Az állatok egyáltalán nem érzik az időt, a kisgyermekek homályosan. De kezdjük korábbról. A Sirom - Palóc mitológia novelláskötetem második novellája érinti az idő problémáját. Amivel az utóbbi másfél évben különösen sokat foglalkoztam. Persze inkább saját mitológiámban, mert Bergsont vagy Heideggert tényleg baromi nehéz olvasni. A következő az én megfejtésem: az embert az idő érzékelése tette emberré. A tiltott fa gyümölcse nem a tudás, hanem az idő észlelése volt. Az állat nem tudja elképzelni, mi a jövő vagy mi az, hogy múlt. Rendelkezik tapasztalatokkal, de azok nem állnak össze tudatában elbeszélt idővé, továbbá nem vágyik a mind hosszabban megélhető időre. Ezáltal az állat kívül van az időn. Ezért is halnak meg az állatok könnyebben és közömbösebben, mint egy ember. Az ember, miután megtanulja az időt, nagyjából a kisgyerekkor végén, mikor már az órát is tudja értelmezni, ráébred arra, hogy az időbe vetve él, hogy a múlt pillanatai összetorlódnak mögötte, és a jövő mind rövidebb. Ebből a lineáris érzékelésből fakad a haláltól való félem, és általában az emberi lét tragédiája. Mindenki még több időt akar, ami irracionális törekvés. Érzelmileg persze érthető, de más szempontból meg értelmetlen arra vágyni, ami nem létezik rajtunk kívül.

Hideg vér

I.

A valóság teljesen más volt, mint amire emlékeztek. Rétegzett. Külön szekvenciában tódult elméjükbe a tér, a szagok és a hangok hulláma. Ahogy rohantak az erdőben, átsuhantak a bozótok kusza szövedékén, a sebesség, a lépteik puha neszei és a testükben doboló vér együttese kimért valamiféle ütemet, de ez nem állt össze elmúlássá, vagyis az idő hiányzott ebből az összhangzatból. Emlékeik homályosak voltak. Felötlött bennük egy sziklás táj képe, ahonnan indultak, a hó, a többiek meleg, szürke teste, az elszakadás, másrészt egy lakás, csupa fehér falakkal, és világos, nagy ablakokkal, a reggeli fény az ágyban fekve, és egy bizalmas, bensőséges érzet, ami talán egykor a szerelem volt.

Nem volt már ezek közül az emlékszilánkok közül egyik se fontos, csak a préda számított. Mert őt ösztönös, mindent felülíró és maguk számára is érthetetlen gyűlöletből le akarták vadászni. Rövid úton elé kerültek, mivel képtelenség volt annyi idő alatt elsajátítani ezeknek a testeknek a kontrollját, túl is futottak rajta. A lejtőssé váló ösvényen bukkantak ki, és a szél itt a völgy felől fújt, így tévesen, a mind keskenyebbé váló illatfoszlányt követve, lefelé indultak hát.

Milyen feszes, tömör és olajozott volt ez a két test. Pontosan mozgott, az idegek finom rezdüléseinek irányításával. Nem futottak, hanem suhantak, a levegőben szálltak. A fejüket beletartották a szélbe, és érezték a távoli falu szenes kéményfüstjét, a tyúkólakban a kakas csípős szagát, a komposzt rothadó kipárolgását. Meg persze ezer mást is, olyan sűrű illatfonatot, amit képtelenség volt szétszálazni, de nem is bíbelődtek vele, ők az ismét erősödő prédaszagra koncentráltak, kiválasztották szalagját, és ennek mentén végignyargaltak az ösvényen, mind jobban gyorsulva, majd hamar kiértek a fenyves szélére, a házhoz. Itt aztán nagyon intenzív lett az illat. Az övé volt, azé, akit láttak az ároknál, aki a vért és a húst otthagyta, és akit később az emlékeikből előhívva felimertek.

Körbügették a kis faházat, zártnak tűnt. Aztán a nőstény észrevette, hogy a hátsó ablakszárny kissé eláll, felugrott a párkányra, a mancsa meglökte az üveget, a rés feltárult, mire ő mozgásba hozta a feszes hátsó inakat és izmokat, és már bent is volt. Párja követte.

Óvatosan körbeszaglászták a lakás üres tereit, mert a szobaajtókat a préda nem zárta be, de nem volt itt semmi élő. Zsigeriekben érezték, hogy hamarosan jönnie kell. Ösztönösen a hálószobában telepedtek le, a rosszul bevetett, savanyú szagú ágyban. Egymás mellé kucorodtak, mint régen, abban a másik lakásban, és a folyosó mind sötétebb sávját fürkészve várták, hogy nyíljon az ajtó.

II.

A fehér testek látványa a zöld, mohás horhos alján. Ez jutott valamiért eszébe, mikor az új vadkamera monitorján megpillantotta magát. Nem volt elég fény az erdőszéli házban. A nagy fenyők a nyugati oldalon lenyesték. Így a készülék azonnal átkapcsolt éjjeli módba, a háttér, a puritán szoba kiszürkült, és ő kísérteties, japán maszkként bámult önmagára.

Csúnya, durva, kínai gyártmány volt a kamera. Két napja kapta, a központban, a farkasok miatt.

Nem mintha elhitte volna ezt a hülyeséget. Hogy a lengyel Kárpátokból idáig, a nógrádi erdőkig csatangolnak a szürkék. Egy hím és egy nőstény. Elszakadhattak a falkától.

Magában csak nevetett rajtuk. Még hogy egyszerre két szürke járja az erdeit, ugyan már. Ő már csak így hívta magában a farkast, amit eddig élőben nem, csak a budapesti Állatkertben meg a szakmai kirándulásokon, külföldi rezervátumban, vadlesről nézhetett meg. Az Állatkertbe akkor vitték el a szülei, mikor meghalt az öccse. Több mint harminc éve már. Furcsának találták közömbösségét, poszttraumás sokknak – bár ekkor még nem használták ezt a kifejezést –, ezért próbálták mindenféle nyári programmal felrázni. Egy hétvégét töltöttek a nyolcvanas évek közepén Kádár fővárosában. Vattacukor a Ligetben. Séta a pesti korzón. Fotózkodás a Halászbástyán. Mintha az ilyesmi betölthetné az űrt, ami nem is létezett.

Kikapcsolta a kamerát, majd fogta a rögzítő hevedereket, hátrament az udvarba a tyúkért, és bevette magát az erdőbe. A nagy forrás irányába indult, a szürkék, ha léteznének, ott biztos felbukkannának, nem is saját szomjuk, inkább a préda miatt.

Gyaloglás közben ismét bevillant a két fehér test emléke. Minden áldott nap rettegett, hogy meglátja őket. De ez az a fajta jó rettegés volt, ami miatt mások horrorfilmeket néznek. Éjjelente elképzelte ezeket a meztelen lényeket, akik csak állnak odakinn, a fenyőtörzsek közt, és lesik a háza ablakát. Bejönni és ártani nem tudnak, hisz nincs már erejük, csak jelenések. Vagy az alkonyatban, a fenyvesben figyelik, amint a falusiak lopják a fát. Tudta, hogy néha, mikor ő a központban van, vagy bevásárolni megy, a parasztok megindulnak az erdőbe, és felberreg a láncfűrész. Máskor nem mernék.

Megállt egy ösvény közepén, és elmosolyodott a gondolatra. Igen, ez az ő erdeje. És itt nincsenek se farkasok, se kísértetek.

Fent, a hegy közepén, mert a vidék dombok és hegyek egymást váltogató kitüremkedéseiből állt, megállt, és irányt váltott. Letért az ösvényről, benyomult a sűrűbe, ösztönösen a horhos felé véve az irányt. Rájött ugyanis, hogy miért keringenek a gondolatai a fiú és a lány körül. Pont két éve történt. Ma van az évfordulója. Ezért jutott eszébe a két fehér alak a gödörben. Nosztalgiát érzett, és újra látni akarta a helyet.

A kamerán volt mozgásérzékelő és éjjellátó mód, az varázsolta fekete és fehér, ellentmondást nem tűrő kettőségbe a világot, ha bármi a készülék közelébe ment. Víz és porállónak mondták, az elemek átlagos erdei mozgolódások mellett akár két hétig is bírták.  Az volt a központban az elképzelés, hogy megpróbálják lefilmeztetni a terület három erdészével a kóbor farkasokat. Valakinek csak sikerül. Valakinek csak szerencséje lesz. Aztán a felvételeket feltöltik a Youtubra, ráküldenek egy kis reklámot, és a kísérőszövegben az adójuk egy százalékokat kérik majd a nézőktől. Közeledett az adóbevallás beadásának határideje, gyönyörű, hideg és napos, zöld és vizes májusuk volt. Valamelyik nagyokos a központban azt gondolta, ettől, pár girhes szürke látványától a népek majd öntik a pénzt a Nógrádi Erdők Vadállományáért Alapítványba.

Miközben óvatosan átnyomakodott a ritkásabb rész bozótos meredekén, eszébe jutott ismét a néhai testvére. Felmerült fehér arca a múltból, amire már alig emlékezett. Rémlett, a koporsóban törékeny volt, mint egy porcelánbaba. Nem véletlen. Négy évesen fulladt a kis kerti tóba. Szinte még ember se volt.

A fák a következő szakaszon összezárultak, mintha titkolni akarnának valamit. Nagyon is jól ismerte a titkukat. Ami igazából az ő borzongató titka volt. Amire gondolva nem érzett semmit, csak azt a néha bevillanó riadalmat, hogy egyszer majd megpillantja őket ismét. Jó volt ez a kis félelem, hatalmat adott, mert társult mellé a tudat, hogy azok ketten már csak csont és bőrfoszlányok roskatag váza által képzett ember karikatúrák a föld mélyén – és ennek ő az oka. Hidegvérű vagy, mondta neki mindig az anyja, félek tőled. Öregségünkre felénk se nézel majd. Hogy ráérzett, gondolta, és elégedetten elmosolyodott. Két éve rakta be őt egy otthonba, miután a férje – nehéz volt apaként gondolni rá – meghalt. Az épület harminc kilométerre volt a szolgálati lakásától. Eddig egyszer se látogatta őt.

Végre elérte a Helyet. Magában csak így nevezte a keskeny, mered oldalú, mohás vízmosást, mely lefelé kanyargott, a hatvani síkság szürke, mindig ködlepte vonalának irányába. Nyár elején, ahogy most is, csorgott az alján egy kis ér. Talán azért másztak le azok ketten, vizet akartak szerzeni, avagy fényképezni akarták a valóban mesebeli látványt. Mikor megállt felettük, és rájuk szólt, összerezzentek. A lány arcán látta a félelem előlegét átsuhanni.

Most leguggolt a meredély szélén, körbefordult. Elképzelte, hogy szemközt ott állnak, és figyelik őt. A meztelen holtak. Alkonyodott, a madarak elcsitultak már, és a színek szétfolytak, vagy inkább szürkésbarnába egyesültek. Hát itt vagyok, mondta a képzeletbeli alakoknak, itt vagyok megint. Boldog évfordulót. Kivárt egy kicsit, tűnődött a múlton, az eltelt időn, és azon, hogy mit tett, majd felállt. Térde nagyot reccsent.

Megfigyelőpontnak ez is megteszi, bólintott. Egy nagy tölgy oldalába rögzítette a szalaggal, és megdöntötte, hogy látszódjék az árok mélye is, az a rész, ahol eltemette őket. Már előre borzongott, hogy milyen lesz visszanézni a videót. Talán felbukkan a páros áttetsző, fehér kontúros alakja is majd az éjszakai felvételek egyikén. Józanabb énje persze azonnal kijavította, hogy hogy nem lesz semmiféle felvétel, hisz nem lesz mozgás, így a készülék nem fog beindulni. Rövid tűnődés után elővette a tyúkot is hátizsákjából.

A legjobb, ha a kamera előtt hagytok némi húst, mondták a központban, lehetőleg kevésbé frisset, jó véreset. Kérjetek belsőséget a hentesnél, a számlát írassátok az alapítványra, ne feledjétek, változott a székhelyünk, mondták nekik. A három erdész közül az egyik kétkedve ingatta fejét. Elviszi előbb a róka vagy a nyest, motyogta, a farkasok már csak hűlt helyét találják.

Nem, mondta erre a fiatal nő, aki valami vadállatszakértő volt, a farkasnak a legjobb a szaglása az erdőben, higgyék el, ő fog legelőbb odaérni. Ha a hús friss, pár napra hagyják kint a szabad levegőn.

Nem volt kedve ilyesmi miatt bemenni  a henteshez a városba. Inkább vett egy csirkét a faluban. Valójában nem vette meg, csak elment az egyik családhoz, és rákérdezett, honnan lett tele a kert vége frissen vágott rönkfával. Kellene valami számla róla, különben eljárását kell indítania. Mire megkérdezték, megoldható-e, hogy ne legyen eljárás. Hunyorogtak hozzá a parasztok a ravaszul, és ő bólintott. Egy tyúk az ára.

Ami most idegesen kotyogott a markában. A tarisznyájában elszédült a kevés oxigéntől. Fekete bogyószeme értetlenségtől csillogott. Ahogy a testvére tekintete a víz mélyén, míg ő lenyomta őt a kerti tó zöld vízébe. Tizennégy évének minden erejére szüksége volt, mert a kis rohadék nagyon küzdött. Fröcskölt. A vizes pólóját később a szekrény mögé dugta. Oda nem néztek be a nyomozók, akik kikérdezték ők. Pár nap múlva, mikor már a temetésre készülődtek, akkor vette elő. De a legszebb emlékszilánk az volt, hogy miután eldugta a pólót, és bebújt az ágyba, azon gondolkodva aludt el, hogy a testvére kint lebeg a víz felszínén, és ezzel az értetlen tekintetével az eget bámulja. Arra riadt, hogy az anyja sírva rázza vállát. Angyali, álmos pillantással tekintett sötét arcába, amiben nem volt gyanú, se akkor, se később.

Nem értette, honnan jött a sugallat, de nem odafenn, hanem az árok mélyén vágta el a csirke nyakát. Pont ott, ahol eltemette őket. Csúszkálva, bedőlve ereszkedett le, amit nehezített, hogy az állat kapálódzott szorításában. Talán érezte a véget. Ahogy a lány is. Ő korábban megértette, mi lesz. Nagy, sötét szeme elkerekedett, míg learaszolt hozzájuk, puskáját végig rájuk szegezve. Nem kérdezett, csak parancsolt. Vetkőzzetek le. A fiú próbált ellenkezni, és érvelni, mire rájuk dörrent, azon a mély hangon, amit egy férfi akkor használ, ha nagy a baj. Vetkőzni, vagy keresztüllőlek.

A lány nem szólt, mert ő akkor már tudta. Dacos megvetés volt minden mozdulatában. Szép lány volt, nyúlánk, fekete hajú, kellemes arcú. Végül ott álltak előtte fehéren, hátrébb a hátizsákok, kulacsok, a ruhájuk a lábuknál. A fiú még mindig beszélt hozzá, de már csak félelem volt a hangjában. Kiélvezte, hagyta, hagy magyarázzon, megvárta, míg a monológ sikoltozó könyörgésbe fordul, mert a másik is megértette végre, mert meglátta az arcán azt, hogy mi fog történni. Hogy ő ezt nem haragól, dühből avagy számításból teszi. Hanem mert megteheti. Igaz, élvezi ezeket a pillanatokat, és még inkább majd az emlékét annak, amit tett.

Amikor leért, szabad kezével tokjából elővette a Smith & Wesson kését, majd baljával megemelte a csirkét, hogy a lefelé csüngő szeme az arca elé kerüljön. Próbálta megtalálni benne a fiú félelmét, de ez csak egy buta állat volt. Eltartott magától, majd egyetlen, gyors és erős rántással elvágta a tollak közt a húst, az inakat és a gégét a nyakban. A csirke feje kissé elnyílt a törzstől, a sebből fröcsögve omlott a fekete és vörös vér a jeltelen sírra.

A legszebb a nézésük. Erre jött rá az elmúlt ötvenkét évében. Már megérezte ezt a tanulságot gyerekkorában is az öccsével, aztán felötlött benne, mikor a hajléktalan nőt agyonverte a városszéli erdőben, egy főiskolai szünetben, januárban, de leginkább a harmadiknál, pontosabban a fiúnál tűnt elő a dolog. Később gyakran elővette magában ezt a kétségbeesett, egyben végtelenül bölcs tekintetet. A bűntudat is jó utána, és a kísértő szellemüktől való rettegés éjjelente, ami elől magára húzhatja a takaróját, és ismét gyerek lehet, de ez a nézés, a meghalás előtti összegző, lezáró ív, ez egészen különös. A lányban nem volt meg a kisugárzás. Félt, de továbbra is megvetően bámult rá, kezével mellét és ölét takarta. Ezért őt lőtte előszőr. Mire a másik nagyot ugrott, oldalt, és hátra, és felsikoltott. Mindketten tudták, hogy megpróbál majd meneküli, ezért a vadász tüzelt másodszorra is.

A lövéseket az arcokra küldte. Nem robbantak szét görögdinnye módjára, ilyen csak a filmekben van, de a lány koponyájának bal felső domborulata leszakadt, és elszállt. Egyébként meg a sörétek szétszaggatták az állkapcsok csontjait, az orrok porcait, a szemgolyók szétfolytak, a homlokok bepöttyöződtek. Remélte, a fogak sérülnek annyira, hogy nem lehet majd őket azonosítani. Nem mintha bárki valaha is megtalálná a testüket. Két menetben hordta  a meszet éjjelente a gödörhöz, amibe temette őket. A cuccaikat máshol égette el.

Megvárta, míg a madár egészen elnyugszik, és amikor már nem rángott markában, ledobta a földre. Még élt, de a vérveszteségtől már nem tudott felállni, lába a földet kapart tehetetlenül, ahogy a fiú, míg haldoklott. Ugyanúgy tett, mint akkor, fölé hajolt, és egész közelről figyelte.

Ilyen lehet istennek lenni. Egy félős, beszari istennek, tette hozzá magában vidáman.

Egész sötét lett körötte, arra eszmélt. Ideje volt hazatérni. Felkattintotta az elemlámpát, majd megindult a vízmosás emelkedőjén. Bokrokba, ágakba kapaszkodva tudott csak kikecmeregni. Mikor felért, a kamerára nézett, és mosolyogva intett. Aztán nekivágott a vadonnak. Míg elérte az ösvényt, az erdő ősi, rituális formáit hozta elé a sárga fénycsóvában. A fák fura alakzatokban villannak elő, a bokrok mögött sötét tömegek lapultak, innen-onnan neszező zajok hallatszottak. Ha valamikor, akkor most kellett volna elébe toppannia a kísértetüknek. A félelem jólesően dobolt mellkasában, szétterjedt tagjaiban, és végül meggyűlt elméjében. Igen, gyertek csak, készen állok.

Persze nem történ semmi. Baj nélkül elérte a holdsütötte ösvényt, ami lekanyargott a dombokról az erdészházig.

Egyébként is, mi történhetett volna.

Mikor már látta az épület sötét tömegét a fenyves mellett, és távolabb és lentebb a falu utcáinak fényeit, megállt, és rágyújtott. Jó volt most dohányozni, Nagy ritkán művelte, amikor kedve tartotta. Büszke volt rá, hogy kontrollál mindent az életben, az alkoholt, a cigarettát és a nőket. Úgy vélte, ez a legfontosabb – uralkodni az összes, köröttünk lévő dolgon, hatalmat gyakorolni egyszerre önmagunk és a világ felett. Az anyja mindig a tudást istenítette, az olvasást. Nagy irodalomkedvelő volt a vén hülye. Nem értette, hogy a világ másképp működik. Az ember ösztönösen megtehet bármit, amit akar, és ha okos és ügyes, büntetlen marad. Mert nincs semmiféle felsőbb erő, se isteni, se emberi, ami gátat vethetne tetteinknek, vagy kimérné azok ellensúlyát. Felnézett a csillagos égre, és belefújta a sziporkázó látványba a füstött. Majd ledobta a cigarettát, gondosan eltaposta sarkával, és elballagott a házáig. Ahogy a kilincsre tette a kezét, egy röpke pillanatig elbizonytalandott.

Úgy érezte, van valaki a sötét épületben.

Mi van, ha odabenn várják, jött fel benne a gondolat. Ott állnak az előtérből nyíló konyha közepén, és ő csak akkor veszi észre őket, mikor behajtja az ajtót és a szúnyoghálót, és megfordul. Bizonyra szörnyethalna rémületében.

Megcsóválta fejét, elmosolyodott, nem, ilyen nincs, a dolgok nem így működnek, mondta ki magának mintegy bátorításul. Aztán belépett  házba. 

III.

A kamera még tíz napig működött. A tizedik napon egy rosszul forrasztott áramkör elfüstölt benne. Később a szíj kilazult, és a szerkezet a földre esett. Az egyetlen felvételén látszódott  az erdész, ahogy leereszkedik a mélybe. Alakja fehér kísértet volt a szürke és sötét háttér előtt. A tyúk kiömlő vére volt a legfeketébb a képen. Amikor visszafelé jött, a férfi a lencsékbe bámult, intett is. Pár percig nem történt semmi, majd beóvakodott a két farkas a képbe. Fentről jöttek, a vízmosás északi végéből. Azonnal rávetették magukat a tyúkra, két perc alatt széttépték és befalták. De még nem végeztek. Tűnődve lefetyelni kezdték a hideg vér miazmás rétegét a földről. Ekkor történt, hogy testük megdermedt, mozdulatlanná vált, és mint két etruszk szobor meredtek bele az éjszakába. Jó három perc múltán felkapták fejüket, és a maradék csontokkal és cafatokkal nem törődve felügettek a meredélyen, az erdész nyomában, felbukkantak a kamera előtt, majd eltűntek a látóköréből. Céltudatosan és komolyan, szinte felelősségteljesen  mozogtak, és szépek is voltak. Egy hím és egy nőstény.

IV.

„Engesztelve a holtak népét jámbor imákkal,

fogtam az állatokat, nyakuk elmetszettem azonnal;

folyt feketén a gödörbe a vér, gyülekeztek az elhúnyt

holtak lelkei mély Ereboszból, sűrü sereggel.”

Olvasta  a tanárnő, majd felpillantott a kötetből, és besétált  apadok közé: – Odüsszeusz teát eljut Hadész palotájához, ahol az áldozati gödörbe vért csorgat, majd az eléjre járuló, a vérre áhítozó holt lelkeket sorba kikérdezi. Tudja a szabályt, hogy vigyázni kell velük, hisz Kirké figyelmezteti.

Az osztály némán, tűnődve merengett a hallottakon, ami jó jel volt, úgy tűnt, továbbra is tetszik nekik a szöveg, valamiképp megfogta Odüsszeusz utazása a csapatot, sokkal inkább, mint az Iliász komor, férfias háborúimádata.

– Egy fontos hiedelmet itt nem említ Homérosz, de elmesélem nektek – tette hozzá azon a hangszínen, amit az „érdekes kiegészítés a hivatalos anyaghoz” néven címkézett fel magában. Ő maga is már csak homályosan emlékezett a dologra idős, néhai professzora előadásából: – A görögök a halottidézést nagyon komolyan kezelték, és a szabályait szigorúan betartották. A legfontosabb az volt, hogy az eseménynél nem lehetett jelen más, csak az idéző, emiatt van, hogy Odüsszeusz nem viszi magával hajóstársait, egyedül végzi az egész művelet.

Ágoston jelentkezett, a legjobb magyarosa, őt merte egyedül indítani a megyei, város  versenyeken. – Tanárnő, mi volt ennek az oka? – kérdezte.

Mind figyeltek a válaszára. Igen, gondolta az asszony, a horrort, azt nagyon szeretik: – Úgy vélték, ha más is jelen van, a Hadészból megtérő szellem képes megszállni és birtokba venni a testét. Rengeteg előírásuk volt a halottakkal szemben, ez csak egy a sok közül, és később, a klasszikus korban feledébe is merült. – Tekintete megakadt az ablak melletti üres széken. – Sándor hol, van?

– A testvére temetésén – mondta mögötte egy lány. A tanárnő megborzongott a furcsa egybeesésen. Természetesen hallott az esetről. Azt is tudta, hogy eleinte gyilkosságként kezelték, sőt, Sándort is meggyanúsították. Elképzelni se tudta, min mehetett keresztül a fiú, aki mondjuk tényleg elég furcsa volt, de semmiképp sem az a hidegvérű gyilkos karakter.

– A tanulópárja küldje majd el neki a mai  anyagot – mondta csöndesen. – Most pedig nézzük meg, mit mond Akhilleusz a túlvilági létről.

vége

A Homérosz Odüsszeiájából származó részletet Devecseri Gábor fordította.

Hogyan magyaráznánk, ha Putnokon ismét felbukkanna a farkasember? Ha a holtak életre kelnének, amennyiben nem teszünk óvintézkedést a temetésük során? Ha valóban látnánk kísértetet a szétvert, szétlopott faluvégi kastélyban vagy a holdfényben fürdő vár romjai közt? Milyen világmagyarázatokat találnánk ki magunknak ezekre  a dolgokra, ha valóban léteznének? Mert lássuk be, több mint tizenöt éve vannak jobb minőségű kamerák a mobilokban, tehát mindenünk megvan az esetleges észlelések rögzítéséhez, dokumentálásához - és odakint,  a sötétben nem találtunk semmit. A novella világában viszont nagyon is valóságossá válnak a rémek, és talán nem is ez az érdekes a szituációban, hanem hogy milyen magyarázatot alkot eredetükre a történet hőse, aki mellesleg definiálja a farkasember-vadászat főbb szabályait is.

Hogyan vadásszunk farkasemberre?

A kocsma előtt találkoztak, késő délelőtt, noha Tálos mondta a telefonba a kliensnek, hogy elég délután érkeznie, úgyis várni kell, míg a telihold feljön, a tapasztalatok szerint olyankor nagyobb az esély az észlelésre. A kliens vadászfélének tűnt, a júliusi meleg ellenére mellényt viselt a vastag szövésű ingje fölött, aminek tartóiba töltényeket dugott. A kézfogása viszont elárulta, hogy irodai ember. Majláth, mutatkozott be, ő pedig a kocsma napernyős terasza felé intett, jöjjön, igyunk valamit. Szűkszavúsága szinte sértő volt, de beszélt helyette Majláth is, az útról, meg a melegről, meg hogy sima töltények vannak nála. Alig tudott figyelni rá, előző este Kisguszti születésnapját ünnepelték a Felvégben, hajnalban tántorgott csak haza, és úgy, ruhástul dőlt be a fájóan üres ágyba.

Biztos nem kellett volna száznyolcvan grammost hoznom, kérdezte most például Majláth aggodalmaskodva, Márta, a kocsmárosnő elhallotta, mert pár lépésre a teraszt mosta fel, rájuk nézett, majd a fejét csóválta. Nem. Szögezte le Tálos, aztán intett a mellényben lévő patronok felé, és nyögve a székbe rogyott. Nincs szükség rá, elég lesz ez a lőszer is, higgye el.

Majláth végigmérte őt, keskeny, éles vonású férfit láthatott, akinek a bőrét barnára és keményre szívta a nap, karavalyorra római szenátorokat idézett, de a szeme ívében volt valami cigányos avagy inkább tatáros. Kopott munkásnadrágot, bakancsot és kifakult kockás inget viselt. A férfi megnyugodhatott az összképtől, mert a mellényzsebéhez nyúlt, majd nyújtotta a pénzt, amennyit megbeszéltünk, mondta halkan, ő pedig bólintott, elvette, meg se számolta, úgy gyűrte a zsebébe. Márta ekkor lépett oda hozzájuk, és hozta a felmosóvíz tiszta szagát magával, meg azt a vidámságot, ami mindig is sugárzott belőle, és amit Tálos úgy kedvelt, mert a felesége karakterének pont az ellenkezője volt. Két sört kérünk, mondta neki szelíden, majd figyelte a hátat fordítói női alak ívét, melyet egyszer, jó nyolc éve a raktárban, hátul, a kocsma mögött a kezeivel is kimérhetett. Felsóhajtott, és ismét próbált Majláthra koncentrálni, aki valami fárasztóan bonyolult dolgot magyarázott épp neki.

Ez a pap ismerősöm azt mondja, hogy mindez Isten műve, szerinte burkoltan benne van a Jelenések könyvébe is, és hogy ezután csak rosszabb jöhet, de persze én, aki nem vagyok annyira vallásos, mást gondolok róla, mondta a kliens, és Tálos igyekezett hozzá jó képet vágni, de belül unalom terpeszkedett el benne, mert mindenkinek megvolt az elmélete a változásról és a szörnyekről, egyik hülyébb mint a másik, és ő már nem nagyon volt kíváncsi egy újabbra. Majláth persze nem hagyta abba, kinézett a napsütötte terecskére, mely a falu központja volt, a házakra, és távolabb a hegy tömegére, melyről erdőillatot hozott a fel-feltámadó szél, és folytatta. Véleményem szerint léteznek párhuzamos világok, és a miénk valamilyen ismeretlen oknál fogva összeütközött, egybeolvadt vagy csak érintkezett egy másikkal, mondta, egy olyan hellyel, ahol ezek a szörnyetegek teljesen természetesek. Az ütközés eredményeképp két évvel ezelőtt itt ragadtak nálunk, megtelepedtek, és mi kénytelenek vagyunk ezt tudomásul venni.

Márta meghozta a két gyöngyöző korsót, Tálos mohón kivette a sajátját a kezéből, és belekortyolt. A keserű hideg azonnal segített, élesebben látta maga előtt a világot, szemben, az asztal túloldalán, ezt a jól fésült, negyvenes, kerek képű, tagbaszakadt városit, aki talán mérnök volt egy nagyobb üzemben, vagy felősvezető egy banknál, de szőke, szépen nyírt hajával, húsos ajkaival és tömpe ujjával összeségében mégis úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt csecsemő, akire viccből drapp vadászfelszerelést húztak.

Érdekes elmélet, mondta végül Majláthnak. A vadász letörölte pihés ajkairól a habot, és közben elégedetten bólogatott, igen, az alapját olvastam valahol, de engem egyből megfogott. Sokkal jobb, mint az, amit eleinte hallottunk, hogy a kollektív tudatalatti, a több milliárnyi elme haláltól rettegő energiája hozta létre e dolgokat, mert ugye akkor korábban, ezelőtt tíz, húsz éve miért nem volt ilyen, miért pont a mi korunkban esik ez meg, kérdezte szinte nyafogva, de mindenképp elégedetlenül. Tálosnak úgy tűnt, hogy Majláth személyes sértésnek veszi a tényt, hogy két évvel ezelőtt a dolgok ilyen csúnyán félrementek. Bizonyára elképzelt egy fényes és biztos jövőt magának és a családjának, és ebbe némiképp belerondított az, ami történt, ami azt sugallta, hogy minden, de tényleg minden a világon rémesen bizonytalan.

Ivott hat hatalmas kortyot, megköszörülte a torkát, majd a férfi arany Rolex órájára pillantott, mely a söröskorsó mellett csillogott az asztalon. Nézze, én magyartanár voltam, kezdte, és itt még megállhatott volna, de aztán gondolatban vállat vont, és folytatta, és így nyilván ismerem az irodalmat, meg az irodalom működését.

Itt tanított, mutatott  körbe Majláth, amire a fejét rázta, nem, otthagytam a pályát,  és a feleségemmel felköltöztünk ide, a hegyekbe, és biogazdálkodásba kezdtünk. És emellett jártam az erdőt, gomba, gyógynövény, bogyók, ezeket is eladogattuk.

Ezért ismeri olyan jól a terepet, bólogatott elégedetten Majláth, mire bólintott, igen, jobban ismerem az erdőt, mint az itteni öregek. De nem erről akartam beszélni. Az irodalomban és a filmekben mindig is léteztek szörnyek. Mary Shelley őrült doktora a haldoklóból kivett lelket egy holttestbe rakja, és életre kelti azt, vagy ott van az elfeledett angol szerző, Stoker, aki egy erdélyi grófnőről írt rémregényt, főhősnője szűz lányok vérében fürdik, hogy fiatal maradjon. Jelentőségteljesen megállt, majd kimutatott az erdő zöldjére, de olyan farkasszerű lények, amik odakint felbukkantak, meg életre kelő holtak, aki emberi húsra éheznek, amikről szerte a világon  hallani, meg aztán ott vannak azok a sírból kikelő tetemek, amelyek vérre szomjaznak, és megfertőznek másokat is, szóval ezek így együtt radikálisan új dolgok ahhoz képest, amit valaha is valaki kigondolt az irodalom világában.

Mit akar ezzel mondani, értetlenkedett a kliens, amire egy ideig nem tudott válaszolni, mert a kocsma előtt elhajtott a polgármester, és amikor észrevette őket, lelassította a terepjáróját, és szúrós szemmel méregette vagy Tálost vagy a vendégét, nem lehetett tudni, kire néz, mert Károly egy kissé kancsal volt. Aztán továbbment, és a férfi így folytatta. Arra akartam ezzel célozni, hogy két éve ezek a lények úgy jelentek meg a világunkban, mintha a semmiből teremtették volna őket, mint amikor egy regényben egy új karakter felbukkan. Elhallgatott, hagyta, a másik eméssze a hallottakat. Általában, amikor itt tartott a Saját Változásmagyarázatával, mindig tesztelte a hallgatóját, hogy mennyire vág az esze, össze tudja-e rakni ennyiből, hogy mire akar kilyukadni. Majláth a nagyobb csoportba tartozott. Nem értem, mire akar kilyukadni, ismerte be.

Tálos megitta a maradék sörét, mielőtt válaszolt. A világunk egy teremtett világ, szögezte le aztán keserűen, valaki létrehozta, nem feltétlenül isten, lehet bármilyen alkotó, aki kellő fantáziával rendelkezik egy ilyen feladathoz.

Kivárt, mert itt, ennél a pontnál általában sokan elkezdtek ellenkezni. Elnézte a vályogházakat, előttük a csenevész fákat, az újonnan lerakott járdát, a keskeny felhőcsíkot a hegy felett, a forró levegőben vibráló utcavéget, mely bekanyargott a meredek emelkedőbe a fák közé, és bár hirtelen olyan volt számára, mintha mindezt először látná, tetszett neki a látvány, ami az otthona volt. Köszönöm, gondolta.

Majláth közben forgatta magában a dolgot, majd kérdőn, kissé talán furcsa arckifejezéssel megkérte, hogy fejtse ki bővebben. Ez az ismeretlen most úgy döntött, megváltoztatja a világunk szabályait, folytatta Tálos, és létrehozta ezeket a vérivő lényeket és az élőholtakat és a farkasszerű lényeket, és szabadon engedte köztünk őket, hogy lássa, mire jutunk velük. Farkasembereket, korrigálta őt Majláth, mire ő elfintorodott, igen, igy is nevezhetjük őket, mindenesetre inkább farkasok, mint emberek, sőt, szerintem szinte semmi emberi nincs bennük.

Van, aki azt mondja, hogy igazából emberek, akik átváltoztak, tudálékoskodott Majláth, mire Tálos a fejét csóválta, ez nincs bizonyítva, meg azért az ilyesmit észrevennénk egy ilyen kis faluban, nem.

Ezzel nem lehetett vitatkozni. A kliens sokáig babrált a söröskorsójával, úgy tűnt, az elhangzottakon tűnődik, és bizonyára nagyon nem tetszett neki, mert végül kitört belőle, ezzel maga azt sugallja, hogy én is csak egy karakter vagyok valakinek a teremtő elméjében, és ő erre nem válaszolt, csak sejtelmesen, kétértelműen elmosolyodott, majd rendelt még egy kört, azt is megitták, és beszélgettek közben munkáról – mint kiderült Majláth az ingatlanpiacon dolgozik, és valóban vezető beosztásban –, a kliens korábbi vadászélményeiről  – mindent, de tényleg mindent lőtt már a világon, így érthető volt, hogy ilyen egzotikus trófeára vágyott –, és a biogazdálkodás rejtelmeiről. Aztán Tálos megkérte Mártát, hogy készítsen valami ebédet Majláthnak, megbeszélték, hogy alkonyatra visszajön érte, majd hazaballagott az üres házba, behúzta a hálószoba függönyeit, és lefeküdt a nagy franciaágyba.

Arra ébredt, hogy valaki erősen, durván kopogtat az ajtón. Megyek már, kiáltotta, és ahogy kibotorkált az előszobába, látta, hogy jól eltelt a nap, rőt sugarak tűztek be az ablakon.   

A polgármester állt az ajtóban. Csalódott, kancsal pillantásával végigmérte a borostás, gyűrött ruhás, alvástól puffadt arcú férfit, majd megkérdezte, már nappal is, Lőrinc.

Nem voltam részeg, csak fáradt, ellenkezett, de a kutató tekintettől elfordította arcát, miért jött ide.

Láttam, új ügyfeled van, mondta Károly, nem tetszik ez nekem Lőrinc.

Valamiből meg kell élni, válaszolta.

A múltkorit is még mindig keresi a rendőség, mondta a polgármester szomorúan, nem hiszem…

Elcsatangolt, a sötétben nem találtam meg, fakadt ki Tálos, én tehetek róla szerinted.

Nem ezt mondtam, mondta a másik békítőleg, de nem hiszem, hogy a falunak ilyen extra figyelemre van szüksége, épp elég, hogy egy ilyen dög van odakint.

Ma este majd levadássza az ügyfelem, vont vállat, vagy ha nem, volt egy izgalmas éjszakája.

Csendben álltak pár másodpercig, majd Károly kinyúlt, és Tálos vállára tette a kezét, nézd, én nem tudom, min mész keresztül, de mióta Gabi elhagyott…

Lerázta magáról a kezet, őt hagyjuk ki ebből, fakadt ki, neki semmi köze ehhez.

De van, szögezte le a másik, megváltoztál, keresed a bajt, ki más akarna ilyenből pénzt csinálni, két ügyfeled is elveszítetted idén, de nem figyelsz a jelekre, ennek előbb-utóbb rossz vége lesz, hidd el. Tudom, hogy nem megy jól az üzlet, de nem kellene ilyesmit vállalnod.

Erre ő gúnyosan elmosolyodott, miközben hátrébb lépett, be a ház védelmébe, úgy tudom, te nem is hiszel a farkasemberben, akkor minek aggódsz.

Valami van odakint, az biztos, intett körbe Károly, halottam az üvöltését májusban, és láttam a képeket a lábnyomáról. Nem jó az ilyesmit bolygatni.

Ezt bízd rám, zárta le a vitát, majd bezárta az ajtót Károly előtt.

Megvárta, míg a másik kimegy az autójához, beindítja és elhajt, csak ezután vette magához az elemlámpát, aztán lecserélte a bakancsot a futócipőre, megmosdott, hogy felfrissüljön, és visszasétált a kocsmához.

A városi férfi épp Mártával diskurált. A nő bűntudatos tekintettel ment vissza a pult mögé, és Tálos egyből megértette, miről lehet szó, de csak kint, a kliens autójában jött elő a téma. Arra menjen, intett balra, és elindultak, fölfelé, a hegyre vezető egyre keskenyülő betoncsíkon. Majláth megköszörülte a torkát, hallottam, hogy otthon vannak problémák. Tálos előre meredt, majd mutatta, hogy az erdő alján parkoljon le a Gyarmatiék háza mögötti füves placcra, és csak amikor kiszálltak, akkor válaszolt, igen, elhagyott az asszony, nem nagy ügy. Majláth kivette hátulról a puskát, ellenőrizte, majd a hátára kanyarította, azt is mondták, hogy utána kezdett ezzel foglalkozni, intett bizonytalanul az erdő irányába, ugye, akarta folytatni, de nem mondta ki, és ő tudta mit szeretne kérdezni. Ugye minden rendben van odabenn, a fejében, és ugye nem azért csinálja ezt, mert meg akar halni. Mérgesnek kellett volna lennie, Mártára, meg erre a nagydarab, aggodalmaskodó és talán kissé beijedt csecsemőre maga mellett, de nem érzett mást, csak türelmetlenséget. Minden rendben lesz, mondta végül, induljunk, nemsokára sötétedik.

Míg felfelé kapaszkodtak a kanyargó, egyre szűkebb erdei ösvényen, Tálos elmondta a fontosabb tudnivalókat arról, hogy hogyan lehet farkasemberre vadászni.

A szélárnyék fontos, magyarázta halkan, meg a zajok. Egy leshelyre megyünk, egy pozitív forráshoz, hol már többször láttam a nyomát, talán oda jár inni. A lényeg, hogy ne mocorogjunk, ne csapjunk zajt. A látása nem annyira jó, azzal nem lesz gond, meg sötét is lesz, bár ma telihold van.

Hova lőjek, kérdezte mohón a másik, mire Tálos, aki elől ment, megfordult, és a homloka közepét mutatta. Ez a legbiztosabb pont, de a koponyája ívelt, a golyó könnyen gellert kap, ezért próbálja meg oldalról eltalálni. Kis szünetet tartott, mert az emelkedő most már tényleg meredekké vált, és kifogyott a levegőből. Később meg is állt, a  térdére támaszkodott, majd felnézett Majláthra, a lényeg, hogy ne essen pánikba, ha nem találja el, akkor se, valószínűleg meg fog riadni a dörrenéstől, és nem támad ránk, elmenekül.

És ha mégis nekünk jön, aggodalmaskodott a kliens.

Akkor futunk, válaszolta ő vigyorogva, szétválunk, és amint egy alkalmas fát lát, felmászik rá. Hajnalig lehet, hogy ott marad alatta, de a napvilágban eltakarodik majd, és aztán keresse meg ezt az ösvényt, bökött maga elém, aztán figyelmeztetőleg felemelte kezét, de nagyon fontos, hogy ne hősködjön, ne próbáljon meg újratölteni, és megint rálőni, mert ilyenkor már csak az adrenalin dolgozik az emberben, meg aztán ott lesz az a hatalmas test maga előtt, a hangja, ahogy hörög, mint egy gőzmozdony, a szag, ami rosszabb, mint száz állatkerti oroszláné, szóval mindez olyan sokkoló lesz, hogy száz százalék, elvétené a  második lövést.

Ezután sokáig nem szóltak, csak mentek fölefelé az ösvényen, ami később vadcsapássá vált, és a kisebb és nagyobb pata- és mancsnyomok, az erdei állatok jelei mindinkább ellepték alját. Jó húsz perces gyaloglás után Tálos megállt, aztán körbenézett, végül benyomakodott a bokrok közé, óvatosan széthajtva az ágakat, itt vagyunk, szólt hátra.

Egy sziklakatlan felső peremére jutottak, kövek szegélyezték, odalenn, az aljban vékony érben folyt a víz. Ez az a forrás, magyarázta Tálos, majd mutatta is, látja azt a szélesebb nyomot a többi közt, az az övé.

Lemehetek fényképezni, kérdezte mohón Majláth, mire ő a fejét csóválta, nem, ott hagyná a szagát, és az elijesztené, maradjunk itt, jó a rálátás, és a hold is pont be fogja világítani a teret.

Valóban, a mélyedés körül ritkásabb volt az erdő a sziklás aljzat miatt, így amikor jó félóra múlva megjelent a hold a fejük közt, szépen beragyogta az amfiteátrumszerű körívet. Majláth addigra megette a zsebében érlelődött szendvicset, és kényelmes, álló lőállást alakított ki két szikla közt.

Hogyan kezdett bele ebbe, kérdezte valamivel később, talán mert unatkozott vagy nyomasztotta őt a csend.

Tálos, aki tőle nem messze egy kidőlt fán ült, és zsebkésével egy vastag ágat hegyezett, ajka elé tette ujját. Beszéljünk most már halkabban, kérte, majd kis szünet után válaszolt is, ahogy mondtam, jártam az erdőt, még azután is, hogy megjelentek ezek a szörnyek, és egy délután belebotlottam az egyikbe, nem vett észre, meg tudtam figyelni, kitapasztaltam, hogy mozog, hogy működik, és utána jött magától az ötlet, hogy segítek másoknak elkapni őket.

Hány sikeres vadászatot vezetett eddig, kérdezte Majlát, de ekkor roppant valami, amire mind  a ketten megdermedtek, és idegesen körbefordultak, majd Tálos felállt, és kinézett a sziklák rejteke mögül. Egy őz ivott odalenn.

Sok vadászatot vezettem, de egy elejtett szörnyetegről tudok csak, mondta halkan, közben a bakot figyelve, egy éve történt, a tetemet elvitték, talán kitömette a vadász.

És, kezdte Majláth de aztán elakadt, mert nem tudta megfogalmazni, végül csak kibökte, miután megdöglött, nem változott vissza emberré. Tálos a fejét rázta, nem, ez nem így működik, ismerem ezeket a mendemondákat, de ilyen nem történt, holtában is farkas maradt, és szerintem…

Ekkor hirtelen elkezdődött, így benne szakadt szó.

A katlan túlsó peremén egy sötét árny magasodott fel, majd lezúdult a gyanútlanul őzre, maga alá gyűrte, és ekkor, ahogy a fénybe ért, már látni lehetett a hihetetlen testet, a szürke szőrt, a farkasra emlékeztető, vad, kegyetlen fejet és benne az agyarakat, melyek bele-beletéptek a zsákmány oldalába, kiszakítva a beleket, és mindezt nem kísérte, csak az őz vinnyogó halálhörgése. Tálos megérezte a vér szagát, és ugyanekkor hallotta, hogy Majláth kibiztosítja a fegyvert. Hátralépett, el, a lenti borzalmas látványtól, a szörnyeteg képétől, melyet még most, ennyi idő után sem tudott megszokni.

Várjon még, súgta a vadásznak, aki már a kiszemelt helyre fektette a fegyver csövét, két szikla találkozásba, ellazította a tusnál a vállát, és kissé berogyasztotta a lábát. Még várjon, kérte őt ismét, és Majláth várt, feszülten figyelte a célkeresztbe befogott, odalenn őrjöngő tömeget, így nem láthatta, hogy a másik a háta mögé kerül, majd mielőtt cselekszik, megfordul, látszólag az erdő felé, a fák és bozót felé, oda, ahol nem kellene senkinek lennie, leginkább nem egy titokzatos nézőnek, majd neki, ennek a személynek mondja, bocsásson meg.

Aztán visszafordult Majláth felé, és ezzel a lendülettel a vádlijába döfte a kihegyezett ágat.

A férfi felüvöltött, és akaratlanul is elsütötte a fegyverét. A dörrenés kettéhasította a csendet, valahol a közelben válaszul egy nagy madár felröppent a sűrűből. Tálos elképzelte a pozíciókat, a távolságot, majd számolni kezdett magában, egy, és megindult, rohanva távolodott jajgató társától, kettő, három, elérte az ösvény elejét, négy öt, tudta, ennyi idő kellett a szörnynek, hogy odaérjen, ahova kell. Mögötte, a sötétben Majláth felsikoltott, majd hangja hörgésbe fúlt. Nem tudott újból lőni, mondta ki Tálos megkönnyebbülten, aztán már csak a futásra figyelt, és arra, hogy ne veszítse le lefelé az ösvény kanyargó vonalát. Tizenöt perc rohanás után állt csak meg, összegörnyedve lihegett, majd erővel csillapította e hangokat, és fülelt. Nem volt zaj közel és távol, nem robogott felé egy megállíthatatlan tömeg az erdőben.

Kényelmesebb tempóban, de azért lépteit szaporázva lesétált a faluig, Majláth elhagyott autójáig, és körbejárta. Pár éves, jól felszerelt jármű volt.

Hazáig csak egyvalakivel találkozott, de az se vette észre. János bácsi volt, a nyugalmazott bogyósgyümölcskertész, akitől eleinte sok mindent megtanult. Bizonytalan léptekkel igyekezett haza, ő pedig türelmesen kivárta egy sarok mögött, míg kellően eltávolodik, aztán árnyéktól árnyékig surranva folytatta útját.

A lakásban állott, erős férfiszag terpeszkedett, kitárta hát az ablakokat a sötét, csillagpettyes éjszakára, levetkőzött, átnézte a ruháit, de nem talált vérpöttyöt, alaposan lezuhanyzott, fogat mosott, és így, megtisztulva, hűvös légáramok simogatásában aludt el.

Arra riadt, hogy a hajnal fényei az arcába derengenek, és hátul, a ház mögött valaki motoz. Tekintetével a holdat kereste, de az ablak négyszögében már nem látszott korongja. Nesztelenül kikelt az ágyból, majd a nappali nagy, üveges ajtajához lopódzott. Az ég világosodó kékjében már jól látszott a hátsó udvar, a gondozatlan kert és az erdőalja. Tudta, hogy nem fosztogató róka, eltévedt őzgida vagy dölyfös vaddisznó a korai látogatója, de akaratlanul is visszatartotta a levegőt, míg meg nem pillantotta a verenda szélén, az asztalnál ülő nőt.

Csak egy pokróc volt rajta, amit Tálos a székre terített a kánikulai napokban, hogy ne izzadjon rá a műanyagra. Az asszony cigarettázott, szőke fürtjei csapzottan tapadtak szépen ívelt, meztelen hátára, melyet nem fedett a szövet, arca alsó része megszáradt vértől barnállott. Nem nézett Tálosra, aki kilépett az ajtón, és letelepedett a vele szemközti padra.

Kevésen múlott, mondta a nő a füstbe nagy sokára, majdnem rám lőtt, majd a férfi felé lökte az előtte csillogó kocsikulcsot, menj el érte mielőbb.

Sokáig nézte a felesége ismerős arcát, majd kibukott belőle, nagyon plasztikusnak tűnsz ebben a fényben.

Miről beszélsz, pillantott végre rá Gabriella, és elnyomta a cigarettát az asztal lapján. Egy csomó minden volt a tekintetében, Tálos inkább elfordította fejét.

Ha egy regényben vagy novellában olvasnék rólad, azt mondanám, nagyon plasztikusan meg vagy rajzolva, válaszolt aztán halkan a férfi, majd elvette a kulcsot, és felállt. Mikor elment mellette, az asszony megfogta kezét, elhoztam neked ezt is, súgta, és Tálos kezébe nyomta a Rolexet. 

vége

A gyerekkorom leginkább rettegett horrorfilmes jelenete a Gonosz halottból az, amikor a pincében tartott démon a csapóajtó résén át gúnyosan beszél a társaság embernek maradt tagjaihoz, és az ajtót lezáró láncot rázza. Mai szemmel persze már némiképp vicces a maszk és a színészi játék, de a szituáció, a horror, a reménytelenség és a döbbenet olyan intenzívnek tűnik még mindig, hogy megértem azt a rettegést, amit tizenöt éves énemben kiváltott. Erre egyszerűen nem lehetett felkészülni, a Piedone filmeken, Vukkon és a Csillagok háborúján felnőtt esztétikai vagy inkább általános befogadói mivoltunkat sokként érte, amikor pár jelenettel korábban Cheryl megfordult, és feltárta eltorzult arcát, és ezzel elindította a gore tombolását. Mindez onnan jön, hogy a film kamaszfiúk közt sokat emlegetett része, a Cherylt az átváltozása előtt megerőszakoló faág képe némiképp feldereng  a lenti írásban, de persze ez a novella egészen máshonnan indul és máshova érkezik. A fő félelemforrás klasszikusan az lenne, hogy mit talál a főhős a pincében - de a fókusz áttevődik arra, ami nincs ott. A búcsúdramaturgia, amikor valaki hátrahagy valamit, ami beindítja a cselekményt, eléggé kedvelt fogás a horrorban is, és én is élek vele sokszor. Ez az ismétlődés számomra nem problematikus, hisz úgy vélem, az írás maga nem más, mint jól ismert elemek és panelek végtelen variációja.

Ott, az erdőben majd

Amikor az anyja elmondta, hogy Ilonának van egy testvére, akit a pincében tart, Ilona még nem tudta, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésük.

Most már nincs sok hátra, lányom, ideje hogy elmondjak valamit neked, kezdte az anyja azon a szürke délutánon, mikor odakinn, a kórház falain túl a szél cibálta a fákat, és az eső hullámokban verte az ablak üvegét. Ne beszélj ilyeneket anya, mondta Ilona, és egy nedves kendővel megtörölte az anyja homlokát, majd a szívószállal megitatta, ellenőrizte az infúziót, melyben láthatatlanul ott gomolygott a fájdalomcsillapító, ami nélkül az anyja üvöltött és sírt volna és az öklét harapdálta volna, és megigazította a párnát a haldokló feje alatt, mert akkor már napok óta, mióta szinte beköltözött az ágy mellé, már csak így gondolt az anyjára.

Vannak dolgok, mondta most az anyja csöndesen, amit az ember nem is annyira szégyell, inkább önmaga se hiszi, hogy egyáltalán megtörtént, na ilyen ez is, de most már minden mindegy, és ezért jobb ha tudod, felnézett a lányára, a jobb szeme sarkából lassan kiszivárgott egy könnycsepp, hogy van egy testvéred, mondta még halkabban. Ott tartom, a pincében, a házam alatt.

Ilona kissé hátrébb húzódott, mintha az anyja szájából előgomolygó áporodott gyógyszerszag zavarná, noha azt már megszokta az elmúlt napokban, majd átnézett a fal mellett fekvő másik betegre, egy nyugdíj előtt álló tanárnőre, de az aludt az erős fájdalomcsillapítótól. Nem tudhatta, hogy másnap, mikor utoljára lép be a kórterembe, hogy összepakolja a kis éjjeliszekrényből az anyja holmiját, az asszony sírva fakad, hisz a gyászoló lányban, a friss és egyelőre kissé merev fájdalomban Ilona arcán a saját sorsát látja majd.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

A siromi hiedelmekről  már korábban írtam, azóta bennem motoszkált, hogy a "hazafutás" néven ismert szokást ki kellene bontani, szét kellene szálazni. Sokáig tűnődtem viszont, mi az a fenyegetés, ami elől végigrohanják az erdei ösvényt a fiatalok - és aztán megjött az ötlet, mert manapság is ez a legnagyobb félelem egy ifjú lélekben. Ez a feloldás, csattanó egyébként benne volt egy gyerekkori, kamaszkori képzelgésemben: nagyon sokszor eszembe jutott, mikor hazaértem, felmentem a házunk lépcsőjén, és bekopogtam, hogy mi lenne, ha az ajtó túloldalán a tökéletes magány várna - ennél többet és pontosabbat nem írhatok, hisz elrontaná az olvasás élményét. A lényeg, hogy nem tudjuk, mi történik október utolsó éjjelén a siromi erdőben, és nem tudjuk pontosan, mi lesz azokkal, akik utolsók a hazafutásban.

Hazafutás

Emma azon az őszön is Siromban töltötte az őszi szünetet, és roppantul unatkozott. Nem is értette, miért kell itt lennie, ebben a világvégi faluban, és miért nem maradhat a fővárosban, de az anyja szentül hitt a jó levegőben, a környezetváltozás kedvező hatásában, meg hasonlókban, és könyörtelenül leköltöztette őt néhai férje anyjához október utolsó hetében. Hazafelé autózva azon merengett a még mindig szépnek mondható, finom tartású asszony, hogy ezzel a pár nappal legalább anyósa is kiengesztelődik, mert egyébként hószámra nem jöttek a gyerekkel ide, Nógrádba, mostanában már talán azért sem, mert egy új kapcsolat volt kibontakozóban az életében. A szíve mélyén ott motoszkált a gondolat, miközben talán túl gyorsan hajtott hazafelé az autópályán, résnyire leengedett ablakkal, a résen át fújva ki a cigifüstöt, hogy igazából neki magának is jól jön a pihenés, egy szülőnek is szüksége van némi szeparált időre, de ez az érzés valójában abban gyökeredzett, hogy a tizenkét éves lánya egészen kiállhatatlan kamasszá vált az elmúlt években.

Emma szőke volt, nyúlánk, arányos, de örökké komor arcú. Hatodik osztályban olyan gyerekké ért, akire a tanárai azt mondták egymás közt, jó feje van, de nehéz a természete, és itt megvonták vállukat, talán édesapja hosszú, végzetes betegsége torzította így el jellemét. Kényes volt, és a megvetésig lenézett mindenkit, nemcsak a fiúkat, ami természetes lett volna ebben a korban, mikor a saját nemének minden szépsége már kibomlik a kamaszodás virágzásában, míg az ellenkező nem tagjai esetlen emberkezdeményként bámulják e csodát, nem, ő lenézte a lány osztálytársait, azok szüleit, a tanárokat, az iskolai takarítónőt, anyja kollégáit és új barátját is. Másrészt volt benne egy olyasfajta érthetetlen önteltség, ami nagyon sok esetben valódi, érdemtelen sikerhez segíti hordozóját, de más esetben csak egy csalódásokkal és keserűséggel teli életet eredményez. Vagy korai tragédiát.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

A nyolcvanas évek nyers, durva, mitologikus világának egyik közös krízisélménye volt a Nagy Havazás 1987 januárjában. Érdekes, hogy már a pontos dátum is eltér az egyes visszaemlékező cikkekben, van, ahol január 10., máshol 12. az események kezdete. Talán ez nem is fontos, a lényeg, hogy az ország megbénult, teljesen összeomlott, mintha háborút vívtunk volna egy megfoghatatlan de hatalmas ellenséggel. Akik kettőezer után születtek, talán el sem tudják képzelni, hogy ennyi hó essen. Jómagam nem emlékszem azokra a konkrét napokra, arra viszont igen, hogy telente, abban az évtizedben sokszor volt nagy hó és borzalmas hideg, apám gyakran kezdte hólapátolással a napot, esténként pedig nem tudott feljönni a kocsival a hegyre, a házunkhoz, tolni kellett az autót, mikor hazaért. Rémisztő volt ez a kiszolgáltatottság, meg sajnáltam is az apámat, ahogy a Lada kerekei reménytelenül elpörögnek az emelkedő közepén, miközben a család, néha a szomszédok is, hátul, a ránk permetező hódarában, a helyzetjelző lámpa piros fényében nekifeszülünk a kocsinak. A most következő történetben a nagy havazás csak háttér, csak díszlet. A főszereplő ismét az erdő, és egy földöntúli dal, mely életre kelti.

Észak dalai

Előszó

Az 1987 januári Nagy Tél, mely az országot pár nap alatt, egész pontosan a január 12-ről 13-ra virradó éjjel összeroppantatta, elhomályosította, és gyakorlatilag a feledés homályába száműzte a siromi-incidens néven ismert szörnyű tragédiát, melynek részletei a mai napig nem tisztázottak, talán a hatalmas, olykor hetven centiméteres hó, talán a dermesztő, mínusz harminc fokos hideg jege fedte be őket, ki tudja már.

Amit biztosan tudni, hogy az egri Ho-Shi Minh Tanárképző főiskola négy harmadik évfolyamos diákja a vizsgaidőszak közepén, január 10-én érkezett a térségbe, egész pontosan Bátonyterenyére népdalok gyűjtése céljából, mivel mind a négyen magyar-ének szakos tanárnak készültek, és közös évfolyamdolgozatot írtak, melynek témája egyébként a tanszékvezető egy készülő tanulmányával esett egybe: Palóc sirató és halotti énekek.  Az egyik tanáruk, K. Zsófia tanársegéd egy rokona szállásolta el őket. A tanár 11-én délre jött meg, és még aznap átbuszozott velük Kazárra, és Vizslásra, ahol a helyi kocsmákban és a települések ének szakos tanárjainál tájékozódtak a potenciális interjúalanyokról, majd felkeresték azt a négy-öt idős lakost, akik szóba jöhettek.

A tanárjelöltek, akiket e kései kor személyiségei jogai és a vonatkozó GDPR-rendelkezések okán álneveken, Annának, Zsófinak Istvánnak és Péternek hívunk, kazettás magnójukkal egész sok népdalt tudtak rögzíteni mindjárt az első napon, mivel interjúalanyaik nyíltak és kedvesek voltak, főképp azután, hogy a fiúk két helyen is fát vágtak nekik a farkasordító hidegben a készülődő hótömegtől terhes szürke fellegek alatt. Vizsláson Kómár Paja Borcsa néninél még pogácsát, míg Kazáron Szabó Emerenciánál laskát is kaptak. Itt, Kazáron, a Vili presszóban hallották, hogy a faluból elszármazott, és Siromban letelepedett Katángyó Emelka tud csak igazán szépen siratókat énekelni, ha ő énekelt, gyakran az erdei vadak is odagyűltek a kertkapuhoz, és úgy hallgatták. A fiatalok megitták a pálinkát, jót nevettek a dolgon, de aznap késő délután, a szálláson azért István megnézte magának a térképet, amit magához hozott, és látta, hogy Sirom nincs annyira mesze, ezért egyeztettek a tanárnővel, akinek az esti busszal valamiért vissza kellett mennie Egerbe, és aki nem nagyon ismerte a siromi viszonyokat. Megkapva a jóváhagyását, eldöntötték, hogy másnap, 12-én átmennek a Cserhát szívében fekvő faluba, ami már nem volt palóc territóriumnak tekinthető, de az elszármazott miatt az autentikussághoz nem férhetett kérdés.

Másnap a fiatalok útra keltek hát, és a kilenc harmincas, Pásztó-Hollókő-Szécsény járattal, mely érintette Siromot is, megérkeztek a településre, amit hárman közülük aztán soha többé nem hagytak el.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.