horror


2015. június 24. 22:40 - Valmont

Őrjöngés

Még mindig a Városban vagyok, képzeletem, emlékeim, múltam soha ki nem fakuló, szomorú, nyomorult, mégis végtelenül egyszerű, esetlen, és egykor ártatlan városában. A leválás megkezdődött a költözéssel, amikor otthagytam, és máshol kerestem boldogulást. Ennek már húsz éve. Azóta minden megváltozott: az utcák, a helyek, a kocsmák, az emberek. De ha jobban belegondolok, akkor múlt el a nosztalgia, a visszavágyódás és főképp az ártatlanság, akkor sötétült el a város képe, mikor pár éve bekerült a hírekbe egy ámokfutó szörnyeteg, aki machetével gyilkolt egy abc előtt és bent a boltban is, ott, ahol néha - igaz ritkán -  én is vásároltam. Emiatt az állat miatt már nem tudok ugyanúgy gondolni a városra, mert az a hely, ami ilyen lényt kitermel magából, az nem lehet az én városom. Havonta többször is visszatérek még mindig, de már csak a család, az erdő, a hegyek miatt. A Városnak a fizikai világban számomra vége - de itt újraírhatom történetét tetszésem szerint.

 

Kolláthné haragja

 

 

„Minden város olyan gyilkost érdemel, amilyen,

de a rút városok gyilkosai gyönyörűek”

Hosszú  Kések, korai dalszöveg

 

Mindenkinek megvan a véleménye és emléke arról a forró júniusi délutánról, mikor Kolláthné haragja végigsöpört a városon, mint egy tomboló, erőszakos és izgága vihar. A legtöbben zavarba jönnek, ha ezekről az emlékeikről kell beszélniük. A filmekben a durva részek, amikor valaki gyilkol, mindig szépen megkoreografált jelentekben csúcsosodnak ki. A kamera mindig pontosan mutatja, amit látnunk kell. De Kolláthné tombolása tele volt zűrzavarral, lökdösődéssel, eleső, megbotló testekkel, törő csontokkal, szakadó sebekkel, lassú vérzéssel.

Mindenkinek van egy apró emléktöredéke arról a napról, amelyből hosszú és kínkeserves munkával összeállítható lenne a nagy egész, de az origó, a kezdet, hogy miért alakult ilyen rémesen az a délután a város lakosainak – az nincs meg sehol.

Kolláthné fél háromkor még az ágyban fekvő, szuszogó férje felett állt, és egy nagy, széles pengéjű kést tartott a kezében. A férfi fejénél, a kisasztalon három üres sörösüveg volt. A férfi izzadt, mert bár a redőnyök le voltak engedve, a lomha meleg így is elterpeszkedett alsógatyás testén. Kolláthné sokáig állt ott, egyszer még a kést is felemelte. Aztán felsóhajtott, és kiment a konyhába, ivott egy pohár vizet. Langyos volt a víz, mert a hetek óta tartó hőségben a csövek átmelegedtek a panellakás falaiban. A nő ezután az előszobába sétált, és csak nézte magát a nagy, egész alakos tükörben. Bő, sárga lebernyegruha volt rajta, mely eltakarta szétfolyó testét. Tésztás, egészségtelen arcán csak akkor látszott a pofon nyoma, ha valaki közel hajolt hozzá. Göndör, vörös hajára ráfért volna a dauer.

Mélyet lélegzett, majd bólintott, felvette retiküljét, kivette belőle az újságot, széthajtotta, aztán vaksin, sokáig kereste a hirdetést. Mikor meglett, félhangosan mormolta maga elé a szavakat, mintha varázsigét mondana: auratisztítás, hipnotikus terápia, stresszoldás, problémakezelés. Új: belső én felszínre hozása.

Összehajtotta az újságot, elrakta retiküljébe, majd kiment a lakásból. A kés ott maradt a konyhaasztalon.

A ház előtt gyerekek játszottak. Kolláthné feléjük se nézett, és úgy csinált, mint aki nem hallja, amikor a kopasz fiú félhangosan megjegyezte: szia, röfi. A többiek röhögtek.

Beszállt a kocsiba, ahol szinte elkábította a meleg. Letekerte az ablakot, majd elindult, óvatosan kilavírozott a lakótelepeket körülölelő útra, látszott minden mozdulatán, hogy gyakorlatlan sofőr. Mikor beért a belvárosba, egy piros lámpánál odalépett hozzá az a büdös hajléktalan, akitől úgy undorodott. Kolláthné sóhajtva felhúzta az ablakot. Máskor a vénember szó nélkül továbbment volna a következő autóhoz. Most azonban csak állt ott, és nézett be a nőre. Talán napszúrást kapott. A másodpercek elnyúltak, Kolláthné úgy érezte, évekig tart, míg zöld lesz. Mikor egyesbe tette a sebváltót, a férfi odakinn előrehajolt, és egy nagy sárga csomót köpött az ablakra. Kolláthné egészen megriadt a váratlan fejleménytől, hirtelen azt hitte, betört az üveg, kicsit félre is rántotta a kormányt, rádudáltak.

Alig talált parkolót a belvárosban a megadott cím előtt. Ahogy lehúzódott szélre, és kitette az indexet, egy nagy, sötét autó lassított mögötte, majd gyorsan beállt orral a kiszemelt helyre. Kolláthé először nem is értette, mi történt, aztán hátrafordult, és a sofőrre nézett, aki magasan, felette ült. Egy vékony, sovány, kopasz férfi volt, napszemüvegben, atlétatrikóban. Kolláthné kérdőn felemelte két kezét. A férfi rápillantott, majd válaszul felemelte jobbját, középső ujját kinyújtva. Aztán kiszállt, és még kiabált is valamit, talán, hogy húzz a picsába. A nő gázt adott, kisorolt, de figyelmetlenül, majdnem megint nekijöttek, dudáltak rá, mire ő elnézéseket motyogott maga elé.

Végül egy oldalsó utcában, jó száz méterre tudott csak megállni. Átvánszorgott az üzletek előtti felforrósodott betonon, és közben egy papír zsebkendővel izzadt homlokát törölgette. A világ körötte meleg, fény és zaj tombolásából állt. Délutáni csúcsforgalom volt a város belsejében, a hegyek közé beszorított főút felett vastagon megült a szmog.

A férfi rendelője a harmadikon volt, egy irodaháznak támaszkodó öreg, roskatag bérház saroklakásában. Csak hosszas csöngetésre nyitotta ki. Pecsétes atléta és pálmafás alsónadrág volt rajta, sovány, éhes arcán háromnapos borosta. Ahogy meglátta Kolláthnét, a fejéhez kapott: maga a háromórás, hú, elfelejtettem, hogy jön. Betessékelte a nőt a füstölőszagú lakásba, és egy zsúfolt előszobán át a félhomályos nappaliba kormányozta. Csüccs, mondta, és egy karosszékből kivett egy tányért, melyen halgerinc fehérlett. Mindjárt jövök.

Kolláthné nyögve leült, majd mélyet sóhajtott, és hátradőlt a széken. Körbenézett. A falakon japán metszetek reprodukciói és színes kendők derengtek, szemben vele egy házi oltáron Buddha arany szobra előtt mécsesek pislákoltak. A földön mindenhol könyvek, párnák, gyertyák, madártollak és kendők kavarogtak. Volt még a sarokban egy nagy, sötétbarna ruhásszekrény is, ami nagyon kirítt a környezetből.

Szóval, mi még nem találkoztunk, jött vissza a férfi, és kezét nyújtotta. Kézszorítása lágy volt és nedves. Milyen okból keresett fel, kérdezte, majd valami bonyolult jógaülésben leereszkedett Kolláthné elé egy párnára.

Magánéleti problémáim vannak. Motyogta a nő. És úgy érzem, már nem bírom tovább. Körbemutatott. Ezt. A férfi megértően bólogatott, borostáit vakargatta hosszú körmeivel. A létezés súlya, mondta lágyan, mindannyiunkat megvisel. Egy mély transzot tudnék javasolni, ahol feltárhatnánk a problémák gyökereit, aztán egy másik ülésen az aura... Én erre gondoltam. Vágott közbe Kolláthné, majd retiküljéből elővette az újságot, és a férfi elé tartva mutatta a sort. A belső én felszínre hozása – olvasta is jelentőségteljesen. A férfi egy ideig csak bámulta a hirdetést, majd megvonta vállát. Rendben van. Felállt, a ruhásszekrényhez lépett, kinyitotta, valamit keresgélt benne. Alapvetően ezt a kezelést nem nagyon kérik az ügyfelek, igaz, elég új dologról van szó, magyarázta közben. Tavaly voltam Kárpátalján, tanulmányúton egy Mesternél, aki sok mindent mutatott, az egyik ez volt. Adott hozzá egy…á, meg is van. Visszafordult, a kezében áttetsző üvegdarabbal. Hegyi kristály. Mondta a férfi, és visszaereszkedett a csöndben figyelő Kolláthné elé. Ez fog segíteni a külső réteg, a külső személyiség lehámlasztásában, hogy napvilágra kerüljön a belső éne.

Egész pontosan mi fog történni? Kérdezte Kolláthné kisé nyugtalanul. Nos, nagyon egyszerű, de ugyanakkor nagyon is bonyolult művelet ez. Magyarázta lelkesen a férfi. A hegyi kristály energiája vonzza a felületes, mindennapi énünket. Ez az a személyiségburok, melyet Maya, a teremtett világ színes forgataga olyannyira elbűvöl. És amíg a hipnózisban ez a személyiségtartomány belefeledkezik a csillogásába, addig a belső énje felszínre tud jönni mögüle, és elmondhatja nekem az igazi bánatát, hogy mi a gond, mi bántja, ilyesmi. A férfi egyik tenyeréből a másikba dobálta a követ, majd mikor véletlenül a földre ejtette, zavartan felkapta. Persze ez egy hosszadalmas, és precíz eljárás, nem mindig szokott az első találkozón sikerülni. Nem baj, rázta meg fejét Kolláthné, tudok jönni máskor is. Aztán észbe kapott, de menyibe fog kerülni, már úgy értem, egy alkalom.  A férfi szeme összeszűkült, mint egy rókáé a fényszóró csóvájában. Az első alakalom mindig azon a bevezető díjon megy, amit a hirdetésben írok. A többit majd meglátjuk, vonta meg vállát, majd előredőlt, és Kolláthné szemébe nézett, nos, belevágunk, felderítjük az Ön igazi személyiségét?

Kolláthné, aki eddig előrehajolva itta a férfi szavait, most sóhajtva hátradőlt székében. Nagyon kivannak az idegeim. Motyogta maga elé, azt hiszem, nincs már más választásom. Bólintott. Igen, vágjunk bele. A férfi elégedetten elmosolyodott, majd felmutatta a kristályt a nő arca elé. Akkor kérem, nézzen a kő mélyébe.

Kolláthné engedelmeskedett. Előbb bizonytalanul, majd mind határozottabban megjelent előtte egy lüktető, pulzáló fehér fény a kristály magjában. A fény hívogató volt, erős és meleg, és Kolláthné elindult felé.

A következő pillanatban ott állt a férfi felett, aki vérző fejjel kuporodott össze a szőnyegen, ne bánts, sikoltotta, de Kolláthné meg se hallotta, belerúgott. Nem öllek meg, mondta megváltozott, mély hangon, mert kiszabadítottál, de. Lehajolt, majd leguggolt, és a férfi arca elé tartotta a hegyikristályt. A kőről vércseppek hullottak a szőnyegre. Ezt elviszem, nem vagy méltó hozzá, te féreg. A férfi a szekrény felé mászott, közben egyik kezével fejét védte. Vigyed, persze. Elérte a szekrényt, felnyúlt, kinyitotta, majd bemászott, és magára húzta az ajtót, aztán kántálni kezdett. Jézus Krisztus, Szűz Mária, könyörgöm, szabadít meg a gonosztól, nagy Buddha adj erőt, hogy túléljem, Jézus Krisztus…

Kolláthné ott állt a szoba közepén, kezében a kristállyal, zavartan, kissé bambán. Körbefordult, mint aki most először eszmél, hol van. Mit tettem, suttogta, majd lenézett a kezében tartott véres kőre. Aztán arca elé kapta kezét, mert a kőből áradó fény ismét elborította.

A terepjáró mellett állt, és fél kézzel az ernyedt testet tartva másik kezével újra és újra rácsapta a kocsi ajtaját a sovány, atlétatrikós férfi arcára. A férfi a jármű magas küszöbére csúszott, fogai, orra széttörve, ferdén meredeztek elő véres húsából. Mi, nyögte, majd az aszfaltra esett. Valaki, egy nő a közelben felsikoltott. Újabb autó fékezett mellettük. Kolláthné nem törődött ezekkel, beszállt a terepjáróba, az indítókulcs a helyén volt. Ahogy megmarkolta a kormányt, véres kezeire esett a pillantása. Alkarja csupa karomolás volt, kisujja törötten, bénán lógott. Beléhasított a fájdalom és a döbbenet. Úristen, nyögte, mi folyik itt. A jobb kezében tartott kristályt kirakta a kormány feletti széles térre, rápillantott, és a fény ismét elnyelte.

A tompa puffanásra riadt, majd tolatásba kapcsolt, és ismét áthajtott valamin, aztán ismét előre, és ezt megcsinálta háromszor, nem törődve a mögötte, mellette dudálókkal. Valaki feltépte a kocsi ajtaját, Kolláthné belekarmolt az arcába, mire a másik üvöltve eltántorgott. Kolláthné kitámolygott a terepjáróból, és benézett a hátsó kerék alá. Egy összegyűrődött test vonaglott a földön, mint egy sérült bogár, Kolláthé érezte a bűzét, és ahogy a hajléktalan utolsókat rebbenő szemébe nézett, ismét feleszmélt. Én nem akartam, suttogta, és már hajolt volna le, hogy segítsen, hogy fogja a haldokló kezét, de eszébe jutott, a kristály, amit a kocsiban hagyott. Benyúlt érte, és ahogy megfogta, a fény átáramlott testébe, ugyanakkor hátulról rátámadtak.

Valami motozott alatta, izgatottan tekergett és nyifogott, mint egy kismacska. Kolláthné a játszótér melletti bozótos közepén ült. Ahogy körbenézett, nem látott, csak zöld leveleket, arrább, a bozótból kivezető szűk csapáson egy női test feküdt. Kolláthné lenézett maga alá. Bő ruhája alól két gyerekkéz nyúlt ki, az avart markolta. Háta mögött a gyerek lábai doboltak a földön. Kolláthné még jobban rányomta fenekét a nagy, kemény gyerekfejre, teljesen beborítva az orrlyukat és a csiklandós szájat. Valahol egy másik gyerek sikoltozott fájdalmában. A nő hirtelen megrázta magát, és felállt. Ellépett, és lenézett a mozdulatlan, kopasz fejű testre. Mi történt itt, nyögte, és öklébe harapott. Valami csillogott a fiú teste mellett. Távolról szirénázás hallatszott, a ház felől lábdobogás, ijedt, dühös asszonyhangok értek el hozzá. Lehajolt, felvette a kristályt a földről, és azonnal tudta, mi a teendője.

A férje fejét babusgatta, mikor ismét magához tért. Végigsimította a csatakos hajat, a ráncokat a homlokon, a nagy, húsos orrát. Aztán elmotozott az ajkakon, végül a halántékra tette ujját, finoman masszírozta. A férje mindig szerette ezt. Végül felállt, és a hajánál fogva magával vitte a konyhába a fejet. A bejárati ajtón jó ideje dörömböltek. Kolláthné nem törődött vele, a kiáltozással se. Ellenőrizte a gáztűzhely szigetelőszalaggal leragasztott kapcsolóját – továbbra is sziszegve dőlt elő a gáz a nyitott sütőtérből. A fejet a konyhaasztalra helyezte.

Kiment a nappaliba, és felvette a földről a kristályt, majd megkerülve a fejetlen testet, a fotelba roskadt. Hú, motyogta ez aztán durva nap volt. Valaki elkezdte feszegetni az ajtót, és közben kiabált, megöllek, te kurva, de az extra biztonsági vasalatok egyelőre kitartottak. Kolláthné lenyúlt a férje testéhez, a hátsó zsebből előbányászta cigarettáját és az öngyújtót. Aztán felállt, mert valaki az ajtón túlról ismét bekiabált, hogy rendőrség, nyissa ki. Kiment az előszobába, a nagy tükör előtt megállt, és fülelt. Az ajtófeszegetés hangja elmaradt. Utolsó felszólítás. Jött át egy szigorú hang az ajtó túloldaláról. Kolláthné kivett egy szálat a dobozból, szájába dugta. Aztán megnézte magát a tükörben. Mit tettem, nyögte, de csak egy pillanatig látta a nagydarab, véres, összekarmolt, tépett hajú nőt, mert utána egy gyönyörű, fiatal, izmos idegen, egy nem nélküli, meztelen és aranyhajú isten tűnt elé, aki kedvesen, bátorítóan mosolygott rá. Az idegen isten mondott valamit. Igen, suttogta Kolláthné, ez az. Ekkor rátörték az ajtót, de mielőtt benyomultak volna, meggyújtotta a cigarettát, és a fény, mely körülölte napját, végleg magába olvasztotta őt.

vége

  

Szólj hozzá!
2012. július 08. 19:55 - Valmont

Puszták népe

Jó kis szünet volt, nézem, június kilencedikei az utolsó bejegyzés. Közben volt egy hét szabadság, a tengernél, ami (a tenger) már nagyon kellett. Mostanában Kosztolányit olvastam, novellákat, és talán innen az indíttatás egy mesélő, egy felidéző/átélő karakterre. Ármány meg meg talán a Gaiman-képregényből, a Sadmanból szüremkedik be. Nagyon sok fordulat nincs a sztoriban, de a palóc történetek körébe jól illik.

 

 

Marakodipuszta

 

Akkoriban, azokban az időkben nem verték nagydobra a szörnyűségeket, mesélte Ármány a kávéját kavargatva. Nem írtak róluk az újságok, nem kerültek bele a tévébe – valahogy a hatalom, az örök Hatalom mindig elérte, hogy helyben maradjanak a gyilkosságok, ámokfutások, az erőszak tombolásának hírei. Az ember, tűnődött Ármány, talán ezért hajlamos azt gondolni, hogy régebben minden jobb volt, pedig dehogy. Ugyanolyan gonosz és kegyetlen volt a természetünk, tíz, ötven, száz, ezer éve is – csak elfelejtjük azt, ami akkor történt, amit meg nem felejtünk el, azt elnevezzük történelemnek.

Jó példa erre a marakodipusztai esetem. Akkoriban Nógrádban voltam könyvtáros, egy nagyobb bányászfalu művelődési házában. Hamarosan elterjedt rólam, hogy értek mindenféle egyébhez, a helyi értelmiségnek magam beszéltem a pszichológusi képzettségemről is. Főképp a helység orvosával, Szamossal diskuráltunk sokat a rossz mátrai borok felett a lélek rejtelmeiről. Ő mesélt nekem a falutól nem messze lévő tanya, Marakodipuszta hányatott sorsáról is. Népes család, Flintáék birtokolták, akiket a téeszesítés se tört meg teljesen. Hagyományos, nagy família volt, együtt élő nemzedékek sora, hol vasárnap, ebédkor még mindig közös tálból ették a gancát vagy a gulyás, és mindig a férfiaknak jutottak a legjobb húsok.

Szamostól megtudtam, hogy volt azonban egy sötét felhő, egy furcsa jelenség, mely kísértette őket – a puszta lakói közül minden emberöltőben valaki szörnyű ámokfutásba kezdett, kiirtva a család számos tagját, hogy végül önkezével tegyen pontot a tombolás végére. Emberemlékezet óta, vagy legalábbis az anyakönyvi kivonatok szerint, és a templomi temetési feljegyzések alapján immár háromszáz éve meg-megesett ez a csúfság. Szamos járt utána a dolognak, jegyzeteiből könyvet készült írni, Marakodiak címmel, de sose jutott túl a kezdőmondaton. Izgatta őt a dolog, ahogy beszélt róla, látszott rajta, hogy képzeletét felgyújtja e szörnyű história, de meg akarta fejteni az okát is. Leginkább még a kútvízre gyanakodott vagy valami örökletes elmebajra. Mikor megtudta, hogy számos páciensem volt a fővárosban, és hogy gyakorlott hipnotizőr vagyok, rávett, együtt vizsgáljuk ki valamelyik családtagot – fizikailag és szellemileg egyaránt.

Egy szürke márciusi napra behívatta a rendelőbe a gazda feleségét. Azt üzenete neki, hogy valami oltás esedékes. Megszeppent, fiatalos nő érkezett, én a sarokból, az orvosságos szekrény mellől figyeltem, kerek, pirospozsgás arcát, meglepett, kíváncsi bogárszemét. Viselkedése, ruhája olyan volt, mintha a múlt századból jött volna. A vizsgálat idejére kimentem, majd a pállott, asszonyi párával terhes szobába visszatérve kifaggattam, tapasztalt-e bármilyen furcsaságot a családtagok körében. Nehezen nyílt meg, de aztán csak elmondta, hogy a férje cudarul veri a nagyobb gyereket, a fia néha éjszakánként kint kódorog a mezőn, és hogy az apósa, az „öreg”, ki az istállóban él, gyakorta kergeti a kisebb gyerekeket egy baltával. Erre az utolsó kijelentésre összenéztünk Szamossal, majd ő kérdezte, tudnánk-e ezzel a családtaggal beszélni, mire a nő csak vonogatta vaskos vállát, hogy ne akarjunk mi azzal beszélni. Így mondta „azzal”, mintha nem venné emberszámba apósát. Gondoltam, neki csak egy éhező száj a félbolond vénember, mi viszont talán megtalálnánk benne az őrület csíráját, mely a nemzetséget fertőzi. Végül közösen kiókumláltuk, hogy Szamos azzal az ürüggyel kéreti magához, a rendelőbe, hogy el akar adni neki valami földecskét a Szilvásban. Ha már itt lesz, talán meg tudjuk győzni egy vizsgálatról is. Az asszony mérlegelte a lehetőséget, aztán bólintott, hogy elintézi.

A következő héten, valamikor péntek tájban beüzent a vénember az egyik gyerekkel, hogy akkor estefelé felkeresné a doktor urat a föld ügyében. Szamos izgatottan készülődött a találkozásra. Ebéd után eljött a könyvtárba, és megbeszéltük a stratégiát. Ő kezdi majd a beszélgetést, és az üzleti részek után rátér az öreg egészségi állapotára. Azt tervezte, hogy bead neki valami erős nyugtatót, aminek a hatására alaposan kikérdezhetjük, és rávehetjük akár a hipnózisra. Felvetettem, hogy az eljárás talán nem teljesen etikus, de a doktor csak legyintett, ezekkel a barbárokkal, mondta, másképp nem jutunk dűlőre.

Délután bezártam a könyvtárt, hazamentem, elköltöttem szegényes estebédemet, aztán, mikor szürkülni kezdett, átballagtam a rendelőhöz. Szamossal a küszöbön találkoztam – mint kiderült, a Ménes-tanyára hívták, ahol valakit csúnyán összeharapdált egy komondor. Kérte, maradjak, ha megjön az öreg, tartsam a rendelőben, ő is igyekszik vissza mihamarább.

Nem volt sok kedvem a procedúrához – nyúlós, miazmás este ereszkedett odakinn a falura, olyan idő, mikor a petróleumlámpa fényénél legszívesebben Saint-Simont olvasgatva szenderegnék díványomon.

Leültem az orvosi asztal előtt álló székre, és figyeltem a kint gomolygó ködszerű párát, eltűnődve az emberi élet végletességén. Hirtelen mély csüggedés vett rajtam erőt, és megborzongtam. Aztán, ahogy fókuszáltam, rájöttem, hogy az ablak keretében egy fehér arc bámul vissza rám. Olyan volt, mint amikor a szemet vizsgáló színes pöttyökből álló ábrán felfedezzük az elrejtett számjegyet. Egy idős, ráncos férfiarc meredt elő a ködből, szigorú, fekete tekintete egészen az agyvelőmig hatolt.

Összerezzentem, majd erőt véve magamon felálltam, és intettem neki, jöjjön be, aztán a bejárai ajtóhoz mentem, és kinyitottam előtte.

Az öreg volt az, akit vártunk, egyből megéreztem, ahogy elsétált előttem, mert hozta az istálló nehéz, állati szagát magával. Nem szólt, nem köszönt, csak biccentett.

Odabenn hellyel kínáltam, de ő csak az ajtó melletti falnak dőlve, karjait ölbe fonva nézett rám várakozóan.

Hol az orvos, kérdezte aztán hirtelen-mogorván. Mondtam neki, hogy valami esethez hívták, de üzeni, várja meg mindenképp, mivel siet vissza. Az öreg erre megvetően felhorkantott, majd szótlanságba süppedt. Leültem az előbb helyemre, és óvatosan végigmértem. Nyolcvan évnél idősebb, szikár, de meglepően jó erőben lévő, pirospozsgás vén palóc volt. Csizmát, kopott nadrágot és bekecset viselt, alatta valami kopott munkáskabátot és inget. Az arcát borosta keretezte, fejé zsíros kalap sötétlett. Moccanatlanul állt, csak a szeme járt ide-oda helyiségben, hogy végül rajtam állapodjon meg.

Megkérdezte, ki vagyok én tulajdonképp. Elmondtam, hogy én vagyok a könyvtáros, egyébiránt meg a doktor barátja. Ezzel a válasszal elvolt egy ideig, de aztán fészkelődni kezdett, és pipát kotort elő a zsebéből. Kérdezte, hogy rágyújthat-e idebenn, mire bólintottam. Gondoltam, felhasználom engedékenységem, és elkezdtem kérdezgetni, milyen az élet odakinn, a tanyán. Az öreg előbb hümmögött, aztán megeredt a nyelve. Az állatokat kezdte szidni, az időjárást, végül a gyerekeit. Helyben voltunk. Kérdeztem, mi a baj a gyerekekkel. Szortyogtatta a pipát, torkrát köszörülte, megszívta az orrát, és tűnődött. A füst lassan kezdte bevonni az egész helyiséget. Végül krákogó hangon belekezdet. Hogy a mai fiatalok henyék, csak a dőzsölésen, a táncon jár az eszük. A munkát nem becsülik, se a sajátjukat, se másét. A gazdaság hamarosan ebek harmincadjára jut, amit nem visznek el a kommenisták, azt ők herdálják el.

Ahogy mind jobban belejött, úgy lett egyre erősebb és dühösebb hangja. Csak akkor esett egy kicsit vissza, mikor végigvette a családtagjait: a fiát, aki ostoba és élhetetlen, a menyét, akit egy lusta nőszemélynek titulált, az unokáját, akinek csak a kártyán jár az esze, az asszonya pedig folyton a városba járkál vásárolni, de a dédunokáiban, a két kisgyerekbe se lát sok értelmet, egyikőjük már harmadszor járja az ötödiket az iskolában. A hangja lemondó és keserű volt – de nem éreztem benne a gyilkos dühöt.

Mikor elhallgatott, kivártam egy kicsit majd rákérdeztem, igaz-e hogy néha baltával fenyegeti a gyereket. Sokáig nem válaszolt, csak fújta a füstöt, mely már pászmákban feszült közénk. A fehér sávokon át, hol csak a fejét, hol csak a lábait láttam. Az ablak rossz szigetelése miatt ezek a füstcsíkok lágyan mozogtak, inogtak, mint szellemek a várfokon.

Ki mondta ezt nekem, kérdezte, talán csak nem az ostoba menye? Leginkább azt döfné meg egy villával, mint az ördögöt, feltűzné a hasánál fogva, hagy kínlódjon, mondta, fröcsögte mind fokozódó dühvel. Aztán a fiát hasítaná kettőbe, azt a nagy, buta tökfejét, az ácsszekercével, amit még az apjától kapott, az is bizonyosan csak rosszat terjeszt róla, morogta elszántan, de az unkája se érdemelne jobbat, ha lehetne, az ilyet vízbe kellene fojtani, be a kútba, aztán rá egy követ. Annak az asszonya meg annyit gágog, mint a liba, és csak gyűlölködés jön ki a száján – legjobb volna elvágni a nyakát azzal a rozsdás késsel, amit a párnája alatt tart a rablók ellen. De a dédunokáit, azokat is el kellene kapni, a torkuknál fogva, és szorítani őket, egy marokkal, míg csak vinnyognak, mit macskakölykök a hideg vízben.

Kifulladva elhallgatott, és már azt hittem, nem is szól többet, mert kiadta mérgét. De aztán így folytatta: ám, ha mindezzel végezne, fogná a kenderkötelet, melyet még Vácott vett, a háború előtt, megcsomózná, és az istállóban felkötné magát a keresztgerendára. Már ki is nézte azt a kis fejőszéket, amit lábával elrúgva pont jó lenne a magasság is, hogy véget vessen ennek a nyomorult életnek, ennek a szenvedésnek ezen az elrohadt, semmi, koszos világon.

Ekkor tényleg elhallgatott, és mintha a lelkét, egy hatalmas füstcsomót eresztett a szobába. Köhögve hessegettem el arcom elől a savanyú ködöt, de nem sokra jutottam. A legutolsó adaggal a levegő telítődött, és mint ősszel a mezőn, már csak a közvetlen környezetem láttam magam előtt. Felálltam, és tapogatódzva az ablak felé indultam, hogy friss levegőt engedjek be, de ekkor megéreztem, hogy ott van mögöttem. Nem mertem megfordulni, sem moccanni, csak figyeltem szemem sarkából árnyékát. Közelebb hajolt, egészen a nyakamig, és úgy súgta a fülembe, hogy most mennie kell, mert várják a többiek. A családja.

Azzal ellépett, én pedig sóhajtva kiengedtem a visszatartott lélegzetet, majd feltéptem az ablakot, és mélyet sóhajtottam. A füst, mint egy zsilip zúdult el mellettem – megfordultam a légáramra, és Szamost pillantottam meg a küszöbön. A nyitott ajtó huzatot keltett, az mosta ki az öreg minden nyomát egy szempillantás alatt.

A doktor az asztalhoz támolygott, és lerogyott székébe. Sokáig üveges szemmel bámult maga elé halottfehéren, majd az alsó fiókból elővette a pálinkásüveget, jót húzott belőle.

Mi történt, kérdeztem, bezárva az ablakot. A szoba levegője olyan gyorsan kitisztult, mintha az öreg sose járt volna benne.

Elkéstünk, nyögte. A marakodiak. Rám emelte rémült tekintetét. Az öregember. Mondta erőtlenül.

Itt volt, vágtam szavába, és valóban egy potenciális ámokfutó.

A doktor összerezzent, majd ha lehet, még jobban kiszökött arcából a vér. Itt volt, dünnyögte, kérdezte, aztán ivott ismét, sokat, nagyon sokat. Ez érdekes, folytatta, mert ahogy jöttem a betegtől visszafelé, a rendőrök beértek, és egyesen Marakodipusztára vittek. Egy béres jelentette nekik, mi történt. A család – motyogta, és megtörölte száját. A család – folytatta –, lemészárolva. Az öreg fiának a feje széthasítva, a menye vasvillával ledöfve, az unoka a kútban, fejét kővel zúzták be, annak a felsége az ágyba, átvágott torokkal. A két gyerekük pedig az istállóban, megfojtva, mint két kismacska.

És az öreg, kérdeztem lassan ébredő riadalommal, noha már tudtam, mi lesz a válasz.

Ott volt az istállóban. Vigyorgott az a szörnyeteg, a kötélen, amire felkötötte magát, fejezte be Szamos, és ismét ivott.

vége   

Szólj hozzá!
2011. augusztus 06. 09:20 - Valmont

Megszállottak

A legrémisztőbb hír, amit hallani szoktunk. Nincs értelme, nem tudni az okát, az előzményét - csak a brutális, kegyetlen végkifejletet ismerjük. Elképzelhetetlenek az utolsó percek, a döbbenet, a félelem, az árulás érzete. A modern lélektan próbál magyarázatot adni rá, de ezek az elbeszélések mindig hiányosak, töredékesek. King Ragyogása azért is nagyszerű mű, mert egy külső tényezőt emel be a ebbe a magyarázatstruktúrába. Valószínű, hogy az esetek többsége valóban lelki/pszichológiai eredetű. Az is lehet, hogy mindenkibe bele van kódolva egy féktelen, ősi, vad erő, mely képes a mindent elpusztító végső tettre. Ez az állapot ott vár, mélyen a lélekben, csak az alkalmat lesi, a személyiség összeomlását, hogy kitörjön.

 

Ámok

 

Az ámokfutó szavunk a német „Amokläufer” tükörfordítása, dührohamában vagy tébolyultságában vaktában gyilkoló személyt jelent. Maga az „ámok” a maláj amuk szóból származik, amely dühöngőt jelent, és valószínűleg a portugálok is tőlük vették az „amuco” kifejezést
Az „Ámok”a tébolynak az a formája, amelyben a beteg egyrészt fut, másrészt agresszív, ami akár a sorozatgyilkosságig is fokozódhat. A malájok ezt démonoknak, megszállottságnak tulajdonították, egyfajta szent őrületnek.”

 

Id.: www.szentkoronaradio.com

 

Anna újból és újból megnézte a csupa vörös és piros színben tündöklő fényképeket. Kifacsart, szétszaggatott testek, a menekülés vagy a fájdalom görnyesztő pózába merevült csonka szobrok. Két kislány és az anyjuk. A gyerekek hat és nyolc évesek, a nő harmincöt.

Amikor végzett a helyszínelők anyagával, a fiatal nő ellépett az asztaltól, közelebb a törhetetlen üveghez, és gondosan szemügyre vette a foglyot. Ott ült, az üveg túloldalán, ami onnan, a túloldalról nézve tükörnek látszik, kényszerzubbonyban, vastag lánccal szorosan a padlóhoz rögzítve, bekötözött fejét szinte bűnbánóan lehorgasztva.

A harminckilenc éves Miguel Herrero, ki tizenkét órával ezelőtt kiirtotta a családját, látszólag minden ok, külső behatás nélkül. Sovány, borostás arcú, vékony testalkatú férfi, az ember el se hinné, hogy fizikailag ilyesmire képes egy fejszével. A felesége fejét a mosdókagylóban találták meg. A gyerekeket pedig…

Anna felsóhajtott, majd a nyakán lévő kereszthez kapott, lehunyta szemét, és gyorsan elmormogott egy imát a szerencsétlenek lelki üdvéért.

Mikor felpillantott, Miguel egyenesen rá nézett. Sötét, kellemetlen tekintete olyan volt, mint valami örvény. Anna érezte, hogy lassan belesiklik a feketeségbe, keze megindult, keresni kezdett valamit, valami…

Egy másik kéz érintette vállát, mire magához tért.

– Hölgyem, készen áll?

Fra nyomozó állt mögötte. Az ötvenes, megfáradt arcú zsaru kapta az ügyet – bár sok nyomoznivaló nem akadt a dologban. Miguelt baltával a kezében, a még hűlő testrészek közt ütötte le a sikoltozásra a házba benyomuló szomszéd egy baseballütővel…  

  A lánc rajta marad? – kérdezte a nő a fogolyra mutatva.

– Megpróbálta megölni magát – vont vállat a zömök férfi. – Nem mintha nagyon bánnám. De az én gondjaimra van bízva. És mióta behoztuk, át akarta harapni az ereket a csuklóján, aztán fejjel hatszor nekiment a magánzárka ajtajának. Én csak meg akarok szabadulni tőle – élve…– jelentette ki rosszkedvűen a nyomozó.

– Értem – bólintott Anna, majd összébb húzta magán bőrdzsekijét. – Mehetünk, Fra nyomozó. A Fra minek a rövidítése?

– Francisco – a férfi a két helyiséget összekötő ajtóhoz ment, majd mielőtt kinyitotta, megfordult és végigmérte a nőt: – Nézze, nem tudom, honnan jött, csak azt, hogy a rendőrfőnök kérte, hogy részt vehessen a kihallgatáson. Ezt tiszteletben tartom, de nekem is kérnem kell valamit.

Anna figyelmesen nézett rá, mint egy jó tanuló a tanárra.

– Én vezetem a dolgot. Ha kérdezni akar ettől az állattól valamit, csak akkor kérdez, ha én engedem. Ennek az lesz a jele, hogy maga rám néz, mire én visszanézek magára, és bólintok egyet. Rendben?

– Rendben – visszhangozta a nő, pillantása a férfi derekára siklott. – A pisztolyát behozza? Jó ötlet ez, nyomozó?

A férfi felhorkantott, megütögette a barna bőrtokot övén: – Enélkül én már sehova se megyek, aranyom, még a vécére se, elhiheti.

– Elhiszem – bólintott Anna, és többet nem szólt, követte a kihallgatószobába Fra nyomozót.

Hűvös volt odabent és fojtó, vadállati szag. Az is lehet persze, hogy utóbbi Miguel véráztatta ruhájából eredt.

A fogoly komoran nézte bevonulásukat, ahogy leülnek vele szemben az asztal távolabbi sarkainál lévő székekre. Aztán a tükörre lesett, majd vissza a párosra.

– Üdvözlöm ismét – intett neki a nyomozó, zsebéből diktafont vett elő, benyomta, az asztal közepére helyezte. – Kezdjünk neki, fiam, előbb végzünk mind…

– Nem vagyok a fia.

Anna összerezdült a rab mély, rezgő hangjára. Egyáltalán nem ilyen hangszínt várt ebből a vékony testből.

– Jól van, Miguel. Tudom én, hogy nem vagy az. És örülök is neki. Mert ha a fiam ilyet csinált volna… – A nyomozó megköszörülte torkát, majd erőt vett magán, összefonta mellkasán két karját, és így folytatta: – Meg tudná fogalmazni, miért tette, mit tett?

A rab tekintete Annára siklott, aki nem állta, elfordította fejét.

– A nő ki? – kérdezte Miguel vakkantva.

– Egy megfigyelő. – Legyintett a nyomozó. – De inkább a kérdésre….

– Mit keres itt egy apáca? – vágta el a mondatát Miguel. Anna összerezdült, Fra pedig előbb Annára majd Miguelre nézett, kissé csodálkozó, döbbent arckifejezéssel, aztán gyorsan rendbe szedte vonásait, és így folytatta: – Ahhoz neked semmi közöd. A kérdésekre válaszolj.

Miguel ismét a férfira pillantott majd szélesen elmosolyodott, és kényelmesen hátradőlt székén – már amennyire a kényszerzubbony szíjai engedték: – Eldönthetné, hogy tegeződik vagy magázódik, Fra nyomozó. A magázódás a távolságtartó, kemény – míg a tegeződés a baráti vallatás eszköze. Ám utóbbi csak akkor ér valamit, ha egy rossz zsaru is játssza szerepét maga mellett. Nagy kár, hogy  rossz zsaru szerepét játszó kolléga már nincs meg, mivel két hónapja  a zaragozai lövöldözésben a társát...

– Hagyja abba! – csattant fel Fra, majd Annára pillantott, felállt, és zsebkendőt vett el nadrágjából, és kifújta orrát.

– Ez nem jól kezdődik – kuncogott fel rab, aztán állával a nő felé bökött. – A buta kérdése helyett inkább őt faggassa, hogy mit keres itt. Gyorsban végzünk, higgye el…

Most mind a két férfi a nőre meredt. A nyomozó visszaült a helyére, és odasúgta neki: – Maga tényleg apáca?

Anna várakozóan bámult rá, aztán oldalt, a rabra sandított. Fra elértette, biccentett. Anna ekkor előrehajolt, és kikapcsolta a diktafont.

– Hé! – mordult fel a nyomozó, de a nő kezével csendre intette: – Jobb, ha ennek nem marad nyoma…– aztán Miguelre nézett – …ugye, démon?

A rab megvetően felhorkant: – Nagy merészség volt idejönni, apáca.

Csend állt be, csak tíz másodpercre, mert Fra nyomozóból önkéntelenül is kibukott a kérdés: – Mi folyik itt?

– Próbálok lezárni egy fél évszázados kutatást – jelentette ki Anna, most már állva Miguel sötét pillantását. – 1953-ban történt, hogy egy San Armiato-i családapa, egy egyszerű autószerelő kiirtotta az egész háznépét. A feleségét, a gyerekeit és az anyósát. Amikor a szomszédok rátörték az ajtót, épp a saját torkát nyiszálta egy késsel, és valamit üvöltött feléjük. Nem spanyolul, az biztos. Ám az egyik szomszéd, egy professzor, aki történetesen az ókori nyelvek értője volt, azonnal felismerte, hogy mit és milyen nyelven mond. – Az apáca kivárt, majd mély levegőt vett. – Arámiul beszélt, és azt kiabálta hogy „Visszatérünk a pokolba”.

Fra értetlenül bámult a nőre, majd széttárta két kezét: – És?

– A professzor révén az egyház felfigyelt az esetre, és vizsgálóbizottság alakult a hasonló jelenségek kutatására. Ennek a csoportnak lettem én is tagja, immár hat éve. Ott voltam a nyomodban Loranoban, Vedrasban, Ecaliosban. Láttam mindenhol a jelét annak, hogy mit tettél. De most először van módom szembenézni veled.

Az utolsó mondatait már az asztalon áthajolva, egyenesen a rabnak címezte, aki feszült arccal, mozdulatlanul bámulta őt.

Fra olyan hangot hallatott, mint mikor valaki lassan, szépen kiereszti a levegőt egy lufiból. Aztán megütögette Anna vállát: – Kijönne egy kicsit velem?

Amint bezárult mögöttük az ajtó, Fra a homlokához kapott, és sötét, vészjósló tekintetét a nőre vetve hátrálni kezdett tőle:– Tudja, mit csinál maga?

– Szembesítem őt az igazsággal. A tudomására hozom, hogy ismerjük a kilétét és a ténykedését – jelentette ki dacosan a nő, az ajtónak dőlve. A háta mögé mutatott: – Ez odabenn egy démon, Fra nyomozó, ami ellen az emberi erő és hatalom semmit sem ér. Az egyház nem hivatalos álláspontja szerint a démonok felelnek a világszerte időről-időre bekövetkező ámokfutásokért, Fra nyomozó. Feljönnek az ember világba, megszállnak valakit, egy jó polgárt, egy békés családapát, bárkit, kiirtatják vele az egész családját, hogy mind nagyobb rettenetet és fájdalmat hagyjanak maguk után, végül, megölve az emberi gazdatestet is, visszatérnek igazi otthonukba, a Pokolba.

Anna arca egészen kipirult, hangja lassan, de öntudatosan emelkedett, mialatt beszélt. Fra elhűlve hallgatta, majd fejét csóválva megismételte: – Tudja, maga mit csinál?

– Mit csinálok, Fra nyomozó?

– Megerősíti a tévképzeteiben. Csak ráerősít az őrületére, így a védőügyvédjének tuti adut szolgáltat, hogy ez az állat megússza valami állami elmegyógyintézettel a dolgot! És ne ismételgesse a nevemet. – A férfi felhorkant, majd elfordult Annától. – Ez őrület…azonnal szólnom kell a  rendőrfőkapitánynak. Erről biztosan nem tud…

– Nem fog elmegyógyintézetbe kerülni – jelentette ki Anna nyugodtan, mire a nyomozó akaratlanul is visszafordult felé: – Aztán miért nem?

– Mert ő most rab. És minden vágya, hogy elpusztítva Miguel testét, visszatérjen oda, ahova való – magyarázta a nő. – Mihelyst alkalma lesz rá, mikor lehetősége adódik - megöli Miguelt.

– Bánom is én, csak zárjuk le a kihallgatást! – csattant fel Fra, majd fenyegetően a nőre mutatott: – Visszajöhet velem, de még egyszer nem szólal meg, megértette?

Anna nem válaszolt, csak nézte őt mereven, aztán bólintott.

Amint beléptek a szobába, Miguel összerezzent, és mintha a levegőbe szagolt volna, majd arcán elképedés és düh ömlött el: – Ezt nem hiszem. Ne hiszem, hogy meg merik tenni – motyogta akadozó nyelvvel. Alig ült le két kihallgatója, mikor testét megfeszítve tekergődzni, szabadulni próbált, de a láncok és szíjak nem engedték.

– Hagyd abba, fiam – kérte őt fáradtan és szelíden a nyomozó. – Inkább folytassuk.

A rab felhagyott hiábavaló kísérleteivel, most ismét vallatóit kezdte tanulmányozni. – Nincs sok időnk nyomozó – jelentette ki hirtelen, hadarva.–  A gyászos jövő közeledik. A maga jövője a halál, és ez a kurva fogja megölni.

– Persze, persze – nyugtatta őt Fra, de kissé moccant székén, és lopva Annára pillantott.

– Ne higgyen neki, csak össze akar ugrasztani minket – súgta felé a nő alig artikulálva.

– Jönnek értem – nyüszített fel hirtelen Miguel, fejét felemelve, mint egy holdat üvöltő farkas. – Csuhások. Érzem a szagukat.

Kintről, a szoba falai túlról kiabálás, majd pisztolydördülés hangzott fel.

– Mi az Isten volt ez? – ugrott talpra Fra.

– Én megmondtam – bizonygatta a rab. –Vigyázzon, nyomozó, a nő a maga ellensége, nem én…

– Hallgass! – Fra ideges pillantást vetett a moccanatlanul ülő, és Miguelt tanulmányozó Annára, majd az ajtóhoz sietett. A kinti hangok mintha közeledtek volna.

– Késő – sóhajtott fel a fogoly. Anna ekkor felállt, és bőrdzsekije belső zsebéből elővéve egy fekete kis pisztolyt Fra nyomozóhoz lépett, majd tarkón lőtte. A lövedék az ajtónak lökte a férfit, összemaszatolva vele a fehérre festett deszkát.

Anna megfordult, és a rabra nézett.

– Ölj meg, kurva! Tessék, itt vagyok, én, az ősi ellenség! – fröcsögte Miguel testét rángatva a zubbony szorításában. – Most elpusztíthatsz…

– Nem – jelentett ki a nő nyugodtan, majd órájára lesett. Kintről újabb lövések dörrentek. – Be fogunk nyugtatózni, és így tartunk majd rabságban, míg csak lehet. Lekötözve, mozdulatlanul. A megszállott hús foglya leszel démon, egészen addig, amíg ez a hús életben van. Legalább addig nem okozol újból szenvedést idefenn az embereknek…

Miguel csak bámult rá, majd hirtelen elnevette magát, kellemetlen, rosszkedvű röhögéssel.

– Most mit nevetsz? – kérdezte Anna gyanakodva.

– Bolond emberek – csóválta fejét a rab. – Ti tényleg nem tudtok semmit a mi világunkról.

– Most majd lesz lehetőségünk kifaggatni – bizonygatta Anna. Lehajolt és nyögve arrább húzta Fra testét. – Itt a nagyszerű és példa nélküli alkalom, hogy tanulmányozzuk a gonosz természetét, hogy mind többet megtudjunk a gyengéidről, démon…– Anna ismét az órájára lesett, aztán szélesre tárta a vérfoltos ajtót, és pár másodpercig hallgatódzott.

– Hát ez az – csattant fel Miguel hirtelen elkomolyodva. – Azt hiszed, te lány, hogy a pokol fejedelme minden további nélkül hagyja idefenn garázdálkodni démonjait? Azt hiszed, hogy Ő tétlenül nézi a szökevények cselekedeteit?

– Szökevények? – Anna

– Az összes esetben egy-egy démon jött fel hozzátok – ebben igazatok van. De miből gondoltad azt, hogy egy démon önként visszatér odalentre, mikor itt határtalan kegyetlenségekre volna képes? Miből hiszed, hogy ők ölik meg magukat, miután kiirtottak pár embert?

Anna lerogyott egy székre, és a pisztolyt maga elé rakta az asztallapra: – Akkor ki öli meg az ámokfutókat?

A fogoly mosolyogva bólintott: – Az, aki a szökevények után ered, hogy visszavigye őket birodalmába. Emlékszel, mit mondott az autószerelő?

– „Visszatérünk a pokolba” – suttogta Anna maga elé.

– Mi. Ketten. A démon és…

– A Sátán.

Valaki odakinn fájdalmasan felkiáltott, mire Anna összerezdült és felkapta a fegyvert: – Trükk. Túl akarsz járni az eszemen, démon.

Miguel szomorúan megcsóválta fejét: – Hát nem érted? Szörnyű dolgot tesztek, ha harminc, negyven évre ebbe a testbe zártok.

– Ez csak egy újabb ördögi praktika. Így akarsz szabadulni – sziszegte az apáca. Kezében remegett a pisztoly.

– Nem. Segíteni akarok. Ha ebbe a testbe zártok, az összes démon szabadon garázdálkodhat majd idefenn. Nem lesz, aki a nyomukba eredjen, nem lesz, aki visszavigye őket. Az eddigi ritka esetek, az ámokfutások elborítják a világotokat, apáca.

Anna maga elé tartotta pisztolyt.

– Ölj meg! – kérte a rab. – Ezzel szolgálod legjobban egyházad.

A nő hátrahúzta a fegyver tetejét, hogy lássa a helyén csillámló következő lövedéket. Visszaengedte a sínt, amely csattanva siklott helyére. A pisztoly gyilkolásra készen várt.

– Ölj meg, Anna, különben a pokol jön el hozzátok – könyörögte Miguel vagy az, aki benne volt.

Anna felsóhajtott, még kérdezni akart valamit, de elfogyott az ideje – mögötte, a külső szoba ajtaját betörte egy dühös és akaratos test. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, testvérei, a kommandós kiképzést kapott szerzetesek azok, kik mostanra legyilkolták a rendőrőrs nagy részét megszentelt automata fegyvereikkel. Valamelyiküknél ott van a nyugtatóinjekció. Az épület garázsában járó motorral várakozik egy elsötétített furgon. A Egyház mindig jó volt a gyors szervezésben.

Ahogy a férfiak odakinn benyomultak a szobácskába, Anna rájött, hogy nem tud dönteni. Ezért a fejéhez, a halántékához emelte pisztolya csövét, majd elsütötte a fegyvert. Mielőtt a golyó átszakítva a bőrt és a csontot, behatolt a cortex szürkés, lágy masszájába, átvillant rajta a felismerés, hogy talán ez is, az öngyilkossága, csak az ördögi gonoszság egy újabb eredménye. De akkor már mindegy volt.

vége 

 

 

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása