Ez ennek a befejező része.
Raszputyin
menyasszonya
Második
– Nemcsak az időről van szó. Azt még megérteném. Hogy minden változik, és szürkül és porlad. Más van itt. Olyan, mintha egy vastag, nehéz anyag ült volna a városra, lerakódna mindenkire, mint a veríték az arcokon egy nagyon meleg napon. – Vukán elhallgatott, kereste a szavakat, aztán legyintett, és felhajtotta a pohár alján vöröslő bort, majd a poharat letette a járdaszegély mellé. – Nehéz megfogalmazni. Azóta megvan bennem ez az érzés, hogy visszaköltöztem, egy, nem, másfél éve. Kapóra jött, hogy anyámék vettek egy nyaralót a Balatonnál, és lementek oda, így üresen állt a lakás, amikor eljöttem a seregtől. Igen, ennek már másfél éve.
Kint álltak az utcán, a patakparti kisvendéglő cégére alatt. Szeptember vége volt, és alkonyodott, de még meleg és száraz volt a levegő. Stix megigazította nyakkendőjét, majd kivette a csomag cigit zsebéből, és rágyújtott a második szálra. A vendéglő nyitott, muskátlis ablakaiból sűrű beszélgetésmoraj szűrődött ki rájuk. Tőlük pár méterre két volt lányosztálytársuk bújt össze, vékony, illatos füstű cigarettát szívtak, és halkan de izgatottan egykori szerelmekről sugdolóztak.
– Szerintem ez törvényszerű. Hogyha ennyi ideig távol vagy – jegyezte meg Stix a földet nézve. – Én havonta, kéthavonta jövök csak, és pár napra. De nekem nem jött át ez, amit mondasz. Csak az, hogy lassan minden megváltozik. Tíz év nagy idő.
– Nem érted – nézett rá keserűen Vukán, és közelebb is lépett. Stix elfordította a fejét. – Nem a változásról van szó. Valami történt itt. Az emberek…– széles mozdulattal körbekaszált, a cigaretta szikrákat húzott a levegőbe. – …mások lettek. Furcsák. Idegenek. Mintha már egy másik faj élne itt. Amikor megyek valahova, a hivatalba vagy a segélyért vagy csak a boltba, azt érzem, idegenek közt járok, akik úgy néznek rám is, mint egy idegenre. – Vukán még közelebb lépett, vállaik összeértek, és halkabban folytatta: – Úgy érzem, hogy amikor elhaladok mellettük, és a hátam mögé kerülnek, akkor csak bámulnak rám, vagy összesúgnak. Mint ezek – fejével a volt osztálytársak felé intett. – Úgy érzem, hogy figyelnek, mintha én lennék egy idegen lény, nem ők, és bármit teszek, furcsállják és arcokat vágnak, és kelletlenkednek. Olyan, mintha üldözött lennék a saját városomban, egy kívülálló. Érted ezt?
Stix hátrált tőle egy fél lépést, de a másik észre se vette, csak bámult az arcába, majd hirtelen így folytatta: – Nem mertem erről beszélni senkivel, a szüleimnek se mondtam, te vagy az első, akinek elmondom, mert te nem tartozol ide.
– Pilével se beszéltél róla? – kérdezte óvatosan Stix.
– Vele aztán végképp nem! – csattant fel Vukán. – Ugyanolyan, mint a többi. Csinálja ezt a számítógépes boltot, és odáig van magától, hogy mennyire jól megy neki. De egyébként ugyanolyan, mint a többi. Ugyanolyan furcsa, hideg, kiszámíthatatlan. Nagyon megváltozott, meg fogod látni, ha egy kicsit többet dumálsz vele.
– Tényleg, hova ment? – nézett körbe Stix.
– Elmentek Unicumért. Odabenn elfogyott – válaszolt Vukán, majd újult erővel így folytatta: – És ez az egész, hogy így érzek, ez kiborít, mert persze, hogy azt hiszem, hogy én őrültem meg, de nem, nem így van, mert a várossal van baj, itt van iszonyatosan nagy baj. – Eltűnődött, majd valami eszébe jutott: – Menj el majd egy játszótérre. Már nem ma, mert mindjárt este van. Holnap. Délelőtt. Nézd meg, mit csinálnak a gyerekek. Mindig ugyanazt játsszák. Van egy, egy szerencsétlen, akit kijelölnek, és őt kergetik. És ha megfogták, akkor leteperik, lefogják a földre, és úgy tesznek, mintha a szájába, érted, a szájába raknának valamit. – Elhallgatott, várakozásteljesen nézett Stixre, aki megvonta vállát.
– A gyerek furák. Csinálnak fura dolgokat máshol is.
– Aha – bólintott Vukán gúnyosan. Sápadt, sovány, éles arcán feszült a bőr, és most járomcsontoknál kis is pirosodott. Régi ballagási öltönyét viselte, mely fényes volt a térdén, ingje rosszul volt betűrve kerekedő pocakja alá, nyakkendőt nem kötött, és lenőtt, zsíros hajával úgy nézett ki, mint egy nem túl sikeres, alkoholista rockzenész. – Lehet, hogy csinálnak máshol is mindenféle fura dolgot a gyerekek, de itt, a városban minden játszótéren ugyanezt játsszák. Mindenhol. Leellenőriztem.
– Komolyan? – kérdezte Stix, és a földre dobta a cigarettacsikkjét, majd elnyomta, nagyon alaposan széttaposva a szűrőt és a parazsat. – Végigjártad a játszótereket?
– Igen, végig – jött a dacos válasz. Aztán hirtelen eszébe jutott valami: – Vagy ott van a bank. Bemegyek a bankba. Van egy nő, aki a számlavezetésen ül, és akkor, amikor én megyek be, szó nélkül feláll, és helyette jön egy másik nő, az kezd el velem foglalkozni. Negédes, meg minden, játssza, hogy milyen kedves, de közben folyton fürkészi az arcomat. Ez is előfordul szerinted máshol?
– Nem, ez nem – ismerte el Stix.
Vukán a járdaszegélyt kezdte rugdosni, de olyan erővel, hogy cipője orrán fehér karcok jelentek meg. – És ez még nem minden. Ott van a piac például. Van egy termelő, ilyen sajtokat csinál, és mióta visszajöttem, minden hétvégén nála veszem a sajtot, minden hétvégén, érted? Odamegyek, és veszek húsz deka tehénsajtot, mert ilyen jó, vizes, tömör sajtja van, és nem érezni az istállószagot, és minden egyes alkalommal végigmér, és látom rajta, hogy nem ismer meg, fogalma sincs ki vagyok, sőt, gyanakszik, hogy valami ellenőr vagyok, mert nekem mindig kiállít kézzel egy számlát, soha, senkinek nem ír számlát, de nekem mindig ír számlát, és azzal együtt adja át azt a kurva sajtot – a végére már egészen hangosan beszélt, ezért Stix a karjára tette a kezét: – Csöndesebben – kérte, és körbenézett, de a két lány vagy inkább nő, a két volt osztálytársuk már visszament az étterembe a tízéves érettségi találkozóra.
– Jó van, jól van – nyugtatta magát és Stixet Vukán, és arrébb sétált, leszakított és sárguló gazt a patakpart senkiföldjéről, majd rágcsálni kezdete a végét.
– Tudod mire gondolok? – kérdezte aztán még mindig feszült, de üresen csengő hangon. Stix a fejét rázta. Fejük felett és végig az utcán rebbenve életre keltek az utcai lámpák, ezüst fényük, mint hó hullott arcukba.
– Azt gondolom, az egész miattunk van.
– Ezt hogy érted?
– Tudod te azt.
Sokáig nem szóltak, aztán Stix bólintott: – A sír.
– Igen – Vukán kiköpött egy növénydarabot majd felsóhajtott. – Azon a nyáron csináltunk valamit. Mikor kiástuk, és én hozzányúltam. Emlékszel? – élesen Stixre nézett, aki bólogatott. – Pile már nem is emlékszik. Vagy azt mondja. Szóval akkor történt valami. Mondtátok, hogy mossak kezet, miután megfogtam azt a …koponyát. És én elfeledtem. Nem mostam meg a kezem. Hazajöttünk, és hazahoztunk valamit. Lehet, nem is a kezünkön, nem tudom. Lehet, bennünk volt. Hazahoztuk, és az elterjedt, előbb a családunk, aztán a szomszédjaink majd az egész város, ebben a völgybe szorított egész nyomorult kis város megfertőződött.
– De mivel? – kérdezte Stix szinte kíváncsian.
Vukán nem válaszolt mindjárt, az utca sötét ívébe, hajlatába meredt, ahonnan kisvártatva hangok kéltek. – A lénnyel. Azzal. Amit Raszputyin menyasszonya hozott ide – mondta csöndesen. – Jönnek Piléék. Bemegyek vécére.
– Veled tartok – indult meg Stix is. Odabent a zaj tetőfokra hágott. Az ilyen találkozók törvénye szerint apró, párfős csoportok alakultak ki a néhai osztály baráti kapcsolatai alapján. Ezek most asztalszélekre szorulva beszéltek és magyaráztak és nevetgéltek a poharaik felett. Itt-ott mécsesek derengtek, cigarettázni csak a hátsó, kerti részen vagy az utcán lehetett, mégis fojtó, meleg és párás volt a levegő. Átnyomakodtak az asztalok közt, majd bemenetek a vécébe. Míg vizeltek, Vukán valami ismétlődő dallamot fütyölt. Stix megmosta a kezét, majd a tükörbe bámulva tanulmányozta magát. – Mutatok valamit – szólt Vukán mögüle. Hangja ismét feszült és sötét volt. Stix lassan, óvatosan megfordult. Vukán már felhúzott sliccel állt a piszoár mellet és ingjét gombolta. Óvatosan lehúzta vállán, majd derekára engedte, és megfordult.
– Ó – nyögte Stix.
– Gyere, és érintsd csak meg – kérte Vukán. – Nézd meg, milyen mélyek. Milyen valódiak.
Stix odalépett, és a vágásokhoz nyúlt, tétován, és megtapintotta az egyik sebet. Vukán összerándult.
– Még fáj? – kérdezte Stix elkapva a kezét.
– Már nem. Csak az idegek.
– Miért csináltad?
Vukán felhúzta ingjét, és gombolni kezdte: – Hogy kiűzzem magamból.
– Azt? – hitetlenkedett Stix. Vukán bólintott: – Igen. Bennem is bennem volt, éreztem, hogy mind jobban elterjed, még a seregben, és aztán azt mondtam, ebből elég. Szereztem egy ostort, megrövidítettem, és azzal…
Nem fejezte be, elfordult, begyűrtre nadrágjába az inget, majd a csaphoz ment, közben végignyomakodott Stix mellett a szűk kis helyen. – Kérlek, Pilének erről egy szót se. Ne lenne jó, ha tudná, hogy tudok dolgokat. Róluk.
– Szerintem ez…– kezdte Stix, de Vukán szó nélkül otthagyta őt a húgyszagban.
Stix később a sarokban vette észre Pilét, aki a lába mellett tartott unicumos üvegből lopva feltöltötte poharát, majd felhajtotta az italt, és gyógynövényes lehelettel fordult felé, amikor becsusszant mellé a hosszú lócára: – Na, mi van, öreg, milyenek a csajok? Jól megöregedtek, mi?
Stix vállat vont: – Lesz még rosszabb is, nem?
Pile bólintott, a poharát Stix elé tolta: – Kérsz?
– Csak egy kortyot.
– Végre. Itt senki nem szereti az Unicumot. Vagyis a csajok nem. Legalább mi tartsunk össze.
Stix várt, míg kitölti, aztán megköszönte, elvette, és egy hajtásra megitta az italt. Melegebb volt, a kellemesnél, de azért jól esett neki. Megtörölte a száját majd így szólt: – Beszéltem Vukánnal.
Pile felkapta fejét, összeszűkülő szemmel végigmérte, aztán csalódottan így szólt: – Jaj, ne. Neked is elkezdte nyomni a hülyeségeit, ugye?
– Mire gondolsz?
– Tudod te azt.
Egy pár másodpercig egyiken se szóltak, de Stix bírta kevésbé, és őt érdekelte jobban a dolog, ezért megtörte a csendet: – Mondott érdekes dolgokat. Arról, hogy szerinte valami baj van a várossal. Hogy a gyerekek olyasmit játszanak, ami ilyen inváziós amerikai filmekre emlékeztetik őt. Hogy a piacon egy ürge folyton számlát ad neki, noha mindig nála vásárol. Mintha törlődne a memóriája. Vagy a bank, hogy a bankban egy nő kerüli őt, mintha haragudna rá vagy félne tőle.
– Vukánnak üldözési mániája van, és ennek megvan az oka, maradjunk ennyiben, jó? – csattan fel ingerülten Pile.
– Miért maradjunk ennyiben? – kérdett vissza szelíden Stix. – Szerinte az egész amiatt van, amit mi csináltunk. Odafenn a hegyen, a sírral.
– Milyen sírral? – értetlenkedett Pile.
– Raszputyin menyasszonyának a sírjával. A szeméttelepnél. Nyitva hagytuk. Sőt, Vukán megfogta a koponyáját.
Pile befelé figyelt, mint aki emlékezni próbál, aztán megvonta vállát:– Lehet. Nem emlékszem. de ettől függetlenül, lehet, hogy emiatt van valami baj vele. Vele, és nem a várossal.
– Nálam ugyanolyan esélye van mind a kettőnek. Tudod, hogy világéletemben a sci-fi és a horror volt a gyengém – jegyezte meg Stix könnyedén, de közben Pilét figyelt. Az ismét töltött magának, majd az üveget visszaengedte a lábához, és a poharát két keze közé fogva bólintott: – Értem. Akkor nézzük, melyikünk tud meggyőzni. Nézzük a tényeket.
– Nézzük – hagyta jóvá Stix.
– A srácok a játszótéren csak egy nagy népszerű animét, egy japán rajzfilmet…
– Tudom, mi az az anime.
–…játszanak újra. Az unokatestvérem történetesen ugyanezt csinálja, ha megyek hozzájuk, onnan tudom. Eben az animében van az, hogy a gonoszak megfertőzik a jókat a szájukon keresztül beengedve egy ilyen szellempárát a testükbe. Ez az egyik.
Ujjával mutatta is.
– A piacon a fazon: Vukán bizonyára ne említette neked, hogy mindenhova, a postára, a vécére, a piacra, szóval mindenhova ebben a kifakult öltönyében mászkál, nem tudom miért, ne kérdezd. Még szép, hogy az árus folyton ad neki számlát, mivel gondolom, azt hiszi, hogy adóellenőr. Ez a másik.
Stix bólintott a két ujjra, és türelmesen várt.
– A nő a bankban…– Itt Pile keserűen elmosolyodott, majd fejét rázta. – A mi nagyszerű barátunk elfelejti azt az apró tényt, hogy ő Mariann anyja. Aki a ballagás utáni nyáron meghalt autóbalesetben. – A terem belseje felé intett: – Beszéltek is róla, az elején.
Stix emlékezett, mert felszisszent, és lesütötte szemét.
– Persze, a nő emlékszik Vukánra, és nyilván előjönnek benne az emlékek, és nem akar a lánya volt osztálytársával dumálni, ezért helyettesítik folyton. Velem is ezt csinálja – vont vállat Pile, majd harmadik ujját is kinyújtotta a másik kettő mellé: – Ez a harmadik. És a negyediket nem szívesen mondom. Csak ha készen állsz rá.
Stix felsóhajtott, majd körbenézett. Nem látta Vukánt, nem volt hallótávolságon belül, ezért így szólt: – Gondolom, ez keményebb lesz.
– Igen, haver. Az lesz – jegyezte meg csöndesen Pile, és az italába bámult.
– Mondjad.
– Arról, hogy miért érzi olyan szarul magát, mióta visszajött. Biztos neked is elmesélte, úgy érzi, mintha a városban mindenki figyelné. Mintha összesúgnának a háta mögött. Mintha idegen volna.
– Igen, ezeket mondta – hagyta jóvá Stix, mire Pile zord elégedettséggel bólintott: – Aha. Hát igaza van – Majd eszébe jutott valami: – És a korbácsolás nyomait is megmutatta, ugye?
Stix csak kis késéssel nyögte ki: – Igen.
– Mert azzal kezdődik a sztori. Hogy ő mivel magyarázza, miért van a hátán, az egy dolog. De egy haverom, aki ott volt, egy laktanyában vele, elmondott egy-két dolgot – folytatta Pile, majd lejjebb vitte a hangját: – A korbácsolásról, és arról, mért kellett olyan sietősen távoznia a seregből.
– Miért? – kérdezte Stix megnyalva száját.
– Mert meleg. Homokos. Buzi – sorolta Pile könyörtelenül.
– Ki? Vukán? – válaszolt döbbenten Stix.
– Csöndesebben – nézett körbe Pile, aztán hozzátette: – Bár már úgyis mindenki tudja.
– Azt mondod, hogy nem is magát korbácsolta meg…– kezdte Stix döbbenten.
– …szerintem nem – bólintott Pile. – Szerintem rájöttek, és így jelezték neki, jobb, a lelép. Vannak ott durva dolgok. Elég sokára derült ki amúgy. Szép karrier várt rá. De aztán elkúrta, szó szerint. Azt mondják, a seregben megesik, hogy valaki átfordul. Bár én mindig éreztem benne valami furcsát, amikor csajozott, akkor is benne volt ez az opció a viselkedésében. A lényeg, hogy egy katonatársával egymásba gabalyodtak. Egy ideig titkolták, aztán a másik srác öngyilkos lett. A haverjai pedig Vukánt hibáztatták, meg azt gondolták, hogy ő vitte bele a másikat is, szóval ő fertőzte meg. És aztán megtámadták, lefogták és…
– Ezek után leszerelt – fejezte be Stix.
– A helyében én is ezt tettem volna – hagyta jóvá Pile. – Hazajött, de a pletykák vele jöttek. És persze, hogy összesúgnak a háta mögött. Persze, hogy furcsán néznek rá – bizonygatta Pile, majd észbe kapva felemelte negyedik ujját. – Ez minden, hidd el. Nincs itt semmi misztikum, nincs itt semmi sír, semmiféle halott menyasszony. Csak a kisszerű, kellemetlen és kínos élet, ami elsodort mindannyiunkat.
Éjfélkor, mikor a találkozó végleg oszlásnak indult, megdördült az ég. Ők hárman már nem sodródtak egymás mellé, mindenfelé, kisebb csoportokban beszélgettek, búcsúzkodtak. Az égen fekete viharfelhők tornyosultak, de előbb csak hideg, nedves szélrohamok jelezték a vihar lehetőségét, majd mikorra Stix hazaért, anyjáék kertvárosi házának kapujába, lezúdult az eső is. Sietve bement, benézett hortyogó szülei sötét hálószobájába, aztán felóvakodott az emeltre, az egykori szobájába. A falon, körben elárvult könyvei várták, olyan fantasztikus és horror regények, melyeket már nem vitt magával új életébe. Szinte számított rá, mégis összerezzent a telefoncsörgésre. – Igen, tessék? – kapta fel a kagylót.
– Nem is tudtunk rendesen elbúcsúzni – jött át a vonalon Vukán zavart, részeg hangja. – Nincs kedves átugrani? Megiszunk még valamit.
Stix a kelleténél hosszabb ideig várt a válasszal, hallgatva az eső kopogását a tetőn. – Ne haragudj, de fáradt vagyok. És holnap reggel vissza kell mennem a Pestre.
Vukán kivárt, majd keserűen leszögezte a tényt: – Beszéltél Pilével, ugye?
– Igen, beszéltem – hagyta jóvá Stix, de sietve hozzátette: – Nézd, én nem…– ám ekkor Vukán letette a kagylót.
– Ki volt az drágám? – jött fel a lenti sötétségből anyja aggódó, álmos hangja.
– Senki – válaszolt Stix végigdőlve keskeny ágyán, és így is gondolta.
Harmadik
Másnap reggel majd, ahogy a vonat kifut a vasszagú állmásról, és elindul a keskeny völgybe vágott nyomvonalán, a régi raktárak, koszlott garázsok, bontási törmelékkupacok, fa lerakatok, sóderhalmok, autógumi temetők, olajos javítóműhelyek közti résen, Stix ki fogja dugni a fejét az ablakon, és beszívja a reggel párás és füstös levegőjét, hogy elbúcsúzzon a várostól, mely olyannyira megváltozott számára, mégis olyan rémisztően ismerős minden sarok benne a múltból. És akkor, ahogy a vasút melletti gazos ösvényre pillant, látni fogja Pilét, ahogy a reggeli futástól kivörösödve egy félig kidőlt behajtani tilos jelzőtáblának támaszkodik, liheg, miközben arcáról veríték csöpög a szürke földre. Stix emelné a kezét, de végül nem szól neki, bár csak pár métere suhan majd el tőle. Nem szól, mert Pile mellett meglátja a kutyát, ami sötét, csillogó szemmel visszanéz rá, és Stix tudja, nemcsak sejti avagy érzi, hanem tudja majd, hogy ez a kutya ugyanaz a kutya, ami azon a nyári napon előjött a füstből és a szemétből odafenn a hegyen.
vége