Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2021. október 10. 08:39 - Valmont

Az 1987-es nagy havazás egy elfeledett tragédiája

20130112_illusztracio_6.jpg

A nyolcvanas évek nyers, durva, mitologikus világának egyik közös krízisélménye volt a Nagy Havazás 1987 januárjában. Érdekes, hogy már a pontos dátum is eltér az egyes visszaemlékező cikkekben, van, ahol január 10., máshol 12. az események kezdete. Talán ez nem is fontos, a lényeg, hogy az ország megbénult, teljesen összeomlott, mintha háborút vívtunk volna egy megfoghatatlan de hatalmas ellenséggel. Akik kettőezer után születtek, talán el sem tudják képzelni, hogy ennyi hó essen. Jómagam nem emlékszem azokra a konkrét napokra, arra viszont igen, hogy telente, abban az évtizedben sokszor volt nagy hó és borzalmas hideg, apám gyakran kezdte hólapátolással a napot, esténként pedig nem tudott feljönni a kocsival a hegyre, a házunkhoz, tolni kellett az autót, mikor hazaért. Rémisztő volt ez a kiszolgáltatottság, meg sajnáltam is az apámat, ahogy a Lada kerekei reménytelenül elpörögnek az emelkedő közepén, miközben a család, néha a szomszédok is, hátul, a ránk permetező hódarában, a helyzetjelző lámpa piros fényében nekifeszülünk a kocsinak. A most következő történetben a nagy havazás csak háttér, csak díszlet. A főszereplő ismét az erdő, és egy földöntúli dal, mely életre kelti.

 

Észak dalai

 

Előszó

Az 1987 januári Nagy Tél, mely az országot pár nap alatt, egész pontosan a január 12-ről 13-ra virradó éjjel összeroppantatta, elhomályosította, és gyakorlatilag a feledés homályába száműzte a siromi-incidens néven ismert szörnyű tragédiát, melynek részletei a mai napig nem tisztázottak, talán a hatalmas, olykor hetven centiméteres hó, talán a dermesztő, mínusz harminc fokos hideg jege fedte be őket, ki tudja már.

Amit biztosan tudni, hogy az egri Ho-Shi Minh Tanárképző főiskola négy harmadik évfolyamos diákja a vizsgaidőszak közepén, január 10-én érkezett a térségbe, egész pontosan Bátonyterenyére népdalok gyűjtése céljából, mivel mind a négyen magyar-ének szakos tanárnak készültek, és közös évfolyamdolgozatot írtak, melynek témája egyébként a tanszékvezető egy készülő tanulmányával esett egybe: Palóc sirató és halotti énekek.  Az egyik tanáruk, K. Zsófia tanársegéd egy rokona szállásolta el őket. A tanár 11-én délre jött meg, és még aznap átbuszozott velük Kazárra, és Vizslásra, ahol a helyi kocsmákban és a települések ének szakos tanárjainál tájékozódtak a potenciális interjúalanyokról, majd felkeresték azt a négy-öt idős lakost, akik szóba jöhettek.

A tanárjelöltek, akiket e kései kor személyiségei jogai és a vonatkozó GDPR-rendelkezések okán álneveken, Annának, Zsófinak Istvánnak és Péternek hívunk, kazettás magnójukkal egész sok népdalt tudtak rögzíteni mindjárt az első napon, mivel interjúalanyaik nyíltak és kedvesek voltak, főképp azután, hogy a fiúk két helyen is fát vágtak nekik a farkasordító hidegben a készülődő hótömegtől terhes szürke fellegek alatt. Vizsláson Kómár Paja Borcsa néninél még pogácsát, míg Kazáron Szabó Emerenciánál laskát is kaptak. Itt, Kazáron, a Vili presszóban hallották, hogy a faluból elszármazott, és Siromban letelepedett Katángyó Emelka tud csak igazán szépen siratókat énekelni, ha ő énekelt, gyakran az erdei vadak is odagyűltek a kertkapuhoz, és úgy hallgatták. A fiatalok megitták a pálinkát, jót nevettek a dolgon, de aznap késő délután, a szálláson azért István megnézte magának a térképet, amit magához hozott, és látta, hogy Sirom nincs annyira mesze, ezért egyeztettek a tanárnővel, akinek az esti busszal valamiért vissza kellett mennie Egerbe, és aki nem nagyon ismerte a siromi viszonyokat. Megkapva a jóváhagyását, eldöntötték, hogy másnap, 12-én átmennek a Cserhát szívében fekvő faluba, ami már nem volt palóc territóriumnak tekinthető, de az elszármazott miatt az autentikussághoz nem férhetett kérdés.

Másnap a fiatalok útra keltek hát, és a kilenc harmincas, Pásztó-Hollókő-Szécsény járattal, mely érintette Siromot is, megérkeztek a településre, amit hárman közülük aztán soha többé nem hagytak el.

Innentől az eseményeket a nyomozati jegyzőkönyv tudná pontosan rekonstruálni, ami azonban egy kettőezervalahányos selejtezés során véletlenül megsemmisült. A nyomozást vezető rendőr, P. Károly kétezertizenhatban hunyt el szívelégtelenségben, ezért sajnos már ő sem tud beszámolni az egyébként meglehetősen sikertelen folyamat részleteiről. A korabeli újságcikkek, melyek először kezdték el használni a „siromi-incidens” kifejezést annak a jéghideg két napnak a tragédiájára, ugyancsak tele vannak találgatásokkal, a megyei lap, a Nógrád például a túlzott alkoholfogyasztás számlájára írja a történteket, míg a Heves Megyei Napló, mely ugyancsak beszámolt – bár meglehetősen szűkszavúan – az esetről, megpendíti egyéb bódító szerek, csavarlazító és Technocol Rapid használatát is. Úgy véljük, ezek a feltevések az áldozathibáztatás korabeli iskolapéldái, és az újságírók azért bonyolódtak ilyen alávaló találgatásokba, és homályos célozgatásokba, mert nem tudtak semmit a valós eseményekről. Ahogy más sem.

Az egyetlen irat, mely némiképp tisztázza a történéseket, sajnos hiteltelen a benne foglalt elképesztő és elfogadhatatlan leírások miatt. Ez az irat a csoport ki nem mondott vezetőjének és hősszerelmesének, Istvánnak a naplója, melyet egy kisméretű, négyzetrácsos füzetbe vezetett, és melyet a hóban találtak meg Sirom külterületén.

István naplóját a nyomozati anyagokkal együtt az ügyészség kérésére harminc évre titkosították, és aztán el is feledte mindenki a szöveget, ám most, hogy lejárt a harminc év, szabadon kutathatóvá vált, és hála az azóta sajnálatos módon megszűnt Kísértetjárás nevű blog két fiatal oknyomozójának, a szkennelt verzió nagy része elérhető az interneten. A most közölt részletek eredeti átirtok, azokhoz semmit nem tettünk, az egyes jelenetek és leírások értelmezését az olvasóra bízzuk.   

A teljesség kedvéért megemlítenénk azt a fényképet, melyet ugyancsak a Kísértetjárás blog lelt fel, egész pontosan Anna anyjának szobájában, akit a váci öregotthon lakójaként látogattak meg. A vonatkozó blogbejegyzés szerint az öregasszony meghatottan vette elő és mutatta meg a képet, miközben beszámolt lánya gyerekkoráról, mely átlagosnak volt mondható. A látogatás során engedélyezte a kép publikálását a bloggereknek. A fényképen a négy fiatal látható, még az előző év decemberében, a főiskola aulájában, összeölelkezve, bizakodóan néznek a lencsébe. István magas, vaskos fiatalember volt, erős bajusszal, göndör, sűrű barna hajjal, meleg, barátságos tekintettel – afféle ősmagyar, alföldi karakter megtestesítője. Péter pont az ellentéte, szőke, vékony férfi, keskeny szájjal, simára borotválva. A két lány közül Anna, István barátnője, egy igazi szépségnek tűnik, még az egyébként ma már meglehetősen nevetséges nyolcvanas évekbeli, tupírozott frizura alatt is. Szőkésbarna haja, üde, szív alakú arca egy amerikai cheerleader karakterét idézi a szocializmus hanyatlásának korában. Zsófia, vagy barátainak Zsófi, aki Péter párja volt, sokkal haloványabban tündököl mellette, törékeny, finom vonású, egyenes, sötét hajú lány, aki tűnődve néz a kamerába, mint aki már sejti a csapat jövőjét.

 

  1. január 12. délelőtt

Korán keltünk, a hidegre, a tisztaszoba gázkályhájában kifogyott a petró reggelre. Anna nyűgös, nem szól hozzám, folytatódik az, amit a januári napokba írtam, látom, valami baja van, de nem mondja meg mi. A szűkös reggeli – kolbász, kenyér, hagyma – után, melyet a háziakkal fogyasztunk el a nagy konyhában, kihívom az udvarra, majd kisétálunk a patak partjára, és itt, végre kettesben, kifaggatom, mi baja. Zavartan beszél, nem néz a szemembe, azt mondja, maga se tudja. Úgy érzem, titkol valamit! Tudom, hogy decemberben, mikor azon a hétévén egyedül maradt a kollégiumban, történt valami, csak remélem, hogy nem csalt meg (miért tett volna ilyet???, hisz szeret, szeret, szeret).

Abban maradunk, ha visszamentünk Egerbe, tisztázzuk a dolgot, átbeszéljük mi legyen. Örülök, hogy maradt egy kis időnk, hogy felszabadulunk a feszkó alól. Az égen nagyon sötét felhők vannak, szerintem estére nagy hó lesz.

Indulás előtt a háziak még belénk diktálnak egy jó pohár pálinkát, nem csoda, hogy énekelve megyünk a buszmegálló felé, dacolva az arcunkat gyorsan könnyesre csípő jeges széllel. Az „A csitári hegyek” alatt után jöhet valami harciasabb, „Kossuth Lajos azt üzente”, majd átváltunk melankóliába, felcsendül a „Fehérvári katonakórházban” – mindegyikkel az átkozott hidegnek üzenünk. Zsófi belekezdene a „Szerelem, szerelem”-be is, de az „átkozott gyötrelem”-nél elfogy belőle a szusz, Annára néz, aki elfordul. Van a két lány közt valami feszültség már az út eleje óta, sokszor úgy, olyan ridegen szólnak a másikhoz, mintha nem éltek volna egy kollégiumi szobában két évig. Többször eszembe jut, hogy ki kellene erről faggatnom Annát, de ugye a magunk bajával se jutottunk dűlőre, nem akarom még ezt is felhozni.

Nagy sokára megjön a busz, felnyomakodunk, odabenn kissé melegebb van, de ahogy elindulunk, a fűtés szinte szemmel láthatóan szivárog ki az ablakok szigetelése alatt. Jó fél óra zötykölődés után a sofőr hátrakiabál, hogy Sirom, mert megkértem, jelezze, ha a faluba érünk.

Hálásan köszönünk el tőle, morog valamit a bajusza alatt, majd becsukja az ajtót, és elhúz a géppel, hódarát kavarva a hideg betonon.

Sirom. Nem éppen a világ közepe. Apró kis település a hegyek, avagy inkább dombok ölelésében. Minden olyan szűkös és kicsi, az út a patak mellett, a keskeny, girbegurba, felefelé, a hegyekre vagy inkább dombokra kunkorodó utcák, sőt, még a kerítés mögött dühösen acsargó kutyák is furán összenyomottnak tűnnek. Egy bácsi, egy összetöpörödött öregember jön velünk szemben, egyik kezében csíkos szatyor, másikkal botjára támaszkodik, dacolva a hódarát csapkodó széllel, tőle kérdezzük, hogy hol lakik Katángyó Emelka. Először nem érti, nagyot hallóan fülel, mi pedig próbáljuk túlkiabálni a kutyaugatást és a mind erősebb szelet, és megismételjük a nevet, mire elkomorul, majd int a bottal a következő, főútról elágazó utca felé, az utolsó ház mondja, közvetlenül a Boszorád alatt. Megköszönjük, és elindulunk, később, visszafordulva látom, még mindig ott áll, és minket néz, ahogy észreveszi, hogy én meg őt, a fejét kezdi csóválni.

Ilyen előjelek, után, a mind fokozódó hóesésben érkezünk meg a ház elé, aminek a homlokzatát, a tető ívét és az oldalát teljesen körbe fonja valami indás kúszónövény, amitől olyan lett az épület, mint a mesebeli boszorkány kunyhója, vagy mintha egyfajta erdei ajándék volna valakinek. Fázósan toporogva bekopogunk és várunk, várunk, várunk, és amikor az öregasszony nagy sokára ajtót nyit, és gyanakodva felpislog ránk, illedelmesen bemutatkozunk, elmondjuk, hogy mi járatban vagyunk. Először csak ingatja fejét, néz maga elé rövidlátóan vastag lencséjű szemüvege mögül, majd int, hogy menjünk be, és mi hálásan benyomakodunk a házba, ahol egész kellemes meleg van. Egyből a konyhába jutunk, szűk kis helyiség, kitölti a masina, ahogy itt hívják a fatüzeléses tűzhelyeket, meg egy régi kredenc, és középen az asztal. A fal mellett, a masina egyik oldalához simulva pedig egy kis ágy van, ennek a palóc neve, ha jól emlékszem, diko. Letesszük a dolgainkat a fal mellé, és Anna kezd beszélni, az öregasszony közben megkérdezi, kérünk-e teát, mi kérünk, vizet tesz fel, és ekkor történik az, hogy Zsófi kihívja Pétert az udvarra. Fél füllel hallgatom, ahogy Anna előadja, hogy milyen fontosak számunkra a régi népdalok, de közben őket figyelem a kis, fakeretes, szúette ablak üvegén át, ahogy a szakadó hóban Zsófi elkeseredetten magyaráz valamit, mire Péter megvonja vállát, erre a lány arcul üti, és ettől hátrahőkölök én is, mintha engem érne a pofon.

Az öregasszony, Emelka közben leülteti Annát az asztalhoz, aki már csomagolja ki a magnót a skálás szatyorból, és most odajön hozzám, hamiskásan mosolyogva megkérdezi, kérünk-e egy kis pálinkát erre a nagy hidegre, elfogadjuk, legalább elszakadhatok a kinti páros zavaró látványától. A pálinka rossz, égett íze marja a torkomat, de felmelegít. Az öregasszony kiönt belőle még két pohárba, Zsófinak és Péternek, és visszacsoszog a kamrába, ekkor Péter bejön, felkapta Zsófi táskáját, és bejelenti, hogy Zsófi hazamegy, kikíséri őt a buszmegállóba. Mi történt, bukik ki belőlem a kérdés, mire csak legyint, hosszú, majd ki is megy. Indultam volna, hogy legalább elköszönjek a barátnőnktől, de Anna a kezemre teszi a kezét, hagyd őket, mondja, és a szemében van némi félelem, amit nem értek. Kérdezném őt, ám ekkor visszajön az öregasszony, mi pedig elindítjuk a magnót, és gyorsan megcsináljuk az életrajzinterjút. Elmondja, hogy valóban Kazáron született, nehéz gyerekkora volt, nagyon sokat dolgoztak, aztán még fiatal lányként férjhez adták egy bányászhoz, az ura az ötvenkettes nagy omlásban halt meg, gyerekük nem lett, ő pedig nem házasodott újra, jó volt így, egyedül. Mikor szülei is elhaltak, átköltözött Siromba, mert az egyik távolabbi rokona elcserélte vele a házát, jó itt neki, de a falu nehezen fogadja be az idegent. Elnézem ráncos, apró, manószerű arcát, próbálom elképzelni fiatal lányként, de sehogy nem jön a kép. Ősz, vékony szálú haját most szigorú kontyba fogja, sötét otthonkája felett kötött mellényt visel, ruháiból áradt az öregszag. Anna elmondja, hogy azt hallottuk, nagyon szép dalokat tud, még az erdő vadjait is megérinti, amire elmosolyodik, majd legyint, kislányos szégyenlőséggel, hogy szóbeszéd, butaság, de aztán már büszkén folytatja, hogy tud pár dalt, ezeket szívesen elénekli. Anna itt megállítja a magnót, berakja a gyűjtéses kazettát, majd elindítja a készüléket ismét, én közben az ablakhoz megyek, és kilesek az udvarra, de Péter és Zsófi persze már nincsenek ott. Nyugtalanít ez a történet. A deres szélű üvegen át figyelve a fehér világot elképzelem, ahogy ott állnak a fagyos buszmegállóban, a mind vastagabb hóban, és némán várják a ki tudja mikor érkező buszt, és összefacsarodik a szívem. Nagyjából két éve voltak együtt, ahogy mi Annával, ők is a főiskolán ismerkedtek meg, de ők már kimentek albérletbe tavaly ősszel a kollégiumból. Irigyeltem őket, hogy ezt megtették, nagyon felnőttesnek tűnt a szememben, és persze sokkal intimebb lehet közösben élni, mint bent a koleszban. Ekkor a hátam mögött felcsendül Emelka hangja, és én meglepetten visszafordulok az asztal felé.

Az elmúlt napban hallottunk pár énekest, egy-két jobbat is, de ez az öregasszony olyan tisztán és erősen énekel, amit nem néztem volna ki a törékeny testből. Viszonylag jól képzi a magas hangokat is, bátran elviszi a hajlításokat, és magabiztos tempót ad. Maguk a dalok közhelyesek, gyanakodom, hogy saját műdalátköltései, vagyis voltak bennük oda nem illő elemek, akácfáról vagy vérző szívről. De a legfontosabb nem ez. Most, miközben ezt a jegyzetet írom, a tisztaszobában, még mindig fülemben cseng az a különös és idegen összhangzattan, amit az ének kiadott. Ha behunyom a szeme, és felidézem a dallamot, úgy érzem, valami ősi és idegen helyre repít, egy olyan területre, ahol a miénktől eltérő viszonyok és törvények uralkodnak, vörös és lila színeket látok, és a félhomályban kontúr nélküli, sötét alakok motoznak. Emlékszem, a harmadik dalnál egymásra néztünk Annával, és mind a ketten bólintottunk, hogy igen, most van valamink, most valami különösre akadtunk, amire fel tudjuk majd fűzni az egész dolgozatot.

 

  1. január 12. délután

Nem, nem és nem. Ne akarom elhinni azt, ami történik a világommal. Darabokra hullik. A szavak eliszkolnak tőlem, ahogy Esterházy írja. A kezem remeg, de nem a hidegtől. Egyedül vagyok, a konyhában, az öregasszony enni ad a disznónak, ők ketten pedig, a két áruló kimentek abba a farkasordító hidegbe, de könnyű nekik, mert őket fűti a szerelem.

Úgy kezdődött, hogy visszajön Péter, az arca csupa pirosság, de csillog is, mert ráfagyott a könny, szó nélkül felhajtja a pálinkát, majd behív a tisztaszobába. Annával épp a dikon ülve jegyzeteltük a dalszövegeket, Emelka valami tésztát gyúrt az asztalon. Felállok, közben rákérdezek, hol van Zsófi, jött busz, mire ő csak a fejét rázza, egy falusi elvitte kocsival Pásztóig, onnan lesz közvetlen járata Egerbe mondja, majd előre megy, én utána, engedelmesen, mint ökör a vágóhídra. Az ajtóból visszanézek a két nőre. Anna halottsápadtan bámul rám, Emelka pedig ugyancsak abbahagyta a tészta dögönyözését, és minket figyel.

Péter nehezen, zihálva kezdi, hogy maga se tudja, hogy történt, és hogy ő a hibás, csak őt tegyem felelőssé az események miatt, mert a végső lépést ő tette meg, ő hozta fel a dolgot, az már más kérdés, hogy a reagálás meglepően engedékeny volt, és ez azt sejtette, nem véletlen a dolgok ilyen fordulata…miről beszélsz te, szakítom félbe elszoruló torokkal, mert nagyon is tudom, hova akar kilyukadni. Kihúzza magát, a szemembe néz. A lényeg az, hogy ő és Anna azon a decemberi hétvégén, mikor én hazautaztam, egyedül voltak az emelten a koleszban, elkezdtek iszogatni, és a vége nemcsak az lett, hogy lefeküdtek egymással, hanem egymásba is szerettek. Döbbenten meredek rá, majd az ablakhoz megyek, a hideg párkánynak dőlök, az üvegből szinte süt a fagy, az ablaktáblák közt őszi legyek tetemei feketéllenek, úgy érzem, mintha engem szimbolizálnának. Mit kerestél te ott, a kollégiumban, kérdezem rekedten, miért nem maradtál a szaros albérletedben, mire sokáig nem válaszol, majd kiböki, valami buli volt a pincében, aztán felmentek a Petya szobájába inni, és lefelé jövet, a lépcsőházban összeakadt Annával, és elkezdtek beszélgetni. Csak a fejem rázom, nem akarom hallani, ahogy folytatja, hogy mennyire sajnálják, és hogy Zsófi már rájött, mert meglátta őket nyelvtörténet után, múlt héten csókolózni, akkor, amikor én nem voltam előadáson, mert beteg voltam. Betegen feküdtem, és ti egymással smároltatok, fordulok felé elbődülve, mire elszürkült az arca, hátrál az ajtóhoz, mert én meg megyek rá, a kezem ökölben, de ekkor rájövök, mit akarok tenni, mire készülök, és ez méltatlan, egy nő se ér ennyit, ezért legyintek, legyetek boldogok, mormogom, de közben a szívem majd szétrobban a fájdalomtól, és ebből tudom, hogy én is szerelmes vagyok Annába, még így is.

A délután néma munkával telik, Anna és Péter jegyzeteli Emelka szövegeit, én írom ezt, de már szinte fáj maga az írás is, a dolgok rögzítése. Emelka patkószerű diós süteményeket süt, még forrón elénk rakja őket egy nagy tálba. Nincs kedvem enni, inkább pálinkát kérek még, aztán visszamegyek a tisztaszobába, sebeimet – és a keserű italt – nyalogatni. Bejön Anna, pontosabban sokáig áll a küszöbön, aztán sóhajt, és elmondja, hogy nagyon szeret, és nagyon sajnálja, de ennek nem tud parancsolni. Felé se nézek, intek, menjen el, látni se akarom, megkérdezi, hogy sétálhatnak-e Péterrel egyet, talán nekem is jó lenne, ha a busz, a hét harmincas járat előtt külön lennénk. Mondom, hogy tőlem azt csinálnak, amit akarnak, eddig se kérték ki a véleményemet, erre visszamegy, hallom, öltöznek, majd kimennek az ajtón.

Sokáig ülök magamban, figyelem az ablakon túl a vastagodó sötétséget, hallgatom, ahogy a szél sír, a ház falának feszülve, majd kimegyek Emelkához, aki már eltakarította az asztalt, és a dikon ülve kötöget. Leülök a székre, és töltök a kint hagyott pálinkából, felhajtom, sűrűsödik tőle a homály, de nem érdekel, majd mondom neki, hogy tud-e valami igazán szépet, valami fájdalmasat énekelni, amitől annak idejen a kertkapujához gyűltek az állatok. Rám néz, alig látom a félhomályban, mert villanyt nem gyújtunk, az arca egy fehér folt, talán bólint, majd hallom is a hangját, hogy van egy dal, ami talán a legszebb a világon, de vigyázni kell vele, mert ha énekli, akkor nem az állatok jönnek ide, de más, az erdőben lakó valaki, az erdő ura, aki már többször megjelent, és aki előtt nem áll meg ember, őt is csak ezért tűri, mert e dalt énekli, bizonyára ez a dal a kedvence. Homályosak az emlékeim, mert a pálinka összemossa a dolgokat, de bizonyára győzködöm, hogy énekelje csak el, ne féljen, mi mindjárt útra kelünk, nem ér itt minket ez a titokzatos udvarló, és kacsintok is, de bizonyára nem  látja, sokáig hallgat, nem szól, aztán lehorgasztja fejét, és mégis elkezdi, és az első hangnál kinyúlok az asztal szélén hagyott magnó felé, meg se nézem, milyen kazetta van benne, lenyomom a Rec gombot, mert tudom, hogy ez valami egészen különös lesz, az első hangból érzem.

Nem lehet leírni.

Mintha maga az erdő, a téli, a tavaszi, a nyári erdő sírna a dalban, benne van a hegyek mélye, a dombok íve, a fű hersegő zöldje tavasszal, a hulló lombok füst illata, a fák reccsenései a dermesztő fagyban, benne van minden szépség, amit e táj adhat, megborzongat, kikészít, összezavar egyszerre, nem csoda, hogy az erdő ura, aki bizonyára valami özvegy erdész, az öregasszony kései szeretője, hogy még ő is betér Emelkához ha ezt énekli, talán ez a titkos jelük.

Amikor abbahagyja, letörlöm a könnyeimet, majd remegő kézzel leállítom a felvételt, és rekedten megkérdezem, ezt hol hallotta, kitől tanulta. Nem illik a dal semmilyen sémába, semmilyen mintába, amit eddig hallottam földi életemben. Sokig nem válaszol, majd kiböki, ez az ő saját dala, ő találta ki, itt, Siromban, miközben az erdőt járta, gombászva, vagy miközben kapálta a kertjét, és a szél a Boszorád felől fújt. Úgy érezte, tele van a szíve valamivel, és ki kell adnia magából, amit érez, ha körbenéz itt, ezen a tájon. Eleinte sokat énekelte, de aztán csak ritkán. Az erdő ura miatt, kérdezem bizonytalanul, mire nem válaszol, kicsoda ő, kérdezem még, erre is hallgatás a válasz, már semmit nem látok belőle, sokáig ülünk így némán, aztán megjönnek a többiek, hideget hoznak, érezhetően boldogok, majdhogynem nevetgélnek, felkapcsolják a villanyt, és mindent elönt a fény.

Amíg megmelegszenek, leírom mindezt a másik szobában, ahol nincs fűtés, és csak egy sárga fényű mennyezeti lámpa világít, de nem érdekel, nyoma kell hogy legyen ennek az egésznek, ennek a délutánnak, ennek a különös, furcsa és érhetetlen világvégi időnek Siromban.

 

  1. január 12. éjjel 

Sietnem kell az írással. Nem a dermesztő fagy miatt. Nem a folyamatosan zuhogó hó miatt. Nem az egyre sápadtabban világító elemlámpafény okán. Hanem mert érzem, hogy közeledik.  Hátam egy öreg akác törzsének vetem. A földön guggolok, összehúzom magam. Sötét van mindenhol. De az erdő nem üres, jaj, nagyon nem.

Le kell írnom, mi történt velük, nyoma kell hogy legyen. Be kell vallanom, mit tettem.

Látom magunkat, ahogy sötétedéskor megisszuk az utolsó kupica pálinkát Emelkánál, aztán kilépünk az udvarra, ahol már térdig ér a hó. Addigra a fél üvegnyi italt elpuszítottam, hogy csillapítsam a fájdalmat belül, de semmi, semmi, semmi. Forog velem a világ. Ahogy megindulunk, a kapuban beér az öregasszony. A karomra teszi kezét. Félrevon. Kérdi, a legutolsó dalt felvettem-e. Rövid tétovázás után bólintok. Ne játszam le, csak otthon, kéri. Csak ha elhagytuk a falut és a környéket, az erdőt. Megígérem neki, hogy így lesz. Szavaim kásásan buknak ki belőlem, de látom, megkönnyebbül. Végigsimítja az arcom. A megbocsátás a leszebb dolog, mondja, aztán visszamegy a házba. Én meg mehetek a két áruló után.

Alig látom a hátukat a sötétségben, minden második utcai lámpa ég csak. Az emberek, a kutyák, a macskák, mind elhúzódtak a hóesés és a rettenetes hideg elől. Üresek az utcák, csak mi törünk előre a hóban, ők ketten elöl, nyolc lépésre mögöttük jómagam. Az általuk taposott nyomba lépek, így kevésbé fárasztó, ez a legkevesebb, amit megtehetnek értem. Végül a hófüggöny mögül kibukkan a buszmegállóban várakozó busz, ki van világítva, jár a motorja. Mi vagyunk az egyetlen utasok, a sofőrünk a délelőtti fószer. Szinte ismerősként, túláradó jókedvvel üdvözlöm. Becsukja mögöttem az ajtót, és csak azt morogja válaszul, kapaszkodjunk, csúszós út lesz, aztán elindul. Előre ülök, közvetlenül a sofőr mögé. Ők leghátulra, gondolom, össze is bújnak, mert alig ér valamit a fűtés. Elképzelem Péter vékony, sápadt béka-kezét Anna márványfarmeres combján, és érzem, melegem lesz. Ez jó módszer kihűlés ellen, gondolom keserűen. Kár, hogy most, itt, az fa tövében nem működik. Nem érzek most már haragot, dühöt, semmit nem érzek már, csak a félelemet.

A sofőr lassan, óvatosan vezet. Nincs is baj, egészen a hegygerincig, mely kivisz minket a faluból. Alacsony emelkedő, de a közepén elkaparnak a kerekek. Megtoljuk, kiabálok előre, mire int, hogy nem kell. Nyomja neki, sivít a motor, aztán a gumik nagy sokára betont fognak, meglódulunk. De olyan nagy lendülettel, hogy szinte átbucskázunk az emelkedő tetején. És aztán a lejtőn a sofőr nem tudja megfogni a járművet. Érzem a csontjaimban, hogy baj lesz. Csúszunk, kissé oldalasan, mire a férfi ellenkormányoz. A jármű kiegyenesedik, de az út megint kanyarodik, és itt már nincs mit tenni. Nagy döccenéssel a bal kerék az árokba köt ki. A sofőr káromkodik és tolatásba kapcsol, nyomja a gázt, de semmi, meg sem moccan a behemót fémtest. Na, most kellene tolni, fordul hátra.

Fázósan lekászálódunk a buszról, és nekifeszülünk a jármű elejének. A hó a nyakamba hull, ahogy előre dőlve tolom a hideg fémet. Erősebben, kiabálja a sofőr az üvegen túlról. A motor pokoli hangon sivít, a kerekek dolgoznak hátul, de az árok, amibe belezuttyantunk, túl mélynek bizonyul, és a gumi is elkapar a havas és jeges úton.

A sofőr leállítja a motort, veszi kabátját, sálját, leszáll ő is. Ott állunk a fényszóró fényében, én kissé távolabb a két szerelmestől, hallgatjuk. Azt mondja, hogy a falu szélén lakik egy traktoros, régi ismerőse, elsétál hozzá, elhívja, ő majd kihúzza a géppel pár perc alatt a buszt. Nem tehetünk mást, beleegyezünk, legyen így.

Mielőtt útra kel, még a lelkünkre köti, hogy maradjunk a buszban, várjuk meg, ne induljunk sehova, mert cudar hideg van.

Engedelmeskedünk, visszaülünk a helyünkre, a sofőr ránk csukja az ajtót, és elballag. Ekkor veszem elő az elemlámát, fényénél átolvasom az elmúlt napok jegyzeteit. Mintha egy év telt volna el az indulásunk óta. El se hiszem, mennyit változott velem a világ. Akkor még egy bizakodó, szépreményű fiatalember voltam. Aki komoly terveket szövöget a barátnőjével. Most semmi vagyok. Kisemmiztek. elvettek tőlem mindent.

Kinézek a hóesésbe. A táj fehér derengése valami túlvilági fénybe vonja a sötét erdő közeit. Nem is tudom, honnan jön a gondolat. Talán a rengetegből szivárog elő. Talán az alkohol dolgozza ki, ami még mindig testemben lobog. Vagy a végtelen fájdalomból kristályosodik ki. De az is lehet, hogy a keserű, önemésztő harag támasztja fel bennem. Mert ekkor már ott ismétlődik a fejemben, ott forog, mint egy agyonjátszott kazetta, a mondat, amit az öregasszony mondott, a tanács, amit a lelkemre kötött. Hogy ne játsszam le az énekét a falu környékén.

Azon kapom magam, hogy ott van előttem, az ölemben a magnó. Óvatosan visszatekerek valamennyit a kazettán. Aztán hátrafordulok, és a sötétben jól megnézem magamnak a párocskát, vagyis amit látok belőlük. Küldök nektek egy szép szerelmesszámot, kiáltom feléjük gúnyosan. Visszatekerem valamennyit a kazettát, majd rányomok a Play gombra. És felcsendül Emelka hangja, már az a dal szól, pont eltaláltam a kezdetét. Megborzongok, most is, de nem a fagytól, ha felidézem. Ott, odakinn, a sötét erdő közepén, a hideg buszba zárva még ijesztőbb volt. Szinte életre kel az erdő tőle, szinte látom hajladozni a fákat, hallom a lépteiket. És aztán megtörténik.

Anna elszalad mellettem, a busz folyosóján, mögötte Péter. Mi az, kérdezem, de ők már neki is feszülnek az ajtónak. Mi van kérdem, mert engem még fogva tart a dal varázsa. De aztán meghallom. Tompa dördülések sorozata. Egyre hangosabban. Fák recsegnek. Léptek. Egyre közelednek. Egy hatalmas, óriási valami jön felénk. Péter közben kifeszíti az ajtót, és szinte kibukik rajta. Anna a nyomban. Ekkor már én is állok, kicsit tétovázok csak, de aztán megyek utánuk. Lélegzetelállító a hideg. Rohanok mögöttük, alig látom őket, inkább a hangokból tájékozódom, de a nyomukban vagyok. Hallom a döngő lépteket is, felzárkózik mellénk, oldalról jön, és ha félrenézek, mintha látnám is, egy nagy, sötét tömeg mozog a fák közt. Aztán megiramodik, lecsap, és elöl Anna felsikolt. Melegség hull arcomba. Letörlöm, bőrkesztyűmön az elemlámpa fényében látom a vörös foltot, vér. Lépek kettőt, a lámpa fényköre táncol a földön. Péter a hóban térdel, aminek a felszíne vérpermetes, valami van előtte, nem tudom mi, talán Anna lábai, de hol a többi része? Ekkor Péter megemelkedik, felfelé röppen. Nem, nem is, húzzák, és amikor felkapom a lámpa fényét, meglátom.

Az Erdő az. Ágakból, bozótosból, avarból, indából álló tömeg, van benne gombafej, rókafarok és vaddisznópofa is. Egy nagy, torony, egy henger, egy élő, mozgó, hatalmas tömeg magasodik felénk. Három nagy indájával tartja Pétert, majd egyszerűen magába tömi, a belsejébe, és az ágak, és a tövisek és a levelek és indák izegni-mozogni kezdenek, Péter pedig sikolt, aztán elhallgat odabenn, és ekkor már futok.

Nem tudom, merre és meddig, elfogyó lélegzettel, égő tüdővel, sajgó izmokkal rohanok. Míg el nem bukom a mélyedésben, melyet alattomosan rejt a térdig érő hó. Mászok tovább, ki, a gödörből, ehhez a fához, a fa törzséhez. Összehúzom magam, és behunyom szemem, mint a gyerek, aki nem akarja látni a külvilágot. Távolról hallom a hangját. Az erdő közeledik. Eszembe jut a jegyzetfüzet. A kabátom belső zsebében van. Előveszem, és elkezdem írni ezt. Nem tudom mennyi időm maradt. Nincs erőm tovább futni. A hideg beette magát izmaimba, álmos is vagyok. És valamiképp érzem, vagy tudom is, hogy itt, az erdőben nincs hova futnom előle, maradok hát mozdulatlan, hátha így nem vesz észre.

Én vagyok a hibás mindenért. Bocsássatok meg. Nem kellett volna megidéznem Őt. Hallgatnom kellett volna Emelkára. Nem kellet volna lejátszanom a szerelmeseknek azt a dal. De tudjátok mit?

Igazából megérte.

 

Utószó

A történtek lábjegyzetéhez tartozik, hogy a szélsőséges időjárás, és a hóeltakarítási munkálatok miatt az alapos keresést csak két nap késéssel kezdték meg. Nem csodálkozhatunk ezen, hisz azokban a rendkívüli napokban a települések nagy részét, így Siromot is, elvágta a külvilágtól a hó, az áramszolgáltatás megszűnt, az élelmiszert szállító autók nem tudtak eljutni a boltokig. A lassan összeálló keresőcsapatok aztán szisztematikusan átfésülték a Sirom környéki erdőt. István testét a negyedik keresési nap délutánján találták meg. A napló és az elemlámpa az áldozat mellett feküdt. A fellelés helye nyolc kilométerre volt attól az útszakasztól, ahol a busz elakadt. A hivatalos orvosszakértői vélemény szerint a fiatalember a kihűlésbe halt bele. Lényegében halálra fagyott.

És itt kezdődik a rejtély, ami a siromi-incidens magját alkotja.

Már a korabeli híradások is megjegyzik, hogy érthetetlen, miért nem várta meg a három fiatal a sofőrt, aki azon az éjjelen alig harminc perc múltán visszatért a segítséggel, és a buszt üresen találta.

Az általános vélekedés szerint a három - némiképp bódult - diák megelégelte a várakozást, és nekivágtak az útnak, de a sötétben és a rossz látási viszonyok miatt letévedtek róla, vagy az erős szél okán behúzódtak az erdő fái közé, ahol végérvényesen belevesztek a rengetegbe.

A legnépszerűbb, később keletkezett elmélet szerint István megölte hűtlen szerelmét és Pétert, majd a testeket elrejtette a mély hóban. Ennek némiképp ellentmond, hogy az olvadás után a maradványokat az újabb, februári és áprilisi keresés valószínűleg megtalálta volna, hiszen utóbbinál már speciálisan képzett rendőrségi kutyákat is használtak.

Az optimista befejezés hívei szerint Anna nemcsak Istvánt hagyta el azon az éjjelen, hanem új szerelmével az országot is. Gyalog beértek Pásztóra, ahol felszálltak az éjszakai, Hatvan-Budapest vonatra, majd valahogy eljutottak a zöld határon át Ausztriába, és most a világ egy távoli szegletén élnek. István pedig keserűségében a fagyhalált választotta, és az erdő mélyén, az utolsó pillanataiban papírra vetette lázálmait, vad képzelgésit a pár pusztulásáról.

Tény, hogy a két másik eltűnt teste soha nem került elő. Mintha a föld, vagy pontosabban, mintha az erdő nyelte volna el őket.

A rejtély iránt újra és újra feltámadó érdeklődés miatt még két tényt leszögezhetünk: Katángyó Emelka 1989-ben halt meg, végelgyengülésben. István magnója és a kazetták a felvételekkel valószínűleg a szüleihez kerültek, ők viszont kerülték a nyilvánosságot, soha nem nyilatkoztak az ügyről, sem ezen tárgyi bizonyítékok meglétéről.

A sirom környéki erdőség ma is egy érintetlen, sűrű vadon, sötét mélységeiben őrzi titkait.  

 

A fiatal áldozatok emléke iránti tiszteletből a kommentelésre e bejegyzés kapcsán nincs lehetőség.

Ha ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a 116-123-as ingyenes lelki elsősegély-számot! 

vége

Szólj hozzá!
2021. szeptember 28. 23:13 - Valmont

A gótikus, a romantikus és az érett horror - kritika

unnamed_1.jpg

Kritika a Helikon Kiadó Düledék palota (Klaszikus rémtörténetek) című antológiájáról

Nem szokásom kritikát írni, de most úgy véltem, mint rajongónak, olvasónak és írónak, illik pár szót ejtenem az idei év egyik fontos megjelenéséről, a Düledék palotákról.

A Helikon új kiadványa a horrornak, azon belül is a 2. világháború előtti horrornak kívánja egy új, magyarul eddig – jobbára – nem elérhető novellákból álló gyűjteményes foglalatát prezentálni. A „Düledék palota” cím a szerkesztő, Sárközy Bence utószava alapján Vörösmartytól van, és az egész kötetre valóban rányomja bélyegét valami romantikus borongás, ami még a zsigeri félelmen innen, de az érdekesen már túl van. Az írások egy része pont a romantika korából vagy a késő romantikából származik, megjegyzem, ezek a – többnyire – kevésbé sikerültek, mai tűréshatárunk szempontjából kevésbé ijesztőek. Az összképen érződik, hogy a 19. század utolsó két-három évtizede termelte ki azt a nyelvi és gondolati finomságot, ami nélkül nem működik a jó horror. A kötet utolsó negyedében helyet kapó huszadik századi írások jóval közelebb állnak hozzánk irodalmilag, bár itt találtam a két leggyengébbet is: „Az íjászok” egy igencsak rövid, első világháborús történet a lövászárokban átélt látomásról – minimálisan illek a kötetbe, míg La Mare „A mélyből” című novellája olvashatatlanul modoros és nyegle, lehet, itt fordítási problémák is vannak.  

Üdítő, hogy tényleg kevés ismert darabot találunk, talán Poe, Stoker, Lovecraft, Bierce és Kipling novellái azok, melyeket egy hardcore horrorrajongó már ismerhet máshonan, más fordításban. Nem meglepő, hogy az ő műveik a legélvezetesebbek. Stokertől „Az indián asszony” friss és erős szöveg (valamiért a fejünkbe van verve, hogy egykönyves és gyenge író volt), így sokadik olvasásra is izgatottan vártam a véres végkifejletet. Kipling inkább a feszültségkeltésben jó, Bierce látomásos, álom-valóság határán mozgó haláljelenete "A Bagoly-folyó" alapötletét idézi. Lovecraft pedig ugye Lovecraft. Jó ötlettel dolgozik Henry James a „Sir Edmund Orme”-ban, de a rettegés vagy még inkább a feszültség elpárolog az első pár jelenés után.  A számomra ismeretlen Charlotte Perkins Gilman sárga tapétáról szóló művében ugyancsak kellemes meglepetés volt a megbomló, széteső női elme plasztikus rajza. Robert Louis Stevenson sírrablói nagyon erős atmoszférát teremtenek, ám a csattanó némiképp kiszámítható – ez pont nem igaz Jack London „Míg a halál el nem választ” című írására, melynek épp hogy a vége meglepően drasztikus. Részleteiben érdekes volt még az időben a hozzánk legközelebbi, 1938-as írás, „A pokol galambjai” Robert E. Howardtól, itt azonban néha túlszaladt a gore, és emiatt nevetségessé válnak a jelenetek, nem beszélve a rejtély suta magyarázatáról. Jellemző, hogy az egyik legemlékezeteseb ötlet és csattanó „A nyitott ablak” című írás végén van (Saki), amely azonban sajnos egyúttal ki is iktatja a horror feszültségét (egyébként is sok helyen éreztem, hogy a félelmetes összecsúszik a nevetségessel, talán a korabeli alkotó így akarta oldani a komorságot, és óvni olvasóját). Vannak aztán azok a nagy nevek, akik magukhoz képest túlságosan szimpla történetekkel szerepelnek, mintha nem akarták volna megerőltetni magukat egy alapvetően könnyed, szórakoztató és lenézett műfajban: Conan Doyle egy bálnavadászhajó kapitányának a tragédiáját, míg Dickens egy vasúti munkás furcsa végzetét rajzolja meg – egyik írás sem lett a kedvencem.

És ezeken kívül van még a 32 írásból álló kötet összes többi novellája, vagyis nagyjából a művek fele, melyek sem ijesztőek nem voltak, sem irodalmilag nem érékelhetőek közepesnél jobbra. A két nyitó darab, mely két töredék (az első még 18. századi, a másik a kissé túlértékelt Byroné) esetében mindez még a kor számlájára írható, de a kilencedik novellával már átlépjük az 1850-es évet, vagyis túl vagyunk a romantikán, Poe már halott, jönnek a szimbolisták – és ehhez képest halálra fagyott kislányok kísértetéről, őrülten orgonáló öregemberekről, villámhárítóval házaló félőrültről (Melville, ezt most így hogy?) vagy egy látomásokba belebonyolódó festőről szóló, egyenletlen, jobbára feszültségmentes, nem csúcsra járatott írásokat olvashatunk (ez utóbbinál még  a Monthy Pythont idéző, félbehagyott „utolsó mondat” is tesz róla, hogy inkább csak mosolyogjunk).

Mondanám, hogy a kötet íve kiad valamiféle fejlődési vonalat, a fehér leples, láncokat csörgető alak képétől a pszichológiai, bőr alá sikló félelemmel operáló módszerig – de sajnos ez a tétel sem igaz, hisz Poe vagy Hawthorne már a műfaj korai szakaszában megugrották ezeket a fejlődési fokakat.

Felmerül a kérdés, hogy ha ez egy erős és gondos válogatás jó 130 év horrornovelláiból, akkor miért ilyen egyenletlen a színvonal, miért van ennyi közepes, maximum érdekes, de semmiképp sem riasztó vagy megrázó írás – vagyis: miért ilyen kevés a horror? Elképzelhető, hogy a merítéssel van gond – és én inkább szeretnék ebben hinni, mivel a másik lehetőség azt jelenti, hogy a horror múltjában a remekművek kicsiny száma mellett inkább a tucatmunkák domináltak.

Hogy megéri-e a pénzét a „Düledék palota”? Rajongóknak mindenképp, főképp a friss fordítások miatt. Aki ismerkedik a műfajjal, annak azért lesz jó, mivel észlelheti a színvonalbeli különbségeket – már ha van szeme rá. Azok viszont, akik ezzel a kötettel nyitnak a zsáner felé, félő, csalódni fognak, és felteszik majd maguknak a végén a horrorírók számára végtelenül ijesztő kérdést: ennyi?

Címkék: kritika
Szólj hozzá!
2021. szeptember 01. 21:25 - Valmont

A kórház előtti padon

Ismét egy koronavírus ihlette írás, ígérem, ez az utolsó. Azt gondoltam, hogy olyasvalakiről írok, akit nagyon is el tudok képzelni, és akinek az élete nem érdekes, csak az, ami utána jöhet. Alapvetően mindig idegenkedtem az E/1 elbeszélői módtól, főképp ha teljesen más karakterbe kell helyezkedni. Úgy vélem, hogy nagyon elcsúszhatnak a  dolgok, ha például egy férfi egy nő szemén keresztül látja a világot, vagy ha egy fiatal író egy öregember karakterét képzeli el. A nem igazán jó elbeszélői hang  művivé és megcsinálttá válik, ezt legszebben és legelegánsabban a magyar irodalomban Esterházy kerülte el Csokonai Lilinél, bár meg kell valljam, Dragománnak a Máglyában bemutatott teljesítménye is igen meggyőző. 

 

19744

 

Üljön le egy kicsit. A klinikáról jön ugye, szemből. A kisunokám várom. Ott dolgozik. Orvos. Nehéz munka. Meg is értem, hogy nincs már ideje hozzám jönni, öreganyjához falura. Azért jöttem, hogy lássam. A lányom rég elvált a vejemtől. Az Öreg meg meghalt, már tíz éve. Egyedül vagyok, mint az ujjam, ott a falu szélén. Reggel a tyúkokkal kelek. Megmosdok, megfésülködöm, befonom ezt kis maradék hajamat, felveszem az otthonkám, begyújtok a masinába. Iszom egy kis kávét. Csak ilyen három az egybent, az a legolcsóbb. Aztán néha eszem valamit. A legjobban a lisztes kukót szeretem. Hogy az mi? Hát liszt meg felvert tojás, jó sűrűre, és aztán csak ki kell sütni. Reggeli után kiengedem a tyúkokat az udvarra. Mostanában már nem jár a giringy, de még mindig bezárom őket éjszakára az ólba. Aztán délelőtt teszek-veszek, már sokat nem tudok csinálni, de mindig van egy kis portörlés, rendrakás. Hátha beállít valaki. De soha nem jön senki, legfeljebb a postás hozza a nyugdíjat, az özvegyit, ami nem sok, de nekem már nem kell sok, elvagyok abból a kevésből is. Ha nem húz a derekam, akkor a kiskertben kapálok, gazolok. Olyan paradicsomjaim nőnek, mint az élet. Adtam mindig a lányoméknak, amíg jártak, de már ő is elmaradt, nem tudom, mi a baja, nagyon szomorú és sovány. Néha arra gondolok éjszakánként, hogy iszik. Ilyenkor aztán letérdelek az ágy mellé, és imádkozom érte. Imádkozom csak úgy, napközben is, a kisunokámért, hogy sikerüljenek a műtétjei, meg hogy bajba ne keveredjen az életben. Ha nem imádkozom, akkor szentdalokat éneklek, amiket még nagyanyámtól tanultam, kiskoromban. Így telik az idő. Dél körül főzök valamit a nyári konyhában, csak egy kis rántott levest, vagy tojáslevest, jó köményesen, azt szeretem, sok kenyérrel, hogy ne maradjak éhen. Nem vagyok már nagy étkű, és a betevős fogam is kopott, alig tudom vele elrágni a kenyér héját. Estére már nem is eszek mást, csak egy kis zsíros kenyeret, vagy szalonnát. Bolti, de így is szeretem, azt bármikor meg tudom enni. Mikor még élt az Öreg, volt disznónk is. Emlékszem, mikor télen vágtuk, milyen nagy sürgés- forgás volt a portán. Jöttek a rokonok segíteni. Most már alig látni valakit az utcában. Nem nyitja rám senki a kaput hószámra. A lányom volt utoljára nálam, még a nyár elején. Azt mondta, van valami vírus a levegőbe, és hogy emiatt nem jöhet egy ideig. Mert hogy félt. Mondtam neki, engem már ne féltsen, jó lesz már nekem a föld alatt, nem bánom, ha elvisz az a nyavalya. Erre nem mondott semmit, de aztán hiába vártam, nem jött. Mi? Nincs nekem telefonom, nem is tudom, hogy kellene használni, meg a hallásom se olyan jó már. A boltba is, mutogatták, hogy vegyek maszkot, de úgy csináltam, mint aki nem érti. Minek vennék én olyat. Utoljára már megmondtam nekik, nincs nekem erre pénzem, meg öregségemre már nem veszek fel ilyet, hagyjanak engem békén. A postáson is van. Be se jön már, ha hozza a nyugdíjat, pedig mindig megkínálom sederszörppel. Pálinkám nincs. Régebben mindent beraktam a lányomnak meg a kisunokámnak, a szalonnát, a kolbászt, a szörpöt, a kalácsot. Örültem, hogy adhatok. Jöttek is minden hétvégén, és teli volt az udvar. Azt mondták, nekik kiszabadulás ebből a nagy városból, ha jöhetnek ide. De aztán elmaradtak. Előbb a kisunokám. A barátok, meg lányok miatt. Aztán az egyetem, majd a munka okán. Csak ünnepekkor jön. A lányom meg ha jött is, abban nem volt köszönet. Olyan rossz volt a kedve mindig. Délután kiülök a kerítés mellé a kispadra, ott várom őket. A padot még az Öreg csinálta. Emlékszem, régebben az utcából idegyűltek az asszonyok, ment a nagy beszélgetés, nevetés, néha egészen estig. Most már nem jön senki. Csak az Ilonka maradt a régiek közül, de ő már alig tud járni. A többi ház vagy üres, kihaltak belőle a régiek, vagy városiak vették meg. Azok nem érnek rá beszélgetni egy ilyen öregasszonnyal. Nem úgy, mint maga. Maga kedves ember. És türelmes. Látom, nem siet. Már nem. Már én sem. Maga hányadik volt? Én voltam a tizenkilencezer-hétszáznegyvennegyedik.

vége

Szólj hozzá!
2021. augusztus 17. 21:32 - Valmont

A vírus utolsó mutációja

ejszaka.jpg

A munkám a Vírus előtti világrendhez kapcsolódik, és bár eddig megúsztam elvesztését, félek, hogy lassan belecsúszunk az örökké velünk lévő, a leküzdhetetlen, az újból támadó, a soha véget nem érő mutációk éjszakájába. Másrészt - úgy vélem, sok más emberhez hasonlóan - egyszerűen csak elegem van. Betartottam minden szabályt, eleget tettem minden kötelezettségnek, talán az egy kovásznevelgetést kivéve, mert ha nincs kemencéd, akkor sok szerencsét a kenyérsütéshez, szóval teljesítettem a kötelességem, de most már elegem van. Nem akarom arra kinyitni az internetet, hogy a virológus szakértők, akik másfél éve celebkednek a hírportálokon, épp mikorra jósolják az x-edik hullámot. Nem érdekel az antarktiszi vagy a maláj variáns. Nem izgat, hogy melyik ország épp hány napra zárja le magát hermetikusan Boccaccio Firenzéjének képzelve magát. Egyszerűen elég volt a vírus elleni harcmező végtelenségéből - legyen béke már. De előtte még írtam egy novellát az utolsó mutációról. 

Az Omega-ember

 

Deres tavaszi hajnalon zörgettek az erdőszéli ház ablakán. A Doktor szitkozódva kelt, kapca nélkül bújt a gumicsizmába, majd kiment az udvarra, amiről épp hogy eloszlott a szürkület. Sóvágóné a biciklije mellett várta. Az uram, mondta, elkapta hát. A Doktor hümmögött, fejét vakarászta, majd elnézett az erdő közeibe. Beszél még, kérdezte aztán halkan. Már csak néz maga elé a drágám, rázta fejét az asszony, majd zokogásban tört ki, mire a Doktor odalépett hozzá, esetlenül átkarolta. Vaskos és hideg volt a nő teste, teljesen más, mint a Gyereké. Mentse meg, könyörgött a nő, van valamennyi vágott fám, suttogta a Doktor fülébe, és áfonyaszörpöm is. Majd megbeszéljük az anyagiakat, mondta a Doktor, és ellépett tőle. Szeme sarkából mozgást látott, a Gyerek figyelte őket a házacska ablakából. Inkább az a kérdés, van-e utódjuk, nézett vissza Sóvágónéra. Az őszön szült egyet a Kőhegyiné, bólogatott az asszony, tegnap elhoztam. Az jó, ismerte el a Doktor, a Kőhegyiné jó lesz, az enyém is onnan van, intett a háta mögé. Fél éves, bizonygatta Sóvágóné. Az pont jó lesz, bólintott a Doktor.

Ki volt az, kérdezte a Gyerek, amikor visszatért a házba. A Doktor tüzet gyújtott a vaskályhában, és vizet tett fel forrni. Felső szomszéd, bajban vannak, válaszolta, aztán a Gyerek felé fordult, aki az ágyán térdelt, és tűnődő szemekkel bámult rá. A haja fekete volt, a Doktor ezt nem tudta megszokni. Nem emlékszel rá, ugye, kérdezte tőle tétován, mire a másik megrázta fejét. Mindegy, majd fogsz, legyintett a Doktor.

Szikkadt kenyeret ettek, forró hársfateával. Amíg a gyerek mosakodott, a Doktor kiment, fát aprított, begyújtott az autóba, aztán beült, és hallgatta a lángok pattogását, nézte a gőznyomásmérőt a műszerfalon, és elszívott egy cigarettát. A dohányt és a kávét a városiak hordták fel a hegyre a heti piacnapon. Az árusok azt terjesztették, hogy állítólag Északon újabb mutáció tejed. A férfi csak legyintett, mikor a kávészsák felett az öregasszony elsuttogta neki. Annyiszor hallottuk már ezt, mondta mosolyogva, csak rémhír, a vírus úgy marad, ahogy van. Áldott legyen a Vírus, vetett keresztet az öregasszony, majd elrakta a füstölt mókushúst, amit a Doktor adott a kis zacskó kávéért.

A Gyerek riasztotta fel gondolataiból, ahogy dideregve beült mellé, hozta a nagy, fekete táskát is. A férfi gőzt adott, nekilódultak, majd a gőzautó erőlködve felkapaszkodott a repedezett betonúton a hegy kanyarjaiban. Sóvágóék háza egy roskatag kunyhó volt. Az asszony biciklije az udvaron hevert eldőlve, mint egy kilőtt állat. Feltették a maszkot, majd kiszálltak a pattogva hűlő autóból, és bementek. Odabenn nehéz szagok gomolyogtak. Sóvágóné egy kendővel arcán némán mutatta az utat a belső szobába, ahol a raklapokból készült ágyon feküdt a férje. Moccanatlanul meredt a plafonra. A Doktor kinyitotta táskáját, és kivette a befőttesüveget, aztán a szikét. Meggyógyítod, ugye, kérdezte mögüle a Gyerek, mire a Doktor felsóhajtott. Menj ki, ez csúnya lesz, kérte. Megvárta, míg a Gyereket Sóvégóné kikíséri, csak ekkor vette fel a szikét, megnyitotta a betegen az inget, rövid ideg lebegtette a pengét a has tésztás fehérsége fölött, végül a bordaív alatt belevágott a húsba. Alig vérzett. Ez is jellemző volt a vírusra, hogy besűrítette a vért. Másvalamit pedig kikristályosított. Azt, amit a Doktor keresett. Tapogatódzó ujjai belek nyákos tömlői közt matattak, végül az epevezeték mellett ráakadt. Egy áttetsző buborék volt, centiméternyi gömb. A befőttesüvegbe engedte, fedőt tett rá, órájára nézett. Tíz-tizenkét perce maradt cselekedni. Lezárta az élettelen szemeket, és kiment. Sóvágóné a befőttesüvegre pillantott, majd lavórnyi meleg vizet, szappant, törülközőt tett a Doktor elé. A Gyerek bámulta a rózsaszínné váló vizet, mit csináltál vele, kérdezte, mire a Doktor az üvegre mutatott. Kiszedtem belőle a lényeget, hogy megmentsem. A Gyerek ekkor még nyugodt volt, de amikor Sóvágóné behozta a fél éves kis csöppséget, akinek a fején szőkén bodorodtak a tincsek, és az nagy ebédlőasztalra tette, és a Doktor kloroformmal elkábította az apróságot, majd felemelte a szikét, akkor eltört benne valami, és a férfi karjába csimpaszkodott. Ne bántsd a kisbabát, kiabálta, mire a Doktor lerázta magáról, hagyj már, te, kiabálta, és az asszony ismét segített, lefogta, így némán, tátogva, akár egy hal bámulta, ahogy a férfi nyílást ejt az öntudatlan testen, majd kiveszi a befőttesüvegből Sóvágó lelkét, és a babába csúsztatja. Ahogy mindig, a hús most is szinte magába szippantotta a buborékot, mivel – legalábbis a Doktor így vélte – vákuum volt benne, mert az emberi lélek csak a beszéddel jelenik meg. Ezért nincs például lelkük az állatoknak. A Doktor sietve összevarrta a sebet, jóddal letörölgette a környékét, végül ragtapasszal lezárta. Ekkorra a Gyerek is megnyugodott. Áldott legyen a Vírus, suttogta Sóvágóné, és ölébe véve az kis testet, átvitte a másik szobába.

A Doktor ismét megmosta kezét, majd intett a Gyereknek, aki dacosan állt a sarokban. Nem moccant. Nem tehettünk mást, meghalt volna, kezdte halkan a férfi. Egyszer majd megérted, bólintott, nekünk is sokáig tartott, ráment az egész civilizációnk, míg rájöttünk, hogy mire képes a vírus legutolsó mutációja, hogy mit ad nekünk. Ha elkapod, minden mindegy lesz, feladod az életet, csak fekszel, és bámulsz magad elé. Aztán – kezével az oldalára mutatott –, itt, ezen a részen összecsomósítja benned a lelked, ami addig elszórva van a testben. A szerveztünk próbálja védeni, egy burkot képez köré, és ha időben kiszedjük, és egy beszélni még nem tudó, legfeljebb egy éves gyermekbe rakjuk, akkor a lélek tovább él, bólogatott a Doktor.

A Gyerek döbbenten meredt rá, és valami ismerős villant a szemében. Megmentetted, motyogta maga elé, majd ujjait felemelte, és rájuk bámult, a kezem, suttogta, hol a gyűrűm.

A Doktor érezte, elönti a melegség. Odaszaladt hozzá, letérdelt, és átölelte, hát emlékszel, hát elkezdtél emlékezni, suttogta a kislány fülébe, istenem, végre újból itt vagy velem, drága feleségem!

 

vége   

 

Szólj hozzá!
2021. július 27. 20:51 - Valmont

Meséld el

banyato.jpg

Mindig sokkal többre becsültem a természetes vizeket a strandoknál. Alapvetően a Balaton már nem tekinthető ilyennek, de talán a bányatavak se egészen, legfeljebb ha sorsukra hagyja az ember őket. A szlovákiai Ruzsina az egyik legszebb fekvésű úszható tó északon. Az ipolytarnóci bányató ugyancsak fontos volt számomra a kilencvenes években. Gyakorta lejártunk nyáron a munkagépek által kimélyített szélébe, távol a falutól, és a magas, homokos partról ugráltunk a jéghideg vízbe. Volt, hogy vizsgára készülődve is ide jöttem, rémlik, tanulás és úszás után némi filozófiát olvastam az egyik kalyiba stégjén. A most következő írásban a sűrítés a legfontosabb elem, hatezer karakterbe elfér egy komplett történet, egy szerelem vége, egy tragédia, és a feloldó, misztikus, síron túli befejezés. És a színhely - természetesen - egy bányató partja. 

 

Mondj egy mesét

 

Meséld el, amit a nagyanyádtól hallottál a bányatóról. Tudom, hogy szomorú lesz a vége, mint minden ilyen történetnek, de szeretném hallani.

Augusztus vége felé jártak, a lánynak már megvolt a jegye Hollandiába. Esténként a fiúval kimentek a bányatóhoz, a határba, ahol a nagy, rozsdás munkagépek, mint őskori állatok rajzolódtak ki az alkonyodó ég lilájára. Akkoriban már nagyon keveset szerelmeskedtek, talán a közelgő elvárás, talán a fiúban növekvő dac és harag miatt, többnyire csak ültek a tó partján vagy valamelyik összetákolt stégen, és figyelték a sötét vizet. Felidézték, mennyit fürödek a tóban, de csak a szélén, két méteres szakaszon, mert utána pokoli erővel mélyült, jéghideg, éjsötét távolságokra lefelé, és e múltidézés közben mind a ketten érezték, hogy ez a fajta katalógus lezárja életük egyik részét, és a lánynak megnyit egy újat.

Előbb mondd el, miért nem tudsz itt maradni.

Olyanok voltak, mint az elváló párok a világ bármely táján, a történelem bármely pillanatában, de ők ezt az egész folyamatot roppant egyedinek és drámainak élték meg. Azok az utolsó esték tele voltak hallgatással, sóhajokkal, megtorpanó mondatokkal, felcsattanó vádakkal, és a mélyben hullámzó érzelmekkel. Augusztus végére a lány mind többet gondolt a tó jéghideg mélyére, a sötétségre, ahova már nem ér le a hold derengő fénye, a lassan sodródó halakra, a mélyvízi növények ringatózására. Még érezte a testének feszülő másik, meleg testet, de ez a hideg már kitöltötte a belsejét.

Úgy érzem, itt, ebben a faluban, ebben az országban nem kapok levegőt. Olyan, mintha odalenn lennék a tó alján, bámulnék fel az égre, a csillagokra, és tudnám, soha nem láthatom őket a felszínről, mert vassúlyok cövekelnek le. Nem fuldoklom, de az utolsó lélegzetvétel is távozik belőlem, egy nagy, fényes buborék, üzenetem a világnak. Szép lassan emelkedik, fölszáll, majd a felszínen kipukkad, és tudom, hogy ennyi voltam, ez voltam én, itt, az isten háta mögött, ebben a faluban, elzárva mindentől, a világtól, a tudománytól, az élettől. Ezért nem tudok itt maradni. Most te jössz.

Napközben a munkagépek csikorogva marták a bányató oldalát, teherautók járták a földutat, sárga porfelhőt húzva maguk után. Hétvégén megjöttek a horgászok, ellepték a stégeket. De az éjszaka az övék volt, minden rohanó percével, a sebesen múló idővel, mely könyörtelenül rájuk nehezedett. A fiú elnézett a sík terület felé, Szécsény irányába, halovány derengést rajzolt a város a horizontra, és apja földjeire gondolt, arrafelé feküdtek, ott fog majd dolgozni ősztől, immár főállásban.

Régebben itt itató volt az állatoknak. Nagy esők után szétterült, el, egészen az országútig, de szárazabb időben is mindig volt egy kerek vízfolt, és az öregek azt mondták, a közepe olyan mély, hogy a templom is beleférne. Namost, volt egy szép lány, aki kijárt az egyik kis mederhez ruhát mosni. Így ismerkedett meg a pásztorfiúval, aki ide hordta itatni a nyáját. Nagy szerelem lett köztük, csakhogy a lány nem tudta, hogy a fiú a gazda fia, és módos apja a gyermekét másnak, egy hasonlóképp gazdag család lányának szánta, mit sem törődve a fiatalok akaratával. A fiú beletörődött sorsába, és kiadta a leány útját. Ő azonban nem tudott túlleni szerelmén. A lakodalom éjjelén ide jött, ahol megismerkedtek, levette ruháját, és bement a víz közepébe, oda, ahol a legmélyebb. Azonnal elnyelte őt. Másnap, mikor rátaláltak a ruhájára, lett nagy jajveszékelés és siránkozás. Szerelme, a pásztorfiú pedig elhagyta ifjú feleségét, elszökött, elbujdosott.

Túl voltak már a beszéden, kifogytak az érvekből. A fiú, aki a kertészeti egyetemen végzett, egyébként sem volt a szavak mestere. A lány, aki Wittgensteinből írta szakdolgozatát a magyar-filozófia szakon, úgy vélte, nem lehet beszélni a fájdalomról, ami benne van – szíve szerint Hollandiáról és az kétéves posztgraduális képzésről beszélt volna, a hidakról, a bringákról, a coffeshopokról – így inkább hallgatott. Azzal már nem próbálkozott, hogy magával csábítsa a fiút, tudta, idős apja nem nélkülözhette a munkáskezet a mind nagyobbá növő gazdaságban. Nem volt lehetőség beszélni a jövőről, mert nem volt jövő, ezért mesélték hát el újra és újra a gyerekkoruk és szerelmük történetét.

Ennyi?

Az utolsó éjjelen a fiú sírva fakadt. A lány nem bírta nézni, elfordult, úgy hallgatta szavait arról, hogy nélküle nem tud élni, hogy úgy érzi, hogy az egyik felét kiszakítják, hogy mintha amputálnák a szívét, ami persze nem lehetséges, hisz amputálni csak egy kilógó szervet lehet, amin aztán nevettek, keserűen, összeölelkezve, és ekkor a fiú megcsókolta a lányt, ott a csillagok alatt, maradj, kérte. A lány hosszan bámult rá, ilyen közelről elmosódott volt az arca, mintha nagy mélységbe feküdne, súlyos víztömeg alatt, de az jól látszott, hogy megrázza fejét. Aztán felállt, és elment, beleveszett a sötétségbe.

Nem. Van folytatás. A leány azóta is ott fekszik a mélyben, várja szerelmét. Türelmes. A szíve tele reménnyel. Ha nyugodt a víz felszíne, néha látható egy buborék, ami feljön a mélyből, és kipukkad. Levegő a lány tüdejéből.

A lány másnap reggel elutazott Hollandiába, és csak a temetésre jött vissza. Üres koporsót temettek, mert a testet soha nem találták meg a mélységben. Megüzenték neki, jobb, ha nem mutatja magát, ezért az utcáról a régi, félembernyi temetőfaltól bámulta a menetet, majd ahogy a megpillantotta a koporsót, elfordult, és megrázta fejét, aztán kiment a bányatóhoz.

Persze csak a föld rétegei mozognak az iszap alatt, az enged fel néha levegőt. Amiatt a buborék. De ezt a régi falusiak nem tudták. És az, amit ők hittek, az sokkal szebb egy ilyen racionális magyarázatnál, nem?

Sokáig állt a vízparton, ott, ahol utoljára ültek, és ahol aztán másnap a munkások megtalálták a fiú ruháját. Nézte a vizet, a mélyét és a felszínét, szürke szemét le nem vette a zöldeskék, tükrösima tömegről. Sokáig várt, gyásztól merev arccal, de végül elmosolyodott. Két buborék, mondta alig hallhatóan.

vége  

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása