen – rázta fejét Petya. – A lányok amúgy se tudnának harcolni.

– Annamari igen – vihogott fel Éva kegyetlenül. – Amilyen izmos.

– Inkább hájas – hagyta jóvá Petya. – Ezért is lenne jó inkább csalinak.

Elhallgattunk.

– És ha magamat áldoznám fel? – teszteltem őket hirtelen jött nyíltsággal. Felnyúltam a törött ághoz. – No nem fegyvertelenül, hanem ezzel. Lemennék, és magammal vinnék annyit, amennyit bírok. Ezalatt ti…

– Te a barátunk vagy – jegyezte meg Éva rosszkedvűen. – Ő csak egy…ismerős.

– Igen. Én sem akarom ezt – csóválta fejét Petya, noha láthatólag még forgatta magában az ötletet. – Ha választanom kell kettőtök közt…akkor inkább lökd le őt.

– Ez jól esik – jegyeztem meg. – Igazán értékelem.

– Folyton alszik. Előbb-utóbb úgyis leesne – tűnődött a barátom.

– Akkor csináld, ha besötétedik – tanácsolta jóindulatúan Éva. – Egyrészt nem kell végignéznünk. Másrészt talán több esélyünk lesz.

– Épp hogy kevesebb – vontam vállat – Nekik ott van az orruk. A fülük. Nekünk még a látás se marad.

– Akkor is jobb lenne mindenkinek, ha sötétben történne meg – erősítette meg Petya a párja véleményét.

– Pedig te jobb szereted fényben – szólalt meg alattam egy károgó hang. Mind megdermedtünk. Négy napja hallottam először Annamarit beszélni. A témák, amiket a randink és a túra első napján érintett: az amerikai külpolitika, a sztrádadíjak emelkedése, a női emancipáció az oktatásban és a jó minőségű vibrátorok ismérvei.

– Te ébren vagy? – kérdeztem döbbenten.

– Egy ideje – nézett rám, félresöpörve ázott vörös csimbókjait arcából. – És mondhatom, pompásan szórakoztam – ezt már a párosnak címezte.

– Sajnálom – mondta Éva elvörösödve. – De nincs más megoldás. – Majd észbe kapva: – De mire gondoltál…

– Miért nem ugrasz le inkább te? Hisz híresen jó futó vagy – krákogta a nő Éva felé. – Például minden évben részt veszel az iskolai erdei kismaratonon, hogy egy jót fussál.

Jól megnyomta az utolsó szót.

– Ezt hagyd abba! – szólt rá élesen Éva.

– Miért? Megölsz? – nézett kollégájára Annamari.

– Ezt nem kéne – mondtam én is lágyan, mire lassan rám emelte tekintetét. Szemében nem volt más, csak megvetés és szánalom. Talán emiatt döntöttem el, hogy lelököm.

– Téged is sajnállak, ember – fröcsögte felém. – A vak is látja, hogy bele vagy esve a ribancba.

– Ugyan már...ez hülyeség – röpke, szégyenlős pillantást vetettem Éváék felé.

– Dehogynem. Kár, hogy így nézel ki, mert veled aztán biztosan nem fog úgy iskolai erdei maratont dugni…– folytatta a barátnő, most már ismét Évát célozva szavaival –…ahogy Andrissal, a másik tornatanárral, ugye, Éva?

– Hülyeségeket beszélsz – jegyezte meg Éva közönyös, de erőltetett hangon.

– Nem. Neked kellene leugranod, te kétszínű kígyó! – kiáltotta most Annamari, majd mély levegőt vett, és józanabb hangon így folytatta. – Bár, azt hiszem, megérdemlitek egymást Petyával. Ja igen, amire az előbb céloztam: neked is lámpafényben kell térdelni előtte, Éva? Ez valami mánia nála?

Zavart csönd telepedett a tisztásra. Felnéztem az égre. Amit láttam: három varjú, egy foszló kondenzcsík, pár szaggatott szélű, vörös hasú felhő. Mostanra a nap már lebukhatott a Köves gerince mögött. Eljött értünk a harmadik nap éjszakája.

– Te bolond vagy – mondta most Petya, majd Évának: – Ne is foglalkozz vele, drágám. Megőrült.

– De miről beszél? – kérdezte riadtan a másik. Annamari előremeredve, fél kézzel kapaszkodva tanulmányozta a két távoli arcot. Csak rá kellett volna rúgnom ujjaira.

– Petya nagyon is jól tudja, hogy miről beszélek – süvöltötte most könyörtelenül. – Arról, mikor múlt nyáron erdei táborban voltál, és mi ketten összefutottunk a városban, péntek délután. Felhívott hozzátok, hogy segítsek beindítani neki a mosógépet. Nyitott egy palack bort. Ittunk, majd a hálószobátokba találtam magam, a szőnyegen, és az a fényár…nagyon zavaró volt…

Elégedetten elhallgatott, majd visszalapult a fa biztonságos törzséhez. Átfonta, áttekerte két vastag karjával, és homlokát a nedve kéregnek nyomta.

– Ez most mire volt jó? – súgtam neki. – Tudod, hogy úgyse löktelek volna le. Ilyet…nem tennék.

Felpillantott rám, és mintha könnyek csillogott volna szemében, de a mindent tompító alkonyat nagyon gyorsan sűrűsödött.

– Tudom – monda aztán. – Te nem vagy olyan, mint ők. De akkor is ki kellett mondanom. Hogy egy jó éjszakájuk legyen.

A szomszéd fa felől valóban izgatott, néha élesedő pusmogás kélt. Nem hallottam mindent, de Éva hangja inkább támadónak, mint védekezőnek tűnt. Halovány remény gyúlt szívemben. Valóban eszeveszetten és reménytelenül szerelmes voltam belé, mióta gyerekkori barátom, Petya bemutatott neki.

Ezt az érzést becsülte alá Annamari. Amit tettem: éjfél felé, amikor hortyogva szuszogni kezdett, óvatosan lejjebb ereszkedtem, két kezemet a törzset ölelő karjaira fontam, majd elrántottam őket a fától, miközben bal térdemmel megrúgtam mellkasát. Álmodhatott még, mikor zuhanni kezdett, majd halk, jajongó puffanással ért földet.

Füleltem és vártam. Aminek hallatszania kellett volna: hús marcangolása, állkapcsok csattogása, Annamari jajszavai, sikolyai. Jelek, melyekre megkezdhetjük ereszkedésünket és futásunkat.

De nem történt semmi.

Jó tíz perc után szólongatni kezdtem, majd lassan lejjebb ereszkedtem, míg a legalsó ágon gubbasztva kivehetővé nem vált fekvő alakja. Sértetlennek tűnt. Karok, lábak és a fej a helyükön. Körötte egy kutya sem serénykedett.

– Mi történt? – kérdeztem értetlenül.

– Lelöktél – nyögte odalentről.

– Nem – tiltakoztam erőtlenül. – Biztos álmodban…

– De igen, te rohadék – sziszegte. Majd felnevetett. – De elmentek. Nincs itt egy dög se.

– Akkor induljunk – mondtam, és lehuppantam mellé. Ám ő nem állt fel.

– Gyere – nyújtottam a kezem, és Éváék fája felé kémleltem. Sötét tömeg a lila éjszakai égbolt előterében.

– Hát ez az, te mocsok – köhögte most. – Azt hiszem, eltört a gerincem. Mozdulni se bírok.

Amit éreztem: jeges rémület, csalódottság, bűntudat és még valami bizonytalan sejtelem. Kutattam magamban, de még nem értettem meg, mi lehet az. Annamari segített nekem.

– Most szúrtad el az életed – mondta lassan és gyűlölködve. – Ha nem akarod, hogy gyilkossági kísérletért börtönbe kerülj, ápolsz és etetsz hátralevő közös időnkben. Törődsz velem, minden pillanatban, üríted az ágytálam, és megvakarod, ahol viszket. Ott is. Ezt kérem, a hallgatásomért. És most szólj a két rohadéknak, csináljatok ágakból valami hordágyat, aztán indulás.

Megértettem, mi az a bujkáló érzet: az áldozat keserűsége. Négyőnk közül mindvégig én voltam az áldozat.

Emlékeztem korábbról: a fa tövében pár vulkanikus, gyerekfejnyi kődarab van. Lábammal kitapogattam az egyiket. Aztán csak álltam felette, és mélyeket lélegezve tűnődtem a sorsomon.

A felhők közt rés támadt, a hold tompa árnya megindult irányunkba, le a földre. Döntenem kellett, míg tart a sötétség idelenn.

vége  

 A posztmodern utániság sajátossága lehet, hogy plusz jelentés nélkül kerül egymás mellé a történetben minden elem. Az alábbi szöveg írása közben például a következők jutottak eszembe: A hetedik kereszt című film (és regény), a Grimm testvérek, a Gyűrűk Ura filmes feldolgozásából az első része egy jelenete, mikor Gandalf ráébred, hogy Frodónak kell a küldetést teljesítenie, az Agora című film zárójelenete a gyöngéd fojtogatással, a Schindler-mozi, és az, hogy mennyire hatása alá kerültem annak idején.

Ez a szöveg elég sokáig készült, mert közben a rendes munkám mellett mást is kellett csinálnom esténként, mellékállásban. Talán emiatt van, hogy a szénégető alakja rétegződött, többértelművé vált, ami szerintem kifejezetten jót tett a végkifejletnek. Fontos még, hogy brutális képek csak lassan, fokozatosan avagy egyáltalán nem bontakoznak ki - tehát ismét kellene némi olvasói aktivitás a teljes mértékű befogadáshoz. Ez most elég tanárosan hangzott - jöjjön inkább az írás..

Mélyen az erdőben

– Meine Herren – mondta az oberstrumführer a tisztás közepén.  – Az erdő mély, és vadászatra vár.

Jelentőségteljesen körbefordult, nyikorgott rajta a bőrkabátja. Tisztiszolgája és a fehér pej három lépéssel mögötte állt. Olyanok voltak így hárman, mint egy rosszul sikerült szoborcsoport.

Az obersturmführer megrángatta övét, összébb húzta magán a kabátot, és kiköpött. – Négy fiatal zsidó lány menekül az erdő mélye felé. Még nem tudják, de hála az Önök fegyvereink és kitűnő kutyáinak – egyikőjük se fog élve kijutni belőle.  – Bólogatott, mint aki megerősíti magának az elhangzottakat. – Egy óra előnyt kaptak a lányok. Ez így fair. Előtte bőséges reggelit. Többet, mint amit a táborban egy egész barakk kap…– felnevetett vagy inkább krákogott viccén.

– Tudják meg uraim, hogy ezek a fiatal, gyönyörű lányok, kiket személyesen válogattam, mind szüzek – folytatta aztán halkabban, hunyorogva a felkelő nap fényében. A deres ágakon megtört, és szilánkokká csillant a fény, elkápráztatta mindnyájukat ott a tisztáson. – Orvosi vizsgálat igazolta ártatlanságukat. A vérük, mely megfesti majd ezt az átkozott, lengyel földet – dühösen dobbantott jobb lábával – talán kiengeszteli ősi, germán isteneinket…

Elgondolkodva nyelt egyet. Aztán felhorkantott, mint egy dühös vadkan, és megrázta fejét, hogy tányérsapkája majd leesett róla. – De ne tévessze meg Önöket ez az ártatlanság. A kegyelem nem opció a mai napon. Tudjuk, hogy mivel állunk szemben. A zsidó métely ott van a finom és elgyötört külső mögött, higgyék el. Ezért – benyúlt jobb zsebébe és egy kis kerek valamit húzott elő belőle, felmutatta a többeknek – alkalomadtán húzzanak magukra gumit.

Most már mind nevettek, könnyedén, snapszgőzösen, dohányfüstöt eregetve az égre.

A férfi egy nagy tölgyfa tövébe ült, és szalonnát evett kenyérrel. Nagy, bozontos alak volt, csupa szőr és korom. A füstszag már tíz méter távolságból kiérződött belőle. Csak szeme csillogott vidáman, ahogy bicskája zsíros pengéjét a bürkébe mélyesztette. Aztán hirtelen elkomorodott, mert erdőjáró ösztöneivel megérezte, valaki figyeli.

Felpillantott, és megdermedt.

Fiatal lány állt a tisztás túloldalán. Vézna, sápadt, vörös hajú teremtés, csupa ágkarc és zúzódás. És ebben a dermesztő hidegben pusztán egy piros selyemkombiné volt rajta.

– Segítsen – lehelte a jelenés, mire a férfi felállt, és még a kenyeret is kiejtette kezéből döbbenetében.

Csak ekkor vette észre, hogy a lány zihál, és arcát, kezét, nyakát párálló izzadtság borítja.

– Mi történt veled? – kérdezte a férfi, majd a lányhoz sietett, aki szűköve figyelte e robosztus vonulást. Benne volt az ösztön, hogy megforduljon, és elfusson, de bevárta a nagydarab embert. Az pedig lekanyarította magáról bűzös bekecsét, és betakargatta vele a fázós, vékony kis testet.

– Üldöznek – suttogta a lány. A férfi körbenézett, majd visszahúzta magával a lányt a fához, a baltához.

– Kik? – kérdezte aztán fojtottan.

– A németek – nyögte a piros ruhás menekülő, majd leroskadt a földre. – Mentsen meg – nézett fel a szakállas arcba. A férfi nem hajol le érte, nem nyúlt utána, nem húzta fel – csak bámulta a fák közeit.

– Ha Ők üldöznek, nem tehetek semmit – mondta a szénégető rövid tűnődés után. Próbált közömbös maradni, de remegett a hangja.

A lány átfogta bakancsos lábát, és combjához simult. – Kérem, segítsen – suttogta maga elé lemondóan.

Az őrnagy visszafüttyentette magához a kutyát, majd leereszkedett a vízmosásba, ahol a haupstrumführer lihegett valami fehéren. Az őrnagy megállt a meredély partján, és elnézte a férfi meztelen, fel-le mozgó fenekét, vörös, izzadt fejét. Egy birodalmi sassal díszített SS-tőr csillogott a fekvő arcától fél méterre az avarban. A tőr pengéjén vörös cseppek száradtak. Az őrnagy megsimogatta a lábához dörgölődző kutyát, mire az felnyüszített. A patak partján lihegő haupstrumführer felkapta fejét, meglátta a felette álló kettőst, pillanatra megmerevedett.

– Folytassa csak – intett neki az őrnagy, és zubbonya zsebéből elővette ezüst cigarettatárcáját. Alig szívott kettőt a meggyújtott szálon, mikor a másik hörögve elélvezett. Rángatódzott még párat, majd feltápászkodott, lehúzta magáról az óvszert, és a bokrok közé hajította. Aztán a legközelebbi fához ment, és vizelt.

– Mostanában – szólt hátra vidáman – mindig pisálnom kell utána.

– Van ez így – vont vállat az őrnagy. A távolban puskalövés dörren.

A haupstrumführer átszökkent a patakon, visszafordult és lehajolt, meglögybölte kezét a sebesen folyó vízben, majd az őrnagyhoz sétált.

Tegnap este nem volt alkalmam bemutatkozni – nyújtotta nedves, hideg kezét. – Christian Schleier, keleti hadseregcsoport.

Az őrnagy elfogadta a kezet, biccentett röviden, mereven.

 – Wolf – mondta.  – Andreas Wolf. Hírszerzés. – Cigarettával kínálta az övét csatoló férfit, majd tüzet is adott neki.

– Ez megvan – intett aztán a lány felé.

Schleier is a fekvő irányába nézett, elégedetten hümmögött. – Ez meg.

A lány úgy feküdt a patak partján, hogy hosszú, egyenes szálú fekete haja pont beleért a rohanó vízbe. Arca, feje hátrafelé csuklott, őszinte riadalommal meredt a két férfira. Fejjel lefelé láthatta volna őket. A nyakán lévő vágásból a füle felé, a föld felé folyt korábban vére.

Foltokban ott volt a Haupstrumführer ruháján, arcán is.

– Az álla – mutatta neki az őrnagy az egyik nagyobb pöttyöt, mire a másik eldörzsölte, majd megnézte vörössé vált ujjbegyeit. Aztán mindketten ismét a halottra meredtek.

– Nagyon ficánkolt – magyarázta Schleier. Az őrnagy a földre dobta cigarettáját, eltaposta, avart húzott rá lábfejével,

– Megyek, megkeresem az enyémet – mondta, majd füttyentett elkóborolt kutyájának, és megindult a lövés irányába.

– Maga bizonyára ismeri az erdőt – mondta a lány, és a férfi ruhájába kapaszkodva felállt. Arcuk most egész közel került egymáshoz. A lányból a veríték aromáján túl meleg nőszag áradt. A szénégető hátrébb akart lépni, de a fa törzse megakadályozta.

– Ismerem – vont vállat. – De nekik kutyáik vannak. Lovaik. Puskájuk.

Felemelte baltáját a fa törzsétől. – Nekem meg csak ez.

A lány még közelebb nyomult hozzá. Látszott rajta, a lehetőségein gondolkodik, miközben szeme alatt, nagy, kövér könnycsepp terebélyesedett.

– Csak tud valami rejtekhelyet. Csak vigyen oda, bújtasson el, hagyjon ott – hadarta. – Higgye el, meghálálom…

Ajka elszántan a szénégetőére tapadt. Az egy pillanatig hagyta magán a forró érintést, aztán elvonta fejét, és arrébb lépett.

– Hagyj – kérte mogorván. – Nekem ezt nem lehet…

– Nem akartam megbántani – ment utána a másik. – Kérem, segítsen. Ne hagyja, hogy…

Sírva fakadt, rövid, rázkódó zokogással állt a férfi mögött, mint egy megbüntetett gyerek.

