Itt most két dolgot érdemes kiemelni, azon túl, hogy ez pont az a tárgyiasulással operáló írás, amiről korábban már szóltam itt:

Egyrészt azt, hogy az ötletet megírtam már egy vezióban jó tíz éve, akkor a záróképre kihegyezve a hangsúlyt, mely ez bástya tetején tűnt elénk. Nem volt túl kidolgozott anyag.

A mostani azért is érdekesebb, mert belekerült egy másik fontos motívum – a szellemi útkeresés társas és magányos mivolta. Az a tudós, ösztönző baráti kör, melyben nekem igazából soha nem volt részem, noha nagyon is vágytam rá. És benne van ennek a körnek a felbomlása, mely során egyesek felnőnek, és elkezdenek felnőtt dolgokkal foglalkozni, míg mások maradnak a képzelet, a hit és a féktelen tudásvágy elszigetelt tartományaiban. 

A vörös vezér 

A tizenöt éves osztálytalálkozó előtti Kövessyt felhívta Margit néni, hogy jó lenne, ha ő beszélne Batáról. Hogy mi történt vele három éve, odakinn a Mária-dűlőnél. Kövessy határozatlanul beleegyezett, aztán a kagylót letéve sokáig állt a telefon mellett. Péntek este volt, nyár eleje. A gyerek kint játszottak az udvaron. Éva néha rájuk szólt, szelíden, unottan, miközben valami francia regényt olvasott a kerti asztalnál. Kövessy sóhajtott egyet, majd felment az emeletre a dolgozószobájába. Az asztalon ott fehérlett a legutóbbi riportja, a kukoricatermelőkről szóló cikk. Kövessy leült, félretolta, friss lapot húzott maga elé, tollat kattintott.

Fél percig is tűnődött, hagyta feltolulni az emlékeket. Aztán mielőtt nekikezdett, kihúzta a hasánál lévő fiókot, és megnézte. Meg kellett néznie.

Kövessy, Bata és Virág. Három jóbarát a haraszti Gárdonyi Gimnázium 19**–ban végzett öregdiákjai közül. Illetve most már csak kettő.

Az egész másodikban kezdődött, a megyei helytörténeti vetélkedővel. Az osztályfőnök, Margit néni őket, a három legjobb történelmesét indította a megmérettetésen. Valóban, mindenük volt a régmúlt, szenvedélyes kis szobatudósok voltak első óta. Ez kovácsolta össze barátságukat. Teljesen lefoglalta őket az eltűnt idők izgalma. Bejárták a megye összes nevezetes történelmi helyszínét, ásatásokra jelentkeztek gyakornokként. Hármójuk közül is Bata volt a leginkább megszállott. Egész komoly szakmai könyvgyűjteménye lett negyedik végére. A fiúk általában nála gyűltek össze péntek esténként. Bata anyja teát hozott nekik, és ők átvitatkozták az estét Trianonról, a török hódítás első üteméről, Zsigmond külpolitikájáról. Osztálytársaik ezalatt diszkóba jártak, elvesztették szüzességüket, és rengeteg alkoholt ittak – ám őket mindez hidegen hagyta.

Később persze igyekeztek pótolni a lemaradást. Virág, aki sikeres műkereskedő lett a fővárosban, állítólag már a harmadik feleségét fogyasztja harminchárom évesen. Kövessy pedig felnőtt léte derekára automatikusan az italhoz menekült, ha az újságnál leépítésről pletykáltak, vagy ha Évával eldurvult a viszonyuk. Hetente megtörtént ez vagy az.

Csak Bata maradt ugyanolyan. Mintha nem lépett volna túl a mindenért lelkesedő, feszült alkotás- és kutatásvágyban égő kamaszkorán. A vízműveknél helyezkedett el, családja nem volt, így maradt elég ideje hóbortjára. Kövessy egy ideig sűrűn találkozott vele, beültek valahova, és meghallgatta barátja újabb és újabb elméletét. A kiindulópont mindig ugyanaz volt, Bata vesszőparipája, évek óta tartó mániája. A sárki csata.

Az egész azzal a bizonyos helytörténeti vetélkedővel kezdődött. A felkészülés során Bata kapta a honfoglalástól a tatárjárásig tartó korszakot. Az utolsó napokban, valamelyik délután a könyvtárban kezébe akadt egy nem kölcsönözhető, antik kiadvány. Csak a szerzőre emlékezett, báró Ferenczy, a pontos címre már nem. Ötvenoldalas, fűzött, ősöreg anyag volt, a megye tatárjárás korabeli harci eseményeit dolgozta fel. Bata itt olvasott először a sárki ütközetről, mely a Mária-dűlőnél zajlott, az Úr 1241 esztendejében, a muhi csata után pár héttel. Kadán Pannonhalma felé vonuló csapatainak egy része, melyet a vörös vezér vezetett, Haraszt felé tért. A hadtest és vezetőjük vörösre festett nyilaikról és pajzsaikról kapták nevüket. A feljegyzésekben később felbukkannak Győr ostormánál is.

Haraszt akkoriban cölöpvár volt, lakosai tudták, esélyük sincs a tatár gyújtónyilakkal szemben. Egy ismeretlen földbirtokos vezetésével kivonultak hát a város elé, a Mária-dűlőhöz, az egykori Sárk falu határába, hogy ott ütközzenek meg a pár ezres ellenséges erővel. Ferenczy szerint a csata rövid volt és kegyetlen. Egyetlen magyar sem élte túl, de nem hátráltak, a kijelölt helyükön estek el, nyíltál, szablyától, ki hogy. Miután a vörös vezér letiporta őket, kifosztotta és felgyújtotta Harasztot, a gyermekeket és a nőket pedig rabszíjon vitték tovább Pannonhalma ostormához. A város újratelepítése csak jó négy év múlva történt meg, a király megbízottja német polgárokkal töltötte fel az elárvult helyet.

Batát egészen elbűvölte e reménytelen önfeláldozás története. Gyorsan kijegyzetelte az anyagot, majd a kiadványt otthagyta az asztalon.

A vetélkedőn aztán a sárki csata miatt vesztettek. Az utolsó kérdések egyike a tatárjáráskori hadi eseményekkel volt kapcsolatos. A zsűri persze Pannonhalma ostormára volt kíváncsi, de Bata két perces előadásában a harasztiak hősiességét rekonstruálta. A környékbeli történelemtanárok értetlenül sutyorogtak egymás közt. Mint később kiderült, egyikőjük sem hallott soha a sárki csatáról. Kövessyék nem kaptak pontot, és Bata hiába óvott és dühöngött – így csak másodikak lettek az összesítésnél.

Másnap barátjuk visszament a könyvtárba, ám a polcokon nem találta meg kudarcuk forrását. A könyvtárosnő, aki kedvelte a fiút, pincétől a padlásig átkutatta az épületet, de ő sem lelte báró Ferenczy füzetecskéjét. A katalógusrendszerben sem volt nyoma, de még a könyvtárközi kölcsönzési listán sem hagyott emléket maga utána a rejtélyes kiadvány.

Virág mondta ki először, hogy talán Bata álmodta az egészet. Elaludt az olvasóterem puha foteljében, és az álomképek összemosódtak fáradt elméjében a felkészülés rengeteg információjával. Bata csak fejét ingatta e magyarázatra, de a következő hétvégén felutazott a Széchényi könyvtárba, hogy ott nézzen utána a dolognak. Semmit nem talált, ahogy a fővárosi Szabó Ervin nyilvántartása sem igazolta emlékeit.

Egyedül a jegyzetei maradtak bizonyítékként, melyet féltve őrzött éveken át. Kövessy sokáig úgy vélte, Bata mániája ártalmatlan. Aztán, mikor a kocsmázások során újból és újból visszakanyarodtak a dologhoz, illetve a bizonyítás nehézségeihez, már egyszerűen csak bolondnak hitte.

Bata ugyanis nem tudott leállni. A verseny okozta csalódás és kudarc beleégett lelkébe, és Kövessy úgy látta, egész későbbi életét meghatározta. Ő maga lassan családot alapított, kezdett jól írni, Virág felköltözött Pestre – ám Bata egyre csak a könyvtárakat és a környéket járta, keresve igazát és a hősi halottak nyomait. Azt gondolta, a csata helyszínéből kellene kiindulnia – éveken át azután kutatott hát. Kövessy egyre inkább elmaradt tőle. Amikor az utcán összefutottak, váltottak pár szót. Batával igazából másról már nem is lehetett akkoriban beszélni, csak arról, hogy áll a kereséssel. Mikor huszonöt éves lett, Kövessy egy cikkel lepte meg. Az amatőr történészről írt benne, ki Haraszt tatárjárás korabeli múltjának homályos elemeit kutatja.

Bata aznap este felhívta. Egyszerre volt meghatódott és keserű a hangja. Kövessy semmit nem írt a cikkben a sárki csatáról. Ő hiába védekezett, hogy ez az esemény nem bizonyított, csak egy jegyzet áll mögötte – egykori barátja végig se hallgatta, lerakta a telefont.

Évekig nem találkoztak, mígnem, már az internetkorszakban, Bata egy nap emailben kereste meg őt. Beszélni akart vele, új fejleményeket ígérve őrületében. Kövessy nehéz szívvel indult a megjelölt vendéglőbe. Előre tudta, hogy furcsa dolgokat kell meghallgatnia egy rég nem látott, teljesen ismeretlenné vált férfitól. Egy alaktól, ki eldurvult, felnőttessé, vaskossá vált – ahogy ő maga is.

