Úgy volt, hogy a második szakdolgozatom belőle írom. Akkor már melóztam, és igazából nem volt olyan sok időm, ezért inkább átdolgoztam a Bodor Ádámról készültet. Pont akkor robbant ki az ügynökös dolog, nekiestek rendesen. Aztán jöttek a kiszivárogtatott részletek a nemi beállítódottságáról (mely végzetét okozta, mint zsarolási pont), a fölösleges és otromba vita az ÉS-ben - valahogy minden olyan kicsinyessé vált körötte. Majd a várható és reményvesztett halál. Abban a pillanatban megindult a felejtés, mert az emberek nem szeretnek ilyen kemény és őszinte dolgokat olvasni az életükről, illetve a lent állók életéről. Az emberek többségében még mindig benne van az a  romantikus képzet, hogy a szegénység nemesít, acélozza a lelket, erősíti a jellemet. Ez persze hazugság, és Tar mindenkinél jobban ábrázolta, igazából milyen romboló ereje van a mélyszegénységnek. 

Próbáltam átvenni a szabad függő beszédet tőle, "A mi utcánk" kötet miniuniverzumának hangulatát, az egyénített, mégis olyannyira hasonló karakterrajzokat. Az egész köré egy abszurd szituációt raktam, mely persze allegória. A felállított vesztőhely önmagában pompásan kifejezi azt, hogy miképp vélekedik az ország egyik láthatatlan része a másik láthatatlan részről. Itt tartunk ma, vagyis ugyanott, mint tíz, húsz éve, ezer éve. Még mindig Tar Sándor utcájában vagyunk.

Vesztőhely

Kiskovács jött a hírrel, hogy építenek valamit az utca végében. Megkapta a sörét Maristól, és leült a garázsajtó előtti padra. Ott kornyadozott már Rozsó és Náci is reggel óta. Most mindketten érdeklődve hallgatták Kiskovács összefüggéstelen, de szakszerű beszámolóját. Kiskovács kőműves volt, mielőtt alkoholista és munkanélküli lett. Alapozásról, zsaluzásról, deszkákról, betonkeverőről beszélt a mohó kortyok közt.

Rozsó később erőt vett magán, és kiballagott a garázskocsma elé, az út porába. Fent, a felső végen valóban sürgölődött pár munkás, lapátoltak, hányták a földet a tűző napsütésben. Rozsó mélázva, a nosztalgia halvány keserűségével bámulta őket, miközben lyukas fogát szívta, aztán visszament a padra a másik kettő mellé. Később előjött Maris is a garázs hűvöséből. Hatalmas, megizzadt testét savanyú szag övezte, és úgy fogta a cigit, mint a férfiak. Kifaggatta Kiskovácsot az építkezésről, aztán legyintett, és visszament a palackok és demizsonok közé.

Tizenegykor megérkezett a Mérnök. Sápadt, csonttá soványodott arca gyorsan elnyelte a házipálinkát, miközben a másik három beszámolóját hallgatta az utca végi eseményekről. Addigra Maris az udvar közepére vonszolta a rozsdás fémasztalt, és fölé kinyitotta a napszítta ernyőt is. A férfiak segítettek kihordani a szétnyitható kempingszékeket, majd kényelmesen eltelepedtek rajtuk. Sört kértek, mert már nagyon meleg volt. Hitelre rendelt mind. A segély pár napon belül esedékes volt, ezért Maris most nem morgott, miközben kihozta nekik a Kőbányait. A Mérnöknél volt cigaretta is, szertartásos udvariassággal megkínálta a többieket. Náci nem kért, mert a kemó után leszokott, de a másik kettő készséggel rágyújtott. Míg elszívták, Náci fogta magát, és felsétált az utcán, a munkásokhoz.

A Mérnök a beállt csendben régi, irodai történeteivel kezdte szórakoztatni Rozsót és Kiskovácsot. Maris megállt a garázs küszöbén, és mély, hörgő asztmás röhögéssel jutalmazta a sztorik unalomig ismert csattanóit. Általában mindig arról volt szó, hogy a Mérnök miképp szúrt ki egy-egy főmérnökkel vagy igazgatóval, vagy miképp szúrt meg egy-egy titkárnőcskét vagy irodistát a takarítószeres helyiségben.

Nem sokkal később visszatért Náci, és szótlanul leroskadt székére. A másik három csak várt és várt, míg Náci végre Maris felé fordult, és rövidet kért. Ez már önmagában is furcsa volt, mert Náci a kemó után nem ivott töményet. Most reszkető balját jobbjával kisegítve hajtotta fel a petróleumszagú italát, majd megköszörülte torkát, és csak bámult maga elé. Aztán elmondta, hogy a munkások egy vesztőhelyet építenek.

Rozsó visszakérdezett, hogy mit, Kiskovács felröhögött, Maris mordulva visszament a garázs homályába, csak a Mérnök maradt higgadt és komoly. Megkérte Nácit, mondja el pontosan, mit tudott meg.

Ő pedig halk, akadozó szavakkal elmesélte, hogy a négy melós egész jól halad. Betonalapozással négyzetes, egy méter magas padozatot készítenek az út mentén, a mezőn, ahol régebben a téesz tehenei legeltek. A padozat egyik szélén, középtájt nyílást hagytak. A fűben elfektetve ott feküdt az L alakú gerenda, mely majd ebbe a nyílásba kerül. Egy munkás épp a gerendába csavarta be a horgas kampót, másik kettő pedig a betont keverte be, amely a gerenda földbe vájt alapzatát tölti majd ki. A negyedik, ki cigiszünetet tartott, ő mesélte el, hogy ez egy vesztőhely lesz. Az L alakú gerenda, mely német tölgyből készült, az lesz a kivégzések eszköze, arra fogják akasztani a delikvenst.

Mikor idáig ért, elhallgatott, és csak bámult maga elé. Aztán kinyúlt a Mérnök asztalon hagyott cigarettáscsomagja felé, és rövid, lebegő tétovázás után vett egy szálad. Behorpadt a két pofája, ahogy letüdőzte a füstöt, de látszott, megnyugtatja.

Kiskovács kijelentette, ez marhaság. Senkit nem szoktak kivégezni, nyolcvankilencben eltörölte a Grósz. Rozsó csak hümmögött, hogy ő hallotta, hogy Szegeden, a Csillagban azért még néha. De nem fejezte be, bizonytalanul a Mérnökre pislogott, mint aki tőle vár segítséget.

A sovány, kopaszodó, hegyes arcú ember eddig szótanul bámulta Náci felfelé bodorodó cigarettafüstjét. Mikor megérezte, hogy mind őrá figyelnek, megvonta vállát. Lehet, hogy vesztőhely lesz, jelentette ki. De ha ezt elfogadják az utca lakosai, akkor már nem a rendeltetés a lényeg. Hanem hogy kinek épül.

Ezen mind eltűnődtek. Aztán a Mérnök komoran felállt, beballagatott a garázsba, majd kis idő múltán egy másfeles pillepalackkal és négy műanyag pohárral tért vissza. Az üvegben átlátszó ártatlanságú pálinka volt, de hamar megérezték illatát is mind, ahogy kitöltött nekik egy-egy kupicával. A Mérnök állva maradt, kezében poharával biccentett a három másik felé.

Ő már számított ilyesmire, régóta, kezdte csöndesen, kezében a remegő felszínű itallal. A kormány. A dolgozó emberek. A nyugdíjasok. A válság. Mind arra mutatott, hogy egy idő után véget ér ez a világ. Milyen világ, vetette közbe Kiskovács, aki nem mert inni, noha már nagyon is kívánta az ingyenpálinkát. Valahogy jobban esett, mint amit hitelbe nyelt be.

Az a világ, melyben gondoskodnak a szegényekről, az elesettekről és sors által sújtottakról, így a Mérnök. A grácia világa, a könyörületesség világa, a szívélyesség és az együttérzés világa. Ami most jön, az egy új korszak kezdete. Felhajtotta italát, és mielőtt székére huppant, újratöltötte poharát. A többiek követték példáját.

Valószínű, hogy történt valami. Egy törvény vagy döntés a politikában, bizonygatta a Mérnök, nem nézve társai szemébe. Az új korszak áldozatokat kíván. Aki nem dolgozik, ne is egyék alapon el akarják majd tüntetni a társadalom tehetetlen, önellátásra képtelen egyedeit.  A koloncot a nyakról. A nehezéket a léghajóból. Bizonyára megvan ennek a kormányszintű háttere.

Náci csak a fejét ingatta. Ő folyton a híradókat leste, reggel hattól este a fél tízes m1-esig mindet végignézte, mert általában olyan gyenge volt már, hogy naphosszat csak feküdt ágyában, szemközt a tévével, mint egy darab fa. Semmi ilyesmiről nem hallott. Talán, mert nem verik nagydobra, jegyezte meg Rozsó. Lehet, hogy azt akarják, hogy itt történjen meg minden, csendben, szűk körben essen meg a dolog. Az utcára bízzák, ki legyen az.

Kiskovács még mindig nem értett semmit. Ki legyen mi? Kérdezett vissza, mire a Mérnök újratöltötte poharát, aztán Rozsóét is.

Igazad lesz. Mondta aztán Rozsónak, a hatalom mindig így működött. Nem mocskolta be soha a kezét ártatlanok vérével. Azt elvégeztette másokkal. Gyakran pont egy másik ártatlant téve meg bűnösnek, sorolta, de belezavarodott, ezért inkább ivott, és utána újratöltötte Kiskovács poharát. Vagyis azt akarják, hogy mi csináljuk majd meg, szívta Rozsó a lyukas fogát, és szájához emelt a pálinkát. Hogy én hozzam majd a kötelet, te meg csimpaszkodj a lábába, nézett Kiskovácsra, akit erre kirázott a hideg, pedig már harminc fok is lehetett az egyre szűkülő árnyékban.

A lényeg, hogy bűntársak legyünk, pislogta ki az izzadtságot a Mérnök a szeméből, és ivott, nagy, mohó nyeléssel, hogy aztán befogjuk a szánkat, mikor ismét odatartjuk a kezünket az alamizsnáért, amit ezek segélynek neveznek. Valamit valamiért, igazából még meg is lehet érteni.

Apropó, emelte fel remegő mutatóujját Rozsó, talán nem véletlen, hogy pont most csinálták meg ezt az izét. Mi van, ha addig nem kapjuk meg a munkanélkülit, amíg…Nem fejezte be, de mind elértették, talán még Kiskovács is, aki zavartan az üveg felé nyúlt. A Mérnökre lesett, az nagyvonalúan intett, mire Kiskovács teletöltötte mindannyiójuk poharát. Én ezt nem akarom elhinni, jegyezte meg közben, majd elhallgatott, és a nyelvét is kidugta, hogy nehogy egy csöpp is mellémenjen az öntés során.

Miért, egészen logikus, bizonygatta Rozsó belelendülve. Akit kiválasztunk, annak már nem jár segély, azt megspórolja az állam. Vagy annál többet kap a többi, tette hozzá reménykedve. A jól végzett munka jutalmaként, jegyezte meg keserűen a Mérnök, és ivott. Ezzel szúrják majd ki a szemünket, júdáspénzzel, amelyhez vér tapad.

Te mondtad, hogy meg lehet őket érteni, hisz végül is az ő pénzük, vont vállat Náci. Dehát kikről beszéltek, nézett a Mérnökre kétségbeesetten Kiskovács, az pedig nyúlt a palackért, hogy töltsön magának és Rozsónak, aki üres poharát forgatta ujjai közt. Nem az a lényeg, hogy ők kik, hanem hogy mi kik vagyunk, bizonygatta a Mérnök elgondolkodva. Azt szeretnék, ha a legjobbat választanánk. A legmegfelelőbbet. Aki leginkább megérdemli. És itt nyilván definiálni kell a szempontokat. Hogy mi alapján választunk.

Ittak, és közben mind igyekeztek definiálni. Végül Rozsó megköszörülte a torkát, és egy bizonytalan mozdulattal szívére mutatott. Tudjátok, hogy engem majdnem kinyugdíjaztak a ketyegőm miatt. Szóval javarészt jogosan kapom a segélyt. Igazából papírom is van arról, hogy én nem végezhetek fizikai munkát. Máshoz meg nem értek. Így aztán.

Félbehagyta, és a mellette ülő Kiskovácsra lesett, aki elmélázva előre-hátra hintázott székén. A Mérnök, hogy megállítsa, töltött poharába. Kiskovács felriadt a tevékenységre, és zavartan pislogott rájuk. Mit mondhatnék, amit még nem hallottatok, kérdezte riadtan. Már hat éve nem találok semmi állandót, magyarázkodott. Persze nem is mindig kerestem. Jól elvoltam. Most meg néha bejelent a Laci, ha megyek vele az erdőre. Ezért kapok még mindig segélyt, mert bejelent. De igazából itt nincs is semmi meló, tudjátok ti is. Széttárta karját, majd kinyúlt a poharáért.

A Mérnök ivott, majd ismét töltött magának, Nácinak, Rozsónak és Kiskovácsnak Aztán elérzékenyülve megdörzsölte szemét. Miután elküldtek, sok helyen próbálkoztam, de igazából sehol nem kínáltak a képességeimnek megfelelő állást, mondta. Volt, ahol a szemembe mondták, hogy öreg vagyok. Tudjátok, hogy megy ez. Jön az a sok nyeretlen kétéves, és. Ivott, majd indulatosan újratöltött. Elkezdtem angolt tanulni, csapott az asztalra kezével. Önszorgalomból, könyvtári könyvekből. De ez sem elég. Így sem kellek, vat ken áj dú? Felnézett az égre, illetve a napernyő szinte átlátszóvá hevült szövetére. Aztán lehajtotta fejét, és asztalra fektetett vékony ujjaival malmozni kezdett. Mikor megsűrűsödött a csönd, a mellette ülő Nácira sandított.

Náci halottsápadtan bámulta félig üres poharát. Megérezte, hogy a másik három őt nézi, de még sokáig nem szólt, csak torkát köszörülte. Megkopaszodott fejéről lecsöppent egy izzadtsággyöngy, halkan koppant egyet az asztal vasán.

Velem tudjátok, mi van, kezdte aztán fojtott ingerültséggel. Itthon vagyok jópár éve. Az autót elvitte a bank. Az asszony elköltözött. Kapálództam, ahogy tudtam. Ez lett a vége. Betegség. Most meg. Legyintett, sóhajtott egyet, aztán felnézett a vele szemben ülő Rozsó arcába. Mit bámulsz, szólt rá, de Rozsó állta tekintetét, és nem válaszolt. Igen, nekem már mindegy, folytatta csöndesen Náci, tudom, mind ezt gondoljátok, hogy nekem már úgyis mindegy. De azért nagyon jó reggel felébredni, és elgondolni, hogy még élek. Ilyenkor, az ágyban fekve, azt mondom, még mindig élek, még nincs nagyobb baj. Ezen kívül már nem sok maradt nekem, csak ez az egy öröm, hogy érzem az életem, nem élvezem, hanem érzem, hogy még mozgok, lélegzem, egyre rosszabbul ugyan, de eszem, meg ilyenek. Nehogy azt higgyétek, hogy olyan könnyű mindettől megválni.

De hát végstádiumban vagy, nem, kérdezte, állította Rozsó, hirtelen, keményen, mire Náci először nem válaszolt, nem mozdult. Aztán átvetette magát az asztalon, neki a másiknak. Egy másodperccel később reagált Kiskovács, aki már várt valami ilyesmit, lefogta Náci balját, így az nem tudott ütni, a Mérnök pedig a jobb vállába kapaszkodott. Szeme Rozsóra villant. Az még a támadás pillanatában hátraugrott és felállt, hátrált pár lépést, lábai összegabalyodtak, elesett. Nem akartam, ne haragudj, motyogta a porból. Gyere, már segíts, szólt rá a Mérnök, és a földre rántotta a kapálódzó Nácit. Kiskovács követte a hatvan kilónyira fogyott testet, a hátára ült, megcsavarta a jobb kart, mire Náci felsikoltott.

Rozsó addigra állt, nadrágját porolta, és nem nézett a küzdőkre. A Mérnök közben lenyomta Náci fejét, a vállára térdelt, így már csak a fekvő lábai mozogtak szabadon. Rozsó arrafelé indult, de Kiskovács intett hogy ne, már nem kell, ezért a férfi – jobb híján – a garázs bejáratához ment, és a küszöbön, hol az árnyék és a nap találkozott, tisztelettudóan megállt, nem tudván mit mondani, várva, míg Maris kikecmereg a sötétből.

A déli híradóban bemondták, jött előbb a morgó hang, aztán előbukkant gazdája is. Elmondtak mindent erről az egészről.

Maris megállt Rozsó előtt, elnézett a férfi mellett, látom, ti már ki is választottátok, jegyezte meg elégedetten. A kezében ott volt a tekercs kötél.

vége     

Vannak családi történetek, melyeket meg lehet írni, vannak, melyekről jobb hallgatni, és van a kettő közt is egy jó csomó sztori, mint például a lenti. Az biztos, hogy nagyanyám lánykorában - még a második nagy háború előtt - pajtásaival kivitte a falu feletti erdőbe elvadult házőrzőjüket, egy behemót nagy korcsot, és...de ez már maga a novella alapja, ezért nem mesélem tovább. Gyerekkorom óta többször meghallgattam a történetét, és biztos vagyok benne, hogy ez volt élete egyik legrosszabb emléke, szörnyen bántotta, ami az állattal történt. Önmagában az esemény nagyon földhözragadt, egyszerű és hirtelen lefolyású lehetett - ahogy a rossz, rémes dolgok általában. A lenti írás végkifejlete persze teljes mértékben a saját kitalációm. Időben eltoltam az események dátumát, majd egy kissé átvariáltam a szereplőket is. Ráadásul az egész isteni narratíva ad neki egy olyan távolságot, mely miatt mindez már nem rólunk, nagyanyámról vagy az - egyébként általam kitalált - többi szereplőről szól, hanem úgy általában a kegyetlenségről, legyen az gyermeki, állati avagy felnőtt.

A lánc vége

Ha én isten lennék, újrateremteném azt az 1944-es téli napot. A német tiszt arcába bámulnék, aki rosszkedvűen dohányzik nagyanyámék udvarán, a hamut az ámbit fehérjén verve le. Majd vele együtt figyelném, ahogy nagyanyám, tizenhárom éves, serdülő leány, telt arcú, hosszú, fonott hajú sudár kis palóc fruska, az udvar felső sarkába siet, a láncra kötött kutyához.

A német tiszt elégedetten elmosolyodik, ahogy nagyanyám megoldja az állatot egy karóhoz rögzítő, apró szemű lánc végét. A kutya, masszív, fekete, göndör szűrű bestia, ugatásával éjszakánként felveri a környék békés csendjét. A patakparti ház oldalában, a kertek alatt vezet egy gyalogút, fel, a vizslási dombok felé, ahol majd pár hét múlva megjelennek az első orosz orvlövészek. Az ezen az úton közlekedők mind ismerik a név nélküli dögöt: ahogy kibukkannak egy kanyarból, és elérik nagyanyámék házának a sarkát, az állat acsarogva, üvöltve ront a kerítésnek. Vérben forgó szemén látszik, csak a deszkapalánk mentheti a vándor életét.

Nagyanyámat lesném hát e reggelen, ahogy kivonszolja a borjú nagyságú ebet, végig az udvaron, tisztelettel biccentve a németnek, át a kiskapun a másik három gyerek várakozó csoportjához. A kutya most nyugtalan feszültséggel szaglássza a földet. Évek óta alig volt elengedve, furcsa e korai reggeli időpont, furcsa a tiszteletére összegyűlt kis társaság, a német búcsúpillantása. Ha isten lennék, tudnám azt, amit ő nem, a majd harminchat órával korábban elhangzott ítéletet.

A német tiszt parancsnoka, ki ugyancsak nagyanyámékhoz lett elszállásolva, két napja fejfájós dühvel mutogatott nagyanyám anyjának, Julis nenének az udvar sarkban vonyító, ugató, hörgő kutyára. Miután órákon át bogozta a visszavonulási útvonalak piros csíkjait, a kora délutáni alvásából felriasztotta a bestia éktelen és oktalan lármája. Nagyanyám anyja és apja megbeszélte a dolgot még lefekvés előtt, a petró mellett, és a kutya sorsa eldöntetett. Nagyanyám is ott volt, és készséggel ajánlkozott, hogy megszervezi az ítélet végrehajtását. Ő se szerette a dögöt, kiskorában gyakran megijesztette, két éve pedig megkapta kezét, mikor ételét rakta elé. Az agyarak okozta horzsolás csak lassan múlt halovány bőréről.

Istenként jól ismerném a nagyanyám által verbuvált ítéletvégrehajtó kis csapat tagjait. Klára, nagyanyám hasonkorú barátnője a szürke, kopott kis ruhában szinte beleolvad az utca porába. Később két gyermek leendő anyja, jó háziasszony, gondos feleség egy iszákos és goromba férj mellett. Majd hatvan év múlva megcsúszik a jégen a boltba menet, medencetörését a kórházban kezelik ugyan, de olyannyira leépül a fekvéstől egészsége, hogy tavasszal egy tüdőgyulladás elviszi. Mellette áll hatéves kistestvére, Istvánka. Ő huszonhárom év múlva fog motorbalesetet szenvedni – rosszul veszi a kanyart a patakon átívelő hídnál, a vaskorlátnak ütközik, átrepül rajta, és földet évre – összezúzva gerincét, máját, bal halántékát – azonnal meghal. Most még szőke, csodálkozó arcú kisfiúként fogja Klára kezét, másik kezében bot, azzal kapirgálja a földet.

A harmadik János, nagyanyám tizenöt éves szomszédja. Okos tekintetű, eleven fiú, magas, sovány alkatú, eltér a környékre jellemző erőteljes, alacsony típustól. Övébe tűzve, ruha alá rejtve rozsdás csövű pisztolyt hozott. A bányában fog dolgozni az elkövetkező negyven évben, aztán, mikor bezárják a járatokat, útépítéseken, építkezéseken lesz segédmunkás. A föld alatti világ azonban benne hagyja átkos páráját – tüdeje mind vizesebb lesz, így hatvankét évesen már csak ülve tud majd aludni. Egy csöndes hajnalon megunja ezt a hörgő, fullasztó létezést, és elfekszik szépen özvegyi ágyán. A víz megfojtja pár órán belül.

János most felvonja bő gatyájáról inge korcát, megmutatja a közeledő nagyanyámnak a rozsdás pisztolyt. Még apja hozta Doberdó mellől. Egy halott olasz övéből húzta ki, miközben a visintiniai csata után visszavonultak. Két hét múlva a fedezékben srapnelt kapott vállába, hazavitték, a háború végét már a váci katonakórházban élte meg. Egyetlen zsákmánya a pisztoly maradt, tárában három golyóval. Istenként tudnám, amit János is tudott, hogy a gyolcsba bugyolált fegyvert a pincében, az apró pálinkáshoró mögött rejtegeti.

Nagyanyám a láncon rövidre fogva a kutyát, tisztes távolban áll meg a csoport előtt. A kutya, természetéhez híven, hirtelen a láncnak feszül, hörögve kapkod a gyerekek felé. Istvánka ijedten Klára szoknyája mögé bújik, mire testvére a dögöt megijesztendő – hasztalan – toppant egyet. Nagyanyám és János pár szót váltanak. Nagyanyám szülei csak annyit kértek, vigyék el a háztól az állatot. Ne itt történjen meg a dolog. János felmutat a hegyoldalra. Közepén keskeny barnás vágatként fák, bokrok sarjadnak egy hasadékból, melyet Szilvásnak hív a köznyelv. Kis tisztások, tehénösvények tagolják az erdőcskét, ideális hely, csöndes, nincs messze, mégis ad annyi távolságot hogy a pisztolylövés már csak fát döngető baltacsapásként hat a faluig.

Elindulnak hát mind a négyen, vagyis öten, a három gyerek elöl, nagyanyám a fenevaddal mögöttük, pár métert lemaradva, vissza-visszafogva a kutyát, lépéseit annak rángatásaihoz idomítva.

Ha isten lennék, tudnám, hogy nagyanyám egyszerre érez viszolygást, félelmet és izgalmat a közelgő esemény, közös cselekedetük miatt. Sejteném, hogy valamiféle felnőttes rítusként éli meg a dolgot, barbár, beavató vérontó, vért fakasztó tettként, mely a háború őrületéből vagy saját kegyetlen gyermekségük világából csírázott ki.

Gyorsan haladnak felfelé a dermedt hegyoldalon, hátra se fordulva, meg se nézve a zöld és szürke katonai járművekkel megszórt falu képét. A kutya a jégpárás földet szaglássza, egyéb dologra ő se kíváncsi a világból. Mit sem sejtő tudatában éhség, földszag, a változás furcsasága, a tehén- és rókanyomok illatának keveréke gomolyog, összevegyülve az előtte haladók végtelenül ingerlő beszéd- és szagfoszlányaival, és a nagyanyám lánytestéből áradó, ismerős, megnyugtatóan otthont idéző aromával.

Ahogy beérnek a még csupasz faágak takarásába, együtt keresném a megfelelő helyet Jánossal, mígnem két ösvény kereszteződésében, jól letisztult kis tisztás ikszjében rá nem lelnénk.

Ezután a gyerekek tétován állnak, fehér, gyorsan fakuló párafelhőket eregetve, a kutya nagyanyám lábánál kering. János rövid tűnődés után előveszi a pisztolyt, megnézi a tárat, és felhúzza kakasát. Az állat egy pillanatra megdermed, majd figyeli, ahogy János eléje lép. Istvánka ismét Klára szoknyájához nyomja fejét, míg testvére izgatottan, mohón lép előre egyet, hogy jobban lásson. Nagyanyám épp ellenkezőleg, igyekszik távolodni a kutyától, lánctalan, szabad tenyerét bal fülére tapasztja a lövés döreje ellen.

János a kutya fejéhez tartja a pisztoly csövét, és rövid, feszült várakozás után meghúzza a ravaszt.

Nem történik semmi.

Én persze  tudnám istenként, hogy a pince párája már jó pár éve kikezdte a golyók rézköpenyét, beleivódott a hüvely peremébe, majd később a nedvesség utat talált a lőporig, végletesen eláztatva azt. János hiába sütögeti el az összes töltény, próbálgatva a lövést négyszer, hatszor egymás után, a dörrenő hang, a fehér villanás, a kilövellő rettenet elmarad.

A kutya tovább szaglássza a földet, izgalmas nyúlnyomokat sejtve egy régi illatfoszlány mögött, melyek balfelé vezetnek, a sűrű kökényes irányába. Aztán megérez még valamit, emberek, több ember nagyon is erős és közeli jelenlétét, de ezt kutatni nem marad ideje, mert nyakát erős rántás éri.

János a pisztolyt a fűbe dobva, dühösen és csalódástól vörös arccal kikapja a láncot nagyanyám kezéből, és a fejük felett átívelő akácágon átveti szabad végét. Mire a kutya eszmélne, a fiú már a lecsüngő szemekbe kapaszkodik, majd teljes súlyával ránehezedik, mire az állat teste a levegőbe emelkedik.

Ha isten lennék, tudnám azt is persze, hogy az indulattal választott ág hat éve sarjadt a  törzsből. Mostanra férfikar vastagságúra duzzasztotta magát, ám apró kis rothadás jelent meg belsejében, mely egyébként a fa hatvan százalékában elterjedt már. E zöldesbarna, szivacsos romlás miatt a láncot és kutyát tartó ágrész nem mondható a legstabilabbnak, és halk, de biztos roppanásokkal hajlik a föld felé a súly alatt.

Jánost és a felakasztott eb mindebből még nem észlel semmit. Nagyanyám, ki most már barátnője és a kiabáló Istvánka mellett áll, észreveszi ugyan az ág hajlását, de az ide-oda lengő, vonyító és agyarát csattogató állat elvonja figyelmét.

Még egy isten szívét is félelemmel vegyes csodálkozással telítené a kutya agóniája. A lánc fojtókötéssel van vastag, izmos nyakára hurkolva az idők kezdete óta.  A lassú fulladás kínjától szemei mind jobban kigúvadnak, olyannyira, hogy az ember azt várná, mikor robbannak ki halk pukkanással üregükből. Lábai vadul kalimpálnak, míg elnyúlt, vaskos teste előbb balra, majd jobbra leng ki. János vörös arccal, már a földre guggolva tartja a levegőben súlyát, és csak azt lesi, felé ne induljon az élő inga, mert akkor a csattogó, nyálhabos agyarak azonnal megkapaszkodnának húsában. A kutya vérbe forgó tekintete hol őt, hol nagyanyámat célozza, majd ismét vonyítani próbál, de összeszorult torka már nem engedi. Ínyét felhúzva fuldokolik, szinte látszik, hogy terjed a halál lilasága a vörös húson.

Ekkor mindannyian meghallják az ág első nagyobb reccsenését. Az állat teste hirtelen lejjebb ér, mert felette a fa is ívben hajlik immár lefelé, halk pattogó hang kíséretében. János izzadt arcából kiszökik a vér, a lányok sikoltozva hátrálnak, míg Istvánka elbűvölve ott marad, pár lépésre a fenevadtól, lesi, hogy érik el a karmos, izmos hátsó lábak a földet, hogy kaparnak bele a puha avarba, támaszkodnak rá a megmentő talajra. Még pár másodperc, és a mellső tagok is leérnek – már csak a nyak van felszegve a vas szorításában, de a recsegve ereszkedő ág, melynek vége árnyas lombbal zárja el nagyanyám és Klára elől az ösvényt és a menekülést, már egyáltalán nem tart ki.

Ekkor kellene közbelépnem, ha isten lennék. Vagy hagyhatnám megtörténni a dolgokat. Utóbbi esetben a kutya földet érve előbb Jánosnak esne neki, és guggoló alakját feldöntve a torkát sebezné azonnal. Aztán okos ösztönnel megkerülve a tehetetlen hatéves gyereket, nagyanyámat és Klárát venné üldözőbe. A bokájukba marna, majd felfelé haladva, végigharapdálná testüket, míg el ne éri a tarkó lágyságát. Avagy egyszerűen csak megtépné bőrüket, húsukat, ahol éri. Aztán, visszatérve a tisztásra, hol János saját vérében fuldoklik, elbánhatna a bokrok közé bújt kisfiúval is.

Ám mindez nem feltétlen kell, hogy így történjen, mert most szétnyílnak a kökényes ágai, és Samu, a falubéli boltos fia ront ki közülük. Kezében fokos, mely egyetlen jól ívelt csapással eléri a kutya fejét. Felszakítja a csontot, kiüti helyéről a jobb szemet, összetöri a szemfogat, és éle – áthatolva a koponyalemezen – az agyban állapodik meg. Az állat ekkorra már a földön van, felvonyít, elkúszna, de hasztalan, Samu kirántja a sebből a fokost, és élével újra lesújt. A hegyes tüske az üres szemgödrön át ismét az agy lágy szöveteibe hatol, megszüntetve egy csomó fontos életfunkciót és emléket. A kutya tudata feladja, szürkülve halványul, majd a teljes sötétségbe tér meg. Teste ráng még párat, aztán vége.

János, a lányok és Istvánka döbbenten bámulják a velük egykorú, rég látott Samut, mögötte a bokrok fedezékéből kilátszódó rejtekhely deszkapalánkját, a deszka nyílásában a többi bujkáló halovány ábrázatját. Ott van, a föld alatt lapul Samu apja, anyja, négyéves kislányuk és Samu gyönyörű nővére is, a világszép Rebeka. Akkor még sem ők, sem a megmentett gyerekek a tisztáson, sem a megmentő nem tudja, mi lesz ennek a vége. Samu gondterhelten áll a tetem felett, aztán a fűbe törli a fokost, és szó nélkül visszamegy a kökényesbe. Ahogy belép a bozótba, álcát húz maga után – immár ismét átlátszatlan az ágak szövevénye, a tisztásról nem venni észre a földbe vájt, kideszkázott, készletekkel, hideg élelemmel feltöltött búvóhelyet.

Ha isten lennék, tudnám, mi lesz itt egy hét múlva, amikor a kutya teste már a fák közt rohad, ahova János dobta a zsidó fiú szótlan távozása után. Tudnám, hogy Rebekát megerőszakolják, mielőtt szuronyt döfnek a hasába, hogy Samu, aki ugyanazzal a fokossal próbált lesújtani a deszkapalánkot felrántó kézre, fejlövéstől szétroncsolt koponyával fekszik az odú mélyén, hogy a két szülőt a közeli szilvafára akasztva ringatja a szél, míg kislányuk, a négyéves, a család utolsó tagja…

De nem, ezt még istenként sem akarom látni.

Ha isten lennék, választhatnék: hagyjam egy pillanattal tovább rejtekében a kutya sikertelen kivégzését izgatottan kémlelő Samut, engedve a dögnek, hogy elbánjon a gyerekekkel, vagy időben léptessem közbe a zsidó fiút, a hős megmentőt, akit aztán véletlenül vagy direkt, öntudatlanul vagy érthetetlen bosszúvágyból árul majd el a megmentettek valamelyikője odalenn, a faluban.

Nehéz döntés morálisan – fizikailag csak a fa ágát kellene kissé megvékonyítani, hogy a kutya pár másodperccel korábban érjen földet. Samu vállát ekkor még apja fogja, visszatartva az izgatott kamaszt. Ő már jól ismeri az emberi lelket. Nem akarja fia színrelépést, tudván, sejtvén: az könnyen vesztüket okozhatja. A kutya tekintete nagyanyámon, János halálsápadtan elfekszik a földön, kezében a fölöslegessé vált lánc. E döntő másodpercben azonban nemcsak a kutya, hanem mind egy vasláncon rángatózunk, tehetetlenül, determinált létezésünk rabjaként.

Ha ugyanis elengedem pár pillanattal előbb az állatot, nincs lehetőségem elmesélni mindezt. És akkor azt sem tudhatom meg soha, hogy miképp tűnik a semmibe majd saját isteni énem, mikor eljön az én időm.

vége

Nagyon sok mindent most nem akarok írni elöljáróban, főképp azért, mert a környezetemben, múltamban legalább három-négy érintett volt. A szüleim és jómagam is karamboloztunk, ki súlyosabb, ki könnyedebb módon. Bár minderre nem sokat gondoltam, míg csináltam a szöveget, csak a végén jutott eszembe a dolog. Közvetlen ihletőként legfeljebb annyi, hogy mentünk felfelé, Vác irányába a gyorsforgalmin, és feltűnt az a rengeteg koszorú. Aztán beindult az agyam. A szituációt meg egyértelműen Nabakovtól loptam. Az adomány című kötetében van két vagy három, hasonlóan nagyon megtévesztő beszélgetés.

Út mentén

A leállósávban ősz hajú, sovány ember közeledett a Fotós felé. Mellettük nagy ritkán el-elzúgott néha egy autó Vác irányába. Északról, a túlsó oldalon inkább megkésett kamionok dübörögtek a betonon, megtörve a naplemente elnyújtózó pászmáit.

A bíbor fény még épp elég volt ahhoz, hogy a Fotós két szögből is lekapja a vaskorlátra akasztott koszorút. Közben néha oldalt pillantott. Az öreg megállt a sárga vésztelefon mellett, és füléhez emelte a kagylót. Aztán ingerülten nyomogatni kezdte a panel gombjait.

– Segíthetek? – kiáltotta a Fotós, és megindult felé. Látta, hogy jó kétszáz méterrel lejjebb egy rozzant Lada áll az út szélén. Vészvillogói narancssárgán lüktették figyelmeztetésüket az alkonyatba.

– Nem működik ez a vacak – akasztotta vissza a telefont az ősz ember. Sovány, aggodalmas arcán furcsa riadalom ült. – Durrdefektet kaptunk anyussal, és nem elég, hogy lapos a pótkerék, még a mobilom is lemerült. A fene vigye el…– Végigmérte a közeledőt, majd fáradtan elébe ment.

– Tessék, telefonáljon az enyémről – vette elő, nyújtatta a másiknak a Fotós a készülékét. Az idős férfi gyanakodva fogta meg, majd hosszan bámulta a gombokat. Aztán sóhajtva nekidőlt az útmenti alumínium korlátnak, és körbenézett a lassan kifakuló tájon: – Na, most meg nem jut eszembe a fiam száma – mondta csalódottan. A Fotós letelepedett mellé, igazított valamit az objektíven, mire a másik a fekete, testes gépre pillantott.

– Maga fényképész? – kérdezte rekedten, aztán találomra nyomkodni kezdte a telefont.

– Csak hobbiból – mondta a Fotós. Visszanézte a koszorúról készített sorozatot. Volt pár valódi, de hervadt szegfű a műanyag virágfejek közé tűzve. Sárgásbarna romlottságukkal csak még gyászosabbá tették a képeket.

– Ez se az – csóválta fejét az öreg, majd törölte a számot, és újjal próbálkozott. Közben ismét a fényképezőgépre lesett, növekvő érdeklődéssel. Aztán kihajolt, elnézett oldalt, a fémkorlát szalagjára akasztott koszorú irányába. – Ezeket fényképezi? – kérdezte csodálkozva.

A Fotós bólintott. – Igen.

– Komolyan? – Az öreg egészen belefeledkezett a gondolatba, hüvelyujja megdermedt a 2-es billentyű felett. – Miért?

– Mert szépnek látom őket – magyarázta a Fotós türelmesen. – Persze, ezt általában az emberek furcsának találják.

– Hát azt elhiszem – jelentette ki a másik. – Engem kiráz a hideg, ha csak meglátok egyet az út mellett. Nem hajtok gyorsan, minek a sietség, de ilyenkor még jobban lelassítok.

– Igen – helyeselt a Fotós –, felfoghatók külön, sajátos közlekedési jelzésekként is. A KRESZ kiegészítéseként. Figyelmeztető mementók: vigyázz halandó, te is így járhatsz! 

Az idős férfi hasfájósan összegörnyedt, majd ismét füléhez emelte a telefont, hallgatózott, végül felmordulva leengedte karját: – Ez se az – nézett tűnődve a lebukó nap permére, majd észbe kapva a Fotósra lesett. – Az egész országban? Járja az országot, és ilyeneket fényképez? – kérdezte hitetlenkedve.

A Fotós válaszul elé tartotta a gép kijelzőjét, és elkezdte lapozgatnia a korábbi képeit: – Ez a hatos út. Tavasszal mentem rajta végig. Ez itt a huszonegyes. Látja, hat képet csináltam. Aztán a négyes út, a halálút. Na, itt mindig találok újat, mindig.

– Az biztos – helyeselt az öreg –, mert hajtanak, mint a bolond. Azért van ez. Gondolom, van munkája, bőven.

– Igazából ez csak hobbi – javította ki a Fotós. – Egyébként kémiát és fizikát tanítok szakközépiskolában.

Hátuk mögött tücsök kezdett rá, ám hangját elnyomta egy eldübörgő szlovák kamion. – De valóban van vele munkám. Régebben kevesebben állítottak emléket az út mentén. Mostanában egyre nagyobb divat. Egyre jobban terjed ez a fajta hagyomány, ne kérdezze, miért.

– Mert egyre több a baleset – jegyezte meg az idős ember dühösen. – Mindenhova rohannak. Én is mondom a fiaméknak, minek úgy szaladni, úgyis odaérsz előbb-utóbb, nem?

– De, így van – mosolygott rá a Fotós kedvesen. – Azt hiszem, ez az egész lényege. Ezek az útmenti koszorúk a türelmetlenségünknek állítanak emléket. Én igazából időmetaforáknak tekintem őket. Ha az autó lassabban haladt volna – talán még mindig élnének a koszorú mögé rejtett holtak. Perceket lehet spórolni harminc-negyven kilométeres sebességkülönbséggel. És egy egész életet elveszteni. Senki nem méri fel igazából a kettő viszonyát: odaérek célomhoz pár perccel korábban, vagy egy emlékhellyé válok az út mentén örökre.

Az öreg eltűnődött ezen, majd rekedten így szót: – Igaza van. Na, akkor, amíg eszembe nem jut a gyerek telefonszáma, hívom a rendőrséget.

– A rendőrséget? – vonta össze szemöldökét a Fotós, és gyorsan kikapcsolta a gépet. – Ugyan miért?

– Hát nézze csak, mit találtam én ezen nyavalyás úton! – mutatta az idős férfi a tenyerét. Egy apró, tüskés valami feküdt benne. – Ahogy elindultam idefelé, ebből találtam kettőt. Kétszáz méteren kettőt. Nem lehet véletlen. Először azt hittem, hogy leesett valami kamionról, de szerintem direkt szórták az útra – magyarázta az öreg egyre növekvő ingerültséggel. – Fogadok, hogy valami suhancok szórakoznak az autósokkal. Szerintem az én kerekem is ilyentől durrant el. Na, látja, ilyenkor jó, ha az ember nem száguldozik. Még így is épp, hogy meg tudtam állni, és nem az árokban kötöttünk ki.

Közben a Fotós elvette az apró tárgyat a kérges tenyérből. Megforgatta, meg is szagolta. – Műanyag – jelentette ki csöndesen. Olyan volt, mintha nyolc hegyes rudat csillag alakzatba összeolvasztottak volna. – Ráadásul igen érdekes anyag – folytatta. Az egész dolog körmnyi méretű volt, mégis veszélyesnek és fenyegetőnek tűnt még a félhomályos szürkeségben is. – Hőre és súrlódásra lágyuló műanyag – folytatta a Fotós magabiztosan, és felpillantott az öreg sápadt, értetlen arcába.

– Ezt meg honnan tudja?  – kérdezte az.

– Egyszerű, de zseniális kis házi barkácsolás – magyarázta a Fotós, majd lágyan, mint vízbe horgot, az út közepére dobta a dolgot. Az pattogott kettőt, aztán megállapodott a felezősáv mellett. – Látja? A betonon alig lehet észrevenni a színkeverés miatt. A gumiabroncs könnyedén felveszi. Nem szakítja ki azonnal a köpenyt, csak belefúródik. Aztán a súrlódás felmelegíti annyira a tüske anyagát, hogy az túlhevülve megolvasztja a gumit is. Egészen apró, de minden kilométerrel növekvő szakadás keletkezik rajta. A tüske közben kiesik a résből, mint lyukas fogból a tömés. A lyuk pedig öt, tíz, tizenöt vagy száz kilométer múlva egyszer csak…– A Fotós szétnyitotta bal, szabad kezének ujjait, valamiféle látványos robbanást utánozva. – Máris kész a durrdefekt és a baleset. – Lehunyta szemét, mint ki elképzeli a jelenetet. – Gumiabroncstól és a sebességtől függ, mindez mikor történik meg. A következményeket is egy jó csomó dolog befolyásolja. Lehet, hogy a vezető rutinos. Lehet, hogy az autó nem halad elég gyorsan. Lehet, hogy gyorsan halad, de valami csoda folytán sikerül megúszni apróbb karcolásokkal vagy zúzódásokkal. Ám a legtöbb esetben…– A Fotós oldalt intett, a koszorú felé, majd mély levegőt vett, bent tartotta. – És a legjobb, hogy mindez nem tűnik bűnténynek. Csak egyszerű balesetnek. A bajt okozó tüske olvadt darabjait soha senki nem találja meg. Az úton elszórt apró kis bajkeverők soha senkinek nem szúrnak szemet. Csak a végeredmény kézzelfogható és valós. Az összegyűrt fém. A kifolyt hűtővíz. Csillagosra tört szélvédő. Véres testek méterekre a kocsitól, a mezőn. A kormány mögé begyűrődött emberi massza. Aztán a mentők, a rendőrök. A lassító autósok, akik a látvány sokkja miatt pár kilométeren át visszaveszik a tempót. A megérkező rokonok. Ők azok, akik még akkor nem tudják, de örökre megjegyzik, az agyukba vésik az út szelvényét, a helyet, ahol véget ért egy történet. Öntudatlanul is körbenéznek. Memorizálják a tájat. Megfigyelik a bokrokat, a fákat. Persze a baleset nyomai egyébként is még sokáig ott maradnak az úton, a korláton, a fák törzsén. Ám az emberi emlékezet többet akar. Egyértelmű jelet, kézzelfogható bizonyítékot arra, hogy valóban itt történt, itt esett meg a dolog. Ezért hozzák el a koszorúikat előbb-utóbb mind. Halottak napján leparkolnak, gyertyát gyújtanak, a temetőből egyenesen ide vezet az útjuk. Kijönnek az áldozat vagy áldozatok születésnapján is. Elgondolkodnak, mi lett volna, ha. Ha lassabban vezet a szerencsétlen, vagy ha jobban figyel, vagy ha gyorsabban reagál. És közben folyton csak a pár méterre parkoló saját autójukat lesik, az égve hagyott vészvillogót, azt remélve, hogy míg itt állnak a koszorú előtt, nem száll beléjük egy őrült, így görgetve tovább a balsors mindent elsöprő kerekét…aztán persze hazamennek, és jó időre elfelejtik az egészet. Talán már hazafelé nyomják a gázt, mint a bolond, nem is sejtve, hogy véletlenszerűen elszórva, ritkás, de eredményes rendben ott lapulnak a betonon ezek a csillagok – az út közepére mutatott, amiből már csak leginkább felezősáv fehérje látszódott a mind sűrűbb alkony miatt.

Az öreg, ki eddig maga elé nézve, zavartan hunyorogva hallgatta őt, most hátrált pár lépést: – Miért mondja el nekem ezt? Kicsoda maga? – kérdezte nyugtalan értetlenséggel. - Hívom a rendőrséget!. Felemelte jobb kezét maga elé. Nem volt benne a Fotós telefonja.

– Én vagyok a Fotós – bólintott a másik, és megütögette zsebét, majd belenyúlt, elővette belőle a mobilt, felmutatta az idős embernek. – Mit gondol, miért csinálhatok minden évben új és új sorozatot majd minden nagyobb úton? Mit gondol, miért kell bejárnom évszakonként az ország útjait?

A másik zsebébe nyúlt, és elővett belőle pár műanyag csillagot, majd felséges mozdulattal az öreg lába elé szórta őket.

– Maga csinálja? – kérdezte az döbbenten, ismét hátrálva egy kicsit. – Maga okozza ezeket a…

A Fotós ellökte magát a korláttól, fényképezőgépét óvatosan az oldalán lógó tokba csúsztatta, és fel se nézve az idős férfi sziluettjére, fáradtan legyintett: – Igen. Maga pedig egy senki.

– Ezt nem ússza meg – fogadkozott az öreg bizonytalanul. – Először is: kifizeti a gumim javítását!

– Nem – cáfolta a Fotós szelíden mosolyogva. A másik legfeljebb foga fehérjét láthatta csak a sötétben. – Nem fizetek semmit.

– Miért? – kérdezte egy hang az idős férfi felől.

– Mert magának már nem kell fizetnem semmit. – A Fotós hallgatott, aztán megköszörülte  a torkát. – Ősszel történt. Anyussal jöttek haza a fiaéktól. Bekapták az egyik csillagot. Meg tudott állni, mert szokás szerint lassan ment. Kiszállt. Eljött ide, a segélykérő készülékhez, segítséget kérni. A telefon nem működött. Mikor visszafelé indult, már elég sötét volt. Legalább ilyen sötét. Elég sötét ahhoz, hogy egy őrült száguldozó miatt jobbra lehúzódó autó elsodorja magát. Felkenték a korlátra, nagyjából ott. – A Fotós a koszorú felé mutatott. Aztán várt, hallgatott, figyelte a tücsökciripelést. Az öreg felől nem jött válasz.

vége

Néha tényleg jó szépirodalmat olvasni, ha ír az ember, mert termékenyítőleg hat a képzeletre (ami nem = a lopással!). Néha meg, főképp ha hosszabb dolgokat csinálok - egyszerűen rányomja a bélyegét a saját szövegre egy erős irodalmi anyag. Bernhardt vagy Kafka vagy egy Vonnegut könnyen elfojthatja a saját stílust. A versekkel más a helyzet. Verseket mindig hasznos olvasni, főképp modern költőket, mert a nyelvi radikalizmus felrázhatja saját - adott esetben -, kissé avíttasabb és konzervatívabb prózai szövegalkotásunkat. Saemus Henaeynek elérhető magyarul egy remek gyűjteményes verseskötete. Érdemes átolvasgatni, mert nagyszerű, és itt nemcsak a Nobel-díj előtti leborulás szól belőlem, hanem az, hogy van valami ősi és barbár a képeiben, valami északi, sötét és idegen.

Áldozat                                           

„A királyi utak csapások voltak.

Az anyakirálynő sámlin kuporgott

és a tőgyek hárfahúrjain

játszotta a tejet a fadézsába.

Száraz vesszővel uralkodtak

a nemesek a tehén farán.”    

                                    Seamus Heaney: Az első királyság

                                    Ford.: Gervich András

Jomnak hívták, és a szellemeket vigyázta. Két tucat tavasszal korábban személyesen a király választotta ki őt az asszonyok által terelgetett gyerekhadból. Mint apró kis ágak, nyúltak felé a fiúkezek, ő sorra fogta mindet, és a legerősebb szorításút magához ölelte.

– Akarod a királyt szolgálni? – súgta szakállas szájával a rózsaszín fülecskébe. Jom még alig beszélt e durva, szilánkos nyelven, ezért csak bólintani mert. A nagy ember, kit később Harald döfött le, hogy átvegye trónját, elröhögte magát, majd a gyerek homlokára köpött.

– Légy a szellempásztorom – harsogta, és elkente nyálát Jom bőrén.

Hat napig tartott az út az északi hágóig. Fenn, a hóhatár alatt, hol a hegyről levezető sziklaösvények egyesülnek, ott várta őt kunyhójában elődje, az Öreg. Akkor már rágta gyomrát a betegség, de Jom még sokáig nem tudta, mi a baja. Miért jár görnyedten, miért kel fel az éj közepén, miért hány a csillogó reggeli hóba gőzölgő vért.

– Nem kell félned tőlük – mutatta mindjárt első éjszaka a fák között ácsorgó fehér alakot az Öreg. – Harminc éve vigyázom az ösvényeket. Ez idő alatt egy szellem se jutott itt le. Királyom büszke rám. – Visszabotorkált mohából rakott vackára, és leheveredett. A fakunyhó eresztékein bepislogott rájuk a hold.

– A szellemek is élnek – bólogatott fektében az Öreg, és Jom figyelte, tanult. Lelke mélyén sejtette, hamarosan egyedül marad, hogy vigyázza a hágót, a királyságot és királyát. Eszébe se jutott, hogy lehetne más minden. Élhetne odalenn, a síkföldön. Válogathatna a nők közül. Nemzhetne gyereket hószámra, kiket sose fog látni. Részt vehetne a párbajokon, és a hadjáratokban együtt cipelhetné a vasat a többi férfival. Ihatna napestig a kocsmákban, hogy aztán a közös szálláson hozzábújjon a királyság valamelyik asszonyához.

Ám őt szellempásztornak választották.

– Itt fogod leélni az életed – magyarázta neki egy másik alkalommal az Öreg. – Egyedül, magányosan. A bot lesz az egyetlen társad. Még maga a varázsló adta – nyújtotta felé a díszesen faragott, vascsengőkkel, éles pengékkel kirakott fegyverét. Jom alig tudta egyenesen tartani, olyan nehéz volt. – A szellemeket elűzi, de jó a farkas és a rablók ellen is.

Jom felnézett a szirtekre. – Mi van a hegyen túl? – kérdezte félénken.

– Semmi – tagadta az Öreg a világot. – Ott véget ér minden. Onnan jönnek vissza a holtak, hogy erőt szerezzenek tőlünk. Ha megfognak, kiszívják belőled az életed, elsorvasztanak, ők pedig pár napig ismét élőnek érzik tőle magukat. Aztán, ha nem találnak újabb embert vagy állatot, szép lassan elhalványodnak.

Később megmutatta, miképp kell velük elbánni. Alkonyatkor indultak, fel és be, a sűrű fenyvesek közé, míg lábuk alatt ropogni nem kezdett a hó.

Az Öreg hirtelen megállt.

Előttük egy paraszt támaszkodott rücskös fatörzsnek, vállát rázta a zokogás.

– Az életét siratja – suttogta az Öreg. – Meglásd, ha észrevesz, nyomban megvidámul.

Óvatosan közelítettek, de Jom egy ágra lépett. A halott feléjük pördült, lisztes arcából előparázslott szeme.

– Pusztulj! – harsogta az Öreg, és feléje döfködött a csilingelő varázsbottal. A szellem kikerülte a botot, és lebegve, mohón körbetáncolta őket, Jom felé kapkodva, ki társa sovány combját markolta, és csak nyögött félelmében. Végül egy szúrás elérte a parasztot, mire az megmerevedett, majd sóhajtva összeroskadt a földön. Csak lihegett és sziszegett erőtlenül, mikor otthagyták.

– Ezzel már nem lesz baj – suttogta az Öreg. – Napfelkeltére elenyészik.

Egy tavaszi nap ő maga is eltávozott a hegy mögé. Félt a haláltól, és az utolsó pillanatig kételkedett, hogy a gyerek elég erős-e a feladathoz. Aztán tehetetlen, fojtó szagú szellentéssel kijött belőle a lélek, és átlibegett a kunyhó falán.

Jom évekig várta, hogy egyszer csak viszontlátja a fák közt. Főképp nyár közepén, mikor a legrövidebb volt az éj, és erőre kaptak a szellemek. Az öreg megtanította neki, hogy ezen az éjszakán az orrát se dugja ki kunyhóból. Engedjen el egy borjút az ólból, de még jobb, ha fürge malacot hajt a fák közé. A lomhán mozgó holtak az hajkurásszák majd napkeltéig, és nem mennek le a síkföldre, a királyságba. Azt már ő sem tudta megmondani, miért olyan különös ez a nap. Ám halála előtt százszor elismételtette Jommal: vigyázzon a nyárközéppel, mert áldozat nélkül nem éli túl ezt az estét.

Nem is volt baj, egészen Hoár uralkodásának évéig. Az új király, ki Harald fejét verte szét egy kupával a volkmeni embereken aratott győzelem ünnepi lakomáján, felküldte szolgáját Jomhoz. Jom megesküdött neki, hogy hű lesz Hoárhoz, mire kapott szövetet, kötelet és egyéb dolgokat, amelyekből szűkében volt. Kért malacot is, mert a sajátjait valami kór pusztította, de a sovány kis szolga csak vállát vonogatta. Nyár közepén jártak, és vészesen közelgett a szellemek éjszakája

Aztán az anyakoca után megdöglöttek a kicsik is, és pár nap múlva Jom ott maradt állat nélkül. A borjakat farkas vitte el tavaszon. Nyulai és tyúkjai pedig nem voltak elég erősek a szellemeknek.

Utolsó este sokat tűnődött, mitévő legyen. A küszöbön ülve nézte az alant elterülő síkföldet, és fűszálat rágcsált. A kunyhók sárga fényei megmutatták neki a legnagyobb falut, hol Hoár trónolt, északra az asszonyok településeit, honnan a király néha felküldött valakit hozzá, távolabb, a folyó mentén pedig a szolgák tanyái lebegtettek füstöt az alkonyi égre. Azt gondolta, elég mesze van mind, ezért úgy döntött, hogy bízik szerencséjében. Bezárkózott a kunyhóba, és várta a hajnalt. Elhatározta, virradtakor lefelé, a völgyben bejárja az egész erdőt, és elkapja a holtakat, kik a síkföld és királya ellen indultak.

Éjféltájt megzörgették ajtaját.

– Ki vagy? – suttogta, mire egy asszonyi sikoly válaszolt, élő torokból fakadó fájdalom. Jom kitárt az ajtót, és szinte ráomlott a női test. Mögötte látta, hogy a holdsütötte tisztáson, a kunyhó előtt egy férfi áll, ölében gyereket tartva, kezében fáklyával. A holtak már gyűrűbe vették alakját. A tűzzel igyekezett távol tartani őket, ám a kör lassan, kegyetlenül szűkült. Jom a földre fektette a nőt. Megcsapta keserű, fűszeres illata. Aztán felkapta a botot, és ösztönösen, de ostobán cselekedett. Kiugrott a fáklyás ember mellé, a közeledő alakok irányába rázva fegyverét.

– Táguljatok! – kiáltotta.

Épp annyi időt nyertek, hogy a férfi bevihette terhét a kunyhóba. Jom is utánuk tért, majd becsapta az ajtót, rátolta a reteszt. Azonnal erős ütések kezdtek záporozni a deszkára.

– Köszönöm – nézett rá a férfi, miközben lefektette a gyereket Jom ágyába.

Jom az egyik réshez lépett, és kilesett rajta. A kunyhó előtt holtak nyüzsgő tömegét pillantotta meg, majd egy izzó szem takarta ki a látványt, mire hátrahőkölt. Az ajtót érő csapások pillanatról pillanatra erősödtek.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte Jom idegesen a férfitól. Az már az asszony fölött térdelt, és élesztgette. Jom a gyerekhez ment. Látta mindjárt, hogy a holtak kikezdték, mert egyik karja elfonnyadt.

– Elkapták? – fordult hátra Jom.

A férfi és a nő egyszerre pillantott rá a padlóról. Aztán összenéztek. Volt valami ebben az egymásra szegeződő tekintetben, ami elbűvölte Jomot.

– Igen – bólintott a férfi. – Hoárhoz megyünk. Az erdőben táboroztunk. – Selymesen, idegen, különös hangzással beszélte Jom nyelvét.

– Ilyenkor nem szabad – rázta fejét dühösen Jom. A szavak csikorogva törtek elő szájából. Oly régen szólalt meg magányában, hogy maga is megijedt hangzásuktól. A férfi felállt, és felsegítette a nőt. Törékeny, színes kendőkbe burkolt asszony volt, szép, lágy vonásokkal. Jom akaratlanul is megnyalta ajkait. – Ilyenkor erősek a holtak.

– Nem tudtuk, hogy ez vár minket – felelt neki az asszony, ugyanolyan furcsán, lágyan beszélve, mint a férfi. Közben az ajtót leste. Jom összeráncolta homlokát. Úgy emlékezett, a királyságban a nők nem szólhattak engedély nélkül a férfiakhoz. – Követségbe utazunk Hoár királyhoz – magyarázta a csengő hang, melynek dallamától összeszorult Jom gyomra.

– Mi az, hogy követ? – kérdezte tompán, a mocorgó ajtóhoz menve. Nekitámasztotta hátát. 

– Egy másik király embere vagyok – bólintott a férfi. – Escalon – közelebb jött, nyújtotta kezét. Oldalán nem volt kard, csak egy kis tőr. Jom nem tudta, mit tegyen, aztán kinyúlt, megfogta az üres tenyeret. – Jom – dörmögte. Egy másik király létének lehetőségét forgatta agyában.

A nő közben már a gyerek mellé térdelt, összeszáradt alkarját, homlokát nézte, lélegzését figyelte.

– Az ajtó – kérdezte Escalon. – Kitart?

– Nem hiszem – vallotta be kis tűnődés után Jom. Maga is meglepődött, milyen nyugodt. – Még sose voltak ilyen dühösek. Mindig kaptak malacot vagy borjút.

– Hallottunk erről, de nem akartuk elhinni – magyarázta Escalon. Ő is gyerekhez ment, lenyúlt, megfogta lecsüngő, ép kezét. – Álmában támadták meg. A sikoltozására riadtunk. Hárman is rajta voltak. És ezt tették vele…– a férfi elfordul, és Jom arra gondolt, talán sír. Nem értette miért, hisz ez csak egy gyerek. Ki tudja, kié.

– Mit tehetünk? – kérdezte aztán Escalon összeszedve magát, a szoba közepére lépve. – El tudjuk űzni őket?

Egy különösen erős ütés ekkor beszakította Jom bal válla fölött a deszkát. Ő hátralépett, és a résen benyúló kézre csapot botjával.

– Told ide az ágyat! – kérte fojtott hangon. Az asszony készségesen felemelte róla a gyerek elomló testét, mire Jom toppantott lábával. – Ne, hagyd rajta. Hagy vigyék.

Ismét ez a furcsa összenézés köztük. Mintha barátok lennének. Jomnak bizseregni kezdett tőle a tarkója, de nem ért rá ezzel törődni. Egy újabb deszka hasadt meg az ajtón.

– A gyerek elég lesz nekik – szólt hátra Escalonnak. – Nem tudom, miért cipeled magaddal, de most jól jön.

– Ő a miénk – hallotta a nő éles hangját. Jom meglepetten pillantott rá.

Már az ölébe is volt a vakarcs.

– És? Miért van veletek? – kérdezte Jom, ismét lesújtva a résen betapogatódzóra.

– Mert a miénk – válaszolta Escalon.

Jom nem ért rá vitatkozni. – Valakit oda kel nekik adni. Különben bejönnek – mordult felé. Nagy, szikár testét meg-meglökte az ajtó lapja, közvetítve a záporozó ütések dühét. Igyekezett Escalon felé fordulni, míg beszélt, de nem tudott: – Idehoztad őket. Idehoztad őket a nyakamra. Te adj egy embert nekik – követelte tőle. Nem jött válasz, ezért gyors pillantást vetett a háta mögé.

Ott álltak egy csomóban. Mint valami csapat. A férfi, mellette a nő, ölében az ájult gyerekkel. Mintha együtt lettek volna.

– Nem érted? – kérdezte Escalonhoz intézve szavait. – Nekem mindegy, a nő vagy a gyerek…– tette hozzá engedékenyebben. Eszébe jutott az asszony illata. – Bár őt szívesen használnám aztán…

Escalon mondott valamit a másiknak, furcsa, pergő nyelven. Aztán Jomhoz fordult: – Hallottunk erről is. Hogy ez van nálatok. Ezért a bocsánatodat kell majd kérnem.

– Hogy mi? – értetlenkedett Jom. Ellépett az ajtótól, és a bottal a deszkára vert. Nem volt túl sok hatása. A varázslat ma éjjel gyengén hatott, a fán keresztül semennyire.

Tehetetlenül leengedte fegyverét, megfordult, a többiek felé. A mécsesek fényében sápadtnak, törékenynek tűntek.

– Mit mondtál, mi van nálunk? – sürgette meg Escalont.

– Ti nem ismeritek a…– Escalon itt valami idegen szót mondott. Jom csak rázta busa fejét, hogy nem, nem ismeri.

– Döntened kell – bizonygatta rekedten. A háta mögött újabb deszka hasadt meg.

– Döntöttem – szólt hirtelen Escalon buzgón.

– Akkor melyik legyen? – Jom a nőhöz lépett, aki ijedten a túlsó falig hátrált. Kétségbeesetten Escalonra nézett. Mintha barátok lennének.

Jom kinyúlt felé, igazából a gyereket akarta, mert a nő nagyon tetszett neki. Ekkor hirtelen két dolog történ: az asszony előrelendült, és leköpte őt, az oldalába pedig belemart Escalon tőre.

– Mit csinálsz? – nézett a szellempásztor értetlenül támadójára, és megtántorodott. Felnyúlt, elmaszatolta a homlokán lefolyó meleg nyálat. Escalon az ajtóhoz lódult.

– Megmentem őket – mondta, kioldva a reteszt. Aztán visszament Jom mellé, és ismét megszúrta, mire az összegörnyedt.

– Miért, kik ők? – nyögte a pásztor, de Escalon már nem válaszolt. Megfogta a durva darócruha szélét, és az ajtóhoz lökte Jomot. Aztán az erőtlen védekezést leküzdve betaszigálta a résbe, hol már várták a mohó, fehér karok. Escalon rájuk szorította a deszkát, mihelyst a másikat elnyelte a kinti sötétség. Fülelt egy picit, de a csapkodás, zörgetés, dobolás elmaradt. Odakinn végre csönd lett.

A nő lerogyott a fal mellé, elfektette a gyermek fejét ölében. A férfi nézte őket, és hirtelen még szebbnek tűntek szemében és szívében, ami oly titkokat rejtett, melyeket az első királyságban senki nem ismert még.

vége

A technika ördöge. Lemaradt az anyag vége, de most minden duma nélkül itt van:

A szekrény II.

Ami ezután következett, azt nehéz leírni, és az illendőség sem enged minden részletet közölnöm e különös aktusból. Legyen annyi elég, hogy a jó doktor ugyanolyan mód menekült meg, ahogy megszállottsága is keletkezett – a száján át. Mikor vége lett, erőtlenül terült el székében, én pedig a kötelekhez ugrottam, és kioldottam kezét.

Lőrinc ellenben szinte azonnal magához tért. Felült az asztalon, végignézett rajtunk, majd egy ugrással a padlón termett. Mielőtt bármit tehettünk volna, nekiszaladt az egyik ablaknak, és kitörve azt, kizúdult rajta. Mind odarohantunk, és láthattuk a falusiak megbolydult csoportját, kik azonnal tudták, ki került közéjük, láthattuk Lőrinc alakját, amint ide-oda csapva az emberek közé nyomul, és láthattunk egy fehér ruhás lányt, ahogy elválik e tömegtől, és menekülni kezd.

Anna volt az.

A kíváncsiság vagy a félelem hozta a térre, nem tudni, talán csak sejtette, hogy sorsát el nem kerülheti. Ám most, mikor visszatért kísértője, a természetes emberi rettegés és élnivágy úrrá lett rajta. 

Amint vőlegénye is észrevette őt, azonnal utána vetette magát. Orolay rám nézett, én pedig bólintottam. Míg a törött ablakon át kimásztunk a házból, megsebeztem magam, de csak később, mikor vége lett, akkor vettem észre a vágást.

Anna a legközelebbi házhoz rohant, utána a fiú, mi pedig a nyomukba szegődtünk. A lány nem törődött az udvarban a lába után kapó kutyával, feltépte az ajtót, és eltűnt az épületben. Lőrinc felrúgta az ebet, és tétovázás nélkül követte egykori szerelmét. Orolay a kapuban ellenőrizte fegyverét, majd bátorítólag rám nézett, és előre indult.

A lak üresnek tűnt, ám a nagyszoba asztalán valami szegényes reggeliféle párolgott.

Megtorpantunk, és amint lihegve jobban körbenéztünk, azonnal szemünk elé tűnt a nagy, ormótlan szekrény, melyet e vidéken sifonérnak hív a nép. Anna abban remélt rejtekhelyet, de a durla elől nem bújhatott el. Vastag fája rázkódott és remegett a benne zajló küzdelemtől, úgy tűnt, bármelyik pillanatban darabjaira hull.

Akaratlanul is felemeltem pisztolyom, de eszembe jutott, hogy nem töltöttem újra. Tanácstalanul társamra pillantottam, aki azonban nem tétovázott. Találomra rásütötte fegyverét a szekrényre.

Tökéletes és szerencsés lövés volt. Oldalról, fejmagasságban érte a bútort, úgy, hogy keresztben átszelte belsejét. És mivel oly közelről adták le, akadálytalanul felszakította a fát, Anna koponyáját, Lőrinc fejét, hogy a túlsó szekrényoldalban akadjon csak meg.

Ahogy kinyitottuk az ajtót, láthattuk is mindezt. A reggeli nap fényében a két fiatal test végtelen, nyugodt csókba forrt össze, csak a lyukas homlokukon és tarkójukon kiserkenő vér zavarta a kép szépségét. Anna arcán riadalom, Lőrincén elégedettség honolt, ám mindkét érzés megjelent már az áldozat és a támadó vonásaiban is, mintha összekeveredett volna mimikájuk a végső percben. A legszembetűnőbb számomra mégis az volt, hogy egyik tekintet sem vált üvegessé és halottá, mintha örök élettel kapcsolódtak volna egybe a csókban. Opálos elmúlásnak nyomát sem láttam, és mi ketten, szótlan szemlélők sejtettük, mit jelenthet ez.

Mindezek után már csak töredékesen látom az eseményeket. A lassan magához térő Szemes doktor ápolása közben megköttetett az üzlet, és a zavarodott gazdától megvettem szekrényét. Lezártam, kulcsát a nyakamban lévő láncra akasztottam, és szekérre pakolva azonnal elindítottam egy ijedt, siheder legénnyel Gyarmat felé. Anna szülei addig nem kerültek elő, a falusak pedig némán, szótlanul bámulták, ahogy elhalad sok szenvedést látott portáik előtt, de mikor a négyesünk követte pár órával később útját, már ismét üresek voltak az utcák.

Miksa uram intézkedett Pál temetéséről, és a kocsmárosnak is kiállított valamiféle váltót a károk miatt.

Szemes doktornak puha ágyat készíttettünk a kocsmárosnéval a kocsi aljában, mi pedig töltött pisztolyainkat kézben tartva őrködtünk felette, míg kiértünk a határba.

A jó orvos semmire nem emlékezett, többször elő kellett adni neki, mi történt az éjjel, még többször kért vizet. Szimptómái leginkább a macskajajra hasonlítottak – amin nem is csodálkoztunk.

Szécsény után értük be a szekrényt, ekkorra a doktor már összeszedte magát annyira, hogy kinyittatta. Hozzáérni nem mert a testekhez, de tölcsérével meghallgatta mellkasukat, majd apró tükröt tartott orruk elé. Szótlanul szállt vissza a szekérre, és megkérdezte tőlem, mik a szándékaim.

Elmondtam, amit később teljesítettem is. Nagybátyám készülő mauzóleumának alapjába rakattam a szekrényt, úgy, hogy a testeket arccal a föld felé legyenek. Reméltem már akkor, ott, a szekéren, hogy hosszú nyugodalma lesz e kriptának – tekintettel a család vagyonos voltára, és a kiterjedt rokonságra. Azt már nem kötöttem Szemes orrára, hogy a történteket egy aprócska írásban kívánom megörökíteni, melyet a szekrény belsejébe rejtek majd.

A doktor végighallgatott, majd bólintott. Mellettem Orolay nyúlra kezdett lődözni, Miksa uram pedig maga elé bámulva pipázott a bakon.

Akkor és ott, ahogy utoljára láttam őket életben, Szemes elmondta, hogy mit gondol a szerelmesekről. Orolay lövése épp abban a pillanatban érhette őket, mikor a durla átmenni készült egyikből a másikba. Talán Annát már olyannyira legyengítette, hogy könnyű prédának tűnt szemében. Talán csak megzavarodott. Mindenesetre, a lelkek pusztulásával félúton ragadt, mindkettőben lévén, de egyikben sem igazán. Jelenlétét és erejét bizonyítja, hogy a holtestek szíve rendületlenül dobog, és gyenge lélegzést is tapasztalni. Elhallgatott, és az út hátralevő részében már alig szólt.

Így zárult hát különös kalandunk.   

Most, ha ezt olvasod, már bizonyos, hogy e szörnyű sír titka napvilágra került. Csak remélem, hogy te, ki felnyitottad a szekrényt, előbb átfutod történetünk, és csak ennek fényében döntesz arról, mit kezdesz a földi maradványokkal. Ha még nem késő – hozzájuk ne érj. Gondold csak meg, ember: a főváros szívében vajon mit tenne a durla, ha kiszabadulna? Megismerné a világot.

vége