A szénégető hallgatta őt pár másodpercig, aztán felsóhajtott, megemelte a baltát, mint aki a súlyát ellenőrzi.

– Éppenséggel tudok egy helyet – mondta aztán lassan, krákogva. – A nagyanyónál.

A lány felkapta fejét, és a férfi elé került.

– Igazán? A nagyanyja itt lakik az erdőben? – kérdezte izgatott reménykedéssel.

– Hát, igen – vont vállat a szénégető. Hirtelen megfordult, összehajtogatta a kendőt a földön az elemózsiával együtt, majd az egészet a zsákjába gyömöszölte, a zsákot pedig vállára vetette.

– Gyere, menjünk – mondta, ám csak állt ő maga is, hallgatódzott, figyelt, mert a távolból lövés hangja visszhangzott.

Egy lovas közeledett az ösvényen az őrnagy felé. Pont alakja mögül fénylett a nap, így arca, teste egybemosódott az állatéval a rózsás ragyogásban.

– Elkaptam egyet – monda a lovas fáradtan, mikor közelebb ért. Fiatal, kesehajú, markáns arcú férfi bontakozott ki a fényből. Az őrnagy bemutatkozott neki előző este a kastélyba, de már nem emlékezett nevére. A ló ágaskodva állt meg előtte, valami nyugtalanította.

– Melyiket?– kérdezte az őrnagy izgatottan, miközben megfogta az állat kantárját, és megpaskolta a habos pofát.

– A szőkét. Egy bögyös kis szőkét – bólogatott a lovas. Az őrnagynak eszébe jutott, hogy valamilyen szárnysegéd, és hogy kitűnő lövész. – És még kutyám sincs.

– Nagy szerencse – bólintott elismerően az őrnagy.

– Nem, nem – csóválta fejét a másik. – Nem szerencse, csak jó szem, és ez – megrántotta a hátára akasztott puska szíját. – Mauser 98-as. A legjobb mesterlövészpuska ebben a háborúban. Egyszer fogadásból másfél kilométerről eltaláltam vele egy ruszki tisztet.

Hallgattak egy sort, majd az őrnagy elengedte az állatot, és hátrébb lépett.

– A vöröshajúról nem tud? – kérdezte bizonytalanul.

– Van vörös is? – nézett le rá föntről a másik

– Tegnap az oberstrumführer megmutatta nekem mind a négyet – kezdte az őrnagy, és közben a fák közeit vizslatta.– Volt köztük egy sovány, gyönyörű, vörös hajú lány. Én őt akarom elkapni.

– Hát, sok szerencsét – nevetett fel a másik, és megtáncoltatta lovát, hogy az őrnagynak hátrébb kellett lépnie. – De, ha megbocsát, mi visszatérünk a kastélyba. Na, köszönj szépen az őrnagy úrnak…

A ló kifarolt jobbra, így az őrnagy megpillanthatta a lovas bal oldalát is. Mély levegőt vett, mikor felismerte, hogy mi ringatódzik a nyeregkápához kötözve.

– Igazán szép zsákmány – pillantott fel elismerően a szárnysegédre, aki csak felnevetett, lenyúlt, megsimogatta a lány arcát, aztán visszafordította a lovat. Mielőtt elvágtatott az ösvényen, tisztelgett, és az őrnagy viszonozta a gesztust.

– Inkább ne menjünk be a patakba – kérte csöndesen a lány.

Ott álltak a víz szélén, és nézték a part menti gallyakban fennakadt lányt. Meztelen testét arccal lefelé lebegette a víz, széttárt, tehetetlen karjaival mintha  úszni próbált volna.

– Akkor könnyen megtalálhatnak a kutyáikkal – figyelmeztette csöndesen a szénégető, de a lány csak megrázta fejét. – Akkor sem – majd elindult felfelé a part mentén.

– A nagymamája egyedül él idekinn a rengetegben? – nézett aztán hátra pár lépés után, mikor meghallotta, hogy a szénégető követi.

– Igen – hagyta jóvá az.

– Messze van?

– Nem, fél óra alatt ott vagyunk, ha sietünk. – A szénégető megelőzte a lányt, és balfelé húzta. – Erre – mondta neki, majd elengedte kezét, előre ment. – A faluhoz közel van. A nagyanyám – tette hozzá még magyarázólag.

– Esetleg bemehetnék a faluba. Hátha ott segítene valaki – jegyezte meg a lány, felszisszent, megállt, talpát vizslatta.

– Nem jó ötlet.  Katonákat szállásoltak el minden házban – fordult hátra a szénégető, de nem állt meg. – Siess. Hallom a kutyáikat.

A lány ismét megindult, felütötte kecses ki állát, mint egy szimatoló állt. – Én nem hallok semmit.

– Az lehet. De te…mindegy – vont vállat a szénégető. Úgy cammogott ott elöl, mint ez nagy, éhes medve. – Honnan jöttél?

– Plaszówból. Nem nagy tábor. És az őrök is…– kezdte volna a lány.

– Ne erre gondoltam – vágott közbe ingerülten a szénégető. – Hol születtél?

– Torunban – a lány lába alatt elpattant egy ág, éles, reccsenő zajjal.

A férfi megállt, fülelt egy kicsit, majd a lány felé fordult. – Látszik. Úgy jársz az erdőben, mint a piacon. A kutyáik kilométerekről meg fognak hallani minket.

– Sajnálom – a lány kerülte a szénégető tekintetét, ujjait tördelte maga előtt. A férfi hirtelen fújt egyet, közelebb lépett, és megfogta vállát. – Semmi baj. Csak figyelj jobban egy kicsit...

– Még nem is tudom a nevét – jegyezte meg a lány bátortalanul.

– Nem is baj. Főképp, ha elkapnak – fordult el a szénégető. Újból útnak indult, szapora iramban, hogy a másik alig tudta követni.

– Engem Mariannak hívnak – szólt a férfi hátának a lány. – Kérem, jegyezze meg.

– Megjegyzem – köszörülte torkát a férfi.

– Tudja, hogy hívták a másik három lányt? – lihegte mögüle a vékony hang. – Agnes, Ewa és Anka. Megjegyezné az ő nevüket is?

A szénégető erre már nem válaszolt, csak ment előre, mind egyre beljebb és beljebb az erdőbe.

Az őrnagy a kutyák vonítását, hörgését és ugatását követve jutott el a kis csoporthoz. Sajátja ott jött lába mellett, bár az őrnagy érezte a lábához feszülő testből, hogy legszívesebben előre iramodna.

Négyen voltak, egy hasadékos mélyedésben talált rájuk. A földből előtüremkedő sziklák előtt álltak, cigarettáztak, a füst aromája messzire tekergődzött tőlük.

– Á, jöjjön csak, szerintem a kutyák lassan végeznek…– Forradásos arcú férfi sietett elé, talán az egyik a két alezredes közül. A sziklák felé intett.

Két hatalmas tömb közt volt egy háromszög alakú rés, amely mintha egy nagyon szűkös barlang bejárata lett volna. Az egyik kutya most épp oldalgott ki belőle, pofája lucskos volt valamitől.

A másik három vadász is az őrnagy felé fordult, biccentettek neki, egyikőjük még tisztelgett is. Az őrnagy megérezte a levegőben úszó rézszagot.

– Mi történt? – kérdezte némi feszültséggel hangjában. Azonnal megbánta, hogy megszólat.

– Egy fél órán át kergettük, gyalog, képzelheti – válaszolt az alezredes. A kezében tartott zsebkendővel megtörölte homlokát. – Aztán a kutyák bezavarták oda – előre mutatott a hasadékba. – Olyan mélyen bebújt, hogy nem volt kedvünk utána menni, ezért ráengedtük a dögöket.

Mind hallgattak, és nézték, ahogy újabb állat bukkan fel a feketeségből. Bűntudatos pofával megállt a napfényben, és hunyorogva bámult a táraság felé.

– Talán még él – jegyezte meg tűnődve az őrnagy. – Megnézhetem?

– Csak tessék, ha van hozzá gusztusa – intett előre kínálólag egy magas, bajuszos férfi, talán replőszázados. Aztán ujját a szájába téve füttyentett egy éleset. A hangra kutyaugatás válaszolt, és kisvártatva még két állat jött elő a nyílásból. Ezek nagytermetű németjuhászkutyák voltak, bundájukat vér mocskolta.

Az őrnagy megindult lassan feléjük, közben érezte, a másik négy a hátát bámulja. Amikor a barlang szájához ért, intett saját ebének, és hessentő mozdulatot tett. Az állat leült, lefeküdt az avarba.

Az őrnagy fél térde ereszkedett, aztán elővette öngyújtóját, felkattintotta, és térden becsúszott a barlangba.

Nedves volt az avar, azonnal elázatta nadrágját. Később, kint vette csak észre, hogy a nedvesség a lányból jött.

Ott feküdt, a három méter mély kis üreg végében. A gyenge fényben olyan volt, mint egy vörös báb. Aztán az őrnagy rájött, hogy a kutyák lehántották róla a bőrt, azért néz ki ilyen furcsán. Még élt, de hörögve lélegzett, vér kerülhetett a tüdejébe.

Az őrnagy letérdelt előtte, megfogta állát, és finoman elfordította fejét, így a fény a haldokló barna hajára esett. A férfi kiengedte a visszatartott levegőt, majd elengedte a női arcot, és a fölbe törölte kesztyűs kezét.

– Segítsen – nyöszörögte a lány, és a hangra a térdelő összerezzent. – Kérem…nagyon fáj.

Mintha egy öregember beszélt volna a torkából. Az őrnagy belenézett a másik nagy, kék szemeibe, majd hátralesett. Odakintről már nem láttak be idáig.

– Segíthetek – von vállat. – De előbb válaszolj. Nem tudod, hol van a vörös hajú barátnőd?

Azt lehetett volna hinni, a lány nem hallotta vagy nem értette a kérdést, mert csak bámult maga mellé. Aztán összerezdült, és kinyögte: – Elváltunk. Ő...másfelé ment.

Az őrnagy nem moccan, csak bámulta az elgyötört arcot, de abból már nem jött több szó.

– Jól van – monda hirtelen. – Gondolj valami szépre. – Azzal elfújta az öngyújtó lángját, és a szabad tenyerével befogta a lány orrát, száját.

Egy roskatag kis faház volt, kerek, kikopott tisztás közepén.

A lány csak állt előtte, és a sötét ablakokat bámulta.

– Itthon van? – kérdezte aztán a szénégetőtől, aki a zárral motozott.

– Biztosan – mondta az, hátra se fordulva. – Csak alszik. Folyton alszik. Már nagyon öreg.

Végül kinyílt az ajtó, és a férfi kopogó lépteivel bement a házba. Onnan, a félhomályból szólt ki neki: – Na, gyere, siess.

A lány a küszöbhöz érve megállt. Pállott, kellemtelen szag áradt az épületből.

– Biztos itthon van? – kérdezte elhaló hangon.

A férfi benyitott egy kis ajtón, ami a nagyszobából nyílt. Vaksin lesett a félhomályba, majd bezárta az ajtót.

– Igen – mondta a lánynak. – Alszik.

Azzal az asztal mellől kihúzott magának egy széket, és a leült rá.

A lány gondosan becsukta maga mögött az ajtót, majd az ablakokhoz sietett, behúzta rajtuk a függöny, csak aztán fordult körbe.

Szegényes helyiség volt, a bal sarokban tűzhellyel, középen nagy, ácsolt asztallal, a falak mellett roskatag szekrényekkel. Egy lóca húzódott az egyik ablak előtt, a lány arra ült le, és fázósan összehúzta magán a bekecset. – Hideg van itt – jegyezte meg.

– A nagyanyó ritkán fűt be – morogta a férfi, majd a baltát az asztalra téve felállt, a tűzhelyhez ment. Kinyitotta kis vasajtaját, aztán belekotort az alatta lévő ládába. – Még fája sincs idebenn. Hozzak?

– Hagyja csak. Meglátják a füstöt – válaszolt a lány.

A férfi felegyenesedett, és most az egyik szekrényajtót tárta ki. – Nem vagy éhes? – kérdezte a lánytól. A szekrényben gondosan vasalt konyharuhák sorakoztak. A lány csak a fejét rázta, és visszafordult, kibámult a függöny résein át.

– Minta mozogna valaki a fák közt – mondta aztán elvékonyodott hangon.

A szénégető felkapta a baltát, és a lány mellé sietett. Kinézett ő is, hosszú másodpercekig vizslatta az erdőt.

– Én nem látok senkit – mondta aztán. A lány felsóhajtott, és a mennyezetre mutatott.

– Odafent el tudok bújni…? – kérdezte tűnődve.

– Van egy kis szárító, igen – bólintott a férfi. – Létrán lehet felmenni, kívülről.

Visszament az asztalhoz, a batyuját a fájára rakta, kibontotta, és kivette belőle a szalonnát és a kenyeret. Az övéből előhúzta bicskáját, majd leült, és enni kezdett.

– Biztos nem kérsz? – kérdezte a lányt.

– Nem – rázta az a fejét, felkelt a lócáról, és a szemközti falhoz ment, a szénégető háta mögé.

– Sok gyereke van a nagymamájának? – kérdezte aztán pár másodperc múlva.

– Csak kettő – válaszolt a szénégető teli szájjal.

– Két fiú?

– Igen – A szénégető megfordult, a lány hátára meredt. – Miért érdekel ez téged?

A másik sokáig nem válaszolt, aztán azt kérdezte: – Megnézhetem azt a szárítót? Meg a létrát? Odakinn…

A férfi lassan felállt, a kést az asztalra dobta, majd a lány háta mögé lépett. Feje fölött átnézve láthatta, hogy mit bámul a másik.

– Megnézhetem az alvó nagymamáját? – kérdezte a lány csökönyös, színtelen hangon.

A férfi kinyúlt, és megfogta a lány vállait, bátorítóan megszorította.

– Mondtam, hogy megmentelek tőlük – válaszolt aztán csöndesen.

Velük szemben, a poharas szekrényen egy középkorú asszonyról készül műtermi fotó állt az egyik polcon. Három fiatalabb nő ült körötte komoly, merev arccal.

– Megmondaná a nevét? – kérdezte még a lány, mikor a férfi feljebb csúsztatta kezét, egészen fehér, törékeny nyakáig.

A férfi a füléhez hajolt, és megsúgta neki egyik nevét a sok közül.

Az őrnagy egy kidőlt fa törzsén ült és cigarettázott, mikor észrevette a tőle jó húsz méterre haladó alakot.

– Hé, te! – kiáltott felé először németül, majd lengyelül. A másik megtorpant, aztán felismerve az egyenruhát, engedelmesen közelebb jött. Az őrnagynak vissza kellett fognia a lábától felpattanó kutyát, mert az akaratos dühvel a szakállas, bozontos embernek akart ugrani.

– Maradj veszteg – ütött rá az állat farára, majd felnézett az idegenre. Igyekezett egy pillantással felmérni, és elemezni. Nem kerülte el figyelmét a vállon elfektetett balta, az apró, okos szemekben égő izgatottság, és a mocskos, kopott ruházat, melyből füstszag áradt.

– Egy lányt keresek – mondta neki az őrnagy hirtelen, minden bevezetés nélkül. – Egy vörös hajú, lengyel lányt.

A szakállas figyelmesen hallgatott, nem válaszolt.

– Nem láttad? – kérdezte türelmetlenül a másik.

– Maga is a vadászok közül való, ugye? – kérdezett vissza az előtte álló óvatosan, mire az őrnagy mélyet lélegzett.

– Igen – vallotta be, majd sietve hozzátette. – De én nem akarom bántani. Elárulhatod, ha tudod, hova bújt. Már csak őt keresik, már mindenki csak őt keresi. Ha nem segítek rajta, előbb-utóbb rátalálnak…

A szakállas nem szólt, az őrnagy cigarettáját leste, aki észrevette ezt, és elővéve tárcáját, felé kínálta a szálakat: – Vegyél csak.

A szakállas hálásan bólogatva kivett egy cigarettát, majd zsebéből gyufát kotort elő. – Köszönöm – mondta mélyen beszívva a füstöt. – Finom cigaretta.

– Igen, finom – jegyezte meg az őrnagy, és már németül folytatta. – Gondolom, nem hiszel nekem. Én sem hiszem el. Nem tudtam, hogy létezik ilyesmi. Egyetlen pillanat alatt beleszerettem. Úgy érzem, képes lennék mindenemet, az egész életemet odaadni azért, hogy megmenthessem…

Észrevette, hogy hangja mennyire elváltozott, ezért erőt véve magán ismét lengyelül és keményebben folytatta: – Na, tudsz róla valamit? Tudsz segíteni rajta?

Az idegen gondolkodott, miközben előre-hátra billegett a sarkán. – Nem láttam. De láttam egy házat arrafelé. – A háta mögé intett. – Ott elbújhatott. Tíz percre lehet.

Az őrnagy felállt. – Azt mondod egy ház?

– Igen – bólogatott a szakállas.

Az őrnagy biccentett. – Köszönöm – és a morgó kutya nyakörvét rángatva megindult arra, amerről a szénégető jött.

– De úgyse tudjátok már elkapni – mondta a szénégető csöndesen maga elé, majd leült a fatörzsre, és végigszívta a cigarettát.

vége

A táj adta az ihletet - több, az Őrség szívében töltött hétvége után jött a történet magva, egy, az erdő szélén álló magányos ház, és a benne élő fővárosból emigrált költőnő képe. Eleinte két sikertelen alkotó sikertelen viszonyára akartam kihegyezni a dolgot: Evelin amatőr, de lelkes és elragadtatott személyiség, míg a narrátor egy cinikus, megkeseredett prózaíró, aki igazából lenézi a nőt, mert úgy véli, ő jobban ismeri a kinti világ törvényeit. Kivéve azt, ami miatt akaratlanul is gyilkossá válik. Ha ugyanis elfogadná Evelin álláspontját, elfogadná  a világban még fennálló varázslat, a titok lehetőségét - megmenthetné a nőt elővigyáztosságával. A végeredményben mindez így nem lett kidolgozva, elbeszélőnk egyszerűen nem gondolja végig tettei kifutását, nem számol az irreális, mesebeli okozatokkal. Közömbössége az igazán ijesztő. (A csonttollú madár egy utalás a ma élő legnagyobb magyar nyelvű novellista teremtett világára. Sok év után most néztem csak utána, hogy ez egy valóban létező lény.)

Rémszer

A válás után hat héttel egy pénteken bodros, rosszkedvű felhők alatt leautóztam az Őrségbe, Evelinhez. Régi barátok voltunk, csak barátok, semmi több, de most nőt akartam, minden áron. Evelin verseket írt, aztán valami örökséghez jutott, és fogta magát, elköltözött a fővárosból, ide, az isten háta mögé. Elmondta, hol kell lekanyarodnom házacskájához a nyolcasról, de kétszer is eltévesztettem.

– A földút elején kiraktam egy táblát, az erdő nevével: Rémszer – mondta a mobilomba segítségül még indulás előtt. Alkonyodott, mikor megpillantottam piros, kunkorodó betűit a furnérlemezen.

A ház az erdősáv aljában lapult, egyedül, elhagyatva. Csak a kéményéből előkúszó nagy, szálkás füstszalag kölcsönzött némi otthonosságot neki.

– Már nagyon vártalak! – nyitott ajtót Evelin. Megölelt, megpuszilt, majd betessékelt a melegbe. Míg kipakoltam a kaját és a borokat a szoba közepén álló fenyőfa asztalra, egyfolytában fecsegett. Éreztem, napok óta nem találkozhatott emberrel.

– Egy helytörténeti kutató szerint itt soha nem volt igazi településcsoport, tudod, olyan elszórt házak együttese, amit szakszóval szernek nevezek – okoskodott, míg a kenyeret szeletelte. Bebújtam a kemencezugba, hátam a meleg és domború fehérségnek nyomva – Valamiért a helyiek mégis Rémszernek hívják ezt a környéket.

– Talán van itt valami – erőltettem írói fantáziám –, egy szörny az erdőben.

– Lehet – egy pillanatra eltűnődött, tömpe ujjait gyümölcsök halmán pihentetve. – Az biztos, hogy  furcsa ez a lyuk itt a szerek láncán. Tudod ezek a kis házcsoportok védelmi vonalat is képeztek, a külső, idegen támadók ellen. Ám ennek az erdőnek több kilométeres szakaszán soha, senki nem telepedett meg.

Lehajolt egy elgurult dióért. Elnéztem vaskos csípőjét, széles fenekét, a nyakán pirosló pattanásokat.  Egyáltalán nem hasonlított egykori feleségemre, és ez nagyon jó volt.

– És, hogy megy az írás? – kérdeztem, majd kikecmeregtem helyemről. A harmadik fiókban találtam dugóhúzót.

– Nem igazán – szégyenlőssé vált, ha a verseiről kellet beszélnie. Kislányos zavarában volt valami megejtő, mivel a költeményei nagyon is szókimondóak voltak. – Minden napom elmegy valamivel. Az erdőt járom, bekerekezek a faluba, elmegyek korongozni egy fazekashoz, tudod, hogy megy ez. Korán fekszem, mégis, folyton olyan fáradt vagyok.

– Apropó, hol alszom? – kérdeztem könnyedén, majd kirántottam a dugót a cuveből. Édes, földes aromák szöktek orromba.

– Van egy tábori ágyam – vonta meg vállát. – Ha jó, megágyazunk neked itt, a kemence előtt.

Nem szóltam semmit, csak leültem, és töltöttem bort mind a kettőnknek.

Éjfélig nem tudtam leitatni. Reszkető, de határozott léptekkel ment fel emeleti kis hálószobájába a nyikorgó lépcsőn. Egyedül maradtam a pattogó kemencével, a vacsora romjaival és két üres palackkal. Dühös hasfájással bújtam be a szúrós takaró alá, és az ablak mögött kerekedő holdat bámulva szuggeráltam magam alvásba.

Hogy aztán valamikor hajnalban puha léptekre riadjak.

Először feldobbanó szívvel öntött el az öröm, hogy mégiscsak összejön a dolog, aztán tudomásul kellett vennem, hogy a lépések távolodnak. Kilincs nyikordult kijózanítóan, majd hűvös, avaros fuvallat ért hozzám. Ott maradtam, a nyitott ajtajú házban, másodszor is elárulva. Kikecmeregtem hát az ágyból, majd kilépve a derengő szürke hidegbe, halkan megszólítottam: – Evelin!

Ám ő csak ment, be a fák közébe, a félhomályba. Követtem pár lépést, majd valami megszúrta meztelen talpam, ezért visszamentem a cipőmért. Nem tudtam, hogy Evelin alvajáró, és mivel még soha nem láttam ilyet, izgatottan indultam utána. Ám amikorra magam is benyomultam a tölgyesbe – már eltűnt. Fél órát bolyongtam a mind erősebb fényben, elhízott gombákat rúgva fel, gallyat tördelve unottan, majd visszaindultam, a ház remélt helye felé.

Egy nagy, odvas fatörzs oldalában pillantottam meg őket. Evelin a földön ült, az állat pedig előtte hevert, mintha leölték volna. De nem, mert az oldala emelkedett és süllyedt, ahogy elégedetten mélyeket lélegzett. Néha fejét is feljebb emelte, eligazította a nő ölében, hogy a szarv ne nyomja annak oldalát. Evelin a sörény és a hegyes fülek közeit turkászta. Szeme csuka volt.

Óvatosan, nagy ívben lopakodva kikerültem őket. Visszamentem a házba, és a konyhaszekrényből kikerestem a pálinkásüveget. Miután jót húztam belőle, remegő kézzel bekapcsoltam a telefonom. Volt rajta fényképezőgép, gyenge vakuval, de a célnak pont megfelelt. Kifelé indulva az ajtóban Evelinnel akadtam össze.

Merev, határozatlan léptekkel botorkált be a házba. Még mindig vakon mozgott, arcán földöntúli béke és mosoly ömlött el. Hálóingje szélén egy szőrszál csillogott, az állat sörényéből való. Lecsíptem, majd néztem, ahogy a nő fellépdel a lépcsőn. Pár pillanat múlva hortyogása betöltötte a házat.

A reggelinél még alig álltam meg, hogy beszéljek a dologról, de délben, mikor besétáltunk a faluba, már szilárdan beburkoltam titkomat. Sejtettem, ha elmondanám, meghiúsulna a perdöntő bizonyíték, a felvétel. Evelin egyébként is szorongó, kétkedő természete felülírná életritmusát, és az alvajárás hosszú időre, ki tudja meddig elmaradna éjszakáiból. Hallgattam hát, és bámultam, ahogy rövid, húsos ujjaival fazekat formáz István bácsi műhelyében. Később vásároltunk zöldséget, majd a kertek alatt visszasétáltunk a földútig, mely Rémszerhez vezetett.

– Jól aludtál? – kérdezte egy teherautókerék vájta csatorna peremén egyensúlyozva.

– Kitűnően – mondtam, majd ártatlanul visszakérdeztem: – És te?

Elgondolkodott, homlokát ráncolta, és csak sokára válaszolt: – Mióta itt élek, sokszor álmodom furcsa dolgokat. Nagyon életszerű, de körvonal nélküli dolgokat.

– Például? – Madár harsogott fel egy bokorban, tőlünk pár méterre. Evelin riadtan megtorpant.

– Csak egy csonttollú madár – nyugtattam.

– Nincs is ilyen nevű madár – nevetett rám, de aztán elkomolyodott. – Nagy veszélyben és nagy biztonságban vagyok egyszerre. Egy hatalmas szörny mellett fekszem az avarban, és tudom, ha haragudna rám, nem tudnék hova bújni – de most még szeret, és megszelídül kezem alatt. – Felemelte bal kezét, furcsállva végigmérte.

– Érdekes álom – mondtam, majd kinyúltam, megfogtam tenyerét. Meglepetten végigmért, aztán elvonta magát.

A vacsora után ismét elkezdtem a leitatási ceremóniát. Most sűrűbben töltögettem neki a házipálinkból is, amit valami öregasszonytól vett a szomszédos szeren. Maró, ragasztós anyag volt, és ahogy összekeveredett a vörösborral, mind jobban összezavarta Evelint is.

– A költészet halott – motyogta éjfél felé. – Nemcsak az én költészetem, a magyar nyelvű költészet is – jelentette ki, majd az asztalra csapott. – Nincs miről írni itt – csóválta fejét. – A varázslat eltűnt a világból.

– Igyál még – kínáltam félig teli poharát, de csak legyintett, és megpróbált felállni székéről.

– Várj, segítek – melléléptem, és átkaroltam. Vastag, feszes húsból állt a teste. Felkecmeregetünk a szoros lépcsőn a birodalmába. Ágya szinte kitöltötte a kis hálószobát. Ahogy beleengedtem, úgy tettem, mint aki elveszti egyensúlyát, és mellédőltem. Aztán csak feküdtünk ott, egymás arcába bámulva, alkoholszagú, meleg leheletekbe burkolva a másikat. Ismét kinyúltam felé, megigazítottam tincseit. Elkapta kezem, majd hirtelen szájához vonta, megcsókolta.

– Légy gyengéd velem – kérte, és én ekkor benyúltam szoknyája alá.

Mikor végeztem, visszarogyadoztam ágyamba, de nem jött szememre álom. Telefonom ott hevert a padlón, kezem ügyében. Három körül mégis elszenderedtem, majd a pusztító szomjúság vert fel. Ekkor már nyitva volt az ajtó. Felkaptam a mobilt, cipőt húztam, majd kisiettem.

Még nagyjából emlékeztem a helyre, bár a didergő kékségben minden ösvény és facsoport ugyanolyannak tűnt. Végül mégsem ott találtam rá.

Harminc méter után ugyanis letört gallyak, felkavart avar, a menekülés nyomai ötlöttek szemembe. Ahogy követtem őket, egy csipkebokor széléig értem. Azon túl, két fa hajolt össze, testvéri barátságban. Megkerültem a bokrot, melyen Evelin ruhájának egy foszlánya fehérlett. A fák v-jébe pedig ott ragadt ő maga, pogány áldozat a hajnalban.

A szúrás szíve alatt érte. Valószínűleg fel akart másznia a törzsek oszlopain. Amikor rájött, hogy erre már nem lesz ideje, megfordult, és bátran, szemből fogadta a döfést.

Arcán nem volt nyoma se félelemnek, se a fájdalomnak. A szüzességét vesztett nő öntudatát is kerestem rajta, de nem találtam, csak később, a házban a lepedőn azt a pár vércseppet. A lepedőt magammal vittem.

Mert összepakoltam mindent, közben letörölgettem a dolgokat, a kilincseket, a poharakat, mindent, amit megfogtam. Aztán a lágy ködben elautóztam az országútig. Sokáig vártam, hogy ne jöjjön egy jármű se, lekapcsolt fényszórókkal ülve a jeges fémben. Közben végiggondoltam, kik láttak a faluban Evelinnel, mennyi ideig, és milyen személyleírást adhatnak rólam. Majd azt is, mit fogok mondani, ha a rendőrség eljut hozzám.

Abban biztos voltam, hogy az egyszarvúról nem teszek említést.

 vége