Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2010. március 28. 08:48 - Valmont

Csepel bukása

Itt van ismét a vérnősző barom, az otromba, buta hentes, Kocák, akit már egyszer felhasználtam itt: http://horrornovellak.blog.hu/2009/04/26/vilagvege_utan, de most a nagy Cthulhu egy követével kerül szembe.  

Magáról az írásról két dolgot: valamikor a kétezres évek közepén csináltam, hosszabb szünet után, és ennél éreztem ismét valamit a teremtő fantázia könnyed, örömteli működéséből. Vázlatos lett, eltúlzott karketerekkel (baltás harcigéppé torzult tanárnő), de ezt is beraktam a "Járványügyi álmok" kötetbe, mert oda illik.

A másik, hogy ihletője a  sziget orrában álló hatalmas panelház, melyben 98 körül laktam pár hónapot. Különös idők voltak. 

 

 

Intés az őrzőkhöz

 

 

A lány, akit Kocák, a Nagyfejű nem akart beengedni a Szigetre, a tűz fölött melengette a kezét, pedig odakinn egyáltalán nem volt hideg. Ősz felé járhatott, a régi idő szerint 2022–őt írtak, a Változáshoz képest a 13. évben jártak. A Nagyfejű gyanakodva leste a vékony, feltűnően tiszta ujjakat, és továbbpillantva próbálta elképzelni a zsákruhába bújtatott tizenvalahány éves testet. A férfi régebben hentes volt a körúton, ezért is lett ő az Első Erőd parancsnoka. Hosszan vitatkozott társaival, míg végül beadta derekát, így az elfogott Lány feljöhetett a tizedik emeleti leshelyre. A hosszú hallgatást végül Fúria, a vadász törte meg:

– Mi a helyzet odaát? Találkoztál még elő emberrel?

A lány rájuk se nézett, megigézve bámult a lángokba, majd felsóhajtott, és megrázta fejét: – Hónapok óta nem láttam senkit.

Fúria hallgatott egy sort, ezzel akaratlanul is felhívta magára a figyelmet. Azelőtt tanárnő volt egy terézvárosi iskolában, így elsajátította, miként kell jelentőségteljesen hallgatni.

– Tegnap – kezdte – megvitattunk egy új elméletet. Arról.

Kocák a nőre nézett, majd kibontotta a kendőt, amiben az ellátók hordták a kenyeret. Szikkadt kis cafatok voltak, melyeket Csepel mezőin ültetett, aratott, kaszált, csépelt és őrölt gabonából sütöttek. A férfi a lány felé kínálta az egyiket, de az hárító mozdulatot tett, kezét épp hogy ellibbentve a tűzről.

– Az új elmélet szerint a szemét a Változás oka. Elakadt a szemétégetés Rákospalotán, a felgyülemlett anyag szörnyű burjánzásba kezdett, ismeretlen, penészalapú kórokozót kitenyésztve, melyet aztán a patkányok és madarak széthordtak a városban. A kór az emberi agyat támadta meg, végtelen agressziót és fájdalmat keltve a betegben. Nem volt ellenszer, és a járvány egyébként is olyan gyorsan terjedt, hogy a hatóságoknak esélyük se volt felismerni az okot. Csak a következménnyel foglalkoztak, s az felmorzsolta őket. Így kezdődött a vég. – Elhallgatott, de a hangsúlyt nem vitte le, maradt lebegve, kérdésként a levegőben. A lány rápillantott, mire a tanárnő, kinek övében három kés volt tűzve, és hátára csatolva egy szekercét hordott, elkapta tekintetét.

– Nem. Nem ez volt az oka – suttogta a lány. – De elmesélhetek én is egy variációt.

Kocák és Fúria közelebb hajoltak, hogy jobban hallják. Minden egyes menekült, vándor, hírnök hozzáadott valamit a közös hiedelmeikhez, mely gyűjtemény csak egy célt szolgált: megmagyarázni, miért omlott össze a világ. Száz és száz ötletet és elméletet hallottak már, és mindkettejüknek megvolt a titkos kedvence, melynek helyességéről szentül meg voltak győződve. Ám egyik elbeszélést sem lehetett alávetni semmiféle bizonyításnak, mivel a Csepelen túli terület a vadaké, az őrjöngőké, az emberfalóké lett, azoké, akik megszállottként rótták a város romjait, élők után kutatva.

– Inkább az mondd el, honnan jöttél, és hogy jutottál be a szigetre! – vágott közbe Tescó, a harmadik őr, a tízemeletes toronyház–erőd mindenese. Az ablaknál állt, nézte a füstölgő Duna–partot. Alkonyodott, évek óta, és még mindig volt éghető anyag odaát. – Leromboltuk a Gubacsi hidat és a vasúti átjárót is. Átvágtuk a töltést. Két hete összeért az aknazár, körben, végig a parton. A vízben karók vannak. Nincs bejárás ide, élő lélek nem jut át odakintről. – Lassan megfordult, látni lehetett rajta, inkább a nőéhség beszél belőle, mintsem a düh. – Neked mégis hogy sikerült? Talán repültél?

A lány megvonta a vállát: – Egy helyütt sekély a víz. Karót nem találtam. Az aknákkal pedig mindig is szerencsém volt.

Tescó közelebb lépett. Majd még közelebb. A lány nem nézett fel rá, pedig a fiú térde már a vállát érintette.

– Nem hiszem el – jelentette ki Tesco. Annak idején, az utolsó napokban korábbi munkahelyén, egy hipermarketben sáncolta el magát. A sietve megszervezett Csepeli Irreguláris Véderő helikoptere mentette ki a tetőről, némi konzervvel együtt. – Fél éve nem érkezett senki. Nem jutott át élő ember a védővonalon. Ha azt hiszed…– úgy tűnt, mindjárt belerúg az idegenbe.

– Melegítsd a vacsorát! – szakította félbe durván Kocák, mire a fiú elhallgatott. A férfi megbökte a lány térdét: – Te pedig mondd csak el, amit akartál. – Keze egy kicsit tovább időzött a lenvászon ruhán, a lány elfintorodott, de nem húzódott arrébb.

– Korábban egy családdal találkoztam az Állatkertben. A ketrecekben laktak. Mint az állatok. Ők mesélték el a Változás igazi okát. Közvetlen tapasztalatuk volt róla, emiatt igazi túlélők lettek. Persze aztán elszúrták. Egy éjjel nyitva felejtették a ketrecajtót. Akkoriban még vékonyabb voltam, kifértem a rudak közt, de őket elevenen széttépték.

Kocák elégedetten horkantott. Mindig megvetette az elővigyázatlan embereket. A rémület napjaiban, mielőtt útra kelt, hogy átvágjon az utolsó menedék, Csepel felé, két húsvágó bárdja mellé berakta késkészletét is.

– Azóta a városban bujkálsz? – kérdezte hirtelen Fúria. A lány bólintott. A másik szobából hallatszott, ahogy Tescó edényekkel csörömpöl, aztán gázrezsó gyulladt.

– Nehogy babot adj! – kiabált át neki a Nagyfejű. – Ma este ne…– A lányra kacsintott, de az Fúriát bámulta. – A gyerekedről akarsz kérdezni? Hogy láttam–e? – suttogta úgy, hogy a hentes ne hallja. Fúria mohón bólintott, szeme csillogott a félhomályban: – Honnan tudod?

– Megérzek dolgokat. Így maradtam életben annyi ideig odaát.

– Pörkölt lesz – szólt vissza kedvetlenül Tescó, mire a hentes éhesen felnyögött: – Jöhet.

– Nem láttam olyat a fertőzöttek közt, aki hasonlítana rád – fejezte be a lány, és ismét a tűz felé fordult.

Fúria hátradőlt két könyökére, és sóhajtott egyet. Felpillantott a plafonba vágott lyukra, melyen át kigomolygott a csillagok közé a tűz füstje. Minden menekülttől megkérdezte ezt, a támadók arcát pedig igyekezett nem nézni, miközben lemészárolta őket. Zsigereiben érezte, egyszer, mikor véletlenül mégis rápillant valamelyikre, lánya eltorzult, sebes, üszkös, fekete ábrázatát látja majd. Innen eredt a dühe, amivel a fertőzötteket üldözte, ha azok bejutottak az Első Erőd védelmi körzetébe. – Halljuk hát, mit mesélt az a család neked! – riasztotta fel ábrándozásából a Nagyfejű hangja. – Ha hihető a magyarázat, beengedünk a Szigetre. – A lány még mindig Fúriát figyelte, a nő nem értette, miért.

– Élt a város közepén egy magányos nő, aki minden pénzét álmokra költötte – vágott bele a jövevény. – Misztikus irodalmat olvasott, hajdani, elfeledett, hatalmas istenek és uralkodók világáról. Annyira egyedül volt, hogy elhatározta, elmenekül innen, itt hagyja a mi földünket, azért a másikért. Kezébe került egy tiltott szertartáskönyv, mely tartalmazta a másik világ rítusait, és a miénkbe vezető kapujának megnyitását. A könyv annak idején nagy botrányt kavart, több egyház tiltakozott kiadása ellen.

Amikor a lány felpillantott – ismét Tescó állt előtte, kezében harapófogó, annak végén gőzölgő konzerv.

– Ismerem azt a könyvet. Mi is árultuk. A címe nem jut szembe – motyogta a fiú, és figyelmesen végigmérte a lányt, miközben lerakta a Nagyfejű elé az ételt. – De honnan tudsz te erről?

Az éjszakából halk pukkanás hallatszott. Fúria felállt, az ablakhoz lépett, kitárta. Kocák megtörte kenyerét.

– Annak idején a ketrecekbe bújt család szomszédjában élt ez az illető. Ők meséltek róla. Elmegyógyintézetbe akarták záratni a nőt – mert a lakására fájt a foguk. – A hentes hangosan falni kezdett, de ekkor újabb dörrenés ütötte meg fülüket, mire kérdőn Fúria felé fordult. Zsíros ujjai remegtek az étel felett.

– Nem tudom – nézett le rá a nő. – Talán megint bepárásodott pár akna.

– Ti vagytok az egyedüli őrszemek? – súgta a lány Kocáknak. A Nagyfejű a fejét rázta: – Még két védelmi vonal van hátrébb. Mi vagyunk az Első Erőd. De kevés dolog jut át rajtunk.

Belépett Tescó, újabb konzervet hozva, és a lány felé nyújtotta, de az a fejét rázta: – Köszönöm, nem. – Mire Tescó letette Fúria helyére, majd visszament a másik szobába.

– Mi történt aztán a nővel? – kérdezett ismét a Nagyfejű, miközben az egykori tanárnő visszaült közéjük. – Átjutott oda, a másik világba?

A lány végre elvette kezét a tűz fölül. Megnézte ujjait, mint aki először látja őket: – Nem – folytatta történetét. – Egész éjjel kántált. Elégetett vagy ötszáz mécsest, kifolyatta egy galamb vérét, és rákente egy alaktalan kőidomra. Aztán hajnalban sikoltozásra riadtak a szomszédok. Végre hívhatták a mentőket – teljesült a kívánságuk.

– Megbolondult? – Fúria úgy evett, mintha még mindig az iskolai menzán volna. Újabb robbanás előzte meg odakintről a lány válaszát, de ezúttal valóban hangos volt. Az idős nő felpattant, Kocák is emelkedett, aztán inkább a lányra nézett: – Elvitték a bolondok közé? – a lány bólintott, szinte elégedetten.

– Azt hiszem, valami történik kinn – fordult vissza az ablakból Fúria. Tescó megállt az ajtóban, kezében az étellel. Mind nézték, ahogy a nő felkapja saját adagját, és elindul le, kifelé az éjszakába.

– Nem segítenek neki? – furcsállta a lány.

Tescó megvonta vállát, Kocák legyintett: – Elintézi. Nem is tudod elképzelni, mire képes.

A fiú leült helyére, enni kezdett: – De mi köze mindennek a járványhoz? – kérdezte teli szájjal.

– Én sem értem a történeted – kontrázott a hentes dühösen.

A lány hallgatta volna még a lépcsőházból visszhangzó lépteket, de azok igen gyorsan elhaltak: – Kiderül minden, csak várjatok. A nőt bezárták a bolondok közé, és a család megkapta a lakását gyámságért cserébe. Folyton látogatniuk kellett, néha kihozták, vigyáztak rá. Így ők vették észre először, hogy az a nő mégiscsak járt ott. Persze, hogy gyorsan kapcsoltak, így viszonylag sokáig túlélték.

– Nem olyan sokáig, mint te – vetette közbe Tescó óvatosan.

– Én egyedülálló vagyok – mosolyodott el az est folyamán először a lány.

Lent Fúria kitapogatózott a sötét előtérből, és átvágott a toronyház előtti hajdani kereszteződésen, egyenesen az úttesten felállított aknamező felé.

Odafenn a lány elégedetten nyújtózott, úgy, hogy a két férfi szíve jól hallhatóan beledobbant. Aztán az idegen így folytatta:

– Amikor azon a különös éjjelen a nő révületbe esett a sok kántálástól, magával hozott ide egy kaput. Ez volt a kulcs a halott istenekhez, akik rajta keresztül később beáramlottak a világunkba. Az én állatkerti családom látta mindezt, de nem hittek nekik, sőt, meggyanúsították őket, hogy meg akarják ölni a gondozásukra bízott bolondot.

Fúria egy elszenesedett autóhoz lépett, és kivett kormos utasteréből egy fáklyát. Meggyújtotta, mire az elömlő fény rémisztő képet tárt fel. Előtte, az aknamezőn legalább húsz emberfaló tapogatódzott befelé. A legelső már túl is jutott a veszélyes szakaszon. Fúria mély lélegzetet vett.

– A nő a család minden igyekezete ellenére életben maradt, így egy tavaszi napon a kapu kinyílt, és kijöttek belőle annak a másik világnak a küldöttei, és szétrajzottak a városban. Élő és gondolkodó lényeket szálltak meg, majd éktelen haraggal fordultak az emberiség ellen. Innen a járvány, az én mesém szerint – fejezte be a lány, s felállt. – Hol a mosdó?

Fúria lassan hátranyúlt, kiakasztotta szíjai közül baltáját. Kezében libegett–lobogott a fáklya, de jól látta, hogy az első valami tárgyat tart a kezében. Ez furcsa volt, mert a fertőzöttek soha nem fogtak meg semmit, kivéve a húst.

Tescó nézte a távolodó lány hátát, közben fejét ingatta: – Te elhiszed ezt a baromságot? – fordult a Nagyfejűhöz, aki sörtéit vakargatta a tokáján.

– Nem érdekel – válaszolt az vontatottan, majd fürgén felpattant. – Más dolog foglalkoztat most. Nem akarom megbánni, hogy ideengedtem.

A közeledő fertőzöttnél egy zsák volt – és ez Fúriát teljesen megrémítette. Egy ismeretlen tényező magával hozhatta a világ ismételt megbolondulását, ami a kezében tartott fegyvert értéktelenné teszi.

Addig is – megindult a lény felé. Oldalt, tőle néhány méterre az egyik behatoló aknára lépett – narancssárga lánggömb és szürke füstgomolyag nyelte el.

A Nagyfejű megtorpant a robbanás hangjára, de aztán csak rányitotta az ajtót a lányra. Az a tükörnél állt, mereven bámulta magát.

– Hát itt vagy – szólt a hentes.

– Hát itt vagy – mondta a lány a tükörnek. Kocák belépett, az ajtót behúzta maga mögött. Odakint a folyosón ott toporgott Tescó, kezében óvszert szorongatva, az utolsó csomagok egyikét.

Fúria fáklyát tartó kezével letörölte az arcára fröccsent vért, és belépett a zsákos elé. A kezek hossza, a csontig lehántott húsú ujjak hatótávolsága jelentette azt a bűvös kört, amin belül élő csak fegyverrel létezhetett. Fúria lendült, aztán könnyedén, oldalt, ívesen sújtott. Szeme közben végig az előrehaladó csapat tagjait pásztázta. A zsák puffanva esett a földre, rögtön utána egy csodálkozó fej.

– Nem akarok bajt – nyomult közelebb hasával a hentes. A lány elmosolyodott. Kocák szorosan mögé lépett, szemébe nézett a tükörben. – Csak maradj nyugton. – Felnyúlt, kiakasztotta a ruha vállrészét. A szövet a lány bokájára hullt.

– A baj – súgta a lány, nézve a saját, épp hogy kerekedő mellét. – Már itt van.

Fúria lehajolt, és felemelte a zsákot, majd szemét a közeledőkön tartva hátrálni kezdett. Ijesztően könnyű és kerek dolog ütődött lábikrájának, le is tette a földre, és féltérdre ereszkedett. A fáklyát a puha, kormos talajba döfte, s baltáját el nem engedve feltárta a küldemény titkát.

– Azt hittem észreveszed. – A lány megfordult, a férfihoz simult. Felágaskodva épp elérte a zsíros és szőrös fülcimpát. Belesúgta: – Tizenhárom éves vagyok. Egyidős a járvánnyal. És Cthulhu kapujával, ami e világra született a bolond nőből. – Azzal megcsókolta a hentest.

És akkor Fúria felsikoltott, mert megpillantotta, és a gyenge fényben is felismerte az ajándékot, amit neki küldött a Nagy Öreg, a lány apja. Elrúgta a fejet zsákostul, felpattant, hátrált, de a baltát már nem volt ereje felemelni. A támadók nekiiramodtak és rázúdultak, mint a farkasok.

És Tescó egyben hallotta a nő és a hentes sikolyát, ezért berúgta a mosdóajtót, és megpillantotta a lány köldök nélküli, meztelen hasát, és a tántorgó, elszürkült arcú Kocákot.

– Ő a kapu! Öld meg! – hörögte a Nagyfejű, majd nekiesett az ajtónak, és bezárta azt a küszöbön álló Tescó előtt, akinek még volt ideje az ablakhoz rohanni, a radiátor mellől felkapni a riasztópisztolyt, de a jelzőrakétát már nem tudta felküldeni az égre, pillanatnyi koszorúként, örök búcsúzásképp, mert valami zaj megzavarta, megfordult, és rázúdult az átváltozott Hentes százhúsz kilója, átnyomva őt és önmagát az üvegen.

Így esett el a Sziget.

 

vége

 

Szólj hozzá!
2010. március 21. 09:02 - Valmont

Egy újabb palóc szörny

Falun mindig is féltek az emberek, de ötven-száz éve sokkal jobban, mint manapság. Hallottam történeteket, hogy a Belphegor sorozat milyen elementáris hatást gyakorolt a korabeli médiafogyasztókra, de ha még régebbi időkre tekintünk, a szorosan egymás mellé épített házak, a rossz végű mesék, a babonák, a képzelt lények a Tüzesembertől a bánya mélyén lakó Kis Emberig - mind egy ősi rettegés jelei lehetnek. A való és a képzelt világ határai egybecsúsztak, és ez a tisztázatlanság jellemező volt a névadásra is. Ki tudná például leírni a "kókó", a palóc boogeyman külsejét? Az "éjjeli nyomás", az álmodó mellkasára telepedő fullasztó lény árnyalakja egybemossa a merev tudományosság succubusát és incubusát, és igazából nem tudni, ki vagy mi ő. És ugyanez vonatkozik az írás tárgyára, a giringyre, mely lehet görény, patkány vagy róka is - mindenesetre maga a megfoghatatlan rablógyilkos, tyúkok éjjeli mészárosa. Vagy még több is annál...

 

 

A giringy

 

 

Hiába keresed a giringyet, csak keveseknek adatik meg, hogy lássák. Én találkoztam vele, kétszer is. A másodikra emlékszem, az elsőt sose feledem.

A giringy szót fenn északon majd mindenki ismeri, ám a pontos jelentése még a használók körében se tisztázott. Szinnyei „Magyar tájszótár”-ában nem találni, Vassy „Kis palóc folklór”-jában pedig a girhiccel keveri, ami tulajdonképp a girhes egy alakja. Ha valaki hozzájut Dózsay Ákos „Magyar babonák és rejtélyek” című tanulmánykötetéhez, ott olvashat utalást az éjszakai vérszívóra, mely lidérc vagy ludvérc néven irtja a baromfiállományt Nógrád, Heves és a szlovákiai, elcsatolt megyék tájain. Ez már lehetne a giringy is, ám még itt sem teljes a kép.

A legpontosabb leírást Ágoston Mihály falukutató adja, aki 1952-es szószedetének lábjegyzetében egész részletesen közli a giringy szó jelentését. Ez alapján a giringy a palóc szájhagyomány és legendárium furcsa, kegyetlen ragadozója. Leginkább még a menyétfélék családjába sorolható, innen a néveredeztetés is: görény – giriny – giringy. Ágoston nagyon helyesen megadja a lény primordinális vonatkozásait is: az állat a boszorkányszombatok mellékterméke. E gyűlések orgiasztikus szakaszában a szipirtyók, kik nem méltók az ördög méltóságos phallosára, a nagyurat kísérő aldémonokkal elhálva a nászt, teherbe esnek a pokolbéli magtól, és kilenc napra rá a világra ürítik a giringyet, ami aztán azonnal elszökik tőlük, ki az erdőre, mezőre. Vagyis a szörny originalitása földalatti, alvilági tartományokba helyezhető – ám tevékenysége már nagyon is evilági. A palóc szellem ugyanis minden, az állatállományt ért radikális vagy megmagyarázhatatlan pusztítást a giringy számlájára ír. Tömegesen leölt libák, az udvar királyának, a kakasnak kivérzett teteme, fordított kereszt alakban feltört tojások – mind a giringy éjféli ólálkodásnak jele. Fél tőle a kutya, az ember, ha összeakad vele, jobb, ha nem néz a szemébe. Egyetlen ellenszere a tűz, mellyel kipurgálható e világból.

Nekem a nagyapám egyszer megmutatta a giringyet.  

Kilenc vagy tízéves lehettem, és szokás szerint a nyár forró napjait ott töltöttem náluk, vidéken. A száz évig tartó nappalok unalmát alig törte meg valami érdekesség. Velem egykorú gyerek a környéken kevés akadt, azok is óvakodtak a közelembe jönni. Nem hibáztattam őket. Naphosszat a meszelt falú nyárikonyha hűvösébe húzódtam, és az autóskártyáimat rendezgettem, avagy a műanyag katonáimmal játszottam el sosemvolt ütközeteket.

Egy reggel aztán átkozódó, keserves kiabálásra ébredtem. Pizsamába, az éles napfénytől káprázva támolyogtam ki az udvarra – nagyanyám siratott a nagyobbik tyúkól előtt, kezében ernyedten elomló tyúkdögöt tartva. Nagyapám a favágató tőkénél állt, némán szítta cigarettáját, aztán nekiindult.

Nagy, hórihorgas ember volt a nagyapám, a bánya se törte meg egyenes, sudár tartását. Folyton egy kopott, zsíros kalapot hordott a fején. A dohány, és savanyú szőlőből kászített házibora volt a két szenvedélye. És gyakran, túlságosan gyakran lesett rám bűnbánó tekintettel.

Azon a reggelen, ahogy elment előttem, megtorpant, majd fölém hajolt. Elmondta, hogy valami járt éjjel a tyúkok közt, és hármat a vérébe fojtott. Kutya kell a házhoz, mert az ilyen dög, az ilyen gyilkos visszajár, amíg meleg húst érez a környéken.

Azzal karjára vett, és mentünk, mentünk egyenesen nagyapám unokaöccséhez, a vadászhoz. Két utcányira lakott, Jánosnak hívták, vörös, erős, kövér ember volt, gutaütéses képe mindig felvidított. Hosszan tárgyaltak nagyapámmal az udvaron, míg én az elkerített kis rész mögött csaholó ebeket lestem. Három, közepes termetű korcs vicsorgott rám, egyik fenyegetőbb volt, mint a másik. Elképzeltem, ha ezek éjjel összeakadnak a titokzatos vadásszal…

Azon az éjszakán nem történt semmi. Csak a kölcsönbe kapott kutya vonyított az udvarban egy jó három órát. Nagyapám úgy kötözte ki, hogy elérje az ólak előterét. Az állat reggelre megnyugodott, sőt, úgy vélhette, most már ő uralkodik itt mindenek felett, mert nem akarta átengedni területén nagyanyámat se, ki a kert végébe lévő budiba tartott volna nagy sietve.

Ám a csahos uralmának hamar vége szakadt. Következő éjszakán szörnyű vonyításra riadtunk. A hang hamar bugyborékoló fulladásba torkolt. Nagyapám elemlámpával ment ki, én mindenhol a nyomába, fogtam szabad kezét. Kérges, erős tapintása volt, mint egy fa törzsének. Emlékszem, a vér sárgán csillogott a lámpa fényében. A kutya nyakából dőlt, az állat a disznóól előtt feküdt, és már csak lába rángott. A deszkák mögött idegesen röfögtek az értetlen malacok.

Nagyapám nem sokat törődött a hősi áldozattal – azonnal a tyúkólakat kezdte vizsgálni. Az egyik ajtaján a retesz ki volt ütve. Vízszintesen eltolható faék volt csak – egy okosabb kutya is megtalálta volna a módját, hogy elbánjon vele. Nagyapám lehajolt, letérdelt a porba, és bevilágított az ajtó nyílásán, majd a rikácsoló tyúkok közül kivett két dögöt.

Másnap sokáig töprengett a lócán ülve, arcát a délelőtti napfénybe tartva. Aztán még ebéd előtt fogta magát, és felmászott a padlásra. Kisvártatva két, kisebb ajtót dobott a gyepre. Valami régi, fiókos szekrény maradványai voltak. Nagyapám mutatta, hogy kulcsra záródnak, deszkájuk is masszívnak tűnt még. Alkonyatra be is szerelte mindkettőt – csak a nagyobbik ól zsanérjaival volt egy kis gond, és így az ajtó nem pontosan illeszkedett alul. Miután nagyanyám azzal az idegesítő, bú–be–bú–be kántálással beterelte az állatokat, nagyapám megengedte, hogy én fordítsam rá az új ólajtókra a kulcsokat.

Reggel korán ébredtem, és én mentem ki legelőbb az udvarba. A kisebbik ól küszöbén át szinte kiömlöttek a dögök a földre. Olyan volt, mint egy mészárszék. Egyetlen állat sem élte túl a támadást, gombszemükben a mohó élet helyett csak páni rettegés emléke csillogott. Nagyanyám elsápadt, mikor meglátta a szörnyűséget, de már nem szólt semmit, némán hozzálátott, hogy zsákba dobálja az áldozatokat. Csak nagyapám lélegzett mélyebbeket, és láttam, arcán eluralkodik valami szokatlan kifejezés. A bosszú volt.

Felemelte az egyik ernyedt testet, majd elővette bicskáját, és elnyiszálta a tollas nyakat. Nyomkodta a sebet, rázogatta a tetemet, de abból egy csepp vér, annyi se jött. Közben nagyanyám végzett, a zsákot tartva állt, nézte őt. Nagyapám lehajolt a nyitott ajtóhoz, és alaposan megnézte a zárat, az elfordított kulcsot. Aztán egymásra pillantottak nagyanyámmal, és kimondták a szót. Giringy.

János dolgozott, csak délutánra ért haza az építkezésről. Néha felém lesve, suttogva, halkan beszélt a kapuban nagyapámmal, majd biccentett, és hátrament az udvarba. Hozta mindkét megmaradt kutyáját, a puskáját meg egy nagy fémkannát. Amikor megkérdeztem, azt mondta, gázolaj van benne. És barackot nyomott a fejemre.

Visszamentünk a tett színhelyére, az udvarra. Az ebek hamar szagot fogtak. Húzták, rángatták kifelé a pórázt, neki egyenesen a pataknak, majd azon túl a hegy oldalába. Nagyapám és én le-lemaradozva követtük a hármast. Kaptam egy töltényt, azt forgattam kezemben, nagyapám pedig a marmonkannát cipelte. Szerintem már a háznál sejtette, tudta, hogy hova tartunk, mert egyre-másra a Szilvást fürkészte, amikor meg-megálltunk pihenni.

Egy hasadékba, a hegy egy vágatába valaki, több évtizede nyolc szilvafát ültetett. A fák közeit rendszeresen kaszálták, de a felső részen kökény- és csipkebokrok tömbje terjeszkedett.

Oda húzták a kutyák a vadászt.

Megálltunk a hegyoldalban, a bokor szélénél. Olyan két autónyi méretű volt, az ágak kusza tömegén nem esett be se a tekintet, se a napfény. A korcsok mind dühösebben ugattak, és feszítették a pórázt, de a vadász visszarángatta őket, és lejjebb kikötötte mindkettőt egy fa törzséhez. Aztán puskával a kezében odajött mellénk, s biccentett nagyapámnak. Együtt néztük, ahogy nagyapám körbejárja a bokrot, a kannából gondosan ívet locsolva. Még a nyár közepén jártunk, a hegyoldal füve épp hogy kezdett sárgulni, így a lángok nem harapóztak el, csak ropogva falni kezdték a bozótost, ahogy az olajcsík végét meggyújtotta. Sokáig türelmesen bámultuk a gennysárga, vastag füstgomolyagot, a felvillanó tűzlobbanásokat, és a hőség elől hamarosan hátrálni kezdtünk. Már azt hittem, tévedtek, mikor nyafogó, kárhozott sikoly harsant a bozót mélyéről. Máig emlékszem rá, és még a gondolatára is végigfut a hátamon a hideg. Düh, sértettség és gőg volt benne. Aztán fájdalom. Az okozója, egy apró tűzgomolyag, az átellenső oldalon tört ki a csapdából. A vadász vette észre, oldalt sétált, majd terpeszbe állva rálőtt. A kis lángcsomó vinnyogva a földbe roskadt. Nagyapám nem mozdult, várt, cigarettája majd a körmére égett, de nem vette észre.

A második tőlünk pár lépésre, jobbra próbálkozott. Ám valahogy beakadhatott egy ágba, mert csak egy sötét tömeget láttunk vergődni a lángok közt, akkora volt, mint egy macska. Aztán a mozgása lelassult, és megadta magát a hőségnek. Halkan nyikkantgatott még egy ideig, de a tűz ropogása hamar elnyomta hangját.

Az utolsót én fedeztem fel. A vadász épp visszament a kutyáihoz, nagyapám pedig elfordult, hogy a feltámadó széltől óvja gyufája lángját.

A szemembe csapott egy kis füst, és hátráltam pár lépést. Lentebb, ahol a bozót véget ért, és elkeskenyedett, apró, sötét motozást pillantottam meg. 

Közelebb mentem, míg meg nem bizonyosodtam, hogy ez is az. Egy giringy. Már majdnem kijutott a tűzből, de a hátsó része teljesen megégett. Szőrös, apró, keskeny testén foltokban parázslott a bunda. Amennyire a hőség engedte, megközelítettem. Ahogy árnyékom rávetült menyétszerű fejére, erőt vett magán, és kúszni kezdett.

Ekkor láttam meg.

Nem kellett nagyapám magyarázata. Odajött mögém, és megfogta a vállam, de nem szólt. Mindketten lestük, ahogy a haldokló giringy két mellső tagjával felénk húzza magát. A szőrös végtagok sötét, mocskos, sárral borított kezekben végződtek. Két apró, de határozottan emberi kéz volt, öt ujjal, körmökkel, percekkel.

Az állat kiért a tűz bűvköréből. Ernyedten oldalára fordult, úgy szuszogott. Aztán valami fájdalom hasíthatott belé, mert hirtelen felhúzta ínyét, láthatóvá váltak gyöngyházfény fogai is. Elöl, szorosan egymás mellett három hegyes kis metszőfog csillogott. Akaratlanul arcomhoz nyúltam, és kilencévesen is megértettem az összefüggést. Ott és akkor leperegett bennem az egész, amiket mondtak, és amiket láttam a tükörben.

Hathónaposan egy nyári alkonyon magamra hagytak az udvaron. Apám nem volt ott. A nagyszüleim az állatokkal foglalkoztak. Anyám valamiért beszaladt a nyári konyhába. A visításomra úgy rohant elő, hogy majd lábát törte, elesett, és így vesztettünk pár másodpercet. Nem tudta megmondani, mi volt a támadóm. Valami apró, szőrös állat. Talán patkány. A nagyszüleim meg nem akartak találgatni. De az arcomat örökre eltorzító huszonhét harapás lenyomata tökéletesen megegyezett az előttem hörgő giringy különös fogsorával.    

Gumicsizma volt rajtam, és talán kilenc éves lehettem. Ám mégis, olyan erővel nyomtam a földbe a talpammal az állat fejét, hogy még a tűz zaján át is meghallottam a csontok reccsenését.

Nagyapám végig ott állt mögöttem, és fogta a vállam.

 

vége   

 

2 komment
2010. március 12. 14:16 - Valmont

A gyilkos és a Nagyúr 2.

 ...akkor minden cécó nélkül: itt a befejezése ennek.

 

 

Mivel az aszamita technika a késleltetésen és a fokozáson alapult, késett jó tíz percet, hogy aztán minden sietség nélkül vonuljon be a Nagyúr hálótermébe. Mögötte az őrök bezárták a súlyos ajtókat, két szolgája pedig, kik idáig kísérték, a cselédeknek fenntartott oldalfolyosón távozott.

A Nagyúr ágya egy teraszon állt, a csillagos ég alatt, fáklyáktól, falaktól és sivatagtól övezve. Ő maga a kerevet szélén ült, lehorgasztott fejjel, és nem nézett fel, amikor a nő kilépett a nyílt térbe.

– Eltűnt egy szolgálóm – szólt az Özvegy, mire a férfi még mindig befelé figyelve legyintett. – Majd találsz másikat. Itt nemsokára sok özvegy akad, kik örömmel elszegődnek majd hozzád. – Észbe kapott, felállt, végre a nő szemébe nézett. – Bocsáss meg, nem akartalak megbántani.

Az Özvegy felsóhajtott, és most ő telepedett az ágyra, lábát maga alá húzva. A Nagyúr egy lépésnyire tőle kíváncsian méregette.

Sárga, áttetsző selyem volt a nő testén, de csupán a legszükségesebb részeket burkolta, azokat is olyan rafinált, lebegő és szétnyíló formában, hogy a férfi úgy érezte, forró arany zubog át erein.

– Talán nem tudod, miért hívattalak – kezdte rekedten. A nő csak figyelt súlyos szempillái alól, tekintete nem árult el semmit. – Néha azt hiszem, az alattvalóim ugyanúgy gondolkodnak, mint én. Ezért többnyire nem sietek megmagyarázni parancsaim okát. Aztán persze mindig rá kell döbbennem, hogy majd mindegyik csak a saját javát lesi – így mást akar, mint ura.

– Én tudom, mi a parancs – szólt az Özvegy, és kinyújtotta barna bőrű lábát, hogy egy pillanatra a férfi bokájához érjen. – A táncom összekapcsolt veled, mert csak neked adtam elő, hogy felfigyelj rám.

– Miért? – faggatta a Nagyúr, arrébb lépve, az őszinteséget kutatva a másik arcában.

– Mert olyan egyedül maradtam a férjem halála után.

A férfi sóhajtott, majd lazított kaftánja övén. – És mi lenne az a parancs szerinted? – Egy kis asztal volt az ágy jobb sarkánál, rajta tengermelléki bor, sós füge, és apró, rákszerű lények sült, fűszeres halma. A Nagyúr bort töltött mindkettejüknek, a nő megvárta, míg kézbe kapja poharát, s csak akkor válaszolt.

– Azt kívánnád az alattvalódtól, hogy felejtse el hat napja lemészárolt férjét – pár korty után leengedte a serleget a kőpadlóra. A Nagyúr erre mohón belekortyolt saját poharába, hátha oltja a benti forróságot. – Azt parancsolnád még – folytatta a nő –, hogy kezét tegye a hasadra, ott, ahol a lenti és fenti idegek összeérnek. Három titkos mozdulat, apró masszírozás – és egész éjjel olyan férfi leszel majd, mint még soha.

Miközben beszélt, az asszony lerúgta papucsát, és lassan hátrahúzta magát az ágyon. A mozdulattól megfeszült rajta a ruha lebernyege, oly pontosan kirajzolva minden idomot és vágatot, mint egy agyaglenyomat. A Nagyúr közelebb lépett, közben zavartan vette észre, hogy álla alatt, a szíve táján vörös borfolt terjeng ruhája szövetén.

– Aztán? – suttogta kérdőn. A nő elfeküdt az ágyon, karjait elnyújtotta, lábát egymásra zárta. – Aztán? Csak apró rések kellenének. Pillanatnyi lehetőség, hogy összeforrjunk. Nem a meztelenség számít – hanem az idő.

– Nem értem – suttogta a Nagyúr, ki már a nő lábánál kuporgott. Lassan megindult felfelé.

– Az utolsó pillanatig kitartott révület, mely akár órákon át feszíthet majd – ennyiben áll az idő hatalma a testek közt – ekkor az Özvegy lábai lassan szétnyíltak, mire bódító aromák áramlottak elő e résből az uralkodó arca felé. A férfi ösztönösen hátrahőkölt volna, mivel azonnal megérezte, hogy gondolatai megzavarodnak, mozgása lelassul – ám akaratlan is a forró bőrre hanyatlott, tovább kúszva előre, mint a sivatag homokjában élő szörnyű Ráma–kígyó, a világot tartó fa törzsén. Az asszony pedig folytatta, szinte már csak önmagának, miközben karjai becsúsztak a párna alá.

– Nem a mozgás öröme. Nem a leigázott test hajlékonysága. Nem a lélegzet, mely összevegyül a másikéval. Nem is a szervek egymásba folyó nedvei. Nem az izmok rugalmassága, és a haj cirógatása. A derék íve, vagy a nyílások láthatatlan mélye. Nem. Hanem az idő, a felülmúlhatatlan pillanat, mely maga az élet és a halál, és melyben annyian elvesztek már – ezt ígérem, csak megszázszorozva. Egy aszamita nem ez életet szívja ki szeretőjéből, hanem a hátralevő idejét veszi el a gyönyör évezredes pillanatában. Így ölünk mi – de nem most. Most elég lesz egy tőr is.

A férfi ekkorra a nő alhasáig jutott, leborult rá, nézte az apró pihéket, melyek körülsarjadták a köldökben rejtőzködő zöld gyémántot. Engedte nyálát kifolyni rá. Nyelve elzsibbadt, orrában örökre megragadt a lábak gyönyörű közének bódító párája. Tudta, az oldalt terjengő sötétség lassan eltakar majd mindent. Kétségbeesetten erőt gyűjtött, megfeszítette magát.

– Nem fog sikerülni – suttogta a nő, kezében az Uralkodó tőrével. Mielőtt folytatta volna, felszisszent, csodálkozva ujjára lesett, majd a másik kezébe rakta a fegyvert, és könyökére támaszkodva kedvtelve leste a kínlódót. – E szer képes megbénítani egy lovat is. Csak vigyáznunk kell, hova kenjük. Sajnálom.

A férfi válla és karja lassan megmerevedett, nyelve már nem forgott, így csak valami morgásra telt tőle.

– Hogy mit sajnálok? Az kérdezed? – az Özvegy megtapintotta a kés élét. – Nem is tudom. Az előbb megszúrt a tőröd nyele, mire hirtelen megláttam a jövőm az oldaladon. Uralkodónővé tettél volna – és én boldoggá tettelek volna, nem csak a mai, hanem ezeregy éjen át.

Úgy tűnt, a férfitól már csak valami nyüszítésfélére telik – de ezzel egyidőben bal karja mozgásba lendült, támasztékot talált, és merev teste átfordult.

A márványpadlón kötött ki. Az Özvegy kíváncsian utána hasalt, lenézett rá, ám ekkor elkapta őt a szédülés első hulláma. A tőr nyelére pillantva meglátta az apró tüskét. Nem rég ültethették az elefántbőr markoltba.

– Megmérgeztél – nyögte, állt volna fel, de csak a kisasztalig jutott, lesodort mindent, majd elterült a padlón. Két méterre feküdtek egymástól, az asszony még beszélt, a férfi már csak nézett. Kérdő, merev pillantása elől a nő nem térhetett ki.

– Megtettem volna – sóhajtotta az Özvegy. – Elfogadtalak volna uramnak, és mellettem…te is örök életre kelnél. Ezért táncoltam neked.

Másnap délelőtt a trónján ülő Uralkodó óvatosan kortyolt a vízből. A ciszternák mélye kezd penészedni, érezte nyelvén a kellemetlen hírt. Víz nélkül senki nem áll ki hosszú ostromot.

Árny vetült rá – felpillantva a kereskdőruhába bújt titkárt látta maga előtt. Két katona fogta közre, egész testében vacogott.

– Bántottak? – kérdezte szelíden az Uralkodó, de a kis kopasz ember annyira remegett, hogy válaszolni se bírt. Megtette helyette az egyik harcos.

– Hozzá sem értünk, uram. A kaputoronynál értük utol. Kötél volt nála – meglökte az árulót, az térdre esett, és megjött a  szava: – Kegyelem, uram! Lefizettek! Az az átkozott arany tehet mindenről!

A trónon ülő fejfájásos ingerültséggel intett, mire katonái elhagyták a termet. Az Uralkodó percekig hallgatta a másik zokogását és motyogó esdeklését, majd toppantott lábával.

– Elég lesz! – várt egy kicsit, hogy aztán megenyhülve hozzátegye: – Minden jó, ha a vége jó. Árulásod talán a hasznunkra válik.

A Titkár reménykedve pillantott rá. – Valóban? Hogyan? Hogyan képes bölcsességed az én fertelmes... – egy újabb kézmozdulat torkárra forrasztotta a szót.

– Múlt éjjel majdnem meghaltam – kezdte az Uralkodó, és felállt, szélesen elmosolyodott – De – hála az Özvegyednek – hajnalra újjászületem. S mivel még mindig tagjaimba érzem a gyönyört…– elgondolkodott, majd folytatta –…mely ezúttal nem a feledésbe torkollt, megbocsátom kétszínűséged.

A Titkár fellélegzett, a lecsüngő, puha, gyűrűs kézhez ugrott, csókokkal borította el. A felette álló egy ideig tűrte, majd megelégelve ellökte a húsos fejet.

– De uram – tápászkodott fel a Titkár, a csodálattól eltelve –, miképp jöttél rá botlásomra?

A Nagyúr elsétált, egészen a terem déli oldalába vágott keskeny ablakig. Homloka mögé hasított a nap dárdája. Kis megingás után kimutatott a fénybe. – Kettőszázegy lépcső vezet fel a Nagytoronyba. Nem véletlenül hívtalak oda aznap éjjel. Bár mellettem a színlelés összes fortélyát megtanultad, de mikor odafenn az Özvegy ócska meséjét hoztam szóba – elsápadt addig vörös és izzadt képed. A természetnek senki nem tud parancsolni – elmosolyodott, mert ez őrá és az Özvegyre is igaz volt.

A Titkár lesütötte szemét. – Nagyobb a tudásod, mint bárkié a sivatagban. – Rövid tűnődés és tusakodás után folytatta: – Ezért is kérdem, igaz, amit pletykálnak…– nem fejezte be, de ura elértette. Még mindig kifelé bámult, a tornyon túlra, a sivatag felett lebegő füstcsomókra. Lassan tompult fájdalma, átadta helyét a reménynek.

– Megígértem neki egy helyet magam mellett a trónon – suttogta a Nagyúr inkább magának és a szikrázó fénynek. – Ha előbb bizonyítja hűségét.

Az Özvegy tagjaiban érezte a múlt éjjel minden fáradalmát, miközben átkelt a Pajzsnélküliek táborán. A kora reggeli nász után, melyben már nem szerepeltek tőrök és mérgek, pihegve feküdtek egymás karjaiban, izzadtságuktól befényezve. Miután a szörnyű kábulatukból magukhoz tértek a padlón, átbeszélték a hajnal maradékát, hogy a szavak az ágyban maradjanak el. Egyikük sem hitte volna, hogy az ölést ilyen gyorsan felváltja majd az ölelés vágya.  Akkor, az elhált ígéret után hozta elő tervét az Uralkodó – mely megmentheti a birodalmat – az ő birodalmukat.

A Pajzsnélküliek lassan csapatokba és hadtestekbe rendeződtek – mélabús és kegyetlen céltudatossággal foglalták el kijelölt helyüket a porban. Egy rohamhoz túl korán volt még. Ám valami történt. Mind sóvárogva nézték a fehér fátyolt öltözött nőt, szólni viszont senki nem szólt hozzá, egészen a Lázadó sátráig.

Ott magas és ősz férfiak, a Lázadó hadúrjai épp vékony pálcákkal stratégiájukat rajzolták a homokba. Közeledtére felpillantottak, az egyik megiramodott, be a sátorba.

Az Özvegy megállt, jobb csuklóját megrázta, hogy a tőr nyele kezének burkába simuljon. Látott mindent előre, noha azt nem látta, miképp fog beleszeretni a Nagyúrba, kinek kedvéért most itt áll, a tűző napon, gyilkolásra készen. Látta a hat métert, melyen át fog suhanni a penge, a meglepődött mozdulatlanságot, a hadurak kikötött ménjeit, a vágtában mellette elsikló sátrakat, sőt, a szolganépek koszlott bódéit is, melyek közt hamar menedékre lel majd lovával a kavarodásban.

Látta, hogy másnap reggelre a had felbomlik, és egy hét múlva ismét a kereskedők tevéi tapossák majd a tábor helyét.

A sátorból előtűnt a Lázadó, kezében tálca – rajta letakart gömb. A két testvér egyáltalán nem hasonlított. Az előtte állóból hiányzott a Nagyúr minden ereje és méltósága. Az öcs már csupán egy hatalomra éhes fiatalember volt az Özvegy szemében.

– Látom, kijutottál – mondta kedélyesen, az Özvegy pedig bólintott. Mozdulat. Mögötte, oldalt, mindenhol. Beszélni kell, vagy beszéltetni őket, amíg felmérhető, mi terveznek. A Lázadó még túl messze volt.

– Az éjjel megtettem. Meghalt. Nemsokára felfedezik a testet. A pénzemért jöttem.  

A férfi fejét csóválta. Mozgás – mindenhol, gyülekező testek körötte. Az Özvegy riadtan érezte, izmai akarata ellenére megfeszülnek, légzése felgyorsul, pupillái kitágulnak – csak remélte, nem látszik rajta nagyon a félelem.

– Vajon hogyan jutottál ki? – kérdezte makacsul a lázadó öcs, de meg se várta a választ: – Szerintem kisétáltál. Nem úgy, mint ő.

Lerántotta a leplet a tálcán lévő dologról.

– Múlt éjjel találtuk a falak alatt. Nem a te tanítványod volt? Mi történhetett odabenn? – megsimogatta a csapzott hajat, majd lassan letette a tálcát maga elé a földre.

A lány levágott feje már egészen megbarnult. Csodálkozva nézett maga elé, az Özvegy felé – aki már nem akart válaszolni se neki, se a kérdésekre.

Bezárult a kör, kéttucatnyi férfi állta el a teret mindenfelé. A Lázadót hátravonták, élő pajzsok takarták immár. Az Özvegy kezében végre megvillant a penge.

Beállt a kezdőpozícióba – körötte tízezer táncpartner várta mozdulatát.

 

vége 

 

1 komment
2010. március 06. 08:44 - Valmont

A gyilkos és a Nagyúr

Ez most megint egy áltörténelmi sztori. Még 2007-es, két pályázatra is elküldtem, nem nyert semmit. Az utolsó harmadán még lenne mit csiszolni, illetve a Nagyúr karaktere is túl rejtelmes maradt (keleti spleen és bujaság, könyörtelenséggel és fáradtsággal összefonódva), nincs kellőképp kibontva. Én főképp a bérgyilkos alakjában rejlő lehetőségeket, illetve a tánc, a szexualitás és a gyilkolás összefonódását szeretem benne. Azt hiszem, hogy a hangok, mozdulatok, gondolatok, melyek e három műveletet kísérik, nagyon hasonlíthatnak egymáshoz. Az ábrázolt világ ihletője talán - jó húsz év távlatából - a "Dűne" olvasmányélménye volt. A befejező utolsó mondat, illetve szituáció viszont minden reménytelensége ellenére az egyik kedvenc zárlatom.

Mivel hosszú, két részre bontva rakom fel. Az első felét most, a másodikat egy hét múlva.

 

 

A tánc

 

 

Üvöltött a zene, tornyosult, omlott – aztán a Nagyúr intésére minden megállt. Mozdulatlanná merevedtek a nyugatról érkezett zenészek, a poharazó, nevetgélő asztaltársaság és a szétizzadt szemfestékű, Falon túli táncosnők bábui is. Az uralkodó elégedetlenül csettintett, mire a Titkár máris ugrott, és tessékelte kifelé őket, csak remélni, hogy egészen vissza, távoli hazájukig. Túl slamposak és esetlenek voltak őfenségének, noha kora gyerekkoruk óta táncmesterek hadai oktatták őket, oly esztelen szigorral, hogy abba a tanoncok fele belehal.

A helyeslő és elégedetlenkedő morgás közepette most törékeny alak emelkedett – az Özvegy állt föl az egyik asztaltól, középre ment, mélyen meghajolt, hogy a Nagyúr beláthatott ruhája hasítékán át mellei közé, sőt, talán még lentebbre is…

– Engedje meg, hogy e hitvány kutyák után hazai mozdulatokkal szórakoztassam önt – suttogta a nő, noha a terem miden szegletben tisztán lehetett hallani szavait.

A Nagyúr intett, mire a zenészek egy turaba kezdtek, az Özvegy pedig beállt a kezdőpozícióba.

A visszatérő Titkár megmerevedett a küszöbön, és elbűvölten nézte, ahogy a hajlékony, sudár test hirtelen kiegyenesedik, majd mozgásba lendül.

Megállt az idő.

A nő alakja a tánc eszményi ideájának minden rezdületét tökéletesen visszatükrözte, mintha a vékony, és mégis erősnek tűnő tagokat egyenesen a végtelen sivatag szelleme vezérelné. A tura pörgések és hajlások oly bonyolult és finom kombinációja, amit a legendák szerint a forgószál látványa ihletett, így csak a dűnék közt élő asszonyok tudják tökéletesen elsajátítani.

A Titkár a Nagyúr mellé sietett, lábához kuporodott, felpillantott rá. A látvány egészen elbűvölte urát, szemrezdülés nélkül leste az Özvegy minden mozdulatát.

– A férjét a folyónál ölték meg – emelkedett, hajolt ura füléhez a Titkár – Ő maga épp hogy ideért az ostromlók előtt. Történtét személyesen ellenőriztem: az utolsó szóig igaz. – A Nagyúr intett – most nem akar hallani szakadár öcséről és a kapu előtt tanyázó tízezrekről, a Pajzsnélküliekről. Inkább a karperecek csillogását nézte. A sötétbarna haj röptét. A nő sokat látott tekintetét. Csípője ívét és válla törékenységét és a lábikráin feszülő barna bőrt.

A tura eltáncolása nyolc és tíz percet vehet igénybe, attól függ, hogy a lépések hányféle módozatát és elágazó variációját bírja levegővel a táncos. Az Özvegy tizenkét percig táncolt, majd tapsvihar kíséretében ült vissza helyére. Sok vacsoravendég percekig próbálta homlokráncolva elfelejteni azt, amit átélt, nők és férfiak vegyesen, legtöbbjükön látszott – sikertelenül.

– Mond meg neki, hogy éjfélkor várom a teraszon – hajolt Titkárához a Nagyúr, majd felállt. – Aztán gyere fel a Nagytoronyba…

A Titkár már perdült is, őfelsége pedig sóhajtva elindult, körötte hajbókoltak vendégei elhaladtában.

Az előcsarnokon átmenve hideg huzat csapta meg – összerezdült, mert ráébredt, hetek, hónapok óta először van egyedül. A palota őrségét, az ajtónállókat a falakra küldte, vagy pihenni. Kémek szerint a Lázadó, a trónbitorló, az átkozott kutya, akit egykor öccsének tekintett, másnapra időzítette a fő rohamot.

Kettőszázegy lépcső vezetett fel a Nagytoronyba, és a felénél még mindig orrában volt a nő fűszeres izzadsága, amit a tánctéren átsétálva szívott magában. Érett asszony illata volt, akit sokat és sokféle módon használtak már, s ez csak még izgalmasabbá tette a fahéj és a keserűalma aromáját, ami talán parfümből, talán mirigyeiből társult mellé.

A köríves Nagytoronyban csak két őr kockázott, leküldte őket, igyanak valamit.

– Köszönjük, Nagyúr! – hálálkodott motyogva az egyik, kinek száját kötés fogta át. – Csak hát, kifolyik, ami bemegy – mutatta sebét.

Erre nem tudott mit válaszolni, de valami hirtelen ötlettől vezérelve a katonához lépett, és félrehúzta a kötést.

Ijesztő harántvágás, vagy talán dárdadöfés okozta rés tárult elé. Bal oldali orcáján egy új szájat nyitott, mely a holdfényben lüktetett, mint egy izgatott szerv. A katona zavartan hátrált, társa pedig sietve visszatakarta a sebet. Mikor elmenetek, a Nagyúr a szegélyhez lépett. Fáklya volt tűzve tartójába, kiemelte, meglengette kétszer az udvar felé. Aztán a sivatagra nézett.

Ott voltak mind, a Pajzsnélküliek.   

A tízezer fanatikus, kiket öccse egy igazságosabb birodalom reményében hozott a város falai alá. Idejöttek, noha ostrommal e helyet még nem vették be, soha, mióta az emberek lába elkezdte koptatni a keleti kereskedőutat. Idejöttek, hogy egy szál karddal megrohanják a várost, nem törődve a nyílzáporral, a futóhomokcsapdákkal, se a fal méreteivel. Irigyelte őket.

A lépcsőn Titkára jött felfelé – idáig hallatszott szuszogása.

Odalenn a sátrak, a tábortüzek, az őrtüzek és az alkalmi építmények elhúzódtak egészen a sötét belső sivatagig. Látszott, a tábor szélét gyülevész kísérőhordák és szolganépek alkotják – de még így is igen sokan voltak az új világ hívei.

Azt gondolták, az öccse megoldja majd az éhínség és az aszály gondját, termővé teszi a kopár sivatagot, újra felépíti a gátrendszert. Hadat vezet a Fal ellen, és áttörve azt, a két folyóig nyomul. Sárga bőrű rabszolgát kap majd minden család, meg ingyen földet a katonáskodásért.  Azt gondolták, az öccse jobb uralkodó lesz, mint ő – aki csak akkor volt gonosz, ha nem látott más kiutat.

Mint például ezen az izgatott éjjelen. A mellvédnek dőlt, beszívta a sivatag hideg szagát, közben próbálta felidézni az Özvegyét.

Addig merengett, míg a Titkár végre feljutott a toronyba. Megállt előtte fújtatva és lihegve, majd szorosabbra húzta vastag nyakán kaftánját.

– Messze földön híres az ítélőképességed, uram – hörögte majdnem köhögve – Te vagy a sivatag ura, és mint a telő hold, olyan fényes a híred a jövőben – ismét körülményes volt, a Nagyúr unta már, mint majd mindent. Odalenn, a keleti falon fáklyafény villant, kis csapat közeledett feléjük – De áruld el, mert kíváncsiságom magas, mint e torony, hogy miért hagytuk ott oly sietve a vacsorát?

– Hogy válaszolj egy kérdésemre – e válaszra a Titkár megdermedt. Öt éve szolgálta urát, de ezt a hangot még nem hallotta tőle. Finom érzékeivel megsejtette a bajt, mint a kobra a kardcsapást.

– Igen, uram? – talán változott a megszólítás hangneme. A hízelgés elsüllyedt a félelem mocsarában.

– Kicsoda az Özvegy?

A Titkár elsápadt, még a lélegzete is kihagyott – de csak egy pillanatra.

– Ő uram, a déli kereskedő…

A Nagyúr hárító mozdulatot tett. Benne volt ennek a nevetséges ostromnak minden fáradalma.

– Van egy rabszolga a konyhán, kit a te Özvegyed városából adtak el a palotának. Jó ideje pucolja már a zöldséget a vacsoráinkhoz, de még jól emlékszik otthona összes nevesebb családjára. Soha nem hallott a nőről.

– Én csak az Özvegytől tudom, amit tudok – a Titkár még védekezett, de már csak a látszat kedvéért. A lépcső sarkáig hátrált, mint aki az ugráson vívódik. A Nagyúr felsóhajtott, összefonta karjait mellkasa előtt. Valakik közeledtek lentről.

– Elhozattam az Özvegy kísérőjét. A katonák elszórakoztatták egy kicsit. Mindjárt többet tudunk majd nálad – lemondás volt a Nagyúr hangjában – más semmi. Némán figyelték egymást, míg a közeledők felértek. A Titkár lehajtott fejjel félreállt, helyet adva a két katonának és a lánynak, aki vérzett.

Keményen küzdhetett – az egyik férfi alkarján vörös csíkot hagytak körmei. Ám a verések benne nagyobb kárt okoztak – maga elé bámult, mint egy törött szárnyú madár. A Nagyúr odalépett elé, megemelte állát, hogy tekintetük összeérjen. Ujjai begyében érezte az összezúzott csont lüktetését.

– Tudod, hogy ez a vége – a háta mögé intett, a mélybe. – Választhatod azt. Gyors lesz. – A lány ismét a padló köveire bámult.

– Vagy rádengedem a vár összes katonáját. Felébresztetem az alvókat is – tette hozzá a Nagyúr csendben. Az egyik harcos halkan felröhögött. – Mennyi is az, Titkár?

A Titkár inkább a lánynak mondta: – Négyezerhétszáz. És még páran.

A Nagyúr várt és várt, és már mozdult volna, mikor a lány végre megszólalt.

– Ő egy aszamita.

Mind megdermedtek. A két katona megfeszült, a Titkár színpadiasan a szívéhez kapott. A lány folytatta, dacosan és büszkén: – Légy átkozott, uram. A tanítványa vagyok. Még nagyon keveset tudok…sajnos – a két őrzőjére pillantott. – De ő maga a tökély. Soha nem hibázik. Ezer módját ismeri az ölésnek és az ölelésnek. Nincs olyan férfi, aki túlélt volna vele egy nászt, ahogy párbajban se győzték még le. A lépteitekből tudni fogja, hogy érte mentek, és akkor…

Mellette az egyik katona ismét nevetett, vagy inkább köhögött, vagy inkább ugatott. Vér folyt ki a szája szélén, aztán összegörnyedt, és eldőlt. A lány felmutatta bíborvörös körmeit: – …akkor büszke lesz rám…. – majd a Nagyúrnak ugrott, de a Tikár már rajta is volt, ledöntötte, és eltörte a nyakát.

– Méreg volt a körmén – nyögte a Titkár, a haldokló őrre pillantva, kit társa a hátára fordított, ám így meg lassan a saját vérébe fulladt. Mindkettő esdekelve kereste ura tekintetét. A Nagyúr biccentett, mire a katona tőrét előhúzva megadta a kegyelemdöfést a szerencsétlennek. A Titkár felállt, és a lány merevedő testébe rúgott: – Egy aszamita!Itt – nyögte. – Remélem, uram, nem gondolod, hogy nekem ehhez közöm van.

A Nagyúr talányosan nézte, majd kibámult a rőzsetüzes sivatagba: – Öcsém ajándéka lesz.

A Titkár intett az őrnek, és a lány tetemére mutatott. – Gondolom, lemondod az éjjeli találkozót. Küldjem érte az őröket?

A másik azonban még mindig a falon túli sötétébe bámult, nagyokat lélegzett, majd arca felragyogott, de nem a holdfénytől. A katona könnyedén átemelte a lányt a mellvéden.

– Nem. Az ajándékot nem illik visszautasítani.

Fölkapta a fáklyát a halott férfi mellől, és a lány után dobta.

Fél órával később a Titkár halkan kopogott a szolgálók kisraktárának ajtaján. Fahéj és alma szaga gomolygott elő, ahogy résnyire tárult a bejárat, majd egy határozott mozdulat berántotta őt a sötétbe.

Narancslángú mécses derengett a sarokban, de a nő mindig úgy fordult, hogy az izgatottan topogó Titkár ne pillanthasson arcába.

– Láttam a jeled. Mit akarsz? – kérdezte szórakozottan. A férfi összerándult hangjára.

– Tudja. Elkapták és kivallatták a szolgád – bukott ki belőle. – Menekülj! – annyi féltés volt e szóban, hogy maga se értette, honnan fakad. Persze a nő mindenkire így hatott. Ha belépett valahova, ha megszólalt, ha mozdult – minden férfinak (de még gyakorta a nőknek is) a védelmezés vágya szorította össze szívét. Úgy nevelték és tanították, hogy minden gesztusa rajongást és a feltétlen szeretetet váltson ki a körötte lévőkből – hogy aztán megölhesse őket.

Most hátralépett a falig, óvatosan, mintha máris támadóktól tartana. Arca egyik fele fénybe bújt, másik feltárult az árnyékban.

– Ha tudja, ugyan miért nem öletett még meg? – kérdezte lágyan, mint aki gyerekhez beszél.

 A Titkár legyintett: – Hát ez az. A képzelete rabja. Annyi mindent hallott már az aszamiták tudományáról, hogy mindenképp meg akarja tapasztalni.

A nő mélyen beszívta a levegőt, le a gyomráig, és ott tartva hallgatta a férfit.

– Azt tervezi, kiélvezi minden pillanatát az estének – a száraz férfitorok köhintett – A…násznak. Aztán a párnája alá rejtett tőrrel megöl, mielőtt te teszed meg ezt. Leírásokból ismeri az aszamita technikát, a halálos pózt, a végső csókot, mellyel majd kiszívod életerejét, feledhetetlen gyönyörben részesítve, mielőtt meghal. Úgy véli, ő túléli ezt az élményt, s az utolsó pillanatban elmetszi majd torkod.

Az Özvegy kiengedte a levegőt, az édes lehelet a Titkárig csapott: – Tényleg képesek vagytok erre? – kérdezte az, mire a nő arcán lágy mosoly villant, közelebb lépett, lágyan végigcirógatta a selyemmel borított titkárpocakot: – Ki akarod próbálni?

A férfin egy másodpercre látszott, hogy komolyan fontolóra veszi az ajánlatot, de aztán megborzongott, hátraugrott, fürgén, mint a kígyótáncosok.

– Ne bolondozz. A Lázadó embere vagyok, ahogy te is. Beszélj a tervedről – ha ugyan van.

A parancsra az Özvegy is bezárult, arcáról eltűnt a jókedv, ami talán csak a Nagyúr merész vágyainak szólt.

– A tervem nem változott. – suttogta szelíden – Ha játszani akar, én kapható leszek. Azt mondod, lesz ott egy tőr? – a Titkár bólintott, mire az Özvegy megrázta fejét: – Nem baj. 

folyt. köv.

 

 

Szólj hozzá!
2010. február 28. 08:07 - Valmont

Zsoldosok végzete

A történet alapja az 1725-ös kisolovai szerb vámpírtámadás, melyről még Ráth-Véghnél olvastam először. Ebből, a hivatalos szervek által is jegyzőkönyvezett mészárlásból nagyszerű forgatókönyvet lehetne írni, egy posztmodern, fekete-fehér, kosztümös mozihoz, melyben a literszámra ömlő vér mindenféle árnyalatban színezné meg az osztrák katonák ruháit...Tervbe van, hogy egyszer össze is rakom, addig is itt van előtanulmányként a lenti verzió. Próbáltam benne egy reális magyarázatfélét találni a korabeli vámpirizmushoz, úgy, hogy a sztori vége mégis beletorkolljon az irodalmi verzióba. Alapvető gondot a narráció, a nyelv illetve a narrátor gondolkodásmódja okozott. Végül elvetettem azt, hogy valamiféle régies nyelvváltozatot használjak, mivel egy belső monológról/visszaemlékezésről van szó. Így aztán nagyvonalúan leválasztottam a nyelvi állapotot az elbeszélés, a mese örök érvényességéről.

 

 

A sárban

 

 

Előbb a kutyák jöttek. Nagy, csontos, girhes állatok voltak, úgy tűnt, a sár mindjárt lehúzza őket. Az esőfüggönyön át ugattak felénk hurutos rekedtséggel, de nem mertek közelíteni. Egy kis emelkedőre felhágva aztán megpillantottuk, honnan érkeztek – odalent, pár csenevész fa és egy patak tövében ott kushadt a falu. Nem is falu volt igazából, csak négy ház egymáshoz bújó csomója. A dottore elégedetten felhorkantott, majd lefele intett. Mégse volt kedve megindulni egyikőnknek sem.

Végignéztem a többieken – úgy festettek, mint egy rablóbanda. Félig-meddig azok is voltunk, három zsoldos, akiket a dottore, ez a velencei fattyú fogadott fel, hogy az Úr 1716 évének őszén átkísérjük őt az istentelen magyar földön, el egészen a transsylván hegyek közé, melyeket még a térképeink is csak sötét csomóval jelöltek.

A víz mostanra simára mosta vonásainkat, és nedves, párolgó tömeggé változtatta nadrágjainkat, köpenyeinket. Mellpáncéljaink és karvédőink tompa, zöld pírt kaptak tőle. Tollas kalapom formátlanná dagadt. Miguel sisakját beköpte a rozsda. A Hajdú nem tudta szétnyitni jobb öklét – a nedvességtől beléállt a bénulás. Egyedül a dottore őrizte csak meg elegáns megjelenését. Úgy állt a csapat élén, mint egy kőszobor, beburkolva vastag, hosszú köpenyébe. Himlőtől torz arcának felét ezüstszállal hímzett kendő takarta. Tudtam, mert egy éjjeli pihenőn Trevino alatt meglestem, hogy azon a felen a szeme hiányzik, körötte a ráncos gödör olyan, mint az ördög seggének nyílása. Ahányszor csak ránéztem erre a sápadt, idegen arcra, megborzongtam a látványától. Úgy éreztem, a kíséretért kapott arany égeti mellkasom, átsüti a kis bőrzacskót, melyet nyakamban hordtam.

A rosszérzés napok óta kísértett, mióta elhagytuk Itália drága földjét, és ebbe a nyomorúságos világba értünk. Azóta, hogy az eső verte hátunkat, eláztatva nem csak minket, hanem a földet is, átmosva az összes belétemetett holtat, hogy magjukat ki tudja milyen mélységekbe hordja szét. Kiújult tőle a sajgás oldalamban, a seb lüktetett, melyet egy landsknecht pikája okozott, hat éve, mikor épp a Pávia feletti kék égen ragyogó nap alatt kerestem halálomat.

Ahogy a dottore most a sajátját – máskülönben miért utazna a világ végéig. Mikor még Velencében, a kocsma keskeny asztalánál kérdeztem, azt mondta, meghívása van egy nemes úrhoz. Régóta levelezésben állnak, és most elérkezett a személyes találkozás ideje. Ám a töröktől épp hogy visszaszerzett, barbár magyar földeken még ő sem mer kellő kíséret nélkül átkelni. Ezért kellettünk hát mi, a három barát, régi társ a bajban. A Hajdú e vidékről származott, ő volt kalauzunk. Firenzében társult hozzánk tavasszal, amikor már nyolc napja nem evett. Miguelt még a spanyol háborúból ismertem, egyszer megmentettem négy aranyért megvásárolható életét, azóta együtt voltunk minden bajban.

Most ő indult meg legelőbb átkozódva a dottore után, kirángatva jobb majd bal lábát a sár öleléséből.

A kutyák visszafutottak a házak közé, majd teljesen eltűntek. Fény nem égett egy apró ablakban sem. Kidőlt-bedőlt kerítések, pár ázott tyúk, és szemét fogadott minket. A bal szélső tákolmány tetejéből füst gomolygott elő. Reméltem, kemence lángja kelti.

A dottore is így gondolkodhatott, mert arrafelé tartott. Aztán hirtelen, a háztól jó harminc méterre megállt. Maga elé nézett a földre, meredten, mint egy nagy, öreg keselyű. Amint beértük, megláttuk, mit bámul.

Egy halott feküdt a sárba mélyedve. Csak bal karja, és fél pofája emelkedett ki belőle. Olyan volt, mintha a házak felé úszna, a keze behajlítva küszködött. Kese haja szikkadt koponyájára tapadt, csorbult fogaival vicsorított a föld szorítása vagy saját hiábavaló küszködése miatt.

És ekkor a dottore halkan beszélni kezdett. Szavai tompán, keményen jutottak el hozzánk az eső surrogásán át. Elmondta, hogy amikor a törököt kiűzték e vidékről, a pogány még végső bosszút állt a népen. Akit csak ért, lemészárolt. A túlélők, mikor visszamerészkedtek a mocsarakból, erdőkből, napokig csak temettek és temettek. Minden keresztény szertartás nélkül nagy, tágas sírokba hányták a holtakat. Aztán elhagyták a kiürült falvakat, melyekhez csak szomorúság és vér tapadt, és felkerekedtek, hogy más vidéken kezdjék újra az emberi lét végtelen szenvedését.

Nem tudhatták, hogy miután távoztak, némely helyen a föld kivetette magából a szentség nélkül elhantolt holtakat. Azok pedig, akár az alvajárók, visszatértek a kiürült házakba. Ettek abból, amit találtak. Lefeküdtek az ágyaikba. Úgy tettek, mint az élők, tompán, félig álomban, félig az evilági létben. Addig folytatták ezt a képtelen színjátékot, míg szét nem rothadtak. Az utazók számtalan ilyen, halottakkal zsúfolt, a mindennapi élet jeleit mutató településre bukkantak e vidéken. Hátborzongató látványt nyújtott az összkép – mintha a halál immár másodszor, egyszerre sújtott volna le mindenkire a leghétköznapibb cselekvése közepette.

A dottore a füstölgő házat fürkészte. Talán ez a hely is ilyen elátkozott falu.

A Hajdú felnyögött, és még Miguel is hátrált egy lépést. Én meg csak dühöt éreztem. Egész úton ilyen történetekkel traktált minket jó gazdánk. A tábortűz rőt fényében vérfarkasokról, életre kelt agyagszörnyekről, álombéli succubusokról beszélt nekünk. Tudtam, hogy Miguel babonás, mint egy piemonti paraszt, és a Hajdún is látszódott, hogy amit megért az olasz beszédből, az elrettenti. Egyedül én rühelltem az ilyesfajta képzelgést. Ezerszer láttam már a halál arcát – és rútabb volt minden kitalált szörnynél.

Elővettem hát a rézveretes pisztolyomat, és ellenőriztem a puskaport. Száraznak tűnt. Köpenyem felső redőjébe rejtve a fegyvert megindultam előre. Hallottam a cuppogásokból, hogy követnek. 

Határozottan a házacskához siettem, majd megvertem az ajtó deszkáját. Néma csönd volt a válasz. Körbenéztem – a többi viskó környékén sem mozdult semmi. Rám tört a fenyegetettség bizonytalan  érzete, amire csatában érdemes odafigyelni. A többiek laza félkörbe felsorakoztak mögém. Miguel keze a kardja markolatán, a Hajdú rövid lándzsája végét csizmájának támasztva várakozott. Csak a dottore állt karbafont kézzel, gúnyosan lesve tétovázásom. Elővontam a pisztolyt, és berúgtam az ajtót.

Odvas szag és félhomály uralkodott odabenn. Első pillantásra üresnek tűnt a helyiség. Az asztalon egy fazék párolgott. A jobb sarokban valóra vált elképzelt kemencém melege. Már léptem volna beljebb, hogy a kezem elé tartva melegítsem, mikor a bal sarokba, egy szék mögött moccant valami.

Ösztönösen cselekedtem, mint egy katona a hadszíntéren. Pedig itt béke volt, míg meg nem érkeztünk. Mindvégig bánni fogom kapkodásom, mert nem tudom kiverni a fejemből a gyerek meglepett arcát. A golyó a szíve fölött találta el. Kitántorgott az asztalig, aztán eldőlt, mint egy zsák. Vére felém kezdett folyni. A dördülés még ott visszhangzott a fülemben, mikor sikoly és üvöltés társult hozzá. A férfi egy hátsó szobából rontott elő. Kés volt nála, amivel korábban talán a kenyeret szelte az asztalnál. Az asszony a kemencezugból kászálódott elő, majd szinte odaesett a gyerek elé.

Rövid tőrrel fogadtam az apát. A torkát érte, összerogyott a fia mellett. Az asszony kikapta kezéből, majd gyors mozdulattal lábikrámba döfte a kést. Hátraugrottam, mire jött utánam, sivítva, mint a succubus a dottore meséiből. Végül a Hajdú tűzte fel a lándzsájára. Ott kapálódzott és hörgött pár pillanatig, előhívva a többit. Épp annyi időm maradt, hogy a sisak alatt hordott kendőmet a lábamra kössem. Akkor már ott voltak rajtunk, mind, kaszával kapával. Hallottam, hogy Miguel elsüti a fegyverét. A Hajdú átkozódva döfködött valakit a sárban. Kettő nekem jutott. Egy harmadik a dottore felé tartott. A tőrömet egy római kovácsműhelyben egyensúlyozták. Úgy lehetett dobni, hogy húsz méterről is pengével állt a húsba. Nem volt ínyemre, de meg kellett mentenem a dottoret. A pénz második felét a célnál kapjuk csak meg.

A másik kettőhöz már kardot vontam elő. Kiléptem oldalra, és levágtam az egyiket. Egy villa döfött felém a másik irányából. Elütöttem, de a penge beleragadt. Összeakaszkodva egymásnak feszültünk. Lábam, sebesült tagom megrogyott a sárban. A villa hegye egyre csak közelített combomhoz. Tudtam, ha megszúrja az artériát, nem marad kötés, ami megmentse a sártól a vérem.

Hirtelen sötét árny lépet a paraszt mögé. A dottore. Kezében villant valami, talán egy apró kés, mire a támadóm nyakából vér szökkelt elő. Hörögve, köhögve engedte el a villát, és botladozva menekült. Utána léptem, és ingerülten a gerince mellé döftem.

Lihegve pillantottam a mozdulatlanul bámészkodó vezetőnkre. Bólintottam neki, de többre nem tellett. Miguel fegyvere ismét eldördült, és egy, a fák közé szaladó szoknyás alak felbukott. Tudtam, mit csinálnak. Nem hagyhattunk tanúkat. Ha földesúr parasztjait öltük, felkötnek mindannyiónkat. Gyereksírás csapott ki egy házból aztán mintha elvágták volna. A Hajdú kilépett a küszöbön, intett felém.

Aztán ő és Miguel sorra járták a többi házat. Míg végeztek, a dottore megvizsgált a sebem. Hümmögött, majd kis táskájából fehér port vett elő, rászórta. Szisszentem az égető érzéstől, de ő csak legyintett, és visszakötözte a sebet.

Az éjszakát a kemence elé vackolódva töltöttük. A holtak jártak eszemben, kiket behúztunk a házaikba, szépen elrendezve őket, mintha a sárból tértek volna vissza. Éjfélkor moccanásra riadtam. A dottore tápászkodott fel helyéről. Mikor kilépett az éjbe, követem a huzat hideg leheletét.

Odafenn ragyogtak a csillagok – elállt az eső. A dottore eltűnt a szélső házba, ahol két hullát hagytunk örökül. Utána lopództam, lassan, vigyázva lépteim zajára. Volt valamennyi holdfény is, ezért a résnyire nyitott ajtó sávjában be tudtam lesni vezetőnkre. Ott ügyködött az asztalnál ülő férfi nyakán. Egyik kezében bőrtömlőt tartott, a másikban ugyanazt a kis kést, mellyel nekem segített. Beledöfte a halott merev bőrébe, majd kihúzva megnyomkodta a sebet. Nem jött belőle semmi, akkorra már merev sár lett a testben a vér.

A dottore megérezhette jelenlétem, mert hirtelen megpördült. Szeme izzott a sötétben, mint egy veszett macskáé.

Kérdezés nélkül elmondta.

A nagyúr, kihez utazik, kellemetlen kívánsággal várja. Ajándékul vért kért, legalább egy bécsi pintnyit. De a legfurcsább az volt e szokatlan kérésben, hogy a vér emberből származzék. Külön eszközt is küldött segítségül legutolsó levelében, mellyel a nyak erein könnyebben megoldható a megfelelő seb ejtése.

Megmutatta kését. Egymástól félujjnyira lévő két, hengeres, élezett rudacska. Mint egy nagy, otromba villa. Holtak húsához. Átfutott rajtam, hogy ledöföm őt, és – miután megkönnyítem testét aranyai súlyától – a másik mellé ültetem. Mint szívesen látott távoli utazó kísértete várná a kíváncsi tekinteteket az idők végéig, míg mi, hárman visszatérnénk a nap világába. Ám nem tettem semmit, csak bólintottam és félreálltam előle, el a küszöbről, hogy kijöhessen, és folytathassa fertelmes próbálkozását.

Reggel láttam arcán, hogy sikertelen volt minden szúrás. Akkor még nem gondoltam, hova vezet ez. Hogy ajándék híján érkezünk majd meg.

Most, míg a vár pincéjében, Miguel hulláját bámulva mindezt felidézem magamban, miközben fentről a Hajdú vonyít, és a dottore börtöncellánk sarkába húzódva remeg és mormogja fura varázsigéit, melyek nem teszik láthatatlanná, most már tudom, hol hibáztam, és tudom, hátralévő perceimben csak magamat átkozhatom, hogy nem vágtam le aznap éjjel a őt, ezt a pokolfajzatot, csapdába vezető ostoba sorstársamat ott, a sárral borított, távoli magyar földön.

 

vége

 

Szólj hozzá!
horror