Írói eszmélésnek nem nevezném, de gyerekkoromban már volt egy olyan esemény, mely valóban nagy hatást gyakorolt rám - a napközis tanárom és szüleim első döbbenete, mikor hatodik tájékán megírtam a korai, rossz kis horrotörténeteimet.

Igazából az eset mindig is tüske maradt bennem. Meg mumus is, mert a napközis tanár a gyerekpszichológust emlegette apámnak. Hetekig úgy éreztem, stigmával élek. És az értetlen támadások miatt valóban egy lendülettel elégettem azokat a lapokat, amelyeken összeírogattam a hosszú és unalmas délutáni szabadfoglalkozásokon.

Ezt a tüskét írtam az alábbiakban ki magamból.

Ismét Könyvhét. Hogy én hogy utálom azt a meleget, meg a tömeget, meg azt a bennfentes, dedikálóasztalnál üldögélést, ami odakinn van. Mégis, megyek, és elköltök ma pár ezer forintot.

Ezt meg még tavalyin találtam ki, a szobor talpazatánál üldögélve, és bambulva. Van benne némi önéletrajziság is. Egy sci-fi pályázatra szántam, de időközben eldöntöttem, hogy soha többé nem küldök semmit sci-fi pályázatokra.

Egyensúly

– Kurva meleg van – mondta Judit. – A gyerek lassan olyan vörös lesz, mint egy rák.

– Ne káromkodj előtte – János benézett a babakocsiba. Egy kis rák feküdt a fodrok és csilingelő mütyűrök közt. – És mégiscsak a Könyvhéten vagyunk.

– És? Ő meg úgyse érti még – jegyezte meg a nő, és hátrébb húzta a kocsit, majd az épület falának dőlt, retiküljéből cigarettát bányászott elő. –  Kérsz?

– Most nem – válaszolt János. A tömeget fürkészte, a sátrakat és a sátrakon lévő feliratokat. – Mindjárt megyünk, csak előbb meg akarom találni Margaretet. Ma dedikál. – János a babakocsi alján lévő tartóból egy gyűrött könyvet vett elő. Judit rápillantott a borítóra. Egy emberpár állt valami nagy fényes dolog előtt. Fogták egymás kezét. Diszkrét betűkkel feljebb a könyv címe és a szerző neve. Balance – Margaret Sherman.

– Ja persze, a könyved…– sóhajtott lemondóan a nő.

– Nem az én könyvem – nézett rá János, majd ellegyintette maga elől a füstöt. – És ne fújd felém a cigid! – Kis tűnődés után hozzátette: – Bárcsak az én könyvem lenne…Bárcsak tudnék egy ilyet írni...

– Na, ez az a vágy, ami nem fog teljesülni – jegyezte meg a nő rezignáltan, majd az ég felé fújt a füstöt. János úgy tett, mint aki nem hallja.

– Figyelj! – szólt hirtelen türelmetlenséggel a másik. – Elmegyünk a Mekihez, iszom valami hideget, meg tisztába teszem a fiad.

Nem kapott választ, a férfi dacosan és sértődötten meredt maga elé.

 *

Margaret Sherman első és eddig egyetlen, világsikerű regényében az idegenek épp a legjobb pillanatban érkeznek. A Földön élő emberek története a csőd felé száguld. A bolygón mindenki azon van, hogy tökéletesen elszúrja az életét. Hétmilliárd kis individuum, ami nem hajlandó törődni a másikkal. Hétmilliárd kisisten, ki meg van győződve lényének nagyszerűségéről és hallhatatlanságáról.

A közösségek romokban. A család csupán szitokszó, aki teheti, kerül ezt a kudarcos társulást. A barátságok alkalmi kapcsolódások. A szerelem egyenlő a testi vággyal. A gyermek és a szülő viszonya már csupán gazdasági szövetség: előbb az idősebb segíti a fiatalabbat, majd a vént istápolja halálig a kevésbé öreg. De minden ugyanígy szerződésessé, hideg számítássá vált már. Az emiatt keletkező űr okán hétmilliárd páciens szorong a pszichiáterek díványán. Menthetetlen zárványok, az egoizmus börtönébe vidáman raboskodó lelkek.

Hitetlenek, kiknek többé nincs szükségük a Pokol ideájára – hisz megteremtették azt még az életükben.

 *

Amint a nő és babakocsi eltűnt a sodró tömegben, János megindult az ellenkező irányba. Igyekezett udvariasan kerülgetni a nézelődő, tereferélő, bámészkodó embereket – de azok mintha minduntalan, szántszándékkal nekimentek, lábára léptek, útjába álltak volna.

A szervezők a két oldalt sorakozó fehér könyves sátrak közt alig pár méteres utcát hagytak – így óhatatlanul, akár a cro-magnoni vadászok az őstulkokat, egy szűk csapdába terelték a könyvbarátokat.

János Margaret kiadójának nevét kereste a sátrakra írt kék feliratok közt – ezt tette, mióta kiértek hármasban a rendezvényre, tűrve felesége korholó és gúnyos szavait, a baba sírását, a babakocsi és a tömeg folyamatos konfrontációját.

Most, egyedül, jobban tudott ugyan haladni, bár ennek egyelőre nem lett eredménye. Pedig tudta, hogy a nő felfedezője, magyar kiadója is kint van az eseményen, és egy programfüzetből azt is tudta, hogy Margaret pont ezen a forró szombat délelőttön dedikál majd az egyik napernyős asztal árnyékában.

János az órájára nézett – ami azt illeti a dedikálás már fél órája el is kezdődött. De hol?

Jó öt perces bolyongás után a tér közepén lévő szobor talapzatához ment, és fáradtan lerogyott a hűs kőperemre. Jó páran voltak már körötte, a felárnyékban és a viszonylagos nyugalomban menedéket keresve. A legtöbb pihenőnél fehér zacskó volt, benne egy-két vagy több könyvvel. János csuklóját is feszítette egy. Az eseményre megjelent novellagyűjtemény, az év legjobb szépirodalmi novelláival. János minden évben megvette ezt a gyűjtemény. Azt remélte, hogy a különféle írók különféle stílusából meríthet majd annyit, amennyivel megújíthatja saját stílusát. Aztán mindig az lett a vége, hogy a könyvecske előbb a dohányzóasztalon porosodott egy-két hónapig, majd felkerült a polcra sorstársi közé. János pedig írta tovább történeteit a saját stílusában, melyre senki nem volt kíváncsi.

 *

Margaret szakadékba tartó világában egy régi-új isten van: a fogyasztás. Az emberek többsége bármilyen szörnyű munkára képes, csak hogy áldozhasson oltárán. Minden eladóvá vált, és mindent eladhatóvá tettek. Az izgalmas kalandokat és a változatos szexualitást életszerű álrealitásokban élhetik meg a felhasználók. Közösségekbe kapcsolódhatnak be, és alkalmi viszonyokba bonyolódhatnak – a szobájukban, termináljuk előtt ülve. A háromdimenziós, végtelenített szórakoztató tévéadások minden este a fotelhez szögezik az egyszeri fogyasztót.

Hogy mindezt, illetve az újabb és újabb tartozékokat és kütyüket és programokat ki tudják fizetni – az emberek elvégeznek bármit. Egy részük a bűn útjára lép, immoralitásuk csak még jobban aláássa a társadalom amúgy is ingatag rendjét. A többség azonban csatlakozik a hatalmas konzorciumok bolygóformáló terveihez. Azok ugyanis, akik a fogyasztási javakat nyújtják, hamar rájönnek, hogy mindez nem folytatható a végtelenségig büntetlenül. A cégvezetők és a részvényesek még az unokáikat is szeretnék életben és vagyonosnak tudni. Olyan projektek indulnak, mellyel az ember – és az általa birtokolt tőke – új életteret, még több energiaforrást nyerhet. És így megnyújthatja élettartamát.

A Szahara megművelése, az óceánmélyi farmok kiépítése vagy a föld körül keringő napkollektor-állomások pályára állítása csak egy-egy jelzésértékű példa erre a hatalmas vállalkozásszövedékre Margaret regényében. 

A történet három főhőse, kiknek életén keresztül megértjük a kiüresedés végletességét, egzotikus munkát végez ezekben az órásprojektekben. Mégsem boldogok vagy büszkék avagy elégedettek, mert minden törekvésük és vágyuk kimerül abban, hogy munka után bevásárolhassanak a legközelebbi marketben, és leülhessenek a tv vagy hálózati kapcsolatuk vagy játékgépük elé. És így múlna el létük – ha meg nem érkeznének az idegenek.

 *

János, ahogy a szobor kőnyúlványán ücsörgött, egyszerre csak egy családra lett figyelmes. Hárman voltak – két szemüveges, idősödő, megfáradt szülő és nagyra nőtt, pattanásos középiskolás fiuk. A könyvesbódék között toporogtak, izgatottan tanakodtak valamin. Láthatóan a két férfi állt egy oldalon, míg az asszony valami ellentétes érvet képviselt. Végül sóhajtva engedett, elővette a retiküljéből pénztárcáját, amiből egy bankjegyet bányászott elő, amit átnyújtott fiának. Az boldog mosollyal biccentett, és beleolvadt a tömegbe. Az apa átkarolta a nő vállát, kopaszodó koponyáját a másikéhoz nyomta, mintha így akarná átadni érzelemit. Mindketten mosolyogtak. Csuklóikról fehér szatyrok tucatjai lógtak.

Amikor a fiú kisvártatva visszaért egy könyvvel, János felsóhajtott, és elővette mobilját. Judit csak a hatodik csöngetésre vette fel.
– Igen? – vakkantott bele a készülékbe a nő.

– Margaret két évvel ezelőtt jelentette meg első könyvét, előbb magyar, majd huszonhét egyéb nyelven. Az elmúlt huszonnégy hónapban világhírű lett, több tucat rangos irodalmi, nem csak tudományos-fantasztikus, hanem szépirodalmi díjra jelölték, a mű megfilmesítéséért több nagy hollywoodi stúdió verseng – hadarta neki János hirtelen jött dühvel. – Máig nem tudjuk, ki rejtezik a Margaret Sherman név alatt. Csak az biztos, hogy magyar, és hogy kiválóan ír. Az ő példája inspirál és bátorít, hogy egy nap én is összehozom a magam könyvét. A saját Egyensúlyomat.   

A nő hallgatott egy sort majd ivott valamit, mert hallatszott a szürcsölése: – És? – kérdezte aztán fáradtan.

– A ti támogatásotok nélkül ez nem fog menni – jelentette ki János durcásan. Hallotta, hogy a háttérben felsír a gyerek.

– Meddig maradsz még? – kérdezte Judit, és a telefont közelíthette a babához, mert a sírás erősödött. – A gyereked mindjárt hőgutát kap.

János bontotta a vonalat.

 *

Margaret regényében a hatalmas hajóikon megérkező idegenek teljesen átlagos figurák. Az emberi fajtól talán csak magasabb, vékony termetük, nagy, örökkön csodálkozó szemük, és négy ujjuk különbözteti meg őket.

Udvariasan és diplomatikusan viselkednek – felveszik a kapcsolatot a bolygó vezetőivel, majd a nagyvállalatok vezetőivel, és végül az emberekkel. A világvárosok mellett landoló huszonkét nagy hajójuk szisztematikus rendszert alkot a bolygó térképén – de ennek akkor még senki nem tulajdonít jelentőséget. A hajók több száz fős legénysége a tárgyalások eredményeként hamarosan engedélyt kap a felszínre lépésre. Elvegyülnek a metropolisokban, majd bejárják a Föld minden zugát, a legeldugottabb településig. Olyan, mintha kedves és kíváncsi természetük diktálná e hatalmas felderítő munkát – noha valójában jó orvos módjára folyamatosan diagnosztizálnak és felmérik a bajt.

Az Egyensúly három emberi főszerelője más-más úton, de kapcsolatot épít ki az idegenekkel. Eve, a gyönyörű mérnöknő beleszeret egyikükbe, aki gyárába látogat el. Samuel, ki a szaharai napkollektorokat tisztítja, légpárnás járművével elüti a telepen bóklászó különös jövevényt. Mivel retteg a következményektől, saját lakásában kezdi őt ápolni. És végül ott van Morris, egy kommunikációs vállalat középvezetője, aki mellé afféle gyakornokként egy idegen jelentkezik – a furcsa páros rendkívül bonyolult és vibráló kapcsolatot kezd kialakítani a közös munka során.

E három viszonyrendszer csak arra kell Margaretnek, hogy a regény kétharmadára rendkívül finoman felvázolja azt a képet, amit az idegenek kialakítanak rólunk. A három főszereplő így idejekorán szembesülhet a nem túl hízelgő ítélettel, és mi még fontosabb, egy-egy véletlen esemény elszólás, adat vagy érzelmes szerelmi vallomás során arra is ráébrednek, mit terveznek az idegenek az emberi fajjal.

 *

János felállt, és a térről kivezető legrövidebb utat kezdte keresni tekintetével – amikor megpillantotta, két sátor közti résen felfedezte az Egyensúly legendás első magyar nyelvű kiadásának borítóját. Amíg a plakát felé sietett, felötlött benne, hogy milyen nagyszerű dolog lenne a saját nevét olvasni egy hasonlóan papírterítőn. Mondjuk egy év múlva, ugyanitt.

A sor, mely a kerek kis asztal előtt kígyózott, kitakarta előle Margaret alakját. Elhatározta, nem is akarja látnia a nőt, míg le nem ül vele szemben, és elé nem rakja az angol nyelvű mű széthajtott példányát. Engedelmesen hátracaplatott, jól megnézve az Egyensúly ilyen-olyan kiadásait szorongató sorstársait, majd beállt a sor végére.

Hamarosan felsorakozott mögé néhány rajongó, és pár lépést előrecsoszoghatott. Ahogy nyakát nyújtogatta, már töredékesen láthatta az asztal fölé hajló írónő alakját is. Nagy, vörös, gubancos hajkoronája alatt színes nyári ruhába bújtatott vaskos teste ellentétben állt a János képzeletében élő arisztokratikus, törékeny szépség ideájától.

Margaret soha nem engedte közölni fotóját a borítókon, illetve interjúinál sem járult hozzá, hogy fotózzák.

János megvonta vállát, és maga elé morgott: – Nem ez számít.

– Meglepődött, azon, ahogy kinéz, mi? – fordult hátra az előtte álló ötven körüli kopaszodó férfi. Mentás leheletébe savanyú izzadtságszag vegyült. Hóna alatt két könyvet is szorított.

– Hát nem tudom, valami másra számítottam– vallotta be zavartan János. – De nem ez a lényeg…

–  A honlapomon már rég megírtam, hogy hol él, és hogy néz ki – magyarázta lelkesen a férfi, miközben hangját lehalkítva közelebb hajolt Jánoshoz. – A www.margaretthebest.hu-n feltárom a könyv előtti életét is. Kemény munkával, de sikerült kinyomozom a hölgyről egy-két dolgot.

– Valóban? – kérdezte János kedvetlenül. Ismét kinézett a sorból, ami közben egyre fogyott – egy tucatnyian, ha álltak még előtte. Margaret épp felmosolygott valakire, és átnyújtott egy dedikált könyvet. Vaskos, tésztás arcában meleg, intelligens szemek csillogtak. Durva szemöldöke, turcsi orra, és gömbölyded álla együttesen valami ismerősség konstellációját keltette Jánosban.

– Ha érdekli, menjen fel a honlapomra – bólogatott a férfi.

– Néha jobb a homályban hagyni az ilyesmit – vont vállat János.

 *

Az Egyensúly utolsó harmada szól a változásról, amit az idegenek elhoznak a földlakóknak. A könyv ezen részében minden a helyére, egyensúlyba kerül. A három főhős természetesen már korábban összerakja a dolgokat, és különféleképp reagálnak a készülő változásra. Morris, aki a kommunikációs iparban dolgozik, teljesen kiborul az Egyensúly eljövetelének lehetőségétől. Nyilvánosságra akarja hozni a tudomására jutott tényeket, de főnökei nem hisznek neki. Végül egy hosszú, a könyv csúcsjelentének számító dialógusban, a mellette dolgozó idegen gyakornok meggyőzi arról, hogy a változás elkerülhetetlen. Morris felhagy szakmájával, és modern Thoreau-ként új élet kezd, nekivág a Sziklás-hegységnek hátizsákjával. 

Samuel, a Szaharában dolgozó kétkezi munkás viseli legrosszabbul a következményeket. Mikor megérti, mivel fog járni az Egyensúly bekövetkezte, meggyilkolja az általa eddig gondosan ápolt idegent. A betegágy alatt megtalálja az idegen naplóját, elolvassa, és ráébred, a másik sejtette, hogy ez be fog következni, készült a halálra. Samuel ekkor érti meg, hogy mindez már az Egyensúly része. Nincs más választása, mint követni a folyamat irányát – a következő hajnalban elégeti magát egy napkollektor felizzó felületén.

Eve, a mérnöknő az egyetlen, kinek életében az Egyensúly a békét és harmóniát hozza el. Követi idegen szerelmét az egyik anyahajóra, és később ő lesz az, aki az emberiségnek az összes távközlési és kommunikációs csatornán elmagyarázza majd az átállás pillanatában, hogy mit is jelent az Egyensúly.

A regény végén választottjával kéz a kézben várják a hajó indulását, hogy más bolygókon, más világok bajba lévő lakóinak is elvihessék e nehéz ajándékot.

 *

Amikor már csak hárman álltak előtte, János félig kilépett a sorból, és jól megnézte magának az írónőt. Immár biztos volt benne hogy ismeri valahonnan, ám bárhogy erőltette is az agyát, képtelen volt rájönni, honnan.

Margaret tényleg nagydarab volt, de nem kövér. Nagyjából Jánossal egyidősnek tűnt, és vaskos karja, combjai, mintha fizikai munkától erősödtek, durvulta volna el. Hatalmas melleinek felszíne kivöröslött a ruhájából – a puha bőrt elszórtan vörös szeplők pettyezték melyekből jutott durván rajzolt arcára is.

Ahogy bámulta, János felfigyelt a beszélgetésre, mely a Margaret asztala előtt álló törékeny kis idős asszonyka és az írónő közt zajlott.

– Maga keresztény, aranyom? – kérdezte az idős nő.

– Nem vagyok vallásos – Margaret hangja mély volt és tompa, mintha szégyenkezve, vagy mintha elfojtott erővel formálná a szavakat. Derűs arca ellentmondott ennek a feltételezésnek.

– Csak mert a könyve nagyon hasonlít a mi urunk, Jézusunk által elhozott üdvösség tanához – bólogatott elégedetten az öreg hölgy. – Az unokáim adták, hogy olvassam el, és mondhatom, nagy örömöm telt benne.

– Ennek szívből örvendek – jegyezte meg az írónő. − És valóban, jó néhány kritikus állítja, hogy a biblia szövegeken alapul a történetem…– Eltűnődött, majd mosolyogva megvonta vállát. – De mások a reinkarnációt, megint mások Krisna nevét emlegetik vele kapcsolatban.

– Akárhogy is, köszönöm az élményt, drágám – jegyezte meg az idős asszony, és elcsoszogott.

 *

Eve azon a sorsfordító reggelen szózatot intéz az emberiséghez. A bejelentés, melyet tesz, megjelenik az összes fontosabb kommunikáció csatornán. A dolog technikai hátterébe – okosan – nem megy bele, csak a szikár tényeket részletezi. A világ döbbenten hallgatja szavait. Megértik, hogy a létezésük azon formája, melyet oly tüzetesen átvilágítottak az idegenek – nem folytatható. Hallgatói rájönnek, hogy a nő szavai a régi világ végét jelentik. Felismerik, hogy mi célból lebegnek az idegenek hajói a nagyobb városok felett. Elfogadják, hogy hamarosan bekövetkezik az egyensúly.

 *

−  János? – pillantott fel rá Margaret hunyorogva. – Te vagy az? – kérdezte, és hátrébb csúsztatta székét, mint aki fel akar állni, és át karja ölelni a férfit.

− Igen? – nézett rá bután az, majd letette a könyvet az asztalra. Margaret rápillantott, aztán vissza, János arcába. – Nem ismersz meg – szögezte le.

− De – hazudta János – Valahonnan…

− A Garay utcai általános iskola. 80-88. Végig a hátsó padban ültem, a fogas előtt. Én vagyok…

− Kiss Margit – fejezte be János döbbenten. Leroskadt a dedikáló asztal mellett lévő másik székbe.

− Pontosan – Margaret egy zsebkendővel megtörölte ajkai fölött a vörös pihéket, amelyekre izzadtságcseppek ültek, majd ivott egy műanyag pohárból. – János – ismételte elmerengve majd hozzátette: − Mennyit csúfoltatok.

A férfi összerezdült, mint akit bolti lopáson kaptak. – Én… − kezdte volna, de a nő legyintett, elnevette magát: − Ugyan, hagyd. Dagi, nagydarab, szőrös kislány voltam végig. Én voltam a céltáblátok. Rajtam vezettétek le a kamaszodás miden frusztrációját. Emlékszel…Zsírosbödönnek hívtatok. Meg Zsírkocsonyának.

− Ez csak amolyan… – védekezett volna János, ám a nő megint a szavába vágott. – Semmi baj. Túl vagyok rajta. Már túl vagyok rajta. Ahogy rajtad is.

− Tessék? – pislantott rá János döbbenten. Margaret rejtélyesen mosolygott, aztán elnevette magát. – Nem is tudtad, ugye? Nem is sejtetted?

János figyelte derűs arcát, vastag, hájtól fodrozódó karjait, melyek szinte kibuggyantak a nyári ruhájából, és hirtelen bevillant neki egy kép. Margaret az iskolai folyosón, nagyjából ugyanúgy néz ki, mint most, csak még gyerek. Őt bámulja, valami érthetetlen, állati sóvárgással. Akkor nem értette.

− Beléd voltam zúgva − szögezte le Margaret. – És ez is ebből jön – mutatott a könyvre az asztalon.

− Hogyan? – rebegte János, és ő is a könyvre bámult.

− Mindent tudtam rólad. Így van ez, ha az ember szerelmes, nem? – kérdezte Margaret mélyet sóhajtva. – Azt, hogy hol laksz, hogy mi a kedvenc kajád, hogy mit csinálnak a szüleid. És azt is, hogy imádod a sci-fit. Asimov, Dick, Bradbury – hogy közelebb kerüljek hozzád, a világodhoz, elolvastam az összes nagy író összes könyvét, mindent, amit a megyei könyvárban megtaláltam. Meg akartam érteni a rajongásod, és azonosulni akartam veled. Egyszerűen olyan akartam lenni, mint te.

Elmerengett, akár egy kikapcsolt robot. János mögött egy fiatalember állt, aki eddig érdeklődve hallgatta a beszélgetést. Most lehajolt a férfi vállához, és a fülébe súgta: − Ez fantasztikus, öregem. Maga volt Margaret múzsája…

− Aztán elballagtunk – folytatta hirtelen az írónő, mire mindkét férfi ránézett, az álló kiegyenesedett, és úgy tett, mint aki nem figyel.

− Igen – hagyta jóvá János kábán.

− És soha többé nem láttalak. De a sci-fi megmaradt nekem. Elkezdtem történeteket fabrikálni. Kipróbáltam, milyen lenne, ha most én vezetném a sztorit. Közben persze végig rád gondoltam. Neked írtam, neked akartam imponálni titokban – noha te nem is tudtál arról, hogy írok.

− Elküldhetted volna – jegyezte meg János félszegen. − Akár névtelenül.

− Gyengék voltak – hárított Margaret. – Meg egyébként is: egy szerelmes lány voltam, akinek az ilyesmi elképzelhetetlen lett volna. Szóval, gyakorolni kezdtem, de persze hosszú évekig nem voltam elégedett az eredménnyel. Miden nap írtam egy-két órát, minden nap − ha esett, ha fújt. Másra nem volt gondom, mert pasik − azok nem voltak az életemben.

− Sajnálom – János kerülte a nő tekintetét. – Komolyan.

Margaret végigmérte, mint aki most látja először. Arcáról már leolvadt a jókedv.

− Nem kell – mondta csöndesen. – Nekem ott volt az írás. Gyönyörű helyeken jártam. Gyönyörű dolgokat csináltam. Majd eljutottam ide. – A könyvre mutatott, mely az asztalon hevert köztük. – Mikor már nagyon sokat tudtam az írásról, elküldtem ezt pár kiadónak. Egy válaszolt, fél év múlva. Imádták. Így aztán megérkeztem.

Hallgattak egy fél percig. Hátul, a sorban valaki hangosan méltatlankodott a hosszú várakozás miatt.

− Talán összejöhetnénk valamikor – javasolta János. – Dumálni.

− Nem hiszem, hogy jó ötlet – csóválta fejét Margaret. Apró szemei csillogtak, de nem a napfénytől. János erre felállt, nehézkesen, mint egy öregember.

− Értem – motyogta. − Azért örülök, hogy láttalak. – A könyvért nyújt, megfogta, majd visszatette, kihajtva a borítót. – Aláírod nekem? – kérdezte halkan.

Margaret felpillantott rá, és hirtelen megérezte:− Te is írsz, igaz? – kérdezte halkan.

János nem válaszolt, de rezzenéstelenül állta a nő tekintetét.

Margaret arcán erre diadalmas és kegyetlen kifejezés ömlött el. A döntése, melyet ki is mondott: − Nem.

vége

A héten láttam az Indexen a hírt: meghalt Hazai Attila (gyorsan emelje fel a kezét, aki annak idején olvasta a Budapesti skizót, aha, köszi), és erről eszembe jutott egy lány, akinek annak idején tetszett a Budapesti skizó, és el is vitatkozgattunk a regény erősségeiről, gyengéiről. A lánnyal együtt dolgoztam első budapesti munkahelyemen, egy telemarketinges cégnél. Ő magyar szakos volt, és verseket írt, az egyik tanára megdicsérte, komoly jövőt jósolt neki. Olvastam pár megjelent versét, valóban jók voltak. Tényleg. Két éve ismét összeakadtam ezzel a lánnyal egy piackutató cég hétvégi brainstormingjén. Igazából nekem csak rémlett az arca valahonnan, ő szólított meg, hogy én vagyok-e az, aki. Én voltam. Valami új édességnek kellett nevet találnunk azon a szombati napon. A lány elmondta, hogy elvégezte az egyetemet, azóta titkárnősködik meg asszisztenskedik, akkor épp munkát keresett. Kérdeztem, és az írás? És a versek? Megvonta vállát, és csak mosolygott. Ez az írás talán Hazai Attiláról meg erről a lányról szól.

A jelentés

A nyomozó jelentése legnagyobb részében nem Einhart halálával foglalkozik, hanem Einhart irodalmi, kritikai tevékenységével. A nyomozó jelentése így szakmai körökben mint műkedvelői magánvélemény, személyes következetések megmosolyogtató csokra vált népszerűvé. Hamar is el is süllyesztették az irattárban, és kijelenthetjük, hogy a kialakult megítélésen – bizonyos egzisztenciális okok miatt – ezen írás sem kíván változtatni.

A nyomozó azt írja a jelentésében, hogy Einhart élete utolsó éveiben egy huszadik századi alkotó, bizonyos Perel munkásságát helyezte kutatásai középpontjába. Nem jelent szégyent irodalmi műveltségünkre, ha Perel neve nem cseng ismerősen számunkra. Perel az elfeledett, elátkozott tehetség mintapéldája. Einhart egy életrajzi jegyzetet is összeállított róla, innen tudható, hogy Perel hivatalnokként élte le életét, gyermeke nem született, a felesége a harmincadik házassági évfordulójuk napján elhagyta, és ezután a férfi minimálisa korlátozta emberi kapcsolatait. Hatvanéves korában magánpénzből megjelentette főművét, egy százhúsz oldalas regényt, majd hatvanhárom évesen szívrohamban elhunyt.

A kötet, mely a Nappali álmok címet viseli, teljesen visszhangtalan maradt az irodalmi életben. Maga a terjesztés sem volt széleskörű, mivel Perel egy főként vidéki hálózatokba szállító ügynökséget bízott meg vele. A fővárosi elitértelmiség így csak véletlenszerűen, a legalsó polcokat böngészve, avagy a könyvesboltok sarkában, homályba burkolódzó papírgerincek útvesztőiben vagy később a leárazott bűnügyi és romantikus regények színes kavalkádjai közt találhatott volna rá a könyve. Nem csoda, hogy Einhart kutatása alapján a megjelenést követőn egyetlen kritika említette csak a könyvet, közepesen érdekes próbálkozásnak minősítve a művet.

Einhart maga egy vidéki nyaralás során bukkant rá, a divatos fürdőváros antikváriumában. A későbbi visszaemlékezéseiben pontosan felidézi a pillanatot, ahogy a karcsú, halványkék, puhaborításos kötet a kezébe kerül, először belelapoz, majd ijedten a kihulló, rosszul ragasztott hatodik oldal után kap. Valami megmagyarázhatatlan izgatottság lett úrrá rajta, és még aznap éjjel, a szállodai szobában elolvasta a könyvet. Azonnal tudta, hogy kincsre lelt, egy igazi remekműre, melyet fel kell emelnie a fénybe.

Először csak óvatos ismertetőkkel, kritikákkal, cikkecskékkel kezdte a harcot. Perel egy-egy motívumára, a rendkívül izgalmas történetbonyolításra vagy a főhős különös, összetett, inkább kegyetlen és gonosz, semmint szimpatikus karakterére irányította a figyelmet. Az irodalmi lapokban, internetes művészeti portálokon elhelyezett írásai csak előkészítették a terepet a nagy mű előtt, melyet Einhart három évvel Perel könyvének olvasása után jelentetett meg. Az Elfeledett álmok című tanulmánykötet egyértelmű és egyetlen célja Perel irodalmi rehabilitációja. Einhartnak sikerült rávennie kiadóját, hogy viszonylag nagy csinnadrattával reklámozza a művet, sőt, még azt is elérte, hogy a szinte már fellelhetetlen alapkönyvet is ismét kiadják. Sajtótájékoztatók, vidéki felolvasások, tévé- és rádióinterjúk tucatjaiban reklámozta Perel és saját művét. Mindenhol, minduntalan elismételte könyvének következetését: Perel a század egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb alkotója volt, a Nappali álmok, pedig a nemzet irodalmának csúcsa. Újbóli elfelejtése végzetes és tragikus tévedése lenne.

Sajnos az elkövetkező események nem őt igazolták. A hirtelen feltámadó kritikai visszhang egyértelműen elutasító volt Perelt illetően. Einhart szerint a kritikusok ezzel csupán a korábbi vakságukat kívánták takargatni. A legtöbb írás azonban szövegszinten szétcincálta a regényt, elemezve hiányosságait, gyengéit, és kimondva kimondatlanul de meghozta a végső ítéletet – a legjobb esetben is közepes írás, méltó a feledésre, melyben eddig rejtőzött.

Einhart válaszkritikáiban kétségbeesetten védte a védhetetlent, próbált ellentámadásba lendülni, hogy legalább keserű utóvédharcot folytathasson – ám érvei süket fülekre találtak, meglátásait nem kommentálták, igazi vita, párbeszéd a műről nem alakult ki. Perel regényét másodszor és immár öröke is megbuktatta a közvélemény, és fél év elteltével senki nem is emlékezett már rá. Egy év múltán az újra kiadott művet az ötven százalékos leértékeléssel reklámozó utcai árusoknál lehetett kapni.

Einhart vigasztalan lett. Úgy érezte, ahogy ezt a nyomozó a balesetig szorgalmasan vezetett személyes naplóbejegyzéseiből idézte, hogy élete fő küldetése kudarcba fulladt. A világ értékítéletébe, reális döntéseibe vetett hite omlott össze. Azt kellett hinnie, hogy a világkép, mely őbenne megtalálható, olyannyira egyedüli és szuverén, hogy emiatt nincs helye ebben a valóságban. K.-ra akart hasonlítani, a nappali álmok főhősére, erre a könyörtelen, összetett morállal rendelkező hidegvérű gyilkosra, aki a módszerekben nem válogatva félreállítja a neki nem tetszőket.

Semmi nem utal öngyilkossági szándékra a naplóiban. A valóság igazságosságában való kételkedése talán nem több értelmiségi nyavalygásnál. Ezért is tekinthető a nyomozó szerint egyértelmű balesetnek az, hogy a sztrádalehajtó betontámfalának rohant autójával, az anyósülésen a Nappali álmok egy példányával. Súlyos fejsérülése miatt Einhart kómába esett, az orvosok lemondtak róla. Felesége egy ideig kitartott, de fél év után mind jobban elmaradt a beteg ágya mellől. Egy év múlva egy másik férfi karján látogatta meg az eszméletlent. Sem ő, sem a másik férfi, se az orvosok nem számítottak arra, hogy Einhart felébred valaha is.

De felébredt.

Két és él év múltán a kritikus egyik pillanatról a másikra magához tért. Hosszú rehabilitáció és egy keserves válás várt rá. Arcának jobb fel és jobb keze örökre béna maradt, bal kézzel újrakezdett naplóbejegyzéseiből kitűnik, hogy szívét valami nagy félelem vagy teher nyomta.  A felépülés során pszichológusi ellátást kért a kórháztól. Az ülésekről jegyzeteket készített, ezeket a napló szövedékébe illesztette. Kiderül belőlük, hogy a kóma alatt látomásai voltak. Egy rosszul megvilágított szobában ült egyedül, mintha az emberiség utolsó élő képviselője lenne, és egyszer csak kopogtak az ajtón. Az idegen, aki igenjére belépett, ismerős volt neki, de csak lassan ébredt rá, hogy K. az. A Nappali álmok főhőse. A képzelt látogató elmondta neki, hogy mi történt, hogy kómába van, és hogy elméje rab lett itt, a valóság és a képzeletbeli világ közti határmezsgyén. Azt is elmondta, hogy ő vissza tudja segíteni Einhartot az életbe, cserébe azonban kér valamit. A kritikus kíváncsian várta a folytatást, mire K. a maga keserű és keresetlen módján kibökte, hogy életerőre van szüksége, mellyel képes lenne meghódítani a valóságos világ irodalmát. Kifejtette, hogy az Einhart által biztosított energia segítségével meg tudna jelenni bizonyos módon a valóságban, és képes lenne arra, hogy Perelt és a saját karakterét halhatatlanná tegye, ha úgy tetszik, befejezze, megkoronázza Einhart munkáját. A dolog szépséghibája csak az, hogy az életerő, melyet Einharttól kap, kitolja a beteg férfi kómába töltött idejét. Minél többet vesz el tőle, annál hosszabb ideig marad a szobában. Ám ígéri, amikor már elegendőnek ítéli az elvégzett munkát – kinyitja a szoba ajtaját, és Einhart felébred.

A kritikus és később az őt kezelő pszichológus azonnal lefordította az analízis nyelvére a látomás szavait: a sikertelenség, a bűntudat és a megfeszített munka számlájára írták a jelenséget. Einhart beszámolt róla, hogy miután elfogadta az alkut, a jelenés megragadta kezét. Az érintés nyomán a testét átjáró borzongás pokolian valóságosnak tűnt – a pszichológus ezt a kórházi szobában naponta szellőztető nővér számlájára írta.

K. a kóma alatt minden nap visszatért, és energiát vett el a kritikustól. Einhart lassan hozzászokott a ritmushoz, katatón várakozásba süppedt. Ezalatt az idő alatt egyetlen egyszer sem próbálta meg kinyitni az ajtót, melyen K. belépett. Párszor megkérdezte, K.-t, hogy mihez kezd a tőle kapott erővel, de a másik nem válaszolt, csak fölényesen és kegyetlenül mosolyogott.

Egy sokadik napon aztán, írja Einhart a naplójába, K. nem fogta meg a kezét, hanem ehelyett udvariasan meghajolt, majd szélese tárta a szobácska ajtaját. Az üzlet, melyet köttetett a végéhez ért – mondta. Einhart szabadon távozhat. A kritikus felállt székéről, biccentett K.-nak, majd kilépett az ajtón, bele a fénybe, hogy beleessen az ágyon fekvő, félig béna testébe.

Miután feltárták a látomás minden aspektusát, a kiváltó okok szövevényes struktúráját, a pszichológus elengedte Einhartot, mondván, térjen vissza munkájához, de ne foglalkozzon többé Perel regényével. Nagyjából ekkor ért véget a kórházi rehabilitáció is. Einhart a csodálatos felépülése óta a közérdeklődés célkeresztjében volt, így egy divatlaptól nagyon kedvező ajánlatot kapott szinte azután, hogy kilépett a kórház kapuján. A lektűrök és szenzációs világsikerek félhasábos ismertetése mellett maradt ideje a valódi irodalomra is. Elhatározta, újraolvassa a világirodalom gyöngyszemeit, hogy visszatérjen az igazi munkába vetett hite. Később leírta naplójában, hogy a valódi ok az volt, hogy Perel művét friss szemmel és olvasattal összevethesse a valóban nagyra értékelt auktorokkal.

Az első rémisztő felismerés az Anna Kareninánál villant belé.

A regény bizonyosan más volt, mint az, amit utoljára fiatalkorában, érettségi előtt elolvasott. Ebben a könyvben Anna hirtelen visszakozik, és nem veti magát a vonat elé. Helyette az állomás melletti parkba siet, ahol egy padon összeomlik, sírni kezd. Magas, sötét hajú idegen telepszik mellé, és vigasztaló beszéd elegyednek. Anna elmondja neki minden bánatát és keserűségét, mire az idegen levezeti neki, finom és kegyetlen logikával elé tárja, hogy a legtöbb, amit tehet, hogy elvégzi, amire készült. Anna erőt merít az évelésből, visszamegy az állomásra, és a vonat elé ugrik. Einhart azonnal és rémülten utánanézett Tolsztoj legjobb, a művel foglalkozó főbb kritikusainál – de mindenhol ott volt az idegen ördögi, messianisztikus és fausti karaktere.

A következő meglepetés a Vörös és feketében várta. Julien a templomba lépve nem találja de Rénalnét. Már majdnem feladja tervét, és a pisztolyt a szenteltvíztartóba ereszti, mikor egy sötét, magas idegen lesz a segítségre, aki megmutatja neki, hogy a nő az egyik oszlop mögött térdel.  

Ezek után nem csodálkozott, hogy Meurseault, aki a napszúrástól elájul a parton a Közönyben, egy idegen locsolja életre, majd bátorítja a végzetes lövésre, hogy Rastignac mentora a fogadóban lakó fekete, magas férfi és nem Vautrin, hogy Emma Bovaryt valójában egy harmadik, szívtelen és számító szerető kergeti az öngyilkosságba. 

Bármelyik nagy regényhez nyúlt, mindenhol ott volt a magas, szigorú és kegyetlen arcú férfi, mint a gonosz és sötét események mozgatórugója. Mindenhol ott volt K.. És ami a leginkább furcsa volt Einhart számára, sehol, semmilyen formában nem talált utalást arra, hogy a regénye szövetét valahol, valakik megváltoztatták. A világ úgy tett, mintha K. mindig is létezett volna a szövegekben. Végigjárta a világirodalom nagy műveit és ölt, rontásba döntött, hazudott, kegyetlenkedett – egyszóval beírta magát az irodalomba. Einhart rettegve vonta le végkövetkeztetését naplójába – vagy megőrült, vagy az, amit a kómában látott, az valóság volt, és K. a tőle kapott energiával valóban azt tette, amit ígért, és megváltoztatta az irodalmat.

Utolsó naplóbejegyzése szerint a kritikus elhatározta, hogy egy tanulmányban publikálja különös felfedezését. Az elejétől, a kómától egészen a mesterművek rémült vizsgálatáig leír mindent, és az emberek elé tárja az igazságot. Valahol kell lennie egy hozzá hasonló olvasónak, aki emlékszik a K. előtti irodalomra. Emlékszik a tiszta művészetre, mely mentes a fertőtő betegségtől, amit ő szabadított rá e nagyszerű szövegekre.

Soha nem tudjuk meg, mennyire jutott művével. A nyomozó a házkutatás regiszterében nem talált félbehagyott iratanyagot. Miután végigolvasta a naplót, ő maga is átnézte a halott Einhart szobáit, íróasztalát – de a nagy leleplezésnek nem akadt nyomára. A nyomozó levonta a következtetést: rablógyilkosság történt, és a gyilkos egyedül a készülő írást vitte le. A naplóhoz nem juthatott hozzá, mert azt Einhart valami csodás megérzés okán halála előtt pár nappal postán megküldte a rendőrségre – így jutott a nyomozó kezébe.

Tény hogy Einhartot egy esős májusi napon fojtották meg lakása előszobájában. Gyilkosát ismerhette, mivel a záron nem voltak betörésre utaló nyomok. A gyilkos szinte észrevétlenül jött és távozott – csak egy utcai kamera homályos, elmosódott képe adott róla némi információt. A nyomozó pontosan leírta, mi látható a szemcsés, ki tudja meddig vizsgált felvételen: egy magas, fekete hajú idegen távozik sietve a gyilkosság helyszínéről. Kezében fehéren világító lapok csokra.

A nyomozó jelentése itt zárul, így a valóban rémisztő végkövetkeztetés már nem képes levonni. Talán jobb is, hisz elöljárói egy ilyen típusú vad elmeszülemény nyomán komoly megrovásban részesítették volna. Ugyanakkor mi, akik ezt szöveget alkotjuk és írjuk, talán szabadon és büntetlenül megtehetjük azt, amihez neki nem volt már mersze.

Tegyük fel hát, hogy Einhartnak igaza volt. Mindaz, amit átélt, valóságosnak bizonyulhat. Monte Christo grófját egy titokzatos, fekete hajú idegen leplezi le a regény végén. K. bejutott minden nagy mű szövegébe, és megfertőzte azokat. K. a képzelet és szó világában szabadon mozoghat, és megtehet bármit. 

Így már csak egy nagyon fontos talány marad: mit jelent az, mit igazol, mire utal, hogy Einhart halála előtt naplóját a rendőrségnek postázta? Mit tudott meg világunkról, ahol Raszkolnyikovnak a gyilkosságokban egy magas, fekete hajú férfi segédkezik?

vége  

Nos, ez is egy régebbi anyag. Van benne valami kamaszos egyszerűség és báj. Főképp egyszerűség - nem akar többnek látszani egy horrornovellánál. Ilyeneket olvastam volna szívesen kamaszkoromban, de helyettük csak a Galaktika volt. Később tanárként néha kaptam valóban kamaszos írásokat. A mindent elmondás vágya és a egocentrikus és kritika nélküli önértékelés rányomta bélyegét ezekre a dolgokra. A jó író mindig valakinek ír. A kezdő író az egész világnak ír, mert nagyon híres akar lenni. A zseniális író önmagának ír, de az mégis egyetemes lesz. A baj az, hogy igazán soha nem tudod, hogy épp hol tartasz a három közül.

Norton összeszedi magát

 A minap eltűnődtem azon, miért nem tudok regény írni. Alapvetően azt hiszem, egyszerű a válasz: nem hiszek már benne.

Nem hiszem, hogy jelenleg bármiféle regényem megjelenhetne ebben az országban. Legfeljebb magánkiadásban.

Nem hiszem, hogy tartoznék kiadói körhöz, baráti társaságoz, járnék az Írószövetségbe, haverkodnák folyóiratokkal. Nincsenek befolyásos szerkesztőségi barátaim, neves íróismerőseim, mentoraim, akik egy-két jó szóval egyengetnék utamat. Soha nem voltam képes ilyesféle kapcsolatokat kialakítani, most épp emiatt áll úgy a helyzet, hogy lehet, elveszítem beosztásomat, munkahelyemet a civil életben is.

Nem hiszem, hogy képes vagy hajlandó vagyok elfogadni azt az irodalmi kánont, amit az irodalmi  kánonokat alkotók fősodornak ítélnek. Semmi közöm a posztmodern, önironikus, szójátékokra vagy túlzóan a nyelviségre épülő – de izgalmas történet nélküli irodalomhoz. Ahhoz az irodalomhoz, mely öntetszelgő, saját nyelvébe és szépségébe veszett, de jó rég maga mögött hagyta az olvasót, és jobbára csak értő kritikusok közösségénék készül.

Nincs közöm az igényes nyelviség és magasirodalmi igény nélkül összetákolt ponyvairodalomhoz se. Nem érdekel a feminista, a zsidó, a mélymagyar, a népies, az álnépies, az urbánus, az összekacsingatós szekértáboros értelmiségi, sértett, nem értelmiségi irodalom művelése se.

Nem tetszik a nyugati világ divatjait épp egy unalomnyi ütemmel másoló népszerű irodalom se, az, ami nem több ötlettelen, szegényes manírnál.

Ha lehet, kihagynám a kéziratával házaló, majd magánkiadását barátokra, rokonokra tukmáló író szégyenét is.

Nem kedvelem már a pályázatokat se, az egy-egy megmérettetésre beküldött hatszáz kéziratnyi reménytelenséget, melyek rangsorában általában mindig csak harmadik, ötödik helyen szereplek.

Rühellem az irodalmi blogokat, melyek írói műhelynek hazudják magukat, és mindenféle tanácsot adnak boldog boldogtalannak, aki pedig ellenvéleményt kommentel, azt ex catedra a földbe döngölik.

Ki nem állhatom a nagy könyvpalotákat, melyek tele vannak szeméttel, de az a kevés könyv, ami engem érdekel, ami tényleg irodalom, háromezer forint/kötetnél kezdődik. Félelmetes, hogy ezek a láncok még nem buktak bele a bérleti díj és a raktárkészlet szorításába (utólagos megjegyzés: de, belebiktak, ugye Alexandra, ugye Ulpius?), noha én láttam hodálynyi tereiket, tele elhagyott kötetekkel.

És legvégül: nem szeretem az olvasót, ezt a kihaló állatfajt, a megmaradt pár generációt, akik szenvedélyből vagy kivagyiságból nem csak december húsz körül vesznek könyvet. Hat évig tanítottam, így tudom, milyen kevesen maradtunk, egy-két évtized, és végre vége lesz mindennek az ún. irodalomban.

De.

Szeretem a lenti írásom, melyre a legnagyobb dicséretet kaptam az elmúlt x évben. Az ítész, ki később szerkesztette, és megjelentette, azt vallotta róla, irodalom. Hiszek ebben a szövegben, és ez ad erőt, hogy mégis folyassam. Én is egyszerre érzem irodalmi igénnyel megformált szövegnek, horrornak és sci-finek, vagyis mindannak együtt, amiért megszerettem az olvasást.

Tekintve, hogy viszonylag rég jelent meg nyomtatásban, nem sértek semmiféle jogot, ha most publikálom. Íme.

Kutyák

1. A futás

Három dolog volt egymás mellett: a kutyatelep, a szeméttelep és a lakópark. Komódiék nem mehettek csak az első kettőhöz. A gazdagok házait magas, elektromos kerítés védte. A kaput őrség vigyázta. Ezen a kapun rajzottak ki a nagy, ezüst vagy fekete autók reggel, s hajtottak vissza este. Komódi gyakran a nyomukba eredt. Azt gondolta, vezetőik, utasaik észreveszik majd, hogy milyen gyors. Soha nem álltak meg. Nem is lassítottak. Az őr mereven bámulta futását.

A gyerekek a faluvégi, málladozó vályogházakból jöttek. Ezekben még hűvös volt a levegő harminc fok felett is. Előkertjüket – ha volt –, az Alföld sivataga nyaldosta. Négy-öt család lakott itt, a legszegényebbek. Az ő gyerekeik kapirgáltak a szeméttelepen naphosszat. Komódi volt köztük a legidősebb és a leggyorsabb.

Amikor a fiúk – mert mind sovány, tíz év körüli kölyök volt –, megunták a gazdagok hulladékának a böngészését, átmentek a kutyatelepre. Képesek voltak órákig elnézni a ketrec mögött őrjöngő vadakat. Némelyik állat felsértette ínyét a dróton. Kombó, a telep kövér, szakállas tulajdonosa tízpercenként rájuk kiáltott bódéjából. Egész nap az alumíniumból épült kis helyiségben ült. Hatalmas testét három ventillátor szárította. Az áramot állítólag a gazdagoktól lopta, földalatti vezetékeken. Amikor aztán megelégelte a hangzavart, színpadiasan kiballagott a ketrecekhez. A kölykök visítva futni kezdtek. Csak Komódi állt nyugodtan. Kombó minden egyes alkalommal megfenyegette őt:

– Most nem úszod meg, fiam! – de a gyerek nem mozdult. Halvány mosoly játszott arcán. Lábán remegett egy ér. A kövér mindig kiválasztotta a leggyorsabb állatot. Azt, amelyet a hétvégi viadalra szánt. Szombat esténként sötét autók, dzsipek és motorok parkoltak le a telep elé. A hátsó garázsban erős lámpák gyúltak. Komódi egy ízben ébren maradt, fölkelt testvérei mellől, s elfutott a fényig. Egy résen át látta a fémketrecben egymásnak feszülő kutyákat. A köröttük álló, őrjöngő, öltönyös alakokat. Kombó mindig a hét gladiátorát nyitotta rá. Talán tesztelni akarta a szombati viadal előtt. A kutya mint a rugó pattant fel, s nyílvesszőként  vágódott ki a résen.

És akkor Komódi futni kezdett. Nagy, széles földút vezetett a kutyatelephez. Túlsó végén, talán száz méterre, a főút mentén vadalmafák száradtak a hőségben. Odáig kellett elérnie. A többiek addigra már az ágak közt kapaszkodtak. A kutya hat nagy ugrással beérte Komódit. A nap élesen tűzött, majd mindig dél volt, és mindig nagyon meleg. A levegő nem mozdult. De Komódinak pont ez kellett. Azt a szelet akarta érezni, amit a teste kavar. Amit az egymás elé rakott, izmos lábai, e két gép kelt. Olyan szerkezetek voltak ezek, amelyek bárhova elrepítették. Éjjelente az Üveghegyen túl járt, az Óperenciás-tenger partján. Csatakosan, izzadtan ébredt ágyában, s még sokáig lihegett maga elé. Tudta, ha megnézné lábfejét, fehér por borítaná. Tengerparti homok.

A földúton, ha futás közben hátralesett, láthatta a porfelhőben eltűnő kutyát. Az állat fokozatosan maradt le. Az utolsó húsz méteren zavarodottan megtorpant, megállt. Sokuk emiatt a kudarc miatt bukott el szombat éjjel is. A lehetetlen, amit átéltek, összetörte őket. A vézna, alacsony, semmi kis barna gyerek otthagyta, lehagyta, elhagyta csupa izom és harcra termett testük. Kombó pedig füttyentett nekik, s az öklét rázta a fáról röhögő fiúkra. Komódi ott állt a törzs mellett. Készen arra, hogy felugorjon a menedéket jelentő magasba, vigyorgott és lihegett maga elé. Nem volt más öröm életében, csak ez a győzelem. Még a szemét kincsei se értek ennyit.

A szülők küldték ki őket. Mindenki úgy boldogult, ahogy tudott. A világ egyre szegényedett. Kevesen éltek jólétben. Ők azonban olyasmiket is kidobáltak, amit mások továbbadhattak a város nyomorpiacán. Így hívták akkoriban a közpiacokat. Komódiék minden nap, végkimerülésig túrták az egyre növekvő szeméthegyeket. Ha értékes dolgot találtak, szépen kimosott nejlonszatyorba tették. A meleg ellen műanyag palackból locsolták a fejüket. Zavaros, áporodott víz volt benne, egy szennycsatornából hozták.

Néha tényleg jó dolgokra akadtak. Kiszakadt hővisszaverő köpenyre. Félig telt víztisztító szűrőre. UV-sugázás elleni krém tubusára. Lejárt izzadásgátló tablettákra. A nyomorpiacon leginkább ezek mentek. A hőség elleni védőeszközök. De a kupacok, melyek éjszaka, rejtélyes módon terjeszkedtek, más fontos dolgokat is rejtettek. Élelmiszermaradékot. Ruhaneműt. Elektronikus alkatrészeket. És olyan tárgyakat, melyeknek a funkciójáról Komódiéknak fogalmuk sem volt. Lelkük mélyén sejtették, már nem is lesz soha szükségük ilyesmire. Mégis, hazavitték ezeket is lelkiismeretesen. Napról napra átszurkálták, -turkálták a halmokat hosszú akácbotjaikkal. Az akác bírta egyedül a klíma változását.

Közben a táj köröttük lassan átalakult. Dél felől, mint egy óriás hullámos haja, nagy, sárga homokbuckák göndörödtek. Megközelítették, majd elhagyták a falu házait. A legtöbben elmenekültek előlük. A lakópark utcáit naponta söpörték. Komódi most már minden reggel poros lábbal ébredt. Felhajtotta a takarót, s végignézett gyönyörű végtagjain. Az orvos azt mondta apjának, értúltengés. Vagy valamiféle genetikai elváltozás. Komódi anyja, aki belehalt a szülésbe, túl sokat volt kint a napon. Gyerekének két, csupa ín és izom tagját erek százai hálózták be. Ágyéktól lefelé úgy nézett ki, mint valami anatómiai szemléltető ábra. A kék és lila erek kidomborodtak bőréből és szívének nyugodt ütemére lüktettek. Húsa feszesen és duzzadtan szívta be vérüket. Komódit a szemétben talált húsra emlékeztette ez a látvány. Arra, amit eladtak Kombónak és kutyáinak. Melyre másoknak is fájt a foguk.

Mély, szemét alatti járataikból a patkányok is élelemre vadásztak. A gyerekek szerint több száz tanyázott a kupacokban.

2. A vereség

Az az éjszaka lopással kezdődött. Komódi nem jószántából tette. Elnézte apja fejsebét a gyertyafényben, s két húga feketén csillogó gombszemeit. Apró, sárgán és tanácstalanul remegő lángnyelv tükröződött bennük. A férfi esésére riadtak fel. A városból egészen idáig bírta, a vérveszteség csak a konyha közepén döntötte le lábáról. Hazajött szétroncsolt, megtámadott fejével. Komódi kapcsolt a leggyorsabban. Vizes kendővel kimosta a sebet. Nem tudhatta, hogy a szennyvíz baktériumai miatt fertőződik majd el pár nap múlva. Apja soha többé nem tér magához. A vágás egyébként is végzett volna vele. A nyomorpiaci viták gyakorta zárultak így, de a gyerekek mindezt nem sejthették.

Komódi sokáig gondolkodott a kendőt markolászva. Aztán lehúzta apja cipőjét. Felhajtotta a bélést, s előkotorta alóla a pénzt.  Szombat volt, a harc napja. Valami törülközőt csavart a sebesült fejére. Felhúzta az ágyába. Megoldotta másik cipőjét, övét. A férfi egyenletesen lélegzett. Néha motyogott. Szájából ilyenkor kiáramlott a szoba levegőjébe az alkoholszag. A két kislány sírdogált, mikor Komódi rájuk zárta az ajtót.

Úgy volt, ahogy remélte. Csillogó autók a holdfényben. Kombó viskójából fény szűrődött ki. A garázsból cigarettafüst és zsongás. A kutyák szűköltek a ketrecekben. Ahogy megindult a garázs felé, valami felmordult a bódé ajtaja mellett. Erőltetnie kellett a szemét, hogy észrevegye a kikötött kutyát.

Nem tudhatta, hogy agárnak nevezik ezt a fajtát. Mikor közelebb ment, s a hold is jobban kisütött, elhűlve szemlélhette kecsességét. Az állat idegen lénynek tűnt szemében. Csupa ín és izom volt. Soványság és elegancia. Testét finoman hálózták a lüktető kék erek. Feszülten meredt Komódira, mert már akkor megérezte versenyük lehetőségét.

A fiú fülét halk beszéd ütötte meg. Oldalt került, a kis bukóablak alá. A húgyszagú sötétben fülelt, s figyelt a bentről elődörmögő hangra. Kombó beszélt, de olyan szépen, mint még senki Komódi előtt. Nyugodtan és magabiztosan magyarázott valakinek:

– Mi itt, ugyanilyen ökoszisztémában élünk, kölcsönös egymásrautaltságban. Elég az összefüggések egyetlen elemét megbontani, s minden borul. Annak idején rendszerelméletet hallgattam az egyetemen. Hosszú út vezettet a sintérkedésig, volt időm gondolkodni a tanultakon. A komplex rendszerek nem állandóak. Folyamatos változásban vannak, mivel a létrehozó tényezők is elmozdulnak. S mert az ember az egyik legösszetettebb dolog önmagában is, törvényszerű, hogy a bolygón egy nagyon ingatag rendszert hoztunk létre. Ez most összeomlóban van. Senki nem mondja ki, de mindenki érzi, sejti, tudja. Ott van a kutyák szemében. Mert persze mindez fenyegeti az én kis világomat is. A hőmérséklet emelkedése. A munkanélküliség. A növénytakaró átalakulása. Az állatok viselkedése. A gazdaság... Már ami megmaradt belőle – többé nem jelent semmit. Úgy élek, ahogy tudok. Megteremtettem a saját ökoszisztémámat – s ez most felbomlóban van. Tudod jól, miről beszélek. Ideköltöztek ezek az újgazdagok a szomszédba. Ők túl fogják élni, történjen bármi. Legföljebb szedik a sátorfájukat, s mennek északabbra. Amit megszereznek, az több, mint elég számukra A javak újraelosztását sajátos módon hajtják végre. Kidobálják a fölöslegüket a hátsó udvarba. Az elmúlt évek alatt egész csinos kis szeméthegy gyűlt össze a kertek alatt. Erre, mint a legyek, jönnek a gyerekek. Kiszedik a javát, ami még használható, s odaadják szüleiknek. Azok pedig újratermelt és újraértékelt áruként eladják a városi piacon. S hogy jövök én a képbe? A kölykökkel szerződést kötöttünk, hogy a hús ehetetlen részét nekem adják. Újforintban fizetek érte, nem sokat. De nekik ez is vagyon. Nekem egy hétvégi harc százada. Ez a hús megy a kutyáknak. S a kutyáim szombatonként emiatt olyan erősek a ketrecben. De ha végigvisszük, még te is benne vagy a rendszerben. Hozod a saját állataid és a gazdag fogadókat. Nélküled nem tudnék fizetni a kölyköknek. Nem tudnám etetni a kutyákat, s nem lenne jutalékom. Neked is jól jött ez a félreeső hely. A csöndes tanyavilág, ahol át lehet hágni minden szabályt. Az állatmentési rendelet okán a városban fajpusztítónak tekintenének minket. De itt nincs, aki szóljon. S mivel nem maradt már semmi szórakozás ezen az istenverte sártekén, mindenki jól jár egy kis harccal.

– Ez a rendszer van most veszélyben. Meg kell értened, hogy elfogadd a kérésem, minden elemét világosan át kell látnod, barátom. Régóta ismerjük egymást, még az állatkertből. Tudjuk, mikor csúsztat a másik. Én most nem hazudok, s nem lehúzni akarlak. De az utóbbi hetekben mind kevesebb húst bányásznak elő nekem a fiúk. Valami történik a lakóparkban, hogy így felhígult a szemetük. Szegényednek vagy tartalékolnak, a fene tudja. Mégsem mehetek oda megkérdezni, azzal beavatkoznék a körforgásba. De tény, hogy a kutyáim nem kapnak már annyit, amennyi kellene. A győzelem számomra mind esélytelenebb. Elgyöngült, fáradt és vérszegény állatokkal nincs miért harcolni. Ha csökkenek az esélyeim, akkor bajba kerülhet a jutalékom is, s így a megélhetésem, a jövőm válhat kérdésessé. Márpedig ezt egyikünk sem akarhatja. Se te, se én nem szeretném, hogy mindennek vége legyen. Ám ha nem érzem biztonságban magam, elmegyek. Eljöttem az egyetemről, az állatkertből, a fővárosból – nem esne nehezemre most sem továbbállni. Vannak új ötleteim. A fiúk, akik a szemétben kapirgálnak, teljesen elvadultak. Más fajsúlyban is lehetne folytatni a harcot. Nem kellene a kutyákkal bajlódni. Úgysem maradnak már sokáig köztünk. A kipusztulás szélén állnak, mint az összes, nem génmanipulált lény. Ha látnád, hogy lihegnek egy-egy melegebb napon. Csak azért imádkoznál te is, hogy minél előbb vége legyen a történetüknek. De mi volt ez?

Amikor Kombó kijött a kopogásra, s Komódira világított zseblámpájával, a fiú megmondta neki, hogy fogadni akar. Nyújtotta felé a papírpénzt. Izzadtnak és mocskosnak tűntek kezében a bankjegyek. A kövér férfi mögött kilépett az ajtón beszélgetőtársa is. Kíváncsian végigmérte a kölyköt. Közben az agár nyakát cirógatta. Nem kellett meghajolnia. Alacsony, sánta ember volt. Egyik kezén két ujj hiányzott. Fehér öltönyt és fehér kalapot viselt. Komódi felé fújta a füstöt kis barna szivarjából, majd megkérdezte Kombót, mit akar a gyerek. Komódi megismételte, s hozzátette, Kombó kutyájára fogad. Arra, amelyiket lehagyott a héten. A fehér öltönyös nem értett semmit. Kombó magyarázta el neki türelmetlenül. A gyerek végig kinyújtott karral tartotta a pénzt.

Akkor, mikor a vendég már mindent tisztán látott, lágyan elmosolyodott, s a földre köpött. Majd Kombó kutyáira tett valami gúnyos megjegyzést. A kövért erre elfutotta a méreg, s állával az agár felé bökött. Komódi ezt is elhagyná, közölte jegesen, mire a kalapos szótlanul méregette a két embert, majd leoldotta a pórázt a kutyáról. Az állat szökellve, táncolva tett pár lépést. Megszagolta Kombó cipőjét és Komódi ágyékát, aztán körbefutotta az udvart. Most látszott csak, milyen szépen mozog. A fehér ruhás férfi végre odalépett a gyerekhez, s elvette a pénzét. Megszámolta, majd tízszeres összeget ajánlott Komódinak, ha lehagyja a kutyáját száz méteren. A fiú az agár felé lesett, mely a ketrecek előtt suhant. Az összes kutya meredten bámulta, valamiért egy se merte megugatni. Komódi bólintott, mire a sánta férfi vastag, bőr pénztárcát vett elő, s leszámolta az összeget. A két bankjegycsokrot Kombónak nyújtotta. Majd füttyentett a kutyának, s a garázs felé indult.

A kövér is átszámolta a pénzt, aztán Komódira meredt. Fejét csóválva sziszegett valamit, a gyerek nem hallotta, közelebb ment. Kombó a falu felé mutatott, s Komódi megértette, hogy hazaküldi. Megrettenve, fejét rázva hátrált. Mögötte a garázsból kirajzottak a vendégek. Így már nem is maradt ideje elmenni.

Két autó, két magas, halkan pattogó terepjáró állt a földútra, bekapcsolt távolsági fényszórókkal. Majd az almafákig el lehetett látni. Ott egy harmadik kocsi parkolt le, tompított fénykörökkel várva a befutót. A fogadók a kezdőpont, a két kocsi közé gyűltek, a kalapos kezdte tőlük beszedni a pénzt. Öltönyös férfiak, selyembe öltözött nők, alkohol, cigaretta és parfüm szagába burkolódzva lesték a fénypászmákat. Aztán az úton bóklászó kutyát, és a port rugdosó Komódit vették szemügyre. S hamarosan mind eldöntötte, kire tesz. Mikor végzett, a sánta intett a félrehúzódott Kombónak. A kövér férfi sötét ábrázattal Komódihoz ment, megfogta vállát, majd a kocsik elé kísérte. Sarkával méternyi vonalat húzott a porba. A kalapos füttyentett kutyájának, mire az lágyan odaügetett lábához. A férfi elrakta a pénzt és jegyzeteit, aztán a gyerek mellé vezette az állatot. Mögöttük elcsöndesült a társaság. Valahol a mezőn tücsök ciripelt. A szikkadt, kiégett földből előfüstölgött a meleg, szellő se rezdült. Komódi megérezte a futás izgalmát. Szeme sarkából látta ellenfelét, a nyelvét kinyújtó, lihegő, ugrásra kész karcsú alakot. Valaki mondta nekik, hogy dudaszó lesz. Nem is értette először. Vállán még ott voltak a húsos ujjak. Porszemek csillogtak a fényszórónyalábokban, távolabb egy lepke verdesett át köztük. Fönt, az ég peremén halványkéken csillogott az USA hőelfogó pajzsa. Ekkor szólalt meg a hang, s Komódi rájött, ez a jel, mert Kombó elengedte a vállát, s a kutya kivágott mellőle.

Az állat versenyhez volt szoktatva. Egyenes vonalban, megnyúlva száguldott, az út adta pályán. Komódi először azt hitte, sosem éri utol. Látta a port, ahogy az ő vesztesei láthatták, s az agár hosszabbodó, rövidülő sziluettjét a felhőcske mögött, előtt. Aztán megérezte a saját ritmusát, s a szél befonta testét. Mind gyorsabb és gyorsabb lett, s az éjszaka tárgyai összemosódtak oldalt. A levegő úgy vált ketté előtte, mint valami könnyítő vízpermet.

A kutya gyors volt, de a harmincadik méternél beérte a gyerek. Harminc méterrel hátrébb felzúgott a társaság. Valaki tapsolt, bravóztak és hujjogtak. Komódi megérezte a győzelem ízét. Olyan volt, mint a vigyor az almafák törzsénél. Az egyetlen jó dolog a napjában. Aztán az ötvenedik méter tájékán még előnyt is tudott szerezni. A kutya idegesen oldalt lesett, csak a pillanat töredékéig. Értetlen, zavarodott tekintetével a fiú villogó, surrogó lábait figyelte. Komódi alig látta vékony testét letűnni, mert előre nézett. A várakozó autó fényeire. Így haladtak fél méternyi különbséggel egészen a táv utolsó negyedéig. Már látszott a magányos jármű sofőrje, cigarettájának parazsa. Komódi tudta, lábaiban ott van a végső erőfeszítés lehetősége. Az erekre gondolt, a finom folyóhálózatra, amely oly erőssé tette őt. S arra, hogy még gyorsabban rakja egymás elé tagjait. Már nem is szél, vihar kerekedett körötte. Úgy vélte, háta mögött tölcsérben kavarodik a por. Lenézett oldalt. A kutya orra mind jobban kezdett elmaradni bokájától. Fényes, csillogó szeme rémülettől csillogott. Ekkor történt, hogy fogaival odakapott a gyerek felé.

3. A lakópark

Nem egyik napról a másikra történt. Fokozatosan, lassan és nyugodt ritmusban romlott le minden. A változások bizonyára azt tükrözték, ami odakint, a világban zajlott. De a végső pusztulásban más is közrejátszott. Emberi hanyagság, reménytelenség és félelem. A személyzet szökött meg legelőször. A kertészek, a szobalányok, bejárónők, gyerekfelügyelők. Még az őrség marad legtovább, egészen halálig, érthetetlen hűséggel. Mögöttük, a kerítésen belüli házak falai megrepedeztek a melegtől. Mivel az áramszolgáltatás akadozott, a légkondicionálás nem volt egyenletes. Márpedig ezeket az épületeket nem ilyen forróságra tervezték. Állandó hűtés hiányában, s a hőmérséklet vad ingadozása miatt az ablakok, ajtók kifordultak keretükből. A küszöb megduzzadt, a parketta felpúposodott. A rendezett kis kerteket, parkrészleteket felverte a futókaktusz és a szúrós, kiirthatalan dűnei gyom. Mivel elmaradtak a takarítók, a finom homok belepett mindet. Beette magát a ruhákba, sarkokba és szemhéjakba. Az autók bonyolult műszereit naponta ki kellett porszívózni. Védekezésül a garázsokat próbálták hermetikusan zárni. Később, mikor az üzemanyagellátás is akadozni kezdett, reggelente egyre kevesebb kocsi mozdult ki, egye több utassal. Rosszkedvű háziasszonyok bámultak utánuk koszos ablakok mögül.

Sokan a nyár végén csomagolni és költözni kezdtek. Mások kitartottak, állásuk, vagyonuk vagy egyéb kötöttségük miatt. Voltak próbálkozásaik, hogy újraszervezzék az életet, és úrrá legyenek a káoszon. Beosztották egymás közt a porseprést, kutat kezdtek ásni, s akácot telepítettek a kerítés elé. Ám mindez csak ideig-óráig használt. A sivatag mind erősebben ostromolta a gyepet, s a reményvesztett önkéntesek elmaradtak a seprűk mellől. A kút két hét múltán kiszáradt. Az akácot elfelejtették öntözni, s satnya hajtásai megperzselődtek a szárazságban.

Éjjelente a házak műanyag kapcsolóelemei puskalövéshez hasonló hangon kezdtek pattogni a hőmérséklet-különbségtől. Minden hátramaradó felriadt erre a vészjósló hangra. Később valódi fegyverropogás törte meg a fülledt csendet. Egy téleleji napon az őrséget legyilkolták. Három épületet fosztottak ki az ismeretlen támadók. Másnap délre jöttek csak meg  a rendőrök. Ki sem szálltak golyó lyuggatta kocsijukból, úgy vették fel a jegyzőkönyvet. Körbehajtottak az elvadult utakon, majd néhány ígérettel távoztak.

Ekkor újabb családok pakoltak be drága autóikba. Akik maradtak, fegyveres őrséget szerveztek. Ám több fosztogató nem jött, s a lakosok egy idő után rájöttek, hogy nincs miért jönni. A dörrenésekkel tarkított éjszakákon, áram, víz és élelem nélküli házaikba húzódva fel kellett ismerniük a vereséget. Pénzük, a huszonkettőben bevezetett újforint távoli bankokban hevert, egyre értéktelenebbül. Lehetőségeik folyamatosan csökkentek. Az emberi világ kihátrált mögülük, s szembetalálták magukat a külső dolgok kényszerítő erejével. Olyan tényezőkkel, melyre senki nem készült fel. Miután ezt végiggondolták, s megértették, a lakópark végleg elnéptelenedett.

4. A látogató

Komódi a nyílásra hajolva fülelt, s várt. Orrát kendő takarta a bűz elől.  A kutya halkan nyüszített lábánál.

Mindketten hallották, ahogy odalenn a szemét mélyén motoszkál a patkánycsalád. A fiú körbenézett, s próbálta felmérni a kivezető járatokat. Két szemétbuckával odébb sötétlett egy nyílás. Úgy emlékezett, hat lépésnyire tőle van a másik menekülőkürtő. Mély levegőt vett, majd elengedte az állatot.

Kotorékféle volt, a legkisebb a megmaradtak közül. Úgy kaparta be magát a szemét alá, mint valami fúrógép. Nyüszítve hörgött, mikor elérte a fészket. Komódi felállt, s figyelt.

Tudta, hogy húga, az egyetlen, aki megmaradt, éhes. Ahogy éhes volt ő is, és éhesek a kutyák is. A telep halkan aszalódott a forróságban, minden állat ketrece sarkába bújva szuszogott. Kombó megfeketedett feje a karón mintha pontosan felé nézett volna. A távolban csillogott valami, talán szélvédő. Azonban Komódinak nem volt ideje jobban szemügyre venni – az egyik nyílásból kivágódott a patkány.

Ez is a rózsaszín, szőrtelen, új fajtájúak közé tartozott. Lassan változtak a forróságban, ahogy minden más is átalakult. Egy ilyennek a húsa  pár napig elég két kutyának. A megmaradt ketreclakók addig kaptak haladékot, míg Komódi felhizlalta, s levágta őket. Egy kutyából a húgával másfél hétig eléltek. Ha jól beosztották.

Most, ahogy a patkány után iramodott, érezte, valami a talpába fúródik. Nem törődött a fájdalommal, csak a szemét közt cikázó testet figyelte. Zörgő nejlonokon, olajos palackokon vágtatott át, s majdnem elcsúszott. Összeszedte minden erejét, s belehúzott. Megkerültek egy nagy dombot, s a mező felé fordultak. A patkányok alapvetően féltek a nyílt tereptől, de ez most nagyon kétségbeesett üldözőjétől. Joggal, a fiú már szinte rajta volt. A sík, füves térre érve hamar beérte. Mikor már csak kéznyújtásnyira volt tőle, ráugrott, s súlyával nyomta agyon. A biztonság kedvéért roppantott nyakán, de ekkor már térdelt fel, s a mozgást figyelte a szemétben. Mindjárt meg is pillantotta a tétován szaglászó másik példányt. Nekiiramodott. A föld alól felcsattant a kutya csaholása. Talán valamelyik szembeszállt vele.

A kölykök jó része elment a szüleivel. Néhányan maradtak, páran visszaszöktek. Továbbra is a szemétből éltek, s a felnőttek nélküli vályogházakban laktak. Addigra már a falu is elnéptelenedett, egykori lakói magukkal cipeltek minden mozdíthatót. A gyerekek inkább a lakópark elhagyott házait járták, s összeszedték, ami még használhatónak tűnt. Egy nap a dolgok elosztásánál vita robbant ki. Komódi megütött egy magas, erős fiút, mire az pár társával s Komódi egyik testvérével elhagyta a csoportot. A többiekkel ezután nem volt gond. Délutánonként Kombó kunyhójához gyűltek. Egy kutya taposóketrecben hajtotta a ventillátort, a szelét még érezhették ők is a küszöbön. Kombó ilyenkor mesélt nekik, legtöbbször hajótörött gyerekekről, kik szigetükön két pártra szakadva egymás ellen fordulnak. Komódi hallgatott és figyelt.

Amikorra végzett, négy patkány teteme feküdt kiterített lába előtt. A kutya is előbújt a föld alól, orrán rubintgyöngyökként bukkant elő a vér. Lenyalta, s Komódi lábához simult. Igazából ez volt az egyetlen megbízható állat. A vadászat még a vérben volt, s tudta, a fiútól függ a jövője. A többi a ketrecben már félőrült volt a melegtől.

Ahogy azok is, amelyet Kombó uszított rá a fosztogatókra. A férfiak éjjel jöttek, teherautóval. Lövések dörrentek, s a fiúk erre bújtak elő a vályogházakból. Megindultak a telep felé. A teherautó elhúzott mellettük, nyomában a hat megvadult, vérre szomjazó kutyával. Sötét volt, és mindannyian, a gyerekek és az állatok is tudták, milyen messze van a menedék. A szörnyű futás ritmusát lihegés, s hátulról felcsattanó sikolyok adták. Csak Komódi ért célba.

Összeszedte a patkányokat, s ismét végignézett a környéken. Az úton már megnőtt a jármű, apró pontból ökölnagyságúra hízott. Lassan, lépésben haladt – tolta valaki. Rá, a telepre vivő földútra. Komódi füttyentett a kutyának, s megindult a kunyhó felé, ahol húga hűsölt. Egy lesoványodott állat most is hajtotta a ventillátort, néha fáradtan megállt. A lány ekkor megdobta valamivel. Komódi arra gondolt, a szebbet is itt hagyhatta volna a másik fiú tesvérei közül.

Nem az alumíniumbódé miatt, és nem is a mezőn fekvő, össszemarcangolt társai okán látogatta meg azután az éjszaka után Kombót. Hanem mert rájött, hogy a férfi már veszélyes. Mióta a falu kiürült, s a lakópark is elnéptelenedett, a sintér egyre furcsábban viselkedett. Talán mert nem jött több autó szombatonként.  Egész nap csak szendergett, izzadt és motyogott az árnyékban. Később a gyerekeknek a szigetes történet helyett már csak a végítéletről beszélt. Égi tűzről, amely megtisztítja a földet a férgektől. Komódi mindig is sejtette, hogy Kombó – önmagán kívül – mindenkit feláldozhatónak tekint.

Álmában szúrta le, egy régi, rozsdás ollóval. Aztán ugyanezzel levágta a fejét, s karóra tűzte a kapuban. Ahogy azt Kombó mesélte.

Később áthozta megrettent testvérét új otthonukhoz. A hat kutya, a hat támadó soha nem tért vissza. Az élelem a szemétben egész sokáig kitartott. Nagyjából akkor fogyott el, mikor a húg megszülte Komódi gyerekét. Egy ebihalszerű, végtag nélküli kis lényt. A kutyák ekkor már régóta éheztek. A fiú tudta, hogy neki kell megetetnie mindenkit a telepen. Aztán eszébe jutott a buckákban lakó patkányhorda.

Az autó egyre közelebb ért az úton. Néha kilesett mögüle az, ki tolta. Kopott, fehér vászonöltönyt viselt, kalapját szemébe húzta. Komódi besétált az udvarra, hátra-hátranézve a látogatóra. A lány az ajtóban állt, szemét ernyőzve bámulta a közeledő járművet. Tizenhárom évesesen érett nőnek tűnt barnaságában. Komódi az árnyékba dobta a tetemeket, s bezárta ketrecébe a kutyát. Addigra az idegen odaért hozzájuk.

5. Kiszáradt almafák

Az autót a kapuig tolta, s ott lihegve nekidőlt a karosszériának. Felnézve szemközt találta magát Kombó fejével.

– Üdv, pajtás – biccentett az öltönyös, majd körbefordult. A lány mereven bámult rá, Komódi pedig kilépett a ketrec árnyékából.

– Te vagy az, fiam? – pislogott rá a sánta férfi. Komódi bólintott, majd lassan közelebb jött. Mondott valamit, de egyikük sem értette. A fiú ráébredt, hogy hetek óta nem beszélt. Újragondolta, mit akar, majd óvatosan kimondta: – Miért jött ide?

A sánta benézett a kocsiba, majd kinyitotta az egyik ajtót. Benyúlt, s egy palack vizet vett elő. Ivott, közben folyt öltönyére is.

Ruhája mocskos volt, s Komódiig bűzlött. A cipője orrát ronggyal kötözte át. Slicce körül vérfoltok barnállottak, ép kezében remegett az üveg. Még ivás közben is hol a lányt, hol Komódit, hol a kutyákat leste.

– Megmaradt a nyoma? – kérdezte aztán, leengedve arca elől az üveget. – A harapásnak… – Rókaszerű, sárga ábrázata zárkózott, óvatos arckifejezést öltött. Aztán, mikor rájött, hogy senki nem fog válaszolni neki, felpattant a motorháztetőre. A lány riadtan behátrált a viskóba. A kutya hátul megállt a hajtókörben, így egyszerre minden elcsöndesült.

– Azért jöttem, hogy megmentselek titeket! – kiáltotta a férfi, ölelően széttárva karját. – Ádám és Éva, utolsó lakói a földnek, halljátok szavamat!

Elhallgatott, s Komódira mutatott: – Te, aki gyorsabb vagy a gondolatnál, aki a világ legjobb futója lehettél volna, figyelj! – a lány felé fordult, aki már szinte eltűnt odabenn. – S te, ismeretlen szépség, bárki légy is, fülelj rám, mert többször nem tudom elmondani.

Felsóhajtott, majd hátradőlt, lehuppant a tetőre. Mint egy ócska, rozsdás széken – úgy ült az elnyűtt kocsin.

– Onnan jövök, ahol vége mindennek – folytatta csöndesebben. – Az ember feladta, s menekül, ki merre lát. Átvergődtem tűzön, vízen, forró pusztaságon, az elhagyatott, sókristálytól csillogó városokon. A kormány eltűnt, a lakosok vagy elpusztultak, vagy emigráltak Svédországba. Nincs már senki ezen a kiürült vidéken rajtunk kívül. Hat napja nem ettem, s két hete nem találkoztam élővel. Az autómat huszonkét órája tolom, remélve, hogy marad elég erőm idáig. Minden vágyam az, hogy mielőtt itt hagyom ezt a vidéket, még valami jót tegyek – veletek, gyermekeim.

Komódi leguggolt a sarkára, s a homokban kezdett kapirgálni. A nap a tarkójára tűzött, de a férfit szemből érte. Ezért nem aggódott. Tudta azt is, mögötte van a Dög ketrece.

– De hogy éltétek túl? – kérdezte hirtelen valódi érdeklődéssel a sánta.

Komódi megvonta vállát:

– Gyorsan futok.

– Ezt tudom. És?

– A patkányok és a kutyák lassabbak nálam. Minden kutya lassabb nálam – szögezte le a fiú. A vége motyogásba fulladt. A férfi az autón feszülten figyelte.

– Mi lett a kutyájával? – nézett fel rá a fiú.

– Elcseréltem.

– Mire?

– Valami fontosra.

– Mit akar?

A sánta megérezhette, hogy nincs értelme tovább kertelni. Komódi olyan színtelen és közömbös hangon beszélt, mint egy vadász az erdőben.

– Kombónak – intett a férfi a fej felé – a garázsban volt némi benzintartaléka. Köthetnénk üzletet, fiam.

Komódi felegyenesedett, és hátrált egy lépést. Mintha csak az árnyékot keresné:

– Mit ad érte? – kérdezte ingerülten.

– Elviszlek titeket, ahova csak akarjátok. Fel, az északi hűvösbe. Ott még vannak igazi országok. Emberek, akik jól élnek Akik szeretik a sportot, s tisztelik a gyors futókat.

Komódi elgondolkodott, majd felszegte fejét, s dacosan a kutyákra mutatott:

– Itt is tisztelik a gyors futókat.

– Én értem, de… – a férfi hirtelen elfáradt, arca megöregedett. Komódi észrevette, mielőtt megtette volna. A gyilkos szándék ott volt a csontra merevülő vonásokban. Ugyanaz az arc volt, amely föléhajolt, megharapott, sebesült bokája, s könnyező arca fölé azon az éjjelen. Nem érdekelte őt a másik ember fájdalma.

– Zárkózz be! – kiáltott a fiú a lányra, majd kinyitott egy ketrecet.

Ekkor a sánta már elővonta fegyverét, és az ugráshoz készülődött. De mikor meglátta az előrontó, veszettül csaholó valamit, megtorpant.

Komódi közben megkerült egy másik ketrecet, s így kitért a kutya látóköréből. Az csak az autón álló férfira figyelt.Sovány, de elszánt és dühös állat volt. Hetek óta nem járt a szabadban. Komódi korábban néha kiengedte őket, de az éhezés kezdetétől már nem merte. Ez a kutya most felborzolt nyakszőrzettel, rózsaszínig húzott ínnyel figyelte a hatlövetű pisztoly minden ingását. Talán ez a fegyver volt az agár ellenértéke.

– Mit akarsz, fiú? – kiabálta a férfi.

Komódi azonban már nyitotta is a következő ketrecet. Amint a lakója eszmélt, s kirontott, eldördült az első lövés. Áldozata felnyüszített. A második előbb ehhez a sebesült, porban vonaglóhoz rohant, majd egyazon lendülettel az autóra ugrott. A sánta lőtt, de elvétette, s az állat a lábába mart. Hátrálva lerántotta, a férfi elesett. Így azonban épp‘ a sárga, eszelős szemek közé tudta nyomni a cső végét. Komódi látta a szétrobbanó csontot, mire kiengedett még két kutyát. Párban jöttek elő, s látszott, hogy összeszokott harcosok. Gyorsan, ügetés közben felmérték az udvart. Épp csak belenyalintottak a porban csillogó vérbe és az agyvelőbe, már támadtak is. A fiú magára húzta a megüresedett ketrec ajtaját. E kettőtől tartott ő is.

Az idegen közben talpra állt. A motorház már össze-vissza horpadt riadt teste alatt. A forróságtól vibráló levegőben forgott, kereste a célpontokat. Lent úgy körözött a két sötét támadó, mint nagy madarak árnyéka a földön. A férfi rásütötte egyikre fegyverét, majd pánikszerűen még egyet lőtt. A kutya némán eldőlt a porban. Párja ekkor felugrott, lendülete ledöntötte a férfit, bele a szélvédőbe, ami felrobbant alattuk. Pár pillanatig összefonódva kapálódzott a szőrös test, az öltönyös végtagok, agyarak és a pisztoly. Aztán új, utolsó lövés harsant. A kutya vinnyogva hátrált, lecsúszott a kocsiról. Komódi arra lépett elő a ketrecből, hogy bekúszik a kocsi alá.

Volt egy nagy, hosszú rúd a szélső ketrec oldalának döntve. A végén kampó, csillogó, vágóhídi szerzemény. Ezt vette magához a fiú, majd kinyitotta a Dög ketrecét.

Mögötte, mint sérült bogár, próbált kimászni a férfi a szélvédőből. Komódi nem figyelt rá, csak a helyes mozdultra. A kutya, melyet még a koplalás se tört össze, leste minden mozdulatát. Megérezte az alkalom sajátosságát, mert ezúttal nem támadta meg a botot. Hagyta, hogy a kampó a láncába fonódjon. Komódi hátrálva húzta ki őt a ketrecből. A sánta ekkor már térdelt a kocsin, s felemelte pisztolyát. Komódi feszülten figyelte, ahogy kitárazz – csilingeltek a hüvelyek a forró fémen.

– Ne! – szólt a fiú, s meglökte a botot. A Dög felmordult. A sánta odafenn lenézett rájuk.

– Jézusom, mi ez? – nyögte golyók után tapogatva zsebeiben.

– Elengedem – figyelmeztette a fiú.

– Megöl téged is.

– Engem kutya nem ér utol. Maga is tudja.

A férfi leengedte a pisztolyt, majd a földre dobta:

– Jól van! – kiáltotta elkeseredetten. Megharapott lábából a cipőjébe folyt a vér. – Jól van, elég volt, beismerem, hogy te győztél akkor este. Emlékszem rá, ne hidd, hogy nem. Úgy futottál, mit senki más, és a kutyám megharapott, ezért tudtam elnyerni a pénzed. Kell? Visszaadom szívesen. – Zsebébe nyúlt, de Komódi felemelte egyik kezét.

– Nem kell – mondta. Közben kinyílt ismét a viskó ajtaja. A lány egy könyv kitépett lapjával legyezte magát. Melle alatt átnedvesedett a póló.

– Nem kell a pénze. De adok magának benzint – folytatta Komódi. A sánta kivárt. Tudta, mivel gonosz, romlott és sokat látott ember volt, hogy jön még valami.

– Csak annyit kell tennie, hogy elfut a kiszáradt almafákig – folytatta Komódi, igazolva a sejtést. Mutatta is. A bekötőút túlsó végében csonkok sorakoztak a remegő levegőben.

– Fussak oda? – kérdezte a sánta hitetlenkedve. Úgy csinált, mint aki nem érti. Ujjai rátaláltak valamire nadrágjában. A földre nézett, s mozdult, de Komódi követte tekintetét, s gyorsabb volt ismét. A pisztolyhoz ugrott, s felvette. A kutya botját így el kellett engednie egy pillanatra. Halk, gyomrot rezegtető mordulás volt a válasz a szabadságra. A fiú megkapta a rudat, majd elhajította a másik kezében csillogó fémet. Ívesen szállt, a garázs mögötti messzeségig.

– Menjen – mondta Komódi. – Talán várunk egy kicsit.

A sánta közben lecsúszott az autóról, s hitetlenkedve közelebb jött:

– Ezt nem teheted.

Komódi nem válaszolt. Némán állt, néha a Dögre pillantva.

– A lábam használhatatlan évek óta. Esélyem sincs – folytatta a látogató. Arca most valóban kétségbeesett grimaszba torzult. Még lépett párat, mire a kutya feléje lendült. Komódi erősen fogta.

– Kérlek, könyörülj rajtam! – fonta össze két kezét a férfi, s térdre hullott.

Komódi lenézett rá, s megcsóválta fejét:

– Fusson.

– Elviszlek titeket, a reményt adom nektek, az újrakezdést – nyöszörögte a férfi, de a fiú nem válaszolt.

Néhány másodpercig álltak így egymásra meredve, majd a sánta megfordult, és elindult. Öt-tíz lépés erejéig úgy tűnt, meg sem próbál futni. Aztán erőt vett magán, s ollózó kocogásba kezdett. Kalapja lerepült fejéről. Öltönykabátja szélei lebegtek mögötte. Komódinak úgy tűnt, egész ütemesen halad.

A lányra nézett, aki elnyomott egy ásítást.  A távolodó férfit bámulta, s láthatóan semmit nem értett.

A Dög hirtelen türelmetlen lett, s megrángatta a rudat. Komódi feleszmélt tűnődéséből, s döntött. Maga sem tudta, mikor merült fel benne a lehetőség. Csuklója egy csavarintásával kiakasztotta a kampót. A rudat a földre dobta. Az állat visszanézett rá, majd a futó felé fordult. Apró vörös pöttyök jelezték a sánta útját a porban. A Dög ezek ösvényén indult meg, először lomhán, mint egy medve, majd mind gyorsabban és fürgébben. Szőrös, loboncos, még soványságában is robosztus testéből sütött az elszántság. Nem vadászat, hanem élni akarás volt a célja. Eltökéltségének hangot is adott a dühödt loholás közben.

A sánta meghallhatta morgását, mert hátranézett, s felsikoltott. Próbált gyorsítani, közben kabátját két mozdulattal lehúzta magáról. Háta mögé dobta, de üldözőjét nem zavarta meg. Ügyet se vetve rá vágtatott, s mind jobban behozta a férfi előnyét. Mikor az állat elérte a táv harmadát, Komódi meglódult.

Elsuhant az autó, a ketrecek, Kombó előtt, és végre kiért a nyílt térre. A lány valamit kiáltott mögötte. Ő azonban nem törődött semmivel, csak a kutyát bámulta, mely közben beérte és lerohanta a férfit. Úgy zúdult rá, mint egy lavina. Futás közben ugrott a hátára, döntötte a földre, s mart a nyakába. A sánta felordított, sebéhez kapva próbált feltápászkodni, de az állat még egyszer nekiment. A por eltakarta őket egy pillanatra, a harctól dagadó felhője mind jobban megnőtt a közeledő Komódi előtt. Mikor oszlani kezdett, az öltönyös már nem mozgott. A Dög fölötte állt, félig rajta, s a futó felé figyelt.

Amikor a fiú odaért, a kutya ugrott, de elvétette, mivel Komódi lassított, s kitért. Ezzel sikerült megzavarnia az állatot. Így persze ő is kiesett ritmusából, de a holttestet elhagyva hamar visszatért köré a szél. A gyorsaság, mint burok takarta el. Tudta, hogy a vért ízlelt állat nem hagyja ennyiben. Soha nem fogja feladni. Miközben a fák felé közeledett, lepillantott csodálatos lábaira, s úgy vélte, örökké bírni fogják. Mögötte mind erősebben hallatszott a négy mancs dobogása. Azért sem nézett hátra, hanem a fákhoz érve elmosolyodott, s oldalt kanyarodott. Jobbra avagy balra, már mindegy volt. Egyébként sem tudta soha, melyik merre van.

Előtte ott húzódott az út.

vége