Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2021. március 29. 20:42 - Valmont

Harag

avaskapu.jpg

Újraolvasom, javítom, szerkesztem az írásokat, elég komoly munka, ráadásul csak esténként van rá időm, és a szemem kilenc után menetrendszerint megfájdul újabban, máskor idegentest érzet lesz benne - vagyis elfárad. De oda akartam eljutni igazából, hogy a Mikszáth alakját félig bevezető írás még mindig elég érdekesnek tűnt számomra, pedig jó egy éven belül már másodszor olvastam. Főképp a gördülékeny elbeszélés, és a lassan kifejlődő összecsapás késleltetett feszültsége működik benne, ami a Drakulával leszámolni kívánó férfitársaság dinamikáját is adja Stokernél (és még inkább a Coppola-filmben). Nem akarom még elengedni a jó palócot, aki három évet töltött Gyarmaton, épp elég időt ahhoz, hogy számtalan borzalmas, északi mitológiához kapcsolódó rejtély szemtanúja legyen egy alternatív univerzumban. Ezúttal valóban ő az elbeszélő, jobban mondva a narrációs lánc középső tagja. Így utólag úgy vélem, talán ez a történet jobb lett volna Fruzsina és az utódok naplójegyzeteiként (ha már Drakulát emlegettem) - meglehet, néhány év múlva átdolgozom. A képen a Pilisszenkereszt fölött található Vaskapu látható.

Örökös

 

Abban az időben péntek esténként rendre összegyűlt Mikszáth úr asztaltársasága Gyarmaton, a Korona vendéglő különtermében, ahol is kártyáztak, pipáztak, nőkről beszéltek, de többnyire Mikszáth úr vitte a szót, csodálatos adomáival. A társai voltak még Orolay, a jogász, messze földön híres céllövő, Miksa uram, e habókos öregúr, egyébiránt városi tanácsos és Szemes doktor, a palóc nép babonáinak szenvedélyes kutatója. E különös emberek azonmód befogadtak engem, a fővárosi literátort, a kezdő újságírót, mikor megérkeztem körükbe.

Egy március végi pénteken a nagy író, aki akkor még egyáltalán nem volt országosan ismert, hisz még csak szítta magába a Jó palócok élményanyagát itt, vidéki létezésben, különösen rosszkedvűen és komoran vizslatta a lapjait, és este tízig alig szólt. Szemes meg is kérdezte, talán valami belső, szervi baja van-e, gyanakodott a magas vérnyomásra, hisz Mikszáthnak már akkor is szép, piros volt az arca, mint aki menten agyvérzést kap.

Ő csak a fejét rázta, majd némi töprengés után letette a kártyát, alaposan megtömködte az elefántfejű pipáját, aztán hátradőlt, és végignézett négyőnkön, végül mélyet sóhajtva belekezdett a következő történetbe:

A mai nap reggelén kaptam egy szörnyű hírt, ami eszembe juttatta egy évvel ezelőtti élményeimet a koltóci kastélyban. Talán nem ismerik az urak gróf Kolossyt, mivel jóval Besztercebánya felett, már a Koltóc-hegyekben van az uradalma. A kastélya is a szirtek közt ül, egy kanyargós, szerpentines út végén, régi, több száz éves építmény, és ráférne némi renoválás, dehát a Kolossyék is úgy vannak vele, mint a legtöbb nemes e hazában – amíg a posztó tart, addig akad cifra mente.

Jó egy éve keveredtem hozzájuk, valami öröklési ügyben volt dolgom azon a vidéken, és a főbíró uram a lelkemre kötötte, vizitáljak a kastélyban, adjam át szívélyes üdvözletem, és izenjem meg Kolossy Mihálynak, hogy a zálogügyben szíveskedjék mielőbb felkeresni őt. Szívesen tettem e kitérőt, mert a besztercei táj itt mind vadregényesebbé válik, keskeny patakok törik át sziklákat, a bércek hirtelen hágnak az ég felé, és a közibük ékelődő, Alpeseket idéző réteken nagy gubás, pipázó tótok legeltetik a bárányokat, amelyek úgy fehérlenek a zöld füvön, mint fölre szállt felhők.

Kolossy udvariasan, de némiképp tartózkodóan fogadott, főképp, miután előadtam a baljós üzenetem. Ettől függetlenítve magát vendégül látott ebédre is, melyet hármasban költöttünk el világszép feleségével, Sárával. Uraim, e nő maga volt a megtestesült grácia. Halovány, szinte áttetsző bőrt képzeljenek el, szép metszésű alakja egy velencei kehely arányait tükrözte, éjfekete haját görögösen feltűzve hordta, és sötétbarna, izzó tekintete gondterhelten figyelt hol engem, hol férjét, miközben elköltöttük a valóban fenséges ebédet. Keveset szólt, és láthatólag volt némi szakadás közte és férjura közt, mert egymással csak rideg és közömbös szavakat váltottak. Ebéd után kimentette magát, és visszavonult, amit igencsak sajnáltam, mert ridegsége ellenére angyali lénye szinte beragyogta a kopott szobákat és folyosókat. Kolossy gróf a könyvtárszobába vezetett, ahol likőrökkel kínált, majd pipára gyújtottunk, és a hatalmas ablakokból elgyönyörködtünk a besztercei havasok pompázatos látványában. Láttam a grófon, hogy gondolatai messze járnak, ezért csak óvatosan kíséreltem meg a társalgást, de miután kevésbé visszhangzott akaratom benne, fel is hagytam vele. Így ültünk hát, némán szívogatva pipáinkat, mint két, mogorva öregember, noha a gróf se lehetett harminc évnél idősebb – majd hirtelen vendéglátóm felém fordult, és teljes nyíltsággal megvallotta, hogy anyagi jellegű kötelezettségein túl egyéb, nyomasztó gondolatok gyötrik, melyek miatt kéri elnézésemet, viselkedése semmiképp sem indokolható, csak a helyzet súlyosságával.

Láttam rajta, ingadozik, elmondja-e, mi bántja, éreztem, valamiképp kínosnak és nevetségesnek tartja az ügyet, de végül nem kellett nógatnom, magától kezdett bele, miután töltött mindkettőnknek egy jó pohár borókapálinkát, melyet a környékben főztek, és még most is a nyelvemen érzem gyantás ízének csípősségét.

„A árnyék, mely életemre borul a történelmi időkben gyökeredzik, egész pontosan a kuruc rebellió korában, mikor is ősöm, Kolossy Ádám hevesen udvarolt a környék legszebb nemeskisasszonyának, Borgó Fruzsinának. Ki is tűzték az esküvőt, de ekkor jött a szécsényi országgyűlés híre, és Ádám – aki már korábbról fontolgatta magában a felkeléshez való csatlakozását – hátrahagyott mindent, hiába könyörgött neki a szép Fruzsina, és hat lovassal Rákóczi uramhoz sietett. Kolossy biztató szavakkal búcsúzott kedvesétől, úgy vélte, tél végén, legkorábban tavasszal haza is tér, és az eljegyzést házasságra váltja, de Fruzsinát rossz előérzet gyötörte, mindegyre jegyese vesztét látta maga előtt. A gróf az országgyűlés után tárborba szállt a fejedelemmel, és csakhamar az történt, ami minden hazaszerető nemes ifjúval e vérzivataros években – a háború magába szippantotta. Ott harcolt Zsibónál a szörnyű vereségben, mikor a sáncokat elözönlötték a dánok és a rácok, és az öldöklő kézicsatában karján meg is sebesült. Ekkor még nem, csak évekkel később, a trencséni csatavesztés után került haza, addig a háború nem engedte, vas fogával tartotta. Trencsénnél Kolossy, aki a lováról lebukó fejedelmet védte, bal combjába dárdadöfést kapott. Kimentették őt is, de aztán hetekig az ágyat nyomta, s onnantól kezdve baljára sántított, lovagolni nem bírt. Haza kellett tehát térnie imádott Fruzsinájához.”

A gróf mélyet sóhajtott, és keze mögé rejtette arcát, úgy folytatta, mint aki nem is akarja látni a maga körül való világot, csak a múltat.

„Fruzsina naplót vezetett, onnan tudni mindezt. Modern nő lehetett, franciául és németül írt és olvasott, a vallomásos gyónás hangján fogalmazta meg emlékeit, így pontosan tudom, mi zajlott le köztük. Nehezen, de a házasság második évének bejegyzéseiben már bevallja, hogy a férfi, aki hazajött a háborúból nem ugyanaz, mint aki elment. Az ő szelíd, kedves, jókedvű Ádámjából egy iszákos, kötekedő, sértett ember lett, akit a harc bukása nem ingatott meg ugyan anyagilag – mivel hazatérte után, még időben átállt – de annál inkább megrontotta a lelkét. Szilárd meggyőződésévé vált, hogy ha nem tér haza az asszonyhoz, talán jelenléte a végső, elkeseredett harcokban nyomott volna valamennyit. A bezártság sem tett jót neki, e magas hegyen gyalogosan nem lehet közlekedni, a lovaglástól pedig immár örökre elvágta sérülése. Mindez valószínűleg végletesen destruálta jellemét. Bizony a házasság harmadik évében, mikor Fruzsina teherbe esett, félig kihúzott bejegyzések, be nem fejezett mondatok tanúskodnak arról, hogy a férj tettlegességre is vetemedett, a szolgák és akár viselős felesége ellen is. Volt olyan jegyzet, melyben az asszony keserűen vallja be, hogy néha már azon gondolkodik, végez magával, de mind hite, mind a benne növekvő élet ezt megakadályozta. Mindez persze nem indok arra, ami a szülésnél történt, de mindenképp nyújt némi magyarázatot.”

A gróf itt felállt, zaklatottan bámulta a könyvespolcát, majd kiválasztott egy nagy, bőrbe kötött kötetet, felütötte, és kis keresgélés után mutatta is a latin szöveget: „Bírósági tanúvallomások arról, mi zajlott le azon a végzetes éjszakán. Magam se hinném, ha nem állna rendelkezésemre e jegyzőkönyv.” Próbáltam kibogozni a régies kézírást, de alig értettem valamit belőle, ezért segélykérőn néztem rá, mire biccentett, visszaült füles foteljébe, a könyvet ölébe engedte: „A vajúdás éjféltájt kezdődött, és a személyzet később úgy vallott, Ádám már a délután folyamán is ittas volt. Annyi bizonyos, hogy a szerencsétlen asszony sikolyai felingerelték, mert – mikor berontott – azt kiabálta, hogy nem bírja már elviselni a hangokat. A falnak lökte a holtra vált bábát, a szolgálólány, aki még ott volt velük, önként kimenekült, ezért nem tőle, csak Fruzsina vallomásából tudjuk, hogy mi történt ezután. A férj rátámadt, fojtogatni kezdte, és ő, félelmében és a gyermekét védő anya ösztönével, az ágya mellé kikészített ollót ura nyakába döfte. Ádám leroskadt a terheságy mellé, és lassú józanodással elvérzett. Mikorra a bába magához tért, már alig volt benne élet, de az öregasszony biztosan hallani vélte, hogy azt hajtogatta, visszajön, és bosszút áll” – a gróf felnézett rám, és jelentőségteljesen megismételt: „Igen, bosszút áll. Ezt mondogatta, miközben az asszonya egy kisfiúnak adott életet.”

 

A gróf kis szünetet tartott talán azon tűnődve, egyáltalán folytassa-e. Megéreztem, kényes részhez értünk, ezért halk szóval, bátorítóan rákérdeztem, mi történt ezután.

„Ekkor vett igazán furcsa fordulatot e rémes história. Az anyát végül a bíróság felmentette, köszönhetően a tanúknak, a fojtogatás nyomainak. Fruzsina folytatta naplóját, és rögzítette, hogy a fiúcska szépen cseperedett, egészségesen, bár kissé komor és mélabús volt mindig is. Tízéves kora tájt kezdtek azok a jegyek kiütközni rajta, melyek az asszonyban előbb aggodalmat, majd riadalmat keltettek. Nehéz rekonstruálni, de ezek olyan dühkitörések, gesztusok, szófordulatok lehettek, melyek mind-mind a néhai apára emlékeztették az anyát. Egy ideig betudta a vér hatalmának, az örökségnek, ám egy idő után bénító félelem lett úrrá rajta. Bár nem árulta el senki a gyermeknek, hogy halt meg pontosan az apja, az mind többet hozott fel homályos vádakat árvasága kapcsán az asszonynak. Fruzsina jegyzetei alapján a fiú bizalmas együttléteik során szúrós, gonosz szemmel kezdte méregetni őt, máskor oly dolgokat említett, melyet koránál fogva nem tudhatott, mivel élete előtt estek meg, és a néhai szavait, tetteit vagy a férj és feleség intim pillanatait idézték. Amikor kérdőre vonta őt, hogy mindezt honnan veszi, a gyermek nem felelt, ám sötét tekintetében a fenyegetés napról napra erősödött. Nem csoda, hogy Fruzsinában lassan vallásos meggyőződéssé vált, hogy valami démoni erő a férjét hozta vissza az életbe a fia testében csak azért, hogy bevégezze haragját.”

A gróf mélyet sóhajtott, majd körbemutatott a szobán: „Olyannyira nagy rettegés lett úrrá rajta e lehetetlen következtetés miatt, hogy itt, a kastély e félreeső szegletébe húzta meg magát, csak hogy ne találkozzon a lassan kamaszodó fiával, akinek dühkitörései már a szolgáknak is feltűnetek. Elgondolom, ahogy az ablaknál áll, a havasokat fürkészi az alkonyatban, és a halálon túli dühös, bosszúálló akarat mibenlétén tűnődik. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak a jó szenvedélyek és kellemes vonások öröklődnek utódainkban. Néha elismerjük a gonosz vonások átáramlását is. Ám a szinte elképzelhetetlen, hogy valaki egyetlen gyilkos szándékot kapjon hagyományként az apjától”.

A gróf a fejét csóválta, majd megismételte: „Elképzelhetetlen”.

Megköszörültem torkom, és jó idő óta először szólaltam meg, amin magam is csodálkoztam, hisz ismerhetnek, szívesen hallatom a saját hangom. Megkérdeztem, mi lett kettejük végzete. Mert akkor már nagyon is sejtettem, hogy e történet jóra nem vezethet, ám azt még mindig nem értettem, hogy e százéves história miért nyomasztja úgy a háziakat.

„Az történt, amit várni lehetett. Mikor a fiú tizennyolc éves lett, apja halálának évfordulóján belopódzott ide, az alvó anyjához, és fojtogatni kezdte. Az asszonynak volt annyi lélekjelenléte, hogy megrázza csengőjét, mire besietett a szomszéd szobában alvó cseléd, aki sikoltozásával felverte a házat. A megzavart merénylő elmenekült, egészen Besztercebányáig szaladt.”

Döbbenten fészkelődtem ültömben, kérdezni akartam, hogy miképp írt minderről Fruzsina, de a gróf folytatta: „Kivártak mind a ketten, majd nagy üzengetés kezdődött. Végül két hét múlva, félúton, egy tót falu határában találkoztak, tanúk jelenlétében. Fruzsina addigra megállapodott magával, mert megértette, hogy vagy az életet vagy a fiát választja. Mindent felajánlott a gyermeknek, a kastélyt, az uradalmat, mindent, ő maga pedig a lengyel határ mellett, szegény rokonoknál húzódott egyetlen szolgálójával. A jegyzeteit itt hagyta, elrejtve görög filozófusok kötetei közé”. A gróf a polcok irányába mutatott. „Pár éve fedeztem fel őket, mikor a könyvtárat rendeztem, apám halála után. Akkoriban nősültem, és az egész birtokot újra akartam szervezni. Képzelheti, milyen döbbenten olvastam e régi históriát. Jómagam a gyilkos hajlamú fiú leszármazottja vagyok. Soha nem éreztem korábban hasonló indulatot, szelíd és elmélkedésre hajlamos embernek ismert mindenki.”

Talán nyilvánvaló, hogy szinte szabadkozott, ezért én is visszakérdeztem, arra, amit bizonyára önök is észrevettek szavai sorában: korábban?

A gróf lehunyta szemét, és arca megfeszült, láttam rajta, nehezére esik folytatni, de azt is éreztem, a gyónás öröme lebírja szégyenét. „Felségemet egy bálon ismertem meg két éve. Szerelmünk gyors volt és forró, és ma már hihetetlenül érzelemdús. Rövid udvarlás, szinte felületes ismeretség után kértem meg a kezét. Nem a környékből való, rokonoknál volt Besztercebányán, midőn a bálon elém tűnt ragyogása, mely megigézett. Nem is gondolkodtam, bár talán, ha jobban szemügyre veszem, ha hagyom magam elmélyedni a nagyon is ismerős vonásokban…talán másképp döntök végül”.

Nem értettem, ezért halkan kértem, magyarázza meg, mire gondol, de nem kellett a biztatás, mert szinte kétségbeesetten buktak már ki ezután belőle szavak. „Ó, ha nem volt még házas, akkor nem tudja milyen ez. Amidőn elmúlnak a mézeshetek, és a megszokás úrrá lesz a páros tagjain, előjönnek a bosszantó szokások – ezt sejtettem, hisz elég olvasott voltam ahhoz, hogy felkészüljek ilyen fordultra. De uram, higgye el, itt nagyon is másról volt szó. Egyszerűen arról.”

Kivárt, mint aki nem tudja, kimondja-e, majd felpattant, az ajtóhoz sietett, kinyitotta egy hirtelen mozdulattal, aztán mikor látta, odakinn nem hallgatózik senki, sietve becsukta, és visszajött elém. „Látja, ezt teszi velem. Gyanakszom és kételkedem.”

Csak annyi bukott ki belőlem, amit bárki más kérdezett volna: miért.

„Mert tudja.” Bólintott a gróf, majd fel-alá kezdett sétálni a karosszékem előtt. „Érzi, sejti, a szíve mélyén bizonyos róla, hogy mire vagyok képes, hogy mit érzek, hogy mit gondolok.”

Megtorpant, majd lenézett rám, és bevallotta. „Meg akarom ölni”.

Elsápadtam, és hátra dőltem székemben, mint ki menekülni akar, mire sietve így folytatta: „Persze nincs rá indítékom, nincs rá magyarázatom, de higgye el, iszonyatos düh és ingerültség van bennem, ha már meglátom, akkor is. Elképzelem, hogy kezeim a hattyúfehér nyaka közé fonom, és addig szorítom a gyenge húst, addig morzsolom a gége porcát, míg a tekintete vörösbe nem borul, a nyelve ki ne fordul lilán szájából, hogy aztán mint egy rongycsomót engedjem a lábamhoz Ez minden vágyam, ez az egy dolog tenne boldoggá, bármennyire nem érdemli meg a halált és a gyűlöletet, hisz nem tett semmit, hisz csak létezik…”

Zihálva elhallgatott, majd visszaroskadt székébe, aztán belső zsebéből egy papírlapot vett elő, és fád mozdulattal felmutatta nekem. „Az előbb azt mondtam, nincs magyarázatom minderre. Nos, egyvalami van. Amikor kezdett eluralkodni rajtam ez az indulat, eszembe jutottak a Fruzsina jegyzetei. Felbéreltem hát egy bécsi specialistát, aki elvégezte a feleségem családfájának kutatását. Ahogy említettem, nőm nem környékbeli, de az illető viszonylag gyorsan vissza tudta követni a származását. Sajnos gyanúm beigazolódott. Fruzsina annak idején másodszor is férjhez ment, és még két gyermeket szült. Az egyik elhalt hároméves korában, azonban a lány megélte a felnőttkort, és egy gazdag kereskedő felesége lett. A család nem hagyott lenyomatot a történelemben, északi városkákban éldegéltek utódaik, mígnem a legutolsó ágacskája megszületett a feleségem személyében. Hogy aztán gonosz sors idesodorja őt, a bálra. Azt gondolom ma már, hogy talán ez a végzet volt. Az örökség, melyet nekem szántak beteljesíteni. Egyenesen a kezeim közé juttatva az áldozatot, a bosszú istene eleget kíván tenni halott ősöm akaratának. És aztán már csak annyi kellett, hogy vérem, lényem felismerje benne mindazt, ami Fruzsinából származik, és e gyúanyag nemcsak hogy megrontotta a házasságunkat, hanem életveszélyes közösségé tette azt.”

Felnézett rám, szemei könnyektől csillogtak. „Mit tegyek, mit tanácsol?” kérdezte szinte esdekelve.

Természetesen a válást javasoltam neki. Mivel pápisták voltak, ez persze némi bonyodalommal járhat, de a körülményeket figyelembe véve, nem láttam más megoldást. Ismereteimből előkutattam, hogy kell megindítani az eljárást, ő figyelmesen, bólogatva hallgatott. Megadtam neki egy szécsényi kolléga nevét és címét, aki képes egy efféle vállalkozást véghez vinni, amit ő le is firkantott egy lapra. Tanácsoltam még neki, hogy addig is – a procedúra végéig – válasszák el egymást, költözzenek külön településre, de legalábbis ne érintkezzenek. Látszólag egyetértett, ám tanácsaim egy idő után már láthatólag untatták, nem figyelt, közönyösen magába fordult, végül megköszönte észrevételeim, és ismét tölteni akart, amit én elhárítottam.

Alkonyodott, mikor kocsim elhagyta a kastélyt. Az út kanyarulatából még visszanéztem az égbe törő falakra és tornyokra. Mintha az egyik ablakban fehér, karcsú alak állt volna – talán a gróf asszonya, talán Fruzsina kísértete.

Hetek múlva megörvendeztetett az üzenet, szécsényi barátom rövid levele, melyben megköszönte ajánlásomat. A gróf jelentkezett nála, tárgyaltak a válás megindításáról, megkezdte az egyházi szervek bevonását is. Bevallom, ezután feledésbe merült az eset nálam, lefoglaltak ügyes-bajos dolgaim. Néha felöltött bennem, hogy vajon mi lehet e sorsüldözött párral, őszintén reméltem, hogy immár szeparáltan tengetik napjaikat, biztonságban, némiképp megnyugodva. Nem hittem volna, hogy ma ezzel a hírrel kell szembesülnöm.

Mikszáth körülhordozta tekintetét rajtunk, apró szemei egészen elsötétetek, majd jókora füstfelhőbe burkolódzott, talán hogy ne lássuk a könnyeit.

Ügyvéd barátom levelét kaptam kézhez délelőtt Szécsényből. A grófról írt. Az eset kellőképpen homályos volt ahhoz, hogy a besztercebányai elitben szóbeszéd és pletyka kapjon szárnyra. A lényeg nagyjából annyi, hogy a gróf hosszú külföldi tartózkodás után tért meg a kastélyába. Gondolom, tanácsomra hallgatva el akart magát és indulatát különíteni az asszonyól, ezért utazott el. A szolgálónak azt mondta, Besztercebányán bérelt szobát, csak kedves könyveiért jött. Nem tudhatta, hogy időközben az asszony kedvenc tartózkodási helye lett a könyvtárszoba, ahol nekem mesélte el bús történetüket. A cselédség csak veszekedés zajait hallotta, majd üvegcsörömpölést, és egy szörnyű sikolyt. Mikor berontottak, a törött ablaküvegen át lenézve, odalenn a fenyőfák tövében, a mélyben pillantották meg kettejüket. Azt mondják, össze voltak kapaszkodva, szerelmes ölelésben hulltak a mélybe. Kevesen tudják, hogy egy végső harc, egy szörnyű indulat tántorgó ritmusa lökte őket a pusztulásba. Kolossy öröksége, a bosszú a síron túl is célba ért.

vége

 

  

Szólj hozzá!
2017. november 20. 19:22 - Valmont

Háború isten ellen

durer_revelation_four_riders.jpg

Az utolsó háborút isten ellen vívjuk, mert meg fogja unni a Twittert, a fácsét, az instás szűrőket, a pornót, a gyerekmunkát a Nike-gyárakban, az olajban fetrengő sirályokat, a templomajtóban vörös fejjel szitkozódó híveket, a sós karamell ízű kólát, a # lefejezosvideot, az aranyporral készülő degusztációs menüket, a gépekbe vetett hitünket meg az összes többi ilyesmit - a sor szabadon folytatható.

A lenti történet persze nem feltétlenül rólunk szól (van benne utalás más világokra, melyek közül az egyik lehet a miénk is), de persze rólunk is szólhatna, sőt, a befejezés - ami persze egy kezdet - akár még felénk is mutathat. Az alapötlet innen jött, van benne három-négy zseniális írás, és pár unalmasabb. Főképp kettő hatott rám inspirációként: a bábeli torony plasztikus rajza, és egy másik, ahol angyalok egész természetes módon jelennek meg a földieknek. Ha már angyalok, ne feledjük a másik mintát, a Nancy in Hell on Earth igazán attraktív de ultrabrutális angyalait se. Aztán van az új, Nádasdy-féle Színjáték fordítás, mely tényleg szórakoztató, és valahol ott volt a fejemben egy istent kereső madárraj története is, amiről Borges írt egy nagyon szép példázatot.   

 

Isteni színjáték

 

Leszakadt az ég palástja, és mögüle kirajzottak a dühös és vérszomjas angyalok. Mind más és más módon látott neki a végítélet beteljesítésének: volt, aki lándzsája minden átdöfő pengéjével, más kürtéjnek falakat rogyasztó harsogásával, míg a harmadik a tekintetéből lövellő lánggal pusztította az embereket. Ezren és ezren voltak, az égből támadtak, dühös darazsak módjára, majd a föld alá bújtak, és a pincékben, óvóhelyeken keresték a menekülőket, aztán a vizek habjain vágtáztak, hogy felleljék a hajók legénységét. Könyörtelen, hideg tekintettel végzeték munkájukat, szenvtelenül teljesítették be isten akaratát, hang és minden érzelem nélkül ölték halomra a föld lakóit.

Az utcákat elborították a temetetlen testek. A vér belecsorgott a csatornákba, elárasztotta, és vörösre festette a folyókat, tavakat és a tengereket. A templomokban, ahol az utolsó pillanatig könyörögtek a hívek az istenhez, mint aratáskor a kalász, egymásra dőltek a padokban a halottak. Anyát gyermekével, apát fiával, idősebbet a fiatallal, férfit az asszonnyal együtt öltek le a tomboló égiek. Végeztek a kisdeddel, ki a bölcsőből tekintett fel rájuk bizakodva, de ugyanígy a tolószékben nyáladzó aggastyánnal is. Elpusztították a terhes asszonyt magzatával együtt. Menekülés körben mészárolták le a családokat, egyenként, egymás után, hogy a szeretteik elvesztésének látványa még szörnyűbbé tegye a halálukat.

Ez az írás jelenleg nem elérhető. A tervezett, második novelláskötetem részét fogja képezni. A kötet munkacíme "Háború isten ellen", a megjelenés várható maximuma 2025. május. További információk hamarosan.

1 komment
2011. május 15. 07:46 - Valmont

Valami történt

Ideje, hogy bevalljam, mostanában nem megy az írás. A héten ugyan elkezdtem valamit, de kínkeservvel haladtam vele, és egyébként meg nem éreztem benne az erőt. Pedig az ötletek folyamatosan jönnek...

Talán mindez amiatt van, hogy majd egy hónapja erősen, szinte ájulásszerű fájdalommal bevertem a fejem. Talán megsérült az agyam azon része, mely...de ez hülyeség. Inkább a változások miatt van, melyek bekövetkeztek életemben. Azt figyeltem meg, hogy leginkább a szélsőséges és normális léthelyzetek egymásnak feszülésénél lehet írni. Ha például van egy nyugodt környezeted, háttered, de folyamatosan időzavarral küzdesz. Vagy épp ellenkezőleg: bőven lenne időd írni, de egyébként egy vagy több egyéb probléma ott kavarog fejedben, és minduntalan előre tülekedik a gondolatok sorában.

Mindenesetre az egyik változáshoz kapcsolódóan ismét a Járványügyi álmok című novelláskötetből rakok fel egy tízoldalas anyagot. Valamennyi önéletrajziság van benne, aki valaha dolgozott ügyfélszolgálaton, talán rá fog ismerni néhány általános érvényű megállapításra, igazságra. A cím hangzását Faulknertől vettem (akit egyébként - ahogy öregszem - egyre nagyobb írónak tartok), a hangulata, és a kezdés pedig egy film noiros moziból lett kölcsönözve.   

 

 

Míg fekszem a mélyben

 

 

Idelenn lebegek a Diana utcai víztározó főmedencéjének alján, és azon tűnődöm, ki ölhetett meg. A víz, mely kiszorította belőlem a szuszt, a kolonc a lábamon és a púp a tarkómon, mely már sosem fog lelohadni – mind a rejtély kirakósának egy-egy darabja.

Persze, tudom, messzebbre, jóval messzebbre kell visszatérnem emlékeimben, hogy megértsem ezt az egészet. Lassan végigpörgetem hát magamban a dolgokat, sejtve, hogy inkább a belőlem kiázó düh az, ami fontos, és nem a múlt. A düh a jövő.

Ha őszinte vagyok magammal – és most már miért is ne lennék – kevés szerethető dolog volt az életemben. A családom mesze, vidéken élt, barátaim a fővárosba költözésem után nem kerültek. A várost az első perctől, és aztán tíz éven át szakadatlanul rühelltem. Ez még nem harag volt, csak megvetés, nyomasztó rosszkedv. Ki nem állhattam az összefirkált, gőgösen szecessziós épületeit. A szemetes járdákat, a kocsisorokat, a buszokon préselődő tömeget. A rikító, ostoba reklámokat, melyeket minduntalan a szemem elé villantott. A terepjáróban nyomakodó sofőrjeit, az utcán ténfergő koldusait. Idegesítettek a végtelen útfelújítások, az örök renoválások, a bűz és a kopott színek. Minden, ami új volt ebben a városban, ízléstelennek tűnt, minden, ami régi, merevnek és szürkének. Csapdába csalt, és rám telepedett, mert csak itt szerezhettem munkát, de a pénzem is elköltette. Boltjai drága és túlzó kínálattal, az albérletem havonta ismétlődő teherrel, kultúrája érthetetlenül távoli hangjaival frusztrált. A fák ugyanúgy szenvedtek a szmogban, mint én. Csak idő kérdése volt, hogy kidőljünk.

Ám mindez kevés lett volna ahhoz, hogy gyilkoljak.

Az igazi harag a munkámból fakadt. Éveken át, lassan, alattomosan gyűlt bennem, mígnem rájöttem, hogy milyen messzire sodorhat.

Ám csak sorban, legyünk alaposak, kezdjük itt is az elején.

Majd egy évtizede vagyok, illetve voltam a fővárosi vízművek Turbán utcai ügyfélszolgálatának dolgozója. Egy kis irodánk van a budai hegyekben, nem messze attól, ahol most libegek. A környéken lakó gazdag emberek lusták voltak bemenni a központi ügyfélszolgálatra, a Váci útra. Valamelyikük ismerőse a vízműveknél volt vezető beosztásban – így létrejött ez a kirendeltség. Felvettek hozzá egy főnököt, Andrást, Marikát, az ügyfélszolgálatos váltótársamat, a könyvelésre három nőt, Ernőt, a karbantartót és engem. Ez volt az első és az utolsó munkahelyem.

Az ügyfélszolgálati munka maga az élet metaforája. Kellemetlen, változékony és kompromisszumok sorát hordozó. Minden egyes alak, aki belép az ajtón, potenciális őrült. Mindenki, aki rossz számlát kap, dühöngő fenevaddá válhat asztalomnál. Minden probléma, ami eléd kerül, megoldhatatlan a cég merev struktúrája miatt. Bármennyire is igyekeztem, az általam képviselt rendszerrel szemben nem tehettem semmit. A bajokat nem kijavítani, csupán enyhíteni, a panaszokat csitítani tudtam. Éveken át kerestem a kiutat ebből a kényszerhelyzetből – de csak falakba ütköztem. Aztán, nem is olyan régen, rájöttem, hogy mindezek miatt már nagyon dühös vagyok.

Anyám mindig azt mondta, már gyerekkoromban hevülékeny, ingerült kisfiú voltam. Később, felnőttként, az iskolában majd az ügyfélszolgálaton megtanultam uralkodni mérgemen. Talán túlságosan is jól. Sejtettem, ha a hozzánk betérő gazdag panaszosok arcába vágnám dühömet és tehetetlenségemet, másnap már nem kellene bejönnöm dolgozni. Visszafogtam hát magam, és nyeltem. András, a kopasz, ötvenes főnök, ki már csak a nyugdíjra várt, gyakran megdicsérte hidegvérem. Ilyenkor elképzeltem, hogy a levélbontó kést a koponyájába döföm, és a nyelet elcsavarva a csontba töröm a pengét. A szőrmebundás hölgyet, aki a számlán sérelmezett összegnél tízszer többet költ el a napi bevásárlásnál, szívem szerint benzinnel gyújtottam volna fel. A fiatal házaspárt, aki a vízminőség ellen háromszor nyújtott be panaszt, ecettel teli hordóba fojtottam volna. Mindezt megterveztem és eljátszottam magamban, az utolsó részletig, de nem használt. A düh egyre csak nőtt és fortyogott bennem. Semmi nem tisztított meg tőle, az időnkénti barátnők, a kocogás vagy a tiszta szesz sem ért semmit. Ez a harag olyan volt, mint egy rákos burjánzás, vagy mint az a dél-amerikai bélféreg, mely a vizeletsugáron át jut a testbe, és ott több méter hosszúra megnyúlik.

A környezetemben lévők sem sokat segítettek. András unalmas és zárkózott ember volt. Reggel behúzódott a hátsó irodájába, és azután csak ebédidőben, illetve munka végén láttuk ismét. Ha különösen fontos vagy főnökért kiabáló ügyfél ült előttünk, akkor nagy kegyesen előbújt, és csitító, sima hangján megoldotta a problémát. Megvetettem, biliárdgolyó fejében nem láttam semmi érdekes gondolatot vagy érzést. Haszontalan volt, mint az ürülék, mely reggel kijött belőle. Ha nem születik meg, és nem mászkál ennyi ideig a bolygón – semmi nem változott volna a világon. Ez az üresség felháborítóbb volt, mint Marika fecsegése.

Ő túl nyílt volt. Még a kezdtek kezdetén három nap alatt mindent megtudtam az életéről. Az impotens férjéről, a haszontalan kamaszlányáról és a hülye rokonairól. Be nem állt a szája, folyton vagy őket ócsárolta, vagy velük kacarászott, pletykálkodott, veszekedett a telefonban. Ha épp csöndben volt, akkor evett. Hatalmas szendvicseket reggelizett, ebédre fazéknyi leveseket, sülteket, délután édességet habzsolt. Mégsem hízott el. Nem volt sovány sem, csak arányosan vastag, mindenhol. Nyakán, karján, lábán feszültek régies ruhái, mintha pár számmal kisebbek lettek volna. Tudtam, amellett, hogy lenéz, a hátam mögött mindenféle őrültséget terjeszt rólam az irodában.

Néha, késő délutánonként különös elváltozáson ment keresztül. Eltelve az étellel, székében elomolva, a sárga napfénybe tartotta arcát. Ajka lebiggyedt, szája elnyílt, és szeme elkerekedett. Mintha befelé figyelt volna, meglepetten rettegve valamitől. Ki tudja, milyen képek vonultak el vak tekintete előtt, hol járt képzeletében?

Még az is lehet, hogy volt valami torz és rejtett szörnyűség a személyiségében vagy múltjában – ami miatt gyilkolnia kellett időről időre, mint nekem. Csak az ő áldozata én lettem. Persze ez csak egy ötlet.

Nem voltak barátai. Mivel túl pletykás volt, a hátsó részlegben dolgozó könyvelők nem szívesen álltak szóba vele. Igaz, velem se. Két fiatalabb nő és egy idős asszonyság vezette fel a behozott reklamációkat. Ők vizsgálták ki, levelezték le őket. Elkészítették négy kerület havi számláit, korrigálták őket, majd kijavították a korrekciót is. Főképp egymással társalogtak, bár, ha betértünk hozzájuk valamilyen hivatalos ügyben, majd mindig csöndben dolgoztak. A baráti viszonyok folyton váltakoztak körükben, soha nem lehetett tudni, melyik páros közösíti ki épp a harmadikat.

A csapathoz tartozott még Ernő, a karbantartó, egy mokány, barna emberke is. Halk volt, szelíd szavú és nagyon készséges. Azt gondolom, senki nem vette emberszámba, ahogy én sem. Az ő feladata volt a pár utcával feljebb lévő víztározó, mostani sírom felügyelete is. Nagy kulcsokat hordott az övén, melyekkel mindenhova bejutott. A nap végén leadta nálunk. Akármelyik dolgozó megtehette hát, hogy elsüllyessze itt a testem.

Ernő keveset beszélt, akkor is csak munkáról. Marika régebben, pár éve próbált kikezdeni vele, de nem járt sikerrel. Talán homokos volt. Mindenesetre a dolgát ellátta becsülettel. Észre se vettük, hogy feltűnik, megszerel valamit, és már odébb is áll. Legjobban még a nagy fémtáskája jelezte ottlétét. Gyakran belerúgtam, ilyenkor napokig fájt a lábam. Mikor szitkozódva felnéztem, láttam, a kirakati növényeket locsolja, vagy égőt cserél. Dühítő volt ez a szürkeség és láthatatlanság.

Később Marika elmondta, hogy a gyerekei nem állnak szóba vele. Valahol itt, a hegyvidéken laktak, míg Ernő odalenn, egy apró panelben. Kitanítatta, felnevelte őket – és a kölykök így hálálták meg. Talán szégyellik, talán csak túlléptek rajta.

Amilyen kiismerhetetlen volt Ernő, olyan jól zártam el én is a mindennapi dühömet. A gyomrom és az ágyékom közt fészkelt, éjszakánként, a Moszkva téri apró lakásban fekve elalvás előtt gyakran tapogattam. Volt, hogy már a bőrömön át is éreztem a dudort, és tudtam, ismét ölnöm kell, különben elpusztít. Ilyenkor másnap reggel még gondosabban készülődtem. Fehér ingem tűhegyes gallérját levasaltam, nyakkendőm alját fekete nadrágomba tűrtem. Busszal mentem fel az Istenhegyi úti megállóig, onnan pedig elsétáltam az irodába. Ezek voltak a legszebb és legnyugodtabb percek életemben. A hegyek és a fák köröttem olyanok voltak, mint egy természetfilm díszletei. Mintha nem is a fővárosban, hanem egy vidéki szanatórium parkjában sétálnék. Néha még fütyültem is, főképp, ha a csomó sem nyomta a hasamat.

Aztán be kellett mennem az irodába dolgozni.

Minden nap akadt olyan ügyfél, akivel nem lehetett mit kezdeni. Ez volt az egészben a legrosszabb – a tehetetlenség. Még ha az illető nyugodt és kultúrált reklamáló volt, akkor is feszített és dühített a tudat, hogy azonnal nem tudok semmit megoldani. Képtelen voltam orvosolni a gondokat. A türelmüket kértem, és levelet ígértem. A legtöbbjüknek ez persze nem volt elég, közülük kerültek ki az igazán nehéz esetek. Marika később érkezett, tízkor, és ő maradt az esti műszakra. Azt mondta, akkor kevesebb bolond jár be.

Nálam folyton felbukkantak, hogy különféle módokon felszítsák haragomat. Voltak, akik csak grimaszoltak, és arckifejezésükből leolvashattam mindent. Mások szúrós, kellemetlen megjegyzéseikkel igyekeztek felhergelni. Megint mások fokozatosan emelték hangjukat, míg a beszélgetés vége kiabálás lett. Az ilyen jelenetek után percekig, órákig, napokig nem bírtam megnyugodni. Azt hiszem, túlérzékenységnek mondják az ilyesmit. Éjjelente forgattam magamban a történteket, elemeztem a helyzetemet, saját hibáimat. Újrajátszottam képzeletemben az egészet százszor, ezerszer – számomra dicső és diadalmas befejezésekkel. A bennem feszülő düh egyre csak nőtt, minden emlékszilánk fájdalmas döfés volt gyomromban. Évekkel ezelőtt megéreztem – tennem kell valamit, különben a dolgoknak rossz vége lesz.

Egy olyannal kezdődött, aki sokadszorra jött vissza hozzánk. Az új órájának mérési eredményeit sérelmezte, úgy vélve, túl gyorsan forog benne a számlálókerék. Előttem van az arca, ebben a zöldes fényben, a medence alján is fel tudom idézni asztalom előtt ülő alakját. Nyurga, negyven körüli férfi volt. Úgy nézett ki, mint egy középiskolai matematikatanár. Csontos képén megfeszült a bőr, és sötét tekintetében nem láttam megértést, csak kimondhatatlan elégedetlenséget.

Tudtam, hogy nem fog leállni. Korábban már beszélt Marikával és Andrással is. Azon a májusi délelőttön ismételten panaszt akart benyújtani a korábbi panaszlevelének késedelmes kivizsgálása miatt. Olyan hangszínen beszélt, amitől a kezem az asztal alatt, a combomat markolászva is remegni kezdett. A pökhendiség és a sértő él egy sajátos keveréke volt, minden szava savba mártott nyílvessző. Tudtam, hogy provokálni akar, hogy aztán ellenem is panaszt tehessen. Főképp az iroda dolgozóinak értelmi képességeire, iskolázottságára tett megjegyzéseivel próbálta ezt elérni. Marika már rég kiosztotta volna, majd hazaküldi – de ő még nem ért be, én pedig tehetetlenül hallgattam Aztán, mikor a sértegetés kifulladt, és papírt kért az új leveléhez, megtörtént. Elécsúsztattam egy lapot, majd tollat nyújtottam felé. Ujjaink egy pillanatra összeértek, és amikor megéreztem a bőre melegét, kirobbant belőlem a düh.

Nem volt látható dolog. Semmi különös nem történt, csak felvillant bennem minden gyűlölet, pont akkor, mikor megérintett. Ma sem tudom, hogy működött, talán valami rejtett biológiai áramlással, energiaátvitellel vagy egyéb paranormális módon. A férfi velem szemben elsápadt, majd köhögni kezdett. Aztán összegörnyedt, és szinte elbújt az asztal alá. Amikor felállva megnézem őt, már vörös volt a padló. Sugárban vért hányt a saját cipőjére, és néha tehetetlenül felpislogott rám. András hívta a mentőket, de akkor már késő volt, kiterítve, mint egy leszúrt disznó feküdt a szőnyegen, feje alatt kabátommal.

Míg a többiek izgatottan tárgyalták a történteket, a szűk kis mosdóban lemostam arcom. Akaratlanul is gyomromra tettem vizes kezem, és éreztem, a hasfalamból eltűnt a feszültség. Akkoriban még nem tapintottam ki a dudort, csak időről időre egy erős szorítást éreztem odalenn. De akkor ez felengedett, és a vizeletszagú helyiségben állva olyan volt, mintha székelés után a teljes bensőm, a belek, a nyálkás tekervények, a vörös mirigyek, a bordák csontjai, a bíbor és lila, erekkel átszőtt szervek csomói kijöttek volna belőlem. Üres voltam és nyugodt. Jelenlegi állapotomhoz hasonlítom az érzést – mintha mély, sűrű folyadékban, talán magzatvízben lebegnék, mely beburkol és körbefog.

Ahogy kiléptem a mosdóból, megütötte fülem az egyik számlázó bátortalan megjegyzése arról, hogy több gondunk nem lesz az ügyféllel. Ernő egy mocskos ronggyal mosta fel a vért – melynek érezni lehetett a szagát a levegőben. Mélyen beszívtam, és megértettem, hogy én tettem, és hogy jól tettem.

Ezután hosszú hetek, talán hónapok teltek el a következőig. Akkor még nem tudtam, de ismét fel kellett gyűjtenem a megfelelő mennyiségű dühöt, hogy ölni tudjak. Később az egésznek lett egy ritmusa. Megtaláltam odalenn a csomót. Figyelemmel követtem növekedését. Belebámultam az ordító arcokba, hagytam, hogy elmondják átkaikat, tűrtem a cüccögésüket, míg az adatbázisban kutakodtam. Rögzítettem panaszaikat, és vártam a következő áldozatot. Tudtam, olyan kell, aki megérdemli.

Hogy az ki legyen – nem volt nehéz eldönteni. Mindig van olyan, aki megérett a halálra. Naponta találkozunk emberekkel, akiket szívesen eltörölnénk a föld színéről. Számomra az is fontos volt, hogy az illető ügye, mely nyomasztó teherként horgonyzik adatbázisaink mélyén – végre lezáruljon. Ha úgy tetszik, csak a munkám végeztem, igaz, más, kifogásolható eszközökkel. Problémát oldottam meg, véglegesen, olyan tökéletességgel, amire a cég nem volt képes. Mivel magamra hagytak, a képességem maradt egyetlen mentőövem a kezelhetetlen ügyek esetében.

Egy nyárvégi délelőtt került sor a másodikra. Óvatosabb lettem, nem akartam jelenetet. Mikor kipirulva, a kiabálástól megizzadva elhagyta az épületet, kisétáltam utána az utcára. Követtem őt pár méteren át, majd megszólítottam. Meglepetten fordult hátra, és automatikusan nyúlt a tollért, melyet szerintem ott hagyott nálunk. Persze, hogy az én tollam volt, csak azért kellett, hogy megérinthessem.

A tűző napfényben és a forróságban egy pillanatra úgy tűnt, kudarcot vallok. Visszaadta a tollat, és köszönés nélkül sarkon fordult. Kétszer is érintettem közben, és éreztem azt a zsibbasztó, könnyű áramütést, mint legutóbb is. Ez a nő, ez a harmincas, filigrán, kosztümös üzletasszony azonban erősebb volt, mint az első áldozatom. Bizonyára esténként, munka után lejárt egy méregdrága edzőterembe, hogy aztán hazamenve átnézze a számláit, keresve, melyikbe köthet bele. Hat lépést megtett még, majd összerogyott. Nem kellett közelebb mennem, onnan, ahol álltam, onnan is láttam, hogy a szíve tájékát markolássza. Pár másodpercig még mozgott lába is. Körbefordultam – az utca üres volt. Visszamentem az irodába, és vártam a mentő szirénáját.

Soha nem éreztem lelkiismeretfurdalást, csak a babánál. Ez egy hosszú várakozás végén történt. Nagyon figyelmetlen voltam, és máshol járt az eszem. Akkoriban nem volt megfelelő áldozat. Valahogy az összes reklamáló túl esetlennek, szánalomra méltónak tűnt. Néha azon kaptam magam, megértem őket.

Egy este, mikor én maradtam a kései műszakban, behozták azt a gyereket, egy kis, fonott kosárkában. Az anyja egy megrepedt vezeték miatt akart bejelentést tenni, mely minduntalan elárasztotta az utcájukat. Emlékszem, kemény fagyok voltak, joggal sérelmezte, hogy nem tudnak feljutni kocsival a lakásig. A gyerek végig ott gügyögött mellette egy széken, szeme előtt forgatta a cumiját és nyáladzott. Mikor végeztek, a nő felkapta, mint egy csomagot. Ekkor a baba kezéből kiesett a cumi, én pedig, mivel a lábamhoz gurult, lehajoltam érte. Adhattam volna az anyának is. Annál is inkább, mivel a padló piszkos volt. Mégis, akaratlanul is a kiskölyöknek nyújtottam. Csak hogy érezzem, milyen érzés, mikor egy ilyen apró ember elvesz tőled valamit.

Nem haragudtam rájuk. Egyszerűen csak túl sokáig gyűlt bennem a méreg.

Amikor elkezdett köhögni, az anyja elsápadt. Aztán nagyon hirtelen elhallgatott mindenki. Eltelt öt vagy hat másodperc, míg rájöttünk, hogy nem lélegzik. A nő szinte kitépte a takarók közül, és védekezően elfordult. Biztos vagyok benne, hogy megérzett valamit. Nem mertem közbeavatkozni, halk nyöszörgésféle tört elő belőlem, sután léptem egyet előre, majd hátra. Néztem, ahogy az anya előbb az apró szájban turkál, majd a mellkast és a torkocskát nyomkodja. A baba azonban csukott szemmel hevert keze közt, mint egy rongybábu – és továbbra sem lélegzett. Most, a víz mélyén, már tudom, min mehetett keresztül. Ott és akkor azon járt az eszem, hogy vajon mennyi ideig bírja agykárosodás nélkül.

Aztán, mikor az anya végre felsikoltott, András feltépte az ajtaját. Soha nem örültem még ennyire a látványának. Valamiképp azonnal megértette, mi történt. A nőhöz rohant, és nem próbálta elvenni tőle a testet. Egyszerűen csak villámgyorsan ráhajolt a gyerekre, két ujjával összecsippentve azt a pici orrlyukat. Aztán belefújt a szájába.

A következő, amit hallottunk, a baba köhögése majd sírása volt.

András hátralépett, karba tett kézzel bámulta, ahogy a nő ringatni és babusgatni kezdi a babát. Egyiken sem néztek rám, mintha ott se lennék. Jobbnak láttam kitántorogni a friss levegőre. Amíg a fagy átjegesítette kopott öltönykabátom, elhatározásra jutottam.

Közeledett a karácsony, a megbékélés lehetősége. Leszaladtam hát három háztömbnyit, és megszabadultam a dühtől. A buszmegálló felé menet volt egy ház, melynek kerítése mögött óriási, meghatározhatatlan fajtájú kutya várta a járókelőket. Ha elfelejtetted, hogy ott van, hördülő csaholásával a frászt hozta rád. Most, a pattogó hidegben állva megvártam, míg kiugatja magát, majd benyúltam, és megragadtam az állkapcsát. Amikor belém mart, éreztem, elönt a düh. Felvinnyogott, majd hátsó lábai megroggyantak. Elengedte a húsom, és eldőlt. Soha többé nem hallottam hangját, de a tetanusz napokig fájt.

A következőnél majdnem lebuktam.

Marika ügyfele volt, vagyis ő foglalkozott vele több alkalommal. Egy idős, csupa csipke és ránc, félig süket hölgyike. Én csak kaján mosollyal hallgattam, ahogy Marika hosszú délutánokon át hiábavalóan és üvöltve győzködi arról, hogy a számláin nincs rajta a szomszéd vízfogyasztása.

Aznap azonban rám maradt a dolog. Marika kiszaladt a boltba, hogy bevásároljon húsvétra. A vénség pont ekkor tipegett be, és pár perc értetlenkedő zsörtölődés után leült az asztalomhoz. Mikor reszkető kezeivel kezdte előszedegetni gyűrött számláit, beadványait, kacskaringós betűkkel írt leveleit – tudtam, nem lesz jó vége.

Gondosan átnéztem mindet. Húztam az időt, hátha visszaér Marika. A hölgy csak ült velem szemben, remegő fejjel, néha köhintett egyet. Mikor már nem várhattam tovább, elmondtam az igazat. Hogy a szomszéd nem lopja a vizet. Kétszer kellett megismételnem, mert nem értette. Láttam a küszködést a szemében, ahogy a számat figyelte, és fülelt. Azt hiszem, ez a kudarc dühítette fel, hogy nem hallott jól. Mikor magyarázni kezdtem, még kevésbé értett. Beszéltem, amíg lehetett, de aztán kifogytam az érvekből. Csöndben ültünk talán percekig is, vártam, hogy valami történjen, bejöjjön egy másik ügyfél, visszaérjen Marika, vagy kinézzen ránk András. Közben nyomult, tolult fel bennem a düh, mint a vaskos hányinger. Épp ezért nem vettem észre, hogy az öreglány is felhúzta magát.

Persze voltak jelek. A feje még jobban kilengett. Púderes arca sötétebb árnyalatúra változott. Kesztyűs keze szorosabban markolta az asztal szélét. És amikor már nagyon hosszúra nyúlt a hallgatásom, egészen nyilvánvaló lett, hogy dühös. Kiáltozni kezdett, mint aki elfelejtette, hogy más még jól hall. Sok szavát meg sem lehetett érteni. Főképp az őt ért megaláztatásról és a pimaszságunkról beszélt. Hogy kihasználjuk korát és fogyatékosságát. Kikérte magának a bánásmódot. A homályos magyarázatokat. Az érthetetlen számokat. Az önelégült vigyorgásunkat.

Hirtelen megéreztem, hogy ott van, kibukik belőlem, mint valami epe, ha nem teszek valamit, eláraszt mindent. A düh a sárga, nem az irigység. És zöld szálakkal van átszőve. Szemem előtt ezek a színek vibráltak, mikor átlendültem az asztalon. Le akartam állítani, hogy fogja be a túlrúzsozott száját, és hagyja abba a sipítozást. Azt hiszem, magam sem tudtam, mit teszek, mikor az ajkaira tapasztottam a tenyerem. Csak egy pillanatra, mert olyan szárazok és élettelenek voltak, mint egy kígyó levedlett bőre. Elkaptam a kezem, és akaratlanul is megbámultam benne rúzsának két csíkját. Utolsó csókja szinte beleégett a bőrömbe, míg ő maga lefordult a székről. Felpattantam, és ahogy leguggoltam mellé, mozgást kélt mögöttünk.

Az egyik számlázó volt. Egy fiatal, esetlen, nagydarab lány. Az utcára nyíló ajtóban állt, kezében kiflivel teli zacskó.

Talán ő gyilkolt meg?

Lenyúltam a hölgy nyakához, és megtapogattam. Alig volt pulzus ott, ahol az aszott bőrben elbújt a verőér. Szemét elfutották a könnyek. Nehezen, gyengén lélegzett. Meglazítottam a gallérját, majd fojtott hangon megkértem a kolléganőt, hogy hívjon mentőt.

Ő tétován mozdult, és ahogy elhaladt mellettem, nagy ívben kikerült, mintha leprásak lennénk, én és a haldokló.

Éreztem, hogy meglátott valamit. Nem tudhattam, mennyit, de hamarosan bebizonyosodott sejtésem.

András másfél héttel később, egy csöndes délután behívott magához. Hellyel kínált az egyszerű kis irodában, majd sokáig szótlanul bámult rám.

Volt az asztalán egy mappa, melyet később, a hosszúra nyúlt hallgatás végén kinyitott. Az első oldalán a nevemet olvashattam. Belelapozott a közepébe. Tanulmányozott valamit, majd rám pillantott, mint aki ellenőrzi a tényeket.

Mikor már nem bírtam tovább, megkérdeztem, mi a baj.

Azt hittem, óvatosan, távolról közelíti meg a dolgot – de nem így történt. Talán fáradt volt, vagy maga sem gondolta komolyan, mikor rákérdezett, hogy mit csináltam az öregasszonnyal.

Készültem valami ilyesmire, ezért azonnal, talán túl gyorsan válaszoltam.

Semmi közöm nincs a halálához. Elsápadt és leesett a székről. Ezért hajoltam és nyúltam felé. Sajnos már későn.

Merőn nézett pár másodpercig, majd megint az anyagomba lesett, onnan kérdezte, még halkabban, szinte csak magához intézve a szavakat. És a babával mi volt.

Erre nem válaszoltam azonnal, mert megdermesztett a döbbenet, hogy emlékezett rá, és összefűzte a két dolgot. Aztán, túl későn reagálva, visszakérdeztem, milyen babával.

Ekkor már állt, és elhúzta a hátsó ablak függönyét. Egy kertre, nagy, ágaskodó fákra, és távolabb a pesti síkság barnás masszájára nyílt előttünk kilátás.

Elmélyülten szemlélte a tájat, majd megjegyezte, hogy túl sok körülöttem a véletlen.

Erre már én is gondoltam. Vagy talán vágytam rá. Hogy nincs semmiféle különös képességem, csupánrémes természetem, és egy daganat a hasamban, egy sérv. És a halál csak egy gyakori látogató a környezetemben. És a többit csak képzelem. De a szívem mélyén biztos voltam benne, hogy minden egyes alkalommal én öltem.

Aztán, míg András kinyitotta az ablakot, arra gondoltam, hogy miért ne tehetném meg most is? Mögé kellene osonni. A tarkójára kellene tenni a kezem. Még van bennem annyi harag, hogy egy életre lebénítsam. Nyugdíjba küldhetném, most azonnal.

Megfeszült a combom, és már emeltem magam. Odalentről, az ablakon túlról ütemes neszezés, talán kaszálás hallatszódott fel, a főnököm kedélyesen kiköszönt valakinek.

Ülve maradtam.

András így zavartalanul végigvihette a dolgot. Keserűen és közömbösen közölte elvárásait. Hogy ha még egyszer valami különös történik miattam az irodában vagy a környékén – kénytelen lesz megválni tőlem. Bár régi és jó munkaerőnek tart, személy szerint nem szívlelheti a különös dolgokat. Nem akart bonyodalmakat maga körül, amit meg lehetett érteni. Mégis, a kezdeti riadalmon túl, szavai nyomán elfogott valami undor. Ma is úgy vélem, inkább fekszem itt holtan a mélyben, minthogy éljem az ő életét.

E fenyegetés után az utolsó gyilkosságom sokáig váratott magára. Hónapok teltek el, és a dudor egyre keményebb és nagyobb lett. Már az övem is nyomta, így a nadrágomat vagy feljebb kellett húznom, vagy annyira letolnom, hogy lógott rajtam. Minden kis apróságra kitört belőlem az elfojtott indulat, ezért Marika sokszor napokig nem szólt hozzám.

De nem tehettem semmit. Éreztem, András figyel. Talán ez idő alatt meggyőzte magát, összerakta a dolgokat, és ő gyilkolt meg?

Aztán csak kirobbant a dühöm.

Esős, késő őszi napon történt. A férfi, aki betért hozzánk, zaklatott volt és ittas. Ismerősnek tűnt, de lehet, hogy csak a buszmegállóból. Amikor kipillantottam mögötte az utcára, és megláttam drága autóját, ezt elvetettem.

Marika kávézott, és rá se nézett, ezért azonnal az én asztalomhoz jött. Dülöngélve lépdelt, de volt egész alakjában valami határozott makacsság. Szívós, alacsony ember volt, harminc körüli. Arcát déli nap barníthatta – vagy a hegyvidéki szoláriumok egyike.

Panaszt kívánt tenni a víztározó körüli zajok miatt. Azt állította, a tározó mellett lakik, és napközben pihen, mivel esténként ügyeletes. Ám a folyamatos kopácsolás, csörömpölés és fúrás nem hagyja békén.

Kérdőn néztem Marikára, aztán nekem is eszembe jutott, miről lehet szó.

A hatalmas, földalatti medencékből álló tározó, amely most a sírom, a felszínen csupán földbe bújt kis téglatömb volt. Oldalában lépcső futott, ennek fémkorlátját valaki egy éjjel levágta, és elvitte. Hallottam róla, hogy Ernő fából készít egy ideiglenes korlátot a helyére.

Míg mindezt elmondtam neki, a férfi a fejem fölött elnézve bámulta a falat. Egyik lábáról a másikra állt, majd asztalomra támaszkodott. Haja ziláltan lógott szemébe, néha félresimította. Mikor végeztem, azt mondta, beszélni akar egy vezetővel.

András nem volt bent, egy konferenciát szerveztek a központban, ott szólalt fel. A férfit ez nem is érdekelte – ő azt szerette volna, ha valaki azonnal leállíttatja a munkálatokat.

Nem volt értelme annak, amit kért. Bármikor átmehetett volna Ernőhöz, hogy megbeszélje vele a dolgot. Bizonyára meg tudtak volna állapodni a csönd és a zaj ütemezéséről.

Mondtam neki, hogy legfeljebb a mestert tudjuk elérni. Hozzá akartam tenni...nem is tudom már mit, mert hirtelen, dühös mozdulattal lesöpörte asztalomat. Tolltartó, tollak, papírdarabok szálltak a levegőben. Marika ijedtében csuklott egyet, majd sziszegve fújta ki a levegőt. Én felálltam, kiléptem az asztal mögül, rá egy papírlapra, és a férfi szemébe néztem. Éreztem, ahogy a düh elönt, felkúszik gerincem mentén, torkomig majd számig tolakszik.

Aztán az ügyfél elfordította fejét, és motyogott valamit, mire hirtelen kiengedett belőlem minden feszültség. Azt mondta ugyanis, hogy elnézést.

Megindult kifelé, de megbillent, összerogyott.

Akaratlanul is odaléptem, és a hóna alá nyúltam. Intettem Marikának, hogy semmi baj. Reméltem, nem maradt harag érintésemben. Ahogy kifelé vonszoltam, a férfi mind jobban rám nehezedett. Az utcán nekidőlt az iroda falának, zihálva mélyeket lélegzett.

A gyógyszereiről suttogott valamit, noha pálinkaszagot lehelt arcomba. Az agyára ment a zaj, és valahol le kellett vezetnie. Magyarázkodására bólintottam, és megvontam vállam. Felajánlottam, hogy elkísérem, ha gyalog kíván hazamenni.

A fejét rázta, majd ellökte magát a faltól, és az autóig egyedül ment. A kulcs kiesett kezéből, mire lehajoltam, kinyitottam neki a kocsit, és tartottam az ajtót, míg beszáll. Meg kellett volna akadályoznom, hogy vezessen, és akkor nem történik semmi. De nem érdekelt, mit csinál, csak minél távolabb akartam tudni magamtól irritáló lényét.

Míg erre gondoltam, a másik kezem ott felejtettem a kocsiajtó keretének ívén.

Így történt, hogy a férfi rácsapta az ajtót.

A fájdalomtól elveszítettem minden önkontrollom. Amikor kiszabadultak ujjaim, és térdre estem, már ismét ott volt fölöttem. Azt monda, orvos, és hagy nézze meg. Felpislogtam rá, és könnyeimen át egy zavaros tekintetű, felelőtlen, nagyszájú ügyfelet láttam. Egy olyan fogyasztót, aki most már fizikailag is bántott. Amint a kezemhez ért, azonnal kiengedett belőlem a gyűlölet. Olyan volt, mint a vízben terjedő tintahalálca. Beburkoltam őt, sárgával és zölddel, átfontam tetőtől talpig.

Csak nézett rám döbbenten, majd szótlanul visszadőlt a kocsiba. Elterült az első ülésen, és nem mozdult többet.

Percekig álltam felette, zsibbadt ujjaimat szorongatva. Mikor a fájdalom alábbhagyott, megtöröltem szemem, és körbenéztem.

Az utca most is üres volt, autó nem közeledett, Marika sem állt az irodaajtó üvege mögött. Óvatosan próbálgattam ujjaimat – remegve ugyan, de ki–behajoltak.

Tudtam, hogy cselekednem kell. András nem hozhatja összefüggésbe velem a halálát.

Átmentem a kocsi másik oldalára, és az anyósülés felőli ajtót kinyitva áthúztam a testet oda.

Aztán beszálltam, és elindultam.

Úgy hevert mellettem, mint aki részeg. Csillogó, merev tekintettel bámult előre, később a feje lecsuklott. Az ágyékán sötét folt terjengett, és amikor a kanyarban nekem dőlt, savanyú szag ütötte meg orrom.

A víztározótól nem messze álltam meg. Volt ott pár nagyon elegáns és visszafogott családi ház. Fogalmam sem volt, mely az övé, találomra leparkoltam hát egy árnyas fa alatt. Két iskolás ballagott el mellettem, lehajoltam a kormányig, mintha a cipőm kötném. A kocsitetőn dobolni kezdett az eső.

Vártam még egy kicsit, majd kiszálltam a kocsiból, és otthagytam a halottat.

Marika nem kérdezte, hol jártam, de morogtam neki valamit az ebédszünetről és a rossz időről. Később, a délután egy unalmas pontján eszébe jutott az eset. Hogy mi történt odakinn a balhés ügyféllel. Megvontam a vállam, majd azt mondtam, elhajtott. Ennyiben is maradtunk, és úgy véltem, ezzel lezárult egy újabb esetem.

Ám öt napra rá meggyilkoltak.

Este történt, én maradtam ügyeletben, mert Marika már a halottak napi koszorúkat intézte, és műszakot cserélt velem. Négy után már senki nem jött be, régebbi, kimenő leveleimet osztályoztam a számítógépen. András ötkor hazament, kifelé biccentett és köszönt. Éreztem, mint mindig a beszélgetésünk óta, figyelmesen végigmér. Hasamban ilyenkor lüktetni kezdett a csomó, mely most még puha és apró volt. A részeg halála kivette indulatom nagy részét. Nem akartam a jövőre gondolni, mikor újból fájó és szorító szükségletté válik a stresszoldás, de ahogy elnéztem főnököm távolodó hátát, tudtam, előbb-utóbb ezt a dolgot is rendezni kell.

Amint bezárta maga után az ajtót, képek sora és hirtelen jött megvilágosodás futott végig rajtam.

Most, a mély vízben lebegve, hova a napfény csak pászmákban, sejtésekben jut le, ismét eszembe jut ez a varázslatos másodperc. Múló, röpke ötlethalom volt, felismerések egymásutánja, melyek akár valós ténnyé is összeállhattak volna. Akkor és ott azonban elfelejtettem, mert megcsörrent a telefon. A bérszámfejtésről kerestek, szabadságolási terveim miatt. Míg türelmesen válaszolgattam a fáradt kérdésekre, a képek kihullottak fejemből.

Ám most itt lebegnek előttem, felettem és köröttem a zöld vízben. Csak ki kell nyúlnom értük, hogy megfogjam és megérintsem őket. Ha jól csinálom, akkor mindenre fény derül.

Legelőbb a halál. Hatkor lezártam a gépem, lekapcsoltam a fényeket, és a fűtést takarékra vettem. A félhomályos térben csak az utcai lámpák világítottak be. Senki nem volt odabenn rajtam kívül, ebben biztos vagyok. Amint kiléptem az iroda ajtaján, és lehajoltam, hogy a jobban lássam a kulcslyukat, ütés érte a tarkóm.

Már vízzel a tüdőmben, a hideget nem érezve, szaglás, hallás és mozdulatok nélkül tértem magamhoz idelenn. Halott voltam, de beletelt pár napba, míg ezt megértettem. A tudatom, mely most a múlt képeit rakosgatja e szubjektív rendbe, nem bomlott fel. Talán a hasamból kisugárzó düh tartotta testemben. Talán csak a kíváncsiság, gyilkosom kilétének rejtélye.

Nem érdekelt, elfogadtam, hogy itt fekszem a mélyben, és halott vagyok.

Az első kép, amit meg kell vizsgálnom, egy elmosódott, vörös paca. Egy arc tükröződik benne. Én az iroda padlóján elsimuló folyadék felett állok, oldalról látok rá az ismerős ábrázatra. A vértócsa felszíne kitisztul, mert napfény hull rá. Gyanakvó tekintet fordul felém, majd egy felmosórongy megbontja az élességet, és eltöröl mindent.

Tétován eloszlik az egész jelenet, hogy újabb bukkanjon elő. Mintha a víz mélyéből úszna felém – egyszerre csak ott vagyok benne. Az utcát látom, az irodából észlelhető szeletét. Forró nyári nap van, én a székem felé tartok. Mielőtt leülök, felnézek, ki az üvegajtón. Egy árny rohan el előtte. Annyit látok csak belőle, hogy munkaruhát visel, kezeslábast. Tudom, hova igyekszik, nem messze az irodától valaki fekszik a járdán. Holtan, magára hagyatottan. Nem sokkal később szirénaszó úszik fülembe.

A következő dolog először csak sötét csomó az éjszakában. Egy buszmegálló, majdnem üres. Felületes pillantást vetek felé, miközben a kerítés mögül fájdalom mar kezembe. A fatákolmány belsejében felizzik egy vörös pont. Az irodában senki nem dohányzik. Vagy mégis? A bent dolgozók közül senki. Az idegen távol van, a téli éj sötétje egyébként is jótékonyan eltakar. Csak mikor visszafelé indulok, akkor láthatja jellegtelen hátam.

A következő egy délután, kilépek András irodájából. Elmosódott suttogás Marika asztalánál. Fűillat leng be mindent. Ernő lassan ellép kolléganőm asztalától. Kezében műanyag pohár vízzel, benne egy fenőkő. Biccent felém, arca merev. Átúszik az irodán, apró, zöld fűszáldarabok százait hagyva maga után a szőnyegen.

Még egy kép – élesebb és színnel teli. Csupán pár napja történt. Álmodozva forgok székemmel, egy levél befejező formuláján gondolkodva. Marika bemegy aláíratni valamit Andráshoz. A nyíló ajtón át látni a főnök fejének csillogását, és előtte, a másik székben egy sötét árnyat. Mint egy varjú, Ernő gubbaszt a székben, fekete öltönye lóg rajta, nyakkendője össze–vissza csavarodik. Egyiken sem néznek rám, András csak bánatosan int Marikának. Cigarettafüst üli meg köztük a levegőt.

A legutolsó kép itt található alattam. A napfény a fenti ablakokon át egy–két másodpercig olyan szögben esik be, ami talán soha többé nem fordul majd elő. Az évszak, a bolygó forgása, a víz mély, észrevétlen áramlása, saját pozícióm csodálatos összjátéka folytán most leláthatok a medence aljáig. Így felismerhetem, hogy mi is az a sötét tömeg, ami odalent fekszik a bokámra csomózott kötél végén.

Hát persze, hogy egy szerszámosláda.

Tudom, hogy a bosszú, ami ért, jogos volt. Mégse türtőztethetem dühöm, ami feltámad még egyszer, utoljára, mikor mindezt megértem. Ernő részeges fiának meggyilkolása miatt kellett elvesznem. Az apai haragnál csak egy erősebb létezik – a temetetlen holtak gyűlölete.

Nem gondolkodom a továbbiakon, ösztönösen történik minden. A bosszú vak indulata végigráng egykori énemen, és mozgósítja azt a furcsa erőt, ami ide sodort. Lágy zsibbadást érezhetnék ágyékom és hasam közt, és a duzzanat hirtelen felhorgadó lüktetését – ha még éreznék. De így is megtörténik, test és idegek híján. Nézem, ahogy a düh nyomában életre kelő sárga és zöld kígyók kitekerednek számon, orromon, fülemen, pórusaimon. Pusztító őrjöngésem millió és millió részecskéje szétárad a medencében. Látom, hamar eloszlik az ivóvízben. Tudom, hogy a kiegyenlítőcsatornákon előbb–utóbb az egész gerinchálózatot bejárja majd. Eljut a legutolsó fővárosi háztartásba is, a levesekbe, teákba, kávéscsészékbe. És megtalálja Ernőt.

Persze, mindez már nem számít. A kiürülés pillanatától kezdve minden tompul. A haraggal együtt az élethez kötődő tudatom is fakul és oldódik. Néha egy-egy pillanatra, hosszú, sötét folyosót látok magam előtt felvillanni. Hamarosan elindulok rajta, indulatok nélkül, mert azokat hátrahagytam nektek.

vége

 

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása