Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2022. május 12. 21:50 - Valmont

A fűnyírás veszélyei

grass.jpg

Ha a címet olvasva Stephen King fűnyíróemberére gondolunk, akkor jó úton járunk, van némi motívumáthallás a két történetben, de azért be kell hogy valljam, hogy sosem tartottam sokra ezt az írását, tulajdonképp harminc éve nem is olvastam, csak rémlik, ahogy az is, hogy a belőle készült kilencvenkettes film borzalmas volt. Erről pedig az jut eszembe, hogy az értékek átértékelése zajlik bennem, pontosabban újranézem és -olvasom a kamaszkori Nagy Műveket, és egy részük sajnos nemcsak hogy nem állta ki az idők próbáját, de még zavart értetlenkedést is keltenek bennem, hogy miért nem láttam ezeket a hibákat, ezeket az aránytalanságokat, nevetséges vagy elnagyolt részleteket akkor. Most csak egy példát hoznék, a Drakulát Bram Stokertől, amiről hamarosan írok pár gondolatot itt, és a belőle készült Coppola-filmet. Imádtam azt a mozit, a plakátja évekig kint volt a szobám falán, a zenéjét rongyosra hallgattam a walkmenemben - de be kell látnom, sajnos nagyon rosszul öregedett. Nem értem mi történt, mivel ebből a korszakból pár hasonló, körülrajongott alkotást a mai napig élvezhetőnek és elfogadhatónak tartok. Talán az van, amit nem akarok elfogadni, hogy igazból ez a mű sosem volt jó, semmilyen befogadói korszakomban sem kellett volna szeretnem, egész egyszerűen elvakított az, amit beleképzeltem, illetve bizonyos magánéleti okokból vakon szeretni akartam. Hát itt tartunk. 

 

A fűnyírás szabályai

 

Doboz ötvenévesen kapott rá a fűnyírásra, és ekkoriban fogalmazta meg szabályrendszerét is. Általában azt gondolta a fűnyírásról, hogy nincs annál jobb, mint ott  állni a sík, lenyírt terület közepén. Kezedben még a benzines nyíró markolatának sajgása. Az orrodban a  vágott fű nyers, zöld illata az elégett üzemanyag olajos aromáival keveredik. A nap ellen szalmakalapot viselsz, egy kiselejtezett hosszú ujjú fehér inget, melynek a nyaka már túl kopott az irodába, lent pedig valami rossz farmert és edzőcipőt.

Az első szabály, hogy legyen hol füvet nyírni. Doboz a válása után vette meg ezt a házacskát Siromban. Az előző tulaj egy alkoholista nő volt, aki felgyújtotta magát az erdőben. A távoli rokonok bagóért szabadultak meg a nem annyira jó állapotú vályogépülettől. Azt hitték, átverik a fővárosi ügyfelet, de Doboz is úgy vélte, övé a nyerő lap. A házra és a hozzá tartozó ezeregyszáz négyzetméteres telekre mint befektetésre gondolt. Elemzőként dolgozott egy banknál, és szilárd meggyőződése volt, hogy a vidék fejlődés előtt áll. És pont ebben a megyében, ahol a korábban általa soha nem hallott Sirom nevű falu feküdt, pont itt voltak a legalacsonyabbak az ingatlanárak.

Doboz abban az életszakaszban volt, amikor már el tudott merülni ebben az új projektben. Az asszony kilépett az életéből. Új, tartós kapcsolata nem volt. Lányuk megkezdte tanulmányait Tallinban, viszonyuk egyébként is értetlenséggel vegyes tartózkodássá merevült az elmúlt években. A férfinak pont egy ilyen, világvégi, csöndes helyre volt szüksége. Minden hétvégén leautózott Siromba, és rendezgette a házat. Lefestette az ajtót. Javítgatta a csatornát. Befoltozta a kert sövényfonatán a lyukakat, amiket a vaddisznók törtek. Próbált barátkozni két szomszédjával. A falu felé eső házban egy idősebb férfi lakott, köszönt ugyan, de gyanakodva figyelte Doboz ténykedését. A másik oldalt, az erdővel határos, szélső házában egy öregasszony élt. Doboz csak nyanyának hívta magában. Nagyon ritkán láttát egymást, ilyenkor az öregasszony hunyorogva intett neki. Néha egy férfi ténfergett a kertjében, talán a fia. Szakállas, nagydarab, harsány ember, sokszor perelt vele a nyanya, de nem nagyon lehetett érteni, min veszekednek.

Ilyenkor külön jó volt berántani a benzines fűnyírót.

A második szabály, hogy legyen egy jó géped. Doboz sokáig válogatott az online választékban, végül egy viszonylag drága, önjáró Hikoki mellett kötött ki. A gépet gondosan elzárva tartotta a ház melletti fásszínben. Úgy vélte, ez a legértékesebb dolog az ingatlanban. Megörökölte az elhalt lakó bútorait is, csupa kopott, régi kredenc, ágy és szék. A következő féléves bónuszából szerette volna felújtani a belső teret. Rusztikus, Provance stílusú, kissé koptatott, fehér bútorokat képzelt el. Virágos függönyöket. A fatüzeléses tűzhely helyére egy kemencét akart építtetni. Azután pedig a kert kerül majd sorra. A régi, öreg, csavarodott, csupa moha törzsű szilvákat kivágatná. Az elvadult kökényt és szedret is a telek végében. A házhoz közeli ágyásokat, melyekben most semmi nem termett, csak a fű, megemelné. Igen, voltak ötletek. Mindezt szépen végiggondolta, míg levágta a füvet a kertjében.

Mert a harmadik szabály az, hogy a fűnyírás alatt elmélkedj az ügyeidről. Kapcsolj ki. Relaxálj. Kalandozz el. Tűnődj. Szemlélődj. A fűnyírás Doboznak egyfajta mediáció lett, transz, amikor kizárja a szomszédokat, a soha vissza nem köszönő falusiakat, a legyeket, melyek az utca elején kecskét tartó asszonytól tévednek ide, a meleget, a szelet, a napot. Csak belülre figyel. A tudatára. Nem törődik a lassan lepusztuló testével, amit a legjobb ételekkel etetett, és a legjobb ruhákba burkolt. Nem törődik a múltjával. A haszontalan házasságával. A munkahelyi problémákkal. A soha el nem múló fáradtsággal és rosszkedvvel. Mert csak a fűnyírás van, előtte a magasra törő zöld, utána  a szép, sima föld.

Negyedik szabályként egy praktikus tanácsot fogalmazott meg magának. Minél hosszabb sávokban kell a füvet nyírni. Eleinte rövid, pár lépéses balettmozdulatokkal operált. Tologatta ide-oda a gépet, mintha babakocsi lenne. Fordult-perdült, kis ívben kanyarodott, kacskaringókat tett. Ez azonban nagyon fárasztónak bizonyult. Ráadásul a telek enyhén emelkedett az öregasszony telke felé, és ezt az emelkedőt is le kellett győznie. Hosszas tűnődés után jutott arra, hogy jobb lesz, ha a háztól egy menetben eltolja a gépet a kert végéig, majd vissza. A kertet lezáró kerítés felett már az akácok lengették be ágaikat. A szomszéd férfi a saját kerítésére üres petpalackokat akasztott. Doboz csak nagy sokára jött rá, hogy a szarvasok, őzek miatt. Azok megijedtek még éjjel is a palackok derengésétől vagy a zajtól, ahogy a szélben nekiütődtek az oszlop fájának. A szomszédnak volt jó pár paradicsomágyása, paprikája, uborkája, talán borsója is. Doboz nem értett hozzá. Az öregasszonynál a túloldalon nem volt semmi. Csak pár furcsa alakú fa, eltorzult, ide-oda csavarodott bokor. Dobozt Van-Gogh festményeire emlékeztették.

Az ötödik volt a legegyszerűbb szabály. Ha végzel az egész kerttel, igyál meg egy hideg sört. Csak úgy, az üvegből, minél kevesebb korttyal. Leülve a frissen vágott fűre, nyakald be az egészet. Aztán feküdj a hátadra, nézz fel az égre, nézd a felhőket vagy a kékséget. Reménykedj, hogy nem megy beléd kullancs. Talán el is szenderülsz majd. A sör miatt ne aggódj, szombat van, már nem vezetsz, itt alszol. Az előző tulaj, az öngyilkos savanyú szagú ágyában. A kutyaugatásos, de mégis csöndes térben, ami annyira más az éjben, mint a körúti lakásod.

Igen ám, de volt egy hatodik szabály is, ami Doboz nem tudott, egészen addig a napig, amíg fel nem ajánlotta az öregasszonynak, hogy szívesen levágja az ő kertjében is a füvet.

Napfényes májusi délután volt, és mikor végzett a fűnyírással, még nem kívánta a sört. Még volt benne lendület, feszültség, amit le kellett dolgozni. Átnézett a nyanya kertjére, látta a térdig érő füvet, amiben egy vékony ösvény kanyargott a leszakadt hátsó kertkapuig, majd gondolt egyet, és maga előtt tolva a fűnyírót, előre ment, az utcára, ahonnan bement az öregasszony udvarára, felhágott a tornácra, és bekopogott. A vénasszony, ez az összegörnyedt, csupa ránc, nagyorrú alak gyanakodva pislogott fel rá az ajtó réséből, mi akar, kérdezte zsémbesen, mire Doboz elővette legmegnyerőbb mosolyát, levágnám a kertjében a füvet, ha gondolja, látom, kissé elburjánzott.

A nyanya pár másodpercig figyelte őt, gyanakvó tekintettel vizslatta, majd valami megvillant szemében, amitől Doboz hirtelen kényelmetlenül érezte magát, el is fordult, hátrált, és már azon volt, legyint, és visszamondja a dolgot, de ekkor az öregasszony szorosabbra vonta nyakán a nagy, fekete kendőt, és előrejött, ki, a tornácra, majd bólogatni kezdett, persze, nagyon köszönöm, fiatalember, legyen így, elfogadom a kedvességét, azzal kinyújtotta csonttá aszott kezét, az ujjai mint pálcikák meredeztek, végükön nagy, sárga körmökkel. Doboz kényszeredetten megfogta ezt a kezet, és megrázta. Megállapodtunk, mosolygott rá fogatlanul az öregasszony. Ha megszomjazik, a kútban van víz, intett, aztán visszament a házba. Doboz még állt egy pillanatig az udvaron, a kattogva hűlő gépe mellett. Végül is én akartam, motyogta, majd megvonta vállát, és betolta a kertbe a fűnyírót.

És megtorpant.

Innen, ebből a perspektívából az öregasszony kertje teljesen másképp nézett ki. A színek vibráltak. A fű olyan zöld volt, hogy szinte fájt szemének. A bokrok csavarodó geometriája hirtelen értelmet nyert. Az öreg fák mint jóságos nagyapók néztek le rá. Minden mocorgott és susogott és lélegzett, olyan hangosan, ahogy Doboz akaratlanul is a behúzózsinórhoz nyúlt. A felberregő motor épp hogy el tudta nyomni ezt az alapzajt. Amikor nekivágott az első csíknak, úgy érezte, eleven szőttesbe mar a gép pengéjével. A kert hirtelen megdermedt ettől az intim és mégis durva beavatkozástól, majd szörnyülködve figyelte, ahogy a férfi végigtolja testén a gépet. A harmadik sáv után Doboz hozzászokott e furcsasághoz, de míg dolgozott, végig azon tűnődött, mi lehet ez az egész. Talán valami földsugárzás, ami megvadította az érzékeit. Talán a nap fénye esik másképp ide, az ruházza fel élettel a dolgokat. Ezen töprengett, mikor ismét, immár a negyedik tolással elért a kertkapuig. Hátranézett, a kert jobb oldala széles sávban meg volt tisztítva. Elégedett volt e látványtól, de mellette valami üresség is kezdett terpeszkedni benne.

Az zökkentette ki tűnődéséből, hogy egy nagy, sötét árnyék vetült rá. Előre fordult.

Az öregasszony szakállas fia léptetett be a hátsó kapun az erdőből. Egy hatalmas szarvasbikán ült. Testét zöld levelek és liánok takarták. Mosolyogva intett a dermedten álló Doboznak. Anyámnak dolgozol, emberke, kérdezte kedélyesen, majd leszállt hátasáról, hol van ő.

Doboz a háta mögé intett, a házban. A férfi rácsapott a bika tomporára, ami erre szökkenve visszaugrott az erdő fái közé. Jó munkát, jegyezte meg a férfi, majd elballagott a házba, miközben testéről levelek és szirmok hullottak a földre.

Doboz percekig állt még mozdulatlanul, végül megrázta fejét, és újrakezdte a fűnyírást. Most aztán volt min töprengeni. A férfi látványa emlékeztette őt valamire, tudata mélyéből előhívott egy csupa dudor és göröngy arcú portrét, amin, ha jobban megnézzük, az arcot gyümölcsök alkotják. Két sávval később eszébe jutott a festő neve is, Archimboldo, mondta ki maga elé, és ekkor történt, hogy a gép alól éles pendülés hallatszott, majd koppanás, majd a pengék surrogásának hangja megváltozott.

Doboz azonnal leállította a motort, és felfordította a fűnyírót. Egy nagy kő állt ki a földből, sötét, szinte obszidián csillogású szikla. A vágópenge ott hevert mellette, letört a csavar mentén. A franca, szitkozódott Doboz, majd fejét csóválva visszatolta a fűnyírót az udvarba. Kicsit várt, míg lecsillapodik, nem tehet róla, suttogta maga elé, aztán felment az ajtóhoz, ismét bekopogott.

Ezúttal a nyanya fia nyitott ajtó, de most már fekete melegítő, bakancs, és egy rossz pulóver volt rajta. Igaz, hajában zöld hajtások tekergőztek.

Mi a baj, emberke, kérdezte mosolyogva. Doboz felmutatta a törött pengét, tönkrevágta a kertjük a  gépem, a bónusz fűnyírásnak ezzel vége, mondta keserűen.

Erre már a nyanya is előre furakodott a fia mellett, majd kilépett a tornácra, és megnézte a kertet. De még nincs kész, jegyezte meg élesen, fejét csóválva. Doboz megvonta vállát, nincs kész, de én kész vagyok, végeztem, mondta, ám ekkor az öregasszony kinyúlt, és megfogta kezét, nem, nem, mondta akaratosan, megállapodtunk, hogy lenyírja a füvemet.

A férfi próbált kivonni magát a szorításból, de valamiért moccanni se bírt. Olyan volt, mintha gyenge bizsergés kélne előbb a karjában, majd a mellkasában, végül a fejében. Az öregasszony és a fia türelmesen vártak, míg Doboz befelé figyel, erre a finom rezgésre. Igen, bólintott aztán, a férfi, igaza van, megegyeztünk.

Ez a beszéd, csapott a vállára a szakállas, most pedig munkára.

Doboz ledobta a törött fémet a hasznavehetetlen fűnyíró mellé, majd visszakullogott a kertbe. Sokáig állt a félbehagyott sávnál, végül ösztönösen letérdelt, és kezével tépkedni kezdte a füvet. Lassan haladt, a nap mind erőszakosabban tűzött le tarkójára, érezte, a verejtékcsöppek meggyűlnek állán, de nem tartott szünetet, ütemesen tépte a füvet, míg el nem ért a hátsó kerítésig. Felállt és megfordult, és végignézett a kerten. Még legalább a fele hátra volt. A kezeit felsebezte a fű, itt-ott vér is serkent bőréből. Papírzsebkendőt vett elő, felitatta, majd lassan visszament  a házhoz, és ismét bekopogott.

Mi a baj, nyitott ajtót ismét a nyanya fia. Nincs valami szerszám, így nagyon nehéz, mutatta fel Doboz a két tenyerét. Hangja nyafogósan csengett, amitől elszégyellte magát. A férfi hátrafordult, szerszám kell neki, kiabálta. Odabentről edénycsörömpölés, majd az öregasszony türelmetlen válasza hallatszott, ott a foga. A szakállas férfi erre elmosolyodott, jó, mondta, azzal kinyúlt, és megérintette Doboz homlokát, aki moccanni se bírt, olyan gyorsan történt mindez. A korábbinál erősebb bizsergés, szinte áramütés érte, amitől be kellett hunynia szemét, kicsurrant a könnye is. Amikor ismét felnézett, az ajtó már zárva volt. És ekkor megérezte a zöld illatot.

A kert felől jött. Olyan volt, mint egy nő parfümös nyakának illata. Akaratlanul is megindult felé, és ott találta magát ismét a kertben, a fű előtt. Ösztönösen térdre hullott, majd rövid tétovázás után beleharapott ez előtte meredő szálakba. Morzsolta őket fogai közt, a zöld nyál kifolyt szája jobb felé, érezte, ahogy a nedvek lecsorognak torkán. Ettől lelkesebben harapott és rágott, és ezt segítette az előre meredő állkapcsa, a nagy, durva őrlőfogak a szájában, a vaskos kis paták a kezei helyén, és a nap tüze elől védő vastag szőr. Ahogy haladt előre, úgy mállott le róla a ruha, és úgy lett mint durvább és erősebb a szőr alatt bőre, mind keskenyebb a koponyája, és érezte azt is, hogy mindent elnyelő beleiben gázok képződnek, amik aztán vidám hangokkal távoztak hátsó felén, és ettől a kis farkinca, ami farokcsontjából bújt elő, felkunkorodott.

Nem volt más, csak a fű és ő. A fogak őrlése, a rostok, a zöld, erős, növényi szag, ami körbefonta, meg a szálakon tanyázó riadt bogarak, a föld barnája a töveknél, és néha egy-egy csiga. Ezeket bekapta, és elropogtatta. És ez a céltudatos haladás, a rágás, nyelés, emésztés, szellentés, ez volt mindennek az értelme, és ez így tökéletes volt. Végre nem kellett az életén rágódnia, a számlákon, a lakáshitelén, a tartásdíjon, a munkahelyi problémákon, a kisszerű vitákon és személyeskedő támadásokon, azon, hogy mit vegyen ebédre, vagy hogy elhívja-e randira az új titkárnőt, hogy melyik szervízbe vigye az autót, vagy hogy elég lesz-e egy karton az osztrák zöldvelteliniből, amit leáraztak a webshopban. Ezeket már mind hátrahagyta, mert  rájött, nem erre hivatott. Hanem a fűnyírásra.  Erre teremtődött, emiatt vedlette le ruháit, ezért hajlottak meg csontjai, nőtt szaru tagjain, durva szőr a bőréből, dülledt ki nagy, barna szeme koponyájából. Azért, hogy vágja a füvet, mert a létnek ez az egyetlen értelme van csak. Ez volt hát az utolsó, és legfontosabb  szabály, amit Doboz megfogalmazott.

Később, már alkonyatkor, mikor Pán, a boszorkány fia előjött a házból, és éleset füttyentett, mire az erő minden vadja a környéken megdermedt, egy szarvast kivéve, szelíd hátasát, mely átkocogott a sűrűn, hogy elérje a kert végét, és a férfi felment hozzá, a kerítéshez, és lepillantott a szépen elrágott kertre, végignézett a megtisztított területen, és észrevette a sarokba behúzódó, és boldogan emésztő Dobozt, intett neki, és mondta is, gyere pajtás, visszaváltoztalak, de a férfi, vagyis az, ami egykor férfi és ember volt, nem moccant, sőt, mintha megrázta volna félig kecskére, félig tehénre emlékeztető fejét, mire Pán felnevetett, majd felült szavasára, és visszatért az erdőbe.

vége

Szólj hozzá!
2022. április 25. 20:39 - Valmont

Bizonyíték

kar.jpg

Ez a novella szorosan kapcsolódik egy korábbihoz, és első olvasatban arról szól, hogy Siromból senki nem tud elmenni vagy elmenekülni, az csak egy illúzió, hogy a szülőfalut, szülővárost, a szülőket, a gyerekkor meghatározó élményeit hátra tudjuk hagyni roncsolódás nélkül. A főhős másik menekülési kísérlete az alkoholhoz kötődik. A korai tervekben hangsúlyos szerepet kapott volna az alkohol addiktív jellege, a mostaniban már csak pótszer, a menekülés helyettesítője. Ordas nagy életbölcsességnek tűnik, de tényleg az van, hogy fiatalon rászoktatja magát mindenki bizonyos szerekre, például a nikotinra, az italra, a szexre, a nacionalizmusra vagy az igazság melletti szenvedélyes kiállásra, és azután rájön, ha van ideje és kellő belátása, hogy a legtöbb ezek közül meg fogja őt ölni, ezért idősödve, élete egy pontján próbálja hátrahagyni e szenvedélyeket. Ez a folyamatot baromi nehéz lenne írásban megcsinálni, mert egyszerűen képtelenség ábrázolni azt, amikor már tíz órája nem gyújt rá az ember, noha előtte éveken át, kétóránként megtette - tizenhat éve éltem át, de még mindig tisztán fel tudom idézni, ám abban is bizonyos vagyok, hogy ez olyan zsigeri tapasztalat, ami írásban nem adható át.

 

Bizonyíték

 

Azon a napon a pap megállt a siromi kocsma előtt a Suzukijával, betántorgott az épületbe, és leroskadt az első asztalhoz, majd csak nézett maga elé, és a kocsmáros, aki végül odament hozzá a szokásos pohár sörrel, még hallani vélte, hogy azt motyogja, mit tettünk, majd a pap nagy, négyszögletes, húsos arca felfelé fordult, két pálinkát is hozzon, formálták azok a vastag, érzéki ajkak, és a kocsmáros bólintott, a pult mögé ment, kitöltötte az italokat, és amikor a visszavitte, látta, a másik kifelé bámul a koszos ablakon, a Soproni matrica résein át az utcára, ahol Lili ment határozott léptekkel az éles napsütésben, a pap meredten nézte, a kocsmáros pedig megjegyezte, délután kettő, és még nem részeg, mire a pap megragadta a csuklóját, levonta maga mellé, és súgva mondta, szerintem nagyon rossz dolog fog történni, és részben én leszek az oka, hadarta a másik fülébe.

Régről ismerték egymást, még az iskolából, a pap családja is siromi volt, de aztán elköltöztek, és most visszajárt, három másik falu mellett ellátta a siromi lakosokat is, azt a néhány öregasszonyt, akik még beülnek a misére, nehéz így, ilyen kevés érdeklődés és aktív támogatás mellett, de bármilyen szörnyű vége lesz, suttogta most, ez az eset megváltoztat majd mindent, ez világhírűvé teszi majd őt, a falut, mert ez az eset bizonyíték lesz a lélek örökkévalóságára.

A kocsmáros kivonta magát a szorításból, aztán körbenézett, és halkan megkérdezte, mi történt, mire a pap összezavarodott, magam se tudom, hol kezdjem, mondta végül suttogva, de aztán ráakadt a fonal elejére, a történet kezdőpontjára, és onnantól kezdve már könnyű lesz elmondani az egészet. Mert az origó a tűz volt, pontosabban a füst, amit Lili meglátott, mikor munkába vezetett, a pásztói postára, mert ott dolgozott, épp délutáni műszakra indult öreg autójával, és ekkor vette észre a füstöt, ami egy kanyarban, az út menti bozótosból szállt fel, látszottak a keréknyomok a betonon, és egy fán némi horzsolás, meg az is, ahogy egy nagy fémtest utat tört magának a sűrűbe, rakta össze magában a lány, pontosabban a nő, ez a harmincéves postáskisasszony, akit a férje elhagyott fél éve egy másik nő miatt, meg azért, mert Lilinek nem lehetett gyereke, meg egyébként se érdekelte annyira  szex, amennyire azt a férje elvárta tőle, de persze ez most, itt, a júliusi délelőttön kevésbé volt fontos, csak az volt a lényeg, hogy Lili leparkolt a kanyaron túl, majd bemerészkedett az erdőbe, követve a becsapódó test nyomait, és pár lépés után megpillantotta az autót, melyet egy hatalmas tölgyfa akasztott meg, az eleje összeroncsolódott, az orrából füst gomolygott, és nini, ott, szélen, sárga lángnyelvek lobogtak, és ezek fényében Lili tekintete összekapcsolódott Ilonáéval.

Hogy ki volt Ilona, az talán még kevésbé fontos, a pap kiderítette persze, hogy az anyja házát árulta Siromban, ő maga rég elköltözött a faluból és csak e ügylet miatt autózott időről időre vissza, ahogy most is, de a mostban a legnagyobb baj az volt, hogy a lángok már a ruháját perzselték, és a körömcipő sarka, amivel a beszorult ajtó üveglapját verte, a harmadik ütésnél letört.

Pár másodpercig megdermedtek mind a ketten, három méterre egymástól, egymást bámulva, Lili és Ilona, tekintetük összeforrt, talán barátnők is lehettek volna, bár Lili elég egyszerű személyiség, Ilona pedig elég cinikus és keserű természetű ember volt, de ki tudja, lehet, el tudtak volna beszélgetni, ám ez már sosem derül ki, mert Ilona kiabálni és mutogatni kezdett, Lili háta mögé, kő, kiabálta, törd be az üveget, sikoltotta, mert a lábára ráolvadt a drága harisnya, amit egy hete vett, és Lili hátrafordult, így megláthatta, amit Ilona látott, hogy mögötte a földből szürke szikladarabok meredeznek elő, némelyik gyerekfejnyi, gyakori ez Sirom környékén, hisz alapvetően vulkanikus és mészköves rétegek váltakoznak a termőföld alatt, és az erdőben gyakorta kimosta őket egy-egy nagyobb eső. A lány tétován lehajolt, és mintha álomban cselekedne, kiszabadított egy megfelelően súlyos darabot a földből, majd az autóhoz lépett, de ekkorra a lángok már a kocsi alján és a farában is felcsaptak, és később, mikor a papnak gyónta meg, ezzel magyarázta az egészet, hogy a filmekben mindig ezután jön a robbanás, és emiatt volt az, hogy csak állt ott mereven, fél méterre az autótól, miközben Ilona kiabált és sikoltozott, és az üveget verte, mert már a szoknyája, és a háta is sistergett, a hajába szikrák pattogtak, majd lángra kaptak a melírozott tincsek, amikért múlt pénteken annyit fizettet a fodrásznál, és ekkor még mindig lett volna harminc másodperc, de Lili inkább hátrált, kezéből kiejtve a követ, és csak bámulta, ahogy a nő vergődik, és csapkodja magán a tüzet, élesen sikoltozva, ám mindhiába, mert a tűz elborította, és amikor Lili elfordult, és a  fülére tapasztotta kezét, csak akkor volt egy nem túl hangos robbanás, aminek az ereje a földre lökte őt, és elvágta Ilona sikolyait.

Igen, ezután kezdett el komolyabban ide járni, jegyezte meg a kocsmáros csöndesen, úgy ivott, mint egy férfi, és bírta is, bár most már otthon piál, mert kitiltottam, mivel összebalhézott mindenkivel, nagyon ideges volt, magyarázta, mire a pap bólogatott, igen, az volt, állítólag teljesen megváltozott, de volt rá oka, maguknak nem mondta el, kérdezte, mire a kocsmáros értetlenül visszakérdezett, nem elég ok, hogy hagyta megsülni azt a nőt, mire a pap legyintett, és folytatta, később elkezdett templomba is járni, nemcsak ide, mivel több helyen kereste a megoldást a problémára, mert olyan dologgal kellett szembenéznie, ami a legnehezebb, a saját lelkiismeretfurdalásával. Azt mondta, hogy a rendőrség többször kihallgatta, de végül nem emeltek vádat ellene, jegyezte meg a kocsmáros, mire a pap megitta a második kupica pálinkát, majd a poharat finoman letette az asztalra, nem, valóban nem, fűzte tovább szavait, de ahogy említettem, nem is kellett a hatóságnak közbeavatkoznia, megkapta ő a büntetését, emiatt kezdett el ide járni, magához, emiatt züllött, le, és mielőtt kirúgták volna a reggeli ivászat miatt, elment táppénzre, de a pénz persze nem volt elég, eladogatta a dolgait, kölcsön kért, nem adta meg, és aztán elkezdett kurválkodni, a fővárosban, minden hétfőn felvitték autóval valami bérelt lakásba, és pénteken visszahozták, igen, mondta most a kocsmáros, ezt én is hallottam, és péntek este már itt volt, megjelent, mindig volt pénze, sejtettük, mi megy a háttérben, de senki nem szólt semmit, ő meg ivott, és kötekedett, minden szarházi parasztnak lehordott minket, többen meg akarták verni, de elébe mentem, kitiltottam.

Tudom, bólintott a pap elgondolkodva, mert ezután már nem bírta tovább ezt az önsorsrontást, és Istenhez menekült, én pedig próbáltam segíteni rajta, mindent megtettem érte, miután meggyónta, mi történt, mert esküszöm, én se cselekedtem volna másként, ki az az ember, aki odamegy egy lángoló autóhoz, aki nem fél odamenni, ki lenne ilyesmire képes, hát én nem, és Lili se volt képes, de ennek aztán az idegrendszere látta kárát, és már nem tudom, hogy az ital volt előbb, vagy a látomások, de mikorra hozzám került, már teljesen tönkrement.

Milyen látomások, kérdezte most nyugtalanul a kocsmáros, aki nem nagyon szerette a félelmetes dolgokat, most viszont mégis, mint valami gyermek, hajtotta őt előre a kíváncsiság, és feszülten figyelte a papot, aki megpróbálta elmagyarázni azt, amit a nőtől hallott, hogy a Lili nagyjából a nyomozás lezárultát követen, miután nem emeltek ellene vádat segítségnyújtás elmulasztása címen, onnantól kezdve látta Ilonát, a legkülönbözőbb helyeken, a szoba sarkában, a kocsma vécéjében, a posta öltözőjébe, és a pap szerint ezek a látomások vezettek a súlyos alkoholizmushoz, de persze a kettő valószínűleg erősítette egymást.

Látta, kérdezte most a kocsmáros elhűlve, hogy érti, hogy látta, mire a pap megvonta vállát, ahogy mondom, pontosabban ő mondta, hogy ott állt, és bámulta őt, nem volt csúnya, nem volt megégve, semmi, csak állt ott szótlanul, és figyelte, egy-két másodpercig tartott egy-egy jelenés, de Lilit az őrületbe kergette, hisz tudta, hogy a nő halála élete végéig kísérteni fogja, de azt nem sejtette, hogy a valóságban is megjelenik, úgymond manifesztálódik ez a bűntudat, azt mondta néha sírva, hogy érzi, ott ólálkodik körülötte Ilona lelke, mint egy farkas, mint a fenevad a mesékben, a házon kívül, és az ő teste a ház, és az odabent lévő, rettegő lélek a préda. Ezért is jött hozzám, szögezte le  a pap, ujjával az asztalon dobolva, hogy a hit erejével megtisztítsuk őt, hogy a bűnbánat, a gyónás, és a szent áldozás elűzze ezt a kísértő látomást. De kudarcot vallottam, sóhajtott, és itt követtem el a hibát, mert botor módon hittem abban, hogy amit a jó öreg hit nem tud gyógyítani, arra talál majd megoldást a modern tudomány. A kocsmáros intett, hogy várjon, mert bejött a helyiségbe két munkásruhába öltözött férfi, favágóknak néztek ki, hideg, zöld szagok gomolyogtak elő a ruháikból, a pap figyelte, ahogy megkapják söreiket, majd amikor a kocsmáros visszaült mellé két kupica pálinkával, jóváhagyólag bólintott, és ott folytatta, ahol abbahagyta. Van nekem egy ismerősöm Gyarmaton, egy kiugrott egyházi, átnyergelt a pszichológiára, és Budán elég jó klientúrát épített ki, de hétvégenként ide jön, vidékre, pihenni, vett egy nagy házat magának. Na, ővele beszéltem, hogy a kedvemért fogadná-e Lilit, felmérné-e, mekkora  baj, lehet-e tenni valamit gyógyszeres kezeléssel.

Amit ez nem gyógyít, emelte fel a pálinkáspoharat a kocsmáros, arra nincs gyógyír. A pap hasonlóképp tett, koccintottak, majd megitták az italt, mind a ketten összerázkódtak, mert rezes, keserű íze volt, nem túl jó főzet, marta a torkot, és a pap valamivel rekedtebben folytatta, és szerencsénk lett, vagy inkább balszerencsénk, mert ez a régi hittársam elvállalta Lilit, csak úgy szórakozásból, hétvégenként, ingyen, vagyis hát cserébe felkészítettem az unokáját a bérmálkozásra.

Szóval nem jutott semmire ez a pszichológus, kérdezte a kocsmáros gyanakodva, mire a pap megcsóválta fejét, eleinte láttunk némi haladást, feltárták az eset minden tényezőjét, a lelkiismeretfurdalás okait, elemezték a cserbenhagyás motívumait, következtetéseket vontak le, szóval alaposan körüljárták a dolgot, megbeszélték, kielemezték, és persze arra jutottak, hogy Lili ugyan hibázott, hogy meg se próbálta megmenteni azt a szerencsétlen nőt, de végső soron, emberileg érthető az, amit tett, hisz mindannyian a saját létünket féltjük leginkább, és csak ezután jön a másik, kivételt képeznek ez alól az anyák, akik feláldoznák magukat a gyerekükért, de mindez persze nem jelentett gyógyírt a nőnek, Ilona ugyanúgy kísértette őt.

A pap kis szünetet tartott, mert kifáradt a sok beszédben, és a kocsmáros ezt kihasználva hátrament, és szólt a feleségének, mert újabb vendégek érkeztek, valami túrázók, fáradtan, de elégedetten csacsogva nyomultak be, úgy érezték, most ők a világ legnagyobb hősei, hogy teljesíttették a távot.

Én soha nem hittem ebben a pszicho izében, jelentette ki a kocsmáros, újabb két pohár sört hozva, vezetek, jegyezte meg a pap, ugyan már, válaszolt  a másik, ez csak sör, ráadásul évtizede nem volt ellenőrzés a siromi úton, ide nem merészkedik rendőr, mosolygott rá, mire a pap felemelte a poharat, de nem ivott, a fénybe tartotta az arany folyadékot, és figyelte a csillogást benne, valóban, ők sem jutottak sokra a kezeléssel, ezért valami más módszer javasolt ez az én nagy tudású barátom, folytatta csöndesen, majd sietve ivott, letörölte ajkairól a habot, és elszántan folytatta a történetet, azt mondta, hogy a mély hipnózis lehet az egyedüli megoldás, le kell vinni Lilit hipnotikus transzba, majd vissza kell kísérni őt a képzeletében arra a tisztásra, hogy újra átélje a jelenetet, de ezúttal szabadítsa ki a nőt, és ez, ha sikerül, ez eltünteti ezeket a látomásokat.

A kocsmáros szemei elkerekedtek, majd meg is kérdezte, ez komoly, ezt valóban megcsinálták, mire a pap bólintott, igen, valójában ma, és itt, a faluban, a paplakban, mondta mélyet sóhajtva, semleges terep kellett, a barátom háza, ahova Lili járt a kezelésekre, nem volt jó, egy olyan helyen kellett a hipnózist elvégezni, ahova nem kötődnek korábbi élmények, és közel van a kiváltó okhoz, a baleset helyszínéhez, ami ugye pár perc járás a falutáblától, fel a hegyen, a nem is tudom, hányadik kanyar, így felajánlottam a paplakot. A mise után már ott vártak a templomudvaron, bekísértem őket, Lili lefeküdt a díványra, amin néha meg szoktam pihenni, a barátom pedig megrázott egy kis csengőt, egyszer kétszer, háromszor, és közben visszaszámolt, elhiheti, én magam is, a sarokban ülve, majdnem elaludtam, de aztán látom, hogy a nő szeme fennakad, és arca teljesen elsimul, na, ebből tudtam, hogy most már hipnózisban van, és a barátom szépen elmagyarázta neki, hogy most kikel a testéből, és elmegy a múltba, elmegy az úton, ki Siromból, ahhoz a kanyarhoz, ahol meglátta füstöt, ott bemegy az erdőbe, kiszedi a követ a földből, majd egyenesen az autóhoz sétál, ami persze ott vár rá, a fának nyomódva, és betöri az anyósoldali üveget, szép, alaposan kitördeli a szilánkokat, majd segít Ilonának kimászni, és aztán csak tartja őt, szorosan, fogja, ezúttal nem engedi el, nem engedi meghalni.

Apám, ez nem semmi, csóválta  fejét a kocsmáros, én aztán biztos nem mennék bele ilyesmibe, még a hátam is lúdbőrözik, csak attól, hogy hallgatom. A pap maga elé meredt, ujjai ráfeszültek a söröspohárra, a lényeg most jön, a rossz rész, mondta komoran, mert ekkor elkezdődött visszafelé a dolog, vissza kellett hívni Lilit, hogy sétáljon vissza az úton Siromba, a paplakig, a díványig, és szépen bújjon vissza  testébe, és ébredjen fel.

A kocsmáros értelenül meredt rá, majd kifelé intett, de sikerült, ugye, kérdezte, hisz láttam őt. A pap felnézett rá, majd bólintott, igen sikerült, mondta arcán furcsa grimasszal, mondhatjuk, hogy sikerült, a barátom felébresztette, majd kérdezte, hogy minden rendben van-e, mire ő kábán válaszolt, hogy igen, és hogy most nem látja Ilonát, és úgy érzi, helyreállt az világban az igazság, mire mind megkönnyebbültünk, és fél óra megfigyelés után a barátom visszament Gyarmatra, mint aki jól végezte dolgát, Lili pedig kikéredzkedett a mosdóba, de nagyon sokáig maradt benn, ezért gondoltam, megnézem, mi van, bekopogtam, semmi, ekkor szóltam, hogy mi van, nem válaszolt, ekkor már pánikba estem, képzelheti, mondtam neki, hogy bemegyek, és mivel erre se jött válasz, benyitottam, látom, hogy ott áll a tükör előtt, és az arcát tapogatja, majd csodálkozva felém fordul, és mondja, hogy segítsek neki, mondjam el, hol lakik.

Néma csend ült közéjük, hallgatták, ahogy a turisták a kocsmárosnénak magyarázzák hogy melyik úton jöttek Hollókőről, majd a kocsmáros erőt vett magán, megrázkódott, mint aki valami tehertől akar megszabadulni, no jó, de mit jelent ez, kérdezte hirtelen, mire a pap csak késve válaszolt, nem tudom, hiába kérdezgettem, hogy jól van-e, váltig állította, hogy minden rendben, csak a saját lakcímét felejtette el, ezért elmagyaráztam neki, erre ott hagyott, én meg idejöttem, mert most nem tudom, mit tegyek.

Nem értem, miért kellene tennie bármit is, nyilván furán viselkedik az ember egy ilyen hipnózis után, jegyezte meg a kocsmáros békítőleg, hagyni kell, hogy az élmény leülepedjen, ám a pap a fejét rázta, nem érti, nem erre gondoltam, mert én mástól félek, attól, itt kissé megakadt, mint aki nem is akarja kimondani, de aztán megindultak szavai, attól félek, hogy arról a tisztásról nem az jött vissza Lili testébe, akit vártunk, mire a kocsmáros felhorkant, micsoda, ezt nem értem, hogy volna már lehetséges az, hogy, de itt a pap csendre intette, mert már a turistákra figyelt, akik most épp azt magyarázták a kocsmárosnénak, hogy a falu határában egy nővel találkoztak, akik a betonúton ment kifelé a faluból, kezében egy benzineskannával, furcsállották is, gondolták, kifogyott a benzin a kocsijából, kérdezték, kell-e segítség, de nem válaszolt, mintha meg se hallotta volna őket, csak mosolygott és ment. 

vége 

Szólj hozzá!
2022. március 27. 12:35 - Valmont

Az idő egy radír

radir.jpg

Az idő egy radír, tisztára töröl mindent - hogy ezt a bombasztikus kijelentést megértsük és átérezzük, el kell menni egy öregotthonba, ott is arra a részlegre, ahol számkódos ajtón keresztül lehet csak belépni, és ott kell tölteni valamennyit az időnkből. Írástechnikailag releváció számomra ez és az ezt megelőző néhány szöveg, például a siromi pletykák egymásba fonódása, ugyanis azt hiszem, csak most, az ötven felé találtam meg azt a saját hangot, amit talán nem egyszerű olvasni, és ami a külső leírás, a párbeszédek és a belső lelkivilág külső ábrázolásából áll össze. Lényegében az objektív idő és a szubjektív, belső időérzet kevercséről van szó, és persze ez nem új dolog az irodalomban, az új talán az, hogy mindezt egy-egy hosszúra nyúló mondaton belül próbálom megvalósítani. Azt hiszem ez a fajta narráció, jó ritmusérzékkel egy nagyon dinamikus, ugyanakkor kellően elégikus szövetet alkot, és ha a pozíciókból való ki-be lépegetés nem válik fárasztóvá, akkor még képes visszaadni részben azt is, hogy miképp történnek meg az események valójában az időben.  

 

Az utolsó kérdés

 

Később persze az idő kiradírozott mindent, de tényleg mindent, azt is, hogy Csonka az öregotthonban látta viszont Simon Pált, és a férfi felidézte benne a majd negyven évvel korábbi rejtélyt, azt, ami beárnyékolta Csonka életét, hisz ő találta meg a testet, és a halála napjáig előtte lesz a srác csalódott arca, az az elszürkült fej, amin látszott, hogy sokkal többet, valami szebbet remélt a haláltól, mást.