Nem csalódott megérzésében. Bata előtt ódon könyv feküdt az asztalon, egyik cigarettát szívta a másik után, majd lezárva a semmitmondó, bevezető társalgást, felhajtotta kávéját és fizetett. Odakinn a kocsijába invitálta Kövessyt. Míg kifelé hajtottak a városból, elmondta, mire készül.

Kövessy némán hallgatott, fejében kavarogtak az érzelmek. Sajnálta a másikat, kinek egykor tiszta, logikus gondolkodása olyannyira vonzónak tűnt számára. Virág mindig intuitív volt, ő maga ábrándozó – ám Bata szépen, egyszerűen vitte végig a dolgait. Az a roncs, ami mostanra vált belőle – az már nem ő volt.

A várost elhagyva mellékutakon folytatták útjukat. Jó negyedórás autózás után egy földútra kanyarodtak. A gödrös, bukkanókkal teli szakasz némaságot parancsolt mindkettejükre. Végül erdős, ligetes rét mellett álltak meg. Alkonyodott, tavasz vége volt.

Bata kiszállt, és egy szatyrot bányászva elő a csomagtartóból, megindult a földúton. Kövessy kényszerűen követte őt.

Lépteikkel kimértek jó húsz métert, míg egyvonalba nem kerültek a balkéz felé eső dombokkal. Egy jellegtelen akácos húzódott az út mentén.

Bata ekkor elégedetten leült a fűbe, a szatyrot maga elé állította. Felnézett Kövessyre, és megtörte a tücsökciripeléses csendet.

Feltételezései szerint az egykori sárki csata helyszínén voltak. Sárk falu a tatárjárás során teljesen elpusztult. Soha nem telepítették újra. Agyagkunyhói beleolvadtak a földbe, ahogy lakosainak csontjai is elporladtak azóta. Ám a fémkutató műszer, melyet Bata beszerzett, kimutatta eszközeiket a talajban. Két és fél évbe telt, mire behatárolta a helyet. A falu az akácoson túl terült el. A mellette emelkedő kis dombok előterében, a lejtő alján álhatott fel a harasztiak maroknyi serege. Ideális hely volt a keletről érkezők megállításához. Minderre sajnos csak egyetlen igazolást talált itt, az út mentén

A zsebéből apró fémdarabot vett elő, átnyújtotta Kövessynek. Talán egykori nyílhegy volt, a tövénél vörös festék kérgével. Kövessy megforgatta ujjai közt a leletet – látta egyből, bármelyik korból származhatott, az idő lekoptatta jellegzetességeit. Szótlanul visszaadta társának a lapos kis dolgot.

Ekkor Bata órájára pillantott, kivette a könyvet a szatyorból, belelapozott, majd pár perc türelmet kért. Azt mondta, Abdul Alhazred szerint a csillagok állása, az óra és a perc nagyon fontos.

Soha nem derült ki, honnan vette a könyvet. Lehet, Virág szerezte be neki Pesten, lehet, eBayen rendelte valamelyik arkhami gyűjtőtől. Kövessy később utánaolvasott, ki is volt Abdul Alhazred, az őrült arab, a könyv írója. Kevés, ellentmondásos anyagot talált róla az interneten, melyben középkori varázslóként, mágusként jellemezték. A Batánál lévő mű a legismertebb munkája, a Necronomicon másolata lehetett – az eredetiből állítólag alig pár maradt fenn a világon.

Bata még a kocsiban elmondta, mire készül. A halottidéző szertartással, melyet az angol nyelvű könyv pontosan leír, képes lesz bebizonyítani igazát. Meg tudja jeleníteni az alkony utolsó pillanataiban, a Nagy Öreg jegyének e sajátos fordulópontján a bolygók együttállásának kiválasztott metszetén az egykor itt elhullt hősöket. Ehhez – végső diadala percéhez – hívta tanúként Kövessyt.

Az újságíró most kért tőle egy cigit, majd leroskadt mellé a harmatosodó fűbe. Két éve leszokott, de a füst mint régi jó barát nyugtatta idegeit. Hallgatta, ahogy Bata töredezett mondatokban beszámol kétségbeeséséről, mely idáig vezette. Az elmúlt években ráébredt, hogy már nem maradt más eszköze a bizonyításra. Minden lehetőséget kimerített. Néha már arra gondolt, Ferenczy egy másik dimenzióban létezett, és ott, a könyvtárban, e két világ pillanatnyi találkozásánál véletlenül akadt csak rá könyvére. Ha így is van, a Necronomicon segítségével most kiderül az igazság.

Míg beszélt, feltápászkodott, a szatyorból vörös festéket vett elő, és egy ecsettel kör alakú formát csorgatott a dűlőút porába. Amikor végzett, különös írásjegyekkel díszítette peremét. Közben maga elé motyogva magyarázott, de erre már Kövessy nem figyelt, kinyitotta a naftalinszagú könyvet.

Mielőtt beleolvashatott volna a megjelölt szélű oldal idézőformulájába, megcsörrent telefonja. Éva volt az, hangja feszülten, majdnem sírósan szólt. A kisebbik gyerek hirtelen nagyon belázasodott.

Bata csalódott volt, de odaadta a kocsikulcsot. Kövessy megígérte neki, két órán belül visszatér. A másik keserűen megjegyezte, akkor már késő lesz, majd felvette a földről a könyvet.

Amikor Kövessy elindult, még egyszer hátranézett rá. A másik ott állt a vörös kör közepén, melynek négy sarkába különös hieroglifákat rajzolt. Idegen, monoton hangon kántálni kezdett egy értelmetlen, ugatásra hasonlító szöveget.

Panna láza nem akart lemenni, ezért Kövessy az ügyletes gyógyszertárhoz hajtott a lerobbant kölcsönautóval, hogy kúpot vegyen. Tizenegyre a hőmérő 38.2-őt jelzett, ami mindenkép jobb volt a korábbi órák értékeinél. Kövessy megcsókolta fáradt és morcos feleségét, majd kisietett az autóhoz.

Alig talált vissza oda, ahol barátját hagyta. Emlékezett, hogy Vaskó felé kell mennie, de a sötétben, útjelző táblák híján kétszer rossz irányba fordult.

Először a földút mellett is elhaladt, ám száz méter után a hold kibújt a felhők közül, és az ezüst táj képéből rájött tévedésére.

Mikor behajtott a poros, döcögős sávra, rosszérzés lepte el. Ez hamarosan beigazolódott, mert már távolról látta a furcsa tömeget az út közepén. Gyorsított, majd fékezett, a motort le se állítva kipattant a kocsiból, és az élettelen testhez rohant. Harmadszorra találta csak el telefonján a mentők számát.

Meg se próbálta mozdítani azt a dolgot barátja sebében, és a kifolyt vér foltjából, Bata üveges tekintetéből, mozdulatlan mellkasból, az út porába markoló ujjai merevségéből látta – hiába hozná az elsősegélydobozt.

Később, a nekrológban, amit ő írt, az eredménytelen nyomozás felvetését ismételte meg – vadászbaleset lehetett. Jó pár hagyományőrző élt a környéken. Virágnak se mondott konkrétumokat a nyílvesszőről a temetés után. Megittak egy sört, sokat hallgattak, majd elbúcsúztak, jó hosszú időre. 

Senki nem tudott a furcsa, porba festett jelekről, mert Kövessy még a mentők megérkezése előtt elsöpörte őket.

A könyvet, a Necronomicont a haláleset másnapján égette el a garázs mögött, a hátsó udvaron.

Egyetlen dolgot tartott meg barátja végzetéből. Azt, ami végül csak bebizonyította Bata igazát. Betört a mi világunkba, a múlt, és a halál szörnyű távlatain átsuhanva.

Kövessy becsukta a fiókot, és Margit néni kérésének megfelelően elkezdte leírni, mit gondol egykori, őrült, szerencsétlen barátjáról. Közben igyekezett nem gondolnia a vörösre festett tollra, mely ott várakozott a fiókjában, s melyet ő maga szedett le a nyílvesszőről azon az éjszakán, mikor meghalt Bata.

 vége     

Ez nehéz szülés volt. Jó egy hétig csiszolódott a szöveg, és a végtermék még csak nem is a legkifinomultabb dolgom. Rengeteg elírás, logikátlanság, hiba volt benne, attól tartok, még maradt is. 

Itt is az ötlet villant be előbb, miközben a házak közt a zöld, májusi növésű füvet néztem. Napokon át vágták kisgépekkel a közmunkások (?), aztán jött az eső, a meleg, és kezdődött minden előről. Idén tényleg el lehet képzelni, hogy ez a burjánzás végül csak győzedelmeskedik. Akkor, mikor mi már sehol nem leszünk...

Ehhez jött Doris Lessing, kinek egy könyvét már egy éve olvasom, és még mindig van száz oldal hátra...Nos, egy másik művének a címe volt az ösztönző: A fű dalol. Aztán a fejemben volt még valami kiplinges, a fűszálak mögött rejtőzködő ember/állat arc iszonyatáról.

Hát így lett mindez.

Arc a fű mögött

Thom szerdáig legalább harmincszor megcsörgette az Öreget – mindhiába. A telefontársaság központosa szerint nem volt vonalhiba.

A legutóbbi riasztó látogatás után Thom elhatározta, kideríti, mi zajlik a tengernél. Hetente egyszer felhívta idős barátjukat – jól tudván, hogy rajtuk kívül úgysem próbálkozik más ezzel, az öregnek nem volt élő rokona. Most, a harmadik hét elteltével sem vette fel senki fenn, északon a kagylót. Végül megpróbálta elérni a közeli Svenson-tanyát. A hatodik csörgés után az üzenetrögzítő bevallotta, gazdái nyaralni mentek.

Thom ekkor kiment a konyhába mosogató Lysához. Az előző este szusipartijának edénykéi lassan gyűltek a szárítón. A férfi sokáig figyelte felesége csípőjét, majd kijelentette, felutazik a Tanyához. Lysa nem ellenkezett, csak elzárta a vizet, megfordult. Nézte férje arcát, vörös ujjait törölgetve. Megkérdezte, miért nem hívja inkább a rendőrséget.

Thom eltűnődött ezen a lehetőségen. Végül bevallotta, egyrészt attól fél, nevetségessé válna a hivatalos szervek előtt. Másrészt határozhatatlan rosszérzés gyötri.

Annyi mindennel tartoztak az Öregnek. Hét éve, mióta a fjordoknál megvették a Tanyát, ő, a szomszéd vigyázza épületet. Metszi a sövényüket. Elrakja a postát, fizeti a számláikat. Ez a törődés egy kétórás autóutat igazán megérdemelne. Lehet, a konyhája padlóján fekszik.

A nő némán figyelt, majd feltette a kérdést, mely ott motoszkált Thomban is. Mi van, ha más történt. Ha. Nem fejezte be, ezért Thom felállt, megfogta, megszorította kezét. Aztán felvette bakancsát, bőrkabátját, és lement a garázsba.

A volán mögött végiggondolta az utóbbi hónapok eseményeit. Míg besorjázott a sztrádára araszoló forgalomba, volt rá ideje bőven. Az egész egy április esti híradóval kezdődött. Különös, zöld fényeket láttak Vossen környékén elsuhanni az éjszaki égbolton. Lysa jegyezte meg, az nem messze van a Tanyától. Ekkor jutott eszükbe, hogy a tél vége óta nem mentek le a házhoz. Thom fél füllel még hallotta, hogy egy svendkausseni halász nyilatkozik a jelenésről. A zöld ragyogás a tengerbe hullott, pár száz méterre a parttól. Még csobbant is. Közben Lysa felhívta az Öreget. Az elmondta nekik, a ház rendben van. Ő is. Csak a tél volt hosszú. És a hetvenhat év súlya túl nagy. Lysa nevetve javította ki. Hetvenhét. Idén hetvenhét lesz az Öreg. A nő számon tartotta, ahogy annyi más apróságot is. Mindig vitt neki egy üveg vodkát, ha túlhaladtak a dátumon.

Azon a hétvégén leutaztak a Tanyára.

Egy masszív gerendaház volt, a szirtekhez vezető földút elején terült el, fenyvesek árnyékában. Mögötte nyolcszáz méterrel, két hegyorom találkozásánál feküdt az Öreg apró kis háza. Hátsó kertjéből sziklafal szegélyezte ösvény vezetett le a fjordok vágatán át egészen a partig. Ez volt az egyetlen összeköttetés a szárazföld és a tenger közt jó pár kilométer hosszan.

Thom egyszer végigsétált ezen a csapáson. Úgy érezte, a sziklák összenyomják, kipréselik belőle a levegőt. A szél, mint ideges madár sikoltott keresztül a vágaton. Az Öreg pont ezt szerette a helyben. Erre az énekre aludt el alkonyatkor.

Amikor azon az április napon leértek, körbejárták, kiszellőztették a Tanyát, aztán átmentek hozzá.

Fűnyíró zaja hallatszott a kertből, kiáltásaikra elhalt berregése, majd fáradtan előjött szomszédjuk. Alacsony, ősz, északi ember. Mint egy manó Thulk nagy Mesekönyvéből. Arca pirospozsgás, vonásait a szél markánsra csiszolta. Lysa gyakran húzta őt, kacérkodott vele. Az Öreg valaha jóképű férfi volt. Tetszett neki a lány évődése.

Azon a napon Thom emlékei szerint sötét árny felhőzte e vassal vésett vonásokat. Szürke kezeslábasa csupa zöld fűvér volt. Behívta a párt a házába, átadta a felhalmozódott leveleket. Ezek többnyire a …-i önkormányzat hivatalos értesítési voltak. Szemétégetésről, veszett róka veszélyről, halászati tilalomról. Itallal is kínálta őket, Lysa vodkát kért, Thom teát. Amíg a tea elkészült, szóba került a zöld fény is. Az Öreg nem látott semmit. Később, mikor már kifogytak a témából, a kandallóban pattogó hasábokat figyelték. Ekkor kezdett először beszélni az Öreg a dologról. Egy új növény telepedett meg kertjében. Hosszú szálú, egyenes, csipkézett levelű. Mintha sás és fű keveréke lenne. Éle vág. Nől, mint a dudva, naponta irtani kell. Ám folyton folyvást új hajtássokkal tör elő. Egy éjszaka képes tíz centit nyúlni.

Lysa nem akarta elhinni ezt az igyekezetet. Hobbikertészkedett a városi teraszon. Tudta, milyen ütemű a növekedés ezen a hideg éghajlaton.

Az Öreg erre kivezette őket a kertbe. Egészen a szurdokbéli ösvényéig letarolt, zöld csomók borítottak mindent.  A saláta, a répa és a paradicsompalánták eltűntek közeikben. Olyan volt a terep, mint egy csatatér. Oldalt, a ház falánál több csomónyi növény állva maradt. Thom derekáig értek. Ahogy megfogta az egyik irdalt levelét, az azonnal húsába vágott. Mélyen, dühösen – még napokig cserélni kelt rajta a kötést.

A következő alkalommal, mikor lementek, az Öreg már a kocsizajra átjött hozzájuk. Thom később azt gondolta, elébük jött. Nem akarta, hogy ők menjenek a házhoz. Minta szégyellt volna valamit.

Sokáig beszélgettek a Tanya kerítésénél állva. Thom emlékezett a férfi meggyötört arcára, mely pár hét alatt tíz évet öregedett. Új, fájdalmas árkok lepték el homlokát. A kezén jó pár kötés fehérlett. Lysa kérdett rá, hogy attól a különös növénytől van-e. Az Öreg zavartan igenelt, majd másra terelte a szót.

Később, a kocsiban összevitatkoztak a férfi megítélésén. Nem tudták elönteni zavarának okát. Lysa azt állította, hogy a magány végül kikészítette. Talán félelmei vannak. Halálfélelme. Thom már akkor úgy vélte, hogy a fura, parazita gyom az ok. A növénnyel való viaskodás felőrölte barátjukat. Hazaérve rákeresett az interneten az agresszív betolakodóra. Talált valami hasonló kinézetű közép-afrikai sást. Aztán átnézte a gyomirtó szerek titkos világát. Végül felhívta az Öreget, megígérve, hogy az Aspalon 2000-ből küld neki egy dobozzal. Hiába szabadkozott a másik rekedten, még aznap éjjel az internetes boltban kifizette és elküldette a távoli fjordokhoz a mérget. A leírás szerint ez mindenféle földet sivataggá tesz, úgy, hogy nincs hatással a későbbi betelepítésre.

Pár nap múlva az Öreg felhívta. Hangja ezúttal lelkesen csengett a vonal végen. A szer hatott. A növény visszahúzódik a sziklavágat felé. Thom kissé erőltetettnek érezte ezt az optimizmust. Éjszaka nem tudott aludni, felébresztette feleségét, majd elmondta Lysának aggályait. Most már egészen biztos volt benne, hogy az Öreg távol akarja tartani őket valamitől. A nő hosszan simogatta feje búbját. Végül azt válaszolta, pénteken lepjék meg őt. Végül csak Thom tudott leutazni. Lysa valami konferenciára volt hivatalos.

A férfi épp csak leparkolt házuknál, ment is tovább. Már messziről szemébe tűnt a zöld harsogása. Körben a sziklákat és a dombokat száraz fű és ritkás hanga borította. Minden sivárnak és kopottnak tűnt még - hisz nyárelő volt, a hideg még ott bújt napközben is a sziklák tövében. Ám az Öreg tanyájánál valósággal tombolt a természet ereje. A fűszerű gyom már az előkertig jutott. A ház két oldalánál keskeny járatok voltak belé vágva. A lábtörlő környéke szürke porral borítva fogadta Thomot. Azonnal tudta, ez az Aspalon 2000.

Kopogni akart, mikor észrevette a függöny rebbenését. Mintha még az ősz üstököt is látta volna távolodni. Az ablakhoz lépett, belesett, de odabenn sötét volt. Aztán jó negyedórán át kopogott, csöngetett az ajtónál, végül ököllel verte deszkáját. Semmi nem moccant a házban. Hátrament, megkerülve az épületet a csapáson. Bármennyire is óvatos volt, a növény össze-vissza vagdalta nadrágját. Otthon fedezte csak fel az apró, borotvapengékre emlékeztető hasításokat.

A hátsó ajtó ugyancsak zárva volt. Előterében egy kis tisztást irtott az Öreg. Arrább, a fűövezet határánál eldobva, legyőzötten hevert egy elektromos kasza. Mögötte, a sziklákig csak az embermagasságúra nyúlt növény tengere. A férfi fülelt, melyeket lélegzett a párás, furcsa, vasízű levegőből. Ahogy figyelte a szárak átláthatatlan közeit, szinte hallani vélte a növekedés ciripelő neszezését.

Végül visszasietett kocsijához. Távolodva a néma épülettől, végig a hátában érezte az Öreg tekintetét.

Ezután – talán bűntudatból – elkezdte hívogatni őt. Remélte, hogy valami hétköznapi magyarázatot kap tőle a rejtőzködésre. Nem így történt, mert az öreg nem vette fel a telefont az elmúlt három hétben.

Mikor idáig jutott emlékeiben, Thom elérte a városból kivezető autópálya-szakasz végét. Végre rákapcsolhatott a Volvóval. Felgyorsított, és betöltötte a lejátszóba az ESB egyik korai anyagát. A jazz meglepő fordulatai kiűzték a zavaró emlékeket tudatából. Csak a riadtság apró bolyhai maradtak a sarkokban.

Tviestonál lehajtott a pályáról, majd zötykölődött fél órát a tél által megrongált úton. Ekkor hívta őt Lysa. Megnyugtatta a nőt, hogy minden rendben van. Nem mondták ki, de gondolták, hogy azért, mert még nem ért oda.

A Tanyánál parkolt le, és már onnan látta a változást. Előbb sétálva, aztán sietve, végül futva ment a másik ház felé. Illetve ahhoz, ami maradt belőle.

A vegetáció teljesen legyőzte az Öreg birtokát. A fű kitódult az udvarról a dombok közeibe, jó húszméteres körzetben. Mögötte, az apró ház csak sötét árny volt dzsungelében.

Thom tehetetlenül torpant meg e zöld lándzsaerdő szélénél. Rekedten kiáltotta az Öreg nevét egyszer, kétszer, háromszor. Nem jött válasz. Körbenézett, majd szeme megakadt a hegyoldali ösvényen.

Egy meredek, keskeny csapás vezetett fel a fjord tetejére. Onnan, a magasból, be lehetett látni a tengert és a szárazföldet is. Jó időben a svenkaausseni óratorony csillogásáig elért a tekintet. Thom nekilendült az ösvénynek, zsebéből elővéve mobilját. Ám hiába pötyögte előbb a rendőrség majd a mentők számát. Idekinn ritkán volt térő.

Jó pár perces mászás után, az ösvény felénél megállt pihenni. Sarkára guggolva nézte az Öreg tanyáját övező fűrengeteget. A ház körül mintha még magasabbra nyújtózkodtak volna a szálak. Úgy tűnt, ráhajolnak a tető aljára, be akarván fonni az épületet egy zöld bölcsőbe. Thom felállt, kiköpött, és már indult volna tovább. Ekkor vette észre a mozgást. Nem a szél okozta, mert nem volt szél. A fű ingott odalenn erre-arra. Nagy, hosszú test kígyózott a szálak tövénél. A férfit természetfilmek aligátortámadásaira emlékezette a jelenet. Magát a formát egy ideig nem látta a szálak takarásától. Aztán a felhők közül kibukott a nap. A fény áttűzött a zöld övezeten, és a ház felé kúszó mozdulat sötét árnyékká változott a mélyben. Emberinek tűnt. A napsütést érzékelve moccanatlanul várt, míg a fény eloszlik, ekkor folytatta útját, majd eltűnt az épület sarkánál.

Thom fejét csóválva, dermedten állt még pár másodpercig, majd talpa megcsúszott a morzsalékon. Oldalt méterekre volt a szikla széle, mégis adrenalinos rémület árasztotta el tagjait. Csak pár lépés után ismerte el, a látottak miatt. Mint aki álomban cselekszik, céltalanul mászta meg a hátralevő részt. Jeges, fémízű szél csapott arcába odafenn, és zöld derengés öntötte el bőrét, ruháját. Nem kellett a nap kósza fénye, hogy megértse okát.

A tenger balról egészen a vosseni hegyekig zölden hullámzott odalenn. A víztömeg mélyén ide-oda hajladoztak a szálak, mint egy úszó óriás idétlen, festett haja.

A keskeny partsávra kitörve a fű egyetlen irányba tudott menetelni, az Öreghez vezető vágat felé. A szoros elején feltorlódott, kétméteresre is megnőtt tömege. Thom megfordult, és ismét a szárazföldet és az Öreg tanyáját bámulta, mely mint egy dugó állt ellen ennek az áradatnak.

Eddig.

A férfi lassan, sóhajtva engedte ki a tüdejében bent tartott levegőt. A végére nem maradt más testében, csak az ösztön. A menekülés iránti esztelen vágy.

vége 

Ezt az ötletet már többször végigjártam: a világtörténelem egyes eseményei vagy egésze pusztán egy célt szolgál - kiprovokálni istenből valamiféle jelet a létezésével kapcsolatban. A hagyományos, ótestamentumi, beavatkozó, haragos, büntető isten iránti nosztalgikus vágy irányítja a történetben szereplők tetteit. Nos, eddig igazán jól nem sikerült megfogalmaznom a sztorit, így a lentieket sem sorolnám a hibátlan szövegek közé. Az még hagyján, hogy töredékes, de a karakterekben rejlő lehetőségeket sem bontottam ki. Ami viszont megtetszett benne, az az, hogy az események végkifejlete, a nézőpontváltás miatt nagyon is bizonytalan, többféle értelmezést is megenged.

A vak lány meséje

Rufus az ostrom utolsó napján a csöndre ébredt. Amint kibújt sátrából, azonnal látta, a város, Silica elesett. A nyugati kapunál nagy omlás tátongott a falon, réseiből fekete, zsíros füst gomolygott elő. A zsoldossereg, mint éhes farkascsorda nyitott juhakol előtt, ott állt a sátortábor elején, a várossal szembeni dombon, gyűrűbe foglalva a vezért, a Herceget. Készülődve, némán méregették a védtelenné vált falakat, melyekről most már senki nem lőtt rájuk.

Maga a Herceg lóháton felléptetett a környék legmagasabb pontjára, ahol aztán szembefordult embereivel. Rufus épp csak kimosta szeméből az álmot, és azon volt, a roham előtt kerít valami bort, de a vén, száraz hang, mint mindig, megállította.

– Azt mondták – kiabálta a Herceg, és hangját a mezőn mindenki olyan jól hallotta, mintha mellette állt volna. –, miután elpusztítottuk Oveniét, Samrát és Halaxot, hogy állatok vagyunk. A délvidéki falvak után szörnyeknek neveztek minket, és állítólag a szentatya, az az elvetemült csaló átkot szórt a fejünkre...

Hagyta leülepedni az emlékeket. A másfél év portyázás, mely a háború vége óta zajlott, mélyen beleivódott emberei bőrébe. A pápai átok nem hatolt át e kérgen, és túlélték a járványokat, az ellenük küldött királyi hadak csapdáit, és a többi martalócsereggel való összecsapást is. Szentül hitték, még Rufus is, aki annak idején Bolognában tanult, hogy mindezt a Herceg túlvilági hatalmának köszönhetik.

– Azt mondták – folyatatta most az öregember a lóról –, hogy mindannyian a pokolban fogunk elégni azért, amit tettünk. Hogy nincs számunkra kegyelem, és hogy isten haragja úgyis lesújt majd ránk. – Az utolsó pár szóra lova nyugtalanul felágaskodott, de a Herceg hamar erőt vett rajta. Hideg, csontfagyasztó márciusi szél csapott közéjük, mely felkapta, és talán egészen a városig elvitte a szónok szavait. – Hát most itt az idő, hogy megcáfoljuk mindezt. Itt az idő, hogy bevégezzük gyönyörű munkánkat – kiáltotta dühösen a vezérük, mire ezerötszáz torokból hangos éljenzés volt a válasz.

Rufus néma maradt, mivel napok óta fájt a torka. Valamivel előbbre, két dárdás mellett megpillantotta Horatiot. Kardját csatolva megindult felé. – Azt akarom – kiabálta valahol a feje felett a Herceg –, hogy menjetek be a városba, és válogatás nélkül öljetek meg mindenkit. Hagyjátok most még az aranyat, a vér legyen az első. Pusztítsátok el az összeset; gyereket, nőt, férfit, hasítsátok fel őket, hogy a vérük az égre bűzölögjön. Hogy megérezze a nagyságos úr is, aki odafenn pöffeszkedik, végtelen nagy igazságosságában, és megtudja, hogy idelenn vannak erős férfiak, akik nem hajtanak fejet előtte, és nem félnek semmitől.

Mély csönd telepedett a mezőre, csak valahol a távoli erdőcskében károgott egy holló. A Herceg körbetáncoltatta lovát, majd ölelőn az égre tárta két karját: – Lássuk, uram, mit teszel ennyi gonoszsággal! Kíváncsin várjuk, hogy büntetsz majd minket mindezért, mit érdemlünk e sok szörnyűségért…– hangja szinte könyörgővé vált, és így maradt pár pillanatig, megfeszített, torz pózban. Aztán karja lehullt, és halkabban mondta, hogy csak a körötte állók hallják. – Úgyse fog semmi történni velünk.

– Miért kell mindenkit megölni? – ért oda Horatiohoz Rufus. Nagydarab, szicíliai társa végigmérte, aztán kiköpött, fejével a Herceg alakjára bökve: – Ha ő mondja, testvér…

– Istent ingerli, mint mindig – nyögte mögöttük egy svájci lándzsás. – Megint próbát teszünk.

– Soha nem hallottam még ilyesmiről – csóválta fejét Rufus, majd a kapitányok kiáltásaira megindult, együtt a többiekkel, némán, lassan caplatva az ágyúk által feltúrt mezőn. A csöndes város falai mind magasabbra nőttek előttük.

– Ne szakadjunk el – kérte őt Horatio, amikor a rés még meleg köveihez értek. – Ma rossz érzésem van.

Rufus már jó ideje nem tudta, milyen napot avagy évet írnak, azóta, hogy csatlakozott a Herceg istent ingerlő seregéhez. A nagy háború után történt, mikor Bresciánál nem fizették ki őt. Pár tucat társával háromnapos éhezés és kóborlás után rátalált az elvetemültek táborára. Először úgy érezte, igaz barátokra lel. Később a hideg félelem elfoglalt mindent belsejében. Sokszor arra gondolt, parasztok verték agyon Brescia után, és csupán derengő kísértete menetel együtt a szörnyeteg hordával.

Megállt az omlás tetején, és végignézett a hangyaként felfelé igyekvő társain. Kopott, mocskos ruhákban, rozsdás páncéldarabokat csörömpöltetve, kicsorbult fegyvereik súlyától görnyedten bábukra, faemberkékre emlékeztették Rufust, kiket a szemközti hegyen, testőrei gyűrűjében várakozó lovas irányít.

Ahogy lassan benyomultak a szűk, köves utcákra, meglepte őket a békés, szelíd hangulat.

– Jól belőhető, szűk sikátorok – morogta Horatio. – És még nem is ettem – tette hozzá. – Üres gyomorral megyek a túlvilágra.

– Ők mennek a túlvilágra – biztatta egy svájci mögülük.

Négyen vagy öten észak felé indultak, egy kanyargós kis utcácskában, melynek bedeszkázott ablakai, és vastag, valószínűleg elreteszelt kapui vigyázták lépteiket.

Tétován, sután kerestek valamit, amin elkezdhetik, de zavarta őket a fejük fölött fel-felcsivitelő madarak hangja. Aztán távolról meghallották az első sikoltást, és tudták, itt az idő.  A kétségbeesett asszonyi hang megindította bennük a gépies ösztönt, hogy mint korában oly sok kifosztott és felperzselt városban, eleget tegyenek uruk parancsának.

Horatio a legközelebbi kapuhoz lépett és rácsapott szekercéjével. A deszka megrepedt az ütésre. Horatio visszafordult Rufus felé, aki sóhajtott egyet, majd bólintott, mire barátja újból és újból lesújtott a kapura. Mögöttük a svájciak és egy francia muskétás izgatottan várakozott, lesve a mind jobban szélesedő rést.

 ***

– És aztán mi történt? – kérdezte a Herceg kesztyűjét lehúzva baljáról. Keze szikkadt, fekete csonkként került elő a szövet alól. Horatio nem bírta elvonni szemét a lepra által megzabált hús ráncairól. Tudta, hogy a Herceg maga égette össze tagját, hogy a betegség terjedését megakadályozza – ám nem volt képes elképzelni ekkora fájdalmat és kitartást.

– Aztán bementünk. Rufus odalent nézte át a házat, mi fenn kutakodtunk – mondta rekedten.

– Igyál – kínálta felé saját boroskupáját a Hercg, Horatio pedig közelebb lépett az asztalhoz, és elvette. A bor ereje és illata megszédítette, de legalább elnyomta a sátorban terjengő savanyú szagot.

– Valami kereskedők lehettek. Fent megtaláltam a férfit, a lándzsások meg a szolgálókat két gyerekkel – magyarázat aztán száját törülve a zsoldos, majd óvatosan visszarakta a kupát az asztalra. – Megöltük mind.

– Eközben Rufus egyedül volt? – a Herceg nem kérdezett, inkább állított egy tényt. Szemöldökét finoman összevonta, miközben egy darab kenyeret tömködött fekete fogaktól csillogó szájába.

– Igen – bólintott Horatio készségesen. – Ő akadt rá az asszonyra. És az elátkozta. Még mi is hallottuk, ahogy kiabált…

– Elátkozta? – csodálkozott a herceg.

– Igen, azt mondta neki, hogy az Úr ki fogja tépni a nyelvét – vonogatta vállát a katona, egyik lábáról a másikra állva. Mögötte a sátor bejáratánál a két testőr egymásra pillantott.

– Értem – a Herceg újabb darab kenyeret tört, majd visszahúzta csonka kezére a kesztyűt, felállt az asztaltól, és Horatio elé lépett. Egyforma magasak voltak, a zsoldos mégis valahogy felfele nézett rá, az ősöreg, ősz, csatakos hajtól keretezett arcba. – És aztán, tudod mi történt?

– Az asszony elhallgatott, mert meghalt. Rufus megölte – bizonygatta Horatio. – Amikor lementünk, láttuk. Ott feküdt a vérében.

– Mondott valamit Rufus? – kérdezte finoman a Herceg.

– Nem – csóválta fejét a katona. Némán vártak egy pillanatig, majd a Herceg intett, és kiment a sátorból.

Ott voltak mind, a lemenő nap vörösre festette őket: Rufus, a vak lány és a két gárdista. Az ötödiket, a franciát egy kölyök combon szúrta, és elvérzett bent a városban.

A kis csoportot tíz-tizenkét katona vette körül, kivont kardokkal, döfésre emelt lándzsákkal. A két svájci egymásnak sutyorgott, és a többi fegyverest méregette, a lány, összevert arcával, és megszaggatott ruháival az ő lábaiknál terült el. Egyedül Rufus állt egyenesen, rezzenéstelenül figyelve a Herceget.

– Valamelyikőtök – kezdte vezérük, mire a lány összerezdült – ma délelőtt elbújtatta ezt az ártatlan teremtést egy kamrában, majd visszament érte, és a déli kapunál, egy kötélen leeresztette őt. Szerencsére a portyázók a határban utolérték…

Szavai sokáig ott lebegtek a fejük felett. A svájciak közül az egyik előrelépett, hogy mondjon valamit, de a Herceg egy mozdulattal megállította. Majd észrevéve a mögötte álló Horatiot, intett neki, lépjen társai mellé. Megvárta, míg az így cselekszik, csak akkor folytatta: – Ezzel a tettével bemocskolta tiszta és őszinte törekvésünket, a tervet, melyért annyit fáradoztunk – itt a lángoló, füstölő városra mutatott, melyből már hosszú órák óta nem szállt sikoly vagy könyörgés az ég felé.

– Tudnom kell, ki volt ez a lágyszívű áruló. Tudnom kell, ki akadályoz művem bevégzésében – csóválta fejét a Herceg, majd a lány elé ment, leguggolt hozzá, és jobbjába fogta állát. Annak világtalan szemei így egyenesen az ő szürke tekintetébe bámultak. – És te fogsz segíteni. Ha nem, a sereg minden tagja megízlel…– A lány elkapta fejét, és próbált hátrafelé kúszni, de  a svájciak útját állták, a Herceg pedig megragadta kezét, felrángatta és magához szorította. A lány halkan felnyiffant, mint egy egér, de nem ellenkezett.

– Ti, vakok nagyon jól emlékeztek a hangokra. Ha meghallod a hangjukat – súgta a Herceg a fülébe –, ki tudod választani közülük azt, aki megpróbált megmenteni.

A lány fejét rázta, mire a Herceg pár centit eltolta magtól, hogy arcába nézhessen.

– Mi van? – kérdezte nyugtalanul, látva az első könnycseppet.

– Nem beszélt – suttogta a lány. – Aki segített, nem szólt egy szót sem. – Várt valamire, aztán megérezhette a pengét, oldalt és lent, mert csodálkozó majd fájdalmas arckifejezést öltött sápadt ábrázata, végül összerogyva a Herceg lába elé borult. Az lehajolt, és a tőrt a szoknyája szélébe törölte. Kiegyenesedve végigmérte a négy férfit, majd felemelve a pengét, így szólt: – Meg kellene ölnöm mindannyiótokat. – Gondolkodott, majd fáradt, lemondó hangon hozzátette: – Sötétedésig hagyjátok el a tábort.

Mereven nézte őket pár pillanatig, mint aki az elhangzottakon rágódik, aztán megfordult, és visszament sátrába.

Rufus indult meg legelőbb, Horatio a nyomában.

– Mihez kezdjünk most? – kérdezte nyugtalanul az olasz, de Rufus nem válaszolt. A sátrához sietett, és nekilátott összepakolni. Gyorsan végzett, mivel alig volt valami holmija.

– Ma éjjel lesz szabad rablás. Pont ma éjjel – siránkozott odakinn Horatio. Rufus felelet helyett kidobálta dolgait a sátorból.

– Alig van valami pénzem – nyögte társa maga elé bámulva. Övéhez nyúlt, megzörgette bőr erszényét, elfintorodott. Amikor felpillantott, Rufus ált előtte. Kis vászonzacskót nyújtott át neki, és Horatio, amikor megfogta, érezte súlyából, hogy arany.

– Mit akarsz? – kérdezte nyugtalanul. Rufus csak nézte őt, majd vállára emelte zsákját, és megindult dél felé.

– Néma vagy – kiáltott utána társa, de a távolodó meg se rezdült e kijelentésre vagy kérdésre, csak ment, egyenesen előre, míg el nem nyelték a dombok.

 vége

Megvolt a sztori, aztán kitaláltam hozzá a főszereplőnő nevét. És ez utóbbi valamiért nagyon megtetszett, lehet, felhasználom még máshol is. Maga a történet is könnyen jött, egy hétfő reggel összeállt, míg beértem a melóba. Aztán egész héten ott volt a fejemben, reggelente elővettem, finomítottam, majd betoltam abba a felső rekeszbe, ahol a napló is hever a történetben. Pénteken már kisé belezavart egy lényegesen új, középkori történet körvonala, ami ehhez képest nagyon egzotikusnak, díszesnek és brutálisan vonzónak tűnt...de azt sikerült háttérbe szorítani addig, hogy szombat reggel hét és kilenc közt meglegyen Milla éjszakája. Kilenckor már kelt a gyerek, így nyelvi játékosságra, stílusra, finomságokra sok idő nem maradt. Talán jó lett volna beemelni konkrét szövegrészletet a srác írásából, de akkor meg a terjedelem nőtt volna meg túlságosan. Ám még így is elégedett lehetek, mert hat nap alatt életre kelt egy egyszerű, okos és becsapós kis sztori - így ma, vasárnap pihenhetek.

Egyedül a másikkal

Milla két éve élt a lakásban, mikor megtalálta a naplót. Az egész azzal kezdődött, hogy elhagyta őt a barátja, az a semmirekellő Jose. A fiúnak elege lett Milla érzékeny lelkéből. Nem szerette továbbá, hogy annyit tanul éjszakánként, és a nem értette a lány verseit sem. Millának pedig főképp ez a két szenvedélye volt: a jogi egyetem summa cum laudéval való befejezése és a szonettek. Mikor megtalálta Jose búcsúlevelét a postaládában, sírt egy sort, majd összerakta közös életük emlékeit egy dobozba. Aztán a másfél szobás kis lakás konyhájában írt egy verset Jose rút jelleméről. Míg lefőtt a kávé, el is készült vele, a rímek is helyénvalónak tűntek. Odakinn, szemben, a park túloldalán ácsok kurjongattak egymásnak a felállványozott templomtornyon egyensúlyozva. Milla elnézte őket a kávét kortyolgatva, miközben Solness építőmester karaktere, Jose utolsó mondatai és egy, a jog és erkölcs órán elhangzott latin idézett kavargott fejében.

Amikor a megfelelő helyet keresett a lábánál kucorgó Jose-féle emlékdoboznak, eszébe jutott a hálószobaajtó feletti kis zug. Egy apró tároló volt, afféle függőpolc, még az előző lakó, a halott srác alakította ki.

A doboz könnyű volt, mert csak fényképek, nyaralási videók, egy póló, egy alsónadrág és egy fogkefe volt benne. Amikor székre állva feltoszogatta a sötét kis vacokba, az ott felhalmozott dolgok egy része megindult, és a nyakába csúszott. Három női magazin, egy üres ékszeres dobozka, egy törött napszemüveg és egy zöld, bőrkötéses határidőnapló.

Milla leült a székre, és lábával ide-oda lökdöste a tárgyakat. Jose keze jutott eszébe, és a fiú mosolya, melyről most már úgy érezte, soha nem volt őszinte. Milla zárkózott, félénk lány volt, inkább csinos, mint szép, inkább kövérkés, mint teltkarcsú. Hosszú, sűrű és sötét haja fogta meg igazán a férfiakat, és puhán feszülő bőre, mely olyan fehér volt, hogy az erek mindenhol átszínezték.

Végül erőt vett magán, és szépen visszarakta a lehullott dolgokat fentre, a doboz mellé. Egyedül a naplónál lassult le lendülete, mert nem emlékezett ilyen darabra a múltjából. Amikor fellapozta, megdermedt.

A napló majd minden oldalán idegen, érdes-szálkás írással rótt sorok tűntek elé. Az ő vers- és jegyzetíró kerek és kunkori betűihez képest ezek a karakterek férfiasan szikárak voltak. Akadt oldal, ahol csupán egy mondat szerepelt, volt, ahol a szöveg belepte az egész felületet. Elsőként az „unalom”, a „csönd”, a „sötétség”, a „ridegség” és a „magány” szavak tűntek elébe. Ismerős kifejezések voltak saját verseiből – ám biztos volt benne, hogy a könyv nem az övé, és hogy ezt az írást soha nem látta még.

Készített magának egy forró fürdőt, gondosan elpakolva a gyertyákat a kád pereméről. Ezek lángjait legutóbb még Joseval bámulták. Aztán keresett egy üveg könnyű fehér bort, és csak úgy, hűtés nélkül kinyitotta. Az első pohár után, a titokzatos szövegfolyam keltette kellemes borzongással telepedett a vízbe. Feljebb ült a vízben, és nagy, telt kebleire támasztva a napló alját, lapozott, olvasott, és ivott. Péntek volt, a vizsgaidőszakig még harminchat nap választotta el.

A legtöbb bejegyzés érzések, gondolatok, benyomások rögzítése volt. Aggodalom, rosszkedv, keserűség. A lélek elhagyatottsága. Az éjszaka gyötrelmes hossza, a magány súlya.

Néhány töredék foglalkozott valamiféle múlttal. Így például egy tengerparti, gyermekkori nyaralás jeleneteivel. Anya és apa a dűnék közt csókolóznak. Apálykor a rákok iszkolnak vissza a víz felé.

Máshol könyvekről, komolyzenei albumokról vagy festményekről szóló megjegyzések tűntek a lány elé. Sehol nem talált semmi személyest. Azt sem tudta megállapítani biztosan, milyen nemű, hány éves a szöveg írója.

A harmadik pohár után Milla elégedetlenül felsóhajtott, majd kinyúlt padlón heverő farmernadrágjáért. Előkotorta belőle telefonját, és felhívta apját. A férfi csak sokadszori csöngetésre vette fel. Mióta elvált Milla anyjától, rászokott a kora esti sziesztára, hosszan, jóízűen aludt, hasán valamelyik kedves teológusa vaskos kötetével. Mikor végre beleszólt a telefonba, Milla akadozó nyelvvel kérdezte tőle, hagyott-e nála valamiféle határidőnaplót a költözés után. A váláskor apja jó sok holmit hurcolt a lány lakására, hogy majd később, ha megfelelő helyet talál magának, elviszi. A hálószobai szekrényben, a pincetárlóban, és a beépített szekrényekben várakoztak dolgai erre a bizonytalan eseményre. Apja most rekedten, álomittas hangon tagadta, hogy bármiféle határidőnaplót vitt volna lányához. Milla elismerte, hogy a naplóba lévő írás nem apjáé, de talán valamelyik barátja, tanítványa felejtette nála…Ám a másik fél a vonal túlsó végén erre már nem is válaszolt, hosszan hallgatott, majd megkérdezte, mi történt. Még így, ilyen rövid idő alatt és telefonon keresztül is megérezte, baj van. Milla beleremegett az aggódó hangba, de még nem tudott Joseról beszélni. Nyögött valamiféle szabadkozást, majd bontotta a vonalat. Ahogy a padlóra csúsztatta a készüléket, a napló mellé esett nedves kezéből. Milla automatikusan átfutotta a szöveget ott, ahol a könyv kinyílt. Az ismeretlen szerző épp a betegsége végleges elmúlásáról, a fájdalom és a rettegés távozásáról értekezett. Ekkor jutott eszébe a lánynak a halott fiú.

A lakást, ahol Milla két éve élt, anyja és apja annak idején nyomott áron vásárolták meg a halott fiú gyászoló szüleitől. A lány már nem is emlékezett a srác nevére – csak annyit tudott róla, hirtelen, fiatalon halt meg valami gyors betegségben, huszonvalahány évesen. Ő is azért kapta a lakást, mint Milla: hogy önálló, felnőtt életet kezdjen – ami ilyen gyorsan és tragikusan véget is ért számára. Halála jól jött Milláéknak, akik pont az egyetem környékén kerestek valami kis apró kuckót az ablakon kidobott albérleti pénz helyett.

Milla felvette a kötetet, és izgatottan továbbalapozott, de az elkövetkező oldalakon már nem jött elő sem a betegség, sem a gyógyulás téma. Ettől függetlenül ellepte a bizonyosság, hogy a fiú naplóját találta meg. Szerencsétlen, merengett maga elé hangosan, közben a vizet kevergetve, bizonyára azt gondolta valami átmeneti javulás kapcsán, hogy meggyógyult.

Aztán ahogy újra olvasgatni kezdett, szeme elé tűnt egy új bejegyzés első, büszke sora. Másfél év tünetmentesen. Milla hirtelen úgy érezte, túl forró a víz. Lenézett karjára – azt pedig rücskös libabőr lepte el.

Aztán ki is mondta maga elé, hogy ez nem lehet.

Aztán összezárta a naplót, és behunyta szemét, hogy csak a sötétség legyen körötte. Zúgott a feje a bortól. Miközben törülközött, végig úgy tűnt neki, kíváncsi tekintet figyeli puha, terebélyes testét. Hálóruhát vett, noha odakinn még csak épp besötétedett. Az ácsok eltűntek a tetőről, helyüket éles fényű reflektorok világították csontfehérre festve a falat. Leült a konyhaasztalhoz, és felhívta anyját.

Az asszony valami kiállítás-megnyitón volt a legújabb barátjával, így Milla türelmesen várt, míg kimegy az épület elé, ahol viszont a forgalom zaja volt túl hangos. Ott azért sikerült megértetnie vele a kérdést – hogy pontosan mi történt elődjével, a lakás előző tulajdonosával. Anyja értetlenül visszakérdezett, hogy miért érdekli ez Millát, majd a választ meg se várva  elmondta, meghalt, gyors lefolyású felnőttkori leukémiában. Milla hátranézett a sötét folyosóra. Nedves lábnyomai jelölték útját idáig. És kapott kezelést, volt a következő kérdése, mire anyja talán megvonta vállát, mert bizonytalan hangon válaszolt. Az adásvételi papírok aláírásakor beszélt valamennyit a fiú összetört anyukájával. Ő talán említette, hogy csontvelő transzfúzióra volt előjegyezve, de azt már nem érte meg szegény. Három hónap alatt végzett vele a kór, ha jól emlékszik. Pedig milyen fiatal volt.

Milla eddig tétován lapozgatott a napló utolsó oldala felé, ám pont, amikor az anyja kimondta a „fiatal” szót, ismét talált egy mondatot, mely miatt ki kellett nyomnia anyját, hátra kellett dőlnie a székben, hogy mélyeket lelegezve fülelje a csöndet.  

Az ismeretlen azt írta az utolsó előtti oldalak egyik első sorában, hogy végre felállványozták a templomtornyot. Ráfért az épületre a renoválás, mert a nagy viharok során…

Milla mutatóujját szájához emelte, és ráharapott. Csak egy dolog járt a fejében: valaki él rajta kívül a lakásban. Elmormolta magában egyszer, kétszer, háromszor.

Felállt, óvatosan a pulthoz lépett, és a késtartóból kihúzta a legnagyobb pengét. Aztán szép csöndben megindult, noha tudta, milyen esztelenség ez az egész.

A lakás harminchat négyzetméter volt. Búvóhelyekben egyáltalán nem bővelkedett – amit sorra kellett venni, az az előszobai beépített szekrény, az ágy alatti rész, és a hálószobai nagy ruhásszekrény volt.

Előbb mindenhol felkapcsolta a lámpákat, hogy fényárban ússzanak a helyiségek. Az összes sarokba és benyílóba világosságot akart. Majd gondosan végignézte a lehetséges rejtekhelyeket. A végén még a ruháit is kipakolta a szekrényekből, megkocogtatta a falakat, és benézett a mosogató alá, meg a konyhai a tárolók mögé, ahol legfeljebb csak egy törpe kucorodhatott volna össze.

Természetesen sehol nem volt senki. Leroskadt az ágyára a hálószobában, kezében a naplóval és a késsel. Gyorsan végigpörgette a maradék pár bejegyzést, de már semmi érdemlegeset nem talált. Gondolataiból azonban nem távozott az idegen nyomasztó árnya, egy jelenlét, melyet sem ő, sem más nem tud megmagyarázni, csak a napló írója. Majd egy órán át töprengett így, mígnem egy ásításból rájött, hogy valamennyire megnyugodott. A bejárati ajtóhoz ment, ellenőrizte a zárat, aztán a folyosón megtorpanva várt egy kicsit, végül széket hozott, és a naplót visszarakta a helyére, fentre, a szűk kis zugba.

A kést párnája alá rejtette, bár félt, álmában megsebezi magát vele. Nyolc éves kora óta először felkapcsolt lámpánál aludt el, azon tűnődve, mi a rendőrség hívószáma.

Éjfélig moccanatlanul álmodott. Akkor aztán felkelt, kiment a konyhába, egy széket kerített, az előszobába vitte, felállt rá, és hosszas tapogatódzás után levette a naplót a helyéről. Visszament a konyhába, a limlomos fiókból tollat vett elő, és leült az asztalhoz. Aztán olyan hosszan várt mozdulatlanul, a sötétben maga elé bámulva, hogy már három óra is elmúlt, mikor leírta az első mondatot.

Alig talált már üres helyet az utolsó lapon, de ma nem is volt sok jegyzetelnivaló. Mindenesetre rögzítette a tényt, hogy valaki kotorászott a dolgai közt, mert a napló nem ott volt, ahova rejtette. Másrészt ideje új naplót keresni, mert ez, amit gyógyulása óta vezet, betelt.

Márpedig az fontos, hogy egy férfi rögzítse emlékeit az életről.

vége 

Az őrült és a normális világok valóságának egymásra vetülése a horrorban majd mindig arra fut ki, hogy az előbbi valamilyen módon igazolódik, megjelenik, tárgyiasul az utóbbiban. Ilyen például Lovecraft sátáni festőjének sztorija, ki metróbéli fantáziaszörnyeket visz vászonra - majd eltűnése után megtalálják műtermében a szörnyekről készült fényképet...Ez az egyszerűbb megoldás, bedobni egy tárgyat a mi valóságunkba csattanóként. A lentiekben próbáltam egy kissé ravaszabb és durvább végkifejletet összerakni. Szeretem még ebben az írásban a három nő vaskos alakját, a gyarmati reggelt, és az apokaliptikus terv egyszerűségét. 

Látogatók

Tény, hogy 1999 hideg januárjának egy szombatján Kovácsné Ágika és Sándor Edit jegyet váltottak a Vác-Balassagyarmat vonalra, hogy meglátogassák a gyarmati elmegyógyintézetben kezelt kolléganőjüket, az egykori főmérnök asszonyt.

Lehet, hogy a kupéban az ünnepekről, bejglireceptről vagy a pocsék szilveszteri műsorról társalogtak. Talán Ágika ábrándosan rajzolgatott a gyorsan lerakódó ablakpárába. A fülke alig melegedő terét aztán nemsokára ismét kénytelenek voltak a kinti hidegre cserélni. Cipőik végigkopogták a szombati kora délelőttöt, egészen a megállóig. A busz szinte azonnal jött, felszálltak, és leültek, mindjárt a sofőr mögé.

Tény, hogy a pályaudvar mellől az elmegyógyintézetig, melyet sárgaháznak, bolondokházának is hív a köznyelv, nyolc és fél perc az út autóbusszal. Ez alatt a két nő megbeszélhette, hogy mire számíthatnak odabenn.

A családtagoktól tudták, hogy a főmérnök asszony nem veszélyes, sőt, doktora két hete gyógyultnak minősítette, de ő mégsem akart távozni. A rendőrségi eljárást, mely a gyújtogatás miatt indult, lezárták. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy főmérnök asszony okozta a hatos csarnokban november tizenkettedikén fellobbanó tüzet, hatmillió forintos anyagi kárt okozva ezzel a cégnek. A vádemelésre még várni kellett.

Mikor leszálltak a buszról az épület előtt, mely nem is volt sárga, egy varjú károgta el magát a fejük felett. Ágika szerint Vác óta követte őket, de Edit fel se nézett a madárra, csak megcsóválta őszbe csavarodott, keskeny kis fejét, és a kapu felé indult.

A rádiót hallgató portás szívélyesen útbaigazította őket azzal, hogy a főépület recepcióján tudnak majd bejelentkezni a látogatásra.

Tény, hogy a recepción tíz óra harmincettőkor regisztrálták Ágikát és Editet, mint belépőket. Megadták igazolványszámaikat, és látogatásuk célját. A beteg, akihez jöttek, a háromszáztizenhatos szobában feküdt. Egy kávészagú nővérke kísérte át őket a bal szárnyba, fázósan összehúzva magán kötött pulóverét. Csak odabenn, az épület kongó folyosóin szólalt meg, vacogó ajkakkal bizonygatva, hogy a főmérnök asszony az egyik legnyugodtabb beteg. Igaz, emellett roppant gyanakvó is: nem hajlandó beszélni csak a férjével, a főorvos úrral és a rendőrséggel. Lehet, hogy Ágika és Edit is hiába jött.

Mikor kinyitotta a háromszátizenhármas ajtaját, és félreállt, a két nő a háta mögött először nem mozdult. Aztán Edit, az idősebb lépett be előbb a szobába. Ő ismerte régebb óta, majd harminc éve a főmérnök asszony.

Tény, hogy a beteg az ágy szélén ült, és kifelé bámult rácsos ablakán. A szobából a park fáira lehetett látni. Amikor a nővérke vidáman odaszólt neki, hogy látogatói jöttek, meg se moccant. Ágika tanácstalanul körbefordul a szobában.

Tény, hogy csak egy keskeny vaságy, egy nagyobb és egy kisebb szekrény, két szék és egy szemetesvödör volt a helyiségben. Hatbordás radiátor ontotta pattogva a meleget. A nővérke behajtotta az ajtót, és a résen át búcsúzóul még annyit mondott, hogy kifelé majd szóljanak be a recepcióra.

Edit közelebb húzott egy széket a mozdulatlan beteghez, leült, Ágika pedig ott maradt az ajtónál.

A főmérnök asszony ekkor végre elfordult az ablaktól, és kijelentette, hogy már várta e látgatást. Még senki nem jött a cégtől, épp ideje volt.

Erre Ágika szabadkozni kezdett, hogy korábban is akartak jönni, amit Edit azzal toldott meg, hogy igen, de sok volt a munka, mert. Elharapta a mondat végét.

Az ápolt ráemelte, nagy, súlyos és szürke tekintetét. Tépett szélű viharfelhők úsztak pupillája körül, miközben megkérdezte, pótolták-e a leégett csarnok készletét.

Ágika mondta a háta mögül, hogy igen, Edit pedig megtoldotta: a lengyelektől. Mire a főmérnök asszony felsóhajtott, és hirtelen élet költözött arcába. Jó, nagyon jó, bólogatott, majd felállt, megmutatva fehér kórházi hálóingbe bújtatott hatalmas testét a másik kettőnek. Göndör, barna haja rendezetlenül terült szét vállán, hurkavastagságú ujjain repedezett köröm sárgállt.

Kijelentette hogy idebenn leszokott a dohányzásról, és fogyott is valamelyest. Ágika elismerően bólogatott.

Tény, hogy még így is a főmérnök asszony volt a legnagyobb termetű ápolt az elmegyógyintézetben valaha kezelt női betegek sorában. Általában az utcán is megfordultak utána, nemcsak magassága, hanem súlyos, ám arányos, izmos termete miatt is. Ha férfi lett volna, a főmérnök asszony favágóként kereste volna kenyerét. Így viszont egy gabonaimport-exporttal foglalkozó cégnél dolgozott. Egészen addig, míg.

Ekkor Edit hirtelen megkérdezte, minden bevezetés nélkül a közepébe vágva, hogy miért tette. Miért gyújtotta fel a hatos csarnokot, elégetve több mázsa búzát, a cég raktárkészletének tizenkét százalékát?

Ági felszisszent, a főmérnök asszony pedig az ablakhoz lépett, és tekintetével követte az egyik ágra röppenő varjú feketeségét. Amikor megszólalt, a hangja mély és komor lett, mintha sziklasírból zengene.

Azt mondta, hogy minden egy új importőrrel, a német Live Gmbh-va kezdődött. És azzal, hogy megrendelték tőlük a próbaszállítást. Veress, az ügyvezető igazgató tárgyalt a németekkel, de szakmai angolosként ott volt ő is mindig a konferenciabeszélgetések alatt. A telefonból, mint valami ősöreg kígyó kúszott elő a csúnya német-angol beszéd, a Live vezetőjének hangja. Borsódzott tőle a háta, és homályos megérzéstől hajtva elhatározta, utánanéz ennek a csapatnak, mert elég nagy tapasztalatai volt a beszállítók terén, de a Live-ról még nem hallott.

Itt a főmérnök asszony szünetet tartott, és elszakadva az őt figyelő varjú látványától, megfordult Ágika felé, hogy magyarázólag hozzátegye. A Live, mint sok egyéb csúcstechnológiás beszállító, főképp fajtanemesítéssel foglalkozó cég. Fő profiljuk a dúsabb terméshozamot produkáló, és a szárazságot jobban tűrő őszi búza.

Ágika bólintott, majd nekidőlt a falnak, kezeivel táskája csatját babrálva.

És, mi derült ki róluk. Érdeklődött könnyed hangon Edit, mire a főmérnök asszony figyelmesen végigmérte, majd így folytatta.

Semmi. Az égadta világon semmit nem talált róluk, se a nemzetközi cégjegyzékben, se a kutatói szaknévsorban, de még a nemesítők európai listáját is lekérte faxon a budapestiektől, ám abban se volt Live nevű cég. Mikor közölte aggályait Veressel, az csak legyintett. Egy német céggel nem lehet svindli. Legfeljebb majd megnézet egy mintát a laborral. Ám a főmérnök asszony tudta, hogy nem fog semmit ellenőriztetni, mert a főnök, ahol lehetett, ott spórolt. Mivel rosszérzése nem hagyta nyugton, rájárt Veress nyakára, és annyit elért nála, hogy először csak keveset, próbatételt rendeljenek attól a szörnyű, öreg hangtól. Közbe megérkezett a Live sajtódokumentációja is. A főmérnök asszony saját költségen rendelte meg egy fővárosi cégtől. Az összeállítás szerint a szinte semmiből gründolt, tikos tulajdonosok által irányított Gmbh a német gabonapiac legdinamikusabb szereplője lett az utóbbi két évben. Nemcsak a felvásárlásokkal, hanem szabadalmi bejegyzésekkel és fajtanemesítésekkel jutottak el oda, hogy hamarosan már Európa majd minden országába importáltak új, különlegesen ellenálló mintakollekciójukból.

A főmérnök asszony összerezdült, mint akit a hideg rázott ki. Edit előrenyúlt, és megfogta a kezét, közben megkérdezve, mi a baj. A másik csak a legyintett, majd csöndesebben folytatta. Ágikának közelebb kellett jönnie, hogy hallja.

Az anyag, amit kapott, fénymásolt, stencilezett formában érkezett. Egy lap a földre hullott, és ahogy felemelte – a beteg itt ismét szünetet tartott, miközben arcán átsuhan valami ismeretlen kifejezés –, és a fénybe tartotta, valamiért másképp, visszafelé olvasta a német cég nevét. Így jutott el a „gonosz” szóhoz. És ekkor döntötte el, hogy ő maga vizsgálja meg a szállítmányt.

A következő héten, ahogy befejeződött a rakodás, egy maréknyit hazavitt a zsebében. Még a privatizáláskor sikerült megszereznie a téesz kutatólaborjából a nagy felbontású elektromikroszkópot, ami eddig ott állt a garázsban a kocsi mögött. Néha a gyerekek szórakoztak vele, rovarlábakat, lepkeszárnyakat vizsgálgatva, de most végre hasznát látta ő is. Egyetemi gyakorlataiból még emlékezett, hogy kell metszetet csinálni. Aztán vacsora után  kiment  garázsba, és az üveglapot a mikroszkóp tárgylemezére tette.

A főmérnök asszony elhallgatott, és leroskadt ágyára, melynek rugói fájdalmasan felnyikorogtak súlya alatt. Két, nagy, durva kezét tehetetlenül széles ölébe ejtve morzsolgatni kezdte ujjait. Aztán bűntudatosan felnézett Editre, aki várakozóan hallgatott

Ott csücsült a mag közepén, a mintában, mondta ki a főmérnök asszony, mire kolléganője értetlenül felvonta szemöldökét. De meg se kellett kérdeznie, a nő folytatta: egy démon. Apró, szakállas kis figura, szarvakkal, hegyes fogakkal. Izgett-mozgott, mint egy kukac, arra várva, hogy elültessék, és sokszorozódjon, learassák, kicsépeljék, megőröljék, hogy még jobban sokszorozódjon, majd megsüssék és megegyék, így kerülve bele a testünkbe, fertőzve meg mindannyiunkat milliárd és milliárd formában és alakban a gonosszal.

A főmérnök asszony kifulladva elhallgatott. A két látogató némán várt, de úgy tűnt, nem lesz folytatás, mire Ágika megkérdezte. Tehát ezért gyújtotta fel a főmérnök asszony a raktárt, mire az tehetetlenül bólintott. A tűz az egyetlen ellenszer az ilyesmire, ezt még az olyan ősöreg kommunista is tudja, mint ő, motyogta félmosollyal maga elé. Kár, tette hozzá, hogy emiatt nem maradt egy szemnyi bizonyíték sem. A metszet is eltűnt a garázsból. A többi hamuvá lett a raktárral együtt. Így persze senki, se a rendőrök, de még a tulajdon férje se hiszi ezt az egészet.

Edit nézte ezt a hatalmas testet, a nő nyakán lüktető eret, vastag talpú papucsba bújtatott lábait, majd megköszörülte torkát.

Érdekes történet, mondta aztán, főképp annak fényében, hogy mi történt Veressel.

A főmérnök asszony felkapta fejét, miért, mi történt? Mire Edit könyörtelenül folytatta: a németek, a Live-tól karácsony előtt kihívták síelni az Alpokba. Üzleti tárgyalások is lettek volna, de Veress a harmadik nap a nyakát törte egy kék pályán.

A főmérnök asszony erre egészen elsápadt. Ez nem lehet, mondta, közben megfordult, mert mögötte Ágika kíváncsian kinyitotta a ruhásszekrényt. Ott volt benne a főmérnök asszony nercbundája, kötött sálja és sapkája, hűségesen várva az indulást.

És akkor most mi van a céggel? Kérdezte a beteg ismét Edittől, aki hátrébb húzódott a székével. Megvették, dobta oda aztán a válaszát, és a főmérnök asszony már tudta, de azért megkérdezte. Kik, mire Ágika mondta hátulról, hát a Live.

Csönd ült közéjük, jó harminc másodpercig. Akkor ti most az ő alkalmazottjai vagytok, suttogta a főmérnök asszony, azonnal fel kell mondanotok, tette hozzá. És.

Nem tudni, mit akart még mondani, mert Ágika hátulról a nyakába dobta a sálat, Edit pedig elölről nekiugrott, az ágyra döntötte, és bőrkesztyűs kezeivel lefogta csuklóit, majd a mellkasára térdelt, míg Ágika a padlóra feküdt és teljes súlyával húzta, vonta lefelé a sál két végét, így maradtak, ívben kifeszítve keresztbe az ágyon azt a hatalmas testet, míg a főmérnök asszony arca lilult, a lába kapálózott, próbálta, fel vagy oldalra dobni magát, de a kórházi koszttól túlságosan legyengült, míg két kolléganője nagyon is jó erőben volt, mert készültek, edzettek erre az alkalomra, Edit például az utolsó két hétben éjjelente tíz kilométert futott, Ágika pedig lent, a pincében emelgette a krumpliszsákokat.

Most, a padlón elterülve számolt száznyolcvanig, míg meg nem érezte, hogy feje felett a nyak feszülő ellenállása alábbhagy, és ekkor kézfejére forró nyálcsöpp vagy -hab csurrant. Elengedte hát a sálat, és felkönyökölve az ágyra belenézett a lila, húsos arcba, majd ujja hegyével kuncogva megbökte a főmérnök asszony összeharapdált, véres, kilógó nyelvét.

Edit már az ablak előtt állt, kifelé bámult a varjúra, várva még valami utasítást, de egyébként is tudták, mit kell még tenniük.

Tény, hogy a főmérnök asszonyt csak ebédkor találták meg. A hivatalos vizsgálat szerint sáljával kötötte fel magát a radiátorcsőre.

Tény, hogy a rendőrégi jegyzőkönyv alapján Edit és Ágika is azt vallotta, hogy mikor elbúcsúztak tőle, derűsnek és kiegyensúlyozottnak tűnt. A látogatás alatt szóba került sok minden, természetesen a tűzeset is. A főmérnök asszony alig emlékezett valamire a dologból, de abban mind a két kolléganő biztos volt, hogy megbánta, amit tett.

vége