Tavasszal a piac előtti parkolóban majdnem beletolattam egy mögöttem szötymörgő nyugdíjas autójába. Az anyósülésen a feleség vörös fejjel kiabált rám. Nem innen jött ez az írás, de sokat gondolkodtam a két kisöregen, akiknek nagyon is ismerem a típusát. Lassan leromló ház, bizalmatlan vagy rossz viszony a szomszédokkal, a kultúra teljes hiánya, rengeteg tévé, nacionalista, szűk látókörű, kirekesztő politikai gondolatok, magány, alacsony érzelmi intelligencia, igénytelenség az élet minden terén, bezárkózás, bezárkózás, bezárkózás. Egykori Hamvas-rajongóként jó régen írtam egy esszét Északról, mely ezt a típust kitermelte, de jól tudom, nemcsak Északhoz kapcsolódik a jelenség. A "kispolgár" nem is jó szó rá, mert a "polgár" szó feltétélez valamiféle elkötelezettséget a minőség iránt, de itt erről szó se lehet, legfeljebb perifériálisan, az élet bizonyos töredékeinek vonatkozásban. Például hogy tökelétesre füstöljük a kolbászt.

A történet lazán kapcsolódik a szomszéd házról szóló novellához.

Maga a cím Virigina Wolf regénycíme, a mű egy fiatalemberről szól, Wolf a végén hosszú oldalakon mutatja be meglehetősen unalmasan a kiürült fiúszobát - a hőst közben elnyelte az első világháború. Mi, renegátok akik hátrahagytuk a Várost, a szülőket, a rokonokat, a barátokat még csak nem is egy nagy háború, hanem nagyon is individuális indokok alapján, mi is mind ott ragadtunk egy picit gyerekkorunk szobáiban.  

A fiú szobája

– Itthon van – mondta a szomszédasszonynak, Irmának Mamuka –, csak még nem kelt fel. – Mutatott az elfüggönyözött tetőtéri ablak felé. Irma bólogatott, de közben már Papukát nézte, aki hozta neki a villanykörét.

– Negyvenes, ugye? – kérdezte Papuka, majd odaadta neki.

– Azt hiszem – nyúlt érte Irma. – És hogy megy neki az élet Pesten? – tért vissza a témára, amitől Mamuka elfintorodott.

– Tudja, milyen az. Mindenhol kifacsarják az embert. Halálra dolgoztatják a mai fiatalokat, éhbérért.

– Múlt ősszel azt mondta nekem, Angliába készül – jegyezte meg Irma. – A boltban.

– Hát, egyelőre arról lemondott, hál Istennek – csóválta a fejét Papuka. – Nem is értem, mire ez a nagy kivándorlás. Az egy dolog, hogy minket itt hagytak penészedni öregségünkre, de hogy még az országot is…

– De ha egyszer ott jobb az élet – vont vállat Irma, majd eszébe jutott valami: – És, barátnő, kislány van?

Mamuka elmosolyodott. – Lányok jönnek, lányok mennek. De semmi komoly.

– Pedig lassan már negyven lesz Jánoska is, ugye? – kérdezte Irma rosszallóan. – Ideje lenne családot alapítani.

– Majd eljön annak is az ideje – zárta le a dolgot Papuka bosszúsan és türelmetlenül.

Mamuka is érezte, hogy kényes és kényelmetlen a téma, mintegy a saját kudarcukat támasztja alá, mintha az ő hibájuk lenne, hogy a Fiúnak még nincs családja,  ezért a szemközti ház felé mutatott: – A szomszédasszonyt már napok óta nem látom. Tud valamit róla, Irma?

Az öregasszony átnézett a másik házra, a kerítésre, a ház mögött, a kertben a hegy tetejéig futó ösvényre, majd megrázta fejét: – Boltban se volt. Pedig szombaton szokott vásárolni, főképp, ha lejön a fia Pestről. De mondjuk az is csak havonta egyszer jár haza.

Az „is”-re Mamuka összerándult, mert tudta, ez célzás a Fiúra, aki ugyancsak nagyon ritkán látogatta őket, pedig semmi fontos dolga nem volt – család híján – hétvégenként a fővárosban. Csak a bulizás.

– Holnap átmegyek hozzá, bekopogok – fogadkozott Papuka.

– Holnap szombat, lehet, hogy jön a fia – nyugtatta őt Irma, majd megköszönte az izzót, és ment a dolgára.

– Bolond vénasszony – morogta Papuka, miután gondosan kulcsra zárta a kaput. – Mindig más dolgába üti az orrát.

– Van igazság a szavaiban néha – nyugtatta őt Mamuka. – Főleg, ha nem iszik már korán reggel.

– Az meg ritka – nevette el magát Papuka, majd hátrament, és a fásszín alól hasábokat szedett elő, átcipelte őket a füstölő ajtajához. Mamuka csak nézte az udvaron állva, a kocsi csomagtartójának támaszkodva. – Begyújtod ma? – kérdezte kis idő múlva.

– A piacon láttam friss kolbászt, lángoltat – nyögte Papuka, ahogy lehajolt. – Bemegyek, veszek. És délután megfüstölöm. Te is szereted az ízét.

– Jó a levesbe is – bólogatott Mamuka, és megnyalta az ajkát. – Holnap akkor savanyú kumpér leves lesz.

– Az jó – biccentett Papuka, de nem is figyelt.

– Hozol a Fiúnak lángost? – fordult vissza befelé ment Mamuka.

– Hozok, ha kér – válaszolt Papuka. – De kérdezd meg azér. Nemsokára indulok, ilyenkor pénteken délben még nincs olyan bolond nagy forgalom.

Mamuka bement a házba, kinyitott az előszobában brummogó hűtő ajtaját, hogy megnézze, mit kellene hozatni még Papukával. Uborkalé és citrom szaga csapta meg orrát. A hűtőben volt még egy kis hús és kefír, mert az utóbbi időben Papuka rászokott a reggeli kefírre. A konyhába ment, és egy ingyenes hirdetési újság láblécére reszkető betűivel felírta a dolgokat, aztán csak ült, és hallgatta a falióra tikktakkolását, mely mindig forró, nyugodt nyári délutánokat idézett benne, meg azokat a délelőttöket, mikor a Fiú még a konyhaasztal lábai közt játszott az autóival, míg ő főzött.

Végül nyögve felállt, letörölte egy ronggyal a konyhapultról a reggeli morzsáit, a hálószobájukba ment, és a Fiú egy bő, kiselejtezett pulóverét húzta otthonkájára. Május ellenére hideg volt a házban. A pulóverből még mindig érződött a Fiú férfias parfümjének illata. Óvatosan fellépdelt a lépcsőn a fordulóig, és onnan leste a Fiú szobájának ajtaját. Fél percig is állt a derengő félhomályban, majd fölment teljesen, a kilincshez nyúlt, lenyomta, és óvatosan, mert nyikorgott – pedig hányszor kérte Papukát, olajozza meg –, résnyire nyitotta az ajtót. Az elhúzott sötétítő miatt félhomály volt a szobában. Félhomály és rend.  A Fiú mindig rendet tartott, mániákusan, kisgyerek kora óta rendbe rakott mindent maga körül. Nem véletlenül tanult programozónak az egyetemen.

– Kérsz lángost, kisfiam? – kérdezte Mamuka az ágyban fekvő alaktól. Sötét, masszív tömb volt a Fiú, mert nagydarab, erős testű férfi vált az ő nyúlánk kiskamaszából, de Mamuka így is szerette, a súlya, a merevsége, a lassúsága ellenére. A szíve mélyén tudta, hogy hamisan tekinti megfontoltságnak fia nehézkesség, ami igazából döntésképtelenség volt – de arra is büszke volt, hogy a Fiú pokolian kitartott valami mellett, ha már meghozta döntését. Legutóbb például a Londonba való költözés kapcsán.

– Kérsz? – kérdezte ismét halkan, de a Fiú nem válaszolt, ezért Mamuka becsukta a szobája ajtaját, és visszament a fölszintre.

Papuka már az előszobai tükör előtt készülődött. Drapp színű nadrágjához barna cipőt vett, és egy kék széldzsekit húzott.

– Nincs egy másik kabátod? – kérdezte Mamuka zsémbesen, miközben odaadta neki a nejlonszatyrokat. – Ez már olyan nem neked való.

– Jó lesz ez – morogta Papuka. – Megszoktam. Na, kér lángost?

– Még aludt, de hozzá neki, biztos kér – válaszolt Mamuka. A konyhaasztalról elvette, és átnyújtotta a cetlit. – Ezeket vegyél még. Ha van szép erőspaprika, azt is. De csak tényleg erőset.

– Mindegyik azt mondja, hogy erős. Aztán itthon derül csak ki hogy nem – vont vállat Papuka. – Tej kell?

– Még van a hűtőben – válaszolt Mamuka fáradtan. – Van húszasod a kocsiba?

Papuka megzörgette zsebét, majd elő is halászta a pénzérméket, és a nagy, vörös, kopott bőrű tenyerén tologatta őket. – Van – mondta.

– Akkor menjél, isten hírével – biztatta őt Mamuka nem túl kedvesen, majd ő is kicsoszogott a papucsában, kinyitotta a kaput, széttárta a szárnyakat, és míg Papuka kiállt az öreg, de megbízható autóval, a szemközti ház ablakait leste, de nem látott se fényt, se mozgást.

– Csukd be a kaput – szólt rá a kocsiból torzított hangján Papuka. – A bejárati ajtót is, kulccsal. – Mamuka legyintett, hogy jó, jó, majd nézte, ahogy elhajt, aztán tekintete ismét a néma házra siklott.

– Csak megnézem – mondta inkább magának, és körbepillantott, hogy az pletykás Irma kint van-e, de az utca üres volt, végül átslattyogott a kapuhoz, lenyomta a kilincset, és benyitott az udvarba.

– A kukáját rég ürítette – morogta, míg elment a tömött kuka mellett. Tudta a szomszédasszonyról, hogy milyen nagyra tartja magát, mivel festő volt az üveggyárban hajdan, ezért is volt köztük mindig egy kicsit feszült a viszony, hisz Mamuka csak egy ügyintéző volt a társadalombiztosításnál, igaz Papuka gyártásvezetőként ment nyugdíjba a gyárból. Nem is nagyon érintkeztek, eltekintve a köszönéstől meg pár udvarias mondattól az utcán. Megállt az ajtó előtt, majd bekopogott. – Szomszédasszony – szólt is rekedten, aztán fülét az ajtó fájára tapasztotta, és hallgatódzott. Semmi zaj nem jött ki a házból. Elégedetlenül hátrált, közben a lefüggönyözött ablakokat nézte, és ekkor megcsapta a kukából kibodorodó dögszag.

– Miket rak ez ide? – morogta, és már nyúlt a kuka teteje felé, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. – Mégse fogok más szemetében turkálni – jelentette ki, aztán kiment az udvarról, és visszatért a saját udvarára. Felsöpörte a járdát, meglocsolta a virágokat, kitépett pár gyomot az ágyásokból, végül csak állt az udvar közepén, és a füstölőt, a kis fészert bámulta.

Óvatosan odasettenkedett, és résnyire nyitotta az ajtaját. Ez a Papuka birodalma volt, nyugdíjazása után kapott rá, akkor építette, és egészen ügyesen kitanulta a csínját-bínját, most már volt kollégák, rokonok is hoztak neki húst, hogy füstölje meg. A szűk kis szoba mennyezetén farudak rengetege sárgállott, és kormos hússzag jött Mamuka fel, akit hirtelen elkapott a hányinger, mert eszébe jutott, bevillant neki egy kép, egy nagydarab, fehér hús, ami.

Elnyomta magában az emléket.

Visszament a házba, majd leült a konyhában, és átlapozta az akciós újságot, melynek első oldaláról letépte a cetlit. Néha fel-felmordult: – Na, ez tényleg olcsó – vagy – Kinek kell ilyen – majd amikor végzett, a nagyszoba kihűlt kandallójához vitte az újságot, gombóccá gyűrte, és berakta a tűztérbe.

A nagyszobára is ráfért volna már egy alapos takarítás. A plüss ülőgarnitúra kopott zöldje csúnyácskának tetszett a kegyetlen délelőtti fényben, barna elemes szekrényükre mintha vékony por szitált volna. A falióra fél tizenegyet mutatott. Ideje volt felébreszteni a Fiút, hisz mindjárt megjön a lángos.

Ismét felóvakodott a lépcsőn, majd határozott mozdulattal lenyomta a kilincset.

Hűvös volt a szobában, és nehéz, sűrű szag. Mamuka végigsimította a kis asztalon hagyott ódon számítógép billentyűzetén, ezredszer is megbámulta a popegyüttes poszterét az asztal felett, majd szórakozottan megszámolta a játékautókat az üveges szekrényben. Mind megvolt.

– Ideje felébredni – szólt lágyan, de rekedten, és közben erélyesen elhúzta a sötétítő függönyt, kinyitotta az ablakot. Az éjjel esett eső hűvöse jött be a helyiségbe. Az ágyhoz lépett, a Fiú fölé hajolt: – Kincsem – súgta neki, a testnek, amit gyerekkorában annyit tartott az ölében, és belé nyilallt, milyen jó érzés volt, amikor az a kis csomag hozzá bújt, a nyakába kapaszkodott. Milyen más most.

– Ébresztő.

Várt és várt, de persze nem történt semmi, csak az, hogy Irma megtörte a csendet.

– Évikém, mi ez? – nyögte vagy inkább rebegte az ajtóból. Ott állt a Fiú szobájának ajtajában, kezében az izzó dobozával. Mamukába beléhasított a felismerés, hogy hosszú ideje először elfelejtette becsukni a kaput, és az ajtót, a bejárati ajtót, pedig Papuka még direkt rá is szólt. És aztán jött a düh, hogy Irma hogy képzeli ezt, sose jött be hívatlanul hozzájuk, most meg egészen idáig jutott. Aztán, mikor megpillantotta a szomszédasszony arcán elömlő döbbent felismerést, már nem maradt benne más, csak üresség.

Visszafordult az ágy felé, és most úgy látta Fiút, ahogy a másik, egy derékig betakart, ébenfekete, kőkemény, merev, szikkadt szoborrá füstölt testnek, a fekete fejen, a homlokon azzal a szörnyű sebbel, ami akkor keletkezett, mikor a konyhaszekrénynek esett, mikor Papukával veszekedtek, azon az utolsó estén tavaly ősszel, mikor bejelentette, hogy megvette a repülőjegyet.

– Mi ez az ágyban, Évi? – kérdezte ismét Irma, majd összefüggéstelenül motyogott valamit, és kábán felemelte az izzót. – Visszahoztam, mert ez se jó.

Mamuka nem válaszolt, csak nézte a testet az ágyba, az ő egykori gyönyörű, hatalmas fiát, aki el akarta hagyni őket, elmenni a világba – de örökre itt ragadt a szobájában.

És ez így volt jó.

vége   

Nehéz jó kísértettörténetet írni, mert a legtöbb esetben a szellem nem elég fenyegető, talán amiatt, mivel jelenlétük a mi világunkban nem elég plasztikus. Ezért kapcsoltam össze a következő esetben a kísértetjárást, a poltergeist jelenséggel és a boszorkányhit "megnyomás" jelenségével, melyet korábbi elképzelések szerint incubusok vagy succubusok okoztak, de a népi hagyomány a boszorkányhoz köti. Érdekes, hogy incubus már a Rómeó és Júliában is felbukkan, Mercutio nagymonológjában Mag királyné néven emlegeti, "Ő a boszorkány, mely megnyomja a / Hanyatt fekvőket éji álmaikban...." Valószínűleg az egyik legősibb hitről van szó, mivel az alvás közben a test igen védtelen, illetve a légzési nehézségek és egyéb szervi bajok valóban gyakra okozhatnak téves képzeteket. Itt persze más is kell a horrorhoz, mégpedig a jó öreg emberi gyengeség, ami persze végső soron a félelemből, szeretteink iránt érzett féltésből fakad.

Kísértet Versegen

A versegi kísértettörténetről nem lehetett hallani a televízióban, nem írták meg sem a helyi lapok, sem az országos újságok, egyáltalán, még szóbeszéd szintjén se terjedt túl a falu határain.

Nekem is K. mesélte el egy napfényes délután a Kistücsök teraszán ülve.

A szemesi parton találkoztunk, én a családdal nyaraltam, ő egy könyvel gubbasztott az árnyékban. Megkérdezte, írok-e még, mert van egy története, melyet mindenképp és mielőbb szeretne formába önteni. Így fogalmazott, és ez, illetve űzött, fáradt arca megérintett bennem valamit. Meghívtam estebédre, amit ő elfogadott, és két órával később, miután elfogyasztottuk a nevetségesen drága és kihívóan apró adagokat, kávét rendeltem, ő pedig lassú, nehézkesen formálódó mondatokkal belefogott.

K.-t még egy régebbi munkahelyemről, a… újságból ismertem. Tördelőszerkesztő volt, és már akkor udvarolt az egyik grafikus lánynak, nevezzük Annának, akit később, az én kilépésem után feleségül is vett. Megunták a fővárost, és mikor Anna terhes lett, elhatározták, hogy egészségesebb életkörülményeket teremtsenek születendő gyermeküknek – vidékre költöznek. Hosszas keresgélés után a Nógrád megyei Verseg nevű községben találtak egy faluvégi parasztházat. A tető javításra szorult, a hátsó traktust alkotó fészer alapzata beázott – de az épület fekvése kitűnő volt, és mögöttük, a kert végében azonnal az erdős hegyoldal emelkedett, továbbá az eladók nevetségesen alacsonyárat kértek érte. Így aztán felszámolták a városi létezésüket, és megvették az ingatlant. A férfi otthonról is tudott dolgozni, ezért ritkán járt be a fővárosi szerkesztőségbe. Anna pedig költözésük után hamarosan már teljesen otthon maradt, és így minden idejét a ház és a telek csinosításnak szentelhette.

Próbáltak kapcsolatot teremteni a mellettük lévő és a szemben, az utca túloldalán lakó szomszédokkal, de azok mogorva, öreg és zárkózott emberek voltak, így nem erőltették a dolgot. Csak később jöttek rá, hogy a falusiaknak nem velük, hanem a házukkal volt baja.

A dolog szinte azonnal, a költözés után elkezdődött, de ezt csak később vették észre, mikor visszaemlékezve, izgatottan, a félelemtől elszoruló torokkal igyekeztek összerakni, hogy kerültek ilyen helyzetbe. Olyan volt, mint mikor egy lakásban folyamatosan hallani valami halk, de kitartó, monoton zajt. Lehet, a fűtéscsövekből jön, talán egy távolabbi szomszéd hallgatja hangosan a zenét, vagy patkányok motoznak a falban. Bármit teszel, a forrást igazán soha nem találod meg.

Amiben mindketten biztosak voltak, hogy eleinte mindig éjszaka történt. Éjjelente Anna kezdett mind többet felkelni, néha pisilnie kellett, egy éjjel háromszor is, máskor a gyerek moccant, és mivel rossz alvó volt, ez folyton felébresztette. Ilyenkor szolidaritásból K. is felkelt, ment, és kötelességtudóan teavizet melegített, vagy hozott neki egy üdítőt. Ahogy felkapcsolta a lámpát a konyhában, és az bevilágított a csőszerű nagyszobába, akaratlanul is észlelte azt a valamit, de eleinte nem törődött vele. Egy sötét folt volt a látóperem szélén. Egy alak, egy határozatlan körvonal, valami árnyék. Eleinte azt gondolta, a ház és a szoba szokatlan geometriája játszik vele.

Mivel nem hagyta nyugodni a dolog, a harmadik vagy negyedik alkalommal a biztonság kedvéért felkapcsolta a nagyszobában is a villany, és benézett az idegenül ácsorgó bútorok mögé. A nagy fényre Anna kijött utána és megkérdezte, mit csinál, majd bevallotta ő is látja.

Sokáig nem mondták ki, hogy kísértet. Előtte mindenféle lehetőséget végigvettek. Valamiféle földenergia, mely hat az érzékelésükre. Esetleg a ház talapzatából, a talajból hallucinációt okozó gáz szivárog fel. Az ivóvízben túlsúlyba került valami mérgező anyag, ez az oka. Vagy csak túl sokat bámulták a monitort, ami látáskárosodást okozott. Ám szívük mélyén mindketten tudták, hogy ezek racionális, földhözragadt, de valószínűtlen magyarázatok, melyeket önmaguk megnyugtatására gyártottak.

Anna egy kémiai laborban dolgozó barátnője analizáltatta a vizet és a ház levegőjét – semmi rendellenességet nem talált bennük.

Hosszas tépelődés után K. elhívott egy energialátót, aki a fölből jövő energiaforrások meghatározását ígérte hirdetésében. A férfi egy ipszilon alakú drótfonattal bejárta a házat, de semmit nem talált. A pénzt nem adta vissza, ám legalább egy lehetőséget kizárt a "szakvéleménye".

Már ekkor, ezekben az első napokban próbálták megismerni a ház előéletét. A szomszédok továbbra se voltak túl bőbeszédűek, de az eladókat sikerült telefonon elérniük. Egy dunántúli házaspár volt, aki valami bonyolult, áttételes öröklődési ügyletben jutottak az épülethez. Csak annyit tudtak, hogy a férfi nagynénjének testvére, egy szép kort megélt öregasszony lakta az épületet. A temetése után, mely jó fél éve volt, azonnal elkezdték árulni az ingatlant, amelyről egyébként semmi közelebbit nem tudtak állítani.

Az egyetlen információforrásuk a falubéli boltos, egy fiatal nő lehetet volna, kivel Anna hamar közelebbi viszonyba került. Eleinte a babáról beszélgettek – az asszonyka is nagyon szertett volna szülni, de nem esett teherbe. Csak később, a sokadik vásárlás után került szóba ház. Anna kérdezett rá, hogy mit tud róla és az előző lakóról, de a fiatalasszony először kitérő választ adott. Aztán a következő alkalommal, hirtelen, minden bevezetés nélkül ő tért vissza rá, hogy hogy érzik magukat a házban. Anna bevallotta, hogy furcsa dolgokat tapasztaltak. A boltos elsápadt, és csak a fejét csóválta, de ezután semmi egyebet nem volt hajlandó elárulni.

Végül be kellett látniuk, hogy el kell fogadniuk egy másféle magyarázatot. Valami kísért a házban. Egy lény, ami nem akarja felfedni magát, de figyeli, bámulja őket a sarkokból, az árnyéból. És ahogy ezt elfogadták, egy hosszú hajnali beszélgetés során kimondták a létezését, a dolog erőre kapott, és közelebb jött. A férfi a következő éjszaka fájdalomra riadt. Zihálva felül, és a mellkasát dörzsölgetve próbálta felidézni, mi történt. Az álombéli vagy valóságos fájdalom eredője valami súly volt, mely szívére, tüdejére telepedett. Ahogy belebámult az előtte falként tornyosuló sötétségbe, meg mert volna esküdni, hogy egy helyen sűrűbb annak árnyalata, de ahogy pislogott, a látomás szertefoszlott. A mellkasát tapogatva felkelt, villanyt gyújtott a konyában, és megivott két pohár vizet.

Állt még ez picit a rebbenő neonfényben, amikor egyszerre csak halk hangot, apró állatra emlékeztető nyüszítést hallott a hálószobából. Visszasietett, és a küszöbön földbe gyökeredzett a lába, jeges borzongás futott végig tarkóján, és az adrenalin elöntötte tagjait.

A hálószoba kicsiny ablakán épp hogy beesett valami fény az utcai lámpa halogénkékjéből. Ebben a tört világosságban is lehetett látni azt a fekete csomót, amely ott ült az alvó Anna mellkasán. Görnyedt, szikkadt alakot formázott, mintha egy sovány valaki hajolna a magatehetetlen, ziháló és nyöszörgő alvó fölé. A férfi nem emlékezett, másodpercig, percekig vagy órákig tartott, míg összeszedte magát egy kiáltáshoz, melyből rekedt hörgés lett. A jelenés szinte azonnal elkotródott, besiklott az egyik sarokba, majd a fal mentén szétfoszlott. K. a feleségéhez botladozott, érintésére Anna fájdalomtól csillogó szemmel ébredt, első mozdulattal ösztönösen a hasában dombordó gyerekhez nyúlt, és csak másodikként tapogatta meg a szíve feletti részt. Amikor K. karjaiba zárta, hideg verítéket érzett testén, a szeretett, puha és meghízott testen, mely most remegett és zihált.

Először, ott, az éjszaka közepén nem tudta elmondani, mit látott. Anna beszélt helyette egy rossz álomról, testére nehezedő súlyról motyogott, valami gonosz erőről, mely ki akarja belőle szorítani a szuszt

Aztán reggel, kedvetlenül majszolva bundáskenyerét, K. mégis bevallotta a látomást. Anna elhűlve hallgatta, közben folyamatosan pocakját simogatta, hogy megnyugodjon. K. látta rajta, ahogy a tagadás, hitetlenkedés, riadalom, dühös elhatározás stációi áthaladnak szerelmén.

Végül az lett, amire számított, mert ismerte Annát: makacs, kemény és bátor kis nő volt. Emiatt jelentette ki azon a reggelen, hogy ez így nem mehet tovább, el kell űzniük ezt a betolakodót. A férfi először szkeptikusan, majd mind lelkesebben és némi bosszúálló örömmel hívta föl a községbe misézni járó papot, szerzett hivatalos szellemlátót, majd egy energiamegkötő szakembert.

A pap, egy kövérkés, borvirágos orrú emberke készségesen beszentelte házukat, elfogadta az ötezer forintot és a kupica pálinkát, de nem kérdezett semmit.

A szellemlátó egy ötvenéves, láncdohányos nő volt, akit csukott szemmel kellet végigvezetni a helyiségeken. Végül leült a konyhába kávéjához, és azt mondta, halványan érez ugyan valamit, de – talán mivel nappal van – a jelenlét nem határozott.

Anna a nagyszobában ágyazott meg neki, és a bőséges vacsora után mindhárman nyugovóra tértek. Hajnali egykor K. autózúgásra ébredt. A nappaliban az ágy üres volt, a takaró a földön hevert. Amint kiment a tárva-nyitva hagyott bejárati ajtón, K. még látta a szellemlátó Suzukijának hátsó lámpáit. Hiába hívogatta napokig, a nő nem vette fel a mobilját. Mikor egy utcai telefonfülkéből próbálkozott, a rekedt, cigis hang végre bejelentkezett, de megismerve K.-t a vonal túlsó végén, azonnal bontotta a hívást.

Az energiamegkötő azt ígérte internetes hirdetésében, hogy képes semlegesíteni az adott területen uralkodó negatív energiákat. 

Egy hivatalnokkinézetű férfi volt, szürke öltönyben, fekete, bőr aktatáskával.  Leült a nagyszoba díványára, és fejére tett egy fémlapokból és kristályokból álló koronaszerűséget. K. és Anna a szoba túlsó végéből, lélegzetvisszafojtva lesték, ahogy hosszú percekig, lehunyt szemmel figyeli a házban keringő, láthatatlan negatív és pozitív energiákat. Végül a férfi arca fájdalmas grimaszba rándult, kinyitotta szemét, és megfontolt, de sietős mozdulattal levette a koronát magáról. Egy pohár vizet kért K.-tól. Egy hajtásra kiitta, majd minden bevezetés nélkül csak annyit mondott, mielőbb hagyják el a házat. Örökre. Ő, mit energiamegkötő, ezzel a jelenéssel nem tud mit kezdeni.

Körülbelül egy órán át magyarázott nekik, racionálisan és ésszerűen a felfoghatatlanról. Természetesen igazán egyiküket sem győzte meg, ám később, este, lefekvés előtt mind K., mind Anna úgy vélte, valami lehet a dologban, abban, amit oly nagy hittel előadott ez az ember. A férfi szerint a házban valaha egy gonosz személyiség élt. Egy rosszindulatú, az életet és az embereket gyűlölő alak. Az ő lenyomata, emléke, visszfénye kísért kóbor energiaként most e térben. Ez az energia az élők félelméből táplálkozik, abból merít erőt. Minél nagyobb riadalmat tud okozni, annál jelentősebb lesz a manifesztációja, annál inkább képes lesz megjelenni, sőt, idővel fizikai aktivitást gyakorolni a valóságra.

A férfi azt is elmondta, hogy ezt a jelenést nem lehet legyőzni vagy elpusztítani. Ezek a fogalmak ebben az emberentúli viszonylatban, ebben sötét és rideg térben értelmüket vesztik. Az ilyen energiák által megszállt helyeket magukra kell hagyni, és akkor a dolog – kellő erőforrás hiányában – magába roskad, és mint a parázs, előbb-utóbb kialszik. A régiek tudták ezt, nem hiába van oly sok elhagyott, kurtán-furcsán kiürült település a történelmi emlékezetben.

Anna azon az estén hamar lefeküdt, de égve hagyta a villanyt. K. a nagyszobában dolgozott laptopján. Ugyanabba a fotelbe ült, ahol délelőtt az energiamegkötő fogalt helyet. Ha hátrahajtotta a fejét, az ajtókivágásokban láthatta felesége takaróba bugyolált lábfejét az ágy végén.

Amikor később visszaemlékezett, nem volt benne biztos, hogy nem aludt el. De akár álmodott, akár éber volt, az aznap éjszakai látomás oly erősen égett tudatába, hogy haláláig nem bírta semmivel tompítani emlékét.

Éjfél elmúlt, mikor megérezte. Hirtelen megvastagodott a csönd körötte. A levegő – minta valaki kinyitotta volna a bejárati ajtót – lehűlt, és az ablakpárkányon percegő óra is abbahagyta munkáját. De a legrosszabb a K. nyakán fodrozódó hideg érintés, és az egész bőrét ellepő libabőrös remegés volt. A nyaka, mely pár lélegzetvétel alatt oly merev lett, akár egy levágott ökör teste, nem akart elfordulni, de hosszú, nagyon hosszú idő alatt mégis sikerült valamennyire hátranéznie.

A hideg, amit bőrén érzett, egy túlvilági lehelet vagy inkább kipárolgás volt. Ott állt mögötte az öregasszony, teljes életnagyságban. Fekete, rojtos, pecsétes, szakadt kendőbe burkolódzott, mely jutott a fejére is. Az arca, egy sápadt, horgas, elmosódott kép a kendő odújában nem árult el semmiféle érzelmet. Csak csillogó, barnás tekintete mutatott olyan éhes mohóságot, amitől K., ha lehet, még inkább rosszul lett.

Mint aki sokkban cselekszik, visszatért a megszokott tettekhez. Visszafordult laptopjához, és lecsukta fedelét. A lábánál lévő dohányzóasztalon ott volt a telefonja. Eszébe jutott, hogy lefényképezi vele a jelenést, és a képből meggazdagszanak. Még ezernyi más, őrültebbnél őrültebb dolog cikázott át rajta, és legszívesebben mindet végigvette volna, csak ne kelljen ismét ránéznie a szörnyű látomásra.

De erőt vett magán, és visszafordult, újból a háta mögé pillantott. Ám ekkor már nem volt ott senki.

Megkönnyebbülten felállt, és figyelte, hogy dobog a vér halántékán. Számolta ötvenig, addigra úgy érezte, képes lesz megmozdulni. Kissé optimista volt, de végül eltántorgott a hálószobáig, hogy annak küszöbén ismét a földbe gyökereddzen a lába.

A jelenés ezúttal ott állt az alvó Anna felett. Egyenesen a nőre meredt, pontosabban nem is rá, hanem hasára. Anna a hátán feküdt, sápadt arcán lassan, szinte órákon át gördült le egy izzadtságcsepp. Eközben az öregasszony kinyújtott kezét, szikkadt, barna foltokkal tarkított kézfejéből kibontakozott egy göcsörtös ujj, amely egyenesen a nő domborulatára, vagyis a babára mutatott. K. ekkor értette meg, hogy a kísértet mit akar. Ő maga pedig csak azt akarta, hogy legyen vége. Hogy eltűnjön e valami, felkeljen a nap, és minden visszaváltozzon normálissá.

Ezért bólintott.

Már abban a pillanatban tudta, hogy soha nem fogja magánk megbocsátani ezt a mozdulatot. Mégis, akkor és ott elfogadhatónak tűnt, hogy ösztönösen, önmagát az őrülettől és Annát ki tudja milyen fenyegetéstől mentve feláldozza azt, akit még nem is ismert.

Az öregasszony leengedte karját, és lassan kifakult, mintha az őt vetítő gépet kapcsolták volna ki. A férfi ott állt a hálószoba küszöbén, moccanatlanul, és várt, őrködött, figyelte a szoba sarkait, melyekben a félhomályt lassan felváltotta a fény, majd arra riadt, hogy a kelő nap vöröse arcába világít. Ekkor már a fotelban volt ismét, a nagyszobában, a laptop lábánál, a földön, ahova tette, vagy ahova csúszott.

Nem az történt, ami álmokkal szokás, mikor az emlék lassan kifakul ébredés után. Az éjszakai látogatás minden pillanata megmaradt tudatában, Tisztán és fenyegetően. Legfőképp azonban saját ígérete ragadt elméjébe, ami miatt nem tudott az ébredező, nyűgös Anna szemébe nézni.

Aznap először kezdett komolyabban foglakozni a ház harmadik lakójával. Most, hogy ilyen kapcsolatba került vele, úgy érezte, ki kell ismernie, rá kell jönnie, ki vagy mi ő valójában.

Az interneten kezdte, hol máshol, ahol ezernyi oldal foglalkozott kétségbeejtően eltérő színvonalon a témával. Fél napos kutakodás alapján sikerült összeraknia, hogy szellemük eredetileg egy „nyomó” volt, vagyis az alvót álmában gyötrő, kínzó lény. Ám az öregasszony - az energiamegkötő állításának megfelelően - erőre kapott az éjszakai riadalmaktól. A szakirodalom szerint ez a második fázis, mikor a kísértet vizuálisan megjelenik, majd tárgyakat mozgat, poharakat tör el, kinyitogatja a szekrényajtót.

A harmadik, egyben utolsó és végzetes eseménysor a közvetlen fizikai támadás lehet. K. egy tucatnyi hitelesített beszámolót talált, melyekben a mind erősebb kísértő addig terrorizált egy-egy családot vagy közösséget, míg halálesetbe nem torkollt az eseménysor. Az áldozatot többnyire ágyban vagy valami elhagyatott helyen találták meg arcán földöntúli rettegéssel. A szörnyethalt kifejezést használták az ilyen esetekre, amely a szív, a légzés és az agyi aktivitás azonnali és totális leállását takarta. Az áldozathozatal után általában a jelenések elmaradtak, vagy mértékük elviselhető szintre csökkent.A férfi már aznap délután, mielőtt elment a boltba, elhatározta, mielőbb, de a gyermek születése előtt mindenképp elhagyják a házat. Anna ekkor már a nyolcadik hónapban volt, és K. tudta, a költözés megviselné a nőt. Ugyanakkor egyelőre semmit nem mert elmondani az éjszaki eseményekből neki, legfőképp szégyenletes bólintását nem.

Zárás előtt ért az üzlethez. Anna korábban beszámolt neki a fiatal boltvezetőnő fura kérdéseiről, és K. úgy vélte, egyedül ő az, aki valamit tudhat és mondhat a házukról és annak korábbi lakójáról.

Az, ahogy a Nyitva táblát megfordította a bolt ajtaján, mikor belépett, és a szemében csillogó félelem meggyőzőbb volt, mint töredékes, akadozó beszéde. K. Annára hivatkozott, a gyermekük egészégére, a veszélyre, mely ott vár rájuk a házban. A nő elkerekedő szemel figyelt, majd arcára döbbenet ült ki, mikor a férfi elmesélte az éjszakai látomásokat is. Egyedül a legutóbbi estét hagyta ki, mikor a szerződés megköttetett.

A boltos végighallgatta, majd kezébe temette arcát és elfordult. Aztán valamit rakogatni kezdett a polcon, és így, háttal állva mondta el K.-nak azt a keveset, amit tudott vagy sejtett.

Ő maga csak a két szomszéd elbeszéléseiből ismerte az öregasszonyt. Azok mondták róla, hogy rossz, gonosz természetű, átkozódik és zsörtölődik, a köszönést nem fogadja, és folyton kétértelmű fenyegetésekkel és célzásokkal traktálja őket. Aztán néha, ha kettesben maradtak vele, a falusiak mondtak egyebet is. Éjszaki rémálmokról, ok nélkül megrothadó krumpliról, eltűnő macskákról beszéltek, bár mindezt soha nem hozták nyíltan összefüggésbe az öregasszonnyal.

Az biztos, hogy a vénség azóta nem járt a boltban, hogy a fiatalasszony átvette azt. Mindig a szomszédokat bízta meg a bevásárlással. Azok kénytelen-kelletlen eleget tettek a kéréseknek. Ugyanakkor a boltosnő soha nem volt benne biztos, hogy mindazt, amit nála vettek, át is adják az öregasszonynak.

Gyanakvása akkor fordult bizonyosságba, mikor a vénség meghalt. Egy hétig nem mozdult ki a házból, de a szomszédok csak újabb hét nap elteltével szóltak a körzeti megbízottnak. Amikor már biztosak voltak a dologban. A kiérkező orvos kóros alultápláltságot, soványságot állapított meg, mivel egy csonttá és bőrré fogyott, összeaszott testet talált a dunyhák közt. Nyomozás csak azért nem indult, mert a boltosnőn, a szomszédokon és az elhunyton kívül senki nem is sejtette, kit lehetett volna felelősségre vonni ezért a végletes lepusztultságért.

A fiatalasszony nem mondta ki, hogy halálra éheztették az öregasszonyt, de elharapott mondatvégeiből, kétértelmű célzásaiból és hanglejtéseiből K. rájött, hogy egyfajta gyilkosságnak tartja  a dolgot. És ennek okán nem csodálkozik, hogy az öregasszony halála után csak még dühösebb és gonoszabb lett. A férfi zavartan, dadogva köszönt el, és sokáig ténfergett a hideg októberi utcán. Nehezen ért haza, majd a konyhaasztalnál ülve figyelte az alkony lassú közeledtét. Anna valamit megérezhetett aggodalmaiból és frissen szerzett szörnyű tudásából, de kerülte a témát, nem kérdezett semmit.

Hajnalban K. ismét a nyomásra riadt, de ezúttal láz és a verejték is párosult hozzá. Megfázott, egy hétig nyomta az ágyat. Legyöngült teste csak lassan kapott erőre, a nappalokat félálomban, bóbiskolva vészelte át, éjjelente míg tudott, nyitott szemmel vigyázta Anna álmát, de hajnalra elnyomta őt is a fáradtság. Ám úgy tűnt, az öregasszony megelégedett alkujukkal, és nem jelentkezett, egészen addig, míg rá nem ébredt K. árulására. 

Miután felépült a betegségből, K. elautózott a fővárosba, munkaügyeket intézni. Emlékezett rá, hogy az egyik hirdetésszervező kollégája albérletet kínálgatott a szerkesztőségben a nyár elején. Megkereste az illetőt, aki nagyon megörült az érdekelődésnek, mivel azóta akadt ugyan albérlője, de meg akart szabadulni a hanyagul fizető egyetemistától. Két hetet kért K.-tól, addig kirakja a srácot, és kitakarít utána. K. sokalta a tizennégy napot, de úgy vélte, annyit még bírnak várni a teljesen bebútorozott, jó helyen lévő lakásra.

Hazatérve Annának nem mondott semmit. Azt gondolta, majd a költözés napján, mikor már elvitte őt ebből a házból, csak az autóban árulja ell, mi a terve. Mivel tudta, hogy Anna rosszul fog reagálnia a megfutamodásra, elhatározta, bevallja neki a különös alkut, az ígéretet, amit azon a borzalmas estén tett.

A két hét alatt nem történt további atrocitás, bár K. számára még így is csigalassúsággal teltek a napok. Próbálta munkával lefoglalni magát, vagy az erdőt járta a mind nehezebben mozgó Annával. A nőgyógyászuk úgy vélte a baba időre fog érkezni, a K.-féle tervek szerint már az albérletben. Amikor már csak napok maradtak a menekülésig, a férfi kezdett felszabadult és bizakodó lenni. Úgy érezte, minden összeillik majd tervében. Már fogalmazta magában a hirdetést, amellyel árulni kezdi a házat, és az első éjszakára gondolt, melyet végre nyugodt és békés álom tölt ki, melybe bele-beleszűrődik a körúti villamos távoli zaja.

Aztán persze minden másképp alakult.

A költözés előtt két nappal történt. K. az erdőben sétált, és egy deres, árnyékos tisztáson elszívott egy füves cigit. Talán emiatt, a könnyed, vicces hangulat miatt, amibe belesodródott a gyógynövényillatú füst hatásra, emiatt alakult úgy, hogy átvészelte azt az estét.

Amikor visszaért a házba, Anna az asztalnál ült, előtte ott volt K. telefonja.

A férfi azonnal megérezte, hogy lebukott. De első gondolata nem a felesége iránt érzett bűntudat volt. Hanem a rettegés. A félelem attól, hogy mi, lesz, ha Anna kimondja, jól halhatóan megfogalmazza, és ezzel felfedi tervét a másik előtt a költözésről. Mielőtt bármit szólhatott vagy tehetett volna ellene, az asszony kimondta.

Hogy gondolta, hogy a háta mögött megszervezi ezt a költözést. Miért nem kérte ki az ő véleményét. Miért gondolta, hogy hajlandó lesz megfutamodni, és visszamenni a városba. Megbeszélték, hogy otthon szülnek, talán ettől riadt meg? Vagy az ostoba szellem, ez a képzelődés készítette ki K.t?

A féri összetörten állt a szoba közepén, és komoran bámulta a nő mögött sarkokat.. Hagyta, hagy adja ki az asszony a mérgét, csak azt figyelte, mikor kezdődik majd el a másik tombolása. Eszébe jutott, hogy igazából ő két boszorkánnyal él együtt, és ez az ötlet annyira viccesnek tűnt akkor és ott számára, hogy felnevetett. Annában erre a váratlan gesztusra benn szakadt a szó. Ugyanakkor K. háta mögött leesett egy kép a falról. Majd az evőeszköztartó dőlt bele a mosogatóba a konyhában. Hátul, a kamra ajtaját nagy dördüléssel becsapta valami. K. telefonja az asztalon megpördült, a falnak vágódott, és darabokra hullott.

Anna ekkor már sikoltva rohant a férfihoz, aki még mindig nem bírta abbahagyni a nevetést. Komolytalan vigasztalást motyogva a hálószobába támogatta az asszonyt, és lefektette. Anna rémülten meredt rá, aztán öléhez nyúlt, de ekkor már K. is látta, hogy a lepedőt elönti a nedvesség. K. az utolsó pillanatig harcolt azért, hogy kijussanak a házból. Kirohant az autóhoz, magára hagyva a kétségbeesetten kiabáló asszonyt. Hiába indítózta, a motor nem indult. Visszatért a házba, hogy mentőt hívjon. A telefonja darabokra tört. Kivette Anna mobilját a retiküljéből – ez jelet nem talált.

Visszasietett Annához. A nő ölét fogta, és folyamatosan azt nyöszörögte, hogy jön a baba. K. tehetetlenül megállt felette, és próbált kigondolni valamit. A szomszédok jutottak eszébe, és ismét nekivágott, előtte megígérve Annának, hogy nem lesz semmi baj. Ő csak azt akarta, hogy K. ne hagyja itt. Egyedül. A házban. A férfi azonban nem törődött az aggódó kérésekkel, kiszaladt az utcára, és bekopogott mindkét szomszéd ajtaján, majd ablakán. Vagy nem voltak otthon, vagy nem akartak ajtót nyitni. K. az utóbbira tippelt. Tanácstalanul állt a dermesztő hidegben az utca közepén, majd dühösen, káromkodva visszatért a házba. Anna a fájdalomtól görcsbe feszült testtel fogadta, és a hírrel, hogy elkezdődött, a baba már jön. K felkapta nő testét, és kijelentette, ebben a házban nem fognak szülni. Kifelé indult, ám hiába rángatta a bejárati ajtót, a zár elreteszelődött.

Rabok voltak.

Beletelt fél percbe, ott az ajtó előtt egymás szemébe nézve, a magzatvíz szagával orrukban, hogy elfogadják – itt fog lezajlani a dolog. K. szótlanul visszavitte a nőt a hálószobába, majd komoran a konyhába ment. Vizet tett föl forrni, tiszta törülközőt készített össze. Nem törődött azzal, hogy körötte üvegpoharak repednek meg, a fürdőszobai tükör millió apró darabra hull, mikor belenéz, és hogy a nagyszobában a bútorok meg-megmoccannak, mint vad, tiltakozó lovak.

Visszatért az asszonyhoz, aki ekkor kezdett el lihegni, nyögni és sikoltozni, mindezt egyszerre, és próbálta kiszedni belőle, miben segíthet, de Anna már egy másik helyen volt. Így azt se érezte meg, hogy a falak megremegnek, nem látta a fölfodrozódó sötétséget az ágy mellett, mely egy öregasszonyra hasonlított, nem hallotta a szekrényajtók és a szobaajtók ki-becsapódásának koncertjét, nem látta a nappaliban felemelkedő majd padlóra zuhanó dohányzóasztalkát, a konyhában a földre hulló evőeszközöket, fűszertartó üvegcséket, poharakat, tányérokat, nem hallotta a nagy ruhásszekrény belsejéből jövő dörömbölést, mely olyan volt, mintha egy dühös gyereket zártak volna bele. K. is csak fél füllel és fél szemmel figyelt minderre, mert a készülődő születés minden maradék józanságát lefoglalta. Azt gondolta, nehezebb lesz, de végül is csak nyálka és vér volt, és egy erőszakosan kitüremkedő apró csomag, melynek közepéből lilás hurka kunkorodott vissza Annába, amelyet K. egy dühös ollóvágással metszett el. Aztán jöhetett a lavórba odakészített langyos vizes fürdetés, és valami ösztönös nyugalom, várakozás, majd egy gyöngéd kis paskolás hatására az első kétségbeesett, csalódott síró hang.

A kislányuk megszületett. K. Annára nézett, hogy megmondja neki, milyen nagyszerű és fantasztikus érzés ez, de a nő meredten felfelé bámult, széttárt testéből pedig folyt a vér, és a férfi azonnal rájött, hogy nagy a baj. Próbálta törülközőkkel elállítani a vérzést, ám az belülről fakadt, olyan helyről, amihez ő nem fért hozzá, és Anna a kérdéseire, hogy mit tegyen, már nem tudott válaszolni. Egyre erőtlenebbül fogta K. kezét, aki végig ott ült a fejénél, egyik kezében a takarókba bugyolált, fel-felsíró gyerekkel. A nő többnyire a plafont bámulta, de nem mondta meg, mi lát, majd este tíz felé a tekintete, ez a mosolygós szempár üvegessé vált, és elment. K. öntudatlan botorkált át a nappaliba, mivel nem tudott a vérszagú szobában maradni. A baba valami isteni kegyelem révén álomba szenderült karjaiban.

A férfi leroskadt a nagy fotelba, és várta, hogy rátörjön a zokogás, de helyette álmosság, fáradt kábulat érkezett.

A hidegre riadt. Szinte látni lehetett a leheletet a félhomályban, pedig a kályhában még lobogott a tűz. Csak a hálószobai kislámpa fénye világított be a nagyszobába, és K. mielőtt észrevette, megérezte a másik jelenlétét. Ott állt vele szemben a kendőbe burkolódzott öregasszony. Várakozóan fehérlett képe a ruha mélyéről, majd kinyúlt, két karját mint bölcsőt tartotta K. felé.

A férfi elfordult, és benézett a hálószobába. Látta a véres lepedőt, és Anna egyik hófehér combját. Lenézett a karjaiban tartott idegenre, aki békésen szuszogott, mint aki jól végezte dolgát. A keserűség és a gyász szelíd haraggá forrt K.-ban. Vagyis ez akart hinni, mikor átnyújtotta a gyereket az öregasszonynak. A baba nem ébredt fel a cserére.A férfi felállt, és vissza se nézve bement a hálószobába. Megállt az ágy felett, majd összeszedte magát, és lenyúlt, lezárta Anna szemét. Hallotta, hogy nyílik majd becsukódik a bejárati ajtó.

Egész éjszaka pakolt, rendet rakott, összeseperte a törmeléket, visszaakasztotta, ami leesett, eltüntette a megrepedt, összetört dolgokat. Majd reggel nyolckor a postára ment, és felhívta a rendőrséget. A nyomozóknak és később a bíróságon is azt mondta, a gyereket elvitték. A részletes vallomásában félig-meddig az igazat állította: a szörnyűségek, Anna halála után elaludt a nappali foteljében, ölében a babával, és amikor felébredt, a gyerek már nem volt sehol.

Természetesen nem hittek neki, a rendőrség kutyákkal, polgárőrök és a falusiak bevonásával átfésülte az egész környéket a háztól számított tíz kilométeres körzetben. Soha nem akadtak még a nyomára se a babának. Mintha a föld nyelte volna el. Valószínűleg ezért nem tudott a bíró sem mit kezdeni K.-val, aki pedig az ügy első számú gyanúsítottja volt. Kézzel fogható bizonyítékok hiányában felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték, tehát enyhe ítélettel megúszta. Az ügy csak azért nem kapott nagy nyilvánosságot, mert elhomályosította a …-i sorzatgyilkosságok híre, mely akkoriban izgalomban tartotta a teljes médiát.

Beesteledett a Kistücsök teraszán, és hirtelen lehűlt a levegő. Zavaros jegyzeteimbe pillantottam. Az egész történet alig töltött ki pár oldalt. K. az egyik pincérnőt bámulta, és meggyújtatlan cigarettát forgatott ujjai közt. Tudtam, éreztem, még kell valaminek lennie.

Hogy segítsek, rákérdeztem, mi történhetett a gyerekével. Megvonta vállát, és láttam rajta, tényleg nem érdekli. Majd az mondta, az a nő, a boszorkány tényleg nagyon éhes és dühös lehetett. Valószínűleg a baba kiengesztelte és lecsillapított, mert azóta nem látta.

Ő ugyanis a házban maradt, azóta is ott él. És elmondta azt is, hogy miért.

Hamar rájött ugyanis, hogy mindvégig rossz nyomon járt. Valójában a házzal lehet valami. Talán egy csapda. Egy különös, egyedi helyre épült cella, mely megköti a gonosz, elkeseredett és bosszúra éhes lelkeket. Az öregasszony haragját K. kiengesztelte az áldozathozatallal. Ám ezzel egy időben egy másik lélek ragadt a falak közt. Azóta ott él K.-val, aki önkéntes penitenciaként tűri ezt. Napról napra, hétről hétre gyöngül, és tudja, a dolog végül elemészti. Az éjszakai nyomástól mind fullasztóbb és nehezebb számára a légzés. Egy reggel majd kimeredő, rettegéstől csillogó szemekkel találnak rá a szomszédok ágyában. A félelem és a riadt várakozás tölt ki éjszakáit és nappalit. Most egy hétre elszökött ide, de büntetése, a ház, és benne Anna szelleme mágnesként vonzza vissza.

Meggyújtotta a cigarettát, és a jegyzeteimre bökött.

Csak akkor írd meg a történetet, ha már nem leszek, kérte, és úgy tettem.

vége