Egy szenvedélyes olvasó, aki egy tizennyolcadik századi gyilkosság tetthelyét, és az áldozat sírját keresi. A romantikus rémregény toposzai lesznek itt felhasználva és kiforgatva, de a tanulság örök: egyes sírokat okosabb nem bolygatni.

Ez vagy te

Amikor majd utoljára vesz levegőt a kötélen lógva, kezével a nyakon feszülő csomót szaggatva, hogy jaj, körmével felsérti azt a szép bőrt is, ami nagy kár, akkor Katalinnak eszébe jut a mondat, amiben először olvasott Szírmay Nagy Rozáliáról tizenhét évesen, pont húsz évvel korábban.

„Szírmay Nagy Rozália ezerhétszáznegyvenkilenc április tizenkilencedikén kilovagolt a Kiserdőbe, ahol is bizonyára rablók, csavargó hajdúk vagy egykori kuruc pártütők kezére került, akik elveszejtették, majd testét eltüntették, mintha soha nem létezett volna.”

Katalin a lassan eltompuló, kiszürkülő tudatának peremén megtalálni véli a pontos körülményeket, amikor e sorokat olvasta: kettőezernégyben állandó látogatója volt a gyarmati könyvtárnak, ott akadt rá egy kiárusításon Dr. Kiss Mihály „Nógrád megyei kuriózumok és különös történetek” című könyvére. Megvette, talán nyolcvan forintért, majd a nyári szünet elején, egy esős júniusi nap elolvasta.

Ebben nem volt semmi különös, mert rengeteg olvasott, az osztály legjobb magyarosa volt, ami egyfajta védjegyévé vált a középiskola alatt. Mindenki úgy tekintett rá, mint aki majd sokra viszi, talán költő lesz, vagy vaskos, szerteágazó cselekményű, sok szereplőt mozgató regényeket ír, melyek komoly, puritán borítóval fognak megjelenni. Nem volt kifejezetten szép lány, de szép tónusú alakja, arányos termete, és jó ízlése mégis kiemelte az átlagból. És bármennyire is könyvmolynak számított, vicces, vidám természete népszerűvé tette az osztályban. Egyértelmű volt, hogy ő mondja majd el a ballagáson az évfolyam búcsúbeszédét, amit saját maga írt meg. A magyartanára csak egy vesszőt javított benne. Miközben a jövő kiszámíthatatlanságáról és a biztos alapokról beszélt, nem tudhatta, hogy az első kijelentése mennyire igaz lesz saját sorsára. Apja egy hét múlva szívinfarktusban meghalt, emiatt a felvételije az ELTE bölcsészkarára borzalmasan sikerült, de egyébként is, ott kellett maradnia a Szécsény és Balassagyarmat közti faluban, az Ipolyhoz közeli álmos, unalmas kis településen, hogy segítsen a családi vállalkozásban, mely fóliasátrak kiterjedt hálózatát rakta az ártér széli mezőkre.

Beleragadt ebbe a létbe, mert anyja idővel átadta neki a gyeplőt, így kénytelen volt elvégezni egy könyvelői tanfolyamot, és levelezően a számvitelit szakot Salgótarjánban. Az olvasás és a magasirodalom pedig maradt hobbinak. Munka után kiült a ház mögötti tornácra, mely a folyó menti erdőkre nézett, előtte, a kerten túli kaszálón ott csillogott néha a belvíz, a magas, sudár, mindig álmosítóan suhogó nyírfák közeiben, a határ túloldalán pedig hirtelen megemelkedtek a dombok. Ebben az álomszerű, mesebeli, nagyon is tizennyolcadik századi képkeretben gyorsan elmerült az aktuális olvasmányélményeiben.

Főképp a romantikát kedvelte, Dumas-t tartotta a legnagyobb írónak, de a felvilágosodás filozófusainak egy-egy szebb bekezdésén is hajlamos volt sírva fakadni. Ösztönösen tartózkodott attól, hogy száz évnél fiatalabb szöveget a kezébe vegyen.

Így telt az élete, amiben felbukkantak néha férfiak, volt egy majdnem házassága is, de végül a másik kiköltözött Németországba, és ő nem ment vele. Az idő lassú, komótos múlása, mely miatt néha – főképp a tikkasztó, aranyszín nyári délutánokon, a balkáni gerle sejtelmes, összeesküvők jelét idéző huhogását hallgatva – úgy érezte, hogy kedvenc korszakában, évszázadokkal korábban él, az ezerhétszázas években, amikor a lét – bizonyos körök számára – egyenlő volt az eleganciával és az ízléssel. Ezek az álmodozások átsegítették a húszas és harmincas évei nagy részén, ám mindvégig tudta, hogy az élet végső soron nem csak csalóka ábránd, és hogy a különlegesség hiányzik a történetéből, és hogy soha nem fogja befutni azt az ívet, ami gyermekként és kamaszként remélt, nem válik fikcióvá az élete, az emlékei és a világról való tudása haszontalanul elporlad majd testével együtt.

A fordulat kettőezerhuszonnégyben történt, mikor is barátnője hívására, kit még a középiskolából ismert, és a megyénél  dolgozott, május végén, egy különösen meleg napon részt vett a közeli Karancsvég községben felújított nemesi kúria ünnepélyes átadóján. A falu fél óra autózásra volt. Ahogy az erdőkkel, búzavetéssel és kukoricatáblákkal borított szelíd dombok közül a palóc Olümposz, a Karancs lassan kiemelkedett a látóhatáron, megrohanta az érzet, hogy a végzete felé utazik. A kúria tulajdonképp egy U alakú, nagyobb parasztház volt, néhány szerény oszloppal a bejárat előtt. Ezek előtt zajlott az átadóünnepség, ami hála istennek rövid volt. Miután az iskolás osztály hamisan elénekelte a Szózatot, és a falu erősen izzadó polgármestere beszédet mondott, mind bementek a festékszagú, de hűvös belső terekbe, melyeknek későbarokk, szépen ívelt arányai lenyűgözték Katalint. A többiek rávetették magukat a legyektől körülzsongott téliszalámis szendvicsekre, és a langyos pezsgőre, ő pedig  kihasználta a lehetőséget, elbóklászott a kiállítás egyelőre néptelen belső tereiben. A kurátorok jó érzékkel mutatták be a helyet birtokló, egymást váltó nemesi családok szövevényes történeteit, és talán már a fali szövegeken is látta a nevet, de csak a festményhez érve jött rá, hogy neki ismerős a Szírmay-család, mely a tizennyolcadik században uralta a falut és környékét.

Az előtt a bizonyos festmény előtt megtorpant, és jó negyedóráig nem mozdult. Klasszicista stílusú, kissé talán harsányan renovált, egész alakos női portré volt, látszólag semmi különös, mégis rabul ejtette a kecses, törékeny figura, mely aláhulló, redőzött kék szaténruhában támaszkodott egy dór oszlopra, mögötte a táj egyértelműen a Karancs hegyét ábrázolta, de nem ezek, hanem a lány tekintete volt, ami elfogta és magáénak követelte Katalin figyelmét. Különös csillogásával szinte kiragyogott a képből. Mikor negyedórával később a volt osztálytársa rátalált, bevallotta neki, hogy ő már olvasott az ábrázolt személyről, Szírmay Nagy Rozáliáról. Rablók ölték meg fiatalon, ha jól emlékszem, mondta szomorúan. Utoljára egy Kiserdő nevű helyen látta a széchényi vásárba igyekvő fazekas. Soha nem találták meg a testét.

A másik arca elkomorult, igen, a családos látogatók miatt nem raktunk bővebb, magyarázó szöveget a festmény mellé. A kis cetli valóban csak arról szolt, hogy Rozáliával kihalt a Szírmay család. Meg azért se, mert a hölgy pedigréje állítólag nem volt makulátlan, tette hozzá a barátnő, és felhajtotta pezsgőjét.

Katalin értetlenkedve nézett rá, mire elmondta, kissé bizonytalanul, mert ezzel a kutatási résszel nem ő foglalkozott, hogy állítólag boszorkánysággal, különös, istentelen szertartásokkal vádolták a faluban, melyeket éjjelente, a családi kriptában végzett, gondolom, preromantikus gyertyafényben. A magyar Mary Shelley. Állítólag levelezett európai titkos társaságokkal is, akik a lelket halhatatlanná tevő praktikákat kutattak, tette hozzá bizonytalanul. A lelket, kérdezett vissza Katalin, és érezte, hogy alkarja libabőrözni kezd. A másik vállat vont, szabadkozott, hogy ő csak átfutott egy összefoglalót, majd – mivel látta, hogy mindez mennyire elbűvölte barátnőjét – megadta a kollégája telefonszámát. Ő volt az, aki jobban beleásta magát a dologba.

Katalin már másnap felvette a kapcsolatot az illetővel. Egy megfáradt, középkorú férfit sejtető hang szólt bele a telefonba, kelletlenül megígérte, hogy átküldi neki e-mailben az irodalomjegyzéket és a kutatási anyagának kivonatát, mindent, ami Rozáliához és a Szírmayékhoz kapcsolódik. Nagy badarság az egész, nekem elhiheti, jegyezte meg, mielőtt elbúcsúztak. Egy hetet kellett várnia a levélre, és addig elindult egy másik nyomon.

Rákeresett több online térképen is a Kiserdőre a falu környékén, de nem talált ilyen nevű helyet. Ezután felhívta a falu polgármesterét, azt hazudva neki, hogy régi földrajzi neveket eredetét kutatja a környéken. A férfi nem tudott neki segíteni, szabadkozva bevallotta, hogy ő tíz éve települt be Gyarmatról, de készséges volt, már másnap visszahívta őt, addigra kikérdezett pár idős embert. Egyiken se tudtak ilyen nevű mezőrészről a határban. Katalin nem adta fel, a Széchényiből beszerezte a környék korabeli térképét. Az ezerhétszáznegyvenes évek elején ugyanis zajlott az Ipoly mentén egy nagyobb katonai felmérés, főképp a kuruc zavargás miatt elnéptelenedett vagy elkobzott földek benépesítésének második hulláma okán. Az udvar tótokat és németek kívánt beültetni a palóc falvakba, de ebből aztán nem lett semmi. A fénymásolt, cirádás betűkkel címkézett térképen Katalin fellelte a hajdani Karancsvég kicsiny foltját, és tőle nem messze a Kiserdő nevű határrészt, amit aztán be is tudott azonosítani a Google Mapsen. Jelenleg is zöld erdőfolt volt ott.

Itt halt hát meg a hősnőm, suttogta maga elé elégedetten, mert ekkor már úgy gondolt Rozáliára, mint élete egyik különös szerepelőjére, sőt, korabeli alteregójára, aki ugyanúgy e kietlen, civilizáción és szellemen túli vidéken, a limes rossz oldalán ragadt, aki vágyott a tudásra és a különlegesre (mely néha ugyanaz) egy olyan átmeneti korban, mely nagyon is hasonlatos a jelenhez, hisz ezerhétszáznegyvenkilencvenben a felvilágosodás szikrái még nem villantak fel, szinte semmi jelentős nem történt az európai történelemben és irodalomban (eltekintve a nagyon is túlértékelt Tom Jones megjelenésétől), mikor – az szerencsétlen Rousseau kivételével – nem volt igazán jelenős alkotó a szellemi látóhatáron. Egyedül amiatt emlékezetes talán a dátum, hogy ekkor született Goethe.

Mindkettőnket eltemettek itt, északon, gondolta egyszerre keserűen és mégis büszkén Katalin, és az ige, amit kimondatott, hozta magával az ötletet, hogy megtalálja és kiássa ezt az alteregót, vagyis hogy megkeresse a sírját, ahova gyilkosai elhantolták. Hogy aztán méltó temetést kapjon, suttogta áhítattal maga elé dolgozószobája – egyben irodája – csöndjében.

Az elképzelés ragyogó és izgalmas volt, a megvalósítás már sokkal nehézkesebb. A rosszkedvű férfitől kézhez kapott kutatási anyag ugyanis nem az eltűnésre, hanem inkább a lány valóban különös szellemi aktivitására koncentrált, arra, hogy kapcsolatba került egy olyan nyugat-európai hálózattal, amely Halhatatlanok társulásának nevezte magát, és tagjai hittek abban, hogy az elmúlás során alkalmazott megfelelő erősségű és minőségű szellemi koncentrációval az emberi test és a lélek a végső pillanatban különválasztható, és míg ezután az előbbi elporlad, a lélek maga megmarad örökön örökké.

A végzetes nap eseményeiről szinte alig volt valami a dokumentumok közt, néhány levél a szomszéd birtokosoktól, egy rövid beszámoló a pesti lapokban és a kerületi tábla jegyzőkönyve az eredménytelen nyomozásról. Ami bizonyos a szolgák tanúvallomása szerint, hogy az utolsó nap előtti estén, az éj lepel alatt két külhoni úr érkezett a kúriába, akik másnap, mielőtt az úrnő ellovagolt utolsó útjára, korán reggel már útra is keltek.

Az idegenek németül beszéltek, középkorú, tudósforma férfiak voltak, Rozália bensőséges, baráti gesztusokkal bánt velük. Megvacsoráltak, majd a szalonban sokáig, majd éjfélig diskuráltak, ezúttal már franciául. A gyanú nem terelődött rájuk. A vármegyei elöljáró végkövetkeztetése szerint ugyanis rablók, kóbor cigányok ölhették meg Rozáliát  vagy lovával oly szerencsétlenül esett a sűrű vadonban, hogy mind a ketten ottvesztek.

Eddig a hivatalos szöveg.

Persze nem tudhatott senki arról, hogy Rozália rejtélyes látogatói, a két férfi a Halhatatlanok társulásának tagjai voltak, és távozásuk reggelén, a hajnali szürkeség színeiben a Kiserdő felé indultak. Ott várakoztak délutánig, mikor is lódobogás hallaszott a Szécsénybe vivő út felől, majd megérkezett a sápadt, de magabiztos leány. Leszállt lováról, és a fa alá állt, ahova a másik kettő már fellógatta a kötelet. Rozália saját maga húzta kecses nyakára a csomót, az egyik férfi megmutatta neki, hogy miképp oldható meg egyetlen rántással, ha meggondolná magát. Bólintott, majd franciául mondta: merci, je n’en aurai pas besoin (köszönöm, ne lesz rá szükségem).  Kivárt, míg testének remegése csillapodik, mély levegőt vett, az utolsót e földön, kiengedte, aztán intett, mire a másik kettő húzni kezdte a kötél végét, míg Rozália a magasba nem emelkedett, lábai kapálódzani kezdtek, szeme vérbe borult, arca előbb vörös majd lila lett, nyakán az erek kidagadtak, és hólyagja az utolsó előtti pillanatban elengedett. Ezután, az utolsó pillanatban hörögte, torkának összezúzott mélyéből kicsikarva: tat tvam asi.

Mind a hárman, a két gyilkos, és a kötélen lógó haldokló a világ legfontosabb mondatának tartotta az ősi, hindu mantrát, melynek jelentésén korábban, az előző éjjel sokáig vitatkoztak, de végül az „ez vagy te” formulában maradtak. A Halhatatlanok társulása sokáig kísérletezett a lélek tartósításával, és minden korábbi, elítélteken vagy állatokon végzett próba e bűvös mondat felé mutatott. Rozália volt az első, aki a tagok közül a tettek mezejére lépett, mert ahogy megvallotta vendégeinek éjszaka, jobb a bizonyos pusztulás, mint ez a bizonytalan földi lét, de még jobb a harmadik lehetőség, hogy a halál pillanatában kimondva e bűvös szavakat átemelem lelkem az öröklétbe.

Ez, a harmadik lehetőség történt meg vele.

Immár anyagtalanul, puszta ideaként szemlélete, ahogy testét levágják a kötélről, majd a vadkörtefa ágas-bogas tövében elássák. Gyilkosai – hogy a rejtélyt növeljék – elvitték magukkal lovát, és sietve az országhatár felé vették útjukat. Éjjel abban maradtak a leánnyal, hogy Bécsben, a társulás helyi központjában, az egyik kávékimérés hátsó traktusában veszik fel a kapcsolatot vele, egy jól ismert médium segítségével, aki majd bizonyos időre kölcsönadja fizikai valóját Rozália megszálló entitásának. Ám hiába próbálkoztak, nem történt semmi. E súlyos kudarc volt talán a végső csepp, két évre rá a Halhatatlanok társulása feloszlott, irataik nagy részét az utolsó titkár gondosan megsemmisítette.  

És hogy miért nem jelent meg Rozália a találkozón? Próbálta követni a két férfit, de hamar rájött, hogy halála helyszínéről nem tud szabadulni.

A figyelmes és művelt olvasó talán már megértette, miért alkalmazom a meglehetősen meghaladott mindentudó narrátor pozícióját az elbeszélésben. Az, hogy ismerem Katalin legrejtettebb érzéseit, vágyait, életének eseményeit, múltjának egyedi és mégis általános pillanatait, és egyúttal képes vagyok beszámolni Rozália halálának elfeledett és titkos részleteiről, az szoros összefüggésben van a történetünk végével.

Katalin azon a június hatodikai pénteken délután ötkor, munkája végeztével a fészerből ásót, elemlámpát és egy machetet rakott a Toyota Hilux csomagtartójába. Szeme megakadt a vastag kenderkötélcsomón, melyet az udvari hinta javításához vett, de lusta volt kipakolni. Ez később végzetes lesz. Lezárta a csomagtartót, majd bement a házba, vacsorát készíteni deréksérvvel küszködő anyjának és magának. Későn indult a sikeresen beazonosított Kiserdőhöz. Nagyjából nyolc óra tájban, alkonyatkor ért a földúthoz, mely lekanyargott az Ipoly felé. Amikor az út keskeny vadcsapásba torkollt, kiszállt, és mobilján a térképet vizslatva körbefordult. Az Ipoly előtte folyt, ott már elég sűrű volt az erdő, de itt még a szélén járt csak, bokrok, fák elszórtan tarkították a derékmagasságig érő, zsombékos terepet. Nagyon is tudta, mit keres, mivel a különféle dokumentumok szövevényében ráakadt egy nyomra, ami másnak, még a rejtélyt leginkább ismerő Dr. Kiss Mihálynak se tűnt fel. Ez pedig a leány naplójának egy részlete volt, amit az utolsó évben vetett papírra. Ez a harminc oldal maradt meg Rozáliából az utókorra, a Széchényi könyvtárnak hála jelenleg már online is tanulmányozható. A franciául és fura, Kazinczy előtt magyarsággal írt szöveg vezették a tett pontos helyszínére a figyelmes Katalint. Rozália ugyanis egy helyen azt írja három igeidőt is használva, hogy „alkonyatkor a Kiserdőig vágtattam volt, majd kedvenc pihenőhelyem, a vadkörtefa alatt fél órát elmélkedtem az élet tünékeny voltán, mely mint az Ipoly vize, lassan csörgedezik végig az ember erein”.

Katalin hamar rálelt a vadkörtefára, mert kitűnt a tájból. Azóta persze megvastagodott, egyik felét villámcsapás feketére perzselte, de még mindig ott terpeszkedett, jó száz méterre tőle. A machetével utat tört magának a kökénybokrok szövedékében, majd zihálva térdre roskadt a fa alatti kis tisztáson. Érezte, hogy helyben van. A lány aznap, az utolsó nap itt volt. Itt gyilkolták meg. És gyilkosai itt hantolták el.

Már indult, hogy visszamenjen az ásóért, de ekkor megtettem. A várakozás évszázadai véget értek. Jártak persze állatok is ez idő alatt e bűvös körben, a halálom helyszínén, de nem volt kedvem egy vadkanban vagy Diana mégoly kecses szarvaskísérőiben visszatérni. Egy ízben otromba pásztor pihent meg a fa tövében, ekkor már majdnem elcsábultam, azonban a durva és kényelmetlen férfitest gondolata taszított.

Ám most, hogy feltűnt ez az egykori valómhoz nagyon is hasonló, kecses és finom alak, most nem tétováztam. Megszálltam őt, és eggyé váltunk. Azonnal és egészen megértettem minden gondolatát, emlékét és vágyát, hogy ki és mi volt, és miért van itt. Persze tudtam azt is, együtt nem bírhatjuk e testet, előbb-utóbb ez őrületet vagy valami fizikai bomlást, például az epesav felgyülemlését okozza. A másik rettegett, gyenge volt a sokktól, nem tudta, mi történik.

Kihasználom hát a meglepés erejét, cselekszem. Visszamegyek a fura, fémes szekérhez, az autóhoz, ahogy gyorsan megtanulom emlékeiből, és előveszem a kötelet. Újból a fához törtetek, talán a nosztalgia okán választom a helyet. Egy nagy, korhadt tuskót görgetek a lábam alá. Megfeszítem a kötelet a törzsön és a nyakamon, majd kirúgom magam a levegőbe. Társam a testben csak ekkor eszmél, tenne ellene, de már késő.

Amikor Katalin utoljára vesz levegőt a kötélen lógva, kezével a nyakán feszülő csomót szaggatva, amit pedig oly egyszerű lenne megbontani, csak ismerni kell a módját, jaj, most körmével felsérti azt a szép bőrt, ami nagy kár, eszébe jut az az ősi elkeseredés, mikor először hagyta ott az óvodában anyja, a mozdulatsor, ahogy apja rágyújtott, a délután, amikor tizennégy évesen egy fiú megcsókolta a bal mellét, egy szokatlanul hideg nyári reggel kettőezer-tizenkettőben, a macska fehér görbülete, amit nyolcévesen a kertbe temettek nagyapjával, az első hó izgalma ezerkilencszázkilencvenkettő telén, és még millió egyéb mozgás, kép, hang, íz, illat és szag és szöveg, főképp szöveg, és köztük eszébe jut a mondat, amiben először olvasott Szírmay Nagy Rozáliáról tizenhét évesen, pont húsz évvel korában, nos, ebben a pillanatban már tudom, hogy győzni fogok. Érzem, hogy ez az emlékkép – és az összes többi – elhomályosodik, fikcióvá válik, a lélek mellettem, odabent a haldokló testben lassan kifakul. Majd eltűnik.

Ám én maradok.

vége

Az állatok egyáltalán nem érzik az időt, a kisgyermekek homályosan. De kezdjük korábbról. A Sirom - Palóc mitológia novelláskötetem második novellája érinti az idő problémáját. Amivel az utóbbi másfél évben különösen sokat foglalkoztam. Persze inkább saját mitológiámban, mert Bergsont vagy Heideggert tényleg baromi nehéz olvasni. A következő az én megfejtésem: az embert az idő érzékelése tette emberré. A tiltott fa gyümölcse nem a tudás, hanem az idő észlelése volt. Az állat nem tudja elképzelni, mi a jövő vagy mi az, hogy múlt. Rendelkezik tapasztalatokkal, de azok nem állnak össze tudatában elbeszélt idővé, továbbá nem vágyik a mind hosszabban megélhető időre. Ezáltal az állat kívül van az időn. Ezért is halnak meg az állatok könnyebben és közömbösebben, mint egy ember. Az ember, miután megtanulja az időt, nagyjából a kisgyerekkor végén, mikor már az órát is tudja értelmezni, ráébred arra, hogy az időbe vetve él, hogy a múlt pillanatai összetorlódnak mögötte, és a jövő mind rövidebb. Ebből a lineáris érzékelésből fakad a haláltól való félem, és általában az emberi lét tragédiája. Mindenki még több időt akar, ami irracionális törekvés. Érzelmileg persze érthető, de más szempontból meg értelmetlen arra vágyni, ami nem létezik rajtunk kívül.

Hideg vér

I.

A valóság teljesen más volt, mint amire emlékeztek. Rétegzett. Külön szekvenciában tódult elméjükbe a tér, a szagok és a hangok hulláma. Ahogy rohantak az erdőben, átsuhantak a bozótok kusza szövedékén, a sebesség, a lépteik puha neszei és a testükben doboló vér együttese kimért valamiféle ütemet, de ez nem állt össze elmúlássá, vagyis az idő hiányzott ebből az összhangzatból. Emlékeik homályosak voltak. Felötlött bennük egy sziklás táj képe, ahonnan indultak, a hó, a többiek meleg, szürke teste, az elszakadás, másrészt egy lakás, csupa fehér falakkal, és világos, nagy ablakokkal, a reggeli fény az ágyban fekve, és egy bizalmas, bensőséges érzet, ami talán egykor a szerelem volt.

Nem volt már ezek közül az emlékszilánkok közül egyik se fontos, csak a préda számított. Mert őt ösztönös, mindent felülíró és maguk számára is érthetetlen gyűlöletből le akarták vadászni. Rövid úton elé kerültek, mivel képtelenség volt annyi idő alatt elsajátítani ezeknek a testeknek a kontrollját, túl is futottak rajta. A lejtőssé váló ösvényen bukkantak ki, és a szél itt a völgy felől fújt, így tévesen, a mind keskenyebbé váló illatfoszlányt követve, lefelé indultak hát.

Milyen feszes, tömör és olajozott volt ez a két test. Pontosan mozgott, az idegek finom rezdüléseinek irányításával. Nem futottak, hanem suhantak, a levegőben szálltak. A fejüket beletartották a szélbe, és érezték a távoli falu szenes kéményfüstjét, a tyúkólakban a kakas csípős szagát, a komposzt rothadó kipárolgását. Meg persze ezer mást is, olyan sűrű illatfonatot, amit képtelenség volt szétszálazni, de nem is bíbelődtek vele, ők az ismét erősödő prédaszagra koncentráltak, kiválasztották szalagját, és ennek mentén végignyargaltak az ösvényen, mind jobban gyorsulva, majd hamar kiértek a fenyves szélére, a házhoz. Itt aztán nagyon intenzív lett az illat. Az övé volt, azé, akit láttak az ároknál, aki a vért és a húst otthagyta, és akit később az emlékeikből előhívva felimertek.

Körbügették a kis faházat, zártnak tűnt. Aztán a nőstény észrevette, hogy a hátsó ablakszárny kissé eláll, felugrott a párkányra, a mancsa meglökte az üveget, a rés feltárult, mire ő mozgásba hozta a feszes hátsó inakat és izmokat, és már bent is volt. Párja követte.

Óvatosan körbeszaglászták a lakás üres tereit, mert a szobaajtókat a préda nem zárta be, de nem volt itt semmi élő. Zsigeriekben érezték, hogy hamarosan jönnie kell. Ösztönösen a hálószobában telepedtek le, a rosszul bevetett, savanyú szagú ágyban. Egymás mellé kucorodtak, mint régen, abban a másik lakásban, és a folyosó mind sötétebb sávját fürkészve várták, hogy nyíljon az ajtó.

II.

A fehér testek látványa a zöld, mohás horhos alján. Ez jutott valamiért eszébe, mikor az új vadkamera monitorján megpillantotta magát. Nem volt elég fény az erdőszéli házban. A nagy fenyők a nyugati oldalon lenyesték. Így a készülék azonnal átkapcsolt éjjeli módba, a háttér, a puritán szoba kiszürkült, és ő kísérteties, japán maszkként bámult önmagára.

Csúnya, durva, kínai gyártmány volt a kamera. Két napja kapta, a központban, a farkasok miatt.

Nem mintha elhitte volna ezt a hülyeséget. Hogy a lengyel Kárpátokból idáig, a nógrádi erdőkig csatangolnak a szürkék. Egy hím és egy nőstény. Elszakadhattak a falkától.

Magában csak nevetett rajtuk. Még hogy egyszerre két szürke járja az erdeit, ugyan már. Ő már csak így hívta magában a farkast, amit eddig élőben nem, csak a budapesti Állatkertben meg a szakmai kirándulásokon, külföldi rezervátumban, vadlesről nézhetett meg. Az Állatkertbe akkor vitték el a szülei, mikor meghalt az öccse. Több mint harminc éve már. Furcsának találták közömbösségét, poszttraumás sokknak – bár ekkor még nem használták ezt a kifejezést –, ezért próbálták mindenféle nyári programmal felrázni. Egy hétvégét töltöttek a nyolcvanas évek közepén Kádár fővárosában. Vattacukor a Ligetben. Séta a pesti korzón. Fotózkodás a Halászbástyán. Mintha az ilyesmi betölthetné az űrt, ami nem is létezett.

Kikapcsolta a kamerát, majd fogta a rögzítő hevedereket, hátrament az udvarba a tyúkért, és bevette magát az erdőbe. A nagy forrás irányába indult, a szürkék, ha léteznének, ott biztos felbukkannának, nem is saját szomjuk, inkább a préda miatt.

Gyaloglás közben ismét bevillant a két fehér test emléke. Minden áldott nap rettegett, hogy meglátja őket. De ez az a fajta jó rettegés volt, ami miatt mások horrorfilmeket néznek. Éjjelente elképzelte ezeket a meztelen lényeket, akik csak állnak odakinn, a fenyőtörzsek közt, és lesik a háza ablakát. Bejönni és ártani nem tudnak, hisz nincs már erejük, csak jelenések. Vagy az alkonyatban, a fenyvesben figyelik, amint a falusiak lopják a fát. Tudta, hogy néha, mikor ő a központban van, vagy bevásárolni megy, a parasztok megindulnak az erdőbe, és felberreg a láncfűrész. Máskor nem mernék.

Megállt egy ösvény közepén, és elmosolyodott a gondolatra. Igen, ez az ő erdeje. És itt nincsenek se farkasok, se kísértetek.

Fent, a hegy közepén, mert a vidék dombok és hegyek egymást váltogató kitüremkedéseiből állt, megállt, és irányt váltott. Letért az ösvényről, benyomult a sűrűbe, ösztönösen a horhos felé véve az irányt. Rájött ugyanis, hogy miért keringenek a gondolatai a fiú és a lány körül. Pont két éve történt. Ma van az évfordulója. Ezért jutott eszébe a két fehér alak a gödörben. Nosztalgiát érzett, és újra látni akarta a helyet.

A kamerán volt mozgásérzékelő és éjjellátó mód, az varázsolta fekete és fehér, ellentmondást nem tűrő kettőségbe a világot, ha bármi a készülék közelébe ment. Víz és porállónak mondták, az elemek átlagos erdei mozgolódások mellett akár két hétig is bírták.  Az volt a központban az elképzelés, hogy megpróbálják lefilmeztetni a terület három erdészével a kóbor farkasokat. Valakinek csak sikerül. Valakinek csak szerencséje lesz. Aztán a felvételeket feltöltik a Youtubra, ráküldenek egy kis reklámot, és a kísérőszövegben az adójuk egy százalékokat kérik majd a nézőktől. Közeledett az adóbevallás beadásának határideje, gyönyörű, hideg és napos, zöld és vizes májusuk volt. Valamelyik nagyokos a központban azt gondolta, ettől, pár girhes szürke látványától a népek majd öntik a pénzt a Nógrádi Erdők Vadállományáért Alapítványba.

Miközben óvatosan átnyomakodott a ritkásabb rész bozótos meredekén, eszébe jutott ismét a néhai testvére. Felmerült fehér arca a múltból, amire már alig emlékezett. Rémlett, a koporsóban törékeny volt, mint egy porcelánbaba. Nem véletlen. Négy évesen fulladt a kis kerti tóba. Szinte még ember se volt.

A fák a következő szakaszon összezárultak, mintha titkolni akarnának valamit. Nagyon is jól ismerte a titkukat. Ami igazából az ő borzongató titka volt. Amire gondolva nem érzett semmit, csak azt a néha bevillanó riadalmat, hogy egyszer majd megpillantja őket ismét. Jó volt ez a kis félelem, hatalmat adott, mert társult mellé a tudat, hogy azok ketten már csak csont és bőrfoszlányok roskatag váza által képzett ember karikatúrák a föld mélyén – és ennek ő az oka. Hidegvérű vagy, mondta neki mindig az anyja, félek tőled. Öregségünkre felénk se nézel majd. Hogy ráérzett, gondolta, és elégedetten elmosolyodott. Két éve rakta be őt egy otthonba, miután a férje – nehéz volt apaként gondolni rá – meghalt. Az épület harminc kilométerre volt a szolgálati lakásától. Eddig egyszer se látogatta őt.

Végre elérte a Helyet. Magában csak így nevezte a keskeny, mered oldalú, mohás vízmosást, mely lefelé kanyargott, a hatvani síkság szürke, mindig ködlepte vonalának irányába. Nyár elején, ahogy most is, csorgott az alján egy kis ér. Talán azért másztak le azok ketten, vizet akartak szerzeni, avagy fényképezni akarták a valóban mesebeli látványt. Mikor megállt felettük, és rájuk szólt, összerezzentek. A lány arcán látta a félelem előlegét átsuhanni.

Most leguggolt a meredély szélén, körbefordult. Elképzelte, hogy szemközt ott állnak, és figyelik őt. A meztelen holtak. Alkonyodott, a madarak elcsitultak már, és a színek szétfolytak, vagy inkább szürkésbarnába egyesültek. Hát itt vagyok, mondta a képzeletbeli alakoknak, itt vagyok megint. Boldog évfordulót. Kivárt egy kicsit, tűnődött a múlton, az eltelt időn, és azon, hogy mit tett, majd felállt. Térde nagyot reccsent.

Megfigyelőpontnak ez is megteszi, bólintott. Egy nagy tölgy oldalába rögzítette a szalaggal, és megdöntötte, hogy látszódjék az árok mélye is, az a rész, ahol eltemette őket. Már előre borzongott, hogy milyen lesz visszanézni a videót. Talán felbukkan a páros áttetsző, fehér kontúros alakja is majd az éjszakai felvételek egyikén. Józanabb énje persze azonnal kijavította, hogy hogy nem lesz semmiféle felvétel, hisz nem lesz mozgás, így a készülék nem fog beindulni. Rövid tűnődés után elővette a tyúkot is hátizsákjából.

A legjobb, ha a kamera előtt hagytok némi húst, mondták a központban, lehetőleg kevésbé frisset, jó véreset. Kérjetek belsőséget a hentesnél, a számlát írassátok az alapítványra, ne feledjétek, változott a székhelyünk, mondták nekik. A három erdész közül az egyik kétkedve ingatta fejét. Elviszi előbb a róka vagy a nyest, motyogta, a farkasok már csak hűlt helyét találják.

Nem, mondta erre a fiatal nő, aki valami vadállatszakértő volt, a farkasnak a legjobb a szaglása az erdőben, higgyék el, ő fog legelőbb odaérni. Ha a hús friss, pár napra hagyják kint a szabad levegőn.

Nem volt kedve ilyesmi miatt bemenni  a henteshez a városba. Inkább vett egy csirkét a faluban. Valójában nem vette meg, csak elment az egyik családhoz, és rákérdezett, honnan lett tele a kert vége frissen vágott rönkfával. Kellene valami számla róla, különben eljárását kell indítania. Mire megkérdezték, megoldható-e, hogy ne legyen eljárás. Hunyorogtak hozzá a parasztok a ravaszul, és ő bólintott. Egy tyúk az ára.

Ami most idegesen kotyogott a markában. A tarisznyájában elszédült a kevés oxigéntől. Fekete bogyószeme értetlenségtől csillogott. Ahogy a testvére tekintete a víz mélyén, míg ő lenyomta őt a kerti tó zöld vízébe. Tizennégy évének minden erejére szüksége volt, mert a kis rohadék nagyon küzdött. Fröcskölt. A vizes pólóját később a szekrény mögé dugta. Oda nem néztek be a nyomozók, akik kikérdezték ők. Pár nap múlva, mikor már a temetésre készülődtek, akkor vette elő. De a legszebb emlékszilánk az volt, hogy miután eldugta a pólót, és bebújt az ágyba, azon gondolkodva aludt el, hogy a testvére kint lebeg a víz felszínén, és ezzel az értetlen tekintetével az eget bámulja. Arra riadt, hogy az anyja sírva rázza vállát. Angyali, álmos pillantással tekintett sötét arcába, amiben nem volt gyanú, se akkor, se később.

Nem értette, honnan jött a sugallat, de nem odafenn, hanem az árok mélyén vágta el a csirke nyakát. Pont ott, ahol eltemette őket. Csúszkálva, bedőlve ereszkedett le, amit nehezített, hogy az állat kapálódzott szorításában. Talán érezte a véget. Ahogy a lány is. Ő korábban megértette, mi lesz. Nagy, sötét szeme elkerekedett, míg learaszolt hozzájuk, puskáját végig rájuk szegezve. Nem kérdezett, csak parancsolt. Vetkőzzetek le. A fiú próbált ellenkezni, és érvelni, mire rájuk dörrent, azon a mély hangon, amit egy férfi akkor használ, ha nagy a baj. Vetkőzni, vagy keresztüllőlek.

A lány nem szólt, mert ő akkor már tudta. Dacos megvetés volt minden mozdulatában. Szép lány volt, nyúlánk, fekete hajú, kellemes arcú. Végül ott álltak előtte fehéren, hátrébb a hátizsákok, kulacsok, a ruhájuk a lábuknál. A fiú még mindig beszélt hozzá, de már csak félelem volt a hangjában. Kiélvezte, hagyta, hagy magyarázzon, megvárta, míg a monológ sikoltozó könyörgésbe fordul, mert a másik is megértette végre, mert meglátta az arcán azt, hogy mi fog történni. Hogy ő ezt nem haragól, dühből avagy számításból teszi. Hanem mert megteheti. Igaz, élvezi ezeket a pillanatokat, és még inkább majd az emlékét annak, amit tett.

Amikor leért, szabad kezével tokjából elővette a Smith & Wesson kését, majd baljával megemelte a csirkét, hogy a lefelé csüngő szeme az arca elé kerüljön. Próbálta megtalálni benne a fiú félelmét, de ez csak egy buta állat volt. Eltartott magától, majd egyetlen, gyors és erős rántással elvágta a tollak közt a húst, az inakat és a gégét a nyakban. A csirke feje kissé elnyílt a törzstől, a sebből fröcsögve omlott a fekete és vörös vér a jeltelen sírra.

A legszebb a nézésük. Erre jött rá az elmúlt ötvenkét évében. Már megérezte ezt a tanulságot gyerekkorában is az öccsével, aztán felötlött benne, mikor a hajléktalan nőt agyonverte a városszéli erdőben, egy főiskolai szünetben, januárban, de leginkább a harmadiknál, pontosabban a fiúnál tűnt elő a dolog. Később gyakran elővette magában ezt a kétségbeesett, egyben végtelenül bölcs tekintetet. A bűntudat is jó utána, és a kísértő szellemüktől való rettegés éjjelente, ami elől magára húzhatja a takaróját, és ismét gyerek lehet, de ez a nézés, a meghalás előtti összegző, lezáró ív, ez egészen különös. A lányban nem volt meg a kisugárzás. Félt, de továbbra is megvetően bámult rá, kezével mellét és ölét takarta. Ezért őt lőtte előszőr. Mire a másik nagyot ugrott, oldalt, és hátra, és felsikoltott. Mindketten tudták, hogy megpróbál majd meneküli, ezért a vadász tüzelt másodszorra is.

A lövéseket az arcokra küldte. Nem robbantak szét görögdinnye módjára, ilyen csak a filmekben van, de a lány koponyájának bal felső domborulata leszakadt, és elszállt. Egyébként meg a sörétek szétszaggatták az állkapcsok csontjait, az orrok porcait, a szemgolyók szétfolytak, a homlokok bepöttyöződtek. Remélte, a fogak sérülnek annyira, hogy nem lehet majd őket azonosítani. Nem mintha bárki valaha is megtalálná a testüket. Két menetben hordta  a meszet éjjelente a gödörhöz, amibe temette őket. A cuccaikat máshol égette el.

Megvárta, míg a madár egészen elnyugszik, és amikor már nem rángott markában, ledobta a földre. Még élt, de a vérveszteségtől már nem tudott felállni, lába a földet kapart tehetetlenül, ahogy a fiú, míg haldoklott. Ugyanúgy tett, mint akkor, fölé hajolt, és egész közelről figyelte.

Ilyen lehet istennek lenni. Egy félős, beszari istennek, tette hozzá magában vidáman.

Egész sötét lett körötte, arra eszmélt. Ideje volt hazatérni. Felkattintotta az elemlámpát, majd megindult a vízmosás emelkedőjén. Bokrokba, ágakba kapaszkodva tudott csak kikecmeregni. Mikor felért, a kamerára nézett, és mosolyogva intett. Aztán nekivágott a vadonnak. Míg elérte az ösvényt, az erdő ősi, rituális formáit hozta elé a sárga fénycsóvában. A fák fura alakzatokban villannak elő, a bokrok mögött sötét tömegek lapultak, innen-onnan neszező zajok hallatszottak. Ha valamikor, akkor most kellett volna elébe toppannia a kísértetüknek. A félelem jólesően dobolt mellkasában, szétterjedt tagjaiban, és végül meggyűlt elméjében. Igen, gyertek csak, készen állok.

Persze nem történ semmi. Baj nélkül elérte a holdsütötte ösvényt, ami lekanyargott a dombokról az erdészházig.

Egyébként is, mi történhetett volna.

Mikor már látta az épület sötét tömegét a fenyves mellett, és távolabb és lentebb a falu utcáinak fényeit, megállt, és rágyújtott. Jó volt most dohányozni, Nagy ritkán művelte, amikor kedve tartotta. Büszke volt rá, hogy kontrollál mindent az életben, az alkoholt, a cigarettát és a nőket. Úgy vélte, ez a legfontosabb – uralkodni az összes, köröttünk lévő dolgon, hatalmat gyakorolni egyszerre önmagunk és a világ felett. Az anyja mindig a tudást istenítette, az olvasást. Nagy irodalomkedvelő volt a vén hülye. Nem értette, hogy a világ másképp működik. Az ember ösztönösen megtehet bármit, amit akar, és ha okos és ügyes, büntetlen marad. Mert nincs semmiféle felsőbb erő, se isteni, se emberi, ami gátat vethetne tetteinknek, vagy kimérné azok ellensúlyát. Felnézett a csillagos égre, és belefújta a sziporkázó látványba a füstött. Majd ledobta a cigarettát, gondosan eltaposta sarkával, és elballagott a házáig. Ahogy a kilincsre tette a kezét, egy röpke pillanatig elbizonytalandott.

Úgy érezte, van valaki a sötét épületben.

Mi van, ha odabenn várják, jött fel benne a gondolat. Ott állnak az előtérből nyíló konyha közepén, és ő csak akkor veszi észre őket, mikor behajtja az ajtót és a szúnyoghálót, és megfordul. Bizonyra szörnyethalna rémületében.

Megcsóválta fejét, elmosolyodott, nem, ilyen nincs, a dolgok nem így működnek, mondta ki magának mintegy bátorításul. Aztán belépett  házba. 

III.

A kamera még tíz napig működött. A tizedik napon egy rosszul forrasztott áramkör elfüstölt benne. Később a szíj kilazult, és a szerkezet a földre esett. Az egyetlen felvételén látszódott  az erdész, ahogy leereszkedik a mélybe. Alakja fehér kísértet volt a szürke és sötét háttér előtt. A tyúk kiömlő vére volt a legfeketébb a képen. Amikor visszafelé jött, a férfi a lencsékbe bámult, intett is. Pár percig nem történt semmi, majd beóvakodott a két farkas a képbe. Fentről jöttek, a vízmosás északi végéből. Azonnal rávetették magukat a tyúkra, két perc alatt széttépték és befalták. De még nem végeztek. Tűnődve lefetyelni kezdték a hideg vér miazmás rétegét a földről. Ekkor történt, hogy testük megdermedt, mozdulatlanná vált, és mint két etruszk szobor meredtek bele az éjszakába. Jó három perc múltán felkapták fejüket, és a maradék csontokkal és cafatokkal nem törődve felügettek a meredélyen, az erdész nyomában, felbukkantak a kamera előtt, majd eltűntek a látóköréből. Céltudatosan és komolyan, szinte felelősségteljesen  mozogtak, és szépek is voltak. Egy hím és egy nőstény.

IV.

„Engesztelve a holtak népét jámbor imákkal,

fogtam az állatokat, nyakuk elmetszettem azonnal;

folyt feketén a gödörbe a vér, gyülekeztek az elhúnyt

holtak lelkei mély Ereboszból, sűrü sereggel.”

Olvasta  a tanárnő, majd felpillantott a kötetből, és besétált  apadok közé: – Odüsszeusz teát eljut Hadész palotájához, ahol az áldozati gödörbe vért csorgat, majd az eléjre járuló, a vérre áhítozó holt lelkeket sorba kikérdezi. Tudja a szabályt, hogy vigyázni kell velük, hisz Kirké figyelmezteti.

Az osztály némán, tűnődve merengett a hallottakon, ami jó jel volt, úgy tűnt, továbbra is tetszik nekik a szöveg, valamiképp megfogta Odüsszeusz utazása a csapatot, sokkal inkább, mint az Iliász komor, férfias háborúimádata.

– Egy fontos hiedelmet itt nem említ Homérosz, de elmesélem nektek – tette hozzá azon a hangszínen, amit az „érdekes kiegészítés a hivatalos anyaghoz” néven címkézett fel magában. Ő maga is már csak homályosan emlékezett a dologra idős, néhai professzora előadásából: – A görögök a halottidézést nagyon komolyan kezelték, és a szabályait szigorúan betartották. A legfontosabb az volt, hogy az eseménynél nem lehetett jelen más, csak az idéző, emiatt van, hogy Odüsszeusz nem viszi magával hajóstársait, egyedül végzi az egész művelet.

Ágoston jelentkezett, a legjobb magyarosa, őt merte egyedül indítani a megyei, város  versenyeken. – Tanárnő, mi volt ennek az oka? – kérdezte.

Mind figyeltek a válaszára. Igen, gondolta az asszony, a horrort, azt nagyon szeretik: – Úgy vélték, ha más is jelen van, a Hadészból megtérő szellem képes megszállni és birtokba venni a testét. Rengeteg előírásuk volt a halottakkal szemben, ez csak egy a sok közül, és később, a klasszikus korban feledébe is merült. – Tekintete megakadt az ablak melletti üres széken. – Sándor hol, van?

– A testvére temetésén – mondta mögötte egy lány. A tanárnő megborzongott a furcsa egybeesésen. Természetesen hallott az esetről. Azt is tudta, hogy eleinte gyilkosságként kezelték, sőt, Sándort is meggyanúsították. Elképzelni se tudta, min mehetett keresztül a fiú, aki mondjuk tényleg elég furcsa volt, de semmiképp sem az a hidegvérű gyilkos karakter.

– A tanulópárja küldje majd el neki a mai  anyagot – mondta csöndesen. – Most pedig nézzük meg, mit mond Akhilleusz a túlvilági létről.

vége

A Homérosz Odüsszeiájából származó részletet Devecseri Gábor fordította.

Novelláskötet-trailer. Azt hiszem, nincs ilyen műfaj, ideje megteremteni. Az elmúlt 50 év az erdő bűvöletében telt - lásd erről bátyám nagyszerű festményét -, ez volt a fókuszban, nagyjából kora gyerekkortól kezdve, mikor is az erdő mellé költöztünk, aztán persze jöttek más erdők, Dante sötét rengetege, Bodor Ádám fenyvesei, és persze a saját palóc mitológiám. De most ideje valami másra koncentrálni, a maradék időben sorra venni egyéb fontos tényezőket, ügyeket és dolgokat, olyanokat, melyek ott voltak a gondolkodásom peremén, de eddig csak felületesen jutottam velük valamire. Ilyen például a filozófia, az idó, de még inkább isten. 

A következő koncept kötetem ugyanis istenről fog szólni. Mindarról, amit a világ menetének valódi értelméről, a teremtésről és a történelem titkos logikájáról tudni akartál, de sosem mertél megkérdezni vagy észrevenni. Douglas Adams ezt megoldotta egy számmal, én viszont egy tizenkét novellás anyagot tevezek. Egy részük átdolgozás lesz, a honlapon már fent lévő - ám a mai naptól már nem elérhető - írások javított, módosítot verziója, másik részük teljesen új novella. Nem könnyű olvasmány, nem mindekinek való szöveg várható - hisz ez mégiscsak a horrornovellak.hu - de reményeim szerint legalább olyan egyedi élményként működik majd a befogadása, mint a Palóc mitológiáé.

A kötet tervezett címe "Háború isten ellen", a megjelenés várható maximuma 2025. május. ( A Sirom - palóc mitológia még elérhető a Bookline-on, és a Librinél - utóbbinál már csak a boltokban)

Ízelítőnek pedig íme a novella-trailer, egy új írás, mely a kötet világához kapcsolódik:

Az Uralkodó azon a nyáreleji délutánon a palotába hívatta Tábornokát, ki oly sokat segítette őt a háborúkban, a gyilkosságokban, az intrikákban, a testvérei megtévesztésében, és az anyja félreállításában, de most, immár harmincadik évét is betöltve, valahol a Városok Városának szélén élt egy tanyán, kecskéket tartott, és volt pár gránátalmafája is. A Tábornok megelégedetten vonult vissza, hisz a Lélekkel Bírók Birodalma szilárd lábakon állt, az utakat rendben tarották, a patakmedreket tisztították, a gyümölcsösök fái szépen metszve sorakoztak egymás mögött, mint regimentnyi katona. Mindenki, akinek volt lelke, és így az Uralkodó alattvalójának bizonyult, szorgalmasan ügyködött az életén, és áldotta az Uralkodót, hogy a békét hozta el a Birodalomba, és általában megelégedetten gondolt arra, hogy talán soha rosszabb korszak nem volt a világon, mint amilyen épp most van.

A nagy háborúk és viszályok évei után úgy tűnt, az Uralkodó is hasonló nézeten van, hisz a jól szervezett állam, melynek egyes tisztségeit és törvényeit a Birodalom legokosabb elméi találták ki számára, olajozottan működött, az adószedők pont annyi termést kértek el a lakosoktól, amennyire ehhez a működéshez szükséges volt, a hivatalnokok pedig, akik nagyon is tudták, hogy feladatuk és tudásuk egyensúlyban van a bonyolult kiválasztási rendszernek hála, a betartandó törvényeket szigorú de igazságos módon érvényesítették az egyes ügyekben.

Az Uralkodó – hogy megérzését igazolja –, arra gondolt, leíratja magának a Jelen Világ állapotát, rögzíti ezt az Aranykornak talán nem, de Fényes Periódusnak nevezhető korszakot. Kérésére több mint kilenc hónapos munkálkodást követően azok az okos alattvalók, akiket jobb híján Kimagasló Tudásúaknak neveztek, összeállították az Uralkodó számára a Lélekkel Bíró és Lélek nélküli dolgok lajstromát, és a hatalmas, félember nagyságú, sok ívből álló Enciklopédát átadták az Uralkodónak. E könyvben fel volt sorolva a világ minden dolga, a légylábak összedörzsöléséből eredő, emberi fül számárat érzékelhetetlen zajtól, a télközepi naplementék okozta mélabú leírásán át a Létezők fülformáinak számbavételéig. Végtelen számú megfigyelés volt benne, és az Uralkodó pont a kötetet lapozgatta, mikor Tábornoka belépett a trónterembe, és lágy meghajlással a márvánnyal burkolt tágas helyiség közepére ment.

Hát itt vagy, nézett le rá az Uralkodó, aki nem tűnt idősebbnek a Tábornoknál. Barna, kehes, vékonydongájú sovány szabólegény lehetett volna a külvárosban, de a fényes palást, és a  fején lévő üvegkorona persze jelezte, hogy ő nem egy átlagos lélek. Utóbbi azt is sugallta, hogy minden hatalomnak átlátszónak és törékenynek kell lennie, különben zsarnokságba fordul.

Eljöttem, mert hívtál, biccentett a Tábornok, és a faállványon lévő hatalmas kötetre pillantott, mely az Uralkodó jobbján kapott helyet. Ez az Enciklopédia, kérdezte megilletődve. A másik is a könyvre nézett, majd egy erőszakos mozdulattal behajtotta, összezárta vastag bőrfedőlapját, aztán ráütött a tetejére. Ez, válaszolt. De hiányos, tette hozzá haragosan, majd látva a Tábornok értetlen tekintetét, ismét kinyitotta a kötetet, nehéz, emelő mozdulattal, találomra a közepén, és elolvasta az első, szeme elé kerülő mondatott. Vannak sárga szőrű macskák, és kékek, vannak, melyek összegömbölyödve alszanak, mások elnyújtózva, vannak macskák, melyek lefetyelik a  hideg tejet, mások pedig épp most löktek le egy vázát, mert felugrottak az asztalra. Abbahagyta az olvasást, és elégedetlenül felnézett a Tábornokra. Akik ezt írták, azt állították, az egész Birodalmat lajstromba veszik, minden lelkes és lelketlen lényt, ezek cselekedeteit, szokásait, jellemzőit, ide értve a gondolatokat, vágyakat és érzéseket, sőt, magát ezt az Enciklopédiát is, hisz immár a Birodalom része, sorolta elégedetlenül, majd felállt, és körbemutatott, nagy íves karlendítéssel, de valahogy úgy érzem, hogy a Birodalmam több, többnek kell lennie, és hogy ez a szöveg képtelen leírni mindent.

A világunk még új, talán alig ezer éves, vetette ellen szelíden a Tábornok. Talán valóban nincs benne több ennél, mutatott a könyvre.

Nem, nem, nem, hajtogatta elégedetlenül az Uralkodó, ez nem lehet, kell lennie másnak is, valaminek, amit ezek a fajankók, és itt ismét a könyv vastag borítójára ütött, nem tudnak kifejezni. Lelépdelt a trónszékhez vezető négy lépcsőfokon, melyeket a hivatalnokok Erőnek, Jóságnak, Büntetésnek és Hálának neveztek, majd odasétált a Tábornokhoz, és a vállára tette kezét. Menj, és keresd meg nekem.

Mit, értetlenkedett a másik, miközben szíve elszomorodott, mert arra gondolt, ha útra kell, vajon ki viseli majd gondját kecskéinek.

Azt, hogy mi van még a világban, olyan dolgot, amit nem ismerünk, ami nincs benne a könyvben, intett hátra az uralkodó és elégedetten mosolyogott, menj és hozd el nekem azt, ami hiányzik a Birodalomból.

De hát az sem tudom, mi az, vetette ellen a Tábornok, és amikor kimondta, már tudta, hogy mit fog válaszolni a másik.

Ha tudnád, akkor nem kellene elindulnod, bólintott az Uralkodó, majd arca elkomorult, és a szorítása némiképp megkeményedett, de ha nem jársz sikerrel, vissza se gyere, vagy ha visszajössz, számíthatsz rá, hogy megállíttatlak.

A Tábornok e szavakra megborzongott. Ismerte jól ezt az eljárást, hisz ő is gyakorta alkalmazta a legyőzött ellenfeleken, akiket hiába szabdaltak volna apró daraboka, a fénylő lelket nem lehetett elpusztítani bennük, hisz törhetetlen, apró kis golyó volt. Ezért hát inkább azt csinálták, hogy e gyöngyszemet, mely valahol a homlok alsó részén, az orrnyereg felett volt a koponyacsont védelme mögött, egy kalapáccsal, késsel avagy egy hosszú fogóval kiszedték, és egy jó mély kútba dobták. A magára maradt test ilyenkor mozdulatlanná dermedt, megállt, majd pár év alatt elporladt.

Miért pont engem küldesz, kérdezte rekedten a másiktól, aki nem nézett a szemébe, úgy válaszolt. Tudom, hogy nem ez méltó jutalma hű szolgálatodnak, de nincs más, akire ilyen küldetést rá mernék bízni. Magam mennék, tette hozzá, majd megkocogtatta üvegkoronáját, mely  csengő hangot adott ki, de akkor mi lenne ezzel.

A nagy ablakok egyikén egy árny törte meg a délutáni napfény ívét, sötét, gonosz kinézetű madár telepedett meg a párkányon, megnézte magának a két, mozdulatlanul álló férfit, majd elégedetlenül károgott egyet. Akkor jobb, ha mielőbb útra kelek, jegyezte meg a Tábornok, és mélyen meghajolt, mire az Uralkodó biccentett, kissé gondterhelten, aztán figyelte, ahogy a másik távolodik, és az a sejtelme támadt, hogy most látja őt – régi harcostársát és talán barátját – utoljára.

A Tábornok pedig hazament, átvágott a mindig néptelen palotanegyeden, aztán a kereskedőházak közt, ahol nagy volt a sürgés-forgás, a templomtéren, a papok az Éppen Aktuális Isten tiszteletére rendezett körmentere készültek, majd a csöndesebb kerületek következtek a műhelyekkel, végül kiért a város zöldebb részére, itt éltek valójában a Városok Városának lakosai, ide tértek meg a munkájukból, ahogy most ő is, mikor sétája végén belépett kunyhója ajtaján.

Nagy faládában tartotta harci köpenyét, melyet finom láncszemekből készítettek ügyes kezek, a falon, a kandalló fölött lógott kétélű kardja, és a bocskorát is le kellett cserélnie a vastag bőrből készült csizmára.  

Este indult útnak, miután elbúcsúzott az állatairól, és a száz méterre lévő szomszéd házacska öreg tulajdonosát megkérte, hogy kétnaponta etesse őket. A szél lágy esőt, szinte csak permetet fújt az arcába ezért sálat tekert a nyakába, mely fedte arcát is, talán ezért nem ismerték meg a városfalnál strázsáló őrök, de mikor felfedte szikár, forradásokkal szabdalt ábrázatát nekik, sietve felhúzták a kapu rácsozatát.

A Lélekkel Bírók Birodalma három nap járás volt egyik végétől a másikig. Északról nagy, komor hegyek szegélyzeték, lent délen pedig forró sivatagi dűnék. A keleti irányba nem nagyon tartott senki, mivel féltek, hogy a nap fénye arra oly erős, hogy délben elpárologtatja a bőrt. Mindezek okán a Tábornok nyugatra indult, hogy megtalálja azt, ami hiányzik a Birodalomból, és mégis olyan fontos, hogy tudni kell róla.

A határig, ahol összehajló hegyvállak közt egy fából ácsolt, rozoga toronyban kopott ruházatú katona bóbiskolt, viszonylag jól karbantartott földút vezetett, két oldalán mindenféle terménnyel bevetett mezőkkel és gyümölcsfákkal. Amikor viszont már a háta mögött tudta az őrtornyot, az út keskeny ösvénnyé majd vadcsapássá silányult a vadonban. Csavarodott törzsű, idétlen fák vették őt körül, torz sziklaalakzatok bukkantak elé a ködből. Fent, az égen egy madár vijjogott keserűen, talán az követte őt, ami már a palotában is figyelte kettejüket. Nem törődött vele, elszántan tört előre az erdőben, és csak pihenni, röpke álmok óráira állt meg. Élelme gyorsan elfogyott, ám a fák közt terjeszkedő bokrok bogyói, a madárfészkek tojásai, és a patakpartokon barnálló gombák megoldották e problémát. Emberrel nem találkozott, de a sűrűben állati neszezést hallhatott, és amikor kiért egy ritkásabb ligetbe, a távoli hegyek karéja felől farkosok üvöltését sodorta felé a szél.

Azokban az első napokban nem tudhatta, hogy négy hét alatt bejárja majd az Ismeretlen Részeket, mert a világ, ahol élt, még szűkre szabott volt, hisz jobbára csak a Birodalomban voltak lelkes lények, a többieknek pedig nem kellett nagy terület.

Vándorlásai során elhaladt egy nagy, fehérre aszott lény csontváza mellett, és nem jött rá, hogy a bordák valójában egy hajó íves fenékgerendái, aztán eljutott arra a vidékre, melynek talaja kiforralna és bizonytalan volt, és ha nem vigyázott a lépteire, könnyen áteshetett volna egy lyukon valahova máshova.

A következő pár nap volt a legnehezebb, mikor Isten Nyomorult Teremtményeinek földjén járt. Ezen a helyen a teremtés félresikerült lényei kószáltak a bíbor és lila homokból álló sivatagi tengerek közt, víz helyett fura, pezsgő és bugyborékoló folyók szelték át a területet, és égre törő nyílegyenes, lomb nélküli fák osztották fel a szemhatárt. Néha, egy-egy torz kiméra megpróbálta megkóstolni őt, de kardjával sikerült elijesztenie. A legtöbb lény azonban ügyet se vetett a vándorra, önnön nyomorúságán töprengve álldogált, vagy vad, elszánt futással keresett valamit a világba.

Mikor maga mögött hagyta e vidéket, egy nagy, fénylő csúcs felé vette útját, ami különösen magas hegyenek, egyfajta iránytűnek tűnt a messzi távolban. Körötte kósza villámok villogtatták a mélykék színű eget, de távoli a zengésük csak gyenge pendülés volt a vándor fülének, és csak akkor erősödött öblös dördüléssé, mikor közelebb ért hozzájuk. Jobbról kerülte meg a hegyet, hogy takarásban legyen a nap mind erősebb fényétől, mert a világoskék gömb  itt alacsonyabban szállt, és a fénye bántotta a vándor érzékeny szemét. Nem tudhatta, hogy a köríves, feltűnően szabályos hegy, alkalmi árnyékolója valójában egy torony. Északi felén hatalmas törmelékhalmok közt vergődött át – ezek voltak a felhők fölé nyúló egykori csúcsának darabjai.

Emberi élet jelét csak egy ízben értette meg, mikor egy kőfalhoz ért, mert körívesen egy régi törmelékhalmot védett immár hiába. A bumfordi épületet ügyetlen kezek emelhették sok száz éve, most már magába roskad, egyedül az egyik torony csonkja meredt ki a romokból valamennyire. Látszott, már eleve ferdére építették. Talán ez lehetett az Elő Királyság, gondolta a tábornok, mert gyerekként valóban tanult annak idején arról, hogy a Korai Emberek megszervezték maguknak az életet már jóval a Birodalom előtt.

A harmadik héten ért a Fekete Földekre. Magában így nevezte el ugyanis ezt a szenes, vastag koromréteggel borított tájat, melynek origójában füstoszlop gomolygott. Errefelé vette útját, és jó három napnyi erős menet után eljutott az egykori, hatalmas erejű tűz kezdőpontjához. Szabályos körökben megszenesedett fák dermedt szobrai meredeztek, a középütt izzó parázs üszkös kockái pedig királyuk, egy hajdani hatalmas faóriás törzséből senyvedhettek össze az évszázadok alatt. A Tábornok eltűnődött azon, mi történhetett itt, micsoda erő sújtott le a valamikori kertre, majd megette tarisznyájából a gyűjtött bogyókat és az utolsó tojást, kulacsából állott vizet ivott, és beletörődve sorsába, ismét nekivágott a füstös köddel borított tájnak.

Úgy gondolta, a világ végére ér, és egy névtelen és kidolgozatlan térben fog éhen vagy szomjan veszni. Ehelyett a vidék kizöldült léptei előtt, majd hamarosan fák, erdők és dombok jöttek elé, míg végül hegyek magasodtak a látóhatáron. A köztük lévő rés felé vette az irányt, és nemsokára elérte az őrbódét az álmos katonával. Az alig ismerte meg, hisz arca fekete volt a koromtól és a füsttől, ruházatát megszaggatták a vadon tüskéi, tekintete pedig olyan volt, mintha nem volna lelke, pedig csak kimerült a sok dologtól, amit útja során látott.

A hazaút fárasztóbb volt, mint az vándorlása, talán azért, mert tudta, hogy dolgavégezetlenül kell az Uralkodó elé járulnia. Nem a lelkének pusztulása zavarta, nem is a testének lassú szétfoszlása, ami büntetésként vár rá, hanem az, hogy a világ valóban nem tartogatott semmi olyat, amit az Uralkodó keresett, csupán furcsa helyek, tárgyak és dolgok gyűjteménye, melyek nem igazán érdemesek a figyelemre, nincs semmi többletjelenségük, vagy ha van is, ő nem érthette meg azt.   

Mikor hazaért, ellenőrizte  az állatait és a veteményesét, majd elsétált az öreg szomszédjához. Kopogására egy fiatal lány nyitotta ki a házacska ajtaját. Tekintete riadtan fogta be a férfi nyúzott és törődött testének látványát, majd megállapodott sötét, öreg szemében, és el is veszett benne, olyannyira, hogy szép, keskeny arcán a hamvas fehér bőrt pír futotta el. A Tábornok előadta ki ő, és hogy az öregembert keresi, megköszönné neki szolgálatait. A lány végre elszakadt a bűvös szemek látványától, lehajtotta fejét, úgy mondta, hogy nagybátyja két napja megállt, hátul, az egyik szobában, az ágyon ülve. Néha még pislant egyet, de a teste már nem mozog. Este jönnek a papok, hogy a Pihenők Csarnokába vigyék. Nem folytatta, de a vándor tudta jól, hogy a papok itt majd bebalzsamozzák a  tetemet, így biztosítva, hogy minél hosszabb ideig méltó lakhelye maradjon a mind haloványabb és erőtlenebb léleknek, és talán jó száz, kétszáz év múlva így a kettő együtt, egyszerre porladva enyészik el.

A férfi mély sajnálatát fejezte ki, a leány pedig beljebb hívta, épp teát főzött, saját maga szedte hozzá a fűszereket a nagybátyja kiskertjében. A Tábornok nem sietett, hisz a palotában nem várta más, csak kudarcának büntetése, ezért követte a másikat a kis szobácskában, leült az asztalhoz, és maga elé meredt, hallgatta, ahogy a lány a konyhába lép, valamivel zörög.

Majd felcsendült a hangja.

És ekkor a férfi felkapta fejét, és fel is állt, vigyázva, hogy székének zaja ne törje meg a másik lágy, dallamos szavait, amit még soha, senki nem hallott e világon, az egymásba fonódó sorokat, melyek vége olyannyira hasonlított egymásra, és melyek valami hajdani kertről szóltak, napkeltéről és a virágok illatáról, és a szélben hajladozó faágak táncáról. A Tábornok úgy érezte, hogy a mellkasában melegség, dobogó, izgatott tűz kél, és lépett is a konyha felé, de nem mert szólni, a döbbenettől egyébként se találta volna a szavakat, csak fülelt és figyelt, hallgatta azt, aminek még neve se volt, és amikor vége lett, térdre esett, és arcát kezei mögé rejtette.

Halk léptek és kerámia csendülése riasztotta fel. Ott állt fölötte a lány, kezében a tálcával, melyen két csészéből keserű aromák gőzölögtek, és csodálkozva bámult rá. Mi volt ez, kérdezte tőle a férfi. A lány az asztalhoz ment, zavartan elfordult, és úgy válaszolt, nem tudom, pár napja ötlött fejembe, kikívánkozott belőlem. Válla fölött a még mindig térdelő férfira nézett, elnézést, hogy megfeledkeztem magamról, még senki nem hallotta.

A Tábornok talpra kászálódott, majd nem törődve az illemmel, a lányhoz lépett, és megfogta kezét, és rekedten suttogta neki: láttam a teremtés csodáit és tévedéseit, megkerültem világunkat, jártam háborúkban és éltem békében, de ennél csodálatosabb dolgot még soha nem hallottam.

Ahogy kimondta, megértette, hogy egész utazása hiábavaló volt, hisz amit kereset, itt várta ebben a kunyhóban. És arra is rájött, hogy ezt a kincset nem akarja megosztani senkivel, legfőképp nem az Uralkodóval, aki minden bizonnyal megfosztaná tőle.

Magának akarta az első dalt a földön.

Azt beszélték, hogy a Tábornok még háromszor elénekeltette a lánnyal az eső költeményt aznap éjjel, majd magával vitte e kincset a világ peremére, és ott együtt leugrottak a mélybe.

Mások szerint végtelen önzőségében kardjával elválasztotta a lány fejét a testétől, hogy többet senkinek ne énekelhessen, aztán külön-külön elásta a részeket, és másnap a palotába ment, ahol jelentette kudarcát. Az Uralkodó parancsára kivették lelkét testéből és egy mély kútba dobták.

A legvalószínűbb azonban, hogy a lánnyal maradt, és az öregember házában élték le az életüket, sőt, még annál is többet, mert hosszú korok után, mikor a lány már rég nem volt vele, a Tábornok immár Orfeusz néven megtanította az embereket a költészet hatalmára.

vége

A tüzesember volt az első találkozásom a palóc hiedelemvilággal. Nagymamám mesélt róla, mikor még kisgyerek voltam, a konyhában ültünk, alkonyodott, de nem kapcsolta fel a lámpát, mert spórolt világéletében. A szürkeségben könnyebb volt elképzelni bármit, akár a tüzesembert is. A patak túloldalán lévő házban kártyázók látták egy este, hogy a ház feletti domboldalon fénylő, égő alak sétál. A Magyar néprajzi lexikon szerint főképp az Alföldön volt aktív a hiedelemvilágban a tüzesember, tüzesmérnök alakja, ami rokon a lidércfénnyel. Általában olyan mérnök kísértetét gondolták mögé, aki életében rosszul mérte a földet, és vezeklésül most a határt kell járnia lángoló alakban. Nálam, nógrádiként mindig valamiképp a bányászokhoz és a bányászathoz kapcsolódott, és egy Móriczéhoz hasonló nyelven elbeszélt szerelmi féltékenységdrámát írtam köré.

Még több palóc mitológia a Sirom-kötetben, ami elérhető itt:

https://www.libri.hu/konyv/szabo_tamas.sirom.html

vagy itt:

https://bookline.hu/product/home.action?_v=Szabo_Tamas_Sirom&type=22&id=344141

A tüzesember 

– Aszonta a csősz, a Szilvás felett le volt hentergőzve a lucerna – mondta mosolyogva az öreg fővájár szalonnázáskor. – Jó lesz ügyelni a menyecskékre, fiúk! – Bozsik Vilmost, a Bundit szíven ütötték e szavak. Már nem menyecskére, hanem szép, fiatal feleségére, Matyis Ilkára kellett vigyáznia, kit csak kínnal-keservvel szerzett magának a múlt nyár végén. – Lehetett az állat is. Ki tudja, mi jár be ide a határból – sandított az öregre. Az felhúzta borzas szemöldökét: – Állat lehetett, de akkor is kettő volt, egy eme meg egy bak – nevetett ravaszkásan. A többiek is elmosolyodták magukat, aztán a munka kezdetére el is felejtették a dolgot. A Bundi törte csak magát, ahogy csákányával a szenet, hogy ki járhat ki a házukkal szemközti hegy tetejére, ha ugyan nem állat. – „Ilka nem tesz ilyet. Tudná, hogy menten kettéhasítom” – gondolta, miközben húzott egy jó erőset a szerszámon, de hiába, reggelre nem csak karja, lába lett ólomnehéz, hanem a szíve is. Ahogy ment hazafelé a hajnali ködben, hallva a többi éjszakás botorkálást maga mellett, egyre azon törte a fejét, hogy tehetné próbára Ilkát.

Matyis Ilka a falu egyik legszebb lánya volt, de emellé nem kapott semmit a földi életben. Olyan hozományt adtak vele, amitől csak egy szép reményű bányászfiú nem pirult el, így lett a veres képű Bundi felesége. Bár még sokáig mesélték a lagziról, hogy Ilkát többször látták szemét törülgetni, mint mosolyogni; a Bundi kedvét nem rontották le a pletykák. Úgy örült az asszonynak, mint egy darab aranynak, féltette, óvta, és mivel együtt maradtak özvegy édesanyjával, minden házimunkát azzal végeztetett, nehogy Ilka elkoptasson magából valami szépet.

– Gágogtak a lúdjai éjszaka, szomszéd! – kiabálta át Lulis nene a kerítésen túlról, mikor belökte a kaput. – A kutya is ugatott nagyon. Nem giringy járt az udvarba?

A férfi csak kedvetlenül legyintett: – Majd megnézem én azt a giringyet – válaszolt alig hallhatóan a szomszédasszonynak, aztán belépett a házba. Este aztán, a vacsoránál előhozta a dolgot.

– Nincs híja semminek fiam – nyugtatta meg anyja, miközben Ilka elé tette a levest. – Akkor tán a Tüzesember jött be a faluba – ejtette el Bundi sokat sejtetően. Ilka szeme elnyílt: – Miféle Tüzesemeberről beszél maga? – A Felvégről származott, ahol nem hallatták hírét az efféle szerzetnek. – Tanálgat ez, lányom! – legyintett Vilmos anyja, majd leült a masina mellé egy kisszékre, úgy ette a levest: – Még a nagyanyám mesélte, hogy kártyáztak valamelyik este a Kovács Paja Borcsáéknál, itt szembe… – kezdett azért bele, ajkáról a csíkot törülve: – …mikor fent, a Szilvás felett egy tüzes alakot láttak szépen sétálgatni. No, azt nevezték el Tüzesembernek. – csönd állt be, csak a kanalak csörögtek a pléhtányérokban. – Igaz, nem igaz, ne járkáljanak éjjel odaki – vágta el Bundi a beszélgetést.

De nem hagyta nyugodni a dolog, ezért mikor legközelebb a kocsmában összeakadt Őzemmel, a csősszel, kifaggatta őt: – Le van heverve a lucerna, minden csütörtök reggelre – magyarázta az öreg csillogó szemmel. – Oszt miért nem nézi meg, mi az? – kérdezte pálinkás ingerültséggel Bundi. Az öreg hunyorított egyet: – Nézem én, de amilyen sötét van odakinn, hát mit látok? – nevette is, ivott is. – Hallani se hall semmit? – kérdezte ismét a másik, mire az öreg szúrósan fölnézett a nagy, magas emberre: – Miért érdekel ez téged, te? Ha kell valami, menjél te ki. Én nem leselkedek senki után – azzal otthagyta őt. Vilmos fortyogva ment hazafelé, mikor az utcában Máté Rózsi, a másik szomszéd támadta meg: – Te, Bundi, mióta kerül felétek a csordás? – a férfi megállt, mint akibe mennykő hasított: – Miért kérdi? – válaszolta. Máté Rózsi már ment volna tovább, szelídebben folytatta: – Csak mert a tehen összetapossa a virágomat a kerítés előtt. Bundi megrántotta vállát: – Hát szóljon kend a tehennek – azzal otthagyta. A csordás, Bakter Imre fia, Bakter Péter volt, fiatal, tűzrőlpattant legényke, szinte még szakálla se serkent. Bundi őrá gondolt volna legutoljára, de most, ha összeakadt a gyerekkel valahol, úgy nézett rá, mintha menten fölszúrná tekintetével.

De már ekkor terjedezett is a híre, hogy az utcájukból valakinek szeretője van. Bundi leginkább attól félt, hogy hamarosan ujjal mutogatnak rá, megizzadt a hűvös estében, a bánya felé menet, ha eszébe jutott nagy szégyene.

– Jaj, édes fiam, nem olyan lány ez – mondta anyja, mikor előadta gondját neki a temetőben. Ilkának fájt a torka, otthon maradt, kettesben voltak. – Jó lány ez, bár kicsit oktondi és szeleburdi – bizonygatta az asszony. De a fiút nem hitte szavát: – Esküdjék meg az apám sírjánál, hogy elmondaná, ha látott volna valamit! – erősködött. Az anyja összébb húzta magán kendőjét térdelésében, úgy mondta maga elé: – Hát, valamelyik este láttam kifelé menni a hegyen valakit. – Bundi erre felszisszent, mire a másik sietve folytatta: – De biztos, hogy nem ő volt, hidd el nekem fiam! – A fiú elrúgott egy rögöt dühében: – Miért nem nézte meg, miért nem ment a szobánkba? – kérdezte ingerülten. Az anyja fölállt, fölemelte kapáját a sír mellől és, csöndesen válaszolt: – Hát hogy mennék be hozzátok…– aztán mégis elmosolyodott: – …de tudod-e, mit teszünk?

Bundi másnap, szerda este, mielőtt a bányába ment, kivitte a friss hamut a masinából a baromfiudvarba, és a szobájuk ablaka alá öntötte. Hajnalban, ahogy jött haza, látta már, hiába volt az egész, esett az éjjel. – Nem találtál nyomot, igaz-e? – súgta az anyja a tűzhely mellől, mikor belépett a konyhába. – Nem. Leverte a víz a hamudat – morogta Bundi, azzal otthagyta, ment lefeküdni. Nem aludhatott egy félórát se, felpattant, járkált fel-alá a csepp szobában. Meg is lett az eredménye az erős gondolkodásnak: a rákövetkező héten, szerda délután átment Lulis nenéhez, aki herőcét dagasztott. – Adja már oda nekem a Bodrit estére, neném! – mondta neki. Az asszony meglepetten pislogott fel rá: – Minek az neked? – kérdezte, tésztás keze fejével haját hátrasimítva. – Azt mondják, jár valami az utcában. Kikötném az akácfához, hátha megkapja – magyarázta Bundi. Lulis nene elfordult, úgy mondta: – Csak nehogy téged kapjon meg – letörölte kezéről a tésztát, azzal indult kifelé. – Hisz tudod milyen bolond természetű.  Ismerte azonban a férfit a kutya gyerekkoruktól fogva, ment utána szelíden. Munkába indulóban Bundi az utca fejiben lévő akácoshoz kötötte, hosszú láncon, hogy se ki, se be ne mehessen senki, akit a kutya el nem ér. Hajnalban hazaérve első dolga volt Ilkát megnézni. Úgy aludt, mint a tej, felhajtva dunyháját párás meleg szállt Bundi arcába, megszédítette. Ahogy tüzetesebben szemügyre vette, se harapást, se karmolást nem látott az asszony fehér bőrén. Dereka, melle sértetlenül kerekedett az inge alatt. Visszavitte a kutyát. – Fogott-e valamit? – kérdezte Lulis nene, miközben úgy mosolygott, mintha saját maga lenne az, kit fogni kellett. – Nem – morogta Bundi.

Az anyja is megelégelte már az örökös bosszankodását: – Hagyj már békét annak a lánynak! – mondta babot fejtve az udvaron. Délutáni nap tűzött rájuk, a Bundi egyik cigarettáját a másik után szívta. Végre megsajnálta az öregasszony: – Szerda este majd azt mondom, fázok a konyhában, ott alszom az ágyadban – ajánlotta fel reménykedve. Bundi megállt a sétában: – Jó! – vágta rá. – Aztán tegyen úgy, mint aki mélyen alszik. S lesse ki, elmegy-e az Ilka. – Az anyja rábólintott. Minden így is történt, az öregasszony megivott aznap délután három csésze feketeteát, a Bundi pedig elment dolgozni. Ahogy hazaért, hívta ki az öregasszonyt a disznóólhoz, mesélje csak, mi történt. Látta nyomban, nem úgy esett, ahogy eltervezték. Az anyja csak a fejét rázta: – Nem aludtam abban az ágyban. Szegény apád ágya volt, tudod fiam, és alig feküdtem bele, hát azt érzem, hogy ő nyúl az oldalamhoz, mintha az a csontos, jeges keze nyúlt volna a derekamba – nyögte egy szuszra, mire Bundi mérgesen elfordult: – Így bízzék magára valamit az ember – morogta. Dühe a pincébe vitte. Végigkóstolta mind a három hordó savanyú borát, amikor egyszer csak hallja, hogy odakinn jönnek a tehenek. Az utcára nyílt a pince alacsony ablaka, de nem látta, csak az állatok és a csordás lábát. Megállt a két gumicsizma, rágyújtott a fiú, látta lehullani Bundi a gyufa szálát, aztán valakihez odaszólt a csordás: – Itt vagyok megin’ – hogy kivel beszélt, azt nem értette a Bundi, mert az illető távolabb állt, a pince boltozatja nem engedte át hangját. – Tudom én is – mondta valamire a fiú, majd folytatta. – Holnap? Majd körbenézek, van-e ott valaki. Ha senki, akkor tüzet gyújtok egy a helyen a Szilvásban, akkor aztán jöhetsz. – Bundi szíve elfacsarodott, jobban, mint a nyelve a bortól, jobban, mint mikor először kóstolta az Ilka ajkát. Elment a csordás, és elmentek a tehenek, de ő nem mozdult, befordult a sarokba, sápadtan, mint egy zsák krumpli. Munka előtt jött csak fel a pincéből, átfagyva, kivöröslött szemekkel. – Maga reszket – mondta Ilka csöndesen, mikor meglátta fehér képét az ajtóban. – Hogyne reszketnék – válaszolta Bundi –, de majd rakok tüzet – azzal ki is fordult, indult a bányába.

– Ha menni kell, menni kell. A kórház nem tréfadolog. A bánya megvár idelenn holnaputánig – szólt a fővájár, és beírta Bundi nevét valami lapra: – Csak a fiatalasszony el ne kapja, hidegek mán az éjszakák – hunyorított. Bundi megmarkolta csákányát, de csak nem vágta bele. A kocsmába tért, és siktakor ment haza, mintha a bányából jönne. Otthon aztán azonnal lefeküdt, mint aki nem bír a háziak szemébe nézni, és aludt délutánig. Este úgy ment minden, mint mákor. Összepakolta ruháját, berakta mellé az elemózsiát a szatyorba, megcsókolta anyját, majd Ilkát is, és kilépett az ajtón. Csak most a fészerbe vette útját, és egy kannával indult tovább.

A Szilvás egy nagy hasadék volt a domboldalban, teleültetve szilvafával, azok göcsörtös törzsei mellett kuporgott le, nézte, hogy alkonyul a falura, számolta a ciripelő tücsköket. Belepte az éjjeli harmat, mikorra mozgást látott. Valaki elment mellette, kicsit följebb húzódott, majd letelepedett egy bokor mellé, és tüzet csiholva rágyújtott. Bundi ereiben felforrt a vér, amikor a hirtelen fényben meglátta a pelyhes arcot. – Az anyád hétszentségit! – gondolta, és nem is többet. Kikecmergett a fák közül, és a hűvös domboldalon tett egy nagy kört, hogy a gyerek hátába kerüljön, aki a falu felé nézett a sötétben. Valamit dúdolhatott, de csak addig, míg az első adag petróleum a nyakába nem folyt. Bundi alig látta a fekete alakot, így aztán öntözte mindenfelé a kannából, úgy vélte, az egész mező bűzlik már az olajos szagtól, és az összes madár felrebbent a fiú kiabálására, de nem hagyta abba, míg egyszerre csak a másik arcába is löttyintett valamennyit, mire fellobbant a tűz. Ekkor leült, nem nézve, hogy apró lángok nyaldossák nadrágját, hanem azt bámulva, hogyan fut a csordás lefelé a hegyen, majd zuhan össze félúton, egyre fonnyadó tűzcsomóvá. Kis idő múlva felállt, elindult ő is, és egyszerre ért oda hozzá a másikkal, aki felfelé rohant, így előbb egymást nézték meg, csak aztán a kifacsarodott darabokat a földön. – Lulis nene – mondta Bundi a piros kendőnek, a sötét szoknyának, a nagykendőnek, melyek ráborultak a füstölgésre ott lent. Nem is szóltak egymáshoz ketten többet, Bundi letántorgott a faluba, be a kapun, a házba, ahol Ilkával találta szemközt magát: – Maga mit keres itt? – kérdezte az meglepetten. Arca kipirult, mint az őszi alma, mint a Bundié a tűztől: – És de büdös kend! Hol járt? De tudja mit, képzelje mi történt: én meg végre láttam a Tüzesembert! 

vége

Alámerülés a kilencvenes évek ponyvairodalmának világába, ahol a trash gyönyörét kerestem, az esetlenség kaján élvezetét, a kínosság okozta felemás hangulatot – de valami egész mást leltem. Korábbi olvasmány"élmények" a "kritika" címke alatt.