Dolinka. Kirándulóhely az erdő közepén. A gyári dolgozók regenerálódását, közösségi aktivitását hivatott szolgálni. Tulajdonképp csak nyársalóhelyek, hinták, játszótérroncsok kuszasága, meredek domboldalba vágva a fenyők közt. Hányszor hoztak minket ide az iskolából, cserebogarat kínozni vagy azért, hogy jeges hódarabokkal dobáljuk egymást! Vagy futni. Igaz, azt inkább a szomszédos focipályán, az ország legszebb fekvésű pályáján kellett. A nyolcvanas években mindig futottunk, ez volt a rendszer mániája. De visszatérve a témára: valóban volt egy örök idők óta üres medveketrec is, és valóban ott lógtunk a tetején, és hosszú negyedórákig tűnődtünk, szorítással a gyomrunkban, hogy át merjünk-e kapaszkodni a tetején egyik oldaláról a másikra a négy-öt méteres mélység felett. Ide, a Dolinkába hoztam most én is az előző írásban röpke időre feltűnt Ancsát, és bár a szerelemről fecsegnek kollégáival, és a központi motívum - mely háromszor jelenik meg a szövegben - az ölelés, nyilvánvaló, hogy Ancsa sem úszhatja meg. Senki nem úszhatja meg ebben a városban.
Ölelés
– A szerelem olyan, mint amikor lepkék, ezer lepke verdes szárnyával a gyomrodban – mondta a vörös hajú nő, és rámosolygott a mellette ülő férfire. Annamari elfintorodott, mert biztos volt benne, hogy ezt a mondatot a legutóbbi Cosmopolitanban olvasta. – Szerintem az ember csak egy vagy két alkalommal lesz igazán szerelmes életében – folytatta a nő, miközben apró mozdulatokkal forgatta a szalonnát a parázs felett. – Nagyon is könnyelműen mondjuk rá bizonyos érzéseinkre azt, hogy szerelem, noha azok nagyon is felszínesek és csak a testiségre koncentrálnak.
– Azért az se utolsó dolog – dörmögte bele szakállába Bálint, a rendszergazda, aki Ancsa mellett ült, így térdük néha akaratlanul – vagy inkább akarva – összeért. Elhallgattak, és Ancsa örült a kis csöndnek, mert így az éjszakai erdő neszeit figyelhette, a bagoly huhogását, egy fenyőtoboz tompa puffanását az avaron. De az idill nem tartott sokáig.
– Tudtátok, hogy régen odafenn, a játszótér felett volt egy nagy ketrec, benne egy medvével? – mutatott a sötétbe Péter, majd zsírozni kezdte a kezében tartott vastag kenyérszeletet. A titkárnő, aki – Ancsa szerint – már nagyon régóta hajtott rá, eltúlzott csodálkozással kérdezte: – Neeem mondod! Komolyan? És mi lett vele?
– Megdöglött – vont vállat Péter. – A ketrecet meg szerintem elvitték a vasazók. Vagy benőtte a gaz.
– Én emlékszem a ketrecre – élénkült fel Annamari. – Amikor a suliból kijöttünk ide játszani, mindig a rácsokon lógtunk. A volt a bátor, aki végig tudott kapaszkodni a tetején…
– És te végig tudtál? – vigyorgott rá Bálint. Ancsa bólintott: – Nem nagyon féltem semmitől kiskoromban.
– És most félsz? – kérdezte kétértelműen Bálint, de Ancsa nem válaszolt, nem volt kedve, mert sejtette, hova vezetne ez a beszélgetés. Bálint ivott a söréből, amit meglátva a vörös hajú Lili mellett ülő fiatalember, az egyetlen jelen lévő, aki nem a Zénó Nyomdaipari Kft.-nél dolgozott, ismét körbeadta a pálinkásüveget. Ittak, Ancsa is, jól meghúzva az üveget, nem rágódva azon, hogy az előtte Bálint húsosos és zsíros szájára tapadt.
– Egyébként most te jössz – jelentette ki kissé akadozó nyelvvel Bálint. – Mondd csak el, szerinted mi a szerelem. Nagyon kíváncsiak vagyunk rá – bólogatott elégedetten, majd a kenyerére szorítva lehúzta a megpörkölődött, fekete szélű szalonnáját a nyársról. Anna nézte az ügyetlenkedését, de nem segített neki.
– Nem vagyok benne biztos, hogy középkorú embereknek ezt el kellene magyarázni – jelentette ki dacosan.
– Én még nem vagyok középkorú! – emelte fel kezét büszkén a Lili mellett ülő ismeretlen.
– Mindegy – legyintett Anna. – Úgy értem, mostanra vagy átéltétek már, vagy soha nem fogjátok. De nem nekem kell megmondanom, hogy mi a szerelem.
– Csak kíváncsiak vagyunk a véleményedre – erősködött Bálint. A többiek hallgattak, láthatólag már unták a témát, talán az egész estét, az ostoba ötletet, hogy kijönnek pénteken, meló után a Dolinkába nyársalni. Ancsa hirtelen megharagudott magára és a lehetetlen helyzetre. – No jó – mondta, és elvette a tűzről a szalonnáját, mely sisteregve nedvedzett. Elment az étvágya, ezért csak letámasztotta maga mellé a nyársat a padra. – A szerem szerintem nem más, mint az első ölelés utáni vágy. Azt akarjuk felidézni minden kapcsolatunkban, amikor gyerekkorunkban anyánk vagy az én esetemben az apám magához ölelt. Azt a biztonságot, melyet felnőttként már soha többé nem állíthattunk vissza, azt az érzést, hogy a világ rendezett, és apa uralkodik benne, az ő erős, hatalmas karjai körbefonnak, nem kell félni, nem kell törődni semmivel, a holnappal, a pénzzel, a melóval, a főnökkel – bocs, Péter – vagy bármi mással. Ez a vágy a szerelem – körbenézett rajtuk. Csodálkozó vagy furcsálló tekintettel bámulták. – Nem kötelező persze egyetérteni ezzel.
– Hú, ez olyan, mintha az a pszichológus, Freid mondta volna – jegyezte meg csöndesen Bálint. – Van az az apa komplexus nála…
– Öedipus-komplexus – okoskodott a titkárnő.
– Az más – védte Annát Lili. – Az az, amikor a saját anyánkba vagyunk szerelmesek. De az csak fiúknál játszik.
– Énszerintem meg…– kezdte volna Péter is nagy komolyan, de Ancsa közbevágott: – Az apám eltűnt, mikor hét voltam. Besétált az erdőbe, a város felett, és soha nem jött ki. Heteken át keresték a testét, de semmi. Soha nem írt, nem üzent, nem telefonált. Egyszerűen eltűnt az életünkből. – Körbehordozta ismét a tekintetét rajtuk, most egyiken sem néztek szemébe. – Ha megbocsátotok, sétálok egyet. Friss levegőre van szükségem.
Felállt, és eljött tűz arany fényköréből, belement a sötétbe, ami annyira még nem volt sötét, és a betonút, mely végigszelte az erdőt, egyébként is vezette lépteit. Visszafelé ment, a focipálya felé, és ahogy számított rá, kisvártatva meghallotta Bálint ízléstelen,vastag talpú bőrcipőjének kopogását. Ancsa tartotta magát ahhoz, hogy egy férfin két dolgot kell megnézni: a cipőjét és a kezét. Mindkettő sokat elárul arról, mi várható el az illetőtől. Bálint nagydarab, nehézkes, elhízásnak indult férfi volt. Hosszú haját lófarokba fogta, nyitott, fehér ingben és fekete bőrmellényben járt télen-nyáron, és oldalán kis bőrszütyőben hurcolta a dohányzókellékeit – az összkép olyan volt, mintha egy lecsúszott rockert és egy spanyol nemest kereszteztek volna. Ancsa zsigerből elutasította minden próbálkozását az elmúlt években – volt belőle pár.
– Csatlakozhatom? – kérdezte a férfi könnyedén.
– Akár – vont vállat a nő, noha a másik nem biztos, hogy látta ezt. A pálya felé már voltak lámpák, némi fény vetült a betonútra.
– Baj van? – kérdezte a férfi, és felzárkózott mellé. Ancsa fél szemmel figyelte, ahogy cigarettát sodor, majd öngyújtó kattant.
– Csak unatkozom – vallotta be a nő.
– Megfigyeltelek. Te mindig unatkozol – szögezte le Bálint vádlón. Annamari ellent akart mondani neki, hogy nem, mert sokszor tök jól elnevetgélnek bent a lányokkal, és röpül az idő, de ekkor autó gördült ki a pálya feletti kanyarból, fénycsóva vetült rájuk. Némán vártak, míg a kocsi melléjük ér, és ösztönösen lejjebb húzódtak az útról, mikor látták, hogy rendőrautó. A vezető melletti oldalon lehúzták az ablakot, és egy fiatal arc bámult ki rájuk: – Jó estét.
– Jó estét – köszöntek vissza ők is.
– Van egy kis probléma – mondta a rendőr borúsan. – Van ez a cirkusz a városban, és most szóltak, hogy eltűnt a medvéjük.
– A medve? – csodálkozott Bálint.
– Ja, az. Megszökött. Nem találják. Szóval nem tudni, hol csatangol. Állítólag békés, de ki tudja…– a járőr biccentett előre, mert látta a lángokat. – Vannak mások is idekinn magukkal?
– Igen, kollégák – hagyta helyben Ancsa
– Szólnának nekik is? – kérte őket ajárőr. – Maradjanak együtt, így nem lehet baj. De én a maguk helyében szedelőzködnék.
– Köszönjük, biztos úr – tisztelgett Bálint vicceskedve, mire a másik morgott valamit, az autó pedig eltolatott, majd eltűnt
– Egy medve – ismételte Bálint. – Elképesztő, nem? Micsoda éjszaka – körbefordult, mint aki máris az állatot kutatja, majd a fák közé mutatott: – Rémlik, hogy arra volt az a ketrec, amiről meséltetek, hm?
– Talán – vont vállat Ancsa.
– Nem nézzük meg, hogy megvan-e még? – a kérdés ott lebegett köztük, a kelleténél kicsit hosszabban, mire Bálint megtoldotta. – Talán félsz?
– Nézzük – hagyta jóvá Ancsa. Bálint elővette mobilját, bekapcsolta rajta az elemlámpát, annak fényénél léptek be az fenyőfák közé. A hegy meredeken emelkedett, rövid caplatás után már lihegtek mindketten. – Azt hiszem, erre kell menni – jegyzete meg Annamari, aki elöl haladt, és szinte érezte, hogy Bálint a farmeres fenekét bámulja. A másik nem bírta sokáig a csöndet, torkát köszörülve megszólalt:– Kérdezhetek valamit, Ancsa?
– Kérdezz, Bálint – sóhajtott fel a nő.
– Van valami bajod velem? – A hangszín túl rideg és követeledző volt ahhoz, hogy háttal állva válaszoljon neki. A nő megállt, megfordult, a lámpa most egyenesen a mellére világított. – Jobb, ha lezárjuk egyszer és mindenkorra ezt a dolgot – jelentette ki Ancsa rekedten.
– Milyen dolgot? – lépett hozzá közelebb férfi, mire ő hátrált, míg egy fa törzse útját nem állt. – A nyomulásod. A próbálkozásaid. A reménykedésedet – sorolta Ancsa csöndesebben.
– És ha én nem akarom lezárni? – kérdezte Bálint és Ancsa arcba világított, aki állta, nem szólt, csak nézett a fény mögötti sötétségbe, ahol a férfi arcát sejtette. – Az a te bajod.
Egy pillanatig így maradtak, aztán nagyon hirtelen megtörtént. Az egész harc rövid ideig tartott, de a brutalitása miatt Ancsának olyan volt, mintha egy másik, emberen kívüli időbe kerültek volna. Bálint mozdult először, átölelte őt, nem kedvesen, baráti vagy búcsúképp, beletörődve a helyzetbe – hanem mohón és akaratosan, akár egy dacos gyerek, mire Annamari hátralökte, el, minél távolabb magától ezt a vaskos idegen testet. Bálint csak egy pillanatra hökkent meg, de aztán felhorkant, és már megint ott volt, nyomult előre, és egy hirtelen mozdulattal – amivel talán csak neki akarta szorítani a fának, de a keze lecsúszott a nő válláról – Ancsa állát találta el, akinek a koponyája a kéreghez csattant, egyenesen egy hegyes csonkba. Az izzó fájdalom és a pálinka együttesen késztette arra, hogy a férfi ágyékéba térdeljen, majd a földre hulló mobil fényénél megragadja azt a gyűlölt lófarkat, és felrántsa a férfi fejét, hogy abba is bele tudjon rúgni térdfejével. Csont reccsent, és Bálint arcát vér öntötte el, de ő nem törődött vele, lendületből a földre vitte a nőt, ránehezedett, fölé került, és ököllel kétszer arcon ütötte. Annamari előtt egy pillanatra elhomályosult a világ, aztán új típusú fájdalom hasított állkapcsába, és nyelvével riadtan érezte, hogy egy alsó foga, amit nemrég csináltatott meg, kitört. Ettől olyan düh öntötte le, ami túltett fájdalmán, felnyúlt, és a férfi arcába karmolt, érezte, az egyik körme valami puhát, Bálint szemét éri, aki odakapott, de aztán visszakézből pofon ütötte Ancsát, majd rákulcsolta mindkét kezét a torkára, és pokoli erővel szorítani kezdte. A nő hiába próbálta lefejteni magáról a vastag ujjakat, csak még több levegőt égetett el az erőfeszítéssel, és lassan mind bágyadtabb lett, így már nem is gondolkozott a fájdalmon, vagy a támadáson, helyette azon tűnődött, a többiek biztos hazamennek nélkülük, azt hiszik, Bálint lakásán kötöttek ki, végre elérte a vén kurafi, amit akart, mondja majd somolyogva Péter, aki mindig is drukkolt férfitársának, aztán az jutott eszébe, hogy előbb a kis állatok, a madarak, majd a rovarok fogják megkóstolni a testét, ami szép lassan beleolvad, eloszlik majd a fenyves gyér aljnövényzetébe, ahogy megjönnek a lágy nyári esők – de ekkor megérezte, hogy Bálint egyik keze a nyakáról lesiklik a nadrágjához, és mohón, durván benyúl a nadrág, a bugyi és Ancsa bőre közé, épp megtalálva az utat ahhoz, amihez semmi köze. Ancsa felhördült, felnyúlt, és elkapott valamit. Bálint bőrszíjon egy soha nem élt állat fogát, egy háromcentis sárga, veszélyesen hegyes csontgörbületet hordott a nyakában – erre fonódott rá a nő mind jobban zsibbadó ujja, megfordította, majd egyetlen határozott mozdulattal a férfi még ép szemébe nyomta a hegyét.
A kezek azonnal elhagyták testét, és Bálint most először jajdult fel a harc során, legurult Ancsáról, és mint egy vastag, sérült anakonda, elmászott a fák közt, mind jobban lassuló mozgással.
A nő feltápászkodott, remegő térdekkel megindult a másik irányba. Érezte a meleget nadrágján, de nem szégyenkezett amiatt, hogy bepisilt. Kiköpte törött fogát. Az ajka kívül-belül is felrepedt, vér keveredett nyálával szájában, akaratlanul lenyelte, amitől hányingere lett. A feje zúgott, torka pedig lángolt a fájdalomtól, de fatörzstől fatörzsig támolyogva csak haladt előre, konokul keresve valamit, valami helyet, ahol elbújhat. Így ért el a rácsokig.
A ketrec magasodott előtte, halványan fénylett a hold és a csillagok távoli fényében. Oldalára kúszónövény tapadt, tetejét néhol lehullott ágak árnyékolták. Ancsa a vasrudakba kapaszkodva oldalazott, míg el nem érte a széles ajtónyílást, melyre kislánykorából emlékezett. Ajtó már akkor sem volt a ketrecen. Fenyőtoboz és vékony földréteg fogadta testét, mikor a sarokba lerogyott,és összegömbölyödött, mint valami állat, egyre csak azt suttogva maga elé: – Itt jó lesz.
Még utoljára hátranyúlt, megnézte a sebet tarkóján, melyet a facsonk okozott, ez volt az első sérülés, évezredekkel korábban. Vér tapasztotta össze a haját hátul, és ijesztően nagy dudor feszült koponyáján, mely az érintéstől szinte sugározta a fájdalmat, el is kapta kezét. Aztán már úgy maradt, összefonva térdén kezét, arcát behajtva ölébe, és nem sírt, csak várta a szürke öntudatlanságot.
A hajnal hidegére, a harmat csiklandó párájára kellett volna ébrednie, de helyette meleg és mély, erős szag, és nehéz szuszogás volt, ami körbevette. Nem akaródzott kibontakoznia ebből a kényelmes meglepetésből, ám a kelő nap fénye szemébe tűzött a faágokon át, és a fájdalmak hirtelen megrohanták testét. Ahogy moccant, a szuszogás abbamaradt, majd a meleg ölelés eltávolodott. Ancsa kinyitotta szemét, és azt látta, amit várt, amire számított: egy medve nézett le rá ültéből, a medve, mely eddig körbefonta őt, mint kicsinyét vagy zsákmányát, és most négy lábra állva kíváncsian szagolgatta szandálja ezüst pántjait.
– Te vagy az, ugye? – nyöszörögte a nő feldagadt szájjal, és térdre küzdötte magát. Tarkójában lüketett, hasogatott a seb. – Te vagy az, apa? – kérdezte reménykedve és szinte könyörgőn Ancsa.
A medve hátrált, fejét ide-oda lóbálta, és halkan morgott. A nő nem látott semmi emberit a szemében, csak zavarodottságot és dühöt. A medve még jobban hátrált, hogy lendületet tudjon venni, így pont elállta a kijárat nyílását. Anna felsandított a rácsokra, ahol annyit lógott gyerekkorában, és eltűnődött, meddig bírná most odafenn. Aztán lenézett maga elé, és megpillantotta a követ. Valami áradás sodorhatta ide, pont a markába illett, a hegyes fele kifelé ívelt fogásából, így egészen hatékonynak tűnt.
Végérvényesen reggel lett, madarak csiviteltek, és a távolból autók zaja hallatszott, amikor Ancsa talpra kászálódott, remegő lábakkal felállt a mind dühösebb állat előtt.
– Rajta, kezdjük – mondta neki, és akaratlanul is elmosolyodott, felkészült az állat ölelésére.
vége