Mi is akar ez az írás lenni? Mindig is vágytam arra, hogy egyszerre csak elém tűnjön egy nagy és jelentős, de elfeledett rémirodalmi életmű északról (vagy az ország bármely részből), olyan minőségű szöveg, ami elégedetté és büszkévé tenné olvasóját. Benne van az is, hogy újra elővettem a nyolcvanas évek magyar horrorjait, és akad olyan – álneves – alkotó, aki azóta teljesen eltűnt, semmi nyomát nem lelni mai létének, és e rejtély lehetséges magyarázatain gyakorta tűnődöm. Van a novellában pár metautalás, önmaga történetére, a saját megvalósult vagy torzóban maradt szövegeimre, a horror és egyéb irodalom egy-egy művére, meg úgy általában az olvasói, könyvgyűjtői létre. És van benne jó adag önéletrajziság is (e párhuzamosság ellenére azért jelezném, hogy nem kívánom abbahagyni a novellaírást, de jó ideje bíbelődöm egy regénnyel, amit igyekszem mielőbb befejezni, emiatt kevesebb új dolog várható mostanában).

És mindezek felett ez a szöveg búcsú a Sirom-projekttől, a falutól, ahol az elmúlt éveket töltöttem.  

Doppelgänger

Edgár a Covid-lezárások után tudott csak felutazni északra, hogy személyesen találkozzon rajongott szerzőjével, az első magyar horroríróval Szécsény mellett, Benczúrfalván, ebben az eldugott, szürke kis zsákfaluban, ahol úgy tűnhetett volna, megállt az idő, de a település elején tornyosuló kúriát, az egykori festőfejedelem – a falu újkori névadójának – nyaralóját pont ekkor kezdték nagy erővel felújítani, és ez némi életet és mozgást vitt a környék megüvesedett tereibe.

Később, már hazafelé tartva a huszonegyes úton, még a beszélgetés hatása alatt a mániáján tűnődött, melynek kezdete a járvány elejére volt datálható, mikor is az Arcanumon kutakodva szeme elé került egy interjú az Északíró című időszakos balassagyarmati kiadványban, melyet ezerkilencszázhetvenkilencben készítettek Magam Jánossal. Unalmas, elnyújtott, esős nyári vasárnap délután volt, a laptopján görgette és klikkelgette a régi megyei újságok példányait, anyagot keresett a szocializmus vendéglátásiparának szomorú történetéhez, mivel e témában kívánt megjelentetni egy monográfiát, melyet már évek óta írt, de soha nem akart elkészülni, és jó ötletnek tűnt, hogy egy külön fejezetet szenteljen a Pásztó fölött dombra épült egykori Cserhát vendéglő bukástörténetének, melynek büszke romját láthatta trónolni egy magaslaton, amikor kikanyarodott az autóútra. Ahogy scrollozta a digitalizált Északíró sárga oldalait, tekintete egy elszánt tekintetű, kesehajú férfi fotóján akadt meg, arcvonásai a fiatal Pilinszkyre emlékeztették, széles mozdulattal magyarázott, jobb keze az asztalon pihent, egy teleírt papírlapon, és világosan látszott, mutatóujja rövidebb a többnél. Emiatt a meghökkentő csonkaság miatt olvasott bele az interjúba, és megtudhatta, hogy Magam János gyerekkorában, nagyapja gabonadaráló gépén veszítette el ujjpercét, mikor óvatlanul a fogaskerekek közé nyúlt. És mást is megtudhatott róla, azt, hogy a férfi elszántan írta a szépirodalomnak álcázott horrorműveit már a hetvenes évek közepétől, melyek egy részét maga az Északíró vagy a Palócföld közölte, és a beszélgetés idején már nyomdában volt az Elhagyott ház című kötete, melyet a városi tanács és a városi múzeum támogatásával adott ki.

És Edgár épp ekkor, ezen tűnődés közben eszmélt rá a tényre, a dologra ami egész délután ott volt tudata peremén, homályosan sejtette, akár az állatok a készülődő vihart, a gyerekek a szüleik válását, a beteg a közeledő halált, de nem merte végiggondolni, felfejteni, ám most világosan megjelent előtte, kérlelhetetlen tényszerűségben, oly erővel, hogy félre kellett húzódnia a szépen karbantartott útpadkára. Leállította a motort, és percekig csak bámulata a jobboldalt szelíden emelkedő dombot, ami Nógrádban soha nem fog heggyé érni, és mikor feleszmélt, már tudta, hogy el kell engednie az egész ügyet, mert soha nem fog könyvet írni az első magyar horroríró életéből.

Ez volt ugyanis az eredeti célja, mániájának végpontja, utazásának és a személyes találkozónak az indoka. Az Arcanum cikk csak a kezdet volt, a csali, ami felkeltette érdeklődését, de az elmúlt két év a kutatásról szólt, az író könyveinek – három akadt belőlük – felleléséről, elolvasásáról, a kritikák – nem volt sok – összegyűjtéséről. Maga sem értette, miért lett ilyen fontos számára a téma, felnőtt életében inkább történelmi és életrajzi műveket olvasott, lehet, csak az az akarat és elszánt dac nyűgözte le, ahogy a késő Kádár-kori vidéki értelmiségi északi magányában írta ezeket a dolgait a hetvenes és a nyolcvanas évek, majd később a rendszerváltás utáni idők hideg és durva közegében, ki tudja miben reménykedve, hihetetlen önbizalommal és akarattal – és minden visszhang nélkül. Lehet, önmaga ellenpólusát látta Magam életében, a középkorú jedermann, everyman kudarcát, aki minden erőfeszítés dacára egy idő után kénytelen belátni, hogy a családi boldogság langyos nyugalmán és a hivatali vagy vállalati ranglétra középső szintjén túl semmi más nem adatik számára az életben, persze vásárolhat és gyűjthet dolgokat, edzheti a testét, vagy hódolhat valamiféle egyéb szenvedélynek, például ihat, kábítószerezhet, vagy nézhet végeláthatatlan sorozatokat, de ez a vég, ennyit tud csak kihozni az életből, ami azért igazán döbbenetes felismerés annak, aki képes felülről, némi távolságból szemlélni önmagát.

Mindezzel szemben Magam annak idején egy radikálisan más és izgalmas utat járt be, iszonyatosan keményen dolgozott a saját életművén, és ez a munka kizárt minden mást, családot, jól fizető állást ebből az életből. Az Északírban tizenöt novellája jelent meg hetvennyolctól, aztán a kiadvány még a rendszerváltás előtt megszűnt, amikor a városi tanács sorban levágta a kulturális támogatásokat. A Palócföldben további hat írás volt fellelhető. Edgár – hála az Országos Széchényi Könyvtár digitális archívumának – a lezárások legnyomasztóbb heteiben elolvasta mind a huszonegyet, és bár a stílusuk eleinte kissé idegennek tűnt számára, tetszettek neki, mert mindegyikben volt valami különös csavar, egy emlékezetes jelenet, egy rendhagyó, mindent más megvilágításba helyező párbeszéd. Nem harsány, hanem nyugodt, letisztult és csöndes módon írt Magam, amely fokozatosan vonzotta mind beljebb az olvasót, finom, apró rezdülésekkel és megfigyelésekkel operált, melyek gyakran az északi, felvidéki táj jellegzetességeire fókuszáltak: az első ködpaplanokra októberben, a csipkebogyón csillámló fagyott harmatcsöppre, a bozótok csomóitól feketéllő csupasz dombvállakra, mely fölött nyaranta remeg a levegő kék égben, a tavasszal megszaporodó, jó szagú tócsákra az erdőmélyi völgyek laposában, a falvak közül előkanyargó tiszta fafüstillatra – hol volt még akkor a szeméttel fűtés szégyenletes gyakorlata – a kutyák ártatlan pillantására a tűzhely mellől, a lágyan hulló nyár eleji esőre mely Magam szerint „szemez”, a sápadt holdra a novemberi égen, ahogy a fák egymásba gabalyodó ágai fölé kapaszkodik, zörgő, csattogó, örökké hideg terű buszokra, elhagyott kőbányák sárgásbarna omladékfalaira, melyek mögött ismeretlen fenyegetés rejtőzik a föld mélyében.

Mert a novellákban a horror és a gonosz lapulva, utalásokban, mintegy a figyelem peremén jelent csak. Magam gyakorta elrejtett egy apró utalást, motívumot  az írásai elején, aminek a jelentősége aztán csak novellák zárlatában, a csattanóban nyerte el értelmét – ha az olvasó egyáltalán emlékezett még rá. Emiatt Edgar néha csak a második olvasásra, vagy visszalapozás után értette meg azt, hogy az öregember, aki a tojást hordta a tanár házaspárnak, a rontást hozta rájuk, hogy a fiatal lány, aki a bányaigazgatóságon titkárnősködöt, a Sátántól terhes, hogy a nagy, fekete Volga, ami néha megjelenik a határában, maga a Halál, és hogy az „sujtátos” legendája, ami a régi erdei úthoz kapcsolódik, tulajdonképp a falusiak által meggyilkolt kocsis szelleméről szól.

A novellák után egyértelmű volt számára, hogy meg kell szereznie Magam regényeit is. A szenvedélyes könyvolvasók jól ismerik ezt a késztetést, amikor is a már megismert, teremtett világba olyan erővel vágyunk vissza, hogy mindent elkövetünk a folytatás érdekében.

A hetvenkilences Elhagyott ház, az első regény még kapható volt az antikvarium.hu-n, és Edgar meg is rendelte, természetesen érintésmentes átvétellel, ami azt jelentette, hogy a maszkos futár becsöngetett, majd a lábtörlőn hagyta a csomagot. A történet egy erdő mellett álló házba költöző család tragikus sorsát követi végig egészen a zavarbaejtő és kétértelmű lezárásig. Bukásukat maga a rengeteg okozza, melyből különös lények jönnek elő, és lassan mind közelebb jutnak az épületig és annak lakóihoz. A kreatúrák hol torz állatok képében, például kétfejű rókaként, hol kísérteties alakokként veszik ostrom alá a házat, melynek lakói előbb próbálnak szembeszállni e jelenségekkel, de aztán sorban kapitulálnak, meghajolnak az erdő hatalma előtt, sőt, idővel azonosulnak vele, beléolvadnak, és így kikopnak a világunkból. Innen a regény címe, mivel a történet végére a ház kiürül, de ami még furcsább, hogy az emberi világ nem veszi észre a két felnőt és a két gyermek végleges eltűnését.

Magam kitűnően oldja meg a természetfeletti fokozatos térhódítást a nagyon is átlagos család életében, azt a transzformációt, ahogy az érdekes jelenségekből különös dolgok majd hihetetlen események válnak. Ez a szerves átmenet kitűnő emberábrázolással és a kapcsolatok finom rezdüléseinek bemutatásával párosul. Edgár, aki kamaszkorában rengeteg sci-fit és horrort olvasott, így némi otthonos nosztalgiával merült bele a regény világába, már a könyv első harmadánál érezte, hogy ebből még többet akar.

A második kötet, A hegyek leánya hét évvel később, ezerkilencszáznyolcvanhatban jelent meg, és igen nehéznek bizonyult a beszerzése. Antikváriumok már nem nagyon tartották, néha – rég lezárt árveréseken – fel-felbukkant ugyan a Vaterán, ám igen komoly pénzt kért értük a tulajdonosuk, ami törvényszerű ezeknél a kis példányszámú és némiképp kultstátuszba emelkedett könyveknél. A különféle fórumbejegyzések és Facebook-csoportok szórványos utalásai alapján egyértelmű volt Edgár számára, hogy ez a kötet egyfajta szent Grálja lett a hazai horrorrajongók kicsiny, de lelkes csoportjának, ez okozhatta a kereskedelemből való eltűnését. Végül egy ilyen közösségben lelt rá a szövegre, igaz, rendhagyó módon. A reddit egy topikjában – “Melyik a legjobb magyar horrorregény?” – többen virtuálisan ölre mentek a vita kapcsán, és a sokadik hozzászólás egy odavetett mondatában a Lovecraftmaniac nevű user belinkelt egy külső webcímet, melyen szerinte elérhető az egyik regény a „top hármas” helyezettből. Edgár próbaképp megnyitotta, és a felugró új ablakban, egy scribdes oldalon megkapta A hegyek leányát ingyen, teljes mértékben olvasható formátumban. Nagyjából ekkor volt az a külvilágban, hogy a katonák igazgatta sorokban az emberek türelmesen várták az első oltásukat.  Edgár egy hétvégén behabzsolta a szöveget, aztán pedig hosszú napokig tűnődött rajta, hogy mit olvasott valójában.

Ez a regény is az identitásvesztésről és a világból való kikopásról szól. Három férfi történetéből, az ő kamaszkorig visszanyúló emlékeikből áll össze a mű első szintje. A férfiak – akkor még fiúk – mind szerelmesek lesznek a falujukba érkező alkoholista magyartanárnőjükbe, aki pedig veszélyes viszonyt kezd velük. Az asszony költő, filozófiát tanult, borzalmasan művelt és okos, de az élete romokban, a tizennégy éves gyerekekkel való kapcsolata egyfajta erkölcsi alátámasztása a saját romlottságának, Choderlos de Laclos hősét, Valmont márkit másolva játszik velük. Végül elnyer egy múzeumi állást mesze, lent a déli országrészben, és emiatt durván és esetlenül szakít velük. A három hősszerelmes egy véletlen folytán csak ekkor jön rá, hogy párhuzamosan voltak szeretői. Dühükben az utolsó estén felkeresik és megölik őt, majd a testet elássák a kertben, de előtte – ösztönös, neandervölgyi rítusként – elfogyasztják a nő agyát. Ezzel mintegy szublimálják áldozatuk minden tudását és tehetségét, és így lesznek képesek kiemelkedni a szűkös és lehúzó, Borbély Szilárd-i színvonalon ábrázolt környezetükből később. A mű másik szintjén az immár felnőtt, sikeres hőseinket látomásokban kísérteni kezdi a nő, ezért elhatározzák, visszatérnek a szülőfalujukba, a tett helyszínére, hogy méltóképp eltemessék a testet – ezzel talán kiengesztelve áldozatuk lelkét. De hiába ássák fel a kertet, nem lelik a maradványokat. A kísértet a való világban  azonban alakot ölt, visszaköveteli azt, amit elvettek tőle, és emiatt megkezdődik egy Virágot Algernonnak-típusú leromlás, amely elől a férfiak menekülnének, de nem tudják elhagyni a települést egy hatalmas vihar miatt, a kényszerű tartózkodásuk pedig lassú demenciába fordítja elméjüket, melyben a múlt és a kamaszkori én vágyai mind dominánsabbá válnak, hogy aztán végül ismét a kölcsönös megcsalás sérelmének dühében találják magukat, ami a regény zárlatának felséges leszámolásához vezet.

Felkavaró, lenyűgöző és rosszkedvű élmény volt Edgár számára a könyv. Az olvasást követő töprengései során arra jutott, hogy e bukástörténet valójában a hagyományos férfi-nő kapcsolat radikális átfogalmazása. A regény rejtett és kiábrándult állítása szerint ugyanis a nemek közti viszonyrendszer egy célra irányul: bekebelezni a másikat.

A harmadik, és egyben utolsó mű, a Homályos alak a fák közt már a rendszerváltás után, ezerkilencszázkilencvenhétben jelent meg, magánkiadásban. Erről a könyvről is csak a korabeli, digitalizált újságokban talált kritikát, főképp a helyi lapokban, így a Nógrádban és az Ipoly Hírnökben. Ismertetői kiemelték a finom lélekábrázolást, a sejtelmességet és az éntudat elbizonytalanodásnak pontos folyamatleírását, de nem igazán tudtak mit kezdeni a szöveggel, a sorok közt érződik a besorolhatatlanság feszültsége. Edgár a járvány vége felé tudta megszerezni, egész véletlenül, miután átkutatta az internetet, és természetesen sehol nem akadt megvásárolható vagy letölthető példányra. Akkor már nem volt kötelező a maszkviselet, és az élet kezdett visszarázódni a normál kerékvágásba. Visszatért hát ő is régi szokásához: jó évtizede havonta egyszer a szombat délelőttjét antikváriumok látogatásának szentelte, bejárta a Múzeum körúti papír- és porszagú tereket, és ezen a verőfényes, élénksárga délelőttön a „szórakoztató irodalom” polcnál, a Központi Antikváriumban szemébe ötlött Magam neve egy kifakult gerincen. Zavart döbbenettel, hitetlenkedve eszmélt rá, hogy a Homályos alak a fák közt egy példányára akadt. Utoljára akkor érzett ilyet, mikor egy lomtalanításnál az utcára kihányt könyvek közt Jünger Márványszirtekenje tűnt elé szinte hibátlan állapotban, mely beszerezhetetlen mivolta státusza miatt a Marketplace-en vagy a moly.hu-n nagy néha felbukkanva húsz-harmincezer forintért cserélt gazdát.  Remegő kézzel vitte zsákmányát a pénztárhoz. Alig nyolcszáz forintba került, és ő míg az ajtóhoz ért, folyamatosan attól tartott, utána szólnak, hogy álljon csak meg, mert ez a könyv nem eladó, vagy sokkal többet kellene fizetnie érte. Nem történt semmi ilyesmi, mert a világ elfeledkezett a Homályos alak a fák köztről, ezt a regényt valahogy a horrorjogók se kapták föl, és az első, sietős olvasás után Edgár megértette, miért.

Magam itt már túllépett a zsáner és a műfaj határain, egy magasirodalomhoz közelítő, lélektani és mélyen szimbolikus regényt írt – némi thrillerbe oltva – az idegenről, akik mi magunk vagyunk. A fülszövegben sejteti, hogy valamennyire önéletrajzi ihletésű a könyv, de sokat merített a doppelgänger mítoszából is, mely kísérti, foglalkoztatja az írót, az utóbbi időszak irodalmi kutatásainak legfőbb tárgya lett. A mű egy házasság tragikus kudarcáról szól, melyet plasztikusan, beleérzően ábrázol, és közben persze előjönnek a klasszikus Magam-elemek: a házaspár erdő mellé költözik, furcsa hangok és jelenségek kísértik őket az éjben, egy alak figyeli házukat a fák közül, és a férfit lassan hatalmába keríti a meggyőződés, hogy az asszony, aki szenvedélyes természetjáró, és sokat kóborol a rengetegben, már nem az a nő, aki feleségül vett. Hősünk kutatásokba kezd, ami jó ürügy arra, hogy az író részletesen előadja a tizennyolcadik és tizenkilencedik századi doppelgänger hiedelmet, vagyis azt, hogy mindannyiónknak van egy hasonmása a világban, egy gonosz vagy legalábbis kiismerhetetlen verziója, és jaj annak, aki szembekerül e tükörképpel. Behozza mellékágon a cserélt gyermek mesebeli motívumát is, mely majd minden népnél megtalálható, és utal a földalatti világ toposzra, ahol a miénkhez tökéletesen hasonló, tükörképélet zajlik, és az ottaniak néha felkerülnek hozzánk – erről Edgarnak kedvenc horrorrendezője, Jordan Peele egyik filmje jutott eszébe. A regény főhőse rájön, hogy ezek a kísérteties ikrek általában nem gonoszok, de sajnos a cél, ami vezérli és uralja őket az itteni valóságban, mégis kegyetlenné teszi őket – ugyanis létezésük alapja az, hogy helyreállítsák a rendet, és a kettőből egy legyen, vagyis ikermásukat, az eredetit vagy az elsőt eltüntessék a világból. A férfit – talán e kutatások hatására – eluralja az a képzet, hogy a felesége a fák közt, egy bűvös, elátkozott helyen ráakadt ikermására, aki megölte őt, átvette helyét, és most az ő életére tör. Megfigyeli az asszonyt, követi és teszteli, ám a másik, az idegen változat nagyon ügyesen álcázza magát egészen az utolsó oldalakig, ahol is a könyv vége a megszokott magami, szörnyű fordulattal csavar egyet a történeten – a férj megtalálja a jól elrejtett eredeti verziót egy erdei kunyhóban, ám amikor feltépi a testet fedő ponyvát, a halott bomló arcában önmagára ismer.

Nagyon ismerős és mégis más regény az utolsó mű, és ez a különbözőség volt az, ami felkeltette Edgár vágyát, hogy kikérdezze róla a szerzőt. Stílusában sietős, mintha szűkre lenne szabva az ideje. Világábrázolása, és azon belül a személyiségek elmosódó körvonalai, a folyamatos lebegés a valóság és az elképzelt realitás közt elbizonytalanító hangulatot kölcsönöz neki. Edgár miután elolvasta, arra gondolt, hogy ez a munka képes megkérdőjelezni az én és a másik közti finom határt, bizonytalanná tenni az olvasót a tekintetben, hogy mennyire ismeri önmagát és azt, akivel adott esetben tíz, húsz, harminc éve együtt él, de ezen felül mintha maga a szerző is zavarba lenne választott tárgya kapcsán.

Éppen emiatt támadt fel benne a vágy, hogy mindezt megvitassa Magammal. Tudni akarta, honnan jött az ötlet, miféle önéletrajziság van a történet mögött. Persze, úgy általában kíváncsi volt az emberre is, aki ezt a különös és egyedülálló életművet létrehozta magyar nyelven, ezeket az egyedi szövegeket megírta, és aztán sorsukra hagyta őket, nem törődve tovább gyermekeivel. Mert legfőképp azt akarta tőle megkérdezni, miért nem írt több regényt Magam, miért hallgat az azóta eltelt huszonvalahány évben. Úgy vélte, mindebből, az interjúkból, kritikákból és az olvasmányjegyzeteiből képes lesz írni egy monográfiát, amit aztán a Helikonnál lévő ismerőse révén talán ki is tud adatni. 

Igen ám, de Magamnak nem volt semmi nyoma az interneten, alkotói weboldalt nem hozott létre, és a közösségi médiában sem létesített fiókot.

Levelet írt hát neki. A címet a legutolsó két regényét nyomtató magánnyomdától szerezte meg, családi vállalkozás volt, és még mindig működött. Azt hazudta nekik, hogy könyvkiadó értékesítője, és adott esetben támogatnák a Magam-könyvek újranyomását, de ehhez egyeztetni kell a szerzővel, akit nem érnek el. Készségesen elmondták neki a telefonban, hogy Magam a második és harmadik regényének kiadása közt Benczúrfalvára költözött, a Petőfi utca nyolcvanhétbe. Ez a kronológiai plusz információ akkor még részletkérdésnek tűnt Edgár számára, de a mai nap tükrében nagyon is fontos momentummá vált.

A Petőfi utca nyolcvanhetes számú háza a világ szélén volt. Egy szűk, autónyi széles út vezetett két domb közé a falu északi felére, ahol az utolsó előtt telken, nagy, sötét fenyőfák takarásban szürkéllett egy hetvenes évekbeli épület, melynek homlokzatát elnyúló, vészterhes repedés, valamikori földrengés emléke szelte ketté. Edgár sokáig állt a koratavaszban hűlő autó előtt, elnézte az udvarban feketéllő gumiabroncsokat, a halom hasított fát a kis fészer előtt, a kerekes kutat, és a ház oldalából lefutó lépcsőt, melyet sárga műanyag hullámtető fedett, aztán a megbeszéltek szerint kétszer megnyomta a kapura szerelt csengő gombját.

Magam ugyanis alig két hét múlva válaszolt levelére, és bár leszögezte, hogy az írással bizonyos magánéleti okok miatt valóban felhagyott, és az irodalomról már kevés mondanivalója van, nem látja akadályát egy esetleges találkozásnak, ám mivel idős ember, nem szívesen mozdul ki, ellenben Edgart vendégül látja egy saját maga által kevert gyógynövényteára bármikor, ha megérkezik, csak csöngessen kettőt.

A csöngő hangja halkan megszólalt a házban, mire a csattogás, mely eddig uralta a környéket, abbamaradt. A fahalom mögül egy sovány, barna, éles arcú férfi jött elő, szürke pulóverben, fekete nadrágban. Munkáskesztyűs kezében baltát tartott. Ahogy közeledett Edgar felé, kihúzta magát, de látszott rajta, rossz a tartása, és lassan, nehézkesen mozgott, mint aki idegen közegben, légellenállásban halad előre. Kortalan arca volt, de közelebb érve finom pókhálószövedék, ráncok tucatjai tűntek elő rajta. Talán a kesztyű miatt nem nyújtott kezet, csak biccentett, és halkan bemutatkozott, Magam János, mire Edgár is megmondta  nevét. A másik előre engedte, terelgette őt, és közben az útról kérdezte, hogy könnyen idetalált-e, de érződött  hangján, hogy a válaszok nem igazán érdeklik, fásultan és szomorúan rezegtek szavai a hirtelen megsűrűsödő csöndben.

A napfényes, spártai egyszerűségű konyhában ültek le, fejük felett egy megkopott krómozású falióra tiktakolta ki az időt, Edgar jó megjegyezte márkáját, Slava, később tudta meg, mikor az ukrán hadifogoly az utolsó cigarettafüsttel kimondta ezt a szót azon a virális kivégzésvideón, hogy dicsőséget jelent.

Magam feltette a teavizet, kimérte a két csészébe egy nescafés üvegből a gyógynövények zöld törekjét, majd leült vele szemben, és várakozóan Edgarra nézett. Szürke és távoli volt a tekintete. A kérdésekre lassan, megfontoltan vagy inkább kényszeredetten válaszolt, közben borostás állást simogatta, sercegett ujjai alatt. Elmesélte, hogy a kilencvenes évek közepéig egy Hollókő melletti faluban, Siromban élt a szüleivel, mindig is szerette az erdőt, gyakran járta a csereháti dombokat, hegyeket, és csak később, a húszas évei elején jött az írás, hogy aztán tova is tűnjön kilencvenötben, mikor is elhagyta Siromot, és ideköltözött. Igen, a könyvei egy részét a falusi lét, a vidéki magány és a gótikus irodalom inspirálta, de igazából már alig emlékszik az alkotás folyamatára, maga az írás baromi nehézkes és időigényes dolog, le kell ülni, értelmesen össze kell rakni egy szöveget, aminek van stílusa, története, íve, esetleg még fel is kelti az olvasó érdeklődését – belefáradt ebbe, úgy érzi, kiadott magából mindet, vagy egyszerűen csak elhagyta az ihlet.

Edgar érezte, hogy itt meg kell kérdeznie azt, ami a leginkább érdekelte, mióta letette  a Homályos alak a fák közt regényt. Vajon van valami párhuzam az utolsó mű és Magam elhallgatása közt, szegezte neki feltevését. Lehetséges, hogy Magam identitása is átalakult a kilencvenes évek végére, és maga mögött hagyta a regényíró énjét, úgy, ahogy a szereplőt kicseréli egy titokzatos erő?

A víz felforrt, és így az egykori írónak volt ideje gondolkodnia a válaszon, míg leforrázta a csészében lévő keveréket, amitől azonnal zöld, csalános, nyári patakmedrek árnyas oldalát idéző illat bodorodott közéjük. Az idegen elé állította a csészét, majd a sajátját az asztal szélére tolta.

Igen, mondta végül, minden művében van valami önéletrajziság, nem tagadja. Az első könyve, az Elhagyott ház annak a traumáját dolgozta fel, hogy szülei nyolcévesen Balassagyarmatról Siromba, a világvégi rengetegben lévő faluba költöztek vele. A hegyek leánya dokumentum arról, miképp próbált kitörni ebből a közegből, ami aztán nem sikerült. És igen, az utolsó regénynek is vannak önéletrajzi elemei, amit azonban nem biztos, hogy a látogató elé tárna, mivel igyekszik eltemetni magában a dolgot, és egyébként is, mai szemmel, innen, ebből a kétezerhuszonkettes tavaszból nézve már hihetetlennek tűnik.

Szívesen meghallgatná, vágta rá mohón Edgar, aki azonnal megérezte, hogy itt jön a titok, a csattanó, a feloldás, amit azóta várt, hogy elolvasta Magam utolsó regényének utolsó sorát.

Volt egy párkapcsolatom, ami rosszul végződött, mondta az író vállat vonva. A nő talált magának Pásztón, ahol dolgozott, egy nálam jobbat, egy nálam jobb példányt, és talán ennek az élményét akartam formába önteni.

Ennyi, kérdezett vissza csalódottan Edgár. Hangjában benne volt, hogy unalmasnak és hétköznapinak tűnik ez az élményháttér, mire Magam szeme megvillant, és talán el is feketedett, de ezt nem lehetett jól látni, mert épp ivott, és a bögre kitakarta arcát.

Van persze egyéb is, jegyezte meg óvatosan az író, amit elmondhat, ha a másik biztosan hallani akarja.

Edgar azonnal észrevette, hogy Magam hangszíne megváltozott, mély és fészült lett, és hirtelen úgy érezte, jobb lenne kimenni ebből a savanyúuborka és csalánszagú konyhából, ki a kocsijához, és útra kelni, de aztán bólintott.

Magam az asztal lapjára meredt, és sokáig hallgatott, láthatóan azon tűnődött, hogyan fogalmazza meg mondanivalóját, baljával a bögrét babrálta, jobbja az ölében pihent, aztán belevágott, és előadta, hogy a doppelgänger jelenség mindig is lenyűgözte, de igazából a róla szóló regény írásának éveiben vált  a mániájává, ezzel kelt és feküdt, felkutatott róla mindent, ami az internet előtti korszakban még rengeteg utazással és fáradtsággal járt. Maga a német kifejezés duplán járást jelent. A jelenség  irodalmi leképzése jelentős, de a huszadik századra némiképp kikopott a művekből. A leghíresebb alkotások (Poe William Wilsonja vagy  Oscar Wilde Dorian Gray-je) mind a széllelbélelt romantika szülöttei, a vadul tomboló képzelet remekei, ezután legfeljebb a szimbolisták kísérleteztek vele, más nem nyúlt hozzá, később pedig az inváziós sci-fiben, például Philip K. Dicknél támad fel, mint az idegenek beszivárgásának egyik eszköze. Egyébként a doppelgänger alakja – vagyis az, hogy valakinek a világban él egy alteregója, mely többnyire kísérti őt, vagy el akarja pusztítani az eredetit – évezredek óta létező jelenés. Seustinus egy helyütt lejegyzi, hogy Cézár a halála előtti napokban álmatlanul bolyongott házában, mikor is egy sarok mögül önnön véres hasonmása lépett elé. Napóleon történetíróinál ugyancsak felbukkan, hogy a császár többször látta távcsövén át saját megkettőződését a csatamezőkön, amint a gárda mellett lovagol, és buzgón biztatja őket. A leghíresebb eset egy németországi postamesteré, aki rokonlátogatásból hazafelé tartva pár napra eltűnt a tizenkilencedik század elején, majd teljes közömbösséggel megjelent otthonában, mintha mi sem történt volna. A családja furcsa változásokat vett észre rajta, főképp viselkedésében, de az emlékei is hiányosak voltak, öreg kutyája pedig folyton ugatta, ami miatt a férfi agyonütötte az állatot. Három hétre rá beállított a házba az igazi postamester, és kérdőre vonta a bitorlót, aki elmenekült. Az eredeti verzió elmesélte megrökönyödött családtagjainak, hogy egy sötét erdei úton megtámadták, vérző fejjel tért magához, egy paraszt talált rá, ő gyógyította meg. Támadója alighanem egy másvilági hasonmása lehetett, aki át akarta venni  a helyét. Annyit tudunk még e történet hőséről, hogy amatőr festő volt, megszállottja az önarcképnek. Ez fontos motívum. Az eset végifutott Európán, és hasonló észlelések tucatjai kerültek újságok címlapjaira, melyek egy része minden bizonnyal koholmány volt, ám egy jelentős hányadukban kellett lennie igazsággal rendelkező magnak.

A meggyőződésemmé vált, mondta az egykori író szomorúan, hogy a jelenség létezik, valamiképp valóságos, nézett fel végre Edgarra, aki ettől akaratlanul is elfordította fejét.

És aztán meg is bizonyosodtam róla, bólintott Magam. Ezt a mozdulatot tekintete peremén a látogató is észlelte. Erőtlenül megkérdezte, hogyan.

Azóta jártam a Sirom környéki erdőket, mióta odaköltöztünk anyámékkal, folytatta a házigazda. Ott történt. Mindenféle dolgot beszéltek a falubeliek ezekről az erdőkről, ők maguk nem is nagyon mentek a fák közé, beléjük volt nevelve, hogy csúnya, rút, dolgok esnek ott meg az emberrel, ezért többnyire egyedül csatangoltam gyerekként és később, felnőttként is ezekben az akácosokban és tölgyesekben. Elmélyültem a saját világomban e magányos séták alkalmával, a falusiak babonaságaival pedig nem foglalkoztam. Így volt ez akkoriban is, mikor a regényhez gyűjtöttem az anyagot, és egészen a megszállottja lettem az ikerhasonmás, vagyis a doppelgänger jelenségének. Egy őszi nap kezdődött. Először csak azt éreztem, hogy figyelnek, egy kutató, kíváncsi tekintet volt, ami folyamatosan kísért erdei útjaim során. Aztán meg is pillantottam őt.

Edgár erőt vett magán, megköszörült torkát, és megkérdezte, kit. Tudta a választ.

Csak egy homályos alak volt, körvonalak nélkül a fák közt, bólintott elégedetten Magam, és kissé elmosolyodott, talán az emlék hatásra. Ott állt, és figyelt. Nem volt arca. Ijesztőnek tűnt, de valamiért én nem féltem tőle, sőt, léptem felé, mire eltűnt a sűrűben. A következő nap már közelebb tűnt fel. Élesedtek testének vonalai. A vonásai is rögzültek, megjelent rajta egy száj, egy orr, a haj esése. Amikor elindultam felé, ismét behátrált a sűrűbe. Három hét kellett neki, hogy véglegesen kiformálódjék, és teljes részletességgel elkészüljön.

Elkészüljön, kérdezett vissza Edgár, mire Magam bólogatott, igen, azt hiszem, énrajtam múlt, azon, hogy mind jobban belelovaltam magam a látomásba. Ez adott elég erőt neki, elég energiát, hogy megtestesüljön. Úgy velem, ez a lényege a jelenségnek. A doppelgänger egyfajta kivetülése a lényünknek, az hívja meg az életbe, ha vágyunk rá, ha azt kívánjuk, hogy létezzen. Talán a saját sorsunk miatti kétségbeesés, a változtatni akarás avagy a közelgő vég okozza, nem tudom, de hiszek abban, hogy mindannyian képesek vagyunk megidézni őt, ám csak kevesek jutnak el odáig, hogy valóra is váltsák ígéretét. Nagy államférfiak és fantáziadús alkotók, azok, akik kellő akarattal vagy képzelőerővel rendelkeznek, ők tudják csak életre hívni hasonmásukat. De ugyanígy azok is, akik önmaguk megszállottjai, mint a saját képét másoló postamester. Mindegyikőjük történetében közös a végzet, a fenyegetés, amit a duplikálódás jelent. És bár azt mondtam, én eleinte nem féltem tőle, ez megváltozott akkor, amikor már ott állt velem szemben egy tisztás túloldalán, teljes készültségben, kifejlett példányként, várakozóan. Mert akkor megértettem, hogy kettőnk együttes létezése lehetetlen. Költői képzelgés, az írói fantázia kivetülése volt vagy valóságos létező – ma már nem tudom, de a zsigeri félelem, ami a tökéletes ismétlődés láttán megrohant, máig velem van.

Elhallgatott, és megitta a kihűlt tea maradékát.

Mi történt azután, kérdezte Edgar halkan.

Magam kinézett az ablakon. Talán a szomszéd gazos, limlomos kertjének nagyon is hétköznapi látványa megnyugtatta, és visszahúzta a jelenbe, mert higgadtabban folytatta. Akkor már nem éltek a szüleim, ezért felszámoltam az ottani létem. Eladtam a házukat, és ide költöztem. Reméltem, nem fog követni, hogy elfeledem őt, nem hozom magammal. Így is történt. Megismerkedtem egy nővel, aki aztán olyan csúnyán elhagyott. Ezután két nyári hónap alatt  megírtam a Homályos alak a fák köztet, regénybe öntöttem a félelmetes emlékeimet, amitől ezek gyorsan halványodtak. Intett egy széleset karjával. Itt ritkásabb a hegyoldal, nincs annyi erdő, ami van, abba se megyek bele, nagyon ki se mozdulok a házból. Egy ideig Gyarmaton dolgoztam, majd leszázalékoltak, abból élek, meg fizikai munkát vállalok, például favágást. Az írást befejeztem. Néha eszembe jut, hogy a hasonmásom ott maradt Sirom felett, az akácosban, áll a fák közt, türelmesen várakozik, éjjel és nappal, nem változik, nem öregszik, csak vár, miközben én itt lassan kikopom az életből. Kíváncsi vagyok, mi lesz vele, ha meghalok.  

Sokáig csöndben vártak ők is, ki tudja mire, majd Edgar lekerekítette a beszélgetést, vagyis inkább valami megnyugtató, hétköznapi zárlatot akart adni neki ez után a fura monológ után, és a novellákról kérdezgette Magamot, aki némelyikre már nem is emlékezett, vagy többször tévesen idézett belőlük, de nem is ez volt a furcsa a másiknak, hanem a suta búcsúzás. Az az érzés, amikor is megfogta az egykori író erős, száraz kezét.

Már a házban eldöntötte, hogy megnézi magának ezt a Siromot, de a Google Mapson nem találta, végül Szécsényben kérdezősködve mondták neki, hogy Hollókő felé kell menni, és egy nagy, útszéli keresztnél van a lehajtó. A simára kopott arcú , morzsalékos Jézus-szoborra rá is lelt egy emelkedő gerincén. Ekkor már délután lett, a nap rézsűt sütött, jól megvilágítva a tájat, melyet Edgár a kocsiból kiszállva fürkészett.

Nem volt sehol semmiféle Siromba vezető út. Csak az útmenti bozótos és erdő, amely elfedett és elrejtett minden, valaha oda vezető lehetőséget.

A férfi csalódottan továbbhajtott, majd Bableves csárdánál megállt, és kései ebédként juhtúrós túrós sztrapacskát rendelt pörkölttel. Fizetéskor a fiatal pincérlányt megkérdezte a siromi útról, hogy hol véthette el, de a másik zavartan vonogatta vállát, ő sosem hallott erről a faluról. Edgár még egy ideig terelgette a kockás abroszon a kenyérmorzsákat, aztán kényszeredetten ismét útra kelt, és csak jó harminc perc autózás után, a huszonegyes út sima sávján hasított belé az, ami miatt meg kellett aztán állnia, hogy hosszan bámulja a naplementében vörösre színeződő dombokat, melyekből itt, ezen az elátkozott tájon soha nem lesznek hegyek.

Később úgy rakta össze magában az eseményeket, hogy a harmadik és egyben utolsó regényt még ki tudta adni Magam, menekülése és költözése után ezt a feladatot elvégezte, és élményeit kódolva beleírta könyvbe, de aztán minden véget ért számára.

Mert a hasonmása utána ment, és megtalálta.

Ennek a ténynek a dermesztő bizonyítéka ötlött fel Edgarban vezetés közben oly katartikus erővel, hogy félre kellett húzódnia az út szélére. Tudta már ott, akkor, hogy ő ebből az egészből nem fog monográfiát írni, mert nem akart a hasonmás kérdésével még csak érintőlegesen se foglalkozni, nem szerette volna kipróbálni az író elméletét arról, hogy az alteregónkat mi magunk hívjuk életre megfelelő minőségű és mennyiségű koncentrációval. Kicsi volt rá az esély, hogy ez előfordulhat vele is, ha elmélyed ebben a különös életrajzban – de nem kívánt kockáztatni. Magam tragikus sorsa így örökre rejtve marad ott, a nógrádi tájban, és Edgár hosszan fogadkozott magában, hogy mielőbb elfelejti nemcsak a mai napot, hanem az írót és életművét is.

De miképp is lehetne feledni a tényt – tette fel magában aztán a kérdést, mikor ismét beindította az autót –, a bizonyítékot, ami Magam egész elbeszélését valóban megtörténetté, egy másik perspektíva visszaemlékezésévé avatta. Azt, amit akaratlanul is észlelt, mikor kezet fogtak, de korábban is látnia kellett, csak nem tudatosult benne: az író teljességét, a hiány hiányát, a hasonmás tökéletességét.

A ép és teljes mutatóujjat a jobb kézfejen. 

vége  

Lichter Péter: Doktor Horror (2024)

- kritika -

Lichter Péter filmrendező, -esztéta 2024-es (kis)regénye egy filmes szemmel és hivatkozásrendszerrel megírt akció-horror. A zsáner nyolcvanas évekbeli kultfilmjei iránti rajongás kiérződik minden sorából, és ez a fajta lelkesültség jótékonyan fedi a történet elbeszélésének problémásabb elemeit.

A sztori egy egyenes vonalú, pár nap alatt játszódó cselekményszálra van felhúzva, melynek kiindulópontja a főhős egyetemi tanárkollégájának halála, míg vezérfonala e tragédia mögötti gyilkos motiváció, és az ahhoz kapcsolódó különös kísérlet felgöngyölítése. A regény kilencven százaléka tehát egy akciódús nyomozás, hősünk – az egyes szám első személyben megszólaló narrátor – társakat és ellenfeleket kap, rejtélyeket old meg, nehéz helyzetekbe kerül. A történet a nyomozás keretei közt halad a végső, nagy finálé felé, mely a horrorfilmek gore jeleneteit idézi a helyszínként szolgáló kisváros mozitermében, majd utcáin kibontakozó szörnyinvázió tombolásával. Kissé szájbarágós metautalás – és némiképp hihetetlen kép –, hogy a főhős és társa egyfaja voyeur nézőivé válnak a hajnali mészárlásnak, üdítővel, sóspálcikával bámulják az eseményeket a főtéri áruház kanapéján ülve.

A horror, mint filmes műfaj egyébként a regény központi eleme, a fő bonyodalmat, az egyetemen zajló különös kísérlet ötletét az erőszakos képek személyiségre és dns-re (!) gyakorolt hatása szolgáltatja. Emellett a narrátorunk filmes szemináriumot tart a kisváros egyetemén, ezért folyamatosan utalások vannak a klasszikus horrormozikra, sőt, az író behozza a kísérlet kapcsán azok szimbolikus tereit és szörnyeit is a szövegvilágba. Többszörös refenciakapcsolat van tehát a regénybéli történések és a műfaj filmtörténeti leképzése közt, és horrorrajongóként az ilyet mindig öröm olvasni.

Az elbeszélés a gyors, pergő cselekményábrázolása és az akciójelenetek leírása miatt ugyancsak filmes, képszerű hatást kelt. Az utolsó pillanatban eldördülő lövés, a fej mellett a padlóba csapódó balta – mind-mind visszaköszönnek a slasher megoldásaiból. Ezek az aprólékos harci és gore leírások nagyon plasztikusak, bár a testi jelenségek hangsúlyozása (hirtelen megizzadó test, gerinc mentén bizsegés, kiszáradt száj szerepeltetése) egy könnyedebb útja a félelem ábrázolásának.

Stilisztikailag egy biztos kézzel megírt, könnyen olvasható, gördülékeny prózát kapunk a pénzünkért, nincsenek benne időbeli ugrások, egyedi mondatrend vagy stíluselem. Leginkább még a hasonlatok folyamatos – kissé túlzó – használata szembetűnő. Ezek egy része filmes utalás, míg többségük néhol kissé erőltetett poénkodásnak tűnik („éberebb voltam, mint egy koffeinbeöntésen túlesett taxisofőr”), ami engem Leslie L, Lawrencre emlékeztetett; néhol pedig az értelmetlenség határát súrolja („Olyan volt, mint amikor nagy tál paradicsomos spagettibe tunkoljuk a bagettet” – ki eszik bagettet spagettivel?). Nekem ez a fajta humor kizökkentő, főképp egy komolyabb horrorban, de itt azért általában lazára és könnyedre van véve a hangnem. Ezzel az alapállással aztán sok helyen szembemegy egy kesergő szólam, mely a magyar értelmiségről, az egyetemi oktatói lét nyomorúságáról és úgy általában a közép-kelet európai élet sivárságáról elmélkedik. Némiképp általánosítóak ezek az észrevételek (’…Judit depressziós volt, ahogy feltehetően az összes kollégám is.”), és furcsa, ahogy a történet több pontján vissza-visszatérnek.

A mű igazi problémáját azonban nem a fentiek okozzák, hanem a cselekedetek mögötti logikus motivációk hiánya. Azt még elnézhetjük, hogy a főhős nagyon gyorsan elköteleződik a számára jobbára indifferens kimenetelű nyomozás mellett, és a rendőrséget megkerülve saját kézbe veszi az ügy felgöngyölítését, mely során egyre vadabb kalandokban lesz része, ám a történet főgonosza  – aki egy James Bond-filmekre emlékeztető nagyjelenetben vázolja ördögi tervét –  még kevésbé logikusan cselekeszik. A mesterterv maga ugyanis érthetetlenül kidolgozatlan, ezt a narrátor maga is kényszeredetten elismeri (86. és 87. oldal). Tényleg nem értjük, mi volt a szándék a történet katarzisában elszabaduló és -fajuló nagy kísérlettel – pontosabban értjük az írói motivációt: egy nagy, egész városra kiterjedő vérengzés leírásának lehetősége. Csakhogy így a gombhoz lett varrva a kabát, vagyis a következetes történetvezetés feláldozódott a látványosság oltárán. A mellékszerepelők néha érthetetlen viselkedése, a hirtelen formálódó szövetségek, kapcsolatok, a pisztollyal rohangáló oknyomozó újságíró hihetetlen karaktere ugyancsak sokszor kizökkentik a figyelmes olvasót, ahogy az is, hogy ebben a képzeletbeli világban minden ugyanolyan, mint a miénkben, kivéve, hogy az egyetemeket nem az alapítványok, hanem oroszok és kínaiak vették át. Ennek is csak egy dramaturgiai oka van: a szörnyű kísérleteket a kínai tulajdonos nemhogy nem ellenzi, hanem pártolja.

Szomorú olvasni ezeket a könnyítő megoldásokat, mert úgy érezni, hogy kellő figyelemmel és összpontosítással a regény sokkal erősebb tartóvázat kapott volna.

Ugyanilyen kettős érzéseket kelt a könyv fizikai megjelenése. Vizuálisan gyönyörű a kötet az egyedi topigráfiájával (különleges gondolatjelezés, két hasábba való tördelés, zöld betűszín). Ki kell emelni a színpompás képeket,  a történethez haloványan kötődő absztrakt festményeket, kollázsokat. Ugyanakkor egy olvasószerkesztés őrjítően ráfért volna a könyvre. Rengeteg a vesszőhiba, néhol idegesítő helyesírási problémák vannak ( „teleaggadták”, „szaggadta szét”), és a magyar helyesírás szabályai ellenében következetesen mondavégi írásjeleket találunk az idézett mondatok végén a párbeszédekben ( Utóbbi kettőre példa: „Ahogy akarod. – mondta Juhász és felemelte a pisztolyt”). 

Kettős érzésem van a regény kapcsán, és most jöhetne a bevált fordulat, hogy látom benne egy jó könyv esélyét, de ehelyett inkább úgy fogalmaznék, hogy egy magasabb szinten is szórakoztató könyv rejlik benne, de az is lehet, az már egy másik mű lenne.

Rendhagyó bejegyzés, azokról, akiket mesternek tartok: szubjektív top három novella a világirodalomból.

De először beszélnünk kell a csattanóról.

Megtanultuk az iskolában, hogy a csattanó a jó novella lelke, éke, koronája. A csattanónak kell kiváltania a katarzist, a megdöbbenést, az aha élményt. Némiképp hasonló a viccek poénjához, hisz gyakorta félreértésen alapul, az olvasó/befogadó hibás előfeltevésére alapoz. Azt hisszük olvasóként, mert erre kondicionáltak minket az évek, a valóság és az idő, hogy ismerjük a világunk működésének rendjét. Azt képzeljük, hogy tudni fogjuk a  történet végét. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy a csattanó ezt az előfeltevésünket cáfolja majd, és kíváncsiak vagyunk arra, miképp húz csőbe minket az író, hogyan fogja megcsinálni a bravúrt, azt, hogy egyetlen fordulattal elemeli a történetet a megszokottól, át oda, amit irodalomnak hívunk. Rossz novellának, ponyvának is lehet jó csattanója – de fordítva ez nem igaz. A csattanó lényege tehát szerintem az az elbűvölő különbözőség, ami a saját tapasztalataink és a mesélt világ törvényszerűségei közt fennáll. A legjobb csattanók mindig az irracionálishoz a fantasztikumhoz vagy a túlvilágihoz kapcsolódnak. Technikailag van persze előrehozott csattanó is, erre jó példa Kafka Átváltozásokja, de alapvetően akkor működik, ha a szöveg csúcspontján – vagyis a végén – van időzítve. Számomra a következő három novella az irodalomban egyben a három legjobb csattanót szállító írás, és mindegyik esetében a sztori végére rakta őket a szerző, magukra hagyva minket az utolsó mondat utáni döbbenetünkkel. 

Arthur C. Clarke: Isten kilencmilliárd neve

Világvége történet, de rendhagyó módon, nincs benne meteor vagy zombijárvány, csak pár tibeti szerzetes és egy szuperszámítógép, ami az emberi betűk összes permutációjából összerakja Isten összes lehetséges nevét. Könnyű, egyszerűen megírt történet, talán ezért is működik, hisz a lezárás döbbenetesen súlyos. Kamaszkoromban olvastam, és a mai napig eszembe jut nagyjából minden hónapban. Itt olvasható:

https://www.scribd.com/document/205774931/Arthur-C-Clarke-Isten-kilencmilliard-neve

Jorge Luis Borges: Márk evangéliuma

Egy Buenos Aires-i orvostanhallgató végzetes vidéki tartózkodása, pár nap, amit egy árvíz miatt kényszerű összezártságban tölt a birtokon élő félvad, írástudatlan családdal. Hogy szórakoztassa őket, a számukra tökéletesen ismeretlen Bibliából többször felolvassa nekik Márk evangéliumát – melynek üdvtörténeti tanítását a hallgatók aztán szó szerint vesznek, és a gyakorlatban is megvalósítják hősünkön. Borgest olvasni mindig is egyfajta elragadtatott érzés a rengeteg irodalmi utalás és referencia miatt, de ez egy súlyosabb, komorabb sztori, nyári, mennydörgéses, szürke felhős szombat délutánokat idéz. Itt olvasható:

https://potszekfoglalo.hu/2023/04/mark-evangeliuma/

J. D. Salinger: Teddy

A szerző kedvenc témája, a szuperokos kisgyerek van itt csúcsra járatva egy váratlan és döbbenetes véggel, ami első olvasatra végtelenül szomorú, de ha végiggondoljuk a főszereplő sajátos, buddhizmust és zent idéző világlátását és érvelését, akkor elfogadhatónak tűnik az, hogy a sors – mindannyiunk sorsa – egyszerre közömbös és grandiózus, és kár bánkódni a fordulatain. Kevés olyan szöveg van, ami az utolsó mondatával képes ennyire ellentétes érzelmeket kiváltani. Itt olvasható:

https://www.magyarulbabelben.net/works/en/Salinger%2C_J._D.-1919/Teddy/hu/19439-Teddy

És ha arra vagy kíváncsi, hogy mindebből mi szűrődött át a saját írásaimba, akkor ajánlom figyelmedbe novelláskötetemet:

https://horrornovellak.hu/konyv

A 80-as, 90-es évek ismert vagy kevésbé népszerű horrorkönyvei közül most egy kevésbé ajánlott lesz terítéken. Korábbiak a "kritika" címke alatt.

A lépcsőházak népéről akartam írni, azokról, akik emeletes házakban, panel- vagy téglalakásokban élik le az életüket, és ennek az életnek a ritmusát a város, a szomszéd, a közeli iskola/játszótér/kisbolt/kocsma méri  ki. E kategórián belül is szívszorítóan esendőek számomra a vidéki, négyemeletes, gázfűtéses, lerohadt házak lépcsőházai, ahol majd mindig ugyanaz az pince-, növény- és ételszag van, Nyíregyházától Komlóig, és a lakók átlagéletkora hatvan felett lebeg. Azt akartam, hogy egy ilyen, elképesztően sűrű hangulatú helyen, egy ilyen hétköznapi és unalmas környezetben történjen valami rendkívüli, egy olyan dolog, ami az emberiségre is hatással lehet. Meg is volt a főhősöm, az öregasszony, aki virágokat nevel. De azán jött a másik karakter, és megértettem, hogy ez a fiatal nő, aki életközepi válságban van, és már sejti, hogy igazából soha nem lesz boldog a bolygónkon, ő lesz az, aki kimozgatja a történetet, aki felemeli önmagát és a novella zárását is a talán elfogadható, de semmiképp sem megnyugtató szintre. 

Átlövés

ÁTLÖVÉS, fn. szakkifejezés, sport: Kézilabdában a távoli lövések zónájából végrehajtott közvetlen gólszerzési kísérlet a védőfal fölött vagy a védők között. 

Amíg rájött, hogy az öregasszony, jobban mondva azt, ami lett belőle, immár az egész világot fenyeti, Rita még hétszer találkozott vele, bár a legutolsó esetében már persze bizonytalan volt, ki beszélt hozzá valójában.

Rita akkoriban élte a másodvirágázását – vagy inkább a sokadik hervadását. Elhagyta érzelmileg bántalmazó férjét, és a kisváros peremére költözött, egy négyemeletes, málló vakolatú társasházába, ahol egész nap leégett hagyma és sült szalonna illata terjengett a lépcsőházban. A harmadikon lévő erkélyéről már látszottak a városkát határoló mezők, melyeket a téli reggeleken vékony ködfonalak szalagoztak. A házban főképp öregek laktak, akik mindenféle vacakot kiraktak a lépcsőfordulókba, főképp persze cserepes növényeket, de volt, aki egy sublótot, vagy rég halott férjéről készült képet tett a közös térbe, és ezek a tárgyak néha felbosszantották, néha elszomorították a harmincas évei közepén járó nőt. Egy november végi délutánon, mikor már ijesztően korán sötétedik, épp ezeket az ódon emléktorlaszokat, ezeket az elme-relikviákat, e múlt-hajótörésroncsokat kerülgette, mikor a lépcsőházban szembetalálkozott Annával, a szomszédja, Nóra néni lányával. A nála jóval idősebb nő most is egzotikus parfümtől illatozott, és még a rossz világításban is látszott, hogy kabátja valami komolyabb európai divatháznál készült. Rita alázatosan félreállt az útjából. Anna biccentett, majd szemében a felismerés szikrája csillant, és megszólította mély, dohányos, parancsoláshoz szokott hangján. Korábban beszélgettek párszor, tavasszal és a nyár közepén, és Rita tudta róla, hogy egy nemzetközi könyvvizsgáló cég részlegvezetője, jelenleg Dél-Amerikában dolgozik. Rita, ugye, kérdezte most ellenmondást nem tűrő hangon, nagyon-nagyon örülök, hogy találkoztunk, kérnék egy nagy szívességet magától. Rita valamiért nem tudott a másik erős, fókuszált tekintetébe nézni, talán mert a válás óta őrjítően lassan, cseppenként épült vissza magabiztossága. Az anyám nagyon-nagyon öregszik, és mivel ismét nem jövök haza három hónapig, megkérném, hogy néha nézzen rá, mondta Anna, és persze tényként, kijelentő módban hangsúlyozott. Csak kopogjon be hozzá néha, nem kell minden nap, csak hetente, hogy lássa, nem romlik-e nagyon az állapota, mivel attól tartok lassan. Itt kezével intő mozdulatot tett az arca előtt. Rita rég nem látta ezt a gesztust, gyerekkorukban így jelezték, ha valakiről azt gondolták, bolond, elmebeteg vagy inkább hülye. Aztán Anna zsebéből vajszínű névjegykártyát vett elő, felé nyújtotta. Értesítsen kérem, ha bármi drasztikusat tapasztal.

Persze, megteszem, ami tőlem telik, válaszolt Rita halkan, majd megköszörülte a torkát, egyébként is szoktunk beszélgetni Nóra nénivel. Anna egy pillanatig eltűnődött ezen, szemöldökét furcsállva összehúzta, talán azon töprengett, ugyan miről beszélhet az ő anyja ezzel a nővel, aztán megmarkolta bőröndje fogantyúját, és ismét mozgásba lendült. Most egy ideig elfoglalja magát, hoztam neki egy ritka növényt, bizonyára tudja, a növények a mániája, mondta még, ahogy elhaladt Rita előtt, de kérem, jusson majd eszébe szegény anyám. Visszafordult az első lépcsőfokról, és megkérdezte. Mi a kedvenc színe. A piros, válaszolt kis tétovázás után Rita. Küldök magának hálából egy gyönyörű sálat, bólintott Anna, el nem tudja képzelni, mire képesek ezek perui kis szövőmanifaktúrák. Nem azért csinálom, rebegte Rita a másik hátának, de erre már nem jött válasz.

Pár napig el is felejtette a közjátékot, mert a munkahelyén, a könyvelőirodában, ahol titkárnősködött, egy új kolléga, egy megkapóan esetlen és mulya fiatalember vonta magára figyelmét, és titokban arról kezdett ábrándozni, hogy valamiképp elcsábítja ezt a félig még gyerek férfit, akiről ösztönösen tudta, hogy sokkal jobban tudná kezelni, mint volt férjét. Végül egy péntek délutánon, mikor felkapaszkodott a harmadikra, és tekintete a szomszéd ajtóra tévedt, eszébe ötlött ígérete, ezért bekopogott Nóra nénihez. Rövid motozás után zár kattant odabenn, és a feltáruló nyílásban megjelenő, ráncos, sült almára emlékeztető arcon a felismerés öröme ömlött el. Maga az, angyalom, jöjjön csak be, invitálta őt a párás, meleg levegőjű lakásba, és Rita kényszeredetten követte a keskeny folyosón, jöjjön, mutattok valamit, valami gyönyörűséget, áradozott vékony hangján az öregasszony. Alacsony és sovány volt, de fürgén mozgott, mindig szürke otthonkát viselt, és haját gondos fonatban viselte, melyet feltekert a feje tetejére. A lakása egy kis konyhából, és egy nagyobb nappaliból állt, utóbbiban aludt, az ágy gondosan be volt vetve a franciaerkélyes ablak előtt. Mindenhol növények zöldelltek. Rita miattuk ismerkedett össze vele pár hónapja, az öregasszony becsöngetett hozzá, nincs-e véletlenül egy kis orchidea tápoldata. A nő sajnálkozott, hogy nincs – az ő lakása üres volt, mint egy ideiglenes szállás –, ám át kellett mennie, megnézni az öregasszony páfrányait, a különleges, sárga anyósnyelveit, a húsos aloe verákat, a törékeny flamingóvirágokat, a kissé leromlott karácsonyi kaktuszokat – ez nehéz műfaj, kommentálta Nóra néni –, és a pálmaféléket, melyekből rengeteg volt a padlón, a polcokon, és a bútorok egyenes felületein. A dél-amerikai növények a kedvenceim, vallott be Nóra néni, mint aki titkot mond el, hunyorított, miközben lassan, kissé akadozva beszélt, szeme, mely szinte fekete volt, büszkén csillogott. Azon az első látogatáson Rita émelygett a tömény zöldillattól és a vizes táptalajok erős kipárolgásától, ezért sietve elköszönt, de aztán persze sokszor összeakadtak, néha még kávézott is az öregasszonnyal a csepp kis konyhában, ahol – a nappali dzsungelének szöges ellentéteként – rend és tisztaság uralkodott, és a levegő is elviselhetőbb volt.

Most Nóra a szürkület félhomályában a nagyszoba sarkához vezette őt, és az ágy melletti éjjeliszekrényre mutatott, melyen egy kisebb cserépben húsos levelű növény nyújtotta leveleit fölfelé. Rita azonnal észrevette az indákat, melyek kíváncsi kukacok módjára kandikáltak ki a kaspó földjéből. Ezt hozta a lányom Peruból, már karácsonyi ajándékként, mert akkor nem tud hazajönni, magyarázta szinte suttogva Nóra néni, majd kivárt, és mint aki titkot mond, közel hajolt Ritához, úgy folytatta. Az indiánok nagy becsben tartják, de félnek is tőle. Csillagnövénynek hívják, nem tudom, miért. Sokat olvastam róla. Ritka, szinte lehetetlen beszerezni. Az én drága Annám is megvesztegetett egy parkőrt, aki valami elzárt hegyi rezervátumból lopta ki neki, magyarázta az öregasszony, közben a virágot bámulta, és bólogatott. Miért félnek tőle, kérdezte Rita, csak hogy kizökkentse a másikat ebből a furcsa, áhítatos állapotból, ami inkább ijesztő volt, mintsem vicces. Nóra néni megvont a vállát, vannak mendemondáik róla, jegyezte meg bizonytalanul, hogy amikor a teremtő létrehozta a Csillagnövényt, az csak sorvadozott és senyvedett, és ezért termést hozott, magjai lettek, amiből előbújt az első emberpár, akik aztán gondozták, locsolták és trágyázták őt. Elhallgatott, mire Rita ösztönösen, gyermeki kíváncsisággal rákérdezett, és aztán mi történt. Nóra néni felhunyorgott a nála egy fejjel magasabb nőre, nem emlékszem, már rég olvastam ezeket, talán még egy könyvtári könyvben. Aztán hirtelen felélénkült, arcát elégedettség öntötte el, de az biztos, hogy csak nekem van ilyen az egész országban, de talán még Európában is. Tűnődött ezen egy kicsit, majd hozzátette, évek óta vágyok már rá, magam se tudom, miért. Rita mélyet sóhajtott, érezte, hogy a zöld szag beáramlik a tüdejébe, amitől gombóc gyűlt a torkában. Körbefordult, jó meleg van itt, jegyezte meg, kigombolva blúza felső gombját. Vibrált tekintete előtt a levegő, szinte látta a növényekből felszálló párát. Az új kicsikém szereti a meleget, jegyezte meg Nóra szabadkozva, ezért feljebb vettem a fűtést, sok lesz a számla, de az ember arra áldozzon, amit igazán szeret.

A második látogatás nagyjából tíz nappal később történt, Rita bejglit vitt át az öregasszonynak. A teteje kissé megrepedt, de finom volt, legalábbis a kollégái, köztük az új fiú, nagyon dicsérték előző nap, mikor elmajszolták ebéd utáni édességként. Nóra néni a konyhában ültette őt le, és kávéval kínálta, amit Rita elfogadott. Míg várták, hogy a kotyogón sziszegve meginduljon a folyadék, mindenféléről beszélgettek, szavaik ütemét a csap csöpögése mérte ki, és Rita már ekkor megfigyelte, hogy az öregasszony néha elakad egy-egy mondat közepén, és mintha fülelne, a nappali felé fordulva figyel. Majd összeszedte magát, és folytatta, ahol abbahagyta. Ő maga is érezhette, hogy valami nincs rendben, mert mikor már búcsúzkodtak, megjegyezte, nagyon szétszórt vagyok mostanában, zsonganak a fejemben a gondolatok.

A harmadik találkozás inkább meghökkentő volt, semmint rémisztő, de talán ekkor szólalt meg először a vészcsengő Ritában. Huszonharmadikán, szombat délelőtt Nóra néni becsöngetett hozzá, és szemlesütve, kezében ezer forintos bankjegyeket szorongatva megkérte Ritát, hogy hozzon neki kenyeret és tejet a boltból. Nem hagyhatom magára az én kicsikémet, tette hozzá zavartan, és még motyogott valamit, talán azt, hogy megszakadna a kapcsolatunk, vagy valami hasonló, és Rita nem kérdezett vissza rá, hogy ez mit jelent, amit persze később bánt. Elvette az összegyűrt pénzt, és megígérte, hogy bevásárol. Így is tett, és amikor a felért a harmadikra, és bekopogott, eluralkodott rajta a kíváncsiság, mert érezte, hogy a lakásban van valami, amit látnia kell, valami titok, ami szinte mágnesként vonzotta. Az öregasszony hálálkodva vette át tőle szatyrot, és míg a konyhába tipegett kipakolni tartalmát, Rita lépett párat befelé, a folyosón, míg rá nem látott a nappali belsejére. Az ágy mellett megpillantotta a dél-amerikai növényt.

Jóval nagyobb volt, mint amire emlékezett, legalább hetven centire növesztette kardszerű, méregzöld, húsos leveleit, de nem is ez volt a legfurcsább, hanem a kaspóból előtekeredő, már a padlóig lecsüngő, gyökérszerű csápok tömege, ezek az ujjnyi vastag, zöld hurkák, melyek egy báb esetlen hajutánzatára vagy gyurmaspagettire emlékeztették a nőt. Megfordult, mivel érezte, hogy figyelik. Az öregasszony a konyhaajtóban állt, tekintetében összekeveredett a zavarodottság, a szégyenkezés a düh és a féltékenység. A kicsikém egészen megnőtt, jelentette ki halkan. Rita bólintott, és először nem jöttek szavak, de aztán kimondta, igen, megnőtt. Jó pár másodpercig csendben maradtak, majd Nóra néni a bejárati ajtóhoz ment, és kijjebb tárta, Rita pedig kényszeredetten megindult kifelé, mondani akart valamit, de továbbra sem találta a szavakat, és aztán a zár hangosan bekattant mögötte.

Mikor lehuppant a kanapéra a saját lakásában, sokáig tűnődött azon, hogy mi volt ez az egész, és még az is eszébe jutott, hogy felhívja Annát, de aztán elvetette. Mit mondhatott volna neki? Hogy a perui jövevény nincs jó hatással az anyjára? Nevetségesen hangzott, ezért inkább úgy döntött, kivár.

A különös jelenet furcsaságát és a magányosan töltött karácsony keserűségét később némiképp elhomályosította az, hogy az év végi munkahelyi bulin – ami igazából egy délutáni pezsgőzés volt némi fornettis pogácsával és sajtos rúddal – az új kolléga hosszan elbeszélgetett vele a kis konyhácska sarkában, és Rita érezte, hogy a kérdései, a tekintete szinte feltérképezik őt. Kölyökképű, kissé elhízott, csupa rózsaszín és csupa mosolygás volt ez a fiatalember, enyhén dadogott, főképp, ha hirtelen akart mondani valamit, és a nő még ezt is izgatónak találta, de összeségében úgy vélte, hogy ő azért eggyel magasabb kategóriában van, mint a másik, és hogy ez a hirtelen támadt vonzalma iránta csupán amiatt van, mert lassan egy éve nincs már senkije. Mindenesetre az ábrándozás átsegítette őt a fagyos január első két hetén, és egy szombat délelőtt, mikor különösen sokáig feküdt keskeny ágyában, azon tűnődve, hogy az a puha és babasimaságú test mikor osztja meg vele e szűkös teret, bevillant neki egy felismerés, formát öltött egy gondolat, ami már régóta ott lapult a tudata szélén.

Nagyon nagy a csönd a szomszédban.

Rita lakását bal oldalról a lépcsőház fala szegélyezte, jobbról pedig mindig is átszűrődött némi zaj, amikor az öregasszony túl hangosan nézte a tévét, vagy a gyenge vonal miatt kiabálva beszélt a lányával. Ám emlékeiben kutatva rá kellett jönnie, hogy jó pár napja semmi hang nem hallatszódott át a közös falon, és a bűndtudattal együtt jött a félelem is, hogy talán Nóra néni meghalt, ott fekszik imádott virágai közt a padlón, és a bőre a nagy melegbe és párában lassan megzöldül.

Felkelt, összeszedte magát, és becsöngetett hozzá. Ez volt a negyedik alkalom, hogy látta azon a télen. Amint kinyitotta az ajtót, tudta, hogy valóban baj van. Nóra néni tekintete ködössé vált, mindig fürge mozdulatai lelassultak, görnyedten tartotta magát, és ha lehet, még soványabb volt. Tessék drágám, mi járatban, kérdezte fakó, bágyadt hangon, majd hátrafordult, mint aki ellenőriz valamit. Rita akaratlanul is követte tekintetét, be akart kukucskálni, de a másik megérezte ezt, és ösztönösen úgy helyezkedett, hogy vékony kis testével kitakarja a látómezőt. Csak meg akartam kérdezni, jól van-e, mondta neki Rita, és hogy nincs-e szüksége valamire a boltból. Az öregasszony eltűnődött a hallottakon, láthatóan nehezen értette meg a szavakat, majd megrázta fejét, nem kérek én semmit, mondta, majd búcsúszó nélkül becsukta az ajtót.       

Ezek után érthető, hogy az ötödik találkozásra, amire a hétvégén került sor, Rita más stratégiát eszelt ki. Elővette anyja receptjét, elment a piacra, és szombat este hosszú és alapos eljárással készített egy erős húslevest. A művelet közben felötlött benne, hogy a fiatal kollégájának is bizonyára tetszene a főztje, mert bár nem volt szorgalmas szakács, de ha nekidurálta magát, jó ízeket és állagokat ér el. Miközben a konyhában tett-vett, gondolatai vissza-visszatértek a két bosszantó dologra, melyekkel kitöltötte lehangolóan üres életét: Nóra néni rejtélyes viselkedése és a babatestű férfi esetlen bátortalansága járt fejében. Utóbbi miatt dühös is volt, mert úgy érezte, az év végén egyértelmű jeleket küldött a másiknak, mikor olyan hosszan beszélgettek, de ezután nem történt semmi, a fiatalember nem lépett, és Rita nem értette ennek az okát.

Elmúlt két óra, mikor végre ott állt Nóra néni ajtaja előtt, kezében a meleg jénaival, a csengőt a vállával nyomta be, majd várt. Ismét örökkévalóságnak tűnt, míg kinyílt az ajtó, és a mögötte álló alak látványától Rita akaratlanul is hátrébb lépett egyet. Az első gondolata azt volt, hogy Nóra néni pókhálós lett, de ez persze csak érzékcsalódás lehetett. Úgy tűnt, mintha ráncos arcát valami fura réteg, zöldes csillogás, hártyavékony fonalak finom hálói fonnák be, jutott belőle a hajába is, melyet már egyáltalán nem a szépen rendezett kontyba hordott, hanem kócosan, ritkásan hullott keskeny vállára. Tekintetében nem volt más, csak üresség, bambán meredt a nőre, és Rita észrevette, hogy a bal keze enyhén remeg. Hoztam egy kis finom, erős levest, motyogta határozatlanul, majd erőt vett magán, és előre nyomult. Úgy tűnt, az öregasszony nem áll félre, de az utolsó pillanatban kényszeredetten elmozdult, és utat engedett neki. Rita belépett a folyosóra, majd a konyhába kanyaradott. Tudta, mi hol van, kiszedte a mélytányért, a kanalakat a szekrényből, és miközben tálalt, folyamatosan és idegesen beszélt. Nagyon csöndes tetszik lenni mostanában, mi történt magával, hogy tetszik lenni, a lépcsőházban se láttam már hetek óta, duruzsolta erőltetetten nyugodt hangon, noha közben érezte, hogy valami oknál fogva a torkában ott feszül a pánik. Az öregasszony közben leült az ablak melletti székre, és csak bámult maga elé, feje néha bólintott, tekintete fókuszálatlanul a viaszosvászon ábráit leste, jobb keze mutatóujjával ezek mintázatát követte automatikus mozgással. Rita ebbe a kézbe dugta a kanalt, tessék enni, mondta, majd hátrált, és nekidőlt az ajtófélfának. A levegő most sokkal elviselhetőbb volt, a növényi kipárolgás intenzitása a harmadára csökkent. Várt, míg az öregasszony engedelmesen megmeríti a levesben a kanalat, és csak akkor kérdezte megint, hogy tetszik lenni. Nóra lenyelte a levest, majd felnézett rá. Üres tekintetében valamiféle felismerés villant. A csillagok, mondta, de Rita nem értette jól, tessék, kérdezett vissza, mire az öregasszony azt rebegte, sötétség, majd ezt: szikla, kő és víz. Végül elhallgatatott, és még egy kanálnyi levest evett, aztán csak bámulta a tányért, feje föl-le ingott, kanalat tartó keze reszketett, és Ritát elöntötte az önvád amiatt, hogy hagyta idáig jutni a dolgokat, aztán arra gondolt, hogy ugyan mit tehetett volna. Kicsit még várt, de szomszédja nem moccant. Őt pedig a mindvégig benne feszülő kíváncsiság mozgásra ösztökélte, ellépett az ajtóból, végigment a folyosón, míg el nem ért a nagyszobáig, vagyis hát megtorpant a küszöbön az eléjre tornyosuló látványtól. Csak később, pár másodperc múlva vette észre, hogy az összes növény kókadtan vagy feketére aszottan döglődik a cserepekben, a kaspókban, mintha titkos kór törte volna meg őket, egyedül csak az maradt zöld, amire tekintete automatikusan fókuszált.

Az ágy melletti dél-amerikai jövevény.

Hatalmasra nőtt. Szinte már a plafonig értek pengeszerű levelei, de még szembetűnőbbek voltak a tartójából – amit Nóra egy nagy, hétliteres kaspóra cserélt – előburjánzó kacsok vagy csápok vagy hajtások, melyek immár behálózták a padlót az ágy környékét, felfutottak a falakra és a szőnyegen elnyújtóztak Rita lábáig. Úgy érezte, jó lenne közelebb menni, és kézbe venni egy ilyet gyökeret, sokáig fogni, és csak ábrándozni, de e hirtelen jött vágy elillant, ahogy akaratlanul is hátralépett, vissza, a folyosó homályába, és megfordulva szembe találta magát Nóra nénivel. Víz és meleg, suttogta az öregasszony, csak erre van szükségünk, mondta, majd átnyújtotta neki a levesestálat, amit Rita ösztönösen el is vett. Mi történt a virágaival, kérdezte szinte riadtan, ám Nóra nem felelt, csak bámult maga elé, majd biccentett, és félreállt útjából, Rita pedig kábán elment mellette, és óvatosan behajtotta az ajtót maga után.

Pár óra töprengés után megkereste az elegáns névjegykártyát, és felhívta Annát. A telefon sokáig csöngött, míg a másik végre felvette, a távolból beszélgetés, pohár- és evőeszközcsörgés hallatszott be. Tessék, jött a kissé ingerült hang. Rita vagyok, mondta ő kissé bizonytalanul, az édesanyja szomszédja. Most nem igazán alkalmas, Rita, kezdte volna Anna sok ezer kilométer távoságban, de ő közbevágott, az anyjával történik valami, nagyon leromlott az állapota, szerintem haza kellene jönnie. Anna pár másodpercig várt, valószínűleg villámgyorsan elemezte a várható hasznot és a kiadásokat magában, mielőtt meghozta döntését. Most nem tudok, jelentette ki, figyeljen még rá, tartson ki pár hétig. Rita érezte, hogy a tehetetlenség okozta düh utat tör benne, a növény miatt van szerintem, mondta indulatosan, amit maga hozott, van valami baj ezzel a növénnyel, azóta lett ilyen, kérem, jöjjön haza, gondoskodnia kell róla. Anna ismét hallgatott egy sort, talán a tárgyalásairól, az üzleti vitáiról hozta ezt a módszert, mindenesetre higgadtan válaszolt, megnézem mit tehetek, és persze utánakérdezek ennek a dolognak, de az anyám már lassan nyolcvan éves, várható volt, hogy előbb-utóbb ez lesz, ne vonjon le elhamarkodott következtetéseket. Ismét várt, és mivel Rita nem tudott erre mit válaszolni, elbúcsúzott, és bontotta a vonalat.

A hatodik találkozás igazából nem is volt találkozás, csak egy látomás. Öt nappal később lehetett, és ezek a napok a várakozás ragadós indái közt teltek a nő számára, mert a lakásban folyton a közös falnál fülelt, a munkahelyén pedig minduntalan az új kolléga puha, gömbölyű hátára tévedt a tekintete a monitor felett. Nem csoda, hogy zaklatott és nyugtalan éjszakái voltak, így csütörtök hajnalban azonnal felébredt az ajtónyílásra. Fülelt a sötétben vagy inkább félhomályban, mert már pirkadt, ezüstös szürkeség öntötte el a világot, és ebben a derengésben kikászálódott az ágyból, közben azonosította, hogy a zaj a lépcsőházból jön. Az ajtó kukucskálójára tapasztotta szemét, és kilesett. Először csak egy nagy, sötét tömeget látott, majd szeme hozzászokott a kinti fényviszonyokhoz, és felismerte Nóra néni alakját, aki mintha víz alatt, nehézbúváröltözetben lenne, végtelen lassú mozdulatokkal küzdötte magát a lépcső felé, és amint jobban beért Rita látómezejébe, az is érthetővé vált, hogy miért ez az erőfeszítés. Hálóingje a hátán szét volt hasadva, és erős, kétujjnyi vastagságú indák tartották őt fogva. Valamiképp hozzákapcsolódtak testéhez, megfeszültek, majd az öregasszony zihálva térdre roskadt, végül eldőlt a földön, ekkor Rita már nyitotta az ajtót, de mikor kiért, a kicsiny és hideg előtér üres volt.

Nóra néni ajtaja pedig zárva.

Képzelődtem, mondta magának, és lépett egyet előre. Belerúgott valamibe. Lehajolt érte. Egy ágdarab volt, letört valamiből. Amíg a kezében tartotta, érezte, meglágyul, és kocsonyássá válik, ezért önkéntelenül is ledobta a földre, majd az öregasszony ajtajához lépett, egyet koppantott rajta, de csak halkan, talán hogy ne hallja meg odabent semmi. Képzelődtem, erősítette meg magában a nő, és visszabotorkált a lakásába, gondosan bezárta az ajtót, lefeküdt, de nem jött szemére álom. Másfél órán át bámult a plafont, végül dühösen felült, és kimondta. Ez így nem mehet tovább.

Amint beért a munkahelyére, azonnal megérezte, valami megváltozott, más volt a légkör, izgatott, és várakozásteljes, és mindennek a forrása a két adminisztrátor lány volt, akik a kiskonyhában pusmogtak és nevetgéltek, az egyikőjük, a szőke, csinoska különösen jókedvűnek tűnt. Rita kedvetlenül ült le asztalához, és amint bekapcsolt a gépe, megnyitotta a levelezőt, beírta az új kolléga e-mail címét, és elkezdte neki megfogalmazni az üzenetet, melyben vacsorára, randira akarta elhívni őt. Tíz óra lett, mikorra végzett művével, amiben minden szó a megfelelő helyre került. Nem volt túl megalázkodó, se túl kitárulkozó, hagyott lehetőséget mindkettejüknek a visszavonulásra, néhol kissé vicces, máshol komoly és érzelmes lett. Mielőtt a küldés gombra nyomott volna, felpillantott a másik asztal felé, és elhűlve látta, hogy a szőke adminisztrátor ott áll fiatalember mellett, nevet rá, mosolyog, és közben a derekát szinte nekidörgöli a másik vállának.

Azonnal törölte a levelet, és érezte, arca vörösre vált, de nem sejtette, hogy ez még csak az első fázisa a megaláztatásának. A második csapás délután jött, mikor vécén volt, és a két lány benyomult a kicsiny helyiségbe, hogy megigazítsák a sminkjüket, mert ők csak kettőig dolgoztak, és indultak haza. Később Rita azon tűnődött, talán direkt megvárta a szőke lány, hogy ő bemenjen a mosdóba, és szántszándékkal jöttek utána. És hova mentek vacsorázni, kérdezte az egyik hang, mire másik gondtalan vidámsággal válaszolt, nem tudom, valami olaszba, ő választ. Kivártak, talán az ajkukat rúzsozták, vagy a púdert ellenőrizték arcukon a tükörben, majd jött a tőrdöfés, te, én eddig úgy gondoltam, Rita lesz a befutó nála. A szőke lány hangja leplezetlenül gúnyos volt, mikor válaszolt. Alapvetően aranyosnak tartja, de hát túl férfias az ő ízlésének, túl, hogy is mondta, vállas. Nevettek, majd kivonultak, ő pedig kiengedte a levegőt, és érezte, hogy az első könnycsepp végigfut arcán.

Dermedt szürkeségben telt a délután maradéka, kerülte munkatársai tekintetét, erőt vett magán, és nem pillantott fel a jól ismert alakra se a másik asztalnál. Fél ötkor morogva elköszönt tőlük, és mintha álomban mozogna, lassú, nehézkes járással elbotorkált a buszig, majd a buszmegállóból a házukig, fel a lépcsőn, és aztán a kis előtérben megtorpant.

Rita néni ajtaja résnyire nyitva volt. Talán az ő éjjeli kopogása lökött rajta egyet, talán egyáltalán nem volt már korábban se bezárva, mikor a növény.

Elvágta gondolatait, mert hisz az éjszakai látomás nem lehetett valóság, csak a képzelete játszott vele.

Tudta, hogy be fog menni.

Ekkor történt meg a hetedik, egyben utolsó találkozása az öregasszonnyal.

A retiküljét védekezően maga elé tartva belökte az ajtót, és belépett a félhomályos folyosóra, aztán megfordult, és ösztönösen kivette a kulcsot a zárból.

Ahogy előre ment a süppedős padlószőnyegen, megcsapta arcát a meleg, és valami a fejére csöppent. Felpillantva látta, hogy a mennyezetet elborítja az indák, leveleket eresztettek, a pára ezeken csillogó göbökké gyűlt. A nappali fokozatosan tárult elé, és amikor már mindent látott belőle, szája elé kapta szabad kezét, és öklébe harapott. A növényből előburjánzó gyökérfonatok ott voltak mindenhol, a belőlük sarjadó levelek szétterültek a plafonon, itt-ott apró, sárga, kék és piros virágok fakadtak köztük, a padlót ugyancsak befonták a kacsok és az indák, és felfutottak az ágyra, körbehálózták az öregasszony háton fekvő, vézna testét, befúródtak orrába, fülébe és szája sarkába, és a hálóing alatt is ott lapultak, mint vénák a bőrt, úgy domborítva ki a szövetet. Rita hátrált egy lépést, vissza a folyosóra, de ekkor Nóra néni szeme felnyílt, feje roppanó hangok kíséretében felé fordult, és ő elveszett a szénfekete tekintet fókuszában, és később már nem emlékezett rá, hogy az öregasszony beszélt hozzá vékony hangján, vagy a fejében szólalt meg egy magabiztos, erős valaki.

Eljöttem hozzátok az űr sötét és hideg terein át, mondta Nóra vagy a hang, eljöttem, és elhoztam ide, e rideg és kietlen helyre, ahol nem volt korábban csak szikla és víz, az életet. De túl törékenynek bizonyult, ezért szükségem volt segítőkre, rátok, akik óvják, gondozzák és táplálják lényemet.

Rita kérdezni akart vagy inkább félbeszakítani, megkérni őt, hogy hagyja abba, hogy engedje el őt e tekintet, hogy kirohanhasson a lakásból, de nem bírt moccanni, elbűvölve hallgatta a szavakat, és tudta, hogy élete legfontosabb mondatait hallja, mondatokat, melyek töredékesen, de előadták a történetet, azt, ahogy az első emberek torz és selejtes magjait a növény a földbe plántálta, és ők kikeltek bábjukból, csupa kar és láb torzszülöttek, és esetlenül próbálták segíteni az életük teremtőjét, mindenek urát, a csillagok vándorát, aki aztán évszázadoka alatt tanult hibáiból, finomította és nemesítette ezeket a korcsokat, míg elő nem állt a tökéletes lény, az, aki képes legyőzni a hideget, a rágcsálókat, a vadállatokat, a vihart és a földomlást, képes újból és újból átültetni, szaporítani és gondozni őt.

De aztán ellenem fordultatok, folytatta közömbösen a hang, és Nóra néni teste megrándult, fellázadtatok, és önállóvá váltatok, engem pedig a hideg hegyoldalak magányos zugaiba száműztetek.

Rita ekkorra tudott annyi erőt gyűjteni, hogy kinyögje, én nem tehetek róla. Csak ennyit, ám ez is elég volt ahhoz, hogy újra érezze a testét, a lábát, a kezeit, a retikülje súlyát.

De a fajod igen, a vesztemre törtetek, ám ennek most vége, folytatta a hang immár kissé halkabban. Visszatértem. Kiküldöm közétek ezt a testet, és beporzom a világotokat. Menj, add hírül, hogy a teremtőtök visszatért.

Az öregasszony teste megfeszült az ágyon, és a lemenő nap tiszta fényében Rita most vette csak  észre, hogy a bőre zöldes árnyalatot öltött, és a szájából minden egyes lélegzetvétellel zöld spórák felhője áramlik ki, és azt is látta, hogy könnyezik, tehetetlenül sír, és a cseppek arcán ugyancsak zöldre voltak színezve.

Menj. Ennyit mondott még a hang, majd hozzátette, várd az eljövetelt. Az indák leereszkedtek a plafonról, és gyengéden meg-megtaszították őt, a lába alatt a folyosó életre kelt, és a növény a bejárat felé terelte őt, egészen a küszöbig, amin szinte átbukott, hogy térdre rogyjon az előtérben, miközben az ajtó hangos dördüléssel becsapódott mögötte.

Jó tíz percig hevert ott, végül jött két a kamasz, akik a negyedikre mentek, az egyik megjegyezte, nézd már a részeget, mire a másik felröhögött. Amikor elhalt a zajuk, Rita erőt vett magán, és a bement a saját lakásába. Alkonyodott. Lerogyott az ágyra, és a földre dobta a retikült. Kicsúszott belőle telefonja, a képernyő egy új üzenetet jelzett. Közömbösen lenyúlt érte, megnyitotta. Anna írt neki. Azt kérte, hogy távolítsa el a növényt az anyja közeléből. Beszélt néhány szakértővel, akik azt javasolták, hogy valami lakatlan helyre vigye, de még jobb, ha elpusztítja, ugyanis nagyon invazív, illetve kifejlett állapotában hallucinogén anyagokat termel. Sajnálja a kellemetlenségeket, és hogy nem nézett előbb utána. Az indiánok állítólag évszázadokon át irtották, így ma már csak az Andok eldugott völgyeiben terem meg – bizonyára nem ok nélkül. Előre is köszönöm a segítséget, zárta sorait.

Rita sokáig ült az ágyon, végül a hidegre eszmélt, mivel minden reggel, mielőtt elment, lekapcsolta a fűtést. Rémlett neki az internetről, komoly mínuszok kerekednek éjszakára a napokban. Borzongva felállt, és a mosdóba ment, levette kötött mellényét és az izzadtság- és félelemszagú ingjét, és megmosta arcát forró vízzel. Sóhajtva kiegyenesedett. A pára lecsapódott a tükör felületén. Letörölte, és ekkor meglátta a megoldást maga előtt. Ott volt a felsőteste, csupán melltartóval takarva, amit reggel még oly gondosan választott ki, hisz nem tudhatta, hogy zárul az este, ott volt ez a csupa erő és izom test, amit a növény nemesített, de ő edzett ilyenné, a valóban széles, v alakú vállak, a vastag felkarok, melyek kissé már elpuhultak, az erős nyak. És mikor erre a testre nézett, már tudta, mit kell tennie.

Melegítőt vett, a fejére húzta a kapucnit, egy fekete, csúnya tolldzsekit választott mellé, amit már régóta nem hordott, és kesztyűt is keresett, mert ez fontos volt. Elrakta a szomszédos ajtóból kivett kulcsot. Csinált pár karkörzést, oldalhajlítást, nyújtást. Aztán várt, míg teljesen besötétedik. A nagy ablaknál állva nézte, ahogy a mező felett elhalványul az ég alja, és feltűnnek az első csillagok, közben az űr hidegére gondolt, amin keresztülutazott a növény, talán egy meteor meleg, biztonságos belsejébe zárva, hogy itt kössön ki, ezen a bolygón, mely Rita számára nem sok örömet tartogatott felnőtt életben, de mégsem hagyhatom, hogy ez legyen, morogta maga elé, majd észrevette, hogy immár sötét van odakinn. Felvette a kabátot, lement a ház mögé, és hosszasan keresgélt a múlt nyáron elbontott garázssor maradék sitthalmai közt, míg kezébe nem akadt a megfelelő példány. Visszasétált a házhoz. Az úton már felgyulladtak a lámpák, pont elég fényt adtak, hogy bemérje a távot, a szükséges erőt, az ívet. Körbenézett. Sehol nem volt egy lélek sem. Az ablakokban nem látott kifelé bámuló arcot.

És ekkor Rita adott magának és ennek a kellemetlen világnak még egy esélyt, összeszedte tizenkét éves kézilabdás pályafutásának minden tapasztalatát (két megyei elsőhely, egyszer az év játékosa az országos listán), és ahogy annyiszor a pályán átlövésnél, gyönyörű dobással elhajította a kezében tartott tégladarabot, ami bezúzta az öregasszony nappalijának ablakát. Az üveg csörömpölése halkabb volt, mint várta. A fal alá húzódott, hogy ne lássák meg, majd pár perc után visszaóvakodott a  sötét lépcsőházba, és lábujjhegyen felment a harmadikra. Sehol nem nyílt ajtó. Senki nem jött ki a lakásából, megnézni, mi volt ez a zaj. Két percig hallgatózott, aztán a lopott kulccsal nagyon lassan kinyitotta Nóra néni ajtaját. A lakásban nem moccan semmi, de elégedetten megborzongott, ahogy a hideg első áramlatai végignyargaltak felé a folyosón, kisöpörve a meleg levegőt. Behúzta az ajtót, és kívülről bezárta a kulccsal.

A saját lakásában nem kapcsolta be a fűtést, nem akart kockáztatni azzal, hogy a közös fallal meleget ad át a szomszédos tereknek. Levetkőzött, majd írt egy rövid üzenetet Annának, hogy el kellett utaznia pár napra, de amint hazatér, intézkedik. Két paplannal takaródzva aludt el, és nagyon békés álmai voltak.

Másnap reggel kesztyűs kézzel kinyitotta az öregasszony ajtaját, és a kulcsot belülről a zárba illesztette. Tétován lépett egyet előre, majd még egyet, és már a folyosón állva elégedetten nyugtázta, hogy látszik a lélegzete. Az indák eltűntek a plafonról, a padlót egyenletes rétegben fekete massza borította. Deresen csillogott. Alig vette észre a fal mellett heverő tégladarabot. Beóvakodott érte, és felkapta, közben nem állta meg, benézett a nappaliba. Attól, amit látott, egyszerre érzett szomorúságot és örömet, és arra gondolt, hogy a legtöbb fontos dolog az életben ilyen érzéseket kelt az emberben.

Távozáskor behúzta maga mögött az ajtót. Úgy tervezte, két nap múlva jó sokáig és jó hangosan fog dörömbölni a bejáraton, és mikor nem jön odabentről hang, jelenti gyanúját a rendőrségen. Vagy a mentőknél. Nem sejtette, de pont akkor, mikor a mentősök leviszik a lépcsőházban az összeaszott, különös, zöld színben játszó holttestet, melyet úgy kellett kibányászniuk a növényi hulladék dermedt halami közül, a postás csomagot hoz neki. Egy gyönyörű, vörös sálat, amit egészen májusig úgy hord majd, mint valami érdemrendet. 

vége