Csonka a nőjét várta az öregotthon első emeletén, a jelkódos ajtó mellett, a falnak támaszkodva, Annuskát, friss kapcsolat volt, egy internetes társkeresőn ismerkedtek meg, és a férfi úgy vélte, így, hatvan fölött ez a nővér, ez a kissé fáradt tekintetű, kissé vaskos, de jó kedélyű asszony lehet még egy utolsó esély az életben, két váláson túl.

Miután beszálltak a kocsiba, és Csonka beindította a motort, a férfi végignézett a másikon, akin egy lila melegítőfelső volt, a haja maradt abban a szigorú kontyban, ahogy odabent hordta, és miközben szürke tekintetével a körmeit tanulmányozta jobb kezén, arra is volt energiája, hogy elállítsa rádiót, ami egyfajta tulajdonosi előjogokat jelzett Csonka autójában, aki ettől zavarba jött, és inkább megkérdezte, hogy mi a helyzet Simon Palival, elég ramatyul néz ki.

A nő meglepetten pillantott fel rá, majd bólintott, és mondta is, hogy az öreg teljesen elveszett, erősen demens, a hozzá hasonlók voltak az első emelten, és ide volt beosztva Anna is, egész nap rója a köröket, érted, de megállás nélkül, mint aki hajt valami, egyébként honnan ismered, kérdezte a férfitól, aki erre megvonta vállát, majd sebességbe tette a kocsit, és lassan kigördült a terepjáróval az öregotthon parkolójából, régebben, még a rendszerváltás előtt egymás mellett volt a garázsunk, mondta szűkszavúan, mivel még maga sem tudta, mit akar elmondani az egészből, nem tudta, Anna mennyit ismer Simon történetéből, és valahogy úgy érezte, nem lenne illendő megosztani az asszonnyal a dolgot, ha nem tud róla.

Már a városba vezető főúton jártak, és Anna közben elkezdett beszélni egy asszonyról, aki lopdossa a többiek zoknijait, felmalmozza őket a saját kisszekrényébe, úgy kell visszaosztani őket, persze fogalmuk sincs, melyik zokni kié, és ezért majd a rokonok lesznek dühösek, de ez meg kit érdekel, alig jönnek néhányan látogatni a káposztákat, mert így hívták az öregeket egymás közt, maga se tudta miért, már akkor elterjedt ez a csúfnév a demens bentlakókra, amikor idejött, tizennégy éve. Néha, mikor Csonka erős keze a tésztás fenekébe gyúrt, eszébe jutott, hogy milyen jó lett volna, ha akkor, negyvenévesen ismerkedik meg a férfival, amikor a teste még feszes volt, a szeme alatt nem lógtak ezek a táskák, ahogy a bőrredők se az alsókarján, de az időnek persze nem lehet parancsolni, az időt nem lehet visszafordítani, tűnődött most, míg a zoknikról magyarázott, ám ekkor Csonka fejéből előjött a gondolat, amit ki akart mondani már a parkoló óta, én találtam meg a fiát annak idején.

A férfi oldalt nézett, mintegy felmérte Annát, hogy elmondhatja-e neki, aztán valamiért úgy ítélte meg, igen, négy hónapja voltak együtt, két öregedő ember, számtalan lelki sebbel, de viszonylag jól működött a kapcsolat, még a szex is élvezetes volt a maga komótos, kimért és nagyon konzervatív módján, ám talán ez volt az első olyan pillanat, hogy a férfi mérlegre tette a nő megbízhatóságát, végül folytatta, emlékszem, február volt, nagyon hideg, még majdnem sötétben mentem ki a garázssorra, a város szélén, tudod, a cigánytelep előtt, emlékszem, nagyon vörös volt a hajnal, a nap mintha vérben úszott volna, biztos amiatt maradt meg a fejemben, hogy az történt aznap, és amikor már megállította az autót a garázs előtt, már akkor látta, hogy a Simoné, a Simon garázsa, ami az övé mellett volt, résnyire nyitva van, az ajtó egy hívogatóan sötét hasadékot mutat felé, és mivel amolyan köszönök meg néha beszélek vele, de egyébként semmi különös viszonyban voltak Simonnal, gondoltam ránézek, mondta most, hogy mi a helyzet, hátha feltörték vagy valami, kerítéseket csinált maszekban Simon, néha ott tartotta a vasat, könnyen megeshetett, hogy valaki felnyomta érte a garázst, de nem, nem ez volt a helyzet.

Közben beértek a városközpontba, meg kellett állniuk egy piros lámpánál, és itt Csonka monológja is elakadt, persze e fejében tovább haladt, mert eszébe jutott, hogy ott, akkor, évtizedekkel ezelőtt, a garázs előtt állva a hidegszagú reggelen, a dércsípte hajnalon, megfordult fejében, hogy talán elvehetne egy-két dolgot ő is, amit  tolvajok otthagytak, akkoriban még nem ment jól a Csonkának, később kezdett el vasazni, azután, hogy Simon kölcsönadott neki, és ebből felfutott a vállalkozás, az, amiből jutotta két lakásra Pesten a gyerekeknek, másik kettőre a volt feleségeknek, a Toyota Hiluxra, amiben most ülnek Annácskával, a whiskygyűjteményre, meg ilyenekre, de akkor még szegény volt, és talán emiatt lépett be az ajtón, szélesre tárva a rést, hogy a gyenge fény megmutassa odabent, a nagy halom rúdvasak és az idomvasak közt azt, amit nem kellett volna látnia senkinek, mert Simon fia még csak húsz éves volt, és egy húszéves test a legcsúnyább, a legreménytelenebb látvány egy kötélen lógva, olyan, mintha erőszakot követnének el a fiatalság avagy inkább az idő ellen.

És akkor valamiért eszembe jutott a Lány, mondta Csonka, mire Anna összevonta még mindig szépen ívelt szemöldökét, milyen lány, zöld van, intett felfelé, mire Csonka elindult, ja persze, te akkor még nem éltél itt, biccentett, mindenki erről beszélt, még a hírekbe is bekerült egyszer.

A nevére Csonka már nem emlékezett, csak úgy gondolt rá most, hogy a Lány, de az újságbeli képe még rémlett neki, barna hajú, finom arcú kiscsaj volt, talán tizennyolc éves, igen, akkor érettségizett volna, de eltűnt, érted, a téi szünet után egyszerűen a föld nyelte el, a gimnáziumból ment hazafelé, a hegyen laktak, a város felett, az erdő mellett, és egy rossz betonút vezetett a házhoz, a lakótelepnél még látták, egy öregasszony jó személyleírást adott róla, kék márványfarmer, szürke dzseki, piros sapka, ami alól kivilágított szőke haja, és a hátán egy lila táska, ezt külön kiemelték az újságcikkekben, hogy ezek az ismertetőjegyek, de a táska volt a legfontosabb, mert a nyomozók szerint, ha elrabolták, akkor nem bajlódtak a táskával, egyszerűen kidobták az út mentén, és ez nyom lehet, jel, hogy merre vitték. Szóval valamiért bekattant neki a Lány, akit már egy hónapja keresett az egész város, és azt gondoltam, itt van valami kapcsolat, van valami rejtély, érted, nézett a nőre, míg befordult a háza felé vezető utcába, majd elengedett egy babakocsit toló anyukát, de persze az ember agya ilyenkor jár, gondol mindenfélét, mert pánikban van, mert halottat találni azért nagy dolog, olyan, mint egy nagy halom pénzt találni, és az ő esetében ez pontosan így is volt, hisz ezután kapta a kölcsönt Simontól, nem beszéltek sokat, nem volt semmi részletezés, elmondta neki aznap, amikor Simon eladta valakinek a garázst, ami a történtek után logikus volt, elmondta utána ott, az utcán, hogy kell neki ennyi és ennyi, és másnap Simon elküldte neki az egyik munkással egy skálás szatyorban, ilyen könnyedén ment.

Nem próbáltad levágni, kérdezte Anna némiképp nyugtalanul, de látszott rajta, az agya máshol jár, valami az eszébe jutott, még nem mondta ki, talán ki se fogja mondani, és Csonka csak a fejét rázta, nem úgy nézett ki a srác, hogy ilyesmi eszembe jusson, de persze odamentem hozzá, és megfogtam a kezét, ami lelógott, jéghideg volt, és aztán kerestem, hátul, a munkapadnál valami ollót vagy sniccert, mert nem jött a fejembe, hogy átmenjek a saját garázsomba ahol persze lett volna, de ilyenkor az ember feje nem úgy jár, ahogy azt elvárnánk, kavarognak a  gondolatok, a kombinációk, főképp, hogy meglátta hátul, az egyik olajoshordó előtt azt, amit nem kellet volna látnia, amit aztán átvitt a saját garázsába, és csak utána ment ki a kocsihoz, hajtott le a Kővár utca sarkára, ahol is volt egy utcai telefonfülke, mert akkoriban még persze nem voltak mobiltelefonok, és kellett aprót is keresnie, hogy fel tudja hívni a rendőséget, a rendőrség miatt nem akartam amúgy se megbolygatni a helyszínt, mondta Annának, szóval megnéztem a pulzusát, de amúgy ha abba az arcba nézett, már abból látta, hogy nincs benne élet, el volt nyílva szeme, és mintha folyamatosan rá figyelt volna.

Szörnyű lehetett, drágám, nyúlt ki Anna a férfi sebváltót tartó kezéért, ekkor leparkoltak a ház előtt, és Csonka leállította a motort, de még nem volt kedve bemenni, nem, valamiért  jobb volt most itt az udvaron, a jármű ismerős, bőr és műanyag illataiban ülni, a zárt térben, mintha ez a vas héj megvédené őket mindentől, például az emlékektől, attól, amit jó fél órája tett, mikor a falnak támaszkodva észrevette Simon Palit, aki ki tudja hányadik körét rótta, azonnal megismerte a tömzsi alakot, az erős állat, a vizenyőskék szemeket, ezeket a hajdan oly élénk, ravaszul csillogó szemeket, mert nagy spíler volt az öreg, mondta Annának, tudta keverni a kártyákat, meg nagy szoknyabolond, de most már vége, igen, bólintott az asszony, az egyik legnagyobb káposzta, és akkor ismét előjött benne valami, néha azt se tudja, hol van, bár mondjuk ez érdekes, mert nagyon ritkán, de vannak tiszta pillanatai.

Ám Csonka már nem figyelt rá, mert benyomultak a kocsi belső terébe a saját emlékei, a fél órával korábbi idő, ami minden perccel egyre távolabb került tőle, hogy majd egyszer olyan iszonyatos messzeségbe sodródik, mint az a régi hajnal, de  most még friss és részletes volt az emlék, ellökte magát a faltól, odament Simonhoz, mert tudta, még van jó öt perce, Anna épp mosdatott egy öregasszonyt, így van még idő, megálltam előtte és ráköszöntem, és azt hiszem megismert, remegett a keze, mint a fene, motyogta most a nőnek, de kezet fogtunk, és mondta is a nevemet, á, Csonka úr, hogy szolgál az egészsége, mondta Simon és haloványan elmosolyodott, majd zavartan körbenézett, maga is itt, kérdezte, mire Csonka hátrébb lépett, dehogy, dörmögte, csak beugrottam az asszonyért. A nőért mi, biccentett Simon és most már szélesen vigyorgott, dévajul, melyik nőért, mert gondolom, sok van, magának mindig sok volt. Csonka csak legyintett, ugyan már, ne vicceljen, inkább úgy mondanám, sokat keresgéltem, de mindig rossz lóra tettem, de már látta, hogy Simon elnéz a válla fölött, majd amikor visszafókuszált rá, akkor ismét megkérdezte, maga is itt, Csonka úr, és ismét kinyújtotta felé a kezét, és talán ez, ez a hiábavaló és buta ismétlődés, az teljes elmerülés az ismétlődő időben, az, hogy Simon így beleragadt a saját idejébe, és már nem lehet onnan kirángatni, az idegesítette fel Csonkát annyira, hogy közelebb lépett hozzá, egész közel a savanyú szagú fülhöz hajolt, az izzadságtól szagló sárga hajcsomók mellé, és belesúgta a szőrös fülbe, a hátizsák még mindig nálam van, majd hozzátette, hogy biztosra menjen, tudja, amit a garázsban találtam, amikor a fia megölte magát, és ami miatt annyi pénzt adott kölcsön, bár soha nem kérte vissza.

Igen, néha egész tiszta, erősítette meg Anna, és most eszembe is jut, mit mondott a múltkor, de nem igazán értem, miért, folytatta, majd várakozásteljesen a férfira nézett, aki a kormánykereket bámulta, majd megkérdezte, mit mondott, mire Anna felidézte magában a pillanatot, ami talán két hete lehetett, vagy nem is, múlt szerdán, a nappalok összefolynak, főképp ha olyan öregekkel dolgozunk, akik számára az idő, az óra mint olyan nem létezik, magyarázta Csonkának, akik azt se tudják, milyen nap van avagy milyen év, lassan már én is kezdem úgy érezni, hogy nem számít, de mindegy, bementem a szobájukba, hárman vannak ott férfiak, Kovács úr naphosszat egy széken ül, a fal mellett, és a vele szemben lévő tévét bámulja, bár a tévé nincs bekapcsolva, Kránics, a volt igazgató, az kimegy már reggel a társalgóba, ott leül egy asztalhoz, nézi az asztallapot, majd tízpercenként feláll, odajön hozzánk, nővérekhez, mesélte Anna mosolyogva, és megkérdezi, hogy mennyi az idő, és hogy mikor lesz ebéd.

Látod, mégis fontos nekik az idő, jegyezte meg erre Csonka kedvetlenül, majd kihúzta a kulcsot a gépkocsi testéből, de még mindig nem szállt ki, hátradőlt az ülésen, és úgy hallgatta a nőt, lehunyta a szemét, és szinte ott volt vele a szobában, ágyaznom kellett, és Simon meg persze Kovács úr voltak bent, Kovács úr bámulta a tévét, a Simon meg az ágyán feküdt, de megkértem, kelljen fel, új lepedőt kell húznom, erre felállt, és bement a fürdőbe, felkattintotta a villanyt, és mivel nagyon csöndben volt, utána mentem, ott volt, és bámulta magát a tükörben, és esküszöm neked, teljesen az eszénél volt, mert nézte magát, sírt, és azt mondta a tükörképének, hogy én vagyok az oka, érted, ezt ismételgette, hogy én vagyok az oka, és Anna ekkor inkább behúzta a fürdőajtót, nagyon halkan, hogy ne zavarja meg az öregembert, és megcsinálta az ágyat, majd délutánra el is felejtette a jelenetet, mert persze ilyen szívbemarkoló dolgok minden nap akadtak odabenn, és ha nagyon beleéli magát, ha nagyon megsajnálja ezeket a káposztákat, hát arra rámenne az egészsége.

Ezt mondta, kérdezte most Csonka nyugtalanul, majd megrázta a fejét, tényleg ezt mondta, amire Anna nem szólt, csak bólintott, majd mégis kimondta, ezt.

De hát mire értette, kérdezte inkább magától Csonka, és persze igazából azt akarta kérdezni, hogy ki hagyta ott a garázsban a hátizsákot, amiben füzetek voltak, és könyvek, meg egy piros, cipzáras tolltartó, abban egy félig elkoptatott, kék színű, illatos radír, amit a Lány annyira szeretett szagolgatni matekórán, azokban az unalmas percekben, mikor az idő elnyúlt, és szétfeszült és kisimult előtte, azt sejtetve, hogy még rengeteg van belőle.

vége

Szólj hozzá!
2022. március 10. 21:08 - Valmont

Kő alatt lapuló kígyó

Ez a történet szervesen összefügg egy másikkal, annak a kifejtése, lezárása. A szövegben megjelenő narráció írásakor a fejemben volt a tavalyi év egyik legerősebb audiovizuális élménye, a Midnight Mass, abból is a pap monológja, melyben elbeszéli a sajátos átalakulásának történetét. Nagyon nagyra tartom Flanagan rendezéseit, azt gondolom, hogy ezt a fajta dialógusos, magas érzelmekkel játszó horrort próbálom én is írni. 

 

 

Azt mondják, hogy maga mászott ki a kocsiból, majd eltántorgott az útkereszteződésig, itt találták meg, a Jézus-szobor alatt fekve, olyan volt, mint egy újkori szent, egy csupa vér és seb mártír, tűnődött Sárosy, miközben Ronit nézte az ajtóból.

Ingatlannindzsának kell lennetek, mondta épp az újoncoknak Roni, ki kell fejlesztenetek egy hatodik érzéket, hogy rátaláljatok a gyengéjükre. Körbefordult, lazán, fesztelenül, fekete öltönyében, fehér, kigombolt ingjében, arcán azokkal a borzalmas forradásokkal, amiket  a szilánkok és a másik autóból kiszakadó motor fémrepeszei, a halál akaratos fullánkjai okoztak, majd rámutatott a hozzá legközelebb ülő lányra, aki előző nyáron érettségizhetett, és még szinte gyereknek tűnt. Az ügyfél kedveli a szép fürdőszobákat?, kérdezte tőle, hát akkor oda vigyed, ahol nem rozsdacsíkos a kád, majd egy idősebb fószer felé fordult, akit bizonyára nem olyan rég rúgtak ki munkahelyéről, valami kisvállalkozásból, ahol már évek óta nem ment annyira a meló, hogy eltartsa a teljes gárdát. A kedves vevő a kertben akar piknikezni? szegezte neki a kérdést, akkor mutass neki zöldterületet, nem baj, ha zsebkendőnyi, a lényeg, hogy csillogjon a napfény azon az istenverte gyepen.

Akkora benne az élni akarás, mint egy szuperhősben, tűnődött Sárosy, és lassan beljebb lépdelt a terem belseje felé, igen, ő a mi saját szuperhősünk, tette hozzá elégedetten, majd beült az egyik asztal mögé, mert emlékszem, az orvosok először azt mondták nekünk, nekünk, hisz mi vagyunk a családja, más nincs neki, mi voltunk azok, akik bementünk másnap reggel a kórházba, azt mondták, hogy csoda, hogy túlélte az éjszakát, és a következő huszonnégy óra kritikus lesz, de jók a kilátások, mert úgy tűnik, van Roniban valami belső erő, valami fényes, csillogó akarat, ami veszettül kapaszkodik az életbe.

Az ingatlaneladás háború, szögezte le most a sebhelyes arcú, furán sántító negyvenes férfi. Harc az eladó és a vevő közt. Mindketten terveket szövögetnek, le akarnak csapni a másik gyengéire, ki akarják használnia az előnyöket és a hátrányokat. És ebben a folyamatban mi vagyunk azok a követek, akik mindkét oldalnak dolgoznak, hozzuk és visszük a híreket, és, felemelte mutatóujját, ha kell, befolyásoljuk az információt, megdolgozzuk, átfestjük egy kicsit, mielőtt átadjuk címzettjének. Lehorgasztotta fejét, és szinte magának motyogta zárásképp, ami nem egyenlő azzal, hogy hazudunk.

A teremre csönd ült, és Sárosy elmerült az emlékképeiben, most az jutott eszébe, amikor az ágyban fekvő, szinte teljesen átkötözött Ronit először megpillantotta, a bal lába fel volt emelve, súllyal kihúzatva, hiába, mert sose jött rendbe, de nem is ez volt az érdekes, hanem a szabadon hagyott szempár, a tekintete, amiből valami új, különös, intenzív tűz sugárzott, amibe beleborzongott, és most is enyhe viszolygás kélt benne, ahogy felidézte a pillanatot, mikor tekintetük egybekapcsolódott, mert úgy érezte akkor, hogy elveszik ebben az égető figyelemben, ami mintha átlátna rajta, mintha a lelke mélyéig fúródna, mintha mindent tudna róla. Talán e tekintet a magyarázat arra, hogy gyógyulása után Roni lett a legjobb értékesítő az irodában, sőt, az egész megyében, és háromszor vitte el a céghálózat Év Ingatlanosa díját, ami egyedülálló teljesítmény a kelet-európai régióban, beleértve a lengyeleket is, ahol azért több ezer fős állományról beszélünk.

Mára ennyi, intett most kezével elbocsájtóan Roni, alapozásnak ez elég lesz, úgy menjetek haza, hogy végiggondoljátok, amit mondtam, és holnap reggel, mikor a tükörbe néztek, lássátok ezt az ingatlannindzsát, és látni akarom majd én is bennetek, amikor bejöttök, látni akarom a sikeres értékesítő kisugárzását, ami ott van minden emberben, mélyen, de ott van.

A nyolc újonc felállt, összeszedték cuccaikat, a céges jegyzetfüzeteket és a logós tollakat, és lassan kivonultak a teremből, halkan beszélgetve, mintha félelemmel átszőtt tiszteletből nem akarnák zavarni a pad szélének támaszkodó, maga elé bámuló Ronit, akit végül Sárosy torokköszörülése vert fel tűnődéséből. Nem valami nagy szám ez a mostani krú, mondta Sárosy, mire Roni ráemelte tekintetét, amit a másik nem sokáig bírt elviselni, inkább  a padot nézte, a srác a falnál viszi valamire, jött a válasz, meg talán az idős hapsi, de a többi valóban nem sokáig lesz velünk. Csend állt közéjük, végül Sárosy összeszedte magát, és kibökte, van itt egy problémás eset, amiatt jöttem.

Roni elrugaszkodott a padtól, és a terem közepén kialakított kis térbe bicegett, majd állát megemelve figyelt, mintha levegőbe szimatolt volna, de várta is közben a másik magyarázatát, és ezért Sárosy folytatta, szükségünk lenne a tanácsodra, vagy inkább a támogatásodra, a srác teljesen ki van akadva az ingatlanban kialakult helyzet miatt. Az irodámban vár minket.

A tanács ingyen van, menjünk, biccentett Roni, mire Sárosy kikászálódott a padból, majd hátra-hátranézve megindult, kiment a teremből, elsétált az adminisztrátorok helyisége mellett, intett Marikának, aztán átvágott a kis konyharészen, ketten az újoncok közül épp a kávégéppel babráltak, hosszan kell nyomni a nagyobb gombot, mondta nekik, majd kinyitotta Roni előtt a folyosóra nyíló ajtót, aminek a végében látszódott az ügyféltér, ahol Kerekes és Zsófi vevőkkel tárgyalt, és végül jobbra fordult, ahol a kanyar után a saját irodája volt, az ajtó mögött az ijedt kisegérrel, Harkállyal, aki alig két éve volt a cégnél, és Sárosy még mindig nem tudta megállapítani róla, hogy jó ingatlanos-e vagy csak pokolian szerencsés. Ebben a bizonyos ügyben egyik feltevés sem állta meg helyét.

Magas, csontos fiatalember volt ez a Harkály, az arcán mindig egy gyomorfájós grimasz honolt, meg egy vékony bajuszféle is feketéllett, azt babrálta, dörzsölte most mutatóujjával, miközben a sarokba nézve előadta nekik a ház történetét. Egy hónapja kaptam meg, és eddig alig volt rá érdeklődő, kezdte. A hajdani tulajdonos, egy kisöreg meghalt, ez is milyen már, mesélte némiképp méltatlankodva, megvette, aztán rá kis időre holtan találták az ágyában. Sárosy beült az íróasztal mögé, Roni pedig a falnak támaszkodva hallgatta a lassan kibontakozó elbeszélést. Egy távoli rokon Németországból az egyetlen örökös, tőle jött a megbízás. Három megmutatásom volt, és még kétszer jártam kint, egyszer fényképezni, és egyszer mert a szomszédok hívtak, hogy égve hagytam a villanyt, itt Harkály felnézett Ronira, aki a fényes, fekete cipője orrát bámulta, és témánál is vagyunk, mert esküszöm, hogy nem hagytam égve. Zavartan fészkelődött, de valahogy benne akadt a szó, és Sárosynak kellett kisegítenie, úgy tűnik, kísértet van a házban, mire Roni felkapta a fejét, micsoda, kérdezte halvány mosollyal, és erre már Harkály is összeszedte magát, igen, mondta, éreztem az elejétől fogva, hogy valami baj, van, de az utolsó alkalommal, mikor kimentem a villany miatt, estefelé, akkor konkrétan láttam is.

Várjunk csak, emelte fel Roni a kezét, mit éreztél eleinte. A kérdésre Harkály mély levegőt vett, majd kiszakadt belőle az egész. Beszélt arról, hogy furcsa, bizsergető érzés volt belépni az félhomályos konyhába, és aztán, mikor a képeket csinálta, szélen, a befogott látvány szélén minduntalan egy sötét folt volt, eleinte azt hitte, az objektív hibája, kiment az udvarra, ám ott nem jött elő a jelenség, csak a házban, és ha levette a szeme elől a gépet, mert ők ugye nem telefonnal, hanem komoly kamerákkal dolgoznak, a minőség miatt, akkor a dolog folytatódott,   mindig csak a szeme sarkából látta, de volt ott valami, és aztán a megmutatások alkalmával is ott volt. Később ez a fekete folt aztán eltűnt, és a háta mögé került, akkor már olyan érzése volt, mintha konkrétan valaki lenne mögötte, mintha valaki ellenségesen, mint egy betolakodót figyelné hátulról, és a vevőkön is érezte ezt, mondta rekedten, abszolút meg voltak zavarodva, feszengtek, meg nyugtalanok voltak, és mielőbb túl akartak lenni rajta, ki akartak menni, mintha büdös lenne a házban, pedig semmi baja nincs, tégla, csak a hátsó, fészer rész vályog, de az se vizesedik.

Itt egy kis szünetet tartott, mire Roni megjegyezte, mit volt az, amit láttál akkor, amikor kimentél a villany miatt. Harkály bólintott, igen, ez volt a legdurvább, szóval bementem a házba, és a konyhában égett a villany, mert ugye egyből oda lépünk be, de nem is ez a lényeg, hanem hogy jobbra, a szobában mintha mozdult volna valami.

Megcsóválta fejét, nem vagyok egy ijedős gyerek, de azért elhihetitek, hogy berezeltem. Végül kiáltottam, hogy van itt valaki, majd be is mentem, és felkapcsoltam a villanyt.

És volt ott valaki, kérdezte Roni kissé gúnyosan, de Harkály ezt észre se vette, buzgón folytatta, nem, ott nem, de szemben, az ablak üvegén láttam tükröződni magam, és azt is, hogy mögöttem, a konyhában egy fekete alak áll.

Egy mi?, kérdezte Roni derűsen. Harkály széttárta karját, nem tudom megmagyarázni, olyan volt, mintha füstből lett volna, de ember formája volt, ott állt mögöttem, pár méterre, és esküszöm, hogy engem bámult. A főnöke felé fordult, aki együttérzően bámult rá, és most már neki mondta, elhiheted, hogy megállt bennem az ütő, teljesen ledermedtem.

Elhiszem, bicccentett Sárosy.

És aztán mi történt, kérdezte Roni türelmetlenül. Harkály visszafordult felé. Nagyon lassan, mint aki álomban van, megfordultam. Persze nem volt ott senki. Gyorsan leoltogattam a villanyt, és kisprinteltem a házból, majd becsuktam az ajtót. Intőn, mintegy figyelmeztetve őket felemelte mutatóujját, de végig, amíg ezt történt, ami nem volt, csak saccperkábé pár másodperc, noha nekem ötven évnek tűnt, végig azt éreztem, hogy az a fekete ember ott van mögöttem, engem figyel, és baromira dühös.

Elhallgatott, és segélykérőn Sárosyra nézett, akit intett neki, hogy ennyi elég lesz, majd felállt, és Ronihoz sétált, a vállára tette a kezét, szeretném, ha átvennéd azt a házat Harkálytól, mondta halkan. A sebhelyes arcú férfi sokáig, komoran összpontosított maga elé, talán valami megérzés uralkodott el rajta, vagy csak a történet különös, komor fordulatain tűnődött, végül megvonta vállát, éppenséggel átvehettem mondta, úgyis csak a Cserhát vendéglő van most nálam, és ott már szerződés előtt álltunk, mire Harkály a kopott, kissé bő öltönye belső zsebébe nyúlt, és kirakta a kulcscsomót az asztalra, majd elővette mobilját, átküldöm a címet. Nem kell, szólt rá Roni, amitől megakadt a mozdulat a fiatalember ujjaiban, meg fogom találnia a házat, csak azt mond meg, hol van.

Siromban, mondta most Sárosy, és a szó ott függött köztük, mintha senki nem tudná vagy akarná kommentálni, végül Roni elvette a kulcsot az asztalról, és kiment, az ajtóból még intve nekik, estefelé ránézek a házra, mondta gúnyosan, hátha megint úgy hagytad  a villanyt.

Harkány felált, utána akart menni, és mondta is, én nem mennék oda este, de Sárosy a vállára tette a kezét, és ez visszatartotta. Az idősebb férfi az ujjai alatt finom remegést érzett. Ülj le, mondta neki szelíden, majd az ajtóhoz ment, és becsukta, szereted a whiskyt kérdezte, nem is nézve Harkályra, aki nagyot nyelt, inkább a pálinkát, válaszolta, mire Sárközy a fejét rázta, a pálinka a hülyegyerekeknek meg a parasztoknak való, egy igazi üzletember whiskyt iszik, ezt jegyzed meg. Visszaült az asztalához, az alsó fiókból két vastag falú, négyszögletű poharat és egy borostyánszín palackot vett elő, lecsavarta a kupakot, és kitöltötte az italt, ami most mint valami ódon kincs csillogott a poharakban az éles lámpafényben. Harkály kinézett az ajtó üvegén a folyosóra, szabad ezt, kérdezte, mármint munkaidőben, mire Sárközy bólintott, én vagyok a főnök mondta, azt szabad, amit én mondok, azzal felemelte  a poharát, megvárta amíg Harkály is ugyanígy tesz, és összekoccintották az üvegeket, majd az idősebb kortyolt az italból, megborzongott. Aztán még mindig a fiatalembert figyelve így szólt, hagy meséljek el valamit Roniról, amit még senkinek nem mondtam el.

Eközben Roni hazament. Leparkolt a város széli háza előtt, bement a viszonylag jó állapotú ingatlanba, jó lábára helyezve súlypontját megállt az előszobában, a cipőszagban, és figyelte a csöndes tereket, majd lassan, nehézkesen kibújt a cipőjéből, levette az öltönykabátját, a konyhába sántikált, és kinyitotta a nagy hűtőt, mely egy palack víztől eltekintve egészen üres volt, ivott belőle, majd visszatette, végül a nappaliba ment, melynek az ablakai az útra néztek, ahol néha megnyugtatóan elhúzott egy autó. Fáradtan betelepedett a nagy fotelbe, és csak ült ott, mereven figyelve az ablakon túli világot, persze közben gondolkodott, később lehunyta a szemét, de nem aludt el, ahhoz túl feszes volt a tartása.

Bizonyára hallottál arról, hogy öt éve milyen súlyos balesete volt Roninak, kezdte Sárosy. Szurdokpüspöki felé, egy útkereszteződésnél találták meg, a Jézus-szobor alatt fekve, frontális ütközés, a másik kocsi sofőrje részeg volt, harminc méterre beleállt fejjel a földbe a tarlón, nem maradt arca a részeg állatjának. Roni túlélte, de félig már halott volt, mikor odaért egy helyi gazda. Túlélte, és később nem beszélt senkinek a cégen belül a balesetről, és amúgy se kutyája, se macskája, korábban sok nője volt, de a baleset után semmi, érted, mint aki szerzetesi fogadalmat tett. Sárosy elgondolkodva forgatta italát a poharában, majd a fiatalemberre nézett. De három éve, a karácsnyi partin nekem mondott valamit. Az igazi Roni.

Jó kétórás merev meditáció után Roni felállt, kiment a vécébe és vizelt. Megnyomta a billenőkart, és sokáig bámulta, ahogy a kerámia alján forog és örvénylik a víz, láthatólag tetszett neki. Amikor a hullámok elültek, fehér, az öltönynadrágjához semmiképp nem illő edzőcipőt húzott, felülre pedig az öltönykabát helyett egy széldzsekit vett, bár odakint esténként még hideg volt, sőt, éjszakára fagyott mondtak a hétvégre, noha ezt ő nem tudta. Kisántikált a házból, beszállt az autóba, majd elindult. A rádiót nem kapcsolt be, nem dúdolt magában, mereven bámulta az utat, precízen, takarékos mozdulatokkal vezetett, betartva a sebességhatárokat, figyelve a jármű képességeire és a terep adottságaira.

Micsoda, kérdezte Harkály, mi az hogy az igazi Roni, mire Sárosy megrázta fejét. Nem tudom neked pontosan elmagyarázni, mondta neki, és nem vagyok benne biztos, hogy értem, mi folyik itt, csak hallgasd meg. Kis szünetet tartott, majd felmutatta az italát. Tudnod kell, hogy Ronival mi azelőtt nagyon sokat piáztunk, egy-egy sikeresebb hét után, csikó korunkban, lementünk a Kalózba, és vedeltük a whiskyt, már akkor is tudtuk, mi a jó. De miután összerakták a kórházban, ezek a dolgok elmaradtak, olyan lett, amilyennek már te is ismered, mindig komor, fegyelmezett, zárkózott, és én azóta nem láttam inni, megjegyzem, enni se. Sárosy furán elmosolyodott, mint akit zavar, amit mondania kell, szíve szerint maga is szinte nevetne rajta, de mégis ki kell mondania. Az a lényeg, hogy akkor, a karácsonyi bulin hoztam neki egy pohár jó malátawhiskyt. Nézett rám, azzal a sötét tekintetével, amitől a hátadon is feláll a szőr…

Harkály itt bólintott, ja, tényleg úgy néz. A másik ettől kizökkent, de csak egy másodperce, majd intett, a lényeg, hogy végül elvette a poharat, és azt mondta, te akartad, ezt mondta, kissé fenyegetően, és megitta. Csönd állt be közéjük, amit Harkály tört meg, előtte már járt a lába a lába az aszal alatt, kivehetetlen ütemet vert, mi történt aztán, kérdezte.

Alkonyodott, mikor beért Siromba. Megállt a keskeny híd után, az első háznál, kiszállt, de a motort úgy hagyta. Kutyaugatás és csípős füstszag jött elé, valahol szeméttel fűtöttek, aminek aromái megrekedtek a falu völgyében, a szmogszerű ködből csak a bíbor napfény utolsó sugaraival megvilágított templomkupola emelkedett ki. Roni nyolc percig bámulta a házakat, az utákat, melyek előtte, és az út enyhe lejtése miatt egy kissé alatta terültek el, majd visszaült az autóba, és határozottan elindult, végig a Kossuth utcán, letért egy mellékutcába, melynek a végén megállt a patakparton, egy terebélyes fűzfa előtt. Az út másik oldalán ott volt ház.

Először semmi nem történt, folytatta Sárosy vontatottan, beszélgettünk mindenféléről, üzletről főképp, de láttam rajta, hogy lassan beüt az alkohol, nyilván elszokott tőle, meg amúgy egész este nem evett semmit, pedig abban az évben nagyon jó kaja volt. Emlékszem, kaviárt is adtak, hozzá kis, hűtött  fémkupicában vodkát, meg persze pezsgő is volt. Elmélázott, vagy az időt húzta, de aztán Harkály hátradőlt, amitől megcsikordult a széke, és Sárosy felriadva így folytatta, szóval éjfél körül Roninál beütött a pia, és hirtelen elkezdett beszélni. És tudod olyan volt, miközben beszélt, mintha félne valamitől. Igen, olyan volt, bólintott. És mit mondott, kérdezte a fiatalember türelmetlenül. Sárosy ránézett, a tekintet nagyon öreg volt. Azt mondta, hogy míg a Jézus-szobor lábánál feküdt a sötétben, és lassan elvérzett és haldoklott, a szobor mögül elősiklott valami, jobb híján egy kígyó, és becsúszott a száján, és hogy most is itt van benne.

Roni kiszállt a kocsiból, átsántikált az úton, majd zsebébe nyúlt, elővette Harkály kulcscsomóját, és a legnagyobb darabbal róla kinyitotta a kaput, ami kissé nyikorgott. A szomszéd ház tornácán világosság gyúlt, az előszoba függönyét valaki elhúzta. Roni intett a kifelé kukucskáló sziluettnek, de aztán már ismét az előtte lévő épületre koncentrált. Csöndes és sötét volt. Úgy tűnt, mintha várt volna rá. Semmi nem mutatta, hogy van valaki odabent, de az ablakok mögött elterpeszkedő sötétségben fura formák keltek életre, lassan gomolyogtak, tekergőztek, akár kígyók egy sötét gödör alján. Roni mély levegőt vett, majd a bejárai ajtóhoz ment, sérült lábát szinte húzta maga után, kikereste a karikán a beleillő kulcsot, és kinyitotta.

Úgy érted, kérdezte Harkály izgatottan, hogy Ronit valami megszállta. Sárosy megvonta a vállát. Nem tudom, ahogy ott ültünk az asztalnál, és néztem őt, nem úgy tűnt, mint aki szenved. Elmondta azt is, hogy sokkal erősebbnek, határozottabbnak érzi magát azóta, hogy. Kereste a kifejezést emlékeiben, majd így folytatta, hogy ketten vannak, igen, így fogalmazott, és azt is mondta, hogy neki ez így jó, nem érzi veszélyben magát, sőt, erősnek érzi magát. Sárosy felemelte a poharat. Azért tudott beszélni minderről aznap este, mert azt, ami benne van, azt az alkohol elkábította. Csak ezért.

Odabenn elhagyott helyekre jellemző poros, kissé sós levegő fogadta. Keze automatikusan nyúlt a villanykapcsoló felé, de aztán a mozdulat megtört. A nagy konyhában, ahova jutott, félhomály volt, a mind sűrűbb alkonyat eluralkodott a belső tereken, és a tárgyak körvonalai szétfolytak szeme előtt. Az ott egy asztal volt, előtte székek, amin megtámaszkodhatott, a sarokban masina, mellette egy karosszék és dikó, de az a másik sarokban egy szekrény vajon, avagy valami más áll ott? A ajtó megnyikordult mögötte, noha nem volt huzat. Roni megfordult, és finoman becsukta, aztán szembenézett az árnyakkal.

Nem csak ugratott, kérdezte tőle a fiatalember kétkedő hangon, nem csak egy átverés ez az egész dolog?

Nem tudom, vonta meg vállát a főnöke. De mondjuk az is tény, hogy a baleset után lett Roni kurva jó ingatlanos, mert előtte velem volt egy szinten, de aztán, aztán mindent képes volt eladni, mint aki a vevő lelkébe lát, érted.

Igazából csak egy árny volt az épületben. Egy dühös, sötét akarat, a ház előző lakója, aki csak rövid ideig volt tulajdonos, de most annál inkább  ragaszkodott e helyhez. Roni a jobb oldali szobába ment, amit faluhelyen tisztaszobának hívnak, de ezt ő nem tudta, körbefordult, és lehunyta szemét. Már majdnem teljesen sötét volt a helyiségben, csak az útra néző ablakon szűrődött be némi fény. A lény abban a pillanatban csomósodott össze fekete árnyalakká mögötte, amikor odakinn az utcán rebbenve felgyúltak a hideg fényű lámpák. Roni ekkor kinyitotta a szemét, és megfordult.

Azt is mondta, folytatta Sárosy, hogy ha leszáll a sötét, ha bealkonyodik, ez a dolog erőre kap benne, és átveszi az uralmat. Napközben is érzi, mert például nem tud beszélni róla, nem hagyja, amikor el akarja mondani valakinek, elszorul a torka, mert az a dolog résen van, figyel, éjszaka viszont teljesen átveszi az uralmat. Ez kemény, jegyezte meg Harkály, mire Sárosy azt mondja, ja, kemény. Aztán ivott.

Minden nagyon gyorsan történt. A sötét folt előtte mozdulni se bírt, mert a férfi megragadta derékban, majd egytelen mozdulattal kettészakította. Az árny alsó fele erre kezdett szétfolyni, de a férfi lehajolt, és magába szívta. A felső rész az ablak irányába úszott, ám Roni nem adott neki esélyt, utána lépett, elkapta a jelenés kinyúló részét, ami talán egy kar lehetett, és leszakította, majd a sötét matériát a szájába tömte. A maradék szélei remegve sűrűsödtek egy gomolygó labdává, melyből most egy mellkas és egy fej formálódott, és halk, vékony, öreg hang szűrődött ki az árny mélyéből. Ki vagy te. Nem is kérdés volt, hanem kijelentés, döbbent megállapítás. Roni válaszra se méltatta – egyetlen mozdulattal letépte a füstfejet, majd megette. Másik kezével kinyúlt a redőny zsinórjához, megoldotta, mire a redőny zörögve lezúdult. A teljes sötétség borult rájuk, és a látomás részei tehetetlenül sodródni kezdett benne, de Roni tévedhetetlenül rájuk talált, és befalta mindet.

És beszéltél erről vele azután, kérdezte Harkály, mire Sárosy megrázta fejét. Nem igazán sikerült, egyszer próbáltam, még akkor januárban, de csak nézett rám, mint aki nem ért semmit.

Csönd ült ismét közéjük, aztán az idősebb férfi mélyet sóhajtott, kimentem aztán ahhoz a kereszthez. A baleset helyszínéhez. Megnéztem magamnak. És, kérdezte Harkály nyugtalanul, de a főnöke csak széttárt karját, nem volt ott semmi, egy egyszerű kőkereszt, biztos láttad már te is, ha arra jártál. A tövében van pár kő, nagy, kerek darabok. Csak sima, egyszerű kövek.

Roni kilépett a házból, gondosan bezárta az ajtót, ugyanígy tett a kapuval is, majd határozott, ruganyos léptekkel átvágott az úton, és a kocsijához sétált. Mielőtt beszállt, visszanézett az utcai lámpák alatt kushadó épületre. Csönd volt most a faluban, a kutyák is hallgattak. A férfi elégedetten, jóllakottan elmosolyodott. Jöhetnek a vevők, mondta maga elé.

vége

Szólj hozzá!
2022. február 13. 08:51 - Valmont

Egy különleges palóc halottbúcsúsztató szertartás

leany.png

Bizonyára Poe novellájának, a Ligeianak a legutóbbi olvasata visszhangzott bennem, mikor eszembe jutott a halálból üzenő feleség képe – mely e történet központi eleme (ügyeljünk arra, hogy a kiábrándító csattanó némiképp megkérdőjelezhető). Bár az is igaz, hogy a siromi hiedelmek, illetve a falu képének rajzánál már megvolt a másik fő motívum – a holtak lelkei pár napig a test körül időznek – melyet most továbbgondoltam. Ehhez jött még a rajongás, amit a klasszikus szociográfiák írói, a fehér inges, öltönyös, szenvedélyes, a nép igazságáért sok mindent feláldozó harmincas évekbeli írók iránt érzek. Főképp a Cifra nyomorúság az, mely oly kíméletlenül, részletesen és pontosan szól a palócokról, hogy nem tudom elfogódottság nélkül olvasni, meghatottsággal, mellyel iskolázatlan, szegény sorsú, sokat szenvedett őseim iránt érzek, akiknek neveit is alig tudjuk, és akik tűnnek már inkább gyermekeinknek, ha figyelmen hagyjuk az idő áramlási irányát.    

 

Virrasztás

 

Még csak késő február volt, de a földből már erős, zöld hajtások törekedtek a késő délutáni nap felé. Olyan éles, kontúros fény hull a lányra, Rozálra, amitől az arca némafilmek sztárjára hasonlított, vészjósló és rideg volt –  de ezt a drámaiságot aztán részben kioltotta a nagy, fekete, öregasszonyos kendő, mely eltakarta egész felsőtestét. A templom falának dőlt, míg Füredy Zoltán rajzolta, az anyja odabenn takarította a templomot, melynek illendően szélesre tárt ajtaján át hideg, téli tömjénszag jött rájuk.

– Mit csinál az úr a faluban – kérdezte a lány, mikor már túl voltak a kezdeti viccelődésen és csipkelődésen. A férfi a templomot jött fel megnézni a hegyre, amikor odakint találta a küszöbön, épp egy rongyot rázott ki. Zoltánt azonnal megfogta a kontúros szépsége. Jó negyedórába telt, míg a  piruló lányt és a sötéten hallgató anyját meggyőzte, hogy Rozál álljon modellt neki, mutatnia kellett a jegyzetfüzetében a többi rajzot, amit az elmúlt két napban csinált a siromiakról.

– Tudja maga, mi az, hogy szociográfia – kérdezte a fiatalember, mire lány megcsóválta fejét. – No, az olyan regény, ami bemutatja a falusi ember életkörülményeit, hogy mitől szenved, minek örül, miben hisz, mindent, ami fontos az életében, de legfőképp a szegénységet – mutatott körbe a férfi, és rögtön elszégyellte magát, hisz jó, meleg háromnegyedes kabátja, nyakkendő nélküli fehér ingje és öltönye, meg a vastag talpú bőrcipője épp eléggé megkülönböztette a falubeliektől, nem kellett volna még a vagyoni helyzetet is felhoznia, de a lány láthatólag nem akadt fenn rajta. – Hát ilyen könyvet biztosan nem olvasnék, nagyon unalmas lehet.

A férfi megvonta vállát: – Vannak benne babonák is, hiedelmek, azok se érdeklik? – kérdezte hunyorogva, mire a lány bólintott: – Az má’ talán érdekesebb, mink itt Siromban eléggé félünk a holtaktól.

Zoltán bólintott: – Igen, ezt tapasztaltam, a tegnapi gyűjtésen szép számmal lejegyeztem pár ilyen hiedelmet, nagyon színes az itteni emberek fantáziája.

A lány durcásan elhúzta száját: – Maga most gúnyolódik rajtunk, pedig a holtakat komolyan kell venni.

A férfi egy kissé oldalt lépett, hogy más szögből is lássa őt: – Nem gúnyolódom, és komolyan veszem a holtakat, higgye el, tavaly halt meg feleségem.

A lányban benne akadt a szó, noha mondani akart valamit, aztán elnyelte, helyette nagy sokára kibökte: – Bocsássék meg.

Zoltán kiigazította az alak haját egy kis satírozással, majd összezárta a füzetet: – Semmi baj – válaszolta, miközben közelebb ment a lányhoz –, tudja, ő volt az egyetlen, aki igazán szeretett e világon – komor arcán mosoly sugárzott fel az emlék hatására: – Képzelje, úgy becézett, hogy Zolticska, most mondja meg, csak egy jó feleség tud ilyen vicces becenevet adni, nem?

A lány bólintott, aztán megnézte a képet, és kihívta az anyját is, hogy nézze meg, milyen élethű lett, aki csak hümmögött, mire Zoltán adott neki ötven fillért, ettől aztán megenyhült. Már búcsúzkodtak, amikor énekszó csendült a templomdomb aljából, és fekete ruhás emberek kis csoportja indult meg feléjük.

– A holnapi temetés miatt jönnek – mondta a lány szomorúan –, mink is amiatt takarítjuk a templomot.

– Menj, és fűts be a kályhába – szólt rá az anyja –, cudar hideg lesz éjszaka a virrasztókra.

A pár fős menet egy nyitott koporsót cipelt, amiben halovány, Rozállal egykorú leány feküdt. Mézszőke haját hátrafonták, arca természetellenesen pirospozsgásnak tűnt.

– Miben halt meg szegény teremtés? – kérdezte Zoltán elfogódottan, és levette szőrmebélésű kucsmáját, amit a pásztói állmáson vásárolt egy zsidó vándorárustól.

– Anna? – morogta az asszony, majd keresztet vetett –, ő semmiben.

Ekkor a menet már félúton járt, átjöttek a templomot övező, félember magas kőfalon, így jól láthatták, ahogy a koporsóban fekvő felnyitja szemét, és megtörli vagy inkább megvakarja állát. Zoltán felszisszent döbbenetében: – Mi ez? – nyögte, mire az asszony elégedetlenül nézett fel rá: – Az ikertestvére halt meg, Veronika.

A menet élén bandukoló idősebb házaspához sietett, magyarázott nekik valamit, akik erre Zoltán felé pislogtak, majd a férfi előre jött, és illendően köszöntötte. Sovány arcú, deresedő hajú parasztember volt, szeme vizenyősnek tűnt a sok sírástól: – Bocsásson meg az úr, hogy megzavarjuk, és engedje már meg, hogy elmagyarázzam, mi folyik itt, Bozsik Péter vagyok.

Zoltán megfogta a felé nyújtott kezet, bemutatkozott, majd míg a többiek bevitték a nyitott koporsóban fekvő leányt a templomba, döbbenten hallgatta azt, amit Anna apja előadott: – Mi már csak ilyen babonás népek vagyunk, én se hiszek ebbe, de jobb, ha az asszonyok megnyugszanak, ők meg nagyon komolyan veszik az ilyesmit. Tegnap halt meg Annácska testvére a Veron, és csak holnap lesz a temetés, mert addig nincs pap. Azt tartják mifelénk, hogy a lélek ilyenkor szabadon van, kiszakad a testből, és itt kószál a faluban, nem okoz galibát, csak akkor, ha az elholtnak ikertestvére van, mert akkor mindenáron be akar férkőzni annak az élőnek a testébe, és erre módja is van, ha testvére elalszik. Ezért mi, siromiak ilyenkor két dolgot teszünk: eljátsszuk, mintha a másik is megholt volna, ezt látta most az úr, szépen felravatalozzuk az élő leányomat a templomban, hogy ezzel megtévesszük a halottat, másrészt – ha e tévesztés nem sikerülne – Annácskát nem hagyjuk elaludni, tegnap óta virrasztunk felette, ahogy a család többi tagja meg Veronika felett virraszt.

– És meddig csinálják ezt? – kérdezte Zoltán elővéve jegyzetfüzetét.

Az apa intett a másik domb felé, ahol a fenyvesek közt keresztfák meredeztek: – Holnap eltemetjük a lányomat, ekkor a lélek megtér a föld alá a testtel. És akkor már Anna is alhat.

A férfi otthagyta őt a templomkapuban, Zoltán pedig lejegyzett mindent, aztán bement a hűvös, belső térbe, és leült a hátsó sorban. Az oltár mellett, balra barátságosan pattogott egy kis kályhában a tűz, a lemenő nap fénye az épület tájolása okán az ajtón át sütött be, egyenest az oltár elé, ahol most a rokonok deszkabakokat állítottak, azt fekete posztóval vonták be, és végül erre engedték a koporsót. Anna e műveletek alatt végig nyitott szemmel feküdt a helyén, és hol a mennyezetet, hol – fejét kissé megemelve – Zoltánt bámulta, néha szégyenlősen el is mosolyodott. Mikor az elrendezéssel végeztek, az apja székeket állított a koporsó köré, amire leült három öregasszony, és imádkozni kezdtek. Kimenőfélben az apa megállt Zoltán mellett: – Visszamegyünk az igazi halottunkhoz – magyarázta csöndesen –, itt a rokonok virrasztanak majd, és vigyáznak lányomra.

– Ha megengedi, én is részt vennék a virrasztásban –  ajánlkozott a fiatalember, mire a férfi rövid gondolkodás után biccentett: – Elkél minden segítség – kezet fogtak, aztán a gyászolók kimentek a templomból, amelyet most betöltött a fa pattogása és a vénasszonyok motyogása. Rozál anyja egy vizes ronggyal áttörölte az oltárt, addig a lány beült Zoltán mellé a padba, és fázósan megborzongott: – Nem tudnék ott feküdni egész álló éjszaka – mondta szomorúan. – De megértem Annát, hogy bármit megtesz, csak szabaduljék.

– Hát maga is hisz ebbe – kérdezte tőle Zoltán csöndesen.

Rozál végigmérte őt, láthatólag vívódott, majd halkan, szinte súgva válaszolt: – Elhiheti, jobb az elővigyázatosság, főképp, ha Veronikáról van szó, mert képzelje, Anna és Veronika olyanok voltak, mint a tűz és víz, tudom, hisz pajtások voltunk Annával, de Veronika ki nem állhatott, rossz, gonosz lány volt, már korán a férfiak után koslatott, az apja szégyellte is nagyon, úgy is halt meg, hogy Pestre akart szökni valami legény után, mi nem ismertük, a szomszéd faluból való volt, és az állomáson a vonat elé esett – még közelebb hajolt Zoltánhoz, aki a vastag kendő alól megérezte a mosdatlan fiatal test páráit, és akaratlanul is visszatartotta lélegzetét: – De azt is mondják, nem esett, hanem inkább megesett, és azért ugrott a sínek közé, érti az úr, ugye…

A fiatalember nem válaszolt, csak hümmögött, de Rozál úgy vélhette, mindez nem elég magyarázat: – Na, ha egy ilyen lány akarna beköltözni a testembe, hát én is inkább virrasztanék egy koporsóban egész éjjel.

– De hogyan tudna egy halott…– kezdte volna Zoltán, ám ahogy a másik finom metszésű, ám mégis valahogy erőszakos és konok arcába pillantott, benne akadt a szó.

Később Rozál és az anyja elmentek, előtte még nagy, vastag gyertyákat hoztak, magas fémtartókban, azokat állították fel a koporsó és a virrasztók körül, és meggyújtották őket. A sárga fényben, a kályha vörös izzásával, a csöndet megtörő asszonyi motyogásban a fiatalemberen középkori hangulat lett úrrá, és azon kapta magát, hogy a templom sötét sarkait fürkészi, árnyak libbenek szeme elé, testetlen, áttetsző leányalakokat vélt felfedezni a sárga fénykörön kívül. E képzelődések közepette meg is éhezett, meg eszébe jutott, hogy vendéglátójának, a bírónak milyen jó szilvapálinkája van, ezért felkelt a padból, az öregasszonyokhoz ment, illendően köszönt, és előadta, félig nekik, félig a koporsóban fekvő és piruló leánynak, hogy ha megengedik, éjféltájt visszatér, lerajzolni őket.

Az egyik asszony bólintott: – Jőjjék csak az úr, én itt leszek – mondta, majd lehajtotta ismét a fejét, és folytatta az imáját, mire Zoltán kiment  a templomból, lebotorkált a sötét utcákon a bíró házáig, ahol az asszony meleg levessel és az ember pálinkával várta őt.

Vacsora után kimentek a tornácra, mert a bíróné nem tűrte odabenn a pipafüstöt. Egy sárga petróleumlámpa világította meg előttük a kopár udvart, azon túl a falu feketeségbe, és kutyagutásba burkolódzott. Zoltán elmesélte a templombéli jelenetet, és hogy vissza akar térni a virrasztókhoz. A bíró feszengve hallgatta, majd mélyet szívott a pipájából, és a csillagos ég felé fújta a füstöt: – Nézze, mi valóban babonás emberek vagyunk, ezt elismerem. Én nem bolygatom ezeket a dolgokat, mert azért a régi öregektől sok okosság is származik, nem tagadom, de hozzáteszem mindig: sok butaság is. De amúgy meg úgy vagyok vele, hogy az ilyen hiedelmek majdhogynem egy tálon vannak nálam az atomról vallott nézetekkel, vagy azzal, hogy a csillagok izzó gömbök irdatlan meszeségben – bökött pipája szárával a sötét égboltra.

Zoltán elsétált mellőle, hogy a lámpa fénye ne zavarja meg a csillagvilág elképesztő gyönyörűségét: – De az ember előbb-utóbb eljut oda, fel, a csillagokba, és megtapasztalja majd őket, vagy épít olyan erős mikroszkópot, amivel az atom szerkezete is láthatóvá válik akár az általános iskolában – vetette ellen szelíden, majd elvékonyodó hangon hozzátette: – Ám mikor lesz az, hogy a halott lelket megpillanthatjuk?

– Én azt kívánom, sose legyen ilyen – válaszolt a bíró.

– Én mindent megadnék, hogy a feleségemmel újból találkozhassak – bukott ki a fiatalemberből a bánat, és erre sokáig nem szóltak, mert a előző este már Zoltán elmesélte a bíróéknak a veszteségét, aminek épp ezekben a napokban volt évfordulója, és ez nagyon megviselte őt, nem csoda, hisz a temetés után még ideggyengeséggel is kezelték. Érezve, hogy milyen melodramatikusnak tűnt panasza, a fiatalember végül megtörte a csendet: – Ez a halott leány, ez a Veronika, tényleg olyan cudar teremtés volt?

A bíró megvonta vállát: – Hát, mesélik, hogy gonosz volt, már kisgyereként rosszalkodott, mellette Anna egy kisangyalnak tűnt, bár szerintem ilyen nagy eltérés nem volt. A lényeg, hogy aztán, amikor nagylányok lettek, akkor aztán Veron végképp elromlott – oldalt nézett, hogy az ajtó be van-e zárva, nem hallja-e felesége: – Azt is hallottam, hogy falubeli, nős férfiakkal is kikezdett, például a jegyző fiával.

– Nem nevezném emiatt gonosznak, inkább eltévelyedettnek – jegyezte meg Zoltán tűnődve, de a bíró kapott a szón: – Na, várjon csak, nekem is volt vele egy esetem a patakarton. Mentem lefelé, még tavaly nyáron, déltájt, hát látom, ott fekszik az árokparton a félbolond pásztorgyerek, a patakban a birkái, ez a leány, ez a Veronika meg a fiú lábához dugdosta a szalmát, amit talált a környéken, és már veszi elő a gyufáját, hogy meggyújtsa, ha nem szólok rá, megpörzsöli a szegény elmeháborodott talpát álmában. Most mondja meg, milyen jellem ez, ha nem gonosz.

Ebben maradtak, aztán eldiskuráltak még egyébről, végül bementek a házba, ittak még egy kis pálinkát, Zoltán még maradék kávét is az ebédről, majd a bíróék lefeküdtek, a fiatal író meg nekilátott az aznapi jegyzeteit kitisztázni. Mikor a nagy falióra éjfélt vert, felöltözött, és kiment a csípős hidegbe, magával víve egy botot a kutyák és egy peróleumlámpát a sötét ellen.

Amikor a templomba ért, az ügyeletes, virrasztó öregasszonyt a koporsóra dőlve találta. Anna szintúgy aludt. Gyengéden megrázta a vénasszony csontos vállát: – Néne, menjék haza – súgta neki, de erre leány is felébredt, édesen nyújtózott.

– Elaludtunk? – eszmélt az öregasszony, majd gyorsan keresztet vetett, végül felállt, megfogta a lány kezét. – Anna, jól vagy-e, aranyom? – kérdezte tőle.

– Nincs semmi bajom, Maris néni –válaszolt az kissé álmosa hangon: – Csak kényelmetlen ez az ágy.

– Még egy kicsit bírjad – bólogatott a másik, majd félrevonta Zoltánt. – Haza nem megyek, de hátul, a sekrestyében hunyok egy kicsit, ha marad addig a fiatalember.

Zoltán bólintott: – Menjen csak néne, ittam kávét, én bírom.

A másik a koporsóban fészkelődő leányra nézett: – Ne hagyja elaludni, most szerencsénk volt, ki tudja, legközelebb hogy lenne – azzal otthagyta őket, Zoltán meg visszament a koporsó mellé, leült, letette maga mellé a petróleumlámpát, hogy még nagyobb fény legyen, majd a lányra nézett, aki a plafont bámulta.

– Furcsa dolog ebben a koporsóban feküdni, amiben holnap eltemetik a testvérkémet – monda nagy sokára Anna. – Maga biztosan kinevet minket, buta falusiakat  – tette hozzá gunyorosan.

– Dehogy – csóválta fejét a fiatalember –, mindenki abban hisz, amiben akar, tiszteletben kell tartani a másik ember elképzeléseit a világról.

– De szépen mondta, látszik, hogy könyveket ír – sóhajtott álmosan a lány.

– Még nem írtam egyet se, ez lesz az első, Siromról szól majd – jegyezte meg Zoltán, majd óvatosan irányt váltott: – Tényleg olyan cudar volt, a testvére? – kérdezte a fekvőtől, aki egy kis ideig nem válaszolt, majd felkönyökölt, amitől szőke haja kibomlott, arcába hullt, és Zoltán végre észrevette, milyen szép.

– Nem szeretnék rosszat mondani róla – kezdte Anna lassan, valahova a fiatalember mögé figyelve a sötétbe –, de az biztos, hogy nem olyan volt, mint én. Mondtam neki sokszor, ne csináld Veronika, ez nem lesz jó, de nem hallgatott rám, sőt, még csúfolt is, hogy minek szenteskedem, úgyse tudja meg senki, ha rosszat teszünk. Erre mondtam neki, dehogynem Veronika, a magasságos Úr mindent tud, és megítél majd minket holtunkban. Tudja mit válaszolt erre?

Zoltán kihúzta magát ültben: – Nem. Mit?

– Hogy őt nem érdekli az Isten, csak az, ami most van, az számít. Az, hogy mi lesz velünk a halálunk után, az nem fontos.

–  Hm, érdekes karakter lehetett a maga testvére – jegyezte meg a fiatalember, közben pedig leírta a lány szavait, mert úgy vélte, ezt a párbeszédet beépítheti a szövegbe.

– De beszéljünk másról, maga Pesten él, ugye? Milyen ott az élet, mit csinálnak az ilyen lányok, mint én – kérdezte Anna, és visszahanyatlott párnájára, a fiatalember pedig mesélni kezdett neki a fővárosról, a kávéházakról, a korzóról a Duna-parton, a körúti boltokról, a villamosokról, meg mindenféle egyéb dologról, amikkel el tudta kápráztatni ezt a szegény, egyszerű lányt, akinek az öregek babonája miatt egy koporsóban kell tölteni az éjszakát.

Mikor kifogytak a szóból, Zoltán megrakta a kis kályhát, aztán a fal mellől, hogy meglegyen a kellő perspektíva, lerajzolta a gyertyák fénygömbjében lévő koporsót, benne Annát, végül, mikor ezzel is végzett, visszaült helyére, és csak nézte a leány finom ujjait, mígnem tekintetének fókusza és ezáltal a világ elhomályosult.

Zajra ébredt szendergéséből, azonnal felpattant székéről: – Ki van ott? – kérdezte a sötétségtől, ami mögötte volt, de aztán visszafordult, és látta, hogy a koporsó üres.

– Itt vagyok – mondta Anna mögüle.

A kályha mellett állt, melyben már összeomlott a tűz lobogása, helyette nagy parászkockák izzottak vörösen, a lány a vastest fölött melengette kezeit.

– Miért szállták ki a koporsóból? – kérdezte Zoltán, de nem mozdult, valamiért nem mert moccanni se, jeges tehetetlenség és bizonyosság szállta meg, hogy a lány ott, a sarokban nem az, akivel egy órája olyan ártatlanul csacsogott a pesti nők legújabb kalapdivatjáról.

– Minek feküdjek benne – fordult most teljesen felé Anna, és arcán olyan mosoly ömlött el, hogy Zoltán elfordította fejét: – Más, puhább dolgokon szoktam feküdni.

Közelebb jött, fekete szoknyája susogott, mellénykéjén csillogtak az ezüst gombok, majd megállt a férfi előtt, felnyúlt, végigsimította az állát: – Nincs kedve kipróbálni, milyen könnyű vagyok?

Zoltán elkapta  kezét, és eltolta magától: – Hagyd ezt abba, Anna. Mi van veled? – kérdezte bizonytalanul, mire a lány gonoszul felkacagott: – Anna? Ő nincs itt.

Ez az utolsó kijelentés sokáig ottmaradt köztük. A férfi a lány arcába meredt, úgy vizsgálta, mintha az élete múlna azon, hogy valami ismerős dolgot találjon benne, végül döbbenten megrázta fejét: – Ez nem lehetséges.

– Dehogynem, bár nem tart sokáig, napkeltekor vissza kell térnem oda, ahonnan jöttem, így nincs sok időnk, gyere, használjuk ki – hadarta a lány, azzal megfogta a férfi kezét, és magával húzta, be, a sötétségbe, ám az lerázta magáról a fogást: – Miről beszélsz, honnan jöttél?

Anna megtorpant, teste félig az árnyékba veszett, oda is bámult, hangja színtelenné vált amikor válaszolt: – Tudod te jó, hova jutnak az ilyen lányok, mint én – aztán megrázkódott, erőt vett magán, felnézett az ablakokra: – Hamarosan pirkad, gyere, töltsük ki jól az időt, könyörgöm, engedd, hogy újra éljek – térdre rogyott Zoltán előtt, aki zavartan hátrált egy lépést, úgy hallgatta: – El sem tudod képzelni, milyen ott, milyen megfosztva lenni az érzékektől, most értem meg csak, milyen jó volt érezni egy másik testet, egy csókot, az alma ízét, ahogy a szél az arcomat simogatta, a hideg vizet nyáron, anyám kezét, ahogy a hajam fonja, hallani apám szidalmait, még az is jó volt, hidd el, minden jobb annál, ami ott vár reám, miért nem szánsz meg, e röpke pár órára szerezhetnél nekem örömet, újra érezhetném az életet.

– De ez nem a te tested – vetette ellen józanul a férfi, mire a lány térdelve, mint egy búcsújáró, közelebb jött, átkarolta a lábát, és forró arcát Zoltán lábaihoz nyomta: – Igaz, csak kölcsönvettem, és Anna, amilyen jó, bizonyára beleegyezne, ő odaadná nekem erre a kis időre, hidd el, csak pár óra, ha a nap felkel, vissza kell térnem, örökre, vissza kel szállnom abba a kihűlt testbe, eltemetnek, és végleg oda kerülök, amiről nem beszélhetek, mert majd meglátod te is egyszer, saját szemeddel, hogy milyen rossz ott, de most gyere, légy az enyém.

– Nem – Zoltán ismét kivonta magát a szorításából, olyan erősen, hogy a lány a földre zuhant. – Nem fogom meggyalázni Annát a kedvedért. És nem fogok oda kerülni, ahova te kerültél, mivel én nem olyan vagyok, mint te.

A lány lassan felállt, kiegyenesedett, kihúzta magát, majd gúnyosan elmosolyodott: – Ó, hát így gondolod. Többre tartod magad az egyszerű, szegény, parasztlánynál.

– Nem erről van szó – szabadkozott Zoltán. – Hagyjuk ezt. Feküdj vissza a helyedre, és…

– Nem is tudod, mennyien vannak ott – csóválta a fejét a lány. – El se tudod képzelni, mennyien, néha úgy vélem, mindenki ott van, aki valaha is élt.

– Az lehetetlen – suttogta a férfi. – Vannak jó emberek. Nem olyanok, mint te.

A másik sokáig nem válaszolt, végül tenyerével eltakarta a szemét, és motyogni kezdett: – Várjunk csak, várjunk, á, igen, meg is van, nos, igen, itt van, itt vagyunk, mit üzensz hát….

– Hagy ezt abba – kérte őt Zoltán, majd megfordult: –, hívom az öregasszonyt, hátha ő tud valamit…– de ekkor a lány mellé lépett, és megfogta a kezét: – Azt üzenik neked onnan, hogy hamarosan viszontlátjátok egymást, nagy háború jön, egy újabb, még borzalmasabb, és akkor majd találkoztok, Zolticska.

A férfi megdermedt, majd visszafordult, gyűlölettől eltorzult arccal meredt a másikra: – Mit mondtál? – hörögte, és elkapta a lány vállait, megrázta testét. – Minek hívtál?

– Csak átadtam az üzentét – suttogta a lány, és aztán már nem tudott beszélni, mert a férfi kezei feljebb kúsztak, a nyakáig, és rászorultak egészen, elnyomva a levegő és a hangja útját, és közben, míg ezt csinálta, Zoltán nem nézett abba a gonosz arcba, hanem a padlót bámulta, és a fejét rázta: – Nem, nem, nem – mondta maga elé, majd végül elengedte a testet, hagyta leomlani a lábához. Sokáig állt ott mozdulatlan, végül a csúnya kis Jézus szoborhoz sietett, ami az oltár bal szélén magasodott, térdre rogyott előtte, és imádkozni kezdett a felesége lelki üdvéért.

Így talált rá az öregasszony, de akkor már nem volt eszénél. A tárgyalás után Lipótmezőre szállították, de pár évvel később megszökött, árkon-bokron, gyalog visszament Siromba, és ott élt aztán, az egyik megüresedett parasztházban, ahonnan kihaltak az öregek, mint a község bolondja tengette a napjait, de tény, hogy nagyon ájtatos volt, minden nap a templomba imádkozott, mígnem a háború alatt, egy decemberi estén, pont amikor a templom felé igyekezett, összeakadt Anna apjával, aki már korábban többször megverte, de ezúttal olyan erősen rúgta a már földön fekvő Zoltán fejét, hogy az elájult, hosszú órákra, pont annyi időre, hogy a fagy megállítsa benne az életet.

Mosolygott holtában, és ez némiképp vigasztalta Rozált, aki haláláig tartotta a titkot magában, azt hogy ő súgta meg a koporsóban fekvő Annának, hogy miképp tudná megviccelni a nagyképű fővárosi ficsúrt, ha úgy adódik. – A halott felesége Zolticskának becézte őt – suttogta Rozál, és a két lány ezen – meg az egyszerre gonosz és kacér tréfa lehetőségén – jót nevetett. 

vége

 

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása