Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2019. november 18. 22:19 - Valmont

A tragédia születése

horhos.jpg

Bolberitz Pál kitűnő könyvében (Isten, ember vallás - Ecclesia 1981, elméletileg itt elérhető) alaposan végigveszi az istenérveket, melyek közül engem Anzelmé bűvölt el a leginkább a maga egyszerűségében. Sokszor tűnődtem, hogy én, ha módomban állna, milyen minőségű istenérvet tudnék alkotni - ez a szöveg egyfajta irodalmi kitérő válasz erre a kérdésre. Az ötlet már rég megfogalmazódott bennem, ami jött hozzá, az nagyjából Dawkinsnak, Mikszáthnak, Nietzschenek és az Óstestamentumnak köszönhető. És persze benne van gyerekkorom egyik első emléke, az Ipolytarnóci őslelet, a megkövesedett, hatalmas fenyő, mely akkoriban még szabadon, nem üveg alatt volt látogatható, meg lehetett érinteni, akár le is törhettem volna belőle egy darabot, de még fontosabb volt, hogy megéreztem, míg ott álltam mellette, hogy milyen őrjítően hatalmas távolságokat köt össze az idő. A fenti kép pár kilométerrel arréb, a kissé túlzó elnevezésű  Palóc Grand Canyonban készült, idén nyáron, nagy melegben, allergiától elgyötörve. 

 

Egy ismeretlen istenérv

 

Dombok. Fák. A fák felett a délutáni ég kékje. Csillogó napsütés. Lágy szél. A fák levelei suhognak.

Por kél a földúton, mely a paplakhoz vezet. A tornácon két úr ül. Egy idősebb és egy fiatalabb. A pap, köznapi ruhában, öregedő, tagbaszakadt férfi. A másik, egy mokány, bajuszos, komor tekintetű fiatalember. Lassú, vontatott beszélgetés. Pipafüst. A távolban egy nyáj göndörödik elő a füves, fás domboldalról. Kolompszó, bégetés hangja.

– Bizony, az isteni teremtés bizonyítéka ez a táj. Árkádia maga, az egyszerű, békés lelkek otthona – bólogat elégedetten a pap, s nagyot szí pipájából. – Mintha maga az Úr festette volna fel a semmi vásznára e dombokat, a kék éget, s amottan, azt a nyájat, nemde?

A fiatalember elmélázva hallgat, a legyet figyeli, mely jobb kézfején mászik. Baljában a pipája, nem tudja leütni az állatot. Talán nem is akarja.

A két férfi beleiben erős húsleves. Főtt marhalábszár. Sült oldalas. Elégedetten érzékelik a teltséget. A gyomor savai hathatósan dolgoznak. A légy elszáll a kézről, mire a kézhez tartozó test moccan. – Ha már itt tartunk, tisztelendő uram, hallottam, újabb csontra akadt – mondják a keskeny, minden érzékiséget nélkülöző ajakak.

A pap bólint, nagyot szusszanva feláll, majd visszahuppan: – István! – kiált, mire a ház mélyéről dörmögés a válasz: – Hozza már ki azt a fogat – harsogja a pap, majd az alakot figyeli, aki a dombok közt tekergő úton tűnik fel. – Ej, kit ver ide a jó dolga? – morogja maga elé, szemét erőltetve. Húsos, négyszögletes arca piros, nem a naptól, nem a megivott szőke boroktól, hanem általában a rossz vérellátástól. Hosszú, egyenes szálú haja, mely ezüstbarna a kortól, szemébe hull, most dühösen hátrasimítja.

– Úgy látom, egy paraszt – jegyzi meg a fiatalabb.

 Mellettük, a nagy faajtón, középkorú férfi lép ki a házból. Kocsisruha van rajta, barna, széles vállú ember, arcán hosszú forradás. Egy szövetbe burkolt tárgyat ad oda a papnak, aki biccent, int, hogy elmehet, de a másik is észreveszi a közeledőt, megáll, majd fürkészi: – Ki lehet az? – kérdi inkább magától.

A pap kibontja a csontsárga, kopott, koros dolgot a szövetből és átnyújtja a vendégnek: – Őskori cápa foga – mondja magyarázólag. – A visnyói oldalban találtam, az erdő alatt, a mészkőfalban. Az az üledékes rész volt az őskori tenger alja.

A fiatalember elgondolkodva forgatja a csontot, megkocogtatja, elismerően bólogat. – Jó nagy állat lehetett – jegyzi meg.

– Vagy harminc méter hosszú – bólint a pap. – Már ha arányosítjuk egy minálunk honos ragadozó haléhoz.

– Olybá tűnik, jó régi – jegyzi meg a vendég óvatosan. – Tán régebbi, mint a Föld teremtése.

A pap erre csak a fejét csóválja: – Imre, Imre – mondja feddőn: – Már beszéltük volt ezt. A mi világunkat az Úr hatezer éve teremtette. Ezt mondja a teológia – óvólag felemeli vaskos ujját: – De ez nem zárja ki, hogy előtte más világ is létezett, amit aztán az Úr eltörölt.

A fiatalember ajkán gúnyos félmosoly jelenik meg: – Ha ez így is van, az azt jelentené, hogy az előző világ nem volt tökéletes. Márpediglen – felteszem – azt is az Úr teremtette volt. Ennek okán pedig feltételezhetnők, hogy az Úr teremtései olykor nem tökéletesek. Ha pedig így van…

– Túl messzire visz minket ez a gondolat – vág közbe ingerülten a pap.  Feláll, majd a tornác korlátja felett a pipa hamuját a rózsabokrokra üríti. Közben beér udvarára a dombok közül a mind nagyobbra növő alak. Egy férfi, fakó ruházatú parasztember. Kalapját levéve megáll az udvar közepén, fejet hajt: – Dicsértessék a Jézus Krisztus.

A pap unottan biccent: – Mindörökké, ámen. Mi járatban vagy, fiam?

A parasztember közelebb jön, arcán lassan megjelent valami vágyféle, amiből a pap csak lassan olvassa ki a mohóságot.

– A nyájat legeltettem a csetverci hasadéknál, amikor nagy robajt hallottam. Lementem a hasadékba, hát látom, az oldalába megnyílt a föld.

– Megnyílt? – áll fel a fiatalember is székéből: – Hogyan?

– Mint egy barlang – bólogatott a hírhozó. – Mély, akár egy ember is beleférhet.

– Bementél-e? – kérdezi tőle a pap.

– Nem én – jött a válasz gyorsan. – De tudom, hogy a tisztelendő úr érdeklődik a régi dolgok iránt, ezért siettem ide, a nyájat a fiamra hagytam, hogy hozzam a hírt. Lehet odabe akármi…

– Melyik az a csetverci hasadék? – kérdezi most a fiatalabb csöndesen, felriasztva a papot tűnődéséből.

– Fent, a Karancs felé. Mészköves, szikes talaj az is. Éppenséggel lehet bent valami…

– Nézzük meg, estig van időm, ha elérjük – ajánlkozik a fiatalember. A pap szótlanul mered rá, arca elkomorul: – Nem is tudom…– mondja csöndesen.

Egy pillanatra minden megáll, a nap, a szél, a lélegzetük, talán még a világ is a forgásában, talán még az idő is, mert várja minden a válaszát: – Legyen.

Intett Istvánnak, aki még mindig ott állt a lépcsőn: – Adjon ennek a jóembernek pár garast meg egy pohár bort, ha már ekkora utat megtett. Aztán fogjon be a kocsiba, hozzon lámpásokat, kötelet és rakjon be takarót is, mert fáj a derekam.

A hírhozó hálásan hajlongott: – Köszönöm, tisztelendő uram – de a pap már nem foglakozott vele, visszacsomagolta a szövetbe a fogat, ami ott sárgállt a kis asztalon, nádból font székeik közt, majd a fiatalemberre nézett, végigmérte pantallóját, csizmáját, mellényét, aztán bólintott: – Lehet, poros lesz a ruhája.

Három óra is elmúlt, mikorra elindultak. A pap és vendége is a szekéren utazott, a lovat, melyen a fiatalember érkezett Gyarmatról, bekötötték a pap istállójába. Az ifjú fennen hangoztatta, a kis kitérő után haza kell mennie, hogy vacsorára anyjánál lehessen, aki aggódik, ha sokáig elmarad.

Míg elhaladtak a nógrádi táj színfalai előtt, komótosan beszélgettek, politikáról, vármegyei és országos viszonylatban, történelemről, a fiatalember épp az antik Rómát tanulmányozta, vagy környékbeli leányokról, akiket a pap kiszemelt vendégének. Közben néha meghúzták a demizsont, amit István állított be a lábukhoz, olykor elpihentek, tán még álomba is szenderültek a kerekek egyhangú zörgésére, a pacsirták és fülemilék énekére, és a gyenge szélben susogó fák hűvös leheletére.

Hamarosan beértek az erdőbe, majd az út felfelé kapaszkodott, a dombokból mind meredekebb hegyoldalak lettek, a tölgyesek közé fenyő vegyült. István lassabb iramra fogta a lovakat, és néha meg is álltak, hogy az állatok pihenjenek a meredeken. A pap az egyik ilyennél, egy platón leszállt a kocsiról, és az alattuk elterülő tájra meredt, majd egy szürke csomóra mutatott: – Az ott Gyarmat, látja.

A fiatalember közben odább ment, megoldotta, s letolta nadrágját, vizelt, így csak háta mögött tudott odatekinteni.

– Milyen távolinak tűnik, noha alig pár óra alatt elérnénk – magyarázta a pap vidáman. – Nohát, azt hiszem, az Úr is így látja az időt. Számára a történelem pusztán pár óra távolság ide vagy oda.

A fiatal férfi most meghúzta nadrágszíját, majd visszasétált a paphoz, és megállt mellette: – Ha az a cápafog idősebb a Teremtésnél magánál, akkor én úgy látom, mintha ez alapján az Úr egy színi rendező volna, aki ide-oda szaladgál az egyes jelentek közt, s kijavítja a hibát, amit színészei vétenek.

A pap a fejét csóválta, majd megfordult, és Istvánt figyelte, aki a kocsi kerekét olajozta egy kis kannából: – Ki látott már olyan darabot, ahol az egyik színből vissza lehet térni egy korábbiba? Azt gondolom, a Teremtés után a világunk sorsára lett hagyva, az Úr nem javítja meg a történelem kerekét csak azért, hogy mind jobb és jobb legyen annak menete. Ha így lenne…

Elhallgatott, de a másik kíméletlenül bejezte: –…azzal elismerné, hogy a teremetés tökéletlen.

Komoran szálltak vissza a szekérre. Jó fél óra kocsizás után egy meredek parton álltak meg.

– Itt kezdődik a hasadék – mondta István, és a fák közé mutatott. A két férfi leszállt, megvárták, míg a kocsis kiköti egy fához a lovakat, majd óvatosan, mind a hárman leereszkedtek a mélybe.

Odalenn a horhos alig embernyivé szűkült. Sötét és nedves volt a lég: – Akárha a pokol bejáratánál lennénk – jegyezte meg a fiatalember, mire a pap csak bólintott. István mogyorófa botot vágott nekik kisbaltájával, majd megindultak lefelé. – Alig száz méter az egész, nem lehet messze…– biztatta őket a szolga dörmögő hangon, amiből sütött az értetlenség, hogy minek is jöttek ide.

Valóban, pár perc után, egy enyhe hajlat mögött megpillantották az omlást. A hasadék fala háromszög alakban megnyílt, és sötét üreg képződött szövetén. Belülről hideg agyagszag áradt.

– Bemenünk ide? – csodálkozott István, mire a pap megköszörülte torkát, majd előre lépett, aztán megtorpant, és kinyújtotta kezét: – Lámpást.

István mécsest rakott a lámpába, meggyújtotta, és átadta, így a pap elsőként léphetett a barlangba. Meggörnyedve nyomult előre, a falak a vállát érték. István meggyújtotta a másik lámpát is, és a fiatalembernek adta, majd mind a ketten követék a papot, akinek hangja visszhangosan szólt hozzájuk odabentről: – Jöjjenek, kiszélesedik a járat.

Valóban, szinte szobányivá terebélyesedett, a lámpák fénye csillogó, rücskös kövön táncolt, fentről víz csöpögött fejükre. A pap kést vett elő tarisznyájából, és a falba vájt vele, majd a lámpa fényénél megvizsgálta a törmeléket. – Érdekes. Agyagos kőzet, nem mészkő. Mintha folyó lett volna itt.

– Folyó? – nyögött fel István. – De már gondolom, kiszáradt, tekintetes uram.

A pap nem válaszolt, továbbindultak, a falak ismét összeszűkültek, majd jó húsz méter múlva kitágult a tér, és egy valóban nagy helyiségbe értek, melynek szélei elvesztek a sötétségben.

– Káprázatos – nyögte a fiatalember, és belesétált a feketeségbe, a pap pedig letérdelt, az üreg padlózatát kezdte vizsgálni, aztán beleszagolt a levegőbe: – Érzi ezt a kénes illatot, Imre? Tőzeges kipárolgás. Valami ősi folyammederben járhatunk, amit elöntött az iszap – ujjai közé csippentett a talajból, elmorzsolta: – De mindez jó régen történhetett.

– Győjenek ide! – hallatszott a hátuk mögül mire mind a ketten a kiáltás irányába fordultak. István a fal mellett állt, kezében egy gyertyával, és a lába elé bámult. A másik kettő odasietett, és a három lámpa fényénél már nagyon jól látszódott, hogy mit talált a szolga. Egy kar nyúlt ki a barlang talajából.

–  Olybá tűnik, elnyelte az iszapáradat. Talán itt érte, és menekülni akart – jegyezte meg izgatottan a pap, majd letérdelt a lelet mellé, óvatosan megfogta, körbetapogatta: – Sziklakeménységűvé dermedt – bólogatott: – Valószínűleg a levegő és a húsba beszivárgó agyag konzerválta. – sietve körbeforgatta a talajt a kar körül, majd elkaparta a kitermelt földet. – Találni ilyen köves maradványokat Tarnócon is.

– Mit csinál, tisztelendő uram? – kérdezte szinte könyörögve István.

– Kiásom. Segítsenek – nézett fel rájuk a pap, kinek szeme mint mohó macskáé csillogott a sárga fényben.

– Nem jó a holtakat bolygatni – jegyezte meg erre a szolga, de aztán csak letérdelt, és a baltával óvatosan forgatni kezdte a földet. A fiatalember is csatlakozott, jobb híján a botja hegyével segített nekik.

Gyorsan haladtak, mert a testet körülölelő réteg mint főtt tojásról a héj vált le a halottról, így hamarosan előbukkant a fej csúcsa, meg a bal válla, aztán a vállgödre, de ekkorra már a fej szabad volt, az arcot még egy nagy rög fedte, amit a pap óvatosan megvizsgált, aztán a halánték mentén lefeszegette.

A látványtól, ami elé tárult, döbbenten hátraugrott, és el is esett, a fenekére, a lámpa kigurult kezéből. A más kettő először nem értette, mi a baj, aztán észrevették, és csak bámulták elhűlve a leletet.

– Talán az agyag kimarta – jegyezte meg a fiatalember, mire a pap visszaóvakodott a földből kimeredő torzóhoz, és egészen közel hajolva megszemlélte a szinte tökéletesen épen maradt, konzerválódott koponyát. A bőr ráfeszült a csontokra, a fülek kissé elfonnyadtak, az íny visszahúzódott, ezért a fogak rávicsorogtak a világra, jelezve az utolsó pillanatok, a fulladás kínját.

– Nem – csóválta fejét a pap. – Nem, a csont sima, nyoma sincs szemnek.

Az előttük sárgálló ősi fejen ugyanis minden olyan volt, mint az övéken, kivéve azt, hogy a szemgödrök és a szemek hiányoztak róla, csupán sima, egyenletes felület feszült az orrnyereg két oldalán.

– Temessük vissza – kérte a pap, hangja gyengén csengett a különös levegőben. Társai némán engedelmeskedtek, bár a fiatal férfi többször megtorpant, mint aki mondani akar valamit, de aztán elnézte az öregember kopár tarkóját, és inkább nem szólt. Mikor végeztek, pár másodpercig mozdulatlanul álltak a földből most is kimeredő kéz felett, végül a pap belerúgott, és az halk reccsenéssel letörött, és a barlang sötét részébe repült. Most már szinte semennyire nem lehetett megkülönböztetni a test helyét a barlang földjének többi részétől, eltekintve a frissen megforgatott földtől.

– Menjünk innen – adta ki a parancsot a pap kedvetlenül, majd megindult előre, vendége követte, István zárta a sort.

Már közel jártak a kijárathoz, mikor halkan felmorajlott a föld, majd megmozdultak a falak, és recsegve, akár rosszul olajozott kapuk, rázárultak a szolgára. Annak még annyi ideje volt, hogy kinyújtsa karját, a fiatalember hátra fordult, megragadta, de a kőszikla addigra összepréselte a testet, oly módon, hogy alkartól gondosan le is választotta Istvánt, így a tag a fiatal férfi kezében maradt, aki ordítva dobta el: – Fussunk! – kérte a papot, akit nem kellett biztatni, zihálva szaladt előtte, rohant a lassan megerősödő fényben, míg végül ki nem értek a napfényre. A talaj mozgott és rezgett köröttük, a hasékból por és szilánkok csaptak ki, így szemük elé kapták karjukat, és nem láthatták, ahogy a leomló sziklák eltorlaszolják a járatot.

– Ez borzalmas – nyögte a fiatalember, és kezét, mely az imént István leszakadt karját fogta, önkéntelenül is nadrágjába törölte.

– Térjünk haza, barátom – kérte őt csöndesen a pap, majd példát mutatva nekivágott a meredélynek. Lihegve, fűcsomókba kapaszkodva másztak fel a horhos oldalán, mely most mélyebbnek tűnt, mint lefelé. Mikor felértek, a pap letérdelt, és elmondott egy imát István lelkéért, majd a kocsihoz sietett, megoldotta az állatokat, és felült a bakra. A vendég szótlanul mellé telepedett, figyelte, ahogy az idős ember gyakorlott mozdulatokkal az útra kormányozza az állatokat, aztán vágtára ösztökéli őket.

– Gyors lesz ez a menet lefelé – mondta a fiatalember a kocsi oldalába kapaszkodva. – Nyakunkat szegjük.

– Mind az Úr kezében vagyunk – morogta a pap, de azért kissé visszafogta a lovakat. Nem szóltak, míg lejjebb nem értek, ahol ellaposodott az út, láthatólag arra vártak, a másik kezdje, végül a fiatalember nem bírta tovább, megvakarta egyenes szálú, barna hajjal borított üstökét, megköszörülte torkát, majd kibökte: – Amit bent láttuk, olyan gondolatokat kelt bennem, hogy szinte kimondani se merem őket, tisztelendő uram.

A pap ránézett, majd megcsóválta fejt: – Hát akkor ne mondja.

– De hiszem – folytatta az ifjú, mint aki nem is hallja a figyelmeztetést –, hogy kötelességünk a világ elé tárni a látottakat.

– Senki nem hinne nekünk – csóválta fejét a pap, majd elővette tokjából az ostort, és az állatok háta fölé suhintott. Most már lent jártak a sík, Ipoly menti részen, itt a lovak is érezték, hogy biztosabb a mozgás, örömmel gyorsítottak hát.

– De e felfedezés alapjaiban rengetné meg a tudományos világot – erősködött az fiatalember. – Gondoljon csak bele, mit jelent ez.

– Nagyon is tudom, hogy mit jelent – bólintott a pap szinte dühösen. – De magasabb rendű szempontokat is figyelembe kell venni. És azt is hiszem, István nem véletlenül halt olyan rút halált az imént.

– Az baleset volt, atyám –válaszolt az ifjú megszeppenve.

– Talán – vont vállat a pap. – Talán van itt más is.

Jó fél órán át nem szóltak egymáshoz, míg egy nagy nádashoz nem értek, mely fölött halászsólyom keringett a légben, szinte lebegve, mintha oda lenne enyvezve a kék égre. A pap felnézett rá, hosszan csodálta röptét, majd sóhajtva így vette fel a beszélgetés fonalát: – Látja azt a madarat? Az Úr tökéletes szemmel áldotta meg, hogy el tudja kapni a vízi teremtményeket. Szem híján az az állat egy nap alatt éhen pusztulna.

– Ahogy szem nélkül meghalt az ősünk is, odalenn a barlangban– tette a hozzá az ifjú. – Azt hiszem, rossz felé menekült, ez lett a veszte.

– Talán – bólintott a pap. – Mindenestre azt már a jó Newton is leírta, hogy a szem a legtökéletesebb és legkifinomultabb szerkezet. Lencsék és anyagok bonyolult kompozíciója. Ennek megteremetése talán nem volt olyan egyszerű feladat, mint a fül vagy az orr létrehozása. Talán az Úrnak időre volt szüksége, míg őseinket el tudta látni a szem adományával, és így eshetett, hogy….

– Maga is tudja atyám – vágott közbe a másik –, hogy talán egy másik igazságnak lenne inkább itt a helye – csóválta fejét a fiatalember. – Talán az Úr nem is gondolt arra, hogy kell szem, és csak későn, nagy sokára jött rá tévedésére, mikor az ember már a kipusztulás szélén állt.

– Ez a teória kétségbe vonná a Teremtő tökéletességét! – csattant fel a pap. – Ugyanannál az eretnekségnél vagyunk, aminél már korábban is túl sokat vesztegeltünk.

– Nem eretnekség az, amire van bizonyíték – jegyezte meg élesen a fiatalember. – Maga is tudja a szíve mélyén. Maga is látta.

– Bár ne így lenne – sóhajtott a pap, majd komoran hozzá tette: – Talán akkor még István is élne.

– Ezt hogy érti? – nézett rá megütközve a fiatalember, de a pap ekkor már a gyülekező, vastag, éjsötét aljú viharfelhőket kémlelte, melyek nagy komótosan a szekér fölé sereglettek.

– Nem furcsák e fellegek? – jegyezte meg elhaló hangon, majd gyorsabb menetre ösztönözte a lovakat.

– Nyáron előfordul ilyen – mondta bizonytalanul a másik.

Az első villámra, mely a közeli erdő egy fájába vágott, összerezzentek mind a ketten, a lovak pedig felnyerítettek, és ösztönösen vágtára fogták. Hideg permet vágott az utasok arcába, majd felmorajlott a mennykőhöz tartozó dörgés is.

– Ha sietünk, mindjárt hazaérünk – kiáltotta túl a szélzúgást a pap, és elővette ismét az ostort, de használnia nem kellett, a lovak száguldottak a nehéz kocsival, az út minden kis hibája nagyot dobott az alkotmányon, így a két férfi úgy fogódzkodott, akárha viharvert hajó fedélzetén lennének, de nem is ez volt legnagyobb bajuk, hanem a köröttük sorozatban lecsapó mennykő, melytől arcukat fehér fény borította el, kitágult orrlyukaikat eltöltötte az ózon, és szívükbe kétségbeesés költözött.

– Bocsáss meg Atyám, vétkeztünk! – ordította a pap, és már közvetlenül a lovak hátát verte, azok pedig – immár teljesen megvadulva a mind közelebb és közelebb érő villámoktól – szinte repültek a föld felett őrült igyekezetükben. A távolban feltűnt a dombok hajlatában a fehér paplak, amitől az utasok akár meg is nyugodhattak volna, de a vihar most ostromolta őket legerősebben, mintha nem akarná engedni, hogy odaérjenek, és aztán egy mennykő közvetlenül eléjük, az útra csapott, amitől az egyik ló elszakította az istrángot, és nekiszaladt a mezőnek, a másik pedig nyerítve, toporzékolva forogni kezdtet.

– Menjük gyalog! – kiáltotta a pap, és le is ugrott a kocsiról, majd szaladni kezdett. A fiatalember jobb híján követte a példáját, de megtorpant a megmaradt ló előtt, sajnálta a szegény párát, melynek szeme vérben forgott, szája habzott.

– Hagyja, majd visszajövök értük, ha elmúlt a vész – ragadta meg a karját a pap, és húzta magával, keresztül az esőn, a víz rájuk zúduló függönyén.

– Ez próbatétel avagy büntetés – harsogta a pap, és a fiatalember nem mert az arcába nézni, ahogy mentek előre, bele a homályos világba. – Isten tudja, hogy mit láttunk, tudja, hogy mit tettünk, és tudja hogy szívünkben immár ott a kétely, a hamis bizonytalanság az ő tökéletességét illetően, ezért büntet most minket, ezért halt meg István is, de a mi hitünk erősebb, a mi értelmünk fényesebb, belátjuk, hogy a hallgatás és a felejtés az egyetlen járható út…– kifogyott a szuszból, lerogyott a sárba, magával húzva a fiatalembert is, mert még mindig fogta annak kezét: – Ígérje meg, szent fogadalommal gyónja meg nekem, hogy soha nem beszél arról senkinek, amit a barlangban láttunk! – kiáltotta, túlharsogva tomboló orkánt. Az ifjú megborzongott, de nem ázott ruhájától avagy a hideg légtől, hanem a pap szemében csillogó kétségbeeséstől, a tudástól, melyet már nem lehetett eltagadni. Felállt, hátrált, kiszakítva magát a férfi szorításából: – Menjünk, tisztelendő atyám, mennünk kell, megfázunk ebben a…

Nem fejezte be, mert a villám kettéhasította szavát, ahogy a pap szívét is. A nyakán hatolt be, az ifjú retinájába beleégett íve, és az is, ahogy a férfi testén átfutva a földbe kígyózik. A pap eldőlt a sárba, és többet nem mozdult, szemei feketére égve, mint a széndarabok meredtek egy előtte terebélyesedő tócsára.

A fiatalember a fejéhez kapott, lépett a halott felé, majd meggondolta magát, és a paplak irányába szaladt. Jó öt perc futás után, kifulladva ért az istállóba, felnyergelte lovát, és kiszáguldott a már csöndesedő viharba.

Sötétedett, mikorra hazaért. Anyja a szolgák kiáltásaira lámpással elé jött, a kastély lépcsőjére, és szótlanul nézte, ahogy a fia összetörten, remegve közeledik felé.

– Mi történt, Imre? – kérdezte szigorúan, mire a fiatalemberből előtört a sírás. Anyja átfogta vállát, gyorsan bekísérte a nagy szalonba, hogy ne lássa senki e jelenetet, ne legyen tanúja senki az ideggyengeségnek, mely egyébként kiskora óta kísértette gyermekét. Ott aztán a fiú meggyónt mindent, elmondta az egész históriát, melyet az asszony félbeszakítás nélkül, csöndben hallgatott. Mikorra végeztek, késő éjszaka lett, a fiatalember üveges szemmel bámult maga elé, és bár a távoli mennydörgésre minduntalan összerezzent, a belé erőltetett nyugtató teától lassan álomba szenderült. Az anyja szolgákat küldött a paplakhoz, majd a kis kápolnába vonult, és hajnali háromig imádkozott, aztán ő is nyugovóra tért.

Reggel, a virradat első fényeinél már ott állt a dívány felett, ahol fia aludta nyugtalan álmát. Lehajolt, gyengéden végigsimította arcát, mire a másik felriadt.

– Az éjszaka tanácsot kértem az Úrtól az ügyedben – suttogta a nő, miközben arca sugárzott az elégedettségtől –, és ő válaszolt nekem.

A fiatalember felsóhajtott, mert eszébe jutott, az álom múló mákonyán átsugárzott a tegnapi nap minden eseménye. Az anyja halkan és lassan folytatta, nem lehetett nem komolyan venni a szavait: – Az Úr azt sugalmazta, hogy van mód a megbocsátásra. Jóváteheted kételkedésed bűnét.

– Hogyan? – kérdezte a fiú türelmetlenül.

– Írnod kell egy művet róla – bólintott az anya. – Írnod kel arról, hogy nem ő, hanem a teremténye tökéletlen. Így megkímélődik életed.

Sokáig nem szóltak, aztán az anya kávét hozatott, és leült a kisebbik fotelbe, Madách pedig felállt, és az ablakhoz ment.

Dombok. Fák. A fák felett a délelőtt ég kékje. Csillogó napsütés. Lágy szél. A fák levelei suhognak.

Sokáig bámult az újjászületett világra. 

vége           

   

Címkék: lelet isten baleset
2 komment
2019. november 02. 13:15 - Valmont

Ásni novemberben

godor.jpg

A túlzott hype ellenére nekem annak idején tetszett a Cat Person című novella, és a történet, főképp a zárás verbális durvasága, sokáig ott motoszkált bennem. A lenti írásban lefordítottam az alapszituációt, a rosszul sikerült randi történetét a saját narratívámba.  Ami a keletkezés során érdekes volt, hogy a szöveg valamiképp önmaga generálta az összefüggéseket, rejtett utalásokat - jómagam is csak az első olvasat után vettem észre a "gödör", a számok, az "űr", a múlt és jelen idő, az elbeszélői pozíció viszonyrendszerét (bölcsészesen: referenciáit vagy referenciahorizontját). Persze lehet, tudat alatt, ennyi év, és ennyi novella után már működnek olyan erők, melyeket nem veszek észre, de tény, hogy ez egy szimpla Cat Person verziónak indult, egy fordított Kedvencek temetőjéből vett ötlettel kiegészítve, némi falusi couleur locallal és boszorkánysággal. Én azt gondolom, több lett belőle.  

 

Ásni novemberben

 

Ez még a kilencvenes évek közepén történt, amikor divat volt a mindent tudó narrátor alkalmazása az ilyen típusú szövegekben, ezért mi is ott leszünk Csaba mögött, ahogy leszáll a kisvárosi vasútállomáson, kikerüli a különféle kacatot árusítók standjait, majd a gödrös, kijárt területen, melyet itt járdának hívnak, átvág a buszhoz, mely elviszi nagyanyja falujába.

Abban az évben korán jött a hideg, Csabán csak egy amerikai középiskolások öltözködését idéző kabát van, a hátán nagy, hímzett indiánfejjel. Az apja hozatta neki németből, már egy éve, mikor a problémák kiélesedtek otthon. A család már régóta nem működött, ezért a fiú, ha tehette, a válás után az egyetemről nem a kis panellakásba beszorított apjához vagy a kertvárosi házban egyedül lézengő anyjához ment a szünetekben, hanem a faluba, ahol a gyerekkorait töltötte. Így tett most is, november közepén.

Már régóta figyelte a lányt, az esélytelenek nyugalmával, mert állandóan körötte volt az a másik, de azon az estén, amikor az őszi nagy buli volt az aulában, ahol fellépett a Takács Tamás is, akkor egyedül volt, mikor rátalált. Bolyongott a tömegben, majd a lépcsősor tetején kötött ki, és csak nagy sokára döbbent rá, hogy a lány odalent ül, nyolc fokkal lejjebb, egy pohár sört szorongat a kezében, és nincs vele senki.

Bávatagon rázkódik a hátsó ülésen, a hátizsákja ott kuporog mellette, figyeli az elsuhanó dombokat, melyekből hegyecskék nőnek, és fogalmunk sincs, mire gondol, mert ennyire azért nem tudunk mindent, annyira nem látjuk ennek a nagyon is valós és nem konstruált világnak a belső mozgásait. Az tény, hogy zsebéből többször elővesz egy arany nyakláncot, óvatosan, lopva, a markában kuporgatva nézegeti, néha megbökve mutatóujjával, akárha halott kígyó lenne.

Összeszedte minden bátorságát, és lehuppant mellé. Amikor szóba elegyedtek, ráébredt, a másik enyhén ittas, és ez kissé lehangolta, de tudta, egyébként jól van ez így, és valóban, mert gyorsan ki tudta belőle szedni, hogy összevesztek a másikkal, aki nem volt még olyan komoly, de a lány mostanra csalódott benne, például ide se akart jönni, helyette elment a haverjaival túrázni a Mátrába. A fiú később hozott még sört, és miután megitták, megjegyezte, elmehetnének valahova, de az ő albérlete foglalt, mert a többiek otthon vannak. Fél szemmel, oldalról figyelte a kissé részeg lány arcát, aki csak pár másodpercig figyelt befelé, magába, mint aki valami belső hangra vár, aztán bólogatni kezdett, rendben, menjünk fel hozzám, a koleszbe, már úgyis szar a zene.

Külső szemlélőként Csabáról nehéz lenne bármi konkrétat mondani. A haja barna vagy inkább fekete. A vonásai arányosak, arca kissé kerekdedek, a szeme szürkés, talán kék. Zárkózott, néha mogorva, de amikor ellágyul, akkor a legtöbb ember úgy érzi, szeretne a barátja lenni. Nem túl magas és nem túl alacsony. Alkata zömök, olyan, amiből negyven éves korára enyhe elhízottság lesz. Nincsenek közeli barátai, inkább ismerősei, haverok, akikkel együtt lóg a szülővárosában, vagy most a főiskolán abban a másik városban, ahova két ászállással lehet csak eljutni. Amit tanul, az kevésbé érdekli, helyette a sci-fi irodalmat kedveli és a természetjárást. Néha kimegy a falu feletti mészkősziklákhoz, és órákig csak ül az egyik csúcson, alatta a mélység, és nem lehet tudni, mi jár a fejében.

A portás hortyogott a székében, ezért nem kellett bujkálni, mikor benyomultak a lánykollégium előterébe, majd felmentek az elsőre, ahonnan keskeny, nagyon hosszú lépcső vezetett a másodikra, itt volt a lány szobája, a tetőtérben, a huszonkettes, a fiú megjegyezte, eldöntötte, ezen túl ez lesz a szerencseszáma.

Amikor a busz megérezik a faluba, komótosan leszáll, dülöngélve, mind a tengerészek hosszú út után elindul, majd a kutyaugatás szimfóniájában bekanyarodik a szilvafás kis utcába, kinyitja nyikorgó kertkaput, és felmegy a felső házba. A nyári konyha már le van zárva télire, régebben, míg élt a nagyapja, ilyenkor is befűtöttek benne, de a nagyanyjának már elég a ház.

Szokás szerint örömmel fogadja őt, megcsókolja mindkét orcáját, Csaba közben gyengéden fogja csontos vállát, mint aki attól tart, a másik elesik, belezuhan a múlt időbe, a múlt idejű ragozásba, mely könyörtelenül ott van mindannyiunk nyomában. Miután a fiú elrendezkedik, nagyanyja ételt szed neki, káposztás tésztát, amit Csaba nem igazán kedvel. Most különösen nehezen fogy tányérjáról, csak turkálja a masszát. Nagyanyja a dikón ülve köt, kisvártatva megkérdezi mi a baj, Csaba vontatottan válaszol, semmi, mire az öregasszony hunyorogva faggatja tovább, csak nem egy kislány, mire Csaba nem válaszol, csak bólint. A nagyanyja mélyet sóhajt, majd feláll, vizet merít a sarokban lévő vödörből, iszik, a bögre pereme felett kémleli a fiút, aki magába roskadtan ül az asztalnál, végül megtörli száját, és azt mondja neki:

– Menjél, kérdezd meg Kovács Sárát, volna-e egy kis ásnivaló. A fiúk is mindig hozzá jártak, ha ilyen bajuk volt. Csak egy kis a veteményese van a ház mögött, nem sok. Ő majd segít neked, biztos vagyok benne.  

Csaba értetlenül néz nagyanyjára, fel is áll, majd a tűzhelyhez megy, leguggol, kinyitja az ajtaját, fát dob a parázsra, csóválja a fejét, nincs nekem nőre szükségem.

A nagyanyja felnevet, zavartan babrálja kötött mellénye gombjait, jaj, nem úgy értettem én te, hát nem olyan asszony a Sára néni, van már vagy kilencven éves, mondom, még a velem egykorúak jártak hozzá, ha szerelemi bánatuk volt. Na, menj csak, nézd meg, ott van a Halmos felett, az utolsó ház az utca végében, zöld kapuja van.

A lány ledobta a kabátját az egyik ágyra, a szobatársam hazament, temetésre, egyébként se lenne itt, nagyon bulis csaj, mondta, és megfordult, de ekkor a fiú már ott volt előtte, hozzátapadt, rásimult, miközben esetlenül megcsókolta, s úgy tett, mintha mindig is eggyé lettek volna forrva, ahogy azt tanulták egy éve a bevezetés a filozófiába szemináriumon, Platónnál. De persze ők sosem voltak egy, akik aztán kettészakadtak, a lány érezte ezt, és talán a fiú is, ezért nem ellenkezett, amikor eltolta magától, teszek be valami zenét, és a magnóhoz ment, rövid keresgélés után a Guns n’ Roses mellett döntött, gitárszóló harsant, majd kissé lassan és bizonytalanul megfordult, és látta, a fiú most az ő ágyán ül, és várakozóan néz rá, és ekkor döbbent rá talán először az est folyamán, hogy ez az egész nem volt jó ötlet, mert a  másik szemében nem sóvárgást, nem kíváncsiságot, nem szerelmet látott, hanem feneketlen ürességet, amit ő nem akart vagy nem tudott volna megtölteni semmivel.

A faluban majd minden háznak zöld kapuja van. Csaba kényszeredetten, inkább unalmában csatangol össze-vissza a kora délutáni alkonyatban, az erdőszélen elszív egy cigit, családja nem tudja, hogy évek óta dohányzik, majd visszafelé arra kerül, amerre nagyanyja magyarázta. A huszonkettes szám alatti ház tulajdonképp egy kidőlt-bedőlt kerítés mögötti rom. Csoda, hogy a négy vályogfal egyben van, az apró, homályos ablakok nem estek még ki megfeketedett fakeretükből. Csaba bezörget az ajtón, majd megköszörüli torkát, Sára néni, kiált a hideg csöndben. Kisvártatva csoszogás kél bent, majd az öregasszony kinéz a nyikorogva keletkező ajtórésen. Csupa bibircsók és ránc arc, hajlott, feketébe bugyolált test, vastag kendő az ősz hajon. Nagyanyám küldött. Hogy van-e valami ásnivaló, motyogja zavartan Csaba, mire a vénség bólint, ásni szeretnél, he, krákogja, majd kilép, behúzza az ajtót, egy nagy kulccsal gondosan be is zárja, aztán elindul, és int hívogatóan, gyere csak, nálam mindig lehet ásni.

Beszélgessünk, javasolta rekedt hangon, és a fiú nem tudta leplezni a csalódott fintort, ami megjelent arcán, miről, kérdezte. Miért pont én, tette fel a kérdést a lány valódi kíváncsisággal, mire a fiú felsóhajtott, és bevillant neki a pszichológia előadás a múlt hétről, hasonlítasz anyámra, mondta, és így akarok bosszút állni apámon, aki túl szigorú volt velem gyerekkoromban. A lány nem nevetett, megcsóválta fejét, most komolyan, kérte, mit látsz bennem. A fiú felállt, lassan közelebb jött, óvatosan lépdelt, mintha aknák közt vagy tojáson járna, és közben megnyalta ajkát. Azt látom, aki képes adni nekem valami fontosat, valami nagyon különlegeset. A lány erőt vett magán, és nem hátrált, testük ismét találkozott, ott a szoba közepén, mit, kérdezte csöndesen. Még nem tudom, suttogta a fiú a lány nyakába, majd gyengéden bele is harapott a póló fölött a bőrbe, ugyanakkor átkarolta a lány derekát, és az ágy felé húzta, ám az hirtelen kiszabadította magát. Vissza szeretnénk menni, mondta komoran a lány. Most mi bajod van, kérdezte a fiú értetlenül, de a hangja mélyén már ott volt a düh is, amitől a lánynak összeszorult a gyomra. Tévedtem, mondta a lány, azt hiszem, ez rossz ötlet volt, nem kellett volna belemennem, nem kellene itt lennünk. Elindult az ajtó felé, jelezve, hogy részéről a beszélgetésnek vége, ez az ügy le van zárva, de a fiú nem moccant, csak ez a dacos mozdulatlanság maradt számára. Kérlek, magyarázd meg, mondta hidegen, nem kérve, hanem inkább parancsolva, amivel persze még inkább eltávolította magát a lánytól, akiben a riadalom átadta helyét az ingerültségnek. Nincs ezen mit magyarázni, sokat ittam, mondta, és elfordult a fiútól, nem nézett a szemébe, kezét a kilincsre tette, és ez a mozdulat megnyugtatta. Azt hiszem, igazából nem vagy az esetem. Van benned valami…nem fejezte be, helyette kinyitotta az ajtót, ám a fiú még mindig nem moccant, utána szólt, hangja elvékonyodott, olyan lett, akár egy riadt kisgyereké. Mi?

A ház mögé kerülnek, gazos, bokros a föld, néhány esetlen, görcsös szilvafa kapaszkodik a meredek domboldalba. Itt ássál, mutatja az öregasszony, majd egy kalyibára néz, ásót ott találsz. Csaba értetlenül áll, bámulja maga előtt a mohás, érintetlen földet. De mennyit ássak, kérdezi esetlenül, mire az öregasszony fogatlan mosollyal bámul fel arcába, azt te tudod, annyit, amennyi a bánatod, aztán ha megvan, rakd bele a bánatod, és temesd be. Holnap reggelre el fogod felejteni, bármi legyen is az, még csak nem is emlékszel rá, olyan lesz, mintha meg se történt volna veled. Azzal otthagyja őt, visszacsoszog a házba, hátra se nézve a fiúra, aki még álldogál egy kicsit, majd ő is megindul az utca felé, de félúton megtorpan, láthatólag zavarban van. Bárcsak tudnánk, mire gondol, mit remél, míg a fészerhez megy, kinyitja dróttal lezárt ajtaját, kiveszi az ősöreg ásót, aztán nekifog. Nem nagy gödröt, csak olyan röplabdányit ás. A talaj már kissé fagyott, régen esett, a föld szeletenként jön ki, szinte vágni kell, felülről lefelé lesújtani az ásó élével. A fiú egyre elszántabban és dühösebben mozgatja a szerszámot, majd mikor úgy érzi elég, eldobja, és lihegve áll a műve felett, és ekkor, a nap szinte utolsó fényénél, még napvilágnál, előveszi zsebéből azt a láncot, amit már láttunk korábban nála, a buszban, és beejti a gödörbe. Nézi odalent a csillogást, majd letérdel, és puszta kézzel tölti vissza rá a hideg földet. Mikor kész, lábával megtapossa, elegyengeti a talajt. Hazaindul, de előtte gondosan visszarakja a fészerbe az ásót.

Mi van bennem, ismételte meg a fiú követelődző makacssággal, mire a lány kilépett, vagy inkább kimenekült az előtérbe, ahol már biztonságban érezte magát, és onnan válaszolt, azelőtt, hogy átgondolta volna, és ezt persze azonnal megbánta, üresség. Üres vagy. Azzal megindult előre, mert úgy vélte, ezt nem kell részleteznie, ám a bűntudata megállította, a lépcső tetején megtorpant, és várt, míg meg nem hallotta, hogy a fiú jön, bezárja, nem becsapja, hanem normálisan behúzza a szobaajtót, aztán a linóleumon súrlódnak a léptei, és már ott volt mögötte, figyelte a farmerkabátos hátat, a keskeny csípőt, a farmert, de leginkább  a nyakat, amihez az előbb, először és utoljára hozzáért, és a nyakon csillogott valami, a fiú önkéntelenül is kinyúlt  érte, de ekkor a lány megfordult, és arca elképedt, mert meglátta a felé nyúló kezet, hátrált, bele a semmibe, a fiú utána kapott, de csak a póló elejét érte el, ujjai beleakadtak a láncba és letépték, mert a lány teste már hátradőlt, elvesztette minden magabiztosságát, belefordult a múlt időbe, bukott és pördült, mind a húsz, beton lépcsőfokon át, míg végül halk és nedves zajjal meg nem állapodott odalenn, az aljban.

A nagyanyja pirítóst csinál neki estére, rumos teával. Sokáig nézik a tévét, Friderikuszt meg valami amerikai bűnügyi filmet, aztán a fiú és az öregasszony is nyugovóra tér, előbbi a tisztaszobába, ahol hideg van, reggel erre ébred, meg a beszédre. Pizsamában lép ki a konyhába, ahol két férfi nagyanyját faggatja, aki a kezét tördeli, és riadtan pillant Csabára, a két férfi meg úgy néz rá, hogy azonnal látni a tekintetükön, miatta jöttek. A férfiak kezet nyújtanak a fiúnak, és elmondják, mi járatban vannak. Ő figyelmesen meghallgatja őket, aztán megrendülten leroskad egy székre, majd erőt vesz magán, és bólint, folytathatják. Készséges és együttműködő, csendben válaszol is, tárgyilagosan előadja, mi volt azon az estén, hol volt, mit csinált. Igen, beszélgettek, de aztán útjaik elváltak. Nem, nem tudja bizonyítani, mert hazament és lefeküdt. Az utolsó kérdés elhangzásakor tekintete a bajuszos nyomozó tekintetébe fúródik, őszintén és magabiztosan válaszol, igen, hajlandó magát alávetni a hazugságvizsgálatnak. A nyomozó, aki már több tucat gyilkost rács mögé juttatott, érzi, hogy ez a szál vakvágány, mert a fiú ártatlan.

A fiú hol a kezébe tartott láncra, hol az odalent heverő valamire nézett, végül zsebre vágta az ékszert, majd leóvakodott a roncshoz, ami pár másodperccel korábban még a lány volt. Most viszont törött és vörös és lila részek halmaza, egymásba gabalyodó tagok, szövetet átütő szilánkok, és lassan kiterebélyesedő vértócsa alkotta halom. Az arca félig a háta felé fordulva bámult oldalt, a padló síkjába, és a neonfényben kíméletlenül kirajzolódott, hogy a csontok szerkezete eltorzult, a koponya a bőr alatt végezetesen deformálódott az eséstől. Három vagy négy fog hevert a roncsolt ívű száj körül, az egyik szemgolyó homályosan, mint lágyult tojás ereszkedett ki üregéből, duzzadt, törött légcsövű torkából halk zihálás tört elő. A fiú leguggolt az arc mellé, és csak bámult szótlanul, lélegzetét visszatartva, várt, míg a légzés, e rekedt hörgés mind lassabbá válik, majd egyetlen utolsó vérbuborékos szisszenéssel a lányból kiszakadt a lélek, és ekkor fiú egészen fölé hajolt, és beszívta a levegőt, és próbálta lenyelni az összes dolgot, ami kiáramlott a másikból, ezzel töltve be az ürességet.

vége

1 komment
2018. október 24. 22:33 - Valmont

Halhatatlan tehetség

nyers.jpg

A Raw című film volt az utóbbi években az egyik olyan horror, ami meglepett, egy csomó szinten működött, mint műalkotás, egy igazi élmény, és a zenéje önmagában is megáll. Sokáig kísértett a történet, innen ez az írás, ami igazából egyfajta továbbgondolás. A háttérben ott motoszkált bennem a Hamvas-féle koan, hogy az igazi tehetség egy barlang mélyéről is utat talál magának, az autentikus, releváns mű nem merülhet el a nemlétbe, az ismeretlenbe. És egész régóta a fejemben van az az anekdota is, amit Szerb Antal ír Dosztojevszkij kapcsán: mikor első regényét megírta, és elvitte az akkor vezető folyóiratnak, reggel ötkor a két szerkesztő - akik egész éjjel, felváltva olvasták egymásnak a szöveget - oroszos meghatottsággal rohant hozzá, hogy gratuláljanak neki.

A képen egy kő látható, az ilyen színű és mintázatú köveket a lányommal "húskő"-nek nevezzük. Egy víztározó partján találtam, a víz visszahúzódott, összezsugorodott, így rengeteg érdekes dolog került napvilágra. Ilyen időket élünk. 

 

Nyers

 

Tisztelt hölgyeim és uraim! Képzeljék el a fiút, valakinek a gyermekét, az öccsét, a barátját, valakit, aki arra rendeltett, hogy leélje életét, mint bárki más, lassan, komótosan, nem hagyva maga után semmiféle nyomot. A szülei átlagosak voltak, nem foglalkoztak vele többet vagy kevesebbet, mint amiképp az átlagos szülők foglalkoznak a második, jobbára csak csalódást keltő gyermekükkel. A bátyjában volt minden reménységük, őbelé fektették gyorsan elillanó fiatalságuk minden energiáját, rá összpontosítottak, így a másodikra, a kisebbre már alig maradt türelmük, szeretetük és odafigyelésük – ám ezt a törvényszerűséget a család tagjai mind a négyen megértették, és el is fogadták.

Nem mondom, hogy az öcs tudat alatt soha nem lázadt e status quo ellen. Álmodozott róla, hogy majd megmutatja nekik. És próbálkozott is, lustasága és renyhesége ellenére néha igenis tett erőfeszítéseket. Eljárt kosáredzésekre, de aztán rá kellett jönnie, hogy bár magas és vékony, de nem elég magas. Festőeszközöket kért karácsonyra, ám hamar kiderült, hogy nincs kézügyessége. Egy haverjával együttest alakított, de hamar szétmentek, ő pedig megértette, hogy az ujjai soha nem lesznek elég fürgék ahhoz, hogy bátorsággal előadjon egy szólót. Így aztán, nagyjából tizenhat éves korára, szép lassan elfogadta a helyzetét, a helyét az életben, a társadalomban, a sors nagy könyvében, ahogy azt undorító pátosszal mondani szoktuk. A legtöbben ezzel egy időben szoknak rá valami szenvedélyre, olyan dologra, ami kitölti az űrt, elfeledteti velük azt, hogy belőlük már nem lesz senki (nem feltétlenül a valaki ellentéte), ami mindennapi jutalomban részesíti a megfáradt, kudarcos és csalódott lelket. Ez lehet az alkohol, a szex, virtuális világok, de könnyen a drog is, máskor pedig csak filmek, töménytelen film, vagy az olvasás, a jártasság a Hanza-városok történelmében vagy hajlandóság a jelenkori környezet mind részletesebb ismeretére, az úgynevezett híréhség.

A fiú a nőket választotta, vadul és dühödten kezdett udvarolni a lányoknak a középiskolában, közvetlen, szemtelen, de mégis valami kihívóan pimasz és meggyőző módon, ezért voltak is sikerei, főképp a nem annyira szép, de még nem is csúnya lányok körében, akik sütkéreztek a figyelmében, hajlottak arra, hogy felmenjenek szűzi szobájába, és engedjék neki azt, amit ilyen korban a lányok legfeljebb engedni szoktak. A szülei nem nézték jó szemmel a dolgot, de nem is tiltották, mert a jegyei azért nagyjából rendben voltak, négyes szinten teljesített, és ez a színvonal a szülőknek gyakorlatilag semmiféle fáradtságába nem került. A bátyja, aki ekkoriban már egy távoli egyetemen tanult, és csak hétvégenként bukkant fel egy hátizsáknyi szennyessel, már túllépett a felnőtté válás ezen rítusain, és szórakozottan vagy inkább elgondolkodva figyelte öccse ténykedését. Ez a báty persze kitűnően teljesített az egyetemen, az oktatói felfigyeltek rá, több országos versenyre is küldték, ahol díjakat szerzett, de ez a valóban ragyogó középiskolai évei után nem volt meglepő. Az öcs kénytelen volt meghallgatni minden egyes vasárnapi ebédnél a báty legújabb eredményeit, a kutatása során szerzett tapasztalatait, és a tanárok elragadtatott reakcióiról szóló beszámolóit. És mindeközben látnia kellett anyja és apja tekintetét.

Azon a bizonyos, esős októberi napon hölgyeim és uraim a két testvér egyedül volt otthon, a szülők elutaztak egy távoli fürdővárosba, ahol is az anya mind fokozódó derékfájásaira reméltek enyhülést. A hűtőben volt gondosan bekészített élelem, de a testvérek valami egyszerűbbre vágytak, ezért a másik autóval, a régi, rozsdásodó egyterűvel bementek a városközpontba lévő gyorsétteremhez, ahol is vettek egy-egy adag hamburgert, menüben, majd hazafelé indultak. Az étteremben, szombat este lévén, nem volt ülőhely, és egyébként is, mind a ketten a szobájukba húzódva szerették volna elkölteni e szerény vacsorát. A család, akiről eddig szó volt, a város egy külső nyúlványán, az erdei út végén lévő telepen élt immár húsz éve, hajdan modernnek számító, ám történetünk idején már inkább elavult rajzolatú családi házban. A várost e teleppel kanyargó, keskeny út kötötte össze, mely a délutáni esőtől nedvesen csillogott a lemenő nap fényében, ami olykor-olykor meglepetésszerűen villant elő egy kanyar mögül, a fák közeiből az autót vezető báty szemébe. Az út szélét vastagon borították a sárga, nyálkás levelek. Minden adva volt tehát egy tragikus végkimenetelhez. A testvérek nem beszéltek, zenét hallgattak, egy rádióadót, mely csak korabeli slágereket játszott. Már nehéz rekonstruálni, mi járt azokban a percekben a fiatalabb testvér fejében. Valószínűleg azt latolgatta, hogy az az érdekes lány, akinek hevesen udvarolt már hetek óta, átjön-e este hozzá, ahogy megígérte, vagy meghátrál, ahogy az történt a múlt hétvégén. És ha át is jön, mi fog történi, most, hogy a szülők nincsenek otthon, csak a báty, aki úgyis lefoglalja magát a tanulmányaival, majd szokás szerint elmegy futni, hogy aztán tizenegy körül már sötétbe boruljon a szobája. A fiú elmerült reményeiben, nem is észlelte a környezetét, legföljebb az erdő sárgászöld falát a szeme sarkából, a néha a szemébe vágó vörös napfényt, és a keskeny csíkban megnyitott ablakon át betűző avarszagot, ezt az elegyet, ami az ősz, a változó, szent évszak minden jellemzőjét felvonultatta a háttérben, nem csoda, hogy csak késve észlelte az autót, mely egy kanyar mögött bukkant fel.

Az autó az erdőben volt.

Motorházteteje begyűrődött az ütközéstől, az üvegek összetörtek, és elölről valami gomolygott, füst vagy gőz, nem tudták. A báty továbbment, ki a kanyar ívéből, aztán lehúzódott az út szélére, majd rövid gondolkodás után kiszállt, aztán visszaszólt a testvérének, hogy maradjon a kocsiban. Az öcs persze nem engedelmeskedett, és pár másodperc múlva utána ment, így nagyjából egyszerre pillantották meg a testet. Az autó előtt hevert, jó nyolc méterre, egy fa tövében, a fa oldala vériszamos volt. Később a rendőrök azt magyarázták a bátynak, és ő továbbadta a családi asztal, a vacsora felett, hogy az ütközés erejétől a férfi áttörte a szélvédőt, és akár egy szuperhős, nyílegyenesen repült a fáig, amely megfogta, pontosabban a fejével és a mellkasával belecsapódott a fába, a bordái összetörtek, a szívét átszúrta egy szilánk, de ez már mindegy is volt, mert a koponyája szétnyílt, és az agya szinte kirobban belőle.

Az anya nagyjából itt állította le a fiát, mondván mégiscsak vacsoráznak, az apa pedig intőn felemelte kezét, látjátok, ezért kell mindig bekötni a biztonsági övet. De még nem tartunk itt, a két testvér ott állt a testtől jó tíz méterre, a füstölgő autónál, és látták a vért a fa törzsén, és az avarban, és ekkor az idősebb visszarohant a saját kocsijukhoz a telefonjáért, hogy hívja a mentőket és a rendőrséget, és a fiatalabb ott maradt a roncs mellett, mire a másik ráordított felindultan, hogy jöjjön el az autótól, felrobbanhat. Az öcs így tett, de nem hátrafelé ment, hanem előre, a halott irányába, mert akkor már látta a brutális sérülést, az avarban fekvő szétnyílt koponyáját, és a nyíláson kipréselődött agy szürke szövetét, a darabok ott hevertek körötte, és tudta, nincs olyan lény, ami ezt túlélné. Hallotta, hogy a testvére mögötte, valahol, a távolban magyarázni kezdi a balesetet, és próbálja mind pontosabban betájolni a helyszínt, de a szavak mintha szűrőn jutottak volna el füléhez, szinte nem is értette őket, lépett még egyet, majd még kettő, majd még négyet, míg ott nem volt a test mellett, és ekkor leguggolt hozzá. A férfi neki háttal, az oldalán feküdt, a fa tövében, egyik keze a dereka alá gyűrődött, valamivel arrébb ott volt a levelek közt a törött szemüvege. A fiatalabb testvér előrenyúlt, óvatosan, míg ujja el nem érte a hasadást, a szörnyű nyílást a koponya tetején. Bedugta mutatóujját, és megérezte a meleget, és még valami mást, de ekkor a báty rákiáltott, mit csinálsz te ott?

Mögötte állt, döbbenten, fülén tartva még mindig a telefont. Az öcs felegyesedett, ujját nadrágjába, a nadrág farzsebébe törölte, és megvonta vállát, megnéztem, él-e még. Ez? kérdezett vissza a báty, kissé eltartva a telefont, ennek annyi, mondta elszürkült arccal, majd hátrált, és intett a testvérének, gyere el onnan, ez helyszín, ne bolygasd meg, majd ismét a telefonra figyelt, és bólintott, igen, itt maradunk. Nem, nem lángol.

Ahogy visszamentek az autójukhoz, a fiatalabb testvér bepillantott a pórul járt jármű hátsó ülésére, és észrevette a könyvek halmait, több tucat könyv, lefóliázott egyencsomagokban, és akkor még ennek nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, majd csak később, az est hátralévő részében érti meg, miért voltak ott.

Megvárták a rendőrség kéken villogó fényeit, majd a báty elmondta, hogyan találtak rá a szerencsétlenül járt férfira és autójára, végül, nagyjából másfél óra múlva elengedték őket. A báty még a házuk udvarán felhívta a szüleiket, és részletesen elmesélt mindent, az öcs egy ideig hallgatta, aztán fogta a hamburgeres zacskót, és bement, fel a szobájába, leült az ágyra, és a férfi agyára gondolt, melynek maradékait, foszlányait ki tudta tapintani a hasadt csontok közt. Puha volt, és még langyos, és bizsergés maradt tőle ujjbegyeiben. Kinyitotta a hamburgeres zacskót, kivett a szendvicset, aztán fél percig csak bámult, majd visszarakta a zacskóba, eszébe jutott, hogy nem is mosott kezet, és ekkor elérte őt az inger, kirohant a vécébe, de nem hányt, csak öklendezett, mivel ebédre levest ettek, és ő nem kért másodikból, ami rakott karfiol volt, amit utált. A bátyja megállt felette a vécéajtóban, minden rendben van, kérdezte, mire ő csak intett, persze csak rám jött, nyögte, majd pár perc után a roham csitult, összeszedte magát, megmosta a kezét és az arcát, és visszament a szobájába. Ahogy a hamburgere zacskóra nézett, látta maga előtt, mit rejt, a barnára sült, rostokból, darabokból, cafatokból álló hús rétegeit, a húsét, mely korábban nyers és rózsaszín volt, azelőtt pedig egy élő test eleme, része valami nagyobbnak. Jó tíz percig tűnődött ezen, majd levitte a zacskót a konyhába, és kidobta a szemetesbe. Látta, ott a másik zacskó, de üresen, rajta egy zsírfoltos szalvéta. Akkor már folyamatosan csak a seb és a benne lüktető szövet járt a fejében, kiskorában volt ilyen utoljára vele, mikor egy délután nagyon sok bogarat ölt meg úgy, hogy egy kanállal szétnyomta őket, és ezt követően napokig csak a testekből kitóduló belső részek jártak a fejében, méla hányinger és undor kíséretében. Most azonban hányingert már nem érzett, inkább egy erős késztetést, kíváncsiságot, és valami sóvárgást. Hogy elűzze a fejében köröző képeket és gondolatokat, felhívta a lányt, akit aznap este át akart csábítani, de az nyűgös és rosszkedvű volt, nem mesze laktak, a szomszéd telepen, az erdő túloldalán, a sötétben már nem akart elindulni, és nem akart kimozdulni, ezért a fiú felajánlotta, átmegy ő, mire a lány kis tűnődés után igent mondott.

Biciklivel ment, a fák közt a lámpája egy sötét alagutat világított meg, melynek a falát fatörzsek és bokrok alkották, és az út vége teljes homályba veszett, amitől olyan érzése volt, mintha a semmibe tartana. Amikor kiért a telep fényei közé, fellélegzett, mélyet sóhajtott, beszívta az erdő rozsdás aromáit, a házak felett kacskaringózó füstcsíkok égett ízét, az odafenn trónoló félhold kék hidegét. A lány házánál a gyepre döntötte biciklijét, elment a tornácon sorakozó mécsesek mellett, majd kopogás nélkül benyitott. A lány a kanapén ült, egy vastag pulóver és egy nagyon rövid nadrág volt rajta, eddig olvasott, mellette egy halom összegyűrt zsebkendő hevert, most kisírt szemmel figyelte, ahogy a fiú mind közelebb jön. Mi a baj, kérdezte a vendég, mikor megállt a lány felett, aki a laptopjára bökött, ami az ebédlőasztalon világított. Meghalt, mondta elcsukló hangon. Most olvastam, hogy meghalt. Kicsoda, kérdezte a fiú, és ekkor a lány lerakta maga mellé a könyvet, és ő megismerte a borítóját, és lépett egyet hátra, mert mindent megértett. A kedvenc íróm volt, magyarázta a lány, úgy volt, hogy ma délután író-olvasó találkozó lesz a művelődési házban, ő volt a vendég, épp hozzánk jött, amikor karambolozott. A lány felemelte a könyvet. Eddig csak egy novelláskötete jött ki. Végigsimította a borítót. A legjobb könyv, amit valaha olvastam, mondta, majd leemelte lábát, mert eddig oldalt feküdt a kanapén, letette lábát a padlóra, amitől körívesen meg kellett emelnie a combját, és ettől egy kissé szétnyílt a rövidnadrág a combja tövénél, és a fiú előtt feltárt valami vöröset és rózsaszínt, és a lány észre se vette ezt, csak felállt, de a fiú nagyot nyelt, és ösztönösen megindult a lány felé, aki megcsóválta fejét, ne, ma este ne, ma este gyászolok.

És ekkor a másik beszélni kezdett, először hogy leplezze csalódottságát, utána hogy lenyűgözze a lányt, de végül azért, mert rájött, ő maga is ezt akarja. A lány melegítőalsót húzott, lófarokba kötötte mézszín haját, majd gyertyát és gyufát rakott a hátizsákba, aztán elindultak. Kint már jóval hidegebb lett, látszott a lehelet. Ezúttal nem az erdőn keresztül, hanem a hosszabb úton, a betonúton mentek. A fiú a lány mellé kormányzott, és kifaggatta az íróról, aki mindenféle érdekes történetet írt, melyek tele voltak misztikummal, sötét dolgokkal, megmagyarázhatatlan rejtélyekkel, és az ember azt érezte, ha egy-egy rövid kis történet végére jutott, hogy a világ sokkal érdekesebb hely, mintsem azt egy szürke hétfő reggelen gondolnánk. Az utószóban az író azt ígérte, hogy a következő munkája egy regény lesz, melyben ezek a kis szösszenetek, ez a bemutatkozó világteremtés valami nagyobb egésszé állnak majd össze. Hát ez már sosem történik meg, hacsak a hagyatékban nem találnak valami használhatót, magyarázta panaszosan a lány, mire a fiú elnézte a menetszéltől kipirult arcát, és megértette, hogy a másik örökre szerelmes lesz az íróba, a borítón lévő fénykép szerint egy kissé csontos arcú, szemüveges, göndör hajú férfi keltette reménybe.

Viszonylag gyorsan odaértek, az utat megvilágító lámpáik sárga fényében még látszott a kétségbeesett fékezés kezdete a betonon. A biciklit betolták a fák közé, majd csak álltak a meggyötört fatörzs előtt. Az autót persze elvontatták már, pár szélvédőcserép csikorgott a lábuk alatt. A sötétség probléma volt, és elfeledkeztek az elemlámpáról, de végül a mobilok fénye elég volt, hogy megtalálják a másik fát, aminek a törzséről valaki lemosta a vért, a fejből kirepült darabokat összeszedték, csak pár sötét folt maradt a földön, ide, ez elé térdelt a lány, elővette a gyertyákat és a gyufát, és eltörölt egy könnycseppet szeme sarkában. A fiú akaratlanul is hátralépett, nézte, ahogy a kanóc felsercen, majd zajt hallott maga mögött, csak valami madár lehetett, ám ez elég volt, hogy hátrakapja a mobil fényét, és a mögötte lévő bokor egyik húsos, sárga levelén megpillantsa azt a szürke csomót. Közelebb lépett, rávilágított, és így már megbizonyosodhatott arról, hogy ez az, és bevillant neki a hamburger, de egyúttal a lány ölének elősejlő rózsaszínje is, és orrában érezte az agydarab leírhatatlan szagát, a tapintása lágy volt és rideg,  kissé zselés, de a szájban szinte elolvadt, pépesen elomlott, és amikor nyállal összekeverve lenyelte, úgy vélte, ez a legjobb dolog, amit eddig életében tett.

Visszafordult a lány felé, aki még mindig a mécses fénye felett görnyedt. Mondani akart neki valamit, de nem jöttek a szavak, érezte, hogy a torkán keresztül az idegen test leér a gyomrába, és szép lassan feloldódik odabent, és befelé figyelt akkor is, amikor végre a lány felállt, a visszaúton is, amikor a fiú hazáig kísérte a másikat, aki hálás volt, és egy puszit nyomott az arcára az ajtóban, amiből aztán csók lett, de nem hívta őt be utána, ahogy szétváltak, a fiú csak állt az ajtó, a bezárt deszkalap előtt, majd bólintott, így van ez rendjén, tudta, most már rendben lesz minden.

Hazament, és mint egy részeg, szinte öntudatlanul botorkált fel a szobájába, csak a cipőjét vette le, érezte, csontjáig átfagyott, és nem tudta, emiatt didereg-e a takaró alatt, vagy a nap különös eseményei csapódnak le egy kései sokkban − de az álom gyorsan megszabadította mindentől.

És aztán tisztelt hölgyeim és uraim, másnap felébredt, és korán reggel, mikor még csöndes volt a ház, elvett egy köteg papírlapot apja nyomtatójából, és egy jobb tollat a tolltartójából, és a meleg konyhában, a tűzhelyen mind jobban duruzsoló teafőző hangja mellett elkezdett írni, és csak írt és csak írt, egészen délig, a testvére nem tudta mire vélni ezt buzgalmat, de legalább békén hagyta. Késő délutánra lett kész, még egyszer átnézte, majd bepötyögte két ujjal a laptopjába az írást, és átküldte a lánynak, mindenféle kísérőszöveg nélkül. Amíg várt, utána nézett az írónak az interneten, és átfutotta egy-két felöltött szövegét. Azonnal tudta, újsütetű bizonyosságával, hogy amit ő csinált, az legalább olyan jó lett, mint az eredeti szövegek.

A megerősítés éjfélkor érkezett. Csöngettek, a bátyja szerencsére már aludt, így nem volt tanúja annak, amikor lesietett a bejárati ajtóhoz, mely előtt ott állt a didergő, kipirult arcú lány, odakint még hidegebb volt, mint előző éjszaka, ott állt, és csak bámult rá, te írtad, kérdezte, és a fiú bólintott, mire a másik belépett, és átölelte, és a vállába fúrta fejét, elolvastam háromszor, csodálatos, motyogta, és a fiú tudta, hogy ez az első sikere, és hogy innentől kezdve minden rendben lesz.

És rendben is lett, tisztelt hölgyeim és uraim, mert van valami magasabb erő, ami úgy intézi, hogy a tehetség, és a meg nem született művek napvilágra kerüljenek, és én ennek az erőnek a szolgája voltam, nem uralkodója, csak alattvalója, és ez persze a külvilág felé egy hazugság formájában manifesztálódott, amit fenntartottam a mai napig. De azt gondolom, ha végigtekintünk az itt elmondottakon, le kell vonjuk a szükségszerű következtetést, azt, hogy idáig, és ne tovább, hogy ideje színt vallani, mert senkiből valaki lettem ugyan, de az ár túl nagy volt. Ezért van, hogy a beszéd végére hagytam − talán nem túl elegáns módon −, a döntésemet, hogy a számomra megítélt irodalmi Nobel-díjat sajnos nem áll módomban átvenni. 

vége

Címkék: baleset írás erdő
Szólj hozzá!
2017. október 22. 09:36 - Valmont

Schrödinger macskája és a jó polgár

Úgy emlékszem, nyolc-tíz éves koromig sokkal intaktabb voltam morálisan, sokkal jobban láttam a jó-rossz közti különbséget, és határozottan éreztem egy felettes én folyamatos hangját a saját és mások cselekedeteinek megítélése kapcsán, és ez volt az, ami vezérelt a mindennapokban. Aztán ez valahogy elkopott, háttérbe szorult, és most inkább a dolgok gyakorlati haszna izgat, a "miért éri ez meg nekem" attitűd lépett a helyébe, ami azért valljuk be, összességében nem túl hízelgő, sőt, meglehetősen elkeserítő. 

Mindezek kapcsán jutott eszembe egy valóban jó ember kálváriája, aki határhelyzetbe kerül, miután elkövetett egy hibát. Azt hiszem, ez a kérdés majdnem minden hit esetében problematikus: miért történnek jó emberekkel rossz dolgok? A legtöbb esetben a hit ezt a konfliktust a csodával oldja fel. Ezt tettem én is, de előbb hősömet egy döntési pozícióba helyeztem, a helyzetét összekapcsoltam Schrödinger macskájának dilemmájával, az élet-halál nagy kérdésével, amiről azt gondoltam, írtam már egy novellát, de nem találom nyomát a majd kétszáz történetben. Akkor majd most. 

 

A jó polgár imája

 

A hegyi úton minduntalan a szemébe fordult a lenyugvó nap utolsó csillámlása. A férfi a gáz és a fék váltakozó nyomásával az őrületbe kergette az autó belső szerveit. Ő maga közben minduntalan a hátsó ülésre pillantott, ahol az összetört test néha megrándult. A bőr ülésen egy vérfolt kenődött el. Eszébe jutott, a garázsban van kárpittisztító. Német márkájú. Tudata egy különálló része azt latolgatta, jó lesz-e a vérre. A másik némán sikoltott odabenn, hogy ilyesmin kell gondolkodnia. Azóta ott volt a fejében e hang, amióta a lányt felnyalábolta az árokszélen. Minduntalan bevillant neki a bicikli összecsavarodott képe. A mezőn, a szántón feküdt, mint egy kilőtt vad.

– Én csak egyedül akartam lenni! – tört ki a férfiból hirtelen, majd várt, de hátulról nem jött válasz. Hisztérikus gondolat villant belé. A másik azért nem tud válaszolni, mert a haldoklásával van elfoglalva. – Nem akartam senkinek semmi rosszat. Ez nem igazság! Nem igazság, hogy ez velem történik – megrázta fejét, mint aki álomból ébred, majd hirtelen erősen fékezett. Alig tudta bevenni a kanyart. A lány felnyögött, mert teste előrelendült. A férfi hátranyúlt, próbálta visszagördítette a hátára. Remélte, nem fullad bele a vérébe e pozícióban. Remélte, nem tesz nagyobb rosszat, mint amit már tett.

– Nem ezt érdemlem – csóválta fejét a férfi. – Egyáltalán nem ezt. Egész életemben nem tettem semmi rosszat, érted? Egész életemben a jóra törekedtem. Mindenkivel és mindennel kapcsolatban – érezte, hogy remegés indul meg a könyökéből. Kíváncsian elengedte jobb kezével a kormányt. A kézfeje úgy rezgett, mintha áram rázná. Ökölbe szorította ujjait, de a remegés nem múlt. Ismét megragadta kormányt, és erősen megszorította.

– A feleségem a megmondhatója. A fiam. Az anyám. Az apám is az lenne, de ő már meghalt. A főnököm. A kollégáim. A szomszédjaim. A boltos, akihez mindig bementem péntek esténként, vennie egy bagettet, egy üveg olcsó olasz bort és egy darab jó minőségű sajtot. Mondjuk pecorinot – sorolta a férfi, de közben rádöbbent, múlt időben beszél. – Nem akarom, hogy mindez széthulljon egy másodpercnyi figyelmetlenség miatt – rázta meg a fejét, majd hátranézett a tükörben. Elég sokáig bámulta a lányt. Addig, míg nem látta, hogy véráztatta melegítője, vagyis inkább alatta a mellkasa, melyen épp hogy kiütköztek mellei, emelkedik és süllyed.

– Még élsz – bólintott a férfi elégedetten. – Oda fogunk érni a városba. Keresztüljöttem rajta idefelé jövet. Nagy város. Ott biztos van kórház – bizonygatta inkább magának. Egyenes szakaszra értek, a férfi gyorsított. Megemelte hangját, hogy ne nyomja el a motor. – Mi az úristennek jöttem én ide?

Pedig nagyon is jól tudta, miért jött ide. A boríték miatt. Ami a kabátja belső zsebében lapult. Az imént is rápillantott a kabátra a csomagtartóban, mikor kivette az elsősegélycsomagot.

– Jó, neked bevallom – sóhajtott lemondóan a férfi. – Van egy bűnöm. Fiatal koromban veszettül dohányoztam. Aztán persze abbahagytam. Házasság, gyerek, ilyesmi. De most jött ez a köhögés. Reggelente, pont úgy, mint amikor nagy bagós voltam – ismét a tükörbe nézett. A lány barna, szépen metszett arca a plafonra meredt. Szeme csukva volt. Hosszú, szőke haja elomlott mellette az ülésen, a vértől sötéten, csomókban, mint a hínár. – Te dohányzol? Undorító és gyenge szokás – mondta a férfi. – Elmentem szűrésre. És aztán múlt héten kerestek telefonon, hogy beszélni akarnak velem, de én leraktam. És aztán megküldték a leletet ajánlott levélben. Ne simán, hanem ajánlottan – folytatta a férfi ismét halkabban, mert újra kanyargós szakasz jött. Ráadásul felfelé kapaszkodott az út. Úgy emlékezett, a gerinc után már látni a várost a következő völgyben. – Elraktam, nem nyitottam ki. Aztán rám tört valami, valami gyengeség, egy ilyen önsajnálat, így kivettem egy nap szabit, és foglaltam egy szobát, odafenn a hotelben. Lehet, hogy te is ott dolgozol? Onnan jöttél, a műszakodból, amikor én… – elhallgatott, majd remegő kézfejét a szájához kapta, és ökle bütykeibe harapott. Nem akarta képzeletében ismét átélni a dolgot. – Miért pont velem, és miért pont most esik ez meg? – suttogta eltakart szájával. – Ennek kell, hogy legyen valami értelme.

Ekkor a lány felköhögött, nem úgy, ahogy ő szokott reggelente, hanem vizesen, hörgősen. A férfi a visszapillantó tükörre kapta tekintetét, és még látta a szája sarkán nagyon gyorsan lefutó vércsíkot. A lány teste megrándult, feje hánykolódni kezdett. A férfi a fékbe taposott, és a padkára húzta a kocsit. Egy kanyar előtt állt meg. Kipattant, majd hátrasietett, a lány fejéhez közelebb eső ajtóhoz. Feltépte, lehajolt a testhez. Hirtelen nem tudta, mit csináljon, hova nyúljon. Ellenőrizte a karon és a combon lévő kötéseket. Az egyik már átvérzett. Aztán zsebkendőt vett elő, letörülte a lány arcáról a vért. – A francba, a francba – hajtogatta közben. A lány szeme csukva volt, befelé figyelt, homlokát összeráncolta fájdalmában. – Ezt nem hiszem el – motyogta a férfi. Végigsimított a lány homlokán. A véres halántékán. Izzadt nyakán. Tekintete a mellkasára tévedt. Gyanúsnak mozdulatlannak látta. Behajolt, a fülét a lány mellkasára szorította. Nem hallott semmit. Lenyúlt ernyedten csüngő kezéhez, megfogta csuklóját. Nem érzett semmit. – Jaj, ne – nyögte a férfi, majd mély levegőt vett, aztán ahogy annak idején egyszer az üzemorvos elmagyarázta, belefújt a lány orrába. Kivárt három másodpercet, majd összekulcsolta kezét, és nekifeszült a fekvő mellkasának, lenyomta. Egyszer-kétszer, sokszor. Azon tűnődött hányszor kell egy sorozatban ezt megcsinálni. Huszonötnél abbahagyta a gondolkodást. Ismét fújt, ismét nyomott. – Gyerünk már – lihegte a negyedik sorozat után. Homlokáról megindult egy verejtékcsík. Bevillant neki valami, lehet, még onnan, amikor megszerezte a jogosítványt. Óvatosan a törékeny, vékony test alá nyúlt, oldalára fordította. A lány szájából véres pép csorgott ki, majd felköhögött, és zihálva levegőt vett. – Ez az! – ujjongott fel a férfi. Aztán várt, míg a fekvő légzése normalizálódik, avagy legalábbis valami halovány ütemet vesz fel. A testet betolta az üléstámlához, hogy így, ebben a pozícióban kikötözze a biztonsági övvel. Mikor végzett, visszaült a kormány mögé. A motor duruzsolva járt. Minden csak arra várt, mi lesz most.

– Mindig befizettem az adót – bólintott a férfi, miközben sebességbe rakta az autót. – Nincs eltitkolt vagyonom. Nincs titkom egyáltalán. Soha nem csaltam meg az asszonyt. A fiamat feltétel nélkül szeretem és elfogadom olyannak…– megakadt, a szavakat kereste. – Tudom, nem a legokosabb gyerek – vont vállat, és arcán halovány mosoly futott át. – De nagy szíve van. Reggelente C-vitamin, plusz hatvan fekvőtámasz. Szelektálom a szemetem. Mindig a lépcsőt használom a lift helyett. Kerülöm a húst, legfeljebb halat eszem. Hétvégén iszom alkoholt, de csak könnyű borokat – mereven előre bámult, nem mert a visszapillantóba tekinteni, így sorolta tovább. – A munkám tisztességgel végzem. Nem fanyalgok, nem elégedetlenkedem. Mosolygok mindenkire. Megpróbálom a másik ember helyébe képzelni magam, ha bánt valaki. És soha nem bosszulok meg semmit. Ha kell, túlórázom, de persze megtartom az egyensúlyt a magánélet és a meló közt. Sokszor kerékpárral járok dolgozni. A szomszédnak előre köszönök, noha sokkal fiatalabb nálam. A gyerek iskolájában extra feladatokat vállalok. A múlt nyáron például kifestettem a termüket. Nem hiszek semmilyen istenben, de tisztelem mások hitét. Minden szavazáson részt veszek, és előítélet nélkül, az általam ismert tények alapján voksolok – na most, most hátranézett. A lány nagyon sápadt volt. Alapvetően barna bőre emiatt sárgává vált. Az ajkai elkékültek. De még lélegzett. – Nem káromkodom, csak egy kicsit – vont vállat kényszeredetten. – Nem nézek ostobaságokat a tévében, nem olvasok hülyeséget. Az időmet igyekszem hasznosan eltölteni. Minden évben fizetek némi összeget a beteg gyerekek alapítványának. A rákosoknak. A hajléktalanoknak. És emellett – felemelte ujját figyelmeztetően –, soha nem utasítom el, ha valaki kér tőlem valamit. Legyen az koldusa, kolléga vagy barát. Mindig, mindenkire figyelek, maximálisan, mintha utoljára beszélnék vele az életben. De ez igaz önmagamra is. Minden reggel úgy kelek, hogy ez a nap akár az utolsó is lehet, ezért megfogadom, nem töltöm hiábavaló ostobaságokkal az időm, de ez nem jelenti azt, hogy bárkit is megfosztok a társaságomtól vagy a figyelmemtől.

Felértek a hegy tetejére, innen az út már lefelé vezetett, nagy, széles ívekben. Az erdő fái közt odalenn megcsillantak a város fényei. A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott. – Mindjárt ott vagyunk – mondta biztatóan hátrafelé, talán még kacsintott is. Aztán eszébe jutott, miről beszélt eddig. Elkomorult. – Talán az a baj, hogy nem hiszek semmiféle tervben. Talán azért történik ez velem – tűnődött, majd lehúzta ablakát. A hűs, esti eredőillat beáramlott az autóba. Bejött mellette a kerekek zaja. A murva csikorgása. Egy madár riadt hangja. – Azt hittem, hogy a legfontosabb az életben, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzunk másoknak. Azt gondoltam, hogy nincs más mérce, nincs figyelő tekintet. Talán tévedtem. Talán van valamiféle mérleg, és most itt, ebben a sötét erdőben – ujjával kifelé intett – kiderül, mi is az.

Hátulról ismét nagy csöndet és mozdulatlanságot érzékelt. Hátranézett, elég hosszan, hogy biztos legyen benne. Megállította az autót, kiszállt, és megállt az ajtó mellett. Megütötte őt az erdő ereje. Beszívta azt a rengeteg aromát, közben lehunyta szemét. Aztán kiengedte a levegőt, és kinyitott a hátsó ajtót. 

A lány nem lélegzett. Arca már nem is sápadt, szürke volt.

– Jaj, ne – nyögte a férfi, majd nekiveselkedett. Ezúttal a mellkason kezdte, húszig számolt, aztán befújt a törékeny kis orrba. Fél szemel leste, hogy a lány tüdeje, mint egy lufi, emelkedik. Aztán ismét nekirugaszkodott, és húszszor lenyomta a mellkasát. Mindvégig óvatos volt, nehogy összetörje a bordákat. – Talán többször kéne – lihegte a végén, majd ismét fújt. Megismételt mindezt ötször, a végén a kimerültségtől leroskadt az ajtó íve mellé az útpadkára, és csak lihegett. Felnyúlt, a lány nyakához, ujjával kikereste a nagy ér helyét a hideg bőr alatt. Nem érzett semmit.

Bezárta az ajtót, majd visszaszállt a kormány mögé. Kivárt pár másodpercig, majd bólintott, mint aki nagy döntésre jut, és ismét kiszállt. A csomagtartóhoz ment, kinyitotta, beletúrt a kabátja zsebébe, és kihúzta a bontatlan borítékot. Visszaült a kocsiba, a borítékot a műszerfalra dobta, majd indított, és kifordult a néptelen útra.

– Amíg ki nem nyitom, bármi lehet benne – suttogta, miközben hol a boríték fehérjére, hol a hirtelen kanyarokra nézett. – Bármi. A legrosszabb és a túlélhető is. Élet vagy halál – bólogatott eltökélten. – De én most az egyszer hozzád szólok – feltekintett a sötét égre, és elmosolyodott az akaratlan gesztustól. – Kérlek, most az egyszer segíts. Kérlek, hallgass meg, hagy tegyem jóvá azt, amit műveltem – kivárt, erőt gyűjtött, majd kimondta: – Ne őt. Engem.

Csöndben vezetett pár percig, aztán megismételte: – Engem – majd lehúzta az ablakot, fogta a borítékot, és kidobta a nyíláson. Ez pont az erdőhatárnál történ. A tükörben látta, hogy a fehérség az árokba pördül, fennakad egy csipkebokron.

Az autó kiért egy sík terepre, oldalt szántóföldek szegélyezték az utat. Elől, nem túl messze, egy benzinkút sárgája csillogott a sűrűsödő sötétségben, azon túl pedig a városszéli házak várták türelmesen a felé közeledőt.

Az érzés jött előbb, hogy valaki figyeli. Aztán a visszapillantó tükörbe nézett, és tekintete összekapcsolódott a lányéval. A férfi látta, hogy erőtlenül, aprókat lihegve, de lélegzik. Az arca már nem volt olyan rémisztő, legfeljebb a sötétség szeme alján és hatalmasra tágult pupillája, amiben a messziről jött emberek idegensége csillogott. A férfi elvonta róla tekintetét, majd oldalra húzta a kormányt, és bekanyarodott a benzinkúthoz.

Mielőtt kiszállhatott volna, meghallotta a hangját hátulról: – Hova megy? – erőtlen volt, mintha egy kisgyerek beszélne, noha a lány tizennyolc körüli lehetett.

– Megkérdezem, hol van a kórház – szólt hátra a férfi, majd elmosolyodott: – Most már minden rendben lesz – mondta még, és a hangja tónusától a lány valamiért hitt neki, de nagyon zavaros volt még a világ számára, így szinte nem is hallotta, ahogy a távolodó férfi hozzáteszi: – Azt hiszem, most már nyugodtan vehetek egy csomag cigit is. 

vége

4 komment
2012. április 16. 23:37 - Valmont

Szilveszter. Éjfél. Országút.

Gyermekkori rettegés forrása volt a svéd némafilm, "A halál kocsisa". Hosszú éjszakákon át hallottam az ágyban fekve annak az átkozott kocsinak a nyikorgását, mintha közeledne felém a sötétben. A neten megtekinthető. Most újranézve már persze inkább megmosolyogtató a mozi, de lássuk be, majd 100 éves filmről van szó...Nem mondanám, hogy ki kellett írnom magamból ezt a régi félelmet, mert ha őszinte vagyok, évtizedekig eszembe se jutott a film. Lettek persze új félelmek. Sokkal reálisabbak és kopárabbak, amelyekről nem lehet vagy nem szabad ilyen történeteket írni:

 

 

A halál kocsisa

 

 

– Mindjárt éjfél - mondta a fiú. – És még a hó is megint esni kezdett.

– Elővegyem a pezsgőt? – kérdezte a lány.

– Elhoztad?

– Hoztam egy üveggel. Gondoltam, nekik úgyse kell ma éjszaka.

Egy ideig hallgattak. Nézték az eléjük suhanó utat, a holdat a szélvédő peremén, a hófödte síkságot. Az autó órája tizenegy negyvenet mutatott.

– Nem hiszem el, hogy egy úton fogunk szilveszterezni – fakadt ki a lány hirtelen. A szeméhez nyúlt, fáradtan megdörzsölte.

– Oké, de ki gondolta volna, hogy meghívnak magukhoz, és képesek így összeveszni? – kérdezte fáradtan a fiú. – Ezt még róluk sem hittem volna.

– Maradhattunk volna. Legalább éjfélig – dünnyögte a lány. Homlokát az ablaküvegnek nyomta. Fagyos volt. Odakinn nagyon hideg lehetett.

– Aha, persze – csóválta fejét a fiú. – Anna bevonult a szobába. Ilyenkor tudod, mi van? Bőg hajnalig.

– Ezt te honnan tudod? – nézett rá kíváncsian a lány.

– Imre mesélte – vont vállat a fiú. Aztán hosszasan hallgattak, talán percekig is. Az autó motorja halkan duruzsolt. Nem erőlködött, épp csak kilencvennel haladtak. A fiú óvatosan vezetett. Tavaly ősszel összetörte apja kocsiját, azóta félt a nagy sebességtől.

A lány előre nézett, figyelte, ahogy a hópelyhek betáncolnak a szélvédő elé.

– Nem szeretnék így élni. Mint ők – mondta aztán szomorúan. – Ha együtt maradunk, ha sokáig együtt leszünk, ne váljunk ilyenekké – kérte a fiút.

Az rápillantott, elmosolyodott: – Rendben, ezt megígérhetem. Bár igazából én nem szeretnék megöregedni sem.

– Nagyon öregnek lenni nem jó – vont vállat a lány. – De fiatalon meghalni sem.

– Nem, én sem ezt mondtam – bizonygatta a fiú. – Csak hogy megtenni, amit meg akarok, megélni mindent, amit lehet, átélni, amit lehet. És aztán: agyő. Amikor már nincs más hátra, csak a leépülés. A lassú romlás, hogy évről évre egyre több bajod, ráncod meg problémád van.

– Nehéz megmondani, hogy ez mikor kezdődik – jegyezte meg a lány óvatosan. – Szerintem a legtöbb ember észre se veszi ezeket a változásokat önmagán.

– Ez a baj – a fiú lassított.

– Miért állunk meg? – kérdezte a lány.

Valóban, már csak gurultak, majd a fiú lehúzódott valamennyire az út szélére, és teljesen megállította az autót. Behúzta a kéziféket, és hirtelen áthajolt a lányhoz, szájon csókolta.

– Lehet, veled azért kipróbálnám – súgta neki aztán. – Az öregedést.

Majd elhajolt, vissza kormányhoz és körbenézett: – Pisilnem kell. És mindjárt éjfél. Igyunk pezsgőt.

– Itt van hátul – a lány hátrahajolt, megkereste az üveget. Csapódott az ajtó, a fiú kiszállt. Az autó órája tizenegy ötvenhetet mutatott. A lány bekapcsolta a rádiót, mire egy tavalyi popszám öntötte el a kocsi belsejét. Óvatosan letekerte a pezsgő fémfóliáját, közben kinézett az út szélén álló sötét alakra. A visszapillantó tükörben két fénypötty jelent meg. Valami közeledett mögöttük.

Odakinn a fiú bánta, hogy hátulról, a csomagtartóból nem vette elő kabátját. Hideg volt, szúrós, kellemetlen fagy. Nyílt terepen, egy szántóföld közepén álltak. Az út szélén gombolta ki sliccét. Ahogy háttal a kocsinak végignézett a tájon, tekintete megakadt valamin.

A hóban, tőle jó ötvenméternyire egy alak sötétlett.

– Mi a fene – motyogta a fiú. Keze megakadt nadrágjában. Szemét erőltetve figyelte a jelenést, majd hátranézett a lányra, hogy ő is észrevette-e. Nem, mert a kocsiban bajlódott valamivel. – Talán egy madárijesztő…– nyugtatta magát.

Ekkor valamivel több fény lett, mert a hold kikerült egy tépett szélű felhőfátyol takarásból. Hideg kék sugarai elömlöttek a tájon. Olyan volt, mint egy ezüstszőnyeg, amelyet gyors mozdulattal terítettek le. Széle hamar elérte a mezőn lévő jelenést is.

Nem madárijesztő, hanem egy ember. Előregörnyedő, leeresztett karú, enyhe terpeszbe álló ismeretlen. Feje oldalra dőlt, mintha nyaka nem bírta volna súlyát.

– Ó – nyögte a fiú, és öntudatlanul is felhúzta sliccét. Aztán kábán felemelte kezét, és intett az ismeretlennek. Az nem reagált. Moccanatlan testtartásában volt valami gyászos merevség.

– Talán halott – jelentette ki a fiú, mintegy magát bátorítva.  – Szólni kellene valakinek.

Megfordult és ismét a lány felé nézett. Most már látta, a pezsgőspalackkal vacakol.

– Hé – kiabálta neki. Oldalról, jobb felől halvány fény kélt, két sárga pupilla. A fiú már hallotta is a motorzúgást: nagy, erőszakos, böhöm test száguldott feléjük. Hirtelen rosszérzés söpört át rajta. El kellene tűnniük az útról. Neki és a lánynak. Mindkettejüknek, mert valami lesz.

Karját lengetve ismét próbált jelezni a másiknak. Azonban még a közeledő gép zaján át is hallotta a kocsiból kiszűrődő zenét.

– Van itt valami – kiabált a fiú. Visszafordult a mező felé, és a csodálkozástól tüdejében akadt a lélegzet.

Az alak eltűnt a hófödte síkról.

A kamion már egész közel ért, szinte érezte robogását a talpán keresztül is. A kocsiban elhalt a zene. A fiú nem hallhatta, de a stúdióban valaki visszafelé kezdett számolni. Tíz, kilenc, nyolc, hét.

Átfutott rajta a gondolat, hogy még a jármű előtt átszalad a kocsijához, de elvetette. A kamion túl közel volt. Hat, öt, négy.

Aztán észrevette, nem elég szélen parkolt le. A kamion ki fog térni, jobbra. Őfeléje. Négy, három kettő.

Végül azt is észrevette, hogy közben ismét változott a fény. A hold bebújt egy felhőpaplan mögé. A világ elsötétült. A kamionsofőr így nem látja őt. Egy.

Éjfél volt.

A sekély vízelevező árok mélyén tért magához. Rideg fűszálak töredeztek alatta, ahogy felült. Egy sötét alak állt előtte. Nagydarab, szakállas, sápadt férfi.

– Hol van? – kérdezte a fiú. Nyelve akadozott, tagjait jeges borzongást simogatta. Úgy érezte, mindene üvegből, van. A teste áttetsző és törékeny.

– Látsz engem? – jött a türelmetlen válasz rekedt, borízű hangon. – Biztos, hogy látsz engem?

A fiú zavartan bólintott, majd megismételte: – Hol van?

– A lány? – kérdezte az ismeretlen.  – Elment. Elment segítségért.

– Ki maga? – kérdezte a fiú.

– Én vagyok a sofőr – bólintott a férfi. Kinyújtotta tömzsi, erős kezét felé: – Na gyere, állj fel.

A fiú felkászálódott és körbenézett. Még mindig az út mentén volt. Az üres elhagyott éjféli úton.

– Mi történt? – kérdezte fejét tapogatva. Maga elé tartotta tenyerét – nem volt rajta vér.

– Elsodortak. Bele az árokba – magyarázta a kamionos.

– Nem maga volt? – értetlenkedett a fiú.

– Nem, nem – bizonygatta mosolyogva a másik. – Én utána jöttem. – Valamiért nagyon elégedettnek tűnt.

– Azt hittem, meghalok. Egy csomó minden lepergett az életemből – jelentette ki a fiú, majd mélyet sóhajtott. – Látta a rendszámát? – A fiú fellépett az aszfaltra. Tőlük tíz méterre egy nagy, sötét kamion állt az út szélén.

– Nem volt – motyogta mögüle a férfi. Kulcs csörrent az aszfalton. A fiú megfordult, és észre is vette a csillogó fémet. Önkéntelenül lehajolt érte, majd nyújtotta a másiknak. Ám az hátrébb lépett.

– Tartsd csak meg – kérte őt szelíden.

A fiú azt hitte, rosszul hall: - Micsoda?

– A tiéd – a férfi a kamion felé intett. – Most már a tiéd.

A fiú továbbra is nyújtotta felé a kulcsot, és közben úgy érezte, átverték. – Várjon csak – kezdte volna, ám az idegen már hátat is fordított neki, és elindult a kamion felé.

– Sajnálom fiam, ez a szabály – mondta még derűsen. – Majd szép lassan rájössz mindenre magadtól. Semmi kedvem tanítómestert játszani…

– Rendőrt hívok – jelentette ki a fiú, és futni kezdett az ellenkező irányba. Maga sem tudta, miért fut, de hirtelen megtorpant, mintha falba ütközött volna. Valamiért egy lépést sem tudott tenni.

– Hé, álljon meg! Valami van a lábammal – kiáltotta kétségbeesetten.

A férfi türelmetlenül visszafordult: – Nincs semmi a lábaddal – mondta élesen. – Egyszerűen nem hagyhatod el a kamion huszonkét méteres körzetét.

– Miért pont huszonkettő? – értetlenkedett a fiú.

– Nem tudom – vont vállat a férfi. – Ez valami szent szám.

– De mi ez az egész? – A fiú kétségbeesetten várt, miközben a másik tétován állt az út közepén, és hunyorogva őt méregette. Aztán sóhajtva kifújta a levegőt, és a mező felé intett.

– Láttál engem, ugye? – kérdezte rekedten.

A fiú, mint a jó tanuló bólogatott:– Láttam a mezőn valakit.

– Az én voltam – szögezte le a férfi ellentmondást nem tűrő hangon. – Pont egy éve, szilveszter éjjelén hazafelé mentem a… – eltűnődött, majd legyintett – …mindegy is. Szívroham lehetett, de állva maradtam. Úgy találtak meg másnap, ott álltam, fagyottan, mint egy szobor.

A kamion felé fordult, majd megcsóválta fejét: – Furcsa, hogy ma éjjel itt ismétlődik meg minden – motyogta, majd visszaballagott a fiú mellé, megfogta vállát. – De már mindez nem fontos, egyáltalán nem. Gyere.

Gyengéden maga után vonta. Odasétáltak az út mellet várakozó járműhöz.

– Kérem, magyarázza el, mi ez az egész – nyögte a fiú, és hirtelen megtorpant.  

A férfi a hátsó ajtónál volt, valamivel matatott. Most meglepetten megfordult, és végigmérte a fiút. – Alkalmasnak tűnsz – bizonygatta. Megpaskolta a kamion oldalát. – És ez egy jó kis gép, nekem elhiheted – mosolygott, majd hirtelen elkomolyodott, és így folytatta:– Negyedikben néha rángat. A kuplung pedig indulásnál akad, jól meg kell nyomni. – Eltűnődött. – Mi van még? Ja, igen, tankolni természetesen soha nem kell. Defekted se lesz, abban biztos lehetsz.

– Ne értem – rázta a fejét a fiú, és tehetetlenül széttárta karját. Olyan volt, mint egy szobor, ott az útközepén, félig a jármű árnyékában – Maga ivott vagy bolond?

A sofőr arca dühös grimaszba rándult, és visszasietett hozzá. Egészen közel állt csak meg a fiú előtt. – Mit nem lehet ezen érteni? Éjfél volt. Te kerültél sorra. Egy évig, a következő évig furikázol, és összeszeded őket. Ennyi. Ha szerencséd lesz, egy év után szabad vagy. Ha nem, lenyomsz még egy évet. Szabi nincs. Táppénz nincs. Se hétvége. Se család. Csak te, a kamionok és ők, a szállítmányod.

– Kik? – nyögte ki a fiú, megérezve, hogy a válasz lesz a kulcs mindenre.

– A holtak – bólintott a férfi és hátrébb lépett.

– A holtak? – kérdezett vissza a fiú, majd hirtelen elnevette magát. – A holtakat kell gyűjtögetnem egy éven át? – kérdezte. és ismét nevetett. A férfi egy kicsit várt, majd megragadta a másik karját, és maga után húzta.

– Gyere, nézd meg a saját szemeddel.

A kamion orrához vezette őt, a vezetőfülke és a pattogva hűlő motor elé. A fiú így láthatta azt, amit a jármű tömege eddig kíméletesen kitakart előle.

– Úgy álltam meg, hogy ne lásd, hogy ezekre ébredj – magyarázta a férfi, és széles karmozdulattal elé tárta a látványt. – Azt ott az autód az árokban. Az ott a távolban, az oldalára fordulva a másik kamion, ami előttem haladt. Hamarosan lángra kap majd a motortér, de a sofőrnek ez már mindegy lesz, mert szokása szerint nem kötötte be magát, így kirepült a tarlóra. Jó mélyen belefúródott a földbe. És valahol a mezőnek azon a sötét részén ott vagy te. Vagyis a tested. A kamion pótkocsija kilendült a hirtelen fékezéstől, az csapott el. Repültél, mint egy madár, jó húsz métert, de szerintem már a levegőben meghaltál – magyarázta közönyös, fojtott hangon.

A fiú előbb csak közelebb lépett a ronccsá tört autóhoz, majd tétován el is indult felé.

– Én nem tenném – figyelmeztette hátulról a férfi.

– És ő…? – remegett a jobb keze, mikor megkérdezte. Felemelte maga elé, és csak bámulta.

– A kocsiban van – erősítette meg a férfi a háta mögül. Majd toppantott egyet. – Érted már?

A fiú érezte, hogy bizonyosság, mint egy jeges ár, végigsöpör rajta. A mező fekete foltja felé nézett, de nem látta pontosan önmagát. Visszafordult a férfihoz, majd felpillantott a vezetőfülkére.

– Egy évig? – kérdezte csendben. A férfi bólintott.

– Ideje beszállnunk – mondta aztán, és visszament hátra. A fiú követte, épp akkor érte utol, mikor a férfi kinyitotta a hátsó, kétszárnyú ajtót. – Egy kicsit nehezen jár. De majd rájössz mindenre te magad – magyarázta a férfi, és szélesre tárta a kocsiajtót. Benn sárga lámpafény villant. A raktér két oldalán keskeny padok voltak a padlóhoz csavarozva. Ketten ültek két oldalt. Egy szerelőoverallos férfi, és a lány.

– Csukd be mögöttem, és menjünk – kérte a férfi már odafentről. Aztán benézett a lányra, kit a fiú bámult. A lány a padlóra meredt mozdulatlanul, könnyű kis kabátját összehúzta magán, arca nagyon sápadt volt.

– Edit – szólította meg a fiú. A lány nem válaszolt, nem moccant.

– Edit, gyere, menjünk – nyújtotta felé a kezét a fiú, és próbált felmászni a platóra, de a férfi odafentről elállta útját.

– Hagyd őt – kérte szelíden.

– Edit, hagyd ezt abba, és menjük – kiáltotta a fiú kétségbeesetten, és várt, sokáig várt, de a lány nem moccant, és a fiú észrevette, hogy nem is pislog, ahogy bámul maga elé.

– Ő…– nézett fel a fiú a felismerés döbbenetével a férfire, aki bólintott.

– Ő már csak egy fuvar – mondta szelíden, majd a padhoz lépett, és leült a szerelőruhás mellé. – Nem kellett volna olyan gyorsan hajtani, öreg – motyogta neki, aztán hátát a kamion falának vetve lehunyta szemét.

A fiú álldogált még pár másodpercig a szélesre tárt ajtószárnyak előtt, végül összeszedte magát, mélyet sóhajtott és intett a lánynak. – Boldog új évet – mondta neki, de a lány már erre se reagált. Mintha könny csillant volna az arcán, de a rossz fény miatt ebben a fiú nem volt biztos.

Rájuk zárta a kamion ajtaját.

vége

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása