Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2024. március 01. 08:22 - Valmont

Doppelgänger

doppel_web.png

Mi is akar ez az írás lenni? Mindig is vágytam arra, hogy egyszerre csak elém tűnjön egy nagy és jelentős, de elfeledett rémirodalmi életmű északról (vagy az ország bármely részből), olyan minőségű szöveg, ami elégedetté és büszkévé tenné olvasóját. Benne van az is, hogy újra elővettem a nyolcvanas évek magyar horrorjait, és akad olyan – álneves – alkotó, aki azóta teljesen eltűnt, semmi nyomát nem lelni mai létének, és e rejtély lehetséges magyarázatain gyakorta tűnődöm. Van a novellában pár metautalás, önmaga történetére, a saját megvalósult vagy torzóban maradt szövegeimre, a horror és egyéb irodalom egy-egy művére, meg úgy általában az olvasói, könyvgyűjtői létre. És van benne jó adag önéletrajziság is (e párhuzamosság ellenére azért jelezném, hogy nem kívánom abbahagyni a novellaírást, de jó ideje bíbelődöm egy regénnyel, amit igyekszem mielőbb befejezni, emiatt kevesebb új dolog várható mostanában).

És mindezek felett ez a szöveg búcsú a Sirom-projekttől, a falutól, ahol az elmúlt éveket töltöttem.  

 

 

Doppelgänger

  

Edgár a Covid-lezárások után tudott csak felutazni északra, hogy személyesen találkozzon rajongott szerzőjével, az első magyar horroríróval Szécsény mellett, Benczúrfalván, ebben az eldugott, szürke kis zsákfaluban, ahol úgy tűnhetett volna, megállt az idő, de a település elején tornyosuló kúriát, az egykori festőfejedelem – a falu újkori névadójának – nyaralóját pont ekkor kezdték nagy erővel felújítani, és ez némi életet és mozgást vitt a környék megüvesedett tereibe.

Később, már hazafelé tartva a huszonegyes úton, még a beszélgetés hatása alatt a mániáján tűnődött, melynek kezdete a járvány elejére volt datálható, mikor is az Arcanumon kutakodva szeme elé került egy interjú az Északíró című időszakos balassagyarmati kiadványban, melyet ezerkilencszázhetvenkilencben készítettek Magam Jánossal. Unalmas, elnyújtott, esős nyári vasárnap délután volt, a laptopján görgette és klikkelgette a régi megyei újságok példányait, anyagot keresett a szocializmus vendéglátásiparának szomorú történetéhez, mivel e témában kívánt megjelentetni egy monográfiát, melyet már évek óta írt, de soha nem akart elkészülni, és jó ötletnek tűnt, hogy egy külön fejezetet szenteljen a Pásztó fölött dombra épült egykori Cserhát vendéglő bukástörténetének, melynek büszke romját láthatta trónolni egy magaslaton, amikor kikanyarodott az autóútra. Ahogy scrollozta a digitalizált Északíró sárga oldalait, tekintete egy elszánt tekintetű, kesehajú férfi fotóján akadt meg, arcvonásai a fiatal Pilinszkyre emlékeztették, széles mozdulattal magyarázott, jobb keze az asztalon pihent, egy teleírt papírlapon, és világosan látszott, mutatóujja rövidebb a többnél. Emiatt a meghökkentő csonkaság miatt olvasott bele az interjúba, és megtudhatta, hogy Magam János gyerekkorában, nagyapja gabonadaráló gépén veszítette el ujjpercét, mikor óvatlanul a fogaskerekek közé nyúlt. És mást is megtudhatott róla, azt, hogy a férfi elszántan írta a szépirodalomnak álcázott horrorműveit már a hetvenes évek közepétől, melyek egy részét maga az Északíró vagy a Palócföld közölte, és a beszélgetés idején már nyomdában volt az Elhagyott ház című kötete, melyet a városi tanács és a városi múzeum támogatásával adott ki.

És Edgár épp ekkor, ezen tűnődés közben eszmélt rá a tényre, a dologra ami egész délután ott volt tudata peremén, homályosan sejtette, akár az állatok a készülődő vihart, a gyerekek a szüleik válását, a beteg a közeledő halált, de nem merte végiggondolni, felfejteni, ám most világosan megjelent előtte, kérlelhetetlen tényszerűségben, oly erővel, hogy félre kellett húzódnia a szépen karbantartott útpadkára. Leállította a motort, és percekig csak bámulata a jobboldalt szelíden emelkedő dombot, ami Nógrádban soha nem fog heggyé érni, és mikor feleszmélt, már tudta, hogy el kell engednie az egész ügyet, mert soha nem fog könyvet írni az első magyar horroríró életéből.

Ez volt ugyanis az eredeti célja, mániájának végpontja, utazásának és a személyes találkozónak az indoka. Az Arcanum cikk csak a kezdet volt, a csali, ami felkeltette érdeklődését, de az elmúlt két év a kutatásról szólt, az író könyveinek – három akadt belőlük – felleléséről, elolvasásáról, a kritikák – nem volt sok – összegyűjtéséről. Maga sem értette, miért lett ilyen fontos számára a téma, felnőtt életében inkább történelmi és életrajzi műveket olvasott, lehet, csak az az akarat és elszánt dac nyűgözte le, ahogy a késő Kádár-kori vidéki értelmiségi északi magányában írta ezeket a dolgait a hetvenes és a nyolcvanas évek, majd később a rendszerváltás utáni idők hideg és durva közegében, ki tudja miben reménykedve, hihetetlen önbizalommal és akarattal – és minden visszhang nélkül. Lehet, önmaga ellenpólusát látta Magam életében, a középkorú jedermann, everyman kudarcát, aki minden erőfeszítés dacára egy idő után kénytelen belátni, hogy a családi boldogság langyos nyugalmán és a hivatali vagy vállalati ranglétra középső szintjén túl semmi más nem adatik számára az életben, persze vásárolhat és gyűjthet dolgokat, edzheti a testét, vagy hódolhat valamiféle egyéb szenvedélynek, például ihat, kábítószerezhet, vagy nézhet végeláthatatlan sorozatokat, de ez a vég, ennyit tud csak kihozni az életből, ami azért igazán döbbenetes felismerés annak, aki képes felülről, némi távolságból szemlélni önmagát.

Mindezzel szemben Magam annak idején egy radikálisan más és izgalmas utat járt be, iszonyatosan keményen dolgozott a saját életművén, és ez a munka kizárt minden mást, családot, jól fizető állást ebből az életből. Az Északírban tizenöt novellája jelent meg hetvennyolctól, aztán a kiadvány még a rendszerváltás előtt megszűnt, amikor a városi tanács sorban levágta a kulturális támogatásokat. A Palócföldben további hat írás volt fellelhető. Edgár – hála az Országos Széchényi Könyvtár digitális archívumának – a lezárások legnyomasztóbb heteiben elolvasta mind a huszonegyet, és bár a stílusuk eleinte kissé idegennek tűnt számára, tetszettek neki, mert mindegyikben volt valami különös csavar, egy emlékezetes jelenet, egy rendhagyó, mindent más megvilágításba helyező párbeszéd. Nem harsány, hanem nyugodt, letisztult és csöndes módon írt Magam, amely fokozatosan vonzotta mind beljebb az olvasót, finom, apró rezdülésekkel és megfigyelésekkel operált, melyek gyakran az északi, felvidéki táj jellegzetességeire fókuszáltak: az első ködpaplanokra októberben, a csipkebogyón csillámló fagyott harmatcsöppre, a bozótok csomóitól feketéllő csupasz dombvállakra, mely fölött nyaranta remeg a levegő kék égben, a tavasszal megszaporodó, jó szagú tócsákra az erdőmélyi völgyek laposában, a falvak közül előkanyargó tiszta fafüstillatra – hol volt még akkor a szeméttel fűtés szégyenletes gyakorlata – a kutyák ártatlan pillantására a tűzhely mellől, a lágyan hulló nyár eleji esőre mely Magam szerint „szemez”, a sápadt holdra a novemberi égen, ahogy a fák egymásba gabalyodó ágai fölé kapaszkodik, zörgő, csattogó, örökké hideg terű buszokra, elhagyott kőbányák sárgásbarna omladékfalaira, melyek mögött ismeretlen fenyegetés rejtőzik a föld mélyében.

Mert a novellákban a horror és a gonosz lapulva, utalásokban, mintegy a figyelem peremén jelent csak. Magam gyakorta elrejtett egy apró utalást, motívumot  az írásai elején, aminek a jelentősége aztán csak novellák zárlatában, a csattanóban nyerte el értelmét – ha az olvasó egyáltalán emlékezett még rá. Emiatt Edgar néha csak a második olvasásra, vagy visszalapozás után értette meg azt, hogy az öregember, aki a tojást hordta a tanár házaspárnak, a rontást hozta rájuk, hogy a fiatal lány, aki a bányaigazgatóságon titkárnősködöt, a Sátántól terhes, hogy a nagy, fekete Volga, ami néha megjelenik a határában, maga a Halál, és hogy az „sujtátos” legendája, ami a régi erdei úthoz kapcsolódik, tulajdonképp a falusiak által meggyilkolt kocsis szelleméről szól.

A novellák után egyértelmű volt számára, hogy meg kell szereznie Magam regényeit is. A szenvedélyes könyvolvasók jól ismerik ezt a késztetést, amikor is a már megismert, teremtett világba olyan erővel vágyunk vissza, hogy mindent elkövetünk a folytatás érdekében.

A hetvenkilences Elhagyott ház, az első regény még kapható volt az antikvarium.hu-n, és Edgar meg is rendelte, természetesen érintésmentes átvétellel, ami azt jelentette, hogy a maszkos futár becsöngetett, majd a lábtörlőn hagyta a csomagot. A történet egy erdő mellett álló házba költöző család tragikus sorsát követi végig egészen a zavarbaejtő és kétértelmű lezárásig. Bukásukat maga a rengeteg okozza, melyből különös lények jönnek elő, és lassan mind közelebb jutnak az épületig és annak lakóihoz. A kreatúrák hol torz állatok képében, például kétfejű rókaként, hol kísérteties alakokként veszik ostrom alá a házat, melynek lakói előbb próbálnak szembeszállni e jelenségekkel, de aztán sorban kapitulálnak, meghajolnak az erdő hatalma előtt, sőt, idővel azonosulnak vele, beléolvadnak, és így kikopnak a világunkból. Innen a regény címe, mivel a történet végére a ház kiürül, de ami még furcsább, hogy az emberi világ nem veszi észre a két felnőt és a két gyermek végleges eltűnését.

Magam kitűnően oldja meg a természetfeletti fokozatos térhódítást a nagyon is átlagos család életében, azt a transzformációt, ahogy az érdekes jelenségekből különös dolgok majd hihetetlen események válnak. Ez a szerves átmenet kitűnő emberábrázolással és a kapcsolatok finom rezdüléseinek bemutatásával párosul. Edgár, aki kamaszkorában rengeteg sci-fit és horrort olvasott, így némi otthonos nosztalgiával merült bele a regény világába, már a könyv első harmadánál érezte, hogy ebből még többet akar.

A második kötet, A hegyek leánya hét évvel később, ezerkilencszáznyolcvanhatban jelent meg, és igen nehéznek bizonyult a beszerzése. Antikváriumok már nem nagyon tartották, néha – rég lezárt árveréseken – fel-felbukkant ugyan a Vaterán, ám igen komoly pénzt kért értük a tulajdonosuk, ami törvényszerű ezeknél a kis példányszámú és némiképp kultstátuszba emelkedett könyveknél. A különféle fórumbejegyzések és Facebook-csoportok szórványos utalásai alapján egyértelmű volt Edgár számára, hogy ez a kötet egyfajta szent Grálja lett a hazai horrorrajongók kicsiny, de lelkes csoportjának, ez okozhatta a kereskedelemből való eltűnését. Végül egy ilyen közösségben lelt rá a szövegre, igaz, rendhagyó módon. A reddit egy topikjában – “Melyik a legjobb magyar horrorregény?” – többen virtuálisan ölre mentek a vita kapcsán, és a sokadik hozzászólás egy odavetett mondatában a Lovecraftmaniac nevű user belinkelt egy külső webcímet, melyen szerinte elérhető az egyik regény a „top hármas” helyezettből. Edgár próbaképp megnyitotta, és a felugró új ablakban, egy scribdes oldalon megkapta A hegyek leányát ingyen, teljes mértékben olvasható formátumban. Nagyjából ekkor volt az a külvilágban, hogy a katonák igazgatta sorokban az emberek türelmesen várták az első oltásukat.  Edgár egy hétvégén behabzsolta a szöveget, aztán pedig hosszú napokig tűnődött rajta, hogy mit olvasott valójában.

Ez a regény is az identitásvesztésről és a világból való kikopásról szól. Három férfi történetéből, az ő kamaszkorig visszanyúló emlékeikből áll össze a mű első szintje. A férfiak – akkor még fiúk – mind szerelmesek lesznek a falujukba érkező alkoholista magyartanárnőjükbe, aki pedig veszélyes viszonyt kezd velük. Az asszony költő, filozófiát tanult, borzalmasan művelt és okos, de az élete romokban, a tizennégy éves gyerekekkel való kapcsolata egyfajta erkölcsi alátámasztása a saját romlottságának, Choderlos de Laclos hősét, Valmont márkit másolva játszik velük. Végül elnyer egy múzeumi állást mesze, lent a déli országrészben, és emiatt durván és esetlenül szakít velük. A három hősszerelmes egy véletlen folytán csak ekkor jön rá, hogy párhuzamosan voltak szeretői. Dühükben az utolsó estén felkeresik és megölik őt, majd a testet elássák a kertben, de előtte – ösztönös, neandervölgyi rítusként – elfogyasztják a nő agyát. Ezzel mintegy szublimálják áldozatuk minden tudását és tehetségét, és így lesznek képesek kiemelkedni a szűkös és lehúzó, Borbély Szilárd-i színvonalon ábrázolt környezetükből később. A mű másik szintjén az immár felnőtt, sikeres hőseinket látomásokban kísérteni kezdi a nő, ezért elhatározzák, visszatérnek a szülőfalujukba, a tett helyszínére, hogy méltóképp eltemessék a testet – ezzel talán kiengesztelve áldozatuk lelkét. De hiába ássák fel a kertet, nem lelik a maradványokat. A kísértet a való világban  azonban alakot ölt, visszaköveteli azt, amit elvettek tőle, és emiatt megkezdődik egy Virágot Algernonnak-típusú leromlás, amely elől a férfiak menekülnének, de nem tudják elhagyni a települést egy hatalmas vihar miatt, a kényszerű tartózkodásuk pedig lassú demenciába fordítja elméjüket, melyben a múlt és a kamaszkori én vágyai mind dominánsabbá válnak, hogy aztán végül ismét a kölcsönös megcsalás sérelmének dühében találják magukat, ami a regény zárlatának felséges leszámolásához vezet.

Felkavaró, lenyűgöző és rosszkedvű élmény volt Edgár számára a könyv. Az olvasást követő töprengései során arra jutott, hogy e bukástörténet valójában a hagyományos férfi-nő kapcsolat radikális átfogalmazása. A regény rejtett és kiábrándult állítása szerint ugyanis a nemek közti viszonyrendszer egy célra irányul: bekebelezni a másikat.

A harmadik, és egyben utolsó mű, a Homályos alak a fák közt már a rendszerváltás után, ezerkilencszázkilencvenhétben jelent meg, magánkiadásban. Erről a könyvről is csak a korabeli, digitalizált újságokban talált kritikát, főképp a helyi lapokban, így a Nógrádban és az Ipoly Hírnökben. Ismertetői kiemelték a finom lélekábrázolást, a sejtelmességet és az éntudat elbizonytalanodásnak pontos folyamatleírását, de nem igazán tudtak mit kezdeni a szöveggel, a sorok közt érződik a besorolhatatlanság feszültsége. Edgár a járvány vége felé tudta megszerezni, egész véletlenül, miután átkutatta az internetet, és természetesen sehol nem akadt megvásárolható vagy letölthető példányra. Akkor már nem volt kötelező a maszkviselet, és az élet kezdett visszarázódni a normál kerékvágásba. Visszatért hát ő is régi szokásához: jó évtizede havonta egyszer a szombat délelőttjét antikváriumok látogatásának szentelte, bejárta a Múzeum körúti papír- és porszagú tereket, és ezen a verőfényes, élénksárga délelőttön a „szórakoztató irodalom” polcnál, a Központi Antikváriumban szemébe ötlött Magam neve egy kifakult gerincen. Zavart döbbenettel, hitetlenkedve eszmélt rá, hogy a Homályos alak a fák közt egy példányára akadt. Utoljára akkor érzett ilyet, mikor egy lomtalanításnál az utcára kihányt könyvek közt Jünger Márványszirtekenje tűnt elé szinte hibátlan állapotban, mely beszerezhetetlen mivolta státusza miatt a Marketplace-en vagy a moly.hu-n nagy néha felbukkanva húsz-harmincezer forintért cserélt gazdát.  Remegő kézzel vitte zsákmányát a pénztárhoz. Alig nyolcszáz forintba került, és ő míg az ajtóhoz ért, folyamatosan attól tartott, utána szólnak, hogy álljon csak meg, mert ez a könyv nem eladó, vagy sokkal többet kellene fizetnie érte. Nem történt semmi ilyesmi, mert a világ elfeledkezett a Homályos alak a fák köztről, ezt a regényt valahogy a horrorjogók se kapták föl, és az első, sietős olvasás után Edgár megértette, miért.

Magam itt már túllépett a zsáner és a műfaj határain, egy magasirodalomhoz közelítő, lélektani és mélyen szimbolikus regényt írt – némi thrillerbe oltva – az idegenről, akik mi magunk vagyunk. A fülszövegben sejteti, hogy valamennyire önéletrajzi ihletésű a könyv, de sokat merített a doppelgänger mítoszából is, mely kísérti, foglalkoztatja az írót, az utóbbi időszak irodalmi kutatásainak legfőbb tárgya lett. A mű egy házasság tragikus kudarcáról szól, melyet plasztikusan, beleérzően ábrázol, és közben persze előjönnek a klasszikus Magam-elemek: a házaspár erdő mellé költözik, furcsa hangok és jelenségek kísértik őket az éjben, egy alak figyeli házukat a fák közül, és a férfit lassan hatalmába keríti a meggyőződés, hogy az asszony, aki szenvedélyes természetjáró, és sokat kóborol a rengetegben, már nem az a nő, aki feleségül vett. Hősünk kutatásokba kezd, ami jó ürügy arra, hogy az író részletesen előadja a tizennyolcadik és tizenkilencedik századi doppelgänger hiedelmet, vagyis azt, hogy mindannyiónknak van egy hasonmása a világban, egy gonosz vagy legalábbis kiismerhetetlen verziója, és jaj annak, aki szembekerül e tükörképpel. Behozza mellékágon a cserélt gyermek mesebeli motívumát is, mely majd minden népnél megtalálható, és utal a földalatti világ toposzra, ahol a miénkhez tökéletesen hasonló, tükörképélet zajlik, és az ottaniak néha felkerülnek hozzánk – erről Edgarnak kedvenc horrorrendezője, Jordan Peele egyik filmje jutott eszébe. A regény főhőse rájön, hogy ezek a kísérteties ikrek általában nem gonoszok, de sajnos a cél, ami vezérli és uralja őket az itteni valóságban, mégis kegyetlenné teszi őket – ugyanis létezésük alapja az, hogy helyreállítsák a rendet, és a kettőből egy legyen, vagyis ikermásukat, az eredetit vagy az elsőt eltüntessék a világból. A férfit – talán e kutatások hatására – eluralja az a képzet, hogy a felesége a fák közt, egy bűvös, elátkozott helyen ráakadt ikermására, aki megölte őt, átvette helyét, és most az ő életére tör. Megfigyeli az asszonyt, követi és teszteli, ám a másik, az idegen változat nagyon ügyesen álcázza magát egészen az utolsó oldalakig, ahol is a könyv vége a megszokott magami, szörnyű fordulattal csavar egyet a történeten – a férj megtalálja a jól elrejtett eredeti verziót egy erdei kunyhóban, ám amikor feltépi a testet fedő ponyvát, a halott bomló arcában önmagára ismer.

Nagyon ismerős és mégis más regény az utolsó mű, és ez a különbözőség volt az, ami felkeltette Edgár vágyát, hogy kikérdezze róla a szerzőt. Stílusában sietős, mintha szűkre lenne szabva az ideje. Világábrázolása, és azon belül a személyiségek elmosódó körvonalai, a folyamatos lebegés a valóság és az elképzelt realitás közt elbizonytalanító hangulatot kölcsönöz neki. Edgár miután elolvasta, arra gondolt, hogy ez a munka képes megkérdőjelezni az én és a másik közti finom határt, bizonytalanná tenni az olvasót a tekintetben, hogy mennyire ismeri önmagát és azt, akivel adott esetben tíz, húsz, harminc éve együtt él, de ezen felül mintha maga a szerző is zavarba lenne választott tárgya kapcsán.

Éppen emiatt támadt fel benne a vágy, hogy mindezt megvitassa Magammal. Tudni akarta, honnan jött az ötlet, miféle önéletrajziság van a történet mögött. Persze, úgy általában kíváncsi volt az emberre is, aki ezt a különös és egyedülálló életművet létrehozta magyar nyelven, ezeket az egyedi szövegeket megírta, és aztán sorsukra hagyta őket, nem törődve tovább gyermekeivel. Mert legfőképp azt akarta tőle megkérdezni, miért nem írt több regényt Magam, miért hallgat az azóta eltelt huszonvalahány évben. Úgy vélte, mindebből, az interjúkból, kritikákból és az olvasmányjegyzeteiből képes lesz írni egy monográfiát, amit aztán a Helikonnál lévő ismerőse révén talán ki is tud adatni. 

Igen ám, de Magamnak nem volt semmi nyoma az interneten, alkotói weboldalt nem hozott létre, és a közösségi médiában sem létesített fiókot.

Levelet írt hát neki. A címet a legutolsó két regényét nyomtató magánnyomdától szerezte meg, családi vállalkozás volt, és még mindig működött. Azt hazudta nekik, hogy könyvkiadó értékesítője, és adott esetben támogatnák a Magam-könyvek újranyomását, de ehhez egyeztetni kell a szerzővel, akit nem érnek el. Készségesen elmondták neki a telefonban, hogy Magam a második és harmadik regényének kiadása közt Benczúrfalvára költözött, a Petőfi utca nyolcvanhétbe. Ez a kronológiai plusz információ akkor még részletkérdésnek tűnt Edgár számára, de a mai nap tükrében nagyon is fontos momentummá vált.

A Petőfi utca nyolcvanhetes számú háza a világ szélén volt. Egy szűk, autónyi széles út vezetett két domb közé a falu északi felére, ahol az utolsó előtt telken, nagy, sötét fenyőfák takarásban szürkéllett egy hetvenes évekbeli épület, melynek homlokzatát elnyúló, vészterhes repedés, valamikori földrengés emléke szelte ketté. Edgár sokáig állt a koratavaszban hűlő autó előtt, elnézte az udvarban feketéllő gumiabroncsokat, a halom hasított fát a kis fészer előtt, a kerekes kutat, és a ház oldalából lefutó lépcsőt, melyet sárga műanyag hullámtető fedett, aztán a megbeszéltek szerint kétszer megnyomta a kapura szerelt csengő gombját.

Magam ugyanis alig két hét múlva válaszolt levelére, és bár leszögezte, hogy az írással bizonyos magánéleti okok miatt valóban felhagyott, és az irodalomról már kevés mondanivalója van, nem látja akadályát egy esetleges találkozásnak, ám mivel idős ember, nem szívesen mozdul ki, ellenben Edgart vendégül látja egy saját maga által kevert gyógynövényteára bármikor, ha megérkezik, csak csöngessen kettőt.

A csöngő hangja halkan megszólalt a házban, mire a csattogás, mely eddig uralta a környéket, abbamaradt. A fahalom mögül egy sovány, barna, éles arcú férfi jött elő, szürke pulóverben, fekete nadrágban. Munkáskesztyűs kezében baltát tartott. Ahogy közeledett Edgar felé, kihúzta magát, de látszott rajta, rossz a tartása, és lassan, nehézkesen mozgott, mint aki idegen közegben, légellenállásban halad előre. Kortalan arca volt, de közelebb érve finom pókhálószövedék, ráncok tucatjai tűntek elő rajta. Talán a kesztyű miatt nem nyújtott kezet, csak biccentett, és halkan bemutatkozott, Magam János, mire Edgár is megmondta  nevét. A másik előre engedte, terelgette őt, és közben az útról kérdezte, hogy könnyen idetalált-e, de érződött  hangján, hogy a válaszok nem igazán érdeklik, fásultan és szomorúan rezegtek szavai a hirtelen megsűrűsödő csöndben.

A napfényes, spártai egyszerűségű konyhában ültek le, fejük felett egy megkopott krómozású falióra tiktakolta ki az időt, Edgar jó megjegyezte márkáját, Slava, később tudta meg, mikor az ukrán hadifogoly az utolsó cigarettafüsttel kimondta ezt a szót azon a virális kivégzésvideón, hogy dicsőséget jelent.

Magam feltette a teavizet, kimérte a két csészébe egy nescafés üvegből a gyógynövények zöld törekjét, majd leült vele szemben, és várakozóan Edgarra nézett. Szürke és távoli volt a tekintete. A kérdésekre lassan, megfontoltan vagy inkább kényszeredetten válaszolt, közben borostás állást simogatta, sercegett ujjai alatt. Elmesélte, hogy a kilencvenes évek közepéig egy Hollókő melletti faluban, Siromban élt a szüleivel, mindig is szerette az erdőt, gyakran járta a csereháti dombokat, hegyeket, és csak később, a húszas évei elején jött az írás, hogy aztán tova is tűnjön kilencvenötben, mikor is elhagyta Siromot, és ideköltözött. Igen, a könyvei egy részét a falusi lét, a vidéki magány és a gótikus irodalom inspirálta, de igazából már alig emlékszik az alkotás folyamatára, maga az írás baromi nehézkes és időigényes dolog, le kell ülni, értelmesen össze kell rakni egy szöveget, aminek van stílusa, története, íve, esetleg még fel is kelti az olvasó érdeklődését – belefáradt ebbe, úgy érzi, kiadott magából mindet, vagy egyszerűen csak elhagyta az ihlet.

Edgar érezte, hogy itt meg kell kérdeznie azt, ami a leginkább érdekelte, mióta letette  a Homályos alak a fák közt regényt. Vajon van valami párhuzam az utolsó mű és Magam elhallgatása közt, szegezte neki feltevését. Lehetséges, hogy Magam identitása is átalakult a kilencvenes évek végére, és maga mögött hagyta a regényíró énjét, úgy, ahogy a szereplőt kicseréli egy titokzatos erő?

A víz felforrt, és így az egykori írónak volt ideje gondolkodnia a válaszon, míg leforrázta a csészében lévő keveréket, amitől azonnal zöld, csalános, nyári patakmedrek árnyas oldalát idéző illat bodorodott közéjük. Az idegen elé állította a csészét, majd a sajátját az asztal szélére tolta.

Igen, mondta végül, minden művében van valami önéletrajziság, nem tagadja. Az első könyve, az Elhagyott ház annak a traumáját dolgozta fel, hogy szülei nyolcévesen Balassagyarmatról Siromba, a világvégi rengetegben lévő faluba költöztek vele. A hegyek leánya dokumentum arról, miképp próbált kitörni ebből a közegből, ami aztán nem sikerült. És igen, az utolsó regénynek is vannak önéletrajzi elemei, amit azonban nem biztos, hogy a látogató elé tárna, mivel igyekszik eltemetni magában a dolgot, és egyébként is, mai szemmel, innen, ebből a kétezerhuszonkettes tavaszból nézve már hihetetlennek tűnik.

Szívesen meghallgatná, vágta rá mohón Edgar, aki azonnal megérezte, hogy itt jön a titok, a csattanó, a feloldás, amit azóta várt, hogy elolvasta Magam utolsó regényének utolsó sorát.

Volt egy párkapcsolatom, ami rosszul végződött, mondta az író vállat vonva. A nő talált magának Pásztón, ahol dolgozott, egy nálam jobbat, egy nálam jobb példányt, és talán ennek az élményét akartam formába önteni.

Ennyi, kérdezett vissza csalódottan Edgár. Hangjában benne volt, hogy unalmasnak és hétköznapinak tűnik ez az élményháttér, mire Magam szeme megvillant, és talán el is feketedett, de ezt nem lehetett jól látni, mert épp ivott, és a bögre kitakarta arcát.

Van persze egyéb is, jegyezte meg óvatosan az író, amit elmondhat, ha a másik biztosan hallani akarja.

Edgar azonnal észrevette, hogy Magam hangszíne megváltozott, mély és fészült lett, és hirtelen úgy érezte, jobb lenne kimenni ebből a savanyúuborka és csalánszagú konyhából, ki a kocsijához, és útra kelni, de aztán bólintott.

Magam az asztal lapjára meredt, és sokáig hallgatott, láthatóan azon tűnődött, hogyan fogalmazza meg mondanivalóját, baljával a bögrét babrálta, jobbja az ölében pihent, aztán belevágott, és előadta, hogy a doppelgänger jelenség mindig is lenyűgözte, de igazából a róla szóló regény írásának éveiben vált  a mániájává, ezzel kelt és feküdt, felkutatott róla mindent, ami az internet előtti korszakban még rengeteg utazással és fáradtsággal járt. Maga a német kifejezés duplán járást jelent. A jelenség  irodalmi leképzése jelentős, de a huszadik századra némiképp kikopott a művekből. A leghíresebb alkotások (Poe William Wilsonja vagy  Oscar Wilde Dorian Gray-je) mind a széllelbélelt romantika szülöttei, a vadul tomboló képzelet remekei, ezután legfeljebb a szimbolisták kísérleteztek vele, más nem nyúlt hozzá, később pedig az inváziós sci-fiben, például Philip K. Dicknél támad fel, mint az idegenek beszivárgásának egyik eszköze. Egyébként a doppelgänger alakja – vagyis az, hogy valakinek a világban él egy alteregója, mely többnyire kísérti őt, vagy el akarja pusztítani az eredetit – évezredek óta létező jelenés. Seustinus egy helyütt lejegyzi, hogy Cézár a halála előtti napokban álmatlanul bolyongott házában, mikor is egy sarok mögül önnön véres hasonmása lépett elé. Napóleon történetíróinál ugyancsak felbukkan, hogy a császár többször látta távcsövén át saját megkettőződését a csatamezőkön, amint a gárda mellett lovagol, és buzgón biztatja őket. A leghíresebb eset egy németországi postamesteré, aki rokonlátogatásból hazafelé tartva pár napra eltűnt a tizenkilencedik század elején, majd teljes közömbösséggel megjelent otthonában, mintha mi sem történt volna. A családja furcsa változásokat vett észre rajta, főképp viselkedésében, de az emlékei is hiányosak voltak, öreg kutyája pedig folyton ugatta, ami miatt a férfi agyonütötte az állatot. Három hétre rá beállított a házba az igazi postamester, és kérdőre vonta a bitorlót, aki elmenekült. Az eredeti verzió elmesélte megrökönyödött családtagjainak, hogy egy sötét erdei úton megtámadták, vérző fejjel tért magához, egy paraszt talált rá, ő gyógyította meg. Támadója alighanem egy másvilági hasonmása lehetett, aki át akarta venni  a helyét. Annyit tudunk még e történet hőséről, hogy amatőr festő volt, megszállottja az önarcképnek. Ez fontos motívum. Az eset végifutott Európán, és hasonló észlelések tucatjai kerültek újságok címlapjaira, melyek egy része minden bizonnyal koholmány volt, ám egy jelentős hányadukban kellett lennie igazsággal rendelkező magnak.

A meggyőződésemmé vált, mondta az egykori író szomorúan, hogy a jelenség létezik, valamiképp valóságos, nézett fel végre Edgarra, aki ettől akaratlanul is elfordította fejét.

És aztán meg is bizonyosodtam róla, bólintott Magam. Ezt a mozdulatot tekintete peremén a látogató is észlelte. Erőtlenül megkérdezte, hogyan.

Azóta jártam a Sirom környéki erdőket, mióta odaköltöztünk anyámékkal, folytatta a házigazda. Ott történt. Mindenféle dolgot beszéltek a falubeliek ezekről az erdőkről, ők maguk nem is nagyon mentek a fák közé, beléjük volt nevelve, hogy csúnya, rút, dolgok esnek ott meg az emberrel, ezért többnyire egyedül csatangoltam gyerekként és később, felnőttként is ezekben az akácosokban és tölgyesekben. Elmélyültem a saját világomban e magányos séták alkalmával, a falusiak babonaságaival pedig nem foglalkoztam. Így volt ez akkoriban is, mikor a regényhez gyűjtöttem az anyagot, és egészen a megszállottja lettem az ikerhasonmás, vagyis a doppelgänger jelenségének. Egy őszi nap kezdődött. Először csak azt éreztem, hogy figyelnek, egy kutató, kíváncsi tekintet volt, ami folyamatosan kísért erdei útjaim során. Aztán meg is pillantottam őt.

Edgár erőt vett magán, megköszörült torkát, és megkérdezte, kit. Tudta a választ.

Csak egy homályos alak volt, körvonalak nélkül a fák közt, bólintott elégedetten Magam, és kissé elmosolyodott, talán az emlék hatásra. Ott állt, és figyelt. Nem volt arca. Ijesztőnek tűnt, de valamiért én nem féltem tőle, sőt, léptem felé, mire eltűnt a sűrűben. A következő nap már közelebb tűnt fel. Élesedtek testének vonalai. A vonásai is rögzültek, megjelent rajta egy száj, egy orr, a haj esése. Amikor elindultam felé, ismét behátrált a sűrűbe. Három hét kellett neki, hogy véglegesen kiformálódjék, és teljes részletességgel elkészüljön.

Elkészüljön, kérdezett vissza Edgár, mire Magam bólogatott, igen, azt hiszem, énrajtam múlt, azon, hogy mind jobban belelovaltam magam a látomásba. Ez adott elég erőt neki, elég energiát, hogy megtestesüljön. Úgy velem, ez a lényege a jelenségnek. A doppelgänger egyfajta kivetülése a lényünknek, az hívja meg az életbe, ha vágyunk rá, ha azt kívánjuk, hogy létezzen. Talán a saját sorsunk miatti kétségbeesés, a változtatni akarás avagy a közelgő vég okozza, nem tudom, de hiszek abban, hogy mindannyian képesek vagyunk megidézni őt, ám csak kevesek jutnak el odáig, hogy valóra is váltsák ígéretét. Nagy államférfiak és fantáziadús alkotók, azok, akik kellő akarattal vagy képzelőerővel rendelkeznek, ők tudják csak életre hívni hasonmásukat. De ugyanígy azok is, akik önmaguk megszállottjai, mint a saját képét másoló postamester. Mindegyikőjük történetében közös a végzet, a fenyegetés, amit a duplikálódás jelent. És bár azt mondtam, én eleinte nem féltem tőle, ez megváltozott akkor, amikor már ott állt velem szemben egy tisztás túloldalán, teljes készültségben, kifejlett példányként, várakozóan. Mert akkor megértettem, hogy kettőnk együttes létezése lehetetlen. Költői képzelgés, az írói fantázia kivetülése volt vagy valóságos létező – ma már nem tudom, de a zsigeri félelem, ami a tökéletes ismétlődés láttán megrohant, máig velem van.

Elhallgatott, és megitta a kihűlt tea maradékát.

Mi történt azután, kérdezte Edgar halkan.

Magam kinézett az ablakon. Talán a szomszéd gazos, limlomos kertjének nagyon is hétköznapi látványa megnyugtatta, és visszahúzta a jelenbe, mert higgadtabban folytatta. Akkor már nem éltek a szüleim, ezért felszámoltam az ottani létem. Eladtam a házukat, és ide költöztem. Reméltem, nem fog követni, hogy elfeledem őt, nem hozom magammal. Így is történt. Megismerkedtem egy nővel, aki aztán olyan csúnyán elhagyott. Ezután két nyári hónap alatt  megírtam a Homályos alak a fák köztet, regénybe öntöttem a félelmetes emlékeimet, amitől ezek gyorsan halványodtak. Intett egy széleset karjával. Itt ritkásabb a hegyoldal, nincs annyi erdő, ami van, abba se megyek bele, nagyon ki se mozdulok a házból. Egy ideig Gyarmaton dolgoztam, majd leszázalékoltak, abból élek, meg fizikai munkát vállalok, például favágást. Az írást befejeztem. Néha eszembe jut, hogy a hasonmásom ott maradt Sirom felett, az akácosban, áll a fák közt, türelmesen várakozik, éjjel és nappal, nem változik, nem öregszik, csak vár, miközben én itt lassan kikopom az életből. Kíváncsi vagyok, mi lesz vele, ha meghalok.  

Sokáig csöndben vártak ők is, ki tudja mire, majd Edgar lekerekítette a beszélgetést, vagyis inkább valami megnyugtató, hétköznapi zárlatot akart adni neki ez után a fura monológ után, és a novellákról kérdezgette Magamot, aki némelyikre már nem is emlékezett, vagy többször tévesen idézett belőlük, de nem is ez volt a furcsa a másiknak, hanem a suta búcsúzás. Az az érzés, amikor is megfogta az egykori író erős, száraz kezét.

Már a házban eldöntötte, hogy megnézi magának ezt a Siromot, de a Google Mapson nem találta, végül Szécsényben kérdezősködve mondták neki, hogy Hollókő felé kell menni, és egy nagy, útszéli keresztnél van a lehajtó. A simára kopott arcú , morzsalékos Jézus-szoborra rá is lelt egy emelkedő gerincén. Ekkor már délután lett, a nap rézsűt sütött, jól megvilágítva a tájat, melyet Edgár a kocsiból kiszállva fürkészett.

Nem volt sehol semmiféle Siromba vezető út. Csak az útmenti bozótos és erdő, amely elfedett és elrejtett minden, valaha oda vezető lehetőséget.

A férfi csalódottan továbbhajtott, majd Bableves csárdánál megállt, és kései ebédként juhtúrós túrós sztrapacskát rendelt pörkölttel. Fizetéskor a fiatal pincérlányt megkérdezte a siromi útról, hogy hol véthette el, de a másik zavartan vonogatta vállát, ő sosem hallott erről a faluról. Edgár még egy ideig terelgette a kockás abroszon a kenyérmorzsákat, aztán kényszeredetten ismét útra kelt, és csak jó harminc perc autózás után, a huszonegyes út sima sávján hasított belé az, ami miatt meg kellett aztán állnia, hogy hosszan bámulja a naplementében vörösre színeződő dombokat, melyekből itt, ezen az elátkozott tájon soha nem lesznek hegyek.

Később úgy rakta össze magában az eseményeket, hogy a harmadik és egyben utolsó regényt még ki tudta adni Magam, menekülése és költözése után ezt a feladatot elvégezte, és élményeit kódolva beleírta könyvbe, de aztán minden véget ért számára.

Mert a hasonmása utána ment, és megtalálta.

Ennek a ténynek a dermesztő bizonyítéka ötlött fel Edgarban vezetés közben oly katartikus erővel, hogy félre kellett húzódnia az út szélére. Tudta már ott, akkor, hogy ő ebből az egészből nem fog monográfiát írni, mert nem akart a hasonmás kérdésével még csak érintőlegesen se foglalkozni, nem szerette volna kipróbálni az író elméletét arról, hogy az alteregónkat mi magunk hívjuk életre megfelelő minőségű és mennyiségű koncentrációval. Kicsi volt rá az esély, hogy ez előfordulhat vele is, ha elmélyed ebben a különös életrajzban – de nem kívánt kockáztatni. Magam tragikus sorsa így örökre rejtve marad ott, a nógrádi tájban, és Edgár hosszan fogadkozott magában, hogy mielőbb elfelejti nemcsak a mai napot, hanem az írót és életművét is.

De miképp is lehetne feledni a tényt – tette fel magában aztán a kérdést, mikor ismét beindította az autót –, a bizonyítékot, ami Magam egész elbeszélését valóban megtörténetté, egy másik perspektíva visszaemlékezésévé avatta. Azt, amit akaratlanul is észlelt, mikor kezet fogtak, de korábban is látnia kellett, csak nem tudatosult benne: az író teljességét, a hiány hiányát, a hasonmás tökéletességét.

A ép és teljes mutatóujjat a jobb kézfejen. 

vége  

Szólj hozzá!
2012. augusztus 27. 22:45 - Valmont

Önéletrajzi töredék

Írói eszmélésnek nem nevezném, de gyerekkoromban már volt egy olyan esemény, mely valóban nagy hatást gyakorolt rám - a napközis tanárom és szüleim első döbbenete, mikor hatodik tájékán megírtam a korai, rossz kis horrotörténeteimet.

Igazából az eset mindig is tüske maradt bennem. Meg mumus is, mert a napközis tanár a gyerekpszichológust emlegette apámnak. Hetekig úgy éreztem, stigmával élek. És az értetlen támadások miatt valóban egy lendülettel elégettem azokat a lapokat, amelyeken összeírogattam a hosszú és unalmas délutáni szabadfoglalkozásokon.

Ezt a tüskét írtam az alábbiakban ki magamból.

 

Itt vannak

 

 

Az iskola durva, rücskös kőkerítésének támaszkodott. Bámulta, ahogy egy hangya végigmászik a gödröcskék peremén. Valamit cipelt a rágói közt. Valami kerek kis izét, ami olyan volt, mint egy levágott emberfej.

Nem kellett felnéznie, távolról is hallotta a sutyorgásukat. Róla beszélgettek. A napközis tanárnő és az apja. A nő imádta a színes, nagy kendőket. Poncsónak hívták az ilyesmit, jutott a fiú eszébe. A dél-amerikai indiánoktól ered, idézte fel.

Fogalma se volt, mit mond a nő az apjának. Széles, nagy gesztusokkal magyarázott. A kezében ott voltak a lapok, az írások.

Nem mintha számított volna, hogy mit mond. A fiú érezte, hogy a beszélgetés nem jó hangulatú. A tanárnő fojtott hangon, majd néha hangosabban magyarázott. Az apja néha csodálkozva közbeszólt.

A fiú felnézett az iskolára. Délután volt, talán péntek, a nyár elején. A földszinti teremben egy piros fejkendős öregasszony takarított. Cigaretta volt a szájában. Akkoriban még lehetet dohányozni az iskolákban. Az öregasszony apró mozdulatokkal törölte fel a padlót.  A székek mindenhol az asztalokra voltak rakva, lábuk, mint megannyi tüske meredt a plafon felé. És a plafonon ott gubbasztott az a sötét dolog. Csupa fog és karom, akkora, mint egy tehén, de ellapult, akár egy sötét folt. Mikor a takarítónő odaért alá, a lény rávetette magát. Belevájta a rágóját az asszony homlokába, pont a két szem közé, ahol a legvékonyabb a csont – ezt a fiú valami vadászatról szóló könyvben olvasta −, és az asszony kifacsarodott, vergődő teste lesöpört pár széket, majd.

Mehetünk, ért oda hozzá az apja. Az arca zavart volt, kezében fehérlettek a lapok. Kinyitotta a fiú előtt a kocsiajtót, majd áment a másik oldalra, beszállt ő is. Ahogy elindultak, a lapokat az anyósülésre tette. A fiúra pislantott a visszapillantó tükörben.

Sokáig nem szóltak. Végigmentek azon a hosszú úton, el a templom mellett. Rákanyarodtak a főutcára. A vasúti síneken döccent az autó. A város szürke volt, és rátelepedett az unalom. Nagy, feszes léptekkel, valahol a hegyek mögött barangoltak az izgalmas dolgok. Filmek, könyvek, képregények, túl a város és az ország határain. Majd a kilencvenes években elérnek ide is, de az még messze volt. Addig a fiúnak nem akadt más, csak a saját fantáziája.

Beszéltünk rólad, az írásaidról, kezdte az apja nehézkesen. Látszott, kínban van. Kereste a szavakat. A gesztusokat. A tanárnő nagyon meglepődött rajtuk, mondta óvatosan. Azt mondta, túl sok bennük a vér, meg a szörnyűség.

A fú bólintott, majd ki is mondta, aham. Fejét nekinyomta az ablak üvegének, bámult kifelé. Ahogy megálltak a város egyetlen piros lámpájánál, pont egy kuka került a látóterébe. A kuka két épület közt, keskeny sikátorban állt.

Azt mondta, nem érti, honnan szeded ezeket a dolgokat. Olvastad vagy láttad valahol, kérdezte az apja, és most hátrafordult. A fiú ránézett, csak úgy, magamtól, motyogta. Visszanézett a kukára. Valami megemelte a fedelét. Egy szőrös, hosszú ujjú kéz nyúlt ki a fedél alól. Az ujjak fekete karmokban végződtek. Furcsa kontrasztként a csuklón egy ezüstös, vékony szíjú női óra feszült. Aztán a kuka teteje még jobban felemelkedett, és láthatóvá vált a. De ekkor elindultak.

Azt javasolta, hogy beszélgessünk veled róla. Hogy mi a baj, folytatta az apja. Nincs semmi baj, mondta hirtelen és ijedten a fiú. Azt is mondta, hogy esetleg elvihetnénk egy. Az apja kivárt, talán a megfelelő szót kereste, de aztán kimondta, gyerekpszichológushoz.

A fiú kifújta a levegőt, és hátradőlt az ülésen. Azért, mert írtam néhány történetet, kérdezte riadtan és sértődötten. De milyen történeteket, bólogatott az apja komoran. Anyád látta őket, kérdezte aztán teljesen feleslegesen, mire a fiú megrázta a fejét.

A maradék úton már nem szóltak egymáshoz. Az autó felkaptatott a hegyre, ahol az apja ügyesen leparkolt a házuk előtt. A fiú kiszállt, majd visszafordult. Nézte, ahogy az apja fogja, és viszi a lapokat. A lapokon apró betűkkel az ő kézírása sötétlett.

Bementek a házba, amely a hegyen állt. A fiú azonnal felrobogott az emeleti szobájába, és magára zárta az ajtót. Az ablakhoz ment, mely a hátsó frontra nyílt, az erdőre. Elnézte a fák közeit, a távoli lombkoronákat. Odakint nem moccant semmi. Mikor megunta, a könyvespolchoz lépett. A fantasztikus könyvek gerincei ráragyogtak rá. Mögéjük nyúlt, és kitapogatta a papírcsomót. Tucatnyi novella volt a kezében. Durvábbak és szebbek, mint azok, amik az apjánál maradtak. Lerakta őket az íróasztalra, és leült a székre. Aztán egymás után elolvasta mindet. Már olvasás közben úgy érezte, nagyon jók. Izgalmas és rémisztően visszataszító szövegek voltak. Felpezsdítő érzés volt tudni, hogy mind az övé. Elhagyott házak, ismeretlen kastélyok, metróalagutak, pincék voltak a színterei a borzalmaknak. A gyanútlan áldozatot vagy áldozatokat ezeken a helyeken várja valami. Az hogy éppen mi, az a fiú fantáziájára volt bízva. A vég mindig rettenetes volt. Szétszakadó testek, zsigerek és vér, literszámra.

Ugyanakkor a fiú érzett még valamit az írásokkal kapcsolatban. Feltekintett az utolsó lap utolsó szaváról, a függöny méregzöldjére. Szíve mélyén sejtette, hogy ezek a történetek szarok. A történetiség, a karakterek, a leírások – mind-mind gyenge. De a szörnyek, motyogta maga elé. A szörnyek igazán jók, tűnődött. Igen. A szörnyek voltak a valamirevaló elemei a szövegeinek. A változatos, undorító, rémisztő és különös lények. Olyan szörnyek, amelyeket még soha senki nem írt le. A csupa kés és olló őrült, a pikkelyes, karmos mocsári lény, az éjjel a házba lopódzó, vért szívó rókaasszony, a kocsonyás idegen, ami az életerőt lopja ki belőled, a hullák húsát zabáló sírfarkasok, a tüzesember, aki lángolva ölel magához. Ott voltak mind a lapokon, olyan dolgok, amiket ő hozott létre.

Letette az írásokat, és elégedetten hátradőlt a székében. Arra gondolt, hogy csak pár olyan videót látott, amit horrornak neveztek. Nem voltak ilyen könyvek az országban. Nem voltak ilyen filmek a tévében. Nem volt semmi, amiből kikelhettek, eredhettek, megszülethettek volna a szörnyei. Csak ő volt, és a sötétség, ahonnan valójában előmásztak.

Vacsora, kiabált fel az anyja. A fiú azonnal megérezte, hogy az ő hangjába is beleköltözött valami idegenség. Kilépett az emeleti előtérbe. Oldalt nyílt a bátyja elhagyott szobája. A bátyja a hadseregben volt. Most, a behúzott függönyei mögött valami domborodott a félhomályban. A fiú közelebb ment, átlépett a küszöbön. Az árny a szövet mögött megmoccant, mire a padlóra hullott valami. Egy vércsepp. A fiú visszahátrált az előtérbe, majd lerobogott a földszintre.

A vacsora alatt elkezdődött. Elolvastuk a novelláidat, mondta az anyja. Gondterhelten és aggódó hangon beszélt. A fiú nem nézett rá, csak rágta a bundáskenyeret. Honnan jutnak ilyenek az eszedbe, kérdezte az anyja. Nem tudom, rázta meg a fejét a fiú, csak úgy jönnek. Nem tudnál valami másról írni, kérte most az apja. Annyi minden van a világon, amiről lehetne, tette hozzá tanácstalanul. Nem érdekel más, vont vállat a fiú. De ez undorító és közönséges, mondta most az anyja, már vádlón, és erre a fiú megkeményedett. Jó, akkor abbahagyom, jelentette ki dühösen, és felállt az asztaltól. És elégetem az összest, mondta még, majd kiment a konyhából. Az írásai a hálószobában voltak, a kis asztalon. Felmarkolta, és kissé össze is gyűrte őket. Felszaladt a szobába, és az asztalról elvette a többit is. Megállt egy pillanatra, hallgatózott. A szülei odalenn pusmogtak a konyhában. Ismét kipillantott az ablakon. Ott volt előtte az erdő, ami egészen az országhatárig húzódott. Igen, ez jó lesz, motyogta maga elé. Lement a földszintre, átvágott a konyhán. Az apja utána szólt, de a fiú meg se állt. Kiment a hátsó ajtón, majd végigsétált a kerti ösvényen. Érezte, hogy a szülei nézik. A hátsó ajtó kinyílt mögötte. Megállt, megfordult. Az apa volt az ajtóban. Hova mész, kérdezte engesztelően. Az kert végébe, elégetem őket, mutatta fel a fiú a lapokat. Hoznál ki gyufát, kérte az apját, aki bólintott, viszek. A fiú megfordult, és végigment a kerten, mereven maga elé bámult. Az ösvény végén dühösen kirángatta a szoruló kaput, majd lépett még egy-kettőt, és a fák vonala előtt megállt.

Ősszel itt szokták égetni az avart. Nagy, fekete kör jelezte a korábbi máglyákat. A fiú letérdelt a széléhez, és egyenként gombóccá gyűrte a vonalas papírlapokat. Na, akkor ennyi, motyogta, figyelve a benne növekvő fájdalomra, dühre és sértettségre. Ha ez kell, tette még hozzá, akkor hagyom a francba az egészet.

Hátrafordult, hogy megnézze, jön-e már az apja.

Valami zörrent az erdőben.

Visszanézett a fák közé. Már egészen bealkonyult, a nap a hegy tetejéről rőt sávokat küldött a törzsek felé. Ahova nem ért el, ott már az árnyék terjeszkedett. Az egyik ilyen foltból most egy magas, köpenyes alak lépett elő. Kisétált a fák közül, és megállt a fiú előtt. Nagy, kiálló szemfogai csillogtak a fényben. A fiú nem szólt, csak bámult rá, aztán észrevette a többieket. Ott álltak, az erdőben, rá várva. Most sorban előjöttek, köré gyűltek, mint aki búcsúzik. Csupa szőr és penge és karom és izom és hártya és nyálka és pikkely. Halkan csoszogva, surranva, lebegve, mászva terítették be a fiú körüli pár méteres sávot. Némán vártak, figyeltek, moccanatlanul bámulták a papírgalacsinokat.

Legvégül, mintegy lámpásként, benyomult közéjük a tüzesember. Megfeketedett bőrét sárga-kék, apró lángok nyaldosták. Kiégett szemüregével a fiúra bámult, majd letérdelt elé. A forróság, ami áradt belőle, kipirosította a gyerek arcát. A tüzesember kinyújtotta ujját a papírgalacsin felé, és várt. A fiú bólintott, mire az izzó ujjvég megérintette az egyik papír szélét.

Láng kélt, azonnal elborította kis halmot. Az iskolai füzetből kitépett papír gyorsan égett. Közben a fiú azon tűnődött, hogy mennyi ideig tartott, míg létrehozta ezeket a teleírt oldalakat. Most alig fél perc alatt végük volt. Nem maradt más, csak pár megfeketedett hamukupac. Körbenézett.

Egyedül volt. Mind eltűntek, ismét egyedül maradt.

Léptek közeledtek, és nem kellett megfordulnia, hogy tudja, az apja jön.

Zörrent valami. Az apja rázta a gyufásdobozt. Hoztam gyufát, mondta is, ahogy közelebb ért. Hangja sajnálkozó volt.

Már nem kell, válaszolt a fiú. 

vége 

1 komment
2012. június 09. 08:15 - Valmont

Könyvhét

Ismét Könyvhét. Hogy én hogy utálom azt a meleget, meg a tömeget, meg azt a bennfentes, dedikálóasztalnál üldögélést, ami odakinn van. Mégis, megyek, és elköltök ma pár ezer forintot.

Ezt meg még tavalyin találtam ki, a szobor talpazatánál üldögélve, és bambulva. Van benne némi önéletrajziság is. Egy sci-fi pályázatra szántam, de időközben eldöntöttem, hogy soha többé nem küldök semmit sci-fi pályázatokra.

 

 

Egyensúly

 

 

 

– Kurva meleg van – mondta Judit. – A gyerek lassan olyan vörös lesz, mint egy rák.

– Ne káromkodj előtte – János benézett a babakocsiba. Egy kis rák feküdt a fodrok és csilingelő mütyűrök közt. – És mégiscsak a Könyvhéten vagyunk.

– És? Ő meg úgyse érti még – jegyezte meg a nő, és hátrébb húzta a kocsit, majd az épület falának dőlt, retiküljéből cigarettát bányászott elő. –  Kérsz?

– Most nem – válaszolt János. A tömeget fürkészte, a sátrakat és a sátrakon lévő feliratokat. – Mindjárt megyünk, csak előbb meg akarom találni Margaretet. Ma dedikál. – János a babakocsi alján lévő tartóból egy gyűrött könyvet vett elő. Judit rápillantott a borítóra. Egy emberpár állt valami nagy fényes dolog előtt. Fogták egymás kezét. Diszkrét betűkkel feljebb a könyv címe és a szerző neve. Balance – Margaret Sherman.

– Ja persze, a könyved…– sóhajtott lemondóan a nő.

– Nem az én könyvem – nézett rá János, majd ellegyintette maga elől a füstöt. – És ne fújd felém a cigid! – Kis tűnődés után hozzátette: – Bárcsak az én könyvem lenne…Bárcsak tudnék egy ilyet írni...

– Na, ez az a vágy, ami nem fog teljesülni – jegyezte meg a nő rezignáltan, majd az ég felé fújt a füstöt. János úgy tett, mint aki nem hallja.

– Figyelj! – szólt hirtelen türelmetlenséggel a másik. – Elmegyünk a Mekihez, iszom valami hideget, meg tisztába teszem a fiad.

Nem kapott választ, a férfi dacosan és sértődötten meredt maga elé.

 *

Margaret Sherman első és eddig egyetlen, világsikerű regényében az idegenek épp a legjobb pillanatban érkeznek. A Földön élő emberek története a csőd felé száguld. A bolygón mindenki azon van, hogy tökéletesen elszúrja az életét. Hétmilliárd kis individuum, ami nem hajlandó törődni a másikkal. Hétmilliárd kisisten, ki meg van győződve lényének nagyszerűségéről és hallhatatlanságáról.

A közösségek romokban. A család csupán szitokszó, aki teheti, kerül ezt a kudarcos társulást. A barátságok alkalmi kapcsolódások. A szerelem egyenlő a testi vággyal. A gyermek és a szülő viszonya már csupán gazdasági szövetség: előbb az idősebb segíti a fiatalabbat, majd a vént istápolja halálig a kevésbé öreg. De minden ugyanígy szerződésessé, hideg számítássá vált már. Az emiatt keletkező űr okán hétmilliárd páciens szorong a pszichiáterek díványán. Menthetetlen zárványok, az egoizmus börtönébe vidáman raboskodó lelkek.

Hitetlenek, kiknek többé nincs szükségük a Pokol ideájára – hisz megteremtették azt még az életükben.

 *

Amint a nő és babakocsi eltűnt a sodró tömegben, János megindult az ellenkező irányba. Igyekezett udvariasan kerülgetni a nézelődő, tereferélő, bámészkodó embereket – de azok mintha minduntalan, szántszándékkal nekimentek, lábára léptek, útjába álltak volna.

A szervezők a két oldalt sorakozó fehér könyves sátrak közt alig pár méteres utcát hagytak – így óhatatlanul, akár a cro-magnoni vadászok az őstulkokat, egy szűk csapdába terelték a könyvbarátokat.

János Margaret kiadójának nevét kereste a sátrakra írt kék feliratok közt – ezt tette, mióta kiértek hármasban a rendezvényre, tűrve felesége korholó és gúnyos szavait, a baba sírását, a babakocsi és a tömeg folyamatos konfrontációját.

Most, egyedül, jobban tudott ugyan haladni, bár ennek egyelőre nem lett eredménye. Pedig tudta, hogy a nő felfedezője, magyar kiadója is kint van az eseményen, és egy programfüzetből azt is tudta, hogy Margaret pont ezen a forró szombat délelőttön dedikál majd az egyik napernyős asztal árnyékában.

János az órájára nézett – ami azt illeti a dedikálás már fél órája el is kezdődött. De hol?

Jó öt perces bolyongás után a tér közepén lévő szobor talapzatához ment, és fáradtan lerogyott a hűs kőperemre. Jó páran voltak már körötte, a felárnyékban és a viszonylagos nyugalomban menedéket keresve. A legtöbb pihenőnél fehér zacskó volt, benne egy-két vagy több könyvvel. János csuklóját is feszítette egy. Az eseményre megjelent novellagyűjtemény, az év legjobb szépirodalmi novelláival. János minden évben megvette ezt a gyűjtemény. Azt remélte, hogy a különféle írók különféle stílusából meríthet majd annyit, amennyivel megújíthatja saját stílusát. Aztán mindig az lett a vége, hogy a könyvecske előbb a dohányzóasztalon porosodott egy-két hónapig, majd felkerült a polcra sorstársi közé. János pedig írta tovább történeteit a saját stílusában, melyre senki nem volt kíváncsi.

 *

Margaret szakadékba tartó világában egy régi-új isten van: a fogyasztás. Az emberek többsége bármilyen szörnyű munkára képes, csak hogy áldozhasson oltárán. Minden eladóvá vált, és mindent eladhatóvá tettek. Az izgalmas kalandokat és a változatos szexualitást életszerű álrealitásokban élhetik meg a felhasználók. Közösségekbe kapcsolódhatnak be, és alkalmi viszonyokba bonyolódhatnak – a szobájukban, termináljuk előtt ülve. A háromdimenziós, végtelenített szórakoztató tévéadások minden este a fotelhez szögezik az egyszeri fogyasztót.

Hogy mindezt, illetve az újabb és újabb tartozékokat és kütyüket és programokat ki tudják fizetni – az emberek elvégeznek bármit. Egy részük a bűn útjára lép, immoralitásuk csak még jobban aláássa a társadalom amúgy is ingatag rendjét. A többség azonban csatlakozik a hatalmas konzorciumok bolygóformáló terveihez. Azok ugyanis, akik a fogyasztási javakat nyújtják, hamar rájönnek, hogy mindez nem folytatható a végtelenségig büntetlenül. A cégvezetők és a részvényesek még az unokáikat is szeretnék életben és vagyonosnak tudni. Olyan projektek indulnak, mellyel az ember – és az általa birtokolt tőke – új életteret, még több energiaforrást nyerhet. És így megnyújthatja élettartamát.

A Szahara megművelése, az óceánmélyi farmok kiépítése vagy a föld körül keringő napkollektor-állomások pályára állítása csak egy-egy jelzésértékű példa erre a hatalmas vállalkozásszövedékre Margaret regényében. 

A történet három főhőse, kiknek életén keresztül megértjük a kiüresedés végletességét, egzotikus munkát végez ezekben az órásprojektekben. Mégsem boldogok vagy büszkék avagy elégedettek, mert minden törekvésük és vágyuk kimerül abban, hogy munka után bevásárolhassanak a legközelebbi marketben, és leülhessenek a tv vagy hálózati kapcsolatuk vagy játékgépük elé. És így múlna el létük – ha meg nem érkeznének az idegenek.

 *

János, ahogy a szobor kőnyúlványán ücsörgött, egyszerre csak egy családra lett figyelmes. Hárman voltak – két szemüveges, idősödő, megfáradt szülő és nagyra nőtt, pattanásos középiskolás fiuk. A könyvesbódék között toporogtak, izgatottan tanakodtak valamin. Láthatóan a két férfi állt egy oldalon, míg az asszony valami ellentétes érvet képviselt. Végül sóhajtva engedett, elővette a retiküljéből pénztárcáját, amiből egy bankjegyet bányászott elő, amit átnyújtott fiának. Az boldog mosollyal biccentett, és beleolvadt a tömegbe. Az apa átkarolta a nő vállát, kopaszodó koponyáját a másikéhoz nyomta, mintha így akarná átadni érzelemit. Mindketten mosolyogtak. Csuklóikról fehér szatyrok tucatjai lógtak.

Amikor a fiú kisvártatva visszaért egy könyvvel, János felsóhajtott, és elővette mobilját. Judit csak a hatodik csöngetésre vette fel.
– Igen? – vakkantott bele a készülékbe a nő.

– Margaret két évvel ezelőtt jelentette meg első könyvét, előbb magyar, majd huszonhét egyéb nyelven. Az elmúlt huszonnégy hónapban világhírű lett, több tucat rangos irodalmi, nem csak tudományos-fantasztikus, hanem szépirodalmi díjra jelölték, a mű megfilmesítéséért több nagy hollywoodi stúdió verseng – hadarta neki János hirtelen jött dühvel. – Máig nem tudjuk, ki rejtezik a Margaret Sherman név alatt. Csak az biztos, hogy magyar, és hogy kiválóan ír. Az ő példája inspirál és bátorít, hogy egy nap én is összehozom a magam könyvét. A saját Egyensúlyomat.   

A nő hallgatott egy sort majd ivott valamit, mert hallatszott a szürcsölése: – És? – kérdezte aztán fáradtan.

– A ti támogatásotok nélkül ez nem fog menni – jelentette ki János durcásan. Hallotta, hogy a háttérben felsír a gyerek.

– Meddig maradsz még? – kérdezte Judit, és a telefont közelíthette a babához, mert a sírás erősödött. – A gyereked mindjárt hőgutát kap.

János bontotta a vonalat.

 *

Margaret regényében a hatalmas hajóikon megérkező idegenek teljesen átlagos figurák. Az emberi fajtól talán csak magasabb, vékony termetük, nagy, örökkön csodálkozó szemük, és négy ujjuk különbözteti meg őket.

Udvariasan és diplomatikusan viselkednek – felveszik a kapcsolatot a bolygó vezetőivel, majd a nagyvállalatok vezetőivel, és végül az emberekkel. A világvárosok mellett landoló huszonkét nagy hajójuk szisztematikus rendszert alkot a bolygó térképén – de ennek akkor még senki nem tulajdonít jelentőséget. A hajók több száz fős legénysége a tárgyalások eredményeként hamarosan engedélyt kap a felszínre lépésre. Elvegyülnek a metropolisokban, majd bejárják a Föld minden zugát, a legeldugottabb településig. Olyan, mintha kedves és kíváncsi természetük diktálná e hatalmas felderítő munkát – noha valójában jó orvos módjára folyamatosan diagnosztizálnak és felmérik a bajt.

Az Egyensúly három emberi főszerelője más-más úton, de kapcsolatot épít ki az idegenekkel. Eve, a gyönyörű mérnöknő beleszeret egyikükbe, aki gyárába látogat el. Samuel, ki a szaharai napkollektorokat tisztítja, légpárnás járművével elüti a telepen bóklászó különös jövevényt. Mivel retteg a következményektől, saját lakásában kezdi őt ápolni. És végül ott van Morris, egy kommunikációs vállalat középvezetője, aki mellé afféle gyakornokként egy idegen jelentkezik – a furcsa páros rendkívül bonyolult és vibráló kapcsolatot kezd kialakítani a közös munka során.

E három viszonyrendszer csak arra kell Margaretnek, hogy a regény kétharmadára rendkívül finoman felvázolja azt a képet, amit az idegenek kialakítanak rólunk. A három főszereplő így idejekorán szembesülhet a nem túl hízelgő ítélettel, és mi még fontosabb, egy-egy véletlen esemény elszólás, adat vagy érzelmes szerelmi vallomás során arra is ráébrednek, mit terveznek az idegenek az emberi fajjal.

 *

János felállt, és a térről kivezető legrövidebb utat kezdte keresni tekintetével – amikor megpillantotta, két sátor közti résen felfedezte az Egyensúly legendás első magyar nyelvű kiadásának borítóját. Amíg a plakát felé sietett, felötlött benne, hogy milyen nagyszerű dolog lenne a saját nevét olvasni egy hasonlóan papírterítőn. Mondjuk egy év múlva, ugyanitt.

A sor, mely a kerek kis asztal előtt kígyózott, kitakarta előle Margaret alakját. Elhatározta, nem is akarja látnia a nőt, míg le nem ül vele szemben, és elé nem rakja az angol nyelvű mű széthajtott példányát. Engedelmesen hátracaplatott, jól megnézve az Egyensúly ilyen-olyan kiadásait szorongató sorstársait, majd beállt a sor végére.

Hamarosan felsorakozott mögé néhány rajongó, és pár lépést előrecsoszoghatott. Ahogy nyakát nyújtogatta, már töredékesen láthatta az asztal fölé hajló írónő alakját is. Nagy, vörös, gubancos hajkoronája alatt színes nyári ruhába bújtatott vaskos teste ellentétben állt a János képzeletében élő arisztokratikus, törékeny szépség ideájától.

Margaret soha nem engedte közölni fotóját a borítókon, illetve interjúinál sem járult hozzá, hogy fotózzák.

János megvonta vállát, és maga elé morgott: – Nem ez számít.

– Meglepődött, azon, ahogy kinéz, mi? – fordult hátra az előtte álló ötven körüli kopaszodó férfi. Mentás leheletébe savanyú izzadtságszag vegyült. Hóna alatt két könyvet is szorított.

– Hát nem tudom, valami másra számítottam– vallotta be zavartan János. – De nem ez a lényeg…

–  A honlapomon már rég megírtam, hogy hol él, és hogy néz ki – magyarázta lelkesen a férfi, miközben hangját lehalkítva közelebb hajolt Jánoshoz. – A www.margaretthebest.hu-n feltárom a könyv előtti életét is. Kemény munkával, de sikerült kinyomozom a hölgyről egy-két dolgot.

– Valóban? – kérdezte János kedvetlenül. Ismét kinézett a sorból, ami közben egyre fogyott – egy tucatnyian, ha álltak még előtte. Margaret épp felmosolygott valakire, és átnyújtott egy dedikált könyvet. Vaskos, tésztás arcában meleg, intelligens szemek csillogtak. Durva szemöldöke, turcsi orra, és gömbölyded álla együttesen valami ismerősség konstellációját keltette Jánosban.

– Ha érdekli, menjen fel a honlapomra – bólogatott a férfi.

– Néha jobb a homályban hagyni az ilyesmit – vont vállat János.

 *

Az Egyensúly utolsó harmada szól a változásról, amit az idegenek elhoznak a földlakóknak. A könyv ezen részében minden a helyére, egyensúlyba kerül. A három főhős természetesen már korábban összerakja a dolgokat, és különféleképp reagálnak a készülő változásra. Morris, aki a kommunikációs iparban dolgozik, teljesen kiborul az Egyensúly eljövetelének lehetőségétől. Nyilvánosságra akarja hozni a tudomására jutott tényeket, de főnökei nem hisznek neki. Végül egy hosszú, a könyv csúcsjelentének számító dialógusban, a mellette dolgozó idegen gyakornok meggyőzi arról, hogy a változás elkerülhetetlen. Morris felhagy szakmájával, és modern Thoreau-ként új élet kezd, nekivág a Sziklás-hegységnek hátizsákjával. 

Samuel, a Szaharában dolgozó kétkezi munkás viseli legrosszabbul a következményeket. Mikor megérti, mivel fog járni az Egyensúly bekövetkezte, meggyilkolja az általa eddig gondosan ápolt idegent. A betegágy alatt megtalálja az idegen naplóját, elolvassa, és ráébred, a másik sejtette, hogy ez be fog következni, készült a halálra. Samuel ekkor érti meg, hogy mindez már az Egyensúly része. Nincs más választása, mint követni a folyamat irányát – a következő hajnalban elégeti magát egy napkollektor felizzó felületén.

Eve, a mérnöknő az egyetlen, kinek életében az Egyensúly a békét és harmóniát hozza el. Követi idegen szerelmét az egyik anyahajóra, és később ő lesz az, aki az emberiségnek az összes távközlési és kommunikációs csatornán elmagyarázza majd az átállás pillanatában, hogy mit is jelent az Egyensúly.

A regény végén választottjával kéz a kézben várják a hajó indulását, hogy más bolygókon, más világok bajba lévő lakóinak is elvihessék e nehéz ajándékot.

 *

Amikor már csak hárman álltak előtte, János félig kilépett a sorból, és jól megnézte magának az írónőt. Immár biztos volt benne hogy ismeri valahonnan, ám bárhogy erőltette is az agyát, képtelen volt rájönni, honnan.

Margaret tényleg nagydarab volt, de nem kövér. Nagyjából Jánossal egyidősnek tűnt, és vaskos karja, combjai, mintha fizikai munkától erősödtek, durvulta volna el. Hatalmas melleinek felszíne kivöröslött a ruhájából – a puha bőrt elszórtan vörös szeplők pettyezték melyekből jutott durván rajzolt arcára is.

Ahogy bámulta, János felfigyelt a beszélgetésre, mely a Margaret asztala előtt álló törékeny kis idős asszonyka és az írónő közt zajlott.

– Maga keresztény, aranyom? – kérdezte az idős nő.

– Nem vagyok vallásos – Margaret hangja mély volt és tompa, mintha szégyenkezve, vagy mintha elfojtott erővel formálná a szavakat. Derűs arca ellentmondott ennek a feltételezésnek.

– Csak mert a könyve nagyon hasonlít a mi urunk, Jézusunk által elhozott üdvösség tanához – bólogatott elégedetten az öreg hölgy. – Az unokáim adták, hogy olvassam el, és mondhatom, nagy örömöm telt benne.

– Ennek szívből örvendek – jegyezte meg az írónő. − És valóban, jó néhány kritikus állítja, hogy a biblia szövegeken alapul a történetem…– Eltűnődött, majd mosolyogva megvonta vállát. – De mások a reinkarnációt, megint mások Krisna nevét emlegetik vele kapcsolatban.

– Akárhogy is, köszönöm az élményt, drágám – jegyezte meg az idős asszony, és elcsoszogott.

 *

Eve azon a sorsfordító reggelen szózatot intéz az emberiséghez. A bejelentés, melyet tesz, megjelenik az összes fontosabb kommunikáció csatornán. A dolog technikai hátterébe – okosan – nem megy bele, csak a szikár tényeket részletezi. A világ döbbenten hallgatja szavait. Megértik, hogy a létezésük azon formája, melyet oly tüzetesen átvilágítottak az idegenek – nem folytatható. Hallgatói rájönnek, hogy a nő szavai a régi világ végét jelentik. Felismerik, hogy mi célból lebegnek az idegenek hajói a nagyobb városok felett. Elfogadják, hogy hamarosan bekövetkezik az egyensúly.

 *

−  János? – pillantott fel rá Margaret hunyorogva. – Te vagy az? – kérdezte, és hátrébb csúsztatta székét, mint aki fel akar állni, és át karja ölelni a férfit.

− Igen? – nézett rá bután az, majd letette a könyvet az asztalra. Margaret rápillantott, aztán vissza, János arcába. – Nem ismersz meg – szögezte le.

− De – hazudta János – Valahonnan…

− A Garay utcai általános iskola. 80-88. Végig a hátsó padban ültem, a fogas előtt. Én vagyok…

− Kiss Margit – fejezte be János döbbenten. Leroskadt a dedikáló asztal mellett lévő másik székbe.

− Pontosan – Margaret egy zsebkendővel megtörölte ajkai fölött a vörös pihéket, amelyekre izzadtságcseppek ültek, majd ivott egy műanyag pohárból. – János – ismételte elmerengve majd hozzátette: − Mennyit csúfoltatok.

A férfi összerezdült, mint akit bolti lopáson kaptak. – Én… − kezdte volna, de a nő legyintett, elnevette magát: − Ugyan, hagyd. Dagi, nagydarab, szőrös kislány voltam végig. Én voltam a céltáblátok. Rajtam vezettétek le a kamaszodás miden frusztrációját. Emlékszel…Zsírosbödönnek hívtatok. Meg Zsírkocsonyának.

− Ez csak amolyan… – védekezett volna János, ám a nő megint a szavába vágott. – Semmi baj. Túl vagyok rajta. Már túl vagyok rajta. Ahogy rajtad is.

− Tessék? – pislantott rá János döbbenten. Margaret rejtélyesen mosolygott, aztán elnevette magát. – Nem is tudtad, ugye? Nem is sejtetted?

János figyelte derűs arcát, vastag, hájtól fodrozódó karjait, melyek szinte kibuggyantak a nyári ruhájából, és hirtelen bevillant neki egy kép. Margaret az iskolai folyosón, nagyjából ugyanúgy néz ki, mint most, csak még gyerek. Őt bámulja, valami érthetetlen, állati sóvárgással. Akkor nem értette.

− Beléd voltam zúgva − szögezte le Margaret. – És ez is ebből jön – mutatott a könyvre az asztalon.

− Hogyan? – rebegte János, és ő is a könyvre bámult.

− Mindent tudtam rólad. Így van ez, ha az ember szerelmes, nem? – kérdezte Margaret mélyet sóhajtva. – Azt, hogy hol laksz, hogy mi a kedvenc kajád, hogy mit csinálnak a szüleid. És azt is, hogy imádod a sci-fit. Asimov, Dick, Bradbury – hogy közelebb kerüljek hozzád, a világodhoz, elolvastam az összes nagy író összes könyvét, mindent, amit a megyei könyvárban megtaláltam. Meg akartam érteni a rajongásod, és azonosulni akartam veled. Egyszerűen olyan akartam lenni, mint te.

Elmerengett, akár egy kikapcsolt robot. János mögött egy fiatalember állt, aki eddig érdeklődve hallgatta a beszélgetést. Most lehajolt a férfi vállához, és a fülébe súgta: − Ez fantasztikus, öregem. Maga volt Margaret múzsája…

− Aztán elballagtunk – folytatta hirtelen az írónő, mire mindkét férfi ránézett, az álló kiegyenesedett, és úgy tett, mint aki nem figyel.

− Igen – hagyta jóvá János kábán.

− És soha többé nem láttalak. De a sci-fi megmaradt nekem. Elkezdtem történeteket fabrikálni. Kipróbáltam, milyen lenne, ha most én vezetném a sztorit. Közben persze végig rád gondoltam. Neked írtam, neked akartam imponálni titokban – noha te nem is tudtál arról, hogy írok.

− Elküldhetted volna – jegyezte meg János félszegen. − Akár névtelenül.

− Gyengék voltak – hárított Margaret. – Meg egyébként is: egy szerelmes lány voltam, akinek az ilyesmi elképzelhetetlen lett volna. Szóval, gyakorolni kezdtem, de persze hosszú évekig nem voltam elégedett az eredménnyel. Miden nap írtam egy-két órát, minden nap − ha esett, ha fújt. Másra nem volt gondom, mert pasik − azok nem voltak az életemben.

− Sajnálom – János kerülte a nő tekintetét. – Komolyan.

Margaret végigmérte, mint aki most látja először. Arcáról már leolvadt a jókedv.

− Nem kell – mondta csöndesen. – Nekem ott volt az írás. Gyönyörű helyeken jártam. Gyönyörű dolgokat csináltam. Majd eljutottam ide. – A könyvre mutatott, mely az asztalon hevert köztük. – Mikor már nagyon sokat tudtam az írásról, elküldtem ezt pár kiadónak. Egy válaszolt, fél év múlva. Imádták. Így aztán megérkeztem.

Hallgattak egy fél percig. Hátul, a sorban valaki hangosan méltatlankodott a hosszú várakozás miatt.

− Talán összejöhetnénk valamikor – javasolta János. – Dumálni.

− Nem hiszem, hogy jó ötlet – csóválta fejét Margaret. Apró szemei csillogtak, de nem a napfénytől. János erre felállt, nehézkesen, mint egy öregember.

− Értem – motyogta. − Azért örülök, hogy láttalak. – A könyvért nyújt, megfogta, majd visszatette, kihajtva a borítót. – Aláírod nekem? – kérdezte halkan.

Margaret felpillantott rá, és hirtelen megérezte:− Te is írsz, igaz? – kérdezte halkan.

János nem válaszolt, de rezzenéstelenül állta a nő tekintetét.

Margaret arcán erre diadalmas és kegyetlen kifejezés ömlött el. A döntése, melyet ki is mondott: − Nem.

 

vége

 

Szólj hozzá!
2012. április 09. 18:41 - Valmont

A szöveg hatalmáról

A héten láttam az Indexen a hírt: meghalt Hazai Attila (gyorsan emelje fel a kezét, aki annak idején olvasta a Budapesti skizót, aha, köszi), és erről eszembe jutott egy lány, akinek annak idején tetszett a Budapesti skizó, és el is vitatkozgattunk a regény erősségeiről, gyengéiről. A lánnyal együtt dolgoztam első budapesti munkahelyemen, egy telemarketinges cégnél. Ő magyar szakos volt, és verseket írt, az egyik tanára megdicsérte, komoly jövőt jósolt neki. Olvastam pár megjelent versét, valóban jók voltak. Tényleg. Két éve ismét összeakadtam ezzel a lánnyal egy piackutató cég hétvégi brainstormingjén. Igazából nekem csak rémlett az arca valahonnan, ő szólított meg, hogy én vagyok-e az, aki. Én voltam. Valami új édességnek kellett nevet találnunk azon a szombati napon. A lány elmondta, hogy elvégezte az egyetemet, azóta titkárnősködik meg asszisztenskedik, akkor épp munkát keresett. Kérdeztem, és az írás? És a versek? Megvonta vállát, és csak mosolygott. Ez az írás talán Hazai Attiláról meg erről a lányról szól.

 

 

A jelentés

 

 

A nyomozó jelentése legnagyobb részében nem Einhart halálával foglalkozik, hanem Einhart irodalmi, kritikai tevékenységével. A nyomozó jelentése így szakmai körökben mint műkedvelői magánvélemény, személyes következetések megmosolyogtató csokra vált népszerűvé. Hamar is el is süllyesztették az irattárban, és kijelenthetjük, hogy a kialakult megítélésen – bizonyos egzisztenciális okok miatt – ezen írás sem kíván változtatni.

A nyomozó azt írja a jelentésében, hogy Einhart élete utolsó éveiben egy huszadik századi alkotó, bizonyos Perel munkásságát helyezte kutatásai középpontjába. Nem jelent szégyent irodalmi műveltségünkre, ha Perel neve nem cseng ismerősen számunkra. Perel az elfeledett, elátkozott tehetség mintapéldája. Einhart egy életrajzi jegyzetet is összeállított róla, innen tudható, hogy Perel hivatalnokként élte le életét, gyermeke nem született, a felesége a harmincadik házassági évfordulójuk napján elhagyta, és ezután a férfi minimálisa korlátozta emberi kapcsolatait. Hatvanéves korában magánpénzből megjelentette főművét, egy százhúsz oldalas regényt, majd hatvanhárom évesen szívrohamban elhunyt.

A kötet, mely a Nappali álmok címet viseli, teljesen visszhangtalan maradt az irodalmi életben. Maga a terjesztés sem volt széleskörű, mivel Perel egy főként vidéki hálózatokba szállító ügynökséget bízott meg vele. A fővárosi elitértelmiség így csak véletlenszerűen, a legalsó polcokat böngészve, avagy a könyvesboltok sarkában, homályba burkolódzó papírgerincek útvesztőiben vagy később a leárazott bűnügyi és romantikus regények színes kavalkádjai közt találhatott volna rá a könyve. Nem csoda, hogy Einhart kutatása alapján a megjelenést követőn egyetlen kritika említette csak a könyvet, közepesen érdekes próbálkozásnak minősítve a művet.

Einhart maga egy vidéki nyaralás során bukkant rá, a divatos fürdőváros antikváriumában. A későbbi visszaemlékezéseiben pontosan felidézi a pillanatot, ahogy a karcsú, halványkék, puhaborításos kötet a kezébe kerül, először belelapoz, majd ijedten a kihulló, rosszul ragasztott hatodik oldal után kap. Valami megmagyarázhatatlan izgatottság lett úrrá rajta, és még aznap éjjel, a szállodai szobában elolvasta a könyvet. Azonnal tudta, hogy kincsre lelt, egy igazi remekműre, melyet fel kell emelnie a fénybe.

Először csak óvatos ismertetőkkel, kritikákkal, cikkecskékkel kezdte a harcot. Perel egy-egy motívumára, a rendkívül izgalmas történetbonyolításra vagy a főhős különös, összetett, inkább kegyetlen és gonosz, semmint szimpatikus karakterére irányította a figyelmet. Az irodalmi lapokban, internetes művészeti portálokon elhelyezett írásai csak előkészítették a terepet a nagy mű előtt, melyet Einhart három évvel Perel könyvének olvasása után jelentetett meg. Az Elfeledett álmok című tanulmánykötet egyértelmű és egyetlen célja Perel irodalmi rehabilitációja. Einhartnak sikerült rávennie kiadóját, hogy viszonylag nagy csinnadrattával reklámozza a művet, sőt, még azt is elérte, hogy a szinte már fellelhetetlen alapkönyvet is ismét kiadják. Sajtótájékoztatók, vidéki felolvasások, tévé- és rádióinterjúk tucatjaiban reklámozta Perel és saját művét. Mindenhol, minduntalan elismételte könyvének következetését: Perel a század egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb alkotója volt, a Nappali álmok, pedig a nemzet irodalmának csúcsa. Újbóli elfelejtése végzetes és tragikus tévedése lenne.

Sajnos az elkövetkező események nem őt igazolták. A hirtelen feltámadó kritikai visszhang egyértelműen elutasító volt Perelt illetően. Einhart szerint a kritikusok ezzel csupán a korábbi vakságukat kívánták takargatni. A legtöbb írás azonban szövegszinten szétcincálta a regényt, elemezve hiányosságait, gyengéit, és kimondva kimondatlanul de meghozta a végső ítéletet – a legjobb esetben is közepes írás, méltó a feledésre, melyben eddig rejtőzött.

Einhart válaszkritikáiban kétségbeesetten védte a védhetetlent, próbált ellentámadásba lendülni, hogy legalább keserű utóvédharcot folytathasson – ám érvei süket fülekre találtak, meglátásait nem kommentálták, igazi vita, párbeszéd a műről nem alakult ki. Perel regényét másodszor és immár öröke is megbuktatta a közvélemény, és fél év elteltével senki nem is emlékezett már rá. Egy év múltán az újra kiadott művet az ötven százalékos leértékeléssel reklámozó utcai árusoknál lehetett kapni.

Einhart vigasztalan lett. Úgy érezte, ahogy ezt a nyomozó a balesetig szorgalmasan vezetett személyes naplóbejegyzéseiből idézte, hogy élete fő küldetése kudarcba fulladt. A világ értékítéletébe, reális döntéseibe vetett hite omlott össze. Azt kellett hinnie, hogy a világkép, mely őbenne megtalálható, olyannyira egyedüli és szuverén, hogy emiatt nincs helye ebben a valóságban. K.-ra akart hasonlítani, a nappali álmok főhősére, erre a könyörtelen, összetett morállal rendelkező hidegvérű gyilkosra, aki a módszerekben nem válogatva félreállítja a neki nem tetszőket.

Semmi nem utal öngyilkossági szándékra a naplóiban. A valóság igazságosságában való kételkedése talán nem több értelmiségi nyavalygásnál. Ezért is tekinthető a nyomozó szerint egyértelmű balesetnek az, hogy a sztrádalehajtó betontámfalának rohant autójával, az anyósülésen a Nappali álmok egy példányával. Súlyos fejsérülése miatt Einhart kómába esett, az orvosok lemondtak róla. Felesége egy ideig kitartott, de fél év után mind jobban elmaradt a beteg ágya mellől. Egy év múlva egy másik férfi karján látogatta meg az eszméletlent. Sem ő, sem a másik férfi, se az orvosok nem számítottak arra, hogy Einhart felébred valaha is.

De felébredt.

Két és él év múltán a kritikus egyik pillanatról a másikra magához tért. Hosszú rehabilitáció és egy keserves válás várt rá. Arcának jobb fel és jobb keze örökre béna maradt, bal kézzel újrakezdett naplóbejegyzéseiből kitűnik, hogy szívét valami nagy félelem vagy teher nyomta.  A felépülés során pszichológusi ellátást kért a kórháztól. Az ülésekről jegyzeteket készített, ezeket a napló szövedékébe illesztette. Kiderül belőlük, hogy a kóma alatt látomásai voltak. Egy rosszul megvilágított szobában ült egyedül, mintha az emberiség utolsó élő képviselője lenne, és egyszer csak kopogtak az ajtón. Az idegen, aki igenjére belépett, ismerős volt neki, de csak lassan ébredt rá, hogy K. az. A Nappali álmok főhőse. A képzelt látogató elmondta neki, hogy mi történt, hogy kómába van, és hogy elméje rab lett itt, a valóság és a képzeletbeli világ közti határmezsgyén. Azt is elmondta, hogy ő vissza tudja segíteni Einhartot az életbe, cserébe azonban kér valamit. A kritikus kíváncsian várta a folytatást, mire K. a maga keserű és keresetlen módján kibökte, hogy életerőre van szüksége, mellyel képes lenne meghódítani a valóságos világ irodalmát. Kifejtette, hogy az Einhart által biztosított energia segítségével meg tudna jelenni bizonyos módon a valóságban, és képes lenne arra, hogy Perelt és a saját karakterét halhatatlanná tegye, ha úgy tetszik, befejezze, megkoronázza Einhart munkáját. A dolog szépséghibája csak az, hogy az életerő, melyet Einharttól kap, kitolja a beteg férfi kómába töltött idejét. Minél többet vesz el tőle, annál hosszabb ideig marad a szobában. Ám ígéri, amikor már elegendőnek ítéli az elvégzett munkát – kinyitja a szoba ajtaját, és Einhart felébred.

A kritikus és később az őt kezelő pszichológus azonnal lefordította az analízis nyelvére a látomás szavait: a sikertelenség, a bűntudat és a megfeszített munka számlájára írták a jelenséget. Einhart beszámolt róla, hogy miután elfogadta az alkut, a jelenés megragadta kezét. Az érintés nyomán a testét átjáró borzongás pokolian valóságosnak tűnt – a pszichológus ezt a kórházi szobában naponta szellőztető nővér számlájára írta.

K. a kóma alatt minden nap visszatért, és energiát vett el a kritikustól. Einhart lassan hozzászokott a ritmushoz, katatón várakozásba süppedt. Ezalatt az idő alatt egyetlen egyszer sem próbálta meg kinyitni az ajtót, melyen K. belépett. Párszor megkérdezte, K.-t, hogy mihez kezd a tőle kapott erővel, de a másik nem válaszolt, csak fölényesen és kegyetlenül mosolyogott.

Egy sokadik napon aztán, írja Einhart a naplójába, K. nem fogta meg a kezét, hanem ehelyett udvariasan meghajolt, majd szélese tárta a szobácska ajtaját. Az üzlet, melyet köttetett a végéhez ért – mondta. Einhart szabadon távozhat. A kritikus felállt székéről, biccentett K.-nak, majd kilépett az ajtón, bele a fénybe, hogy beleessen az ágyon fekvő, félig béna testébe.

Miután feltárták a látomás minden aspektusát, a kiváltó okok szövevényes struktúráját, a pszichológus elengedte Einhartot, mondván, térjen vissza munkájához, de ne foglalkozzon többé Perel regényével. Nagyjából ekkor ért véget a kórházi rehabilitáció is. Einhart a csodálatos felépülése óta a közérdeklődés célkeresztjében volt, így egy divatlaptól nagyon kedvező ajánlatot kapott szinte azután, hogy kilépett a kórház kapuján. A lektűrök és szenzációs világsikerek félhasábos ismertetése mellett maradt ideje a valódi irodalomra is. Elhatározta, újraolvassa a világirodalom gyöngyszemeit, hogy visszatérjen az igazi munkába vetett hite. Később leírta naplójában, hogy a valódi ok az volt, hogy Perel művét friss szemmel és olvasattal összevethesse a valóban nagyra értékelt auktorokkal.

Az első rémisztő felismerés az Anna Kareninánál villant belé.

A regény bizonyosan más volt, mint az, amit utoljára fiatalkorában, érettségi előtt elolvasott. Ebben a könyvben Anna hirtelen visszakozik, és nem veti magát a vonat elé. Helyette az állomás melletti parkba siet, ahol egy padon összeomlik, sírni kezd. Magas, sötét hajú idegen telepszik mellé, és vigasztaló beszéd elegyednek. Anna elmondja neki minden bánatát és keserűségét, mire az idegen levezeti neki, finom és kegyetlen logikával elé tárja, hogy a legtöbb, amit tehet, hogy elvégzi, amire készült. Anna erőt merít az évelésből, visszamegy az állomásra, és a vonat elé ugrik. Einhart azonnal és rémülten utánanézett Tolsztoj legjobb, a művel foglalkozó főbb kritikusainál – de mindenhol ott volt az idegen ördögi, messianisztikus és fausti karaktere.

A következő meglepetés a Vörös és feketében várta. Julien a templomba lépve nem találja de Rénalnét. Már majdnem feladja tervét, és a pisztolyt a szenteltvíztartóba ereszti, mikor egy sötét, magas idegen lesz a segítségre, aki megmutatja neki, hogy a nő az egyik oszlop mögött térdel.  

Ezek után nem csodálkozott, hogy Meurseault, aki a napszúrástól elájul a parton a Közönyben, egy idegen locsolja életre, majd bátorítja a végzetes lövésre, hogy Rastignac mentora a fogadóban lakó fekete, magas férfi és nem Vautrin, hogy Emma Bovaryt valójában egy harmadik, szívtelen és számító szerető kergeti az öngyilkosságba. 

Bármelyik nagy regényhez nyúlt, mindenhol ott volt a magas, szigorú és kegyetlen arcú férfi, mint a gonosz és sötét események mozgatórugója. Mindenhol ott volt K.. És ami a leginkább furcsa volt Einhart számára, sehol, semmilyen formában nem talált utalást arra, hogy a regénye szövetét valahol, valakik megváltoztatták. A világ úgy tett, mintha K. mindig is létezett volna a szövegekben. Végigjárta a világirodalom nagy műveit és ölt, rontásba döntött, hazudott, kegyetlenkedett – egyszóval beírta magát az irodalomba. Einhart rettegve vonta le végkövetkeztetését naplójába – vagy megőrült, vagy az, amit a kómában látott, az valóság volt, és K. a tőle kapott energiával valóban azt tette, amit ígért, és megváltoztatta az irodalmat.

Utolsó naplóbejegyzése szerint a kritikus elhatározta, hogy egy tanulmányban publikálja különös felfedezését. Az elejétől, a kómától egészen a mesterművek rémült vizsgálatáig leír mindent, és az emberek elé tárja az igazságot. Valahol kell lennie egy hozzá hasonló olvasónak, aki emlékszik a K. előtti irodalomra. Emlékszik a tiszta művészetre, mely mentes a fertőtő betegségtől, amit ő szabadított rá e nagyszerű szövegekre.

Soha nem tudjuk meg, mennyire jutott művével. A nyomozó a házkutatás regiszterében nem talált félbehagyott iratanyagot. Miután végigolvasta a naplót, ő maga is átnézte a halott Einhart szobáit, íróasztalát – de a nagy leleplezésnek nem akadt nyomára. A nyomozó levonta a következtetést: rablógyilkosság történt, és a gyilkos egyedül a készülő írást vitte le. A naplóhoz nem juthatott hozzá, mert azt Einhart valami csodás megérzés okán halála előtt pár nappal postán megküldte a rendőrségre – így jutott a nyomozó kezébe.

Tény hogy Einhartot egy esős májusi napon fojtották meg lakása előszobájában. Gyilkosát ismerhette, mivel a záron nem voltak betörésre utaló nyomok. A gyilkos szinte észrevétlenül jött és távozott – csak egy utcai kamera homályos, elmosódott képe adott róla némi információt. A nyomozó pontosan leírta, mi látható a szemcsés, ki tudja meddig vizsgált felvételen: egy magas, fekete hajú idegen távozik sietve a gyilkosság helyszínéről. Kezében fehéren világító lapok csokra.

A nyomozó jelentése itt zárul, így a valóban rémisztő végkövetkeztetés már nem képes levonni. Talán jobb is, hisz elöljárói egy ilyen típusú vad elmeszülemény nyomán komoly megrovásban részesítették volna. Ugyanakkor mi, akik ezt szöveget alkotjuk és írjuk, talán szabadon és büntetlenül megtehetjük azt, amihez neki nem volt már mersze.

Tegyük fel hát, hogy Einhartnak igaza volt. Mindaz, amit átélt, valóságosnak bizonyulhat. Monte Christo grófját egy titokzatos, fekete hajú idegen leplezi le a regény végén. K. bejutott minden nagy mű szövegébe, és megfertőzte azokat. K. a képzelet és szó világában szabadon mozoghat, és megtehet bármit. 

Így már csak egy nagyon fontos talány marad: mit jelent az, mit igazol, mire utal, hogy Einhart halála előtt naplóját a rendőrségnek postázta? Mit tudott meg világunkról, ahol Raszkolnyikovnak a gyilkosságokban egy magas, fekete hajú férfi segédkezik?

 

vége  

 

Szólj hozzá!
2012. március 07. 22:37 - Valmont

Korai zsenge

Nos, ez is egy régebbi anyag. Van benne valami kamaszos egyszerűség és báj. Főképp egyszerűség - nem akar többnek látszani egy horrornovellánál. Ilyeneket olvastam volna szívesen kamaszkoromban, de helyettük csak a Galaktika volt. Később tanárként néha kaptam valóban kamaszos írásokat. A mindent elmondás vágya és a egocentrikus és kritika nélküli önértékelés rányomta bélyegét ezekre a dolgokra. A jó író mindig valakinek ír. A kezdő író az egész világnak ír, mert nagyon híres akar lenni. A zseniális író önmagának ír, de az mégis egyetemes lesz. A baj az, hogy igazán soha nem tudod, hogy épp hol tartasz a három közül.

Norton összeszedi magát

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása