A képet abban a borítékban találtam, melynek anyám az "Ismeretlenek" címet adta. A hetvenes években készülhetett, ismeretlen szereplője rég halott lehet, és természetesen semmi köze a lenti történethez. Gyerekkoromban tele volt a falu az ilyen öregasszonyokkal, mostanra már eltűntek, csak ezeken az értelmezhetetlen képeken maradtak meg, mint vészjósló zárványok egy másik korból. Hajlamosak vagyunk idealizálni a régi falu világát, noha azt berögzült szabályok, pletykák, babonák irányították, fojtó légkörű hely volt inkább, mintsem a szabad emberi lét természetes terepe. A most következő elbeszélés a rosszul használt hitről, az eltorzult vallásosságról szól*, továbbviszi egy korábbi írás gondolatmenetét. Újraolvasva egy hibája (biztos) van, az, hogy a narrátor elbeszélésmódja nem egyezik Bolond Rozi elképzelt nyelvi eszköztárával, beszédstílusával, de ez talán nem befolyásolja a történet élvezetét.
*továbbgondolva: arról is szól, hogy talán csak az ima hőfoka számít, a tartalom nem - és ez az, ami igazán rémisztő a teremtés egészére nézve...
Kiimádkozók
Miután a Szabados lánya felkötötte magát a garázsukban, bementem az ifjú paphoz egy délután, és elmondtam neki mindent. A templom melletti háza nagyszobájában ült, egy füles fotelben, figyelmesen hallgatott, bámult rám azzal a szép, szürke szemével, közben átlátszó füle csücskét gyűrögette, s néha kortyolt a diólikőrből, mely egy kis asztalkára volt kikészítve mellette. Az öregasszonyoktól kapta, a fekete svábbogaraktól, akik ellepték nemcsak a templomát, hanem a paplakot, és az életét is. Ők hozták a mintás terítőt a tévéjére, mosták a szennyesét és a függönyét, sikálták a vécéjét, felváltva főztek rá, ősszel almával és burgonyával pakoltatták tele a szűk kis pincéjét, a fejét pedig telibeszélték a falu bűneivel, azt remélve, kiprédikálja majd azokat vasárnaponként. Néha ez meg is történt, de én tudtam, hogy a szíve mélyén az ifjú pap jó ember, akinek csak fel kell nyitni a szemét, hogy megértse, mi folyik körötte.
Maris, az öregasszonyok vezetője, a vezérimádkozó, még a váci püspöknél is járt, és elintézte, hogy az ifjú pap egy új Suzukit kapjon. Nagyon féltek az öregasszonyok, hogy nem marad meg nálunk a fiatalember, mert gyakorta eljárt, néha napokig eltűnt, a fene se tudta, merre kóricált ilyenkor, de mikor megtért a faluba, mikor visszajött hozzánk, bambán tekintett mindenkire, mintha szellemek lennénk, szórakozottan rágcsálta körmét, és látszott rajta, nagy és fontos kérdések nyomják a lelkét.
Nálam a Szabados lányának a halála után telt be a pohár, már csak azt akartam, hogy mielőtt eltűnik – mert ebből a nyomorúságos faluból az összes pap megszökik pár éven belül –, tegyen rendet ez a szép szemű fiatalember, és kergesse ki a templomából ezeket az öregasszonyokat, mint ahogy tette azt Krisztus urunk a kufárokkal. Ennyivel tartoztam Annának.
Szabados Anna mellettem ült az iskolában, ő volt az egyetlen, aki nem csúfolt a lassúságomért és a butaságomért, ő volt, aki megvédett a többiek gúnyolódósától és a tanárok türelmetlenségétől. Pár utcával arrébb laktak tőlünk, ezért sokszor találkoztunk, láttam, miután felnőttünk, hogy kerekedik az élete, hogy udvarol neki az a fiú a városból, aztán azt is, ahogy összetöri a szívét. Suttogtak egy babáról, amit hátrahagyott maga után ez az idegen, és arról is, hogy Anna bement a városba, és kiszippantották belőle a babát. Én el sem tudok képzelni egy ekkor a porszívót, de azt igen, hogy a pletyka eljutott az imádkozókhoz is, mert múlt vasárnap, a mise után, mikor mostam fel a templomot, s ott ténferegtem mellettük, kihallgattam mormolásukat, melyben halált kértek a babagyilkos Annára, rángassák ki a lelkét az ördögök a torkán át, így mondták.
Hatan vannak, kis, töpörödött fekete alakok, a legbuzgóbb templomba járók, igazi szentfazekak, csupa ránc, odvas fogak, gyanakvó, fekete, csillogó bogárszemek, sárga pergamenbőr és éles kígyónyelv. Gyakran csak ülnek a padokban és pletykálnak, végigveszik az egész falut a Felvégtől az Alsó Telepig, és elmondják mindenkiről a legrosszabbat. A képeket törülgetve hallgatom ki őket, a padlót seprűzve figyelek mormogásukra, észre se veszik, ha ott vagyok, úgy kezelnek, mint valami tárgyat, vagy mint a templom tartozékát, pedig én valójában a Félnótás Rozi vagyok, a Buta Rozi, a Lassú Rozi, a Gyere Ide Rozi – akiről senki nem tudja, hogy megvan azért a magához való esze, de majd most rádöbbennek.
Elmondtam hát az ifjú papnak, hogy kiimádkozták a vénasszonyok, legfőbb hívei és támaszai Anna nevét múlt vasárnap, akit aztán szerda reggel az apja talált meg a kötélen. Véresre karmolta a nyakát, szerintem szabadulni akart, bizonyára meggondolta magát, de onnan, a magasból már nem volt menekvés, a fejőszék, amit elrúgott maga alól, túl messze volt, így hát jövő héten lesz a temetése, az én drága barátnőmnek, akinek az volt az egyetlen bűne, hogy szelembe esett.
Az ifjú pap meghallgatott, majd ivott egy kis diólikőrt, megköszörülte torkát, aztán csóválta fejét, és belekezdett, hogy buta vagy te Rozi, hogy ilyeneket mondasz ezekről a tisztességes, jóravaló, idős asszonyokról, hát mit tehetnek ők a lány haláláról, akkor már inkább én vagyok a bűnös, aki múlt vasárnap beleszőttem a misébe a kereszteletlen gyermekek sorsát, akik ott jajonganak a purgatórium tüzében ezer és ezer éven át, köszönhetően bűnös szüleik meggondolatlan tettének. Hallotta ezt az Anna is, ott ült halott sápadtan a hátsó sorban – mondta az ifjú pap mélázva.
Erre nem szóltam semmit, mert ki vagyok én, hogy megítéljem azt, amit a pap a misén mond, inkább belevágtam a másik esetbe, felkészültem ám én erre a beszélgetésre, hisz már két éve figyelem a vénasszonyokat, a fekete bogarakat, azóta, mióta először észrevettem, hogy akiről mormolnak, az hamarosan elpatkol a faluban.
A Somlyó gyerek bűne nem volt mérhető Annáéhoz, mégis meg kellett halnia a tavaszon, miután a szipirtyók a szájukra vették. Annyi baj volt csak vele, hogy részeges volt, és ha ivott, akkor vezetett is, igaz, csak a Vasútig, mert ott laktak, de akkor is. És hát egyszer olyan sokat ivott, hogy összevissza kacskaringózott az úton, és belement a Maris, a fő imádkozó unokájának az autójába, egy nagy, szép ezüst kocsiba. A fővárosból jött az unoka a családjával, ott is aludtak a Marisnál, és reggel, ahogy kelnek, látják, összecsókolódzott a két autó, mert a Somlyó gyerek otthagyta az út mentén a sajátját, miután összeragasztotta a másikkal, kiszállt, kimászott és hazatántorgott. Na, nem is kellett több a Marisnak, már másnap megkezdődött a mormolás a templomban, a fohász, hogy vigye el az ördög a bűnöst, és vagdalja apró cafatokra a részeges semmirekellőt. És én akkor már direkt figyeltem, mi fog történni, így nem is csodálkoztam azon, hogy egy délután szirénázva jön a mentő, száguld át a falun, hogy aztán fél óra múlva nagy szomorúan, csöndesen menjen is visszafelé. Történt, hogy a Somlyó gyerek, aki ezúttal józanul jött hazafelé a munkából, vezette haza az apja kocsiját, mert a sajátját ugye összetörte, a falu végi nagy, s alakú kanyarban valahogy áthajtott az út másik oldalára. Talán túl gyorsan ment, ki tudja. Mindenesetre egyenesen egy traktorba rohant, aminek az elején boronák voltak, és azok mind összeszabdalták, felszelelték őt.
Láttam az ifjú papon, hogy ez még nem lesz elég neki, de már felkeltette az érdeklődését a dolog, és szinte vágyakozva mondta, kérdezte, mi van még, ki vele, mit tudok még mesélni ezekről az asszonyokról, van-e egyéb bizonyítékom, ha ugyan mindez bizonyítéknak tekinthető, mire én bólogattam, hogy naná hogy van, felkészültem a beszélgetésre, hetek, hónapok óta tervezgettem már a dolgot, és most végre kiönthetek magamból mindent, amit eddig titkoltam.
Mert ott volt a Sárosi esete, aki még a múlt télen halt meg, alig tudtuk eltemetni a fagyott földbe, bár nem kellett sokat ásni, hisz az a nagydarab ember elfért egy apró koporsóban, úgy összeégett, úgy kiégett belőle a zsír.
A Sárosinak volt egy gyára, egy üzeme a faluban, zoknikat és harisnyát csináltak benne, de aztán gondolt egyet, és elhatározta, beviszi a városba, mert ott olcsóbb lesz neki minden. Persze ez nagyon nem tetszett a falusiaknak, mert sokan dolgoztak nála, az öregasszonyok gyereki közül is hárman, ezért meg akarták győzni a jóembert, hogy ne tegye, még karácsony előtt is győzködték egy gyűlésen a faluházban. Emlékszem, kivörösödött az a nagy derék férfi, míg magyarázott nekik, de nem tágított a tervétől, annyit engedett csak, hogy aki jön utána a városba, az biztos kap munkát. Ott voltam én is, mert vonzott a fény, a meleg meg a sok ember, így jól láttam az öregasszonyokat, akik hátul ültek, egy kupacba, és már a gyűlés után megkezdték a súgást-búgást.
Akkor már sejtetem róluk, hogy rosszban sántikáltnak, mert volt az, ami az öreg pappal történt, meg a kondéros eset, ezért már figyeltem őket, így hallottam meg, hogy kiimádkozzák a Sárosi nevét, úgy susogtak, mint a szél, mikor azt kérték, az ördögök a Gyehenna tüzén pörköljék meg.
Nem is kellett annak több, rá egy hétre halott volt. A szirénázásra riadtunk az éj közepén, jöttek a tűzoltók, én meg a hang után a nyomukban, mert sejtettem, mi következik. A Sárosi nagy dohányos volt, még lefekvés előtt is elszívott két szálat, azt mondják, elaludt, és a csikk kiesett a kezéből. Nem égett ki a háza, csak az ágya és benne ő, apró, kis fekete gyerekké sült, láttam, az utcáról lestük, amikor kihozták, nagyon hideg volt, de olyan szag jött ki a kitört ablakon, mint amikor anyám odaégeti a húst. Az özvegye aztán letett a költözésről, így az üzem maradt a faluban.
Három eset, ez még mindig lehet véletlen, mondta az ifjú pap, közben elvonta rólam a vizenyős, tekintetét, úgy, mintha valami a szemébe ment volna. Gondolom, van még más is…
Jól gondolta, mert elővettem Szólátné halálát, ez már majd egy éve esett meg, de még mindig összeborzadok, ha eszembe jut. Az ő bűne csak annyi volt, hogy összeszólalkozott az imádkozó bogarak valamelyikével, talán a Sárával, mert az unokája a kertje végében legeltette a kecskét, és azok mind lerágták a kerítés mentén a Szólátné gyümölcsfáit. Csúnya veszekedés volt a boltban, aztán az utcán, én csak hallottam róla, és akkor még csak gyanakodtam rájuk, de már figyeltem őket, a karzatról hallgattam ki, ahogy következő nap, pénteken, délután megkezdik a mormolást, hogy a Szólátné gonosz, bűnös lelkét izzó katlanban fürösszék meg az ördögök a pokolban.
Nyár vége volt, és a Szólátné a következő héten leszedte a szilvát a megmaradt fáiról, s kivitte a nagy katlant az udvarra, hogy majd lekvárt főz. Özvegy volt, de falun egyébként is az asszonyok végzik ezt a munkát, kavargatni a forró, bugyogó, köpködő szilvalevet, nem férfinek való dolog ez. Aztán van úgy, hogy az alját egy kicsit megkapja, a Szólátné is talán ettől félt, mert egy sámlira állt, hogy jobban beérjen a katlanba, és ekkor zsupsz, belebukott, fejjel előre, a katlan felborult, aztán gurult, benne a forró szilvalekvár, abban az a szegény asszony, akit mindenhol elborított a tüzes kulimász. Azt mondják, még kimászott belőle, négykézláb üvöltött, de már vége volt, mert a bőre lefolyt róla, a haja összezsugorodott, a szeme kipukkadt, mint egy lufi.
Na, miután mindezt elmesélte a szomszédja a boltban, ezután már nagyon is izgatott, kiről mit morognak a templomban, de persze volt egy első eset, ami elindította nálam az egészet.
És mit volt az, kérdezte az ifjú papa összeráncolva szemöldökét, mire megvontam vállam, és kicsit röstelkedve, de bevallottam, hogy az elődje, az öreg tiszteletes halála. Ez aztán tényleg felkeltette az érdekelődését, előre dőlt, nyelt egy nagyot, hogy a domború, szép nagy ádámcsutkája felugorjon, majd intett, mondjam.
Az öreg tiszteletes idején is itt lebzseltek már ezek az imádkozó sáskák, magyaráztam, de ő nem igazán kedvelte őket. Ha hoztak valamit neki, zöldséget, gyümölcsöt, elvette, de a templomot nem engedte takarítani nekik, helyette engem fogadott fel, áldja meg az isten érte. Ugyanígy a lakásába, a paplakba se engedte be őket, a szennyeséhez nem nyúlhattak, ételt nem vett át, hiába hordták ide a töltött káposztát, a túrós lepényt, a derelyét, a sonkát. Láttam én a Marison, hogy nem tetszik ez neki, de kenyértörésre akkor került sor, mikor gyűjtést szerveztek egy új stólára, aztán nagy büszkén vitték neki borítékban a pénzt, mire ő csak annyit mondott, nem fogadhatja el, mert az egyháznak kell gondoskodnia a pap ruházatáról, egyébként is a mostani stóla kicsit kopott ugyan, de ő már nem váltana, ez szinte hozzá nőtt az évek alatt. Tanúja voltam ennek, elvörösödött a Maris, nem szólt semmit, csak ledobta a borítékot a hóba pap lábához, és otthagyott minket.
Aznap estefelé a bogarak a templom előtt pusmogtak, a havat sepertem a kereszt tövéről, nem hallottam jól őket, de aztán, mikor bementek, kíváncsiságból utánuk somfordáltam, és az előtérből hallgattam, hogy elkezdenek imádkozni, halkan, de azért ki lehetett venni, mit akarnak.
Az ifjú pap felemelte mutatóujját, hogy álljak meg, majd mondta, hogy már kitalálja, azt akarták, hogy az ördögök fagyasszák meg az öreg pap lelkét a pokol mélyén, mire bólintottam, honnan tudja atyám, ő meg csak legyintett bosszúsan, nem nehéz megtippelni, tekintve, hogy az öreg pap combnyaktöréssel került kórházba a városi temploma elől egy téli napon, de előtte sokáig feküdt a hideg betonon, felfázott, és végül a tüdőgyulladása vitte el.
Hallgattunk egy kicsit, nekem már nem volt mit mondanom erről a gonoszságról, ami a falunkban felütötte a fejét, ő meg a gondolataiba mélyedt, eztán felállt, lesimította ruháját, vállamra tette kezét, és azt mondta, megkérdi a másik felet is, Marist, úgyis nemsokára itt lesz, a templom tetejének felújításáról beszélnek majd, de akkor megkérdi, mi a helyzet ezekkel a közös imádkozásokkal, mi ezeknek a célja. Kiugrasztjuk a nyulat a bokorból Rozi, nem kell aggódnia, mosolygott az ifjú pap, de nem tetszett ez a mosoly, se a tekintete, ezért volt az, hogy amikor megjött az a vén kígyó, a kétágú nyelvű, hátul, a paplak mögött, a cefréshordóra állva bemásztam a vécé ablakán, így a folyosón keresztül, a nyitva hagyott ajtón át mindent hallottam, mindent, amit beszélnek, még azt is, amit nem kellett volna.
Eleinte persze valóban a pénzügyekről és építési cégekről tereferéltek, aztán a vége felé az ifjú pap elővette a témát, akkor, amikor már azt hittem, csak engem hiteget ezzel a nagy bátorsággal. Nem olvasott semmit Maris fejére, csak finoman célozgatott rá, hogy úgy hallja, bizonyos halálesetek azután következnek be, miután Maris és a többi istenfélő asszony a templomban megemlíti a bűnös lélek nevét.
Csönd telepedett a szobára, és én is visszafojtottam a lélegzetem, de aztán már nem bírtam, mert nem jött válasz, és az ifjú pap se bírta, mert megszólalt, folytatta, és ekkor megfordult velem a világ, hisz azt mondta, hogy ha így van, akkor neki segítségre lenne szüksége, egy ügyet el kellene simítani, hisz Marisék talán észrevették, milyen gondterhelt, és hogy mennyiszer van távol, mondta óvatosan, szép lassan, de az öregasszony a szavába vágott, hogy a fattyúról van szó, ugye, atyám.
Na, erre lett csak igazán csönd, még a szú percegését is hallottuk, aztán az ifjú pap csak hebegett-habogott, hogy a test bűne, az ördögi kísértése, és ő gyenge volt, mit lehet tenni, megesik, de a Marist nem érdekelte a szabadkozása, közbevágott, nagy dölyfösen és hidegen, mert most már nyeregben érezte magát, mondván, régóta tudják, hogy szeretője van az ifjú papnak a városban, de azt csak pár hete hallották, hogy a lány vagy asszony megesett. Már csak azt kell tudniuk, hány hónapos terhes, mire az ifjú pap megmondta, hogy három, mire a Maris rávágta, akkor még megoldható, el lesz intézve atyám, nem kell aggódnia. Csak a gyerek, kérdezte az ifjú pap, mire Maris jóváhagyta nagy kegyesen, csak a gyerek, és ekkor az ifjú pap egy nagyot sóhajtott, szinte még én is éreztem a fürdőben, a vécékagylóba kapaszkodva a szelét, és csak bámultam a csempét, ami tükörsima volt, és makulátlan fehér, majdhogynem tökéletes, és alig hallottam, hogy a Mari még megkérdi, ki volt az, aki beszélt rólunk, de mielőtt elhangzott a nevem, már mozdultam, másztam, így odafenn, az ablakból, épp hogy elcsíptem az ifjú pap válaszát, aztán lehuppantam a földre a paplak mögött, és futni kezdtem, ki a mezőre, fel a dombra, át a tarlón, be az kiserdőbe, keresztül bozóton, patakon, futottam, amíg bírtam, de tudtam, minden hiába.
vége