Negyedik, befejező rész.

Első, második és harmadik rész.

Boszorád

4. rész

A gyönyörű koszorúk majd egy hétig bírták, mert jött egy hidegfront, és fagyba dermesztette a szirmokat − ha valaki másnap kora reggel megnézte volna őket, cukormázzal bevont virágokat talál volna a deres szálak végén, és a bevonat kitartott majd a következő szombatig.

Nem papi temetés volt, ezért senki sem lepődött meg azon, hogy az első beszéd előtt a halottasháznál a „November rain” szólalt meg a hangszórókból. Az időjárás rácáfolt a számra, száraz, verőfényes nap volt, olyan idő, amikor enyhe, csípős szél fúj a hegyek felől, rezes vízszagot hoz, és a fény játéka, a szélben bodrozódó sárga fű rég elhalt szeretteinket vagy gyerekkori kutyánkat juttatja eszünkbe. A gyászolók többségét megérintette a zene, és ezután még a suta és nyelvtanilag sokszor hibás búcsúbeszédek sem zökkentették ki őket. Munkatárs, főnök, egy régi barát és a temetkezési vállalattól egy hivatalos búcsúztató motyogott, hadart, suttogott a mikrofonba, és köztük olyan számok jöttek kárpótlásul, mint a Nine Inch Nailstől a Something I Can Never Have vagy a Cure-tól a Desintegration, melynek hallatán néhányan ugyan furcsállva felvonták a szemöldöküket, mert azért ez mégiscsak erős célzás volt az összejövetel céljára.

Összességben jól sikerült temetés volt, a sírnál is ment minden a maga rendjén, kisebb bakikkal, voltak könnyek, az egyik nagyszülő jajveszékelt, úgy kellett elhúzni a gödörtől, egy fiatalember, aki láthatólag be volt állva valamitől, majdnem beesett a sírba, mikor rögöt lehetett dobni bele, és a sírásók egyike a föld visszalapátolása során megcsúszott, és fenékre esett, aminek láttán valaki felnevetett az összegyűlt sokaságból. A nap, ahogy mondtam, végig erősen tűzött rájuk, megvilágítva a legkisebb részletet is, noha maga a tett, az ügy, a temetés kiváltója homályban maradt, és páran azt suttogták a tömegben, hogy nem is fognak nagyon megoldást találni rá a nyomozók.

Talán csak az egyik, cigarettázni félrevonuló sírásó vette észre azt az alakot a kerítés melletti platánfa törzsénél, aki távolról, már hallótávolságon kívül végignézte az egészet, és közben nem moccant, fáradtan dőlt neki a hámló törzsnek, csak emelkedő-süllyedő tüdeje árulta el, hogy él, mert egyébként még mintha szeme se rebbent volna.

***

Amikor a fatorlaszhoz értek, nem is kellett volna Péternek figyelmeztetnie őket, elhallgattak mind. Talán a köd miatt volt, ami jó, ha öt méterre engedte látni a világot, a fák törzseit körben még elősötétlettek, de a magasabban lévő ágak már nem. Ez a köd olyan volt, mint a füst, folyamatosan mozgásban maradt, gomolyogva terjengett, és amíg átmásztak a farakáson, úgy érezték, befurakszik a nyitott gallérjukon a ruhájuk alá, és hideg, párás csapadékot hagy a bőrükön.

Péter lehuppant a túloldalon, majd automatikusan a földre szegezte tekintetét, és suttogva szólt a mögötte és fölötte kapaszkodó párosnak: − Innentől csak kritikus helyzetben beszéljünk.

Anna óvatosan ereszkedett le az alsó fatörzsről, Bálint fogta a karját közben, és most jelentőségteljesen egymásra néztek. A férfi megvonta vállát, majd kicsatolta övén a tokot, és elővette a kis kézi kamerát, de még nem kapcsolta be.

Péter sárga lapú jegyzetfüzetet vett elő zsebéből, tollal ezt írta bele, és felmutatta nekik: „Előre megyek, a vágat aljába, van ott egy kamerám.”

Bálint bólintott, majd ellenőrizte a sajátját. Anna nézte, ahogy Péter belevész a tejfehér gomolygásba.

− Nem jó ötlet szétválni – jegyezte meg gondterhelten a lány. A fiatalember felnézett rá, majd szája elé tartotta ujját, és suttogva mondta is: − Pszt! – mosolygott közben, ám szeme komoly maradt. A lány felsóhajtott: − Csinálj egy nagytotált erről a torlaszról – mutatott a masszívan elnyúló fatörzsekre, mire Bálint bólintott, felemelte a kamerát, hátralépett egyet, ellenőrizte a látványt, nem volt jó, még egyet lépet, majd hátrált még, és ekkor egy mohás kövön megcsúszott a lába.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Az első és a második rész után itt a folytatás

Lábjegyzet, hogy az elmúlt hetekben kortárs, félig-meddig szépirodalmi (igényű) horrort - is - olvastam. Az összkép nem túl kedvező. Az orosz Ljudmila Petrusevszkaja kötete csak eszközként használ bizonyos gótikus paneleket, úgy mint álom, visszatérés a halálból, bolyongás az erdőben, elcserélt élet. A cél nyilván az, hogy az orosz létről mondjon valamit, de a szöveg szerintem homályos, kopár, ötlettelen, nem vonzza be semmilyen értelemben az olvasót. Karin Tindbeck könyve már sokkal erősebb, néhol valóban ötletesen játszik a svéd hitvilág lényeivel. A "Pyret" című történet és a címadó lény egyértelműen a könyv csúcspontja, egyes képei valóban félelmetesek. Ugyanakkor visszatérő  helyszín egy kicsavart, párhuzamos világ és annak erőltetetten fura törvényszerűségei, például "A matrónák" című műben, mely legföljebb a testhorrorra jó példa, de egyébként a legtöbb részletében jobbára fárasztó. Nehézkesen, lassan haladtam mind a két könyvvel, nem volt meg a "még több ilyet" érzet, ami sok mindent elárul, mert hetedikes korom óta, vagyis a Ragyogás első olvasata óta rajongok a műfajért, és egy jó horrortörténettel még ma is le lehet venni a lábamról. Gondolom, ez a minta nem lenyomata a teljes kortárs, európai helyzetnek, de annak igen, hogy magyar, nívósabb kiadók mit hoznak ki e kategória alatt.

Boszorád

3. rész

A 2020/434-es ügy lezárt nyomozati anyagának, 4-es számú bizonyítéka: rossz minőségű MOV fájl leirata. A fájlt a 2-es számú bizonyítékkal, egy Panasonic kézi videórögzítővel készítették. A rögzítő fizikai sérülés miatt működésképtelen.

Szobabelső, délután négy óra a fali óra tanulsága szerint. Négyzetes asztal, körötte székek. Az asztal közepén az 1-es számú bizonyíték egy CZ75-ös maroklőfegyver. A helyiség a helyszíni nyomozás alapján a Sirom, Deák utca 75. alatti ingatlanban található.

A szobában három személy tartózkodik. Megállapítható személyazonosságuk L. Péter, T. Bálint és K. Anna. A leiratban a továbbiakban csak keresztnevükön utalunk rájuk. Mindhárom személy az asztal körül ül. A kamera az asztal szélén helyezkedik el, ezért Bálint alakja csak félig látható. Odakint alkonyodik, az alakok a felvételen alig kivehetőek. A felvétel kezdetén Péter beszél: − Szóval így éltem az elmúlt években. Az egyetlen fontos dolog ezen felül az anyám volt.

Anna: − Ő hol van?

Péter: − A nyári konyhában él. Leszigeteltük, és bevezettük a gázt. Azt mondja, apámra emlékezteti, mert ott szeretett pihengetni az öreg.

Anna: − Részvétem az édesapádért.

Csönd.

Bálint: − Kimegyek, elszívok egy cigit.

Péter: − Találsz hamutartót, hátul a favágó tőkénél.

Bálint kimegy.

Anna: − Te dohányzol?

Péter: − Néha. Amikor felidegesítenek a kölyök a suliban. Mondjuk ezen az alapon igazából láncdohányos lehetnék. De van úgy, hogy egy kis pálinka hatásosabb…

Anna: − A vidéki értelmiség útját járod.

Péter: − Igen, mindig is önsorsrontó voltam, talán ezért is kutatom a Boszorádot. Talán ezért is szúrtam el veled is.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Az első rész folytatásában egymásba fonódó narratív hangokkal próbálkoztam. Péter mesél az olvasónak, illetve a történet szereplőinek, és közben megidéz más elbeszélőket, akik előadják saját élményeiket a "rossz hely"-ről. Ez képzetek, vélemények összefonódó szekvenciáit eredményezi, és szerintem egészen sajátos egyveleget alkot.

Boszorád

2. rész

A fő szabály, mondja majd később a párnak, hogy a Terület határához érve nem nézzük, csak a földet. Nem pillantunk fel, bármit halljunk is. Ügyelünk a zajra is, de az talán nem annyira fontos, mert azért egy erdő tele van zajjal, viszont beszélni csak suttogva lehet.

Azon a hűvös délelőttön, mikor a kései fagy kristályként olvadt és csöpögött, és a föld nedves és zöld ígérettel teli párát lehelt, elhagyta a falu utolsó házait, felkapaszkodott a Szilvás mellett a hegyoldalra, végig ment Pacsáék nem oly rég lekerített legelője mentén, majd rátért az erdei útra, melyet főképp a gombászók és fatolvajok használtak. Alig fél óra gyaloglás után, a Sárga forrásnál kellett letérnie a kis ösvényre, amit vadak jártak ki, ezért derékmagasságban a bokrok összehajoltak, az ágak benyúltak elé. Bár oldalán ott volt a machete – közvetlenül a CZ75 pisztoly mellett, melyet egy volt rendőr ismerősétől vett még négy éve, mikor ez az egész elkezdődött – nem használta, mert nem akarta, hogy erősebb nyoma legyen az útnak.

A bozótvágó és a fegyver főképp azért volt nála, mert jó érzéssel töltötte el.

Sejtette, hogy se a machete, se a pisztoly adott esetben nem érne semmit, de valahogy megnyugtató volt a két tok súlya a derekán. Ahogy az öltözéke is, a strapabíró, meleg bakancs, a katonai gyakorló, melyet a neten rendelt, és a durva anyagú, vastag kabát, melybe nem akadt bele egy tüske sem.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Négy ülésben írtam meg ezt a történetet, és mindegyik részben más és más elbeszélői stílussal próbálkoztam. Az események katalizátora egy olyan jelenés, melynek létezését már több korábbi szereplőm feltételezte, itt eleinte inkább anyagtalan fenyegetésként tűnik fel, de idővel testet ölt. Szeretném ezt a szörnyeteget - mert a mi szemünkben a nálunk hatalmasabb létező óhatatlanul is szörny - a magaménak, saját kreálmányomnak tudni, a teremtői sors minden gyászos ódiumával együtt. Négy héten át publikálom majd a részeket, melyekben természtesen minden név a fantázia szüleménye, minden azonosság valós személyekkel a véletlen műve - bár tény, hogy annak idején a saját nyelvjárási gyűjtésemre én csak négyest kaptam. 

Boszorád

Első rész

„A régi öregek azt mondták, hogy ha a Boszorád felől fúj a szél, akkor csukd be az ablakot.

Mi? Ja, hát a Visló oldalában egy hasadék, azt hítták Boszorádnak. Sűrű bozót van benne, meg meredek is, kocsival nem nagyon lehet kimenni oda. Aki a Visló tetőre akar menni, az nem arra jár, de mondjuk az az út lenne a legrövidebb, de nem arra mennek az emberek, mert senki nem szeret arra menni. Még a gombászók, még azok is elkerülik, szerintem ott biztosan sok gomba van, mert a gomba szereti az árnyékot, és azért ott vannak nagy fák, ha a szélesi útról kinézel, amikor majd mész a városba, akkor látni, hogy tele van nagy szálfaegyenes tölggyel. Jól látni a hasadékot is, mert ott sötétebb az erdő, a keresztapám, isten nyugosztalja, mindig aszonta, hogy a Boszorád olyan, mint egy öregasszony pinája, olyan a hegyen, a hegyoldalban, már elnézést, de majd akkor ezt töröljétek.

Szóval ez igazából egy erdőrész, és régebben az úré volt, még a háború előtt, de nem is bánta senki, mert az emberek nem jártak oda, meg az uraság se nagyon foglalkozott vele. A Vislóra igen, gombászni, hullott fáért, az is az úré volt, de engedte, csak vadászni nem lehetett, így mesélte az apám. Na, ő mondta azt is, hogy még legény volt, amikor történt ez az eset, a két háború közt, és később azt is mondták, hogy azok az emberek az első háborúban légsokkot kaptak, azért történt velük az a dolog, ezzel magyarázta a jegyző meg a tanító, de mindenki tudta, hogy nem emiatt volt, hanem mert kimentek a Boszorádba.

De hogy szép sorjába haladjunk, apám úgy mesélte, hogy egy nap a kocsmába bejött az úr intézője, hogy embereket keres a Boszorádba, gazolni, kitakarítani az erdőt, mert hogy felmérnék azt a földet. Tele van állítólag a Boszorád hasadékkal, réssel, és hogy azt gondolták, gáz vagy nem tudom, mi van odalenn, ezért jöttek volna szakemberek, megnézni a földet. Nem szólt senki, gondolhatod, amikor ilyen rossz híre volt annak az erdőnek, gondolhatod, hogy nem tülekedtek az emberek, de ekkor az intéző megmondta, hogy mekkora napidíjat fizet, és erre már néhányuknak viszketni kezdett a tenyere, az apám is gondolkodott rajta, hogy ő bizony beáll, mert a babonás mendemondákkal szemben a pénz kézzelfogható dolog, és ha jól emlékszem, úgy mondta, télvégén volt, amikor nem akadt munka, az üzembe, a városba csak később vették fel a férfiakat, szóval jó lett volna az a kis pénz neki, ifjú házasnak. De végül aztán valamiért nyugton maradt, ám hárman elszegődtek, az egyik, Gecse Józsi, még cimborája is volt, a másik, a Nyurgesz, aki afféle tréfacsináló fiatalember volt, még anyámnak is udvarolt egy ideig, a harmadikra már nem emlékszem, az valami felvégi ember lehetett. Megalkudtak, hogy egy hét alatt elvégzik, áldomást ittak rá, és másnap már ki is mentek a Boszorádba.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.