Öntömjén, mert néha ilyen is kell. Itt a 2011. november 21-ei interjú.

Hajnaltájt felriadtam, valamikor, két hete, és aztán jó sokáig nem tudtam elaludni. Akkor képződött meg bennem egy fáradt, rosszkedvű és csalódott feleség képe. Mondott egy mondatot, a lenti kezdőmondatot, amit szinte hallottam az éjszaki csendben. A részegségnek ez a definíciója már régen megfogalmazódott bennem - van a részegségnek valami sajátos, dacos, tiltakozó és heroikus státusza, amiről nekem mindig Hajnóczy és "A halál kilovagolt Perzsiából" című kisregénye jut eszembe.

Másnap reggel megírtam a nő történetének első másfél oldalát, de aztán nem tudtam folytatni, nem éreztem a ritmusát. Aztán tegnap reggel megjött, felbukkant bennem a kép, ahogy a nő becsukja a szemét, és hirtelen megváltozik körötte minden a konyhában - filmszerű, nagyon vizuális megoldás. Innen már gyorsan be tudtam fejezni, s csak remélem, hogy az elég közhelyes csattanóért kárpótol a felvezetés: egy rossz házasság látlelete.

Vacsora előtt

– Úgy kezdődött, hogy üvegesre ittad magad – mondta a nő a másiknak, és a konyhapult alóli tárolóból elővette a hagymát.

– Üvegesre? – kérdezte az asztalnál ülő sziluett. A nő a késtartóhoz ment, hunyorított. Oldalt, a látómezejében vibrált az ülő alak fekete tömege, mintha épp eltűnni készülne. Másrészt meg olyan volt, mit nyári, forró betonút fölött a hullámzó levegőréteg.

– Igen – bólintott a nő és keze megállt a késtartó felett. Egy közepes méretű, Sinkei típusú szeletelő- és vágókés hiányzott. Végül kihúzta a zöldségaprításhoz használatos kisebb darabot, és visszalépett az asztalhoz. Nem nézett a másikra: – Elkezdtél rövideket inni, aztán jöhetett egy-két üveg sör vagy egy üveg bor, aztán megint rövid. A vacsorához már teljesen mereven ültél le. Fogalmad se volt, hogy mit eszel. – Letette a meghámozott hagymafejet a fa vágódeszkára, és a kés pengéjén megbámulta önmagát. – Ez volt a legrosszabb. Tudom, hogy jó szakács vagyok, mindenki azt mondja, hogy jó szakács vagyok.

– Jó szakács vagy – erősítette meg a másik.

– És te mindezt semmibe vetted azzal, hogy az alkoholtól eltompulva ültél az asztalhoz – bólintott az asszony, majd elkezdte szeletelni a hagymát.

– Mi volt még? – kérdezte a másik fáradtan. A nő ügyesen előbb vízszintes, majd függőleges vágásokkal apró kockákká mállasztotta a lila fejet.

– Hogy mi juttatott még ide bennünket? – tette fel önmagának a kérdést a nő, majd letette a kést, és önkéntelenül is felnyúlt nyakához. Már kevésbé fájtak a fojtogatás okozta bevérzések.

– Nézzük csak – kezdte. – Későn jártál haza, mert az évek alatt munkamániás lettél.

– Kellett a pénz – szabadkozott másik.

– De nem ennyire. Megvolt mindenünk, amit csak akartunk – a nő a hűtőszekrényhez lépett, kinyitotta, és egy fokhagymát vett ki belőle. Aztán visszament az asztalhoz, és a fejet a lapjára csapta. A szétmálló gerezdek közül kiválasztott kettőt, a többit félretolta: – Józan és szerény körülmények közt kellett volna élnünk, beérve az eléggel. De neked mindig, mindenből több kellett. Autóból, borospincéből, drága órákból, a számítógépes kütyükből, nyaralóból…

– Ezek normális vágyak – vetette ellen erőtlenül a másik.

–...nőkből – a nő eddigre apró szeletekre vágta a két megtisztított fokhagymafejet. Most leengedte a kést, de nem nézett fel a másikra, az asztalon csillogó dolgokat bámulta.

– Talán mert te kevés voltál – vetette ellen szelíden a másik. – Talán ezért kellettek ezek a pótlékok. Hogy kitöltsék az űrt, amit a házasság keltett. Ezért kellettek a nők is.

A nő nem válaszolt, inkább ismét a hűtőhöz lépett, és kivett belőle egy tálat. A tálban fél kiló sertéskaraj volt, rózsaszín frissességgel ragyogott a gyenge fényben.

Alányúlt, és kiemelte a húst, a vágódeszkára helyezte, majd a tállal a mosogatóhoz ment, ellögybölte, és a szárítóra rakta. Ahogy megfordult, valami sötétet vett észre a szemközti sarokban, a tálalószekrény előtt. Az asztalnál ülő szótlanul figyelte, ahogy a padlón lévő tócsa fölé hajol. A vörös színű folyadék szinte elnyelte a fényt, miazmásan terpeszkedett a kő járólapok sima felszínén.

– Micsoda szemét van itt – motyogta a nő, majd kiegyenesedett, és határozottan visszalépett az asztal elé. Futó pillantást vetett a mozdulatlanul bámuló másikra, felvette a kést, és indulatosan belevágott a húsba. – Ez a legkönnyebb védekezés – fakadt ki közben –, hogy valami nem stimmel, és ezért pótlékokat keresel. Hogy valami elromlott, és ezért elmenekülsz, dolgokba, más nőkbe, ilyesmi. Szerintem ez gyávaság.

– Miért? – kérdezte az árnyalak valóban kíváncsian.

– Mert ha valami nem jó, akkor le kell ülni, és beszélgetni kell róla. És eldönteni a következő lépést. És aztán aszerint cselekedni. De te, mint az emberek többsége, ilyen fokú következetességre képtelen voltál. Inkább elmismásoltad a dolgot. Elkented magadban, és köztünk is, hogy mi a baj, és elkezdted csinálni a dolgaidat.

– A párbeszédhez két fél kell – jegyezte meg a másik.

A nő közben két nagyobb részre szelte a húst, majd az egyiket óvatosan, ujjnyi méretű kockákra vagdalta.

– Igen, gyáva voltam én is – ismerte el, majd kézfejével megtörölte a szeme alját. – Csíp ez hagyma – mondta, és a kés pengéjével arrébb tolta a hagymakupacot a hatalmas vágólapon. – Az ember hajlamos elgyengüli és reménykedni – bólogatott a nő –, és becsukni a szemét akkor, amikor tisztán kellene látnia. Bűnrészes voltam, a bűnsegéded abban, hogy tökéletesen elrontsuk és tönkretegyük a házasságunkat. És talán az fájt a legjobban, hogy te sejtetted, hogy így fogok cselekedni.

– Hogyan? – értetlenkedett a másik.

– Talán már amikor összejöttünk, akkor tudtad, hogy ez lesz – jegyezte meg keserűen a nő, majd felkapta gondolatot, és gyorsan így folytatta: – Vagy nem tudtad, csak érezted. Hogy én pont az a típus vagyok, akivel ezt meg lehet csinálni.

– Milyen típus? – A nő közben végezte az első darab hússal. A kockákat most áthalmozta egy tányérra, és maga elé vette a másik húsdarabot. Elgondolkodva tapogatta.

– Aki hajlamos kompromisszumokat kötni a csöndes családi béke érdekében, hajlamos elviselni a langyos árulásokat, a közönyt és az érdektelenséget még az óhatatlanul bekövetkező hűtlenség közepette is. – Bólintott, majd belevágott a húsba. – Igen, ez vagyok én. Pontosabban ez voltam én, míg elegem nem lett.

– Talán te is beszélhettél volna ezekről az érzéseidről – jegyezte meg az árny. – Talán akkor elébe lehetett volna menni a dolgoknak, és nem lett volna olyan sokkoló a terved, hogy…

– ..el akarok költözni – A nő sóhajtva fejezte be, szinte kiszakadt belőle a három szó. Eltűnődött, majd bólintott: – Igen. Beszélnem kellett volna róla. A kételyeimről, a félelmeimről, a csömörömről. Arról, hogy éjszakánként egyedül fekszem le, míg te félrészegen tévézel. A hétvégi hívásokról, mikor bevonultál a dolgozószobádba, és suttogtál, de még így is kihallattam, hogy „én is kívánlak”. A néma reggelekről és delekről és estékről, mikor csak léteztünk egymás mellett a házban, szó, reakció vagy egyáltalán, mindenféle érintkezés nélkül.

– De legalább a szex jó volt, nem? – kérdezte a másik nyugtalanul.

A nő elmosolyodott: – A szex jó volt – fürgén kockázta a második adag húst, néha egy-egy inasabb részt leválasztott, majd a deszka szélére tolta a kés élével. – De önmagában ez nem elég. Ráadásul a szexet nehéz elrontani. Alapvetően, ha az ember belendül, akkor jön magától minden, akkor már nem nagyon kell tervezni meg ügyeskedni, úgy értem, ösztönösen jól tudjuk csinálni, mert végső soron olyankor egyszerűen állatokká válunk.

Szünetet tartott a késsel, és kibámult a konya ablakán a ház előtti tájra. Fehér kavicsos út indult a kerítésüktől, befutott egy árnyas alléba. Az első fa tövében csillogott valami. A nő szemét erőltetve előrelépett, el az asztal mellett, hátha jobban látja.

– Igen…– folytatta lassan –…a szexet nem kell tanulni, mert az jött velünk az évezredek alatt. A társas együttlétet, és ezt az egész házasság dolgot viszont nekünk, embereknek kellett volna kifinomítani. Nem mondhatnám, hogy túl jól sikerült…– Csak annyit látott, hogy valami fekete dolog, talán egy autó fara áll félig az út menti árokban, félig a fának simulva. És mintha az autó hátsó üvege csillámlana, ahogy visszaveri a lemenő nap fényét.

– Lehetett volna tenni valamit? – kérdezte hirtelen a másik.

– Tessék? – kérdezett vissza a nő felriadva képzelődéséből.

– Szerinted meg lehetett volna menteni ezt a házasságot? Történhetett volna más is – az alak körbemutatott –, ehelyett?

– Mi helyett? – a nő körbefordult, csodálkozva pislogott, mint aki álomból ébred. Lenézett üres kezeire. – Hol a kés? – kérdezte nyugtalanul.

– Csak arra vagyok kíváncsi, hogy van-e benned csalódottság – jegyezte meg a másik. – Hogy így alakultak a dolgok. Vagy belátod, hogy másképp nem lehetett vége.

– Vége? – kérdezte a nő – És hol a kés?

A tartóra nézett. A kés, amivel az előbb szeletelt, ott volt a helyén. Ellépett az asztaltól, közben belerúgott valamibe. Az a valami pendülve és fémesen végigsiklott előtte, és nekiütközött a konyhabútor aljának. Egy Sinkei típusú szeletelő- és vágókés volt.

– Szóval: hogyha lett volna bármi esély megoldani ezeket a problémákat, akkor most bizonyára rosszul éreznéd magad, csalódott lennél, és nem akarnál eljönni – magyarázta finoman az asztalnál ülő.

– Elmenni? – kérdezte a nő kisé riadt hangon. – Én nem akarok elmenni.

– Most még nem – vont vállat a másik. – De hamarosan követsz majd. Feltéve, ha – ahogy az előbb magyaráztam – nem maradt benned némi kudarc vagy keserűség. Kérlek…– mély levegőt vett, lassan kiengedte, majd befejezte a mondatot. –…vizsgáld meg önmagad. Mit érzel, ha a házasságodra és a férjedre gondolsz?

– Semmit – rázta meg a fejét a nő, de esze máshol járt. – Hova kellene mennünk?

– Később – az alak simító mozdulatot tett maga előtt. – Előbb a lényeg. És ha még mélyebbre nézel – nem találsz már semmi reményt? Nem maradt semmi lehetőség a folytatásra?

A nő legalább hét másodpercig várt a válasszal. Ezalatt lehunyta a szemét, és nem láthatta a változás lassú kisarjadását a konyhában.

Az asztalon lévő hús lassan megszürkült és barnás levet eresztett. A hagyma és a fokhagyma elvesztette csillogását, összezsugorodtak és beráncosodtak. A sarokban lévő folt egészen kiszáradt, a felszíne megkeményedett. A nap odakint hirtelen lement, majd felkelt, majd megint az alkonyatra készülődött. Maga a nő mintha kissé összement volna. Haja lelapult, feszes bőre felpuhult és ráncossá vált. Szeme alatt sötét karikák vastagodtak. A nyakán lévő ujjnyomok egészen befeketedtek, halántékán, alkarján, combja belsején lilás foltok, véraláfutások jelentek meg. De a legrosszabb az egész bőrét ellepő szürke, kelletlen szín volt, ami miatt most olyannak tűnt, mint egy fekete-fehér némafilmből kivágott papírfigura.

Amikor kinyitotta a szemét, egyszerre tört rá ez a sok változás, a döbbenet a szóval együtt szakadt ki belőle:

– Nem.

Lassan körbenézett, csodálkozva, de rezignáltan vette szemügyre a konyha furcsaságait.

– Mi történt?

– Eltelt három nap, és te még mindig itt vagy – jegyezte meg mögötte az árny. Most már állt, nagy, éjfekete tömege elfedte a mögötte lévő ablak sárga fényét.

A nő érezte a másik hidegét, a belőle áradó temetői szagot: az eukaliptusz és szegfű, a kidobott, fonnyadt virágok, a poshadt víz és a leégett gyertyák elegyét, de nem törődött vele, mert megpillantott a padlón egy, a szék mögül kinyúló lábat.  Nem lépett előre, hogy jobban szemügyre vegye az asztal túloldalán fekvő valakit.

– Gyere, ideje indulni – mondta a mögötte álló, mire a nő megfordult, és engedelmesen követte. Kimentek a konyhából, átlépdeltek az előszobán, kisuhantak az előkertbe, át a kapun, majd végig a repedezett betonúton, amelyet még a nő férje intézett el a közműveknél egy évezreddel ezelőtt. Amikor az allé elejéhez értek, az asszony bekukucskált a fának csapódott kocsi ablakán. Ott ült szürkén és foltosan, örök fájdalom görcsébe merülve a férje. Mindkét kezével oldalát szorította. Mindhiába, a vér kérgesre száradt az ülésen, ruháján, és a kocsi padlóján. A férfi homloka összezúzódott, s ha a nő egyenes vonalat húzott a seb és a szélvédő közé tekintetével, egy pókhálószerű törést vehetett észre az üvegen.

Visszafordult az út felé, ahol az árny állt.

–Te nem a férjem vagy - mondta neki tűnődve. A másik nem felelt. – Ki vagy te? – akarta még kérdezni a nő, de már elég volt csak gondolnia, és egyébként sem tudott mivel hangot kiadni. A sötét sziluett pedig úgysem válaszolt. Várt, míg a nő megérti, hogy oda kell lépnie hozzá, és meg kell fognia a kezét.

Atán elindultak, be, a fák sötét közébe.

vége

Azt hiszem, ezt még nem pakoltam ide fel. Talán azért se, mert két éve beküldtem egy pályázatra. Most a beérkezett novellák egy része megtekinthető itt.

Az én anyagom a 2010-es novellák közt az utolsó előtti.

(És igen, ez is a Járványügyi álmok című novelláskötetből lett kiszedve, ezért lett az alcíme "Lágymányos" - az egyes novellák a megfertőződött főváros különböző helyszínein játszódnak. Most egy jó hír, hogy talán az Ulpius is feltölti majd valami elektronikus tartalomra egy másik novelláját a kötetnek. Ha ez megtörténik, posztolom...)

Itt a történet vége.

Lány a kádból

4. rész

A lány a hangra és a vér szagára riadt fel. A vörös csík, mely hol erre, hol arra vette az irányt, egészen hosszan kinyúlt a fekete tömegből, mely a lánytól alig másfél méterre feküdt.  A hang a feje felül szólt. Oldalt, tőle jobbra egy sárga, apró lámpa sugárzott fényt.

– Évszázadokon át tűnődtem, mi lenne a jobb: megölni magam, vagy tovább viselni ezt az örökséget – magyarázta a hang szelíden. Egy rácsozott nyílásból eredt. – Aztán később, mikor belenyugodtam az elviselhetetlenbe, jött a félelem, hogy felfedeznek, és kiszögelnek valami kapufélfára, akár egy veszet kutyát. Megváltoztattam a nevem, de időről időre visszatértem hozzá, talán hogy megőrizzem az identitásom maradékát. Jonathan Harker – ma már semmit nem jelent számomra.

A lány lassan megértette, hogy egy furgon belsejében fekszik. A szagából rájött, hogy a sötét alak vele szemben, a meglőtt Lou. A furgon sebesen száguldott valahova, elöl haragosan morogtak a hengerek. A lány felnyúlt arcához, kitapogatta az ütés nyomát a halántékán, aztán sorban kipróbálta izmait, fentről lefelé haladva. Egyedül a bal lábával volt valami – mintha görcs állt volna bele.

– A legfontosabb – folyatta a hang fentről – hogy az eltelt iszonyatos idő alatt megtanultam rejtőzködni. Beolvadni. Folyton mozgásban voltam. Mielőtt feltűnővé vált volna a dolog, továbbvittem nem öregedő testemet egy másik helyre. Új érdekes identitásokat találtam magamnak. Voltam orvos, cirkuszi akrobata, pincér, matróz és felfedező. Később a polgári foglalkozások vonzottak. Bankárnak álltam, vállalkozónak, de játszottam a jóindulatú földesúrt és belekóstoltam az ügyvédi pályába is.

A lány a furgon fém falának támaszkodva lassan talpra küzdötte magát. Szédült, és émelyítően gyengének érezte minden porcikáját, de állt. Előbb a hang forrásához tántorgott.  A rácsos nyíláson át a vezetőfülkére látott, homályosan, oldalt még a sofőr sziluettjét is ki tudta venni. Szemben, és egyébként mindenhol odakinn sík, szürke terep húzódott. A sivatag. Jobbra, ahol az ég és a homok sávja összeért, valami ragyogó rózsás derengés kélt. A napfelkelte.

Ahogy az anyósülésre tekintett, nagy halom, csillogó, ezüstös anyagot vett észre. A halom tetején egy sisak volt, olyan, mint az űrhajósoké.

– Soha nem kerestem a hozzám hasonlókat. Pedig sejtettem, hogy léteznek. Bújva, rejtőzködve – de átszövik az emberi társadalmat, ahogy az erek a testet. Azt is tudtam, hogy mindenfajta érintkezés, társulás, viszony velük, többiekkel – csak növelné a kockázatát, hogy felfedeznek. Elkülönülve, magányban kell élnünk, mint a beteg embereknek. Mert ez egy betegség, egy kór, egy átok, melyet szégyellni és titkolni kell, még akkor is, ha az örök élet szentségével ajándékoz meg bennünket – folytatta az árnyék a volán mögött. A lány már az első szavából felismerte, hogy Ő az. A férfi, aki megfertőzte. Még egy pillantást vetett az erősödő keleti ragyogásra, majd ellökte magát a rácstól, és Louhoz botladozott.

– Egyszer történt csak, hogy megszegtem ezt a szabályt. Akkor épp ügyvédként dolgoztam az egyik legősibb és legnevesebb angol társaságnál. A kezembe került egy anyag, egy régi, megbecsült kelet-európai kliensünk, egy földesúr ügye – folytatta a hang a vezetőfülkéből. – Londoni ingalant akart vásárolni. Először csak egy megérzés volt. Vagy talán a cikornyás aláírása árulta el. Nem tudom. De miután végeztem egy kis kutatást, a bizonyosság megérett bennem. Elutaztam hozzá, oda, a messzi, barbár földre. Ő nem tudta ki vagyok, de ahogy a szemébe néztem, és ahogy belénéztem a lelkébe, és nem láttam benne félelmet – tudtam, igazam van. Valamiért nem ismerte fel, hogy a fajtájához tartozom. Aláírtuk a papírokat, majd visszatértem Londonba. Vártam, és vártam, és aztán megérkezett. Tudtam, hogy azért vesz lakást, hogy új életet kezdjen, hogy Londonba költözzön. Talán a parasztok már nagyon gyanakodtak rá szülőföldjén. Igazam lett. Áttelepült, és miután megérkezett, egy éjjel meglátogattam, és levágtam a fejét.

Lou teste merev volt és majdnem hideg.  A lány óvatosan a hátára fordította. A golyó nem fúrta át testét, megakadt valahol a lapockája és a bal tüdejének csúcsa tájékán. Az öreg zihálva, gyorsan lélegzett, lehunyt szemhéja meg-megrebbent.

– Lou – súgta neki a lány.

A férfi nagyon lassan és óvatosan felnézett rá, keze a nyakához rebbent.

– Nem kapok levegőt – nyögte, majd köhögött, kettőt, hármat, végül egyre többet. A lány ösztönösen az oldalára görgette az ösztövér testet, és hagyta, hogy kifolyjon szája sarkán a vér.

– Haldokolsz – mondta csöndesen.

– Tudom – válaszolt a férfi. Felnyúlt, megszorította a lány vállát. – Hol vagyunk?

– Egy furgonban. A sivatagban – mondta a lány, és körbenézett. A kocsi belsejében nem volt semmi más, csak ők ketten. – És hajnalodik – tette hozzá.

– Egy ostoba írócska meg a magyar barátja olvasták az újságban, hogy a grófot lefejezték a saját pincéjében. A testet egy faládában találták meg. Ez a kettő pedig összerakta a dolgot – folytatta a sofőr komoran. – Vagy legalábbis beletrafáltak. Ott voltak a legendák Vladról, a vérszomjas erdélyi vajdáról, és ott volt ez a gyilkosság – ezek pedig elkezdtek kombinálni, aztán az ír kiadta a könyvét – a férfi felmordult, majd megköszörülte a torkát. – Mennyi romantikus és nyálas, csöpögő részlet…megérdemelte volna, hogy megöljem, de inkább hagytam a francba az egészet, és továbbálltam, visszamentem Kelet-Európába, és elfoglaltam a gróf kastélyát.

– Meg tudlak menteni – szólalt meg hirtelen a lány, majd addig helyezkedett, míg Lou feje az ölébe nem került. Lenyúlt, megcirógatta a férfi halántékát. Az ismét lehunyta szemét, a fájdalomra összpontosított. – Tévedsz – szűrte fogai közt a szót.

– Ugyan miért? – A lány sértettnek tűnt.

– Szerinted mit tervez velünk? – kérdezte a sebesült. A lány nem válaszolt, de tudta. – Szerintem meg fog majd állni, úgy, hogy az ajtó – a férfi a furgon ajtaja felé intett. – pont keletre nézzen. Aztán kinyitja.

– Igen – ismerte el a lány csöndesen. – Van egy spéci ruhája és sisakja. gondolom, abban ő simán ki tud menni a napfénybe.

– Meghalunk mind a ketten – vonta le a következtetést Lou. – Hacsak…

– Hacsak? – kérdezte a lány feltámadó érdeklődéssel.

– A vérem nagyon jó alvadású – bólintott Lou, és felsandított a lányra. – Ezt még a kórházban mondták, miután nyolcvanegyben meglőttek.

– Nem értem – rázta meg a fejét a másik.

Lou csak bámulta őt, majd így szólt: – Most látom csak, milyen gyönyörű nő vagy. Egy csodaszép, vékony, apró kis hölgy.

A lány értetlenül nézett le rá, mire Lou intett, hogy jöjjön közelebb, majd a fülébe súgott. A lány figyelmesen hallgatta, végül borzadva elhőkölt.

– Nem – jelentette ki határozottan.

– De – bólintott Lou fáradtan. – Nincs más esélyed.

Jó negyedóra múlva a férfi megállította az autót. Ahogy lekapcsolta a gyújtást, pár pillanatig még hallgatta a pattogó motor neszeit, majd akaratlanul is a visszapillantó tükörbe nézett, és megborzongott. Közeledett a fény.

Előbb a kezeslábast vette fel. Még kiszállhatott volna a hűvös és napfénytelen homokba, de óvatosságból inkább a volán mögött gyűrte maga alá a zizegő ruhát, majd beletaposott a csizmarészbe, és kihúzogatta az ujjakat, hogy karjait és kezeit is belegyömöszölhesse. Amikor végzett, lihegve várt és fülelt egy kicsit. Hátulról nem jött semmi nesz. Feltérdelt az ülésen, és a kémlelőnyíláson át a raktérbe lesett – a lány leütötte a jelzőlámpát, így koromsötét volt odabenn.

– Na, várjatok csak – morogta maga elé a férfi. – Lesz itt világosság nemsokára. – Felemelte és óvatosan fejére helyezte a sisakot, majd alul, a nyakrésznél apró kis kapcsokkal rögzítette a ruhához. Még a kesztyű volt hátra, mely a ruhához hasonló anyagból készült, csak a tenyérrésze volt lágy gumival bevonva.

– Nincs ebben semmi személyes – magyarázta félig hátrafordulva a férfi. – Nehogy azt higgyétek, hogy az ilyesmi nekem annyira örömet vagy kielégülést okozna. Az hiszem, az eltelt időben sikeresen próbáltam eltávolítani magamtól az érzelmeket.

Hallgatott egy sort, majd kinyitott az autó ajtaját.

– Használom a testeteket, ahogy mindenki használja a sajátját. A lélek pedig, ami benne van – járulékos veszteség.

A furgon vezetőfülkéjéből lehuppant a sivatag porába. Lába apró felhőt kavart.

– Kis lépés nekem, nagy nap nektek – mondta nevetve inkább magának, majd becsapta az ajtót, és megfordult. – Hú – sóhajtott az eléje táruló látványra.

Jobbra és balra komor, szürke hegyvonulat szegélyezte a képet. A sziklák mint éles fogak meredeztek elő a földből, és csipkés tetejük szinte beleolvadt az acélosan derengő csillagos égboltba. Közükben viszont, egy tenyérnyi sávon, ahonnan az út is kiszakadt a messziségből, nyílt tér, a völgy vagy fennsík kijárata vezetett Las Vegas felé. A távolban mintha még a város örök fényei is belecsillogtak volna a sivatagba, de az egyre erősödő világosságban ezt már nem lehetett biztosra venni. Mert a sivatag ívének peremén, ott, ahol a talaj és az ég egymásnak feszült, mint lüktető, izzó seb, rózsás, vörös rémületként kapaszkodott elő a nap. Szinte szemmel láthatóan ívesedett ki korongja, és tapogatódzó csápjaiból hamar diadalmasan vágtató fényhullámmá nőtt ereje. A sárga derengés végignyalta a homokot, mind kiterjedtebb sávban borítva be a férfi világát, míg el nem ért egészen a csizmás lábáig. A fehér ruhás alak megfeszült egy pillanatra, majd hagyta, hogy a fény előbb térdéig, aztán övéig, végül egészen nyakáig kússzon fel testén. Mikor elérte a sisak alját, a férfi nekitámaszkodott a furgon oldalának. A sisak felső részén csak egy vékony, fekete üvegsáv jelezte, hol lehet tekintete. Most ez a rész is bearanyozódott, és a nap immár tetőtől talpig elborította őt. A férfi megütögette a furgon oldalát.

– Itt van – kiabálta, majd nehézkesen, mint aki víz alatt mozog, a hátsó ajtóhoz ment. A ragyogás azt is elborította, egészen a kocsi tetejéig. A férfi megfordult, és még egy pillantást vetett a napra. Annak korongja már a homokból félig kiemelkedve izzott a távolban, szuggerálva mérhetetlen hatalmát.

– Rendben – szót a férfi, és az ajtóra ütött. – Akkor most kinyitom az ajtót. A lány számára gyorsan vége lesz…– elgondolkodott, majd bizonytalanul így folytatta: – Nem tudom öreg, hogy élsz-e még, de ígérem, kíméletes leszek veled. Talán még el is temetlek utána – megvonta vállát, majd elfordította a kilincset.

Előbb az egyik ajtószárnyat nyitotta ki, aztán kihajtotta a másikat is.

Emögött állt a lány.

A férfi először nem értette, hogy mi van vele. Azt gondolta valami festék vagy szurokszerű anyag ömlött rá – de ő a furgonban ilyet nem tartott. Aztán az jutott eszébe, hogy a lány áttörte az autó padlózatát, és olajt szerzett a kocsi vezetékrendszeréből – bár akkor már akár el is szökhetett volna. És a testét egyébként sem olaj borította – jött rá a férfi, ahogy s ruha szűrőin át bejutott hozzá a kinti levegő aromája.

Mindez egy másodperc alatt futott át rajta, de a látvány, mely eléje tárult, még két pillanattöredékig mozdulatlanságra kárhoztatta. Ezt használta ki a másik. Nekiugrott, és onnan, a kocsi platójáról elég lendületet tudott venni ahhoz, hogy feldöntse, és a földre vigye a férfit.

– Mi a... – kezdett volna az méltatlankodva, de nem jutott ideje befejezni a mondatot. A fölé magasodó alak meztelen volt – kivéve a testét borító vöröses-fektés kulimászt. Mindene, az arca, a mellei, a lábai, a kezei és még a hasa is be volt kenve vérrel. És a fény, melyben alakja fürdött lassan, de biztosan beszivárgott a kérgesedő, szilárduló páncélja alá. Füstölgött és gőzölgött mindenhol bőre, és csak azért nem sikoltozott a fájdalomtól, mert az, hogy mi legyen az alatta heverő férfival, lefoglalta minden gondolatát.

Elütötte erőtlenül védekező kezeit, majd könyökével betörte a sisak fekete üvegét. Aztán gyorsan ki is kaparta a szilánkokat, míg másik kezével felemelte, és a fénybe tartotta a fekvő fejét.

– Nézd meg jól – sziszegte, aztán két ujját a nyílása döfte. A férfi felüvöltött, és a fájdalomtól végre összeszedte magát: lelökte magáról a lányt, majd előbb négykézlábra, aztán két lába állt. Dülöngélve ment pár lépést előre, szembe a nappal, talán azért, hogy a fény kiégesse sebét. Aztán alkarjával eltakarta a szemét, és tapogatódzva körbefordult. A lány elbűvölten nézte agóniáját, de nem tudott tovább várni. Teste már minden pórusából füstölt, és ahol a vér nem elég vastagon fedte, vörösre pirult és felhólyagosodott. Felpattant, és a vezetőfüléhez sietett. Beült, elfordította a slusszkulcsot. Ahogy a motor felmordult, reccsenve egyesbe tette a sebváltót. A kocsi lassan elindult előre. A lány úgy kormányozta, hogy a nap hátulról érje  ajárművet, majd felváltott, gázt adott. 

– Itt fogsz bolyongani örök időkig – kiabálta ki a lehúzott ablakon, miközben a visszapillntóban a férfi egyre kisebb és kisebb alakját nézte.

A férfi közben megindult a motorzaj irányába, de pár lépés után elbotlott.

– Ribanc – átkozódott, és a homokba csapott, majd nagyjából a lassan távolodó autó felé bámult. Szemei helyén csupán feketére pörkölődött üres kráterek maradtak. – Még találkozunk.

Az autó belsejében a lány nyögve összegömbölyödött, és szabad kezével vacogva átkarolta magát. Húsz perc vezetés után megállt, és hátrafutott, beszállt, sietve behúzta maga mögött az ajtót. Félhomály lett – ekkor végre fellélegzett. Vele szemben, a sarokban ott feküdt Lou kivérzett teste. Körötte, a padlón, és a nyakán ejtett harapás körül még illatozott valamennyi vér.

A lány elég sokáig ellenállt, de aztán később előrehajolt, négykézláb ereszkedett, majd a padlóig nyomta fejét, és belenyalt az első ragacsos foltba.

Míg evett, a sivatagot körötte fényével megtisztított a nap ereje.

vége

Ez tulajdonképp egy beékelődés, az ötletről már itt írtam, de csak most jutottam oda, hogy kezdjek is valamit vele. Az első másfél oldal könnyen megvolt, ott voltak a sátorban ezek a furcsa, féltörténelmi karakterek, aztán valahogy elapadt a dolog. Közben meg mindvégig a Hős című film járt  fejemben, aminek a csattanója ugye az, hogy miképp akarja megölni az uralkodót az, akiről nem is sejtettük.

De én nem akartam ezt a sztorit újrázni. Helyette elvittem a lovecrafti irányba, hogy onnan aztán visszakanyarodjunk a a las vegasi vámpírtörténet eredetéhez.

Annyira azért nem vagyok vele elégedett.

1462

1462 forró augusztusnak egy éjjelén négy merénylő hatolt be a Szultán táborába. Három közülük ember volt, halálra szán bátor férfiak.

A had ezekben a napokban lépett az ellenség területére. Lassan kígyózott felfelé a szelíd lankák és dombok közt, melyek később majd oly magas, zord hegyekké érnek. Éjszakánként a Szultán kiküldte álomlátóit a sötétségbe, kik próbálták befogni a környék alvó tudatait. Hálóikban mindenfajta színes kép akadt, de elmondásuk szerint egy se mutatta ellenállás jegyeit.

– A vajda sötét erőkkel kereskedik – jegyezte meg azon az estén a Bizáncból hozott Vak. Ott ült, a szultán aranyozott trónszékének jobbján, a fősátor közepén, és időről időre a levegőbe szimatolt a résekkel, melyek orra helyén nyíltak. Fülét ugyancsak lemetszették, szemét kivájták – így világtanul, érzékek nélkül biztosabban vizslathatta a jövőt. – Démonok szolgálják, melyek túlélnek majd mindannyiónkat. Ahogy a vajda is. És te, Harker, te még megismered a dühüket – rám mutatott, noha fogalma se lehetett, hogy pontosan hol ülök a sátorban.

– Ugyan mit tudsz te az én jövőmről – legyintettem kedvetlenül, mivel a göröngyös út és a sereg folyamatos zsongása csontomig kifárasztott, majd apró csészémből felhajtottam a kávém maradék, zaccos alját.

– A követ úr szerint London a mi barbár világunk határain túl fekszik – mosolyodott el a Szultán, gyér szakállát simogatva. – Oda már nem érnek el elképzelt árnyaink.

– Nem képzelt! – sipítozott a Vak. – Nagyon is élő, hús és vér, főképp vér, telve vérrel, amire még mindig vágyik. És vannak vele segítők is. Erre tartanak, pont ide – Az ostoba a szőnyegekkel vastagon borított padlóra mutatott, mintha kijelölné a világ közepét. Talán igaza is volt, hisz akkoriban a Bizánc-rontó tettein függött mindenki szeme, a Pápától az angolok királyáig.

– Az beszélik, a Vajda emberfejekkel szokott labdázni – morogta a Kövér Bég, az anatóliai hadak vezére, ki a Szultán másik oldalán ült vagy inkább feküdt, egy apró, de roskadásig megpakolt asztal előtt. Folyamatosan falt, a zsíros lé végigcsurgott állán, le a selyempárnákra, amelyeken mint vércsöpp hagyott kerek foltokat. – És hogy úgy jön meg az étvágya, ha karóba húzottak közé viszik asztalát.

– Hm. Érdekes – tűnődött a Szultán hegyes, apró fülét dörzsölgetve. – A karóba húzás kellemetlen szagokkal jár. Láttam egyszer egy görögöt, akinek az összes bélsara a száján át jött ki a végén.

– Nem tudom, én csak hallottam – mentegetődzött a Bég. Rajta és rajtunk kívül még egyvalaki volt a sátorban, a Szultán testőre, a Fekete. Egy éjszínű óriás, néma, mint a sír. Állítólag Etiópiából, az éneklő majmok és a beszélő krokodilok országából hozták, még gyermekként, és válogatott tanítók nevelték testőrré. Kétkezes, görbe szablyáját most sem engedte el, ott állt, mereven és csillogón a tróntól kissé hátrább, tekintetét a sátor bejáratára függesztve.

– Akárhogy is van, sereggel jön majd ellenünk, akiket emberekből toboroztak, nem démonokból. Azok fejét pedig le lehet vágni – jelentette ki a Szultán.

Mintha ez végszó lett volna a nagy – de akkor még meg se született – Shakespeare egyik darabjában – mozgás és zaj kélt a sátor bejárata előtt. A Fekete előrébb ment, a Szultán elé, a sátor közepére. Karján megfeszült minden izom, ahogy kardját rézsút maga elé tartotta. Akár egy festményen, mindenki megdermedt abban a pózban, ahogy épp volt – a Szultán arany trónján kissé előredőlve, erőszakos, hegyes állát szinte beledöfve a légbe, a Fekete ott előtte, mint egy veszélyes kőszobor, a Kövér Bég, aki épp egy szem fügét akart bekapni, és a csillogó szemet ajka előtt tartotta meg, és a Vak, ki hunyorogva ráncolta a besüppedt szemgödreit övező bőrt.

Aztán benyomultak a hangoskodók, tucatnyi lándzsás gyalog, kik a Szultán sátrát védték ötven méteres övezetben, körbefogva egy kis csoportot, három férfit, és egy negyediket, kit e három cipelt és kinek neméről csak hatalmas, otromba testalkata árulkodott, mivel feje hiányzott. A lándzsások vezetője csendre intett a kiáltozó, morgó elégedetlenkedő társaságot, majd a Szultán felé fordult, és mélyen meghajolt.

– Nagyságos úr e hármat a tábor határában fogták el a szpáhik. Egymással küzdöttek, és egymást vádolják kémkedéssel.

E szavakra a holttestet cipelők egyike elengedte a kezében tartott lábat, és előrelépett, majd a földre roskadt. Középkorú, vékony férfi volt, arcán friss és régebbi vágásnyomokkal. Hirtelen mozdulatára a Fekete felemelte kardját, míg torkából valami mély, állati morgás tört fel.

– Fényességes úr! Tégy igazságot! – nyögte a földről, fejét lehajtva az ismeretlen. – Mi egyszerű zsoldosok voltunk, és épp csatlakozni kívántunk seregedhez, mikor e kettő – hátrafelé intett, azokra, akik a hulla lábait fogták – ránk támadt. Testvérem és barátom fejét vették a harcban, én is csak annak köszönhetem életem, hogy a katonáid közbeavatkoztak – hadarta sebesen pergő nyelvvel.

A másik kettő közül az idősebb, akinek ritkás, ősz szakálla volt, e szavakra ugyancsak elengedte terhét, majd a görnyedő mellé kuporodott a földre, de ő felnézett ránk, pontosabban a Szultánra, míg beszélt: – Ne higgy neki, uram! Két napja követjük őket, az ellenség táborából jönnek, kémek, vagy orvgyilkosok, akik életedre törnek.

– Hazudsz, kurafi! – sziszegte a mellette térdelő, mire ez az öreg felé ütött, a másik visszarúgott, és már kis is tört volna ismét a harc, ha a Fekete közéjük nem gázol. Az egyiket elrúgta jobbra, a másikat kézfejével legyintette meg, mire mindketten lecsendesedtek.

A harmadik idegen, egy fiatal, barna bőrű, csillogó szemű legényke, ki eddig némán állt, most lassan lépett egyet előre, majd meghajolt mélyen, és így is maradt, testét megdöntve.

– Beszélhetek, uram? –kérdezte alázatosan.

A Szultán kegyesen intett felé: – Szólj.

– Társam igazat szólt. A vajda sereggel kél ellened. E kettő – oldalt és háta mögé, a halottra mutatott – valóban tőlük jön. Tervüket nem tudtuk, de gondoltuk, kifigyeljük minden tettük, hogy óvjuk a te fényességes személyed.

A Szultán mereven bámult rá jó pár másodpercig, majd hirtelen megkérdezte: – De mit kerestetek ti a vajda táboránál?

A fiatalember nem jött zavarba. – Zsoldos vagyunk mi is uram, csatlakozni kívánunk ahhoz, aki megfizet.

– És a vajda nem kínált eleget? – kérdezte a Szultán gúnyosan.

– Pásztorok és parasztok gyülevész hadát vezeti, pénze nincs – intett lemondóan a földről idősebb társa.

A vágott arcú ekkora ismét összeszedte bátorságát, és felemelkedett térdelő helyzetéből: – Uram, kérlek, hallgasd meg szavam – siránkozott. A Fekete odalépett mellé, és lenyomta vállát, majd fejét is, hogy ne bámulja a Szultánt. A férfi így folytatta: – Mi vagyunk azok, akik fényes seregedhez kívánunk csatlakozni. Szimből jövünk, és a tenger óta követjük hadad. A társam a velenceiknél szolgált, én pedig részt vettem több korábbi háborúdban, ott voltam a bizánci diadalnál is. Hűségünk hozzád szólít. – Hirtelen a másik kettő felé fordult, vádlón rájuk mutatott: – De ők, ők valóba árulók. Ránk támadtak, hogy felhívják magukra a figyelmet. Kihasználták a csetepatét, idehozatták magukat, hogy a közeledbe férkőzhessenek. Ők az orgyilkosok, uram. Életed veszélyben van. – Ismét a Szultánra nézett, aki akaratlanul is hátradőlt székében, majd a Vak felé fordult.

– Te mit látsz, világtalan? – kérdezte tőle nyugtalanul. – Melyik hazudik, kik ezek és honnan jönnek?

A Vak megnyalta ajkait, a levegőbe szimatolt, vagy legalábbis úgy tett, aztán torz arca elgondolkodóvá, merengővé vált. Végül megrázta fejét, és széttárta karját. – Valami különös van ezekkel az emberekkel. Valami sötét, mély titok lappang köröttük. Nem látok múltjukba, de a jövőjük halál.

– Kié nem? – mordult fel a Bég, aztán fürgén felpattant, és a Szultán mellé lépett. – Jó uram, nem tudjuk eldönteni, melyik hazudik és melyik mond igazat.

– Vagyis? – kérdezte a Szultán, hangjából kitűnt, már ő maga is tudja a választ.

– Ölesd meg mind – bólogatott a Bég mosolyogva.

Ez volt a pillanat, mikor nagy, súlyos csend ült a sátorra, olyan mély süketség, melyet azóta se hallottam. A tizenkét katona, a három idegen, a halott, a Szultán, a Bég előtte, mellette a Vak, és a Fekete a sátor közepén – mind egyszerre figyelte a másikat, és gondolt valamire annak kapcsán, amit a Bég javasolt az imént. Mind végiggondoltuk, mit jelent ez a kérés az igazság szemszögéből, és bár tudtam, hogy a Bég javaslata helytelen, éreztem azt is, hogy ez a logikus, az egyetlen járható út. Ám ekkor a vágott arcú férfi hirtelen így szólt:

– Van még egy mód eldönteni az igazat, uram! – mind ránéztünk kétségbeesett kiáltásra, ő pedig a holtra mutatott: – Kérdezzük meg a testvéremet.

A Vak felhördült, a Kövér Bég gúnyosan kacagott, de a Szultán érdeklődve előredőlt trónján.

– Hogy gondolod?

A véres arcú fogoly tarsolyához nyúlt, és roppant óvatosan elhúzott belőle pár szakadozott pergament. Felmutatta a Szultán felé: – Ezt Bizánc elestekor találtam – kezdte csöndesen. – Abdul Al-Hazred Necromonikonjának néhány lapja. Hallottál már róla ugye, uram?

– Mesebeszéd – kiáltott fel rikácsoló hangján a Vak. – Az arab összes könyvét elégették.

– Nos, be tudom bizonyítani, hogy ezek a lapok abból a könyvből valók. A formula, mely rajtuk van, megidézi, és szóra tudjuk bírni a holt lelket – magyarázta izgatottan a másik.

– A Necromonikon titkos, sötét mágiát ír le. A halottidézés és életre keltés tudományát – fordult felém a Szultán, és láttam, szemében kíváncsiság csillog. – Egy őrült arab állította össze, Al-Hazred, de az első kalifák korába elrendelték, hogy az összes másolatot el kell pusztítani. Nagyon veszélyes könyv, mivel állítólag képes kapukat nyitni a világunkba más, szörnyű dimenziók lényei számára.

– A formula csak a halottakat idézi meg – bizonygatta a fogoly.

– Már próbáltad? – lépett elé a Kövér Bég.

– Egyszer. – A vágott arcú lesütötte szemét. – Apánk halálakor. Hogy megtudjuk, hova rejtette aranyát.  

– És meglett? – faggatta őt a Kövér Bég.

A férfi bólintott: – Testvéremmel három napig mulattunk a damiettai kikötőben. – körbenézett – Két szabályt kell csak betartanunk: tűz nem éghet az idézés alatt, és – a katonákra és a másik két fogolyra mutatott –…legfeljebb négy élő lélek lehet jelen.

A Kövér Bég a fejét csóválta. – Ez egy ravasz csapda! – A Szultánhoz fordult. – Ne higgy a kurafinak, uram. Valamit forral.

Mind a trónon ülőre néztünk, aki láthatólag már eldöntötte a dolgot. Kihúzta magát, aztán az őrség parancsnokához fordult: – E kettőnek vegyétek fejét – szavaira a szakállas és a fiatalabb fogoly egyszerre kezdett kiabálni és esdekelni, de a katonák megragadták és kivonszolták őket a sátorból. A Szultán most a vágott arcú felé fordult: – A tiéd a helyén marad, ha a halott igazolja meséd – jelentette ki kegyesen. Aztán körbenézett a jelenlévőkön, és így folytatta: – A követ úr és a Fekete maradhat. A többiek kint várjanak.

A Kövér Bég mérgesen fújtatva megindult, a Vakhoz lépett, karon fogta. – Az őrséget a sátor köré parancsolom – morogta. – Ha bármi veszély adódik, csak kiálts, uram, berontanak, és…

Nem fejezte be, kifelé indult, a világtalant támogatva. Az, ahogy a hullához ért, hirtelen megtorpant, mint egy makacs öszvér.

– Van itt valami nagyon furcsa – jelentette ki, és fejét lefelé fordította, mintha a test halmát méregetné.

Most néztem csak meg én is jobban a fejetlent. Koszos, rongyai, egy iszonyatos hordómellkast és kitüremkedő hasat rejtettek. Legalább kétembernyi termete partra vont tengeri szörnyeteg képzetét keltette a szemlélőben.

– Kezdjük hát! – adta ki a parancsot a Szultán, miután a páros mögött lehullt a bejáratot fedő selyemtakaró.

A felszólításra az idegen körbenézett, majd a sátor sarkába sietett, ahol egy apró kis füstölő parázslott. Megnyálazta két ujját, és elfojtotta fényét. – Így már rendben lesz – motyogta, aztán a halott mellé lépett, térdre rogyott, és maga elé tartotta a pergamencsomót. – Bármit hallanak vagy látnak, kérem, ne jöjjenek közelebb, csak ha szólok – nézett ránk szigorú tekintettel. Nem válaszolt egyikünk se.

Aztán belekezdett egy érthetetlen, csupa torokhangból álló szövegbe. Ahogy hallgattam, éreztem, hogy hideg rosszullét kúszik csontjaimba, a torkom összeszorul, és gyomromba mintha fekete lyukat rágott volna egy patkány. A férfi nem sokáig, talán két percig kántált, monoton, reszelős hangján, majd hirtelen, ahogy belefogott, abbahagyta. Leengedte maga mellé a pergament, és csak térdelt a test előtt, lehunyt szemmel, sebzett arcán valami tűnődő viszolygással. Eltelt egy perc is talán, amikor a Szultán felemelkedett trónjáról: – Itt az ideje…– kezdte volna, de ekkor, ebben a pillanatban a fej nélküli test megmoccant.

Először csak rándult egyet, akár egy bárka a kikötőbe, mire mind akaratlanul is hátrébb hőköltünk helyünkön, és erre, mintha a félelmünkből kapná erejét, mozogni és rázkódni kezdett. Csak a Fekete vett erőt riadalmán, és közelebb lépett, kardját emelve, mintha annak pengéjével akarná kitakarni a látványt.

– Ki voltál te életedben? – kérdezte vészjóslós hangon a hullától a vágott arcú férfi, mire a test moccant még egyet majd elnyugodott. – A bátyám voltál? – faggatódzott tovább a fogoly, de erre már a Szultán is felállt, és a Fekete hátáig jött.

– Igen.

A válasz a fejetlen tömeg mélyéből jött, tompán és élettelenül, de még így is feltűnt, hogy a hang színe mennyire vékony és gyenge.

– Mi ketten kémek és orgyilkosok voltunk, kik a magasságos Szultán életére törtek? – faggatódzott tovább rendületlenül a sebes arcú férfi.

– Nem.

E szavakra a vágott arcú felállt és meghajtott magát a Szultán felé:– Uram, testvérem igazolt engem.

Ám az uralkodót már nem érdekelte bűntelensége. – Kérdezhetek tőle? – nyögte izgatottan a halottra mutatva.

– Igen uram, rövid ideig még itt lesz közöttünk – bólintott a másik. – Menj csak nyugodtan közel, hajolj fölé, hogy jól hallja hangod.

A Szultán előre lépett, majd térdre esett a test előtt, mint aki imára készül. Várt egy kicsit, végül arcát a domborodó has fölé emelve kimondta kérdését: – Tényleg olyan gyönyörű a Paradicsom?

Ekkor vettem észre az apró kis dudort a holttest oldalában. Egy pillanatra felfodrozódott az ócska köpeny, megjelent alatta egy kitüremkedése, mintha valami belülről nyomná a húst és a szövetet. A Szultánra néztem, aki a has fölé hajolva, átszellemülten várta a választ, majd a vágott arcúra, kinek eddig fegyelmezett vonásain mintha valami győzedelmes mosoly körvonalazódott volna. Végül a Feketére pillantottam, ki tőlem jobbra, és hátrébb, a Szultántól pedig jó két métere állt.

Mindig a Szultán előtt kellett volna lennie másfél lépéssel.

Rájöttem, hogy ez valóban egy csapda. Akkor persze még nem tudtam, amit majd a vágott arcúból szednek ki, szörnyű kínzások, fejbőrének lenyúzása által – hogy ők hárman mind az ellenség kémei voltak, hogy összecsapásuk csak színjáték volt, hogy a előttem álló az arcát önmaga kaszabolta össze, és hogy fejetlen hulla a Szultán seregének katonája, az egyik előőrs harcosa, kit a vajda csapata ejtett fogságba, majd készített elő erre a jelenetre.

Mintha álomból ébrednék, sietve és kapkodva cselekedtem: gyorsan a holttest mellé léptem, lehajoltam, és szétrántottam mellkasán a ruha szövetét, oly erővel, hogy az hasadva engedett mozdulatomnak. Előtűnt a halottfehér bőr, rajta durva, elnagyolt varrások és öltések véres cikkcakkja. A Szultán felnézett rám – előbb értetlennek, majd rémültnek tűnt, szólni akart, de ekkor egy kar kiszakította magát az összevarrt húsból, és torkon ragadta. Fél szemmel láttam, hogy a vágott arcú a Feketének ugrik, és a meglepetés erejét kihasználva a földre dönti az óriást.

Megragadtam a vékony kart, és elrántottam a Szultántól, vesztemre. A halott hasát, bőrét és varrásokat átszakítva irtózatos hangok kíséretében egy női alak szülte magát a levegőre. Vékony, meztelen testét zsigerek és vér borította, fekete, hosszú haja csimbókokban tapadt a hátára és az arcára. Izzó tekintetét előbb rám, majd a Szultánra vetette, és ahogy megszólalt, azonnal láttam, hogy szájában két elülső foga meghosszabbodott, akár a farkasok agyara.

– Melyikőtök a Szultán? – kérdezte idegen hangján, mely az imént még a testből szólt hozzánk. –  Amelyik nem az: élhet.

A Szultán rám nézett, és csak a félelmet láttam szemében. Oldalt, arrébb két test viaskodott a földön. Fegyver nem volt nálam. Magam se tudom, miért válaszoltam hát: – Én vagyok.

A nő azonnal nekem ugrott, földre estünk, és ő mint egy állat próbált a nyakamhoz kerülni. – A vajda üdvözletét küldi, fenség – lihegte bűzös leheletét fülembe.

Próbáltam elnyomni fejét, mire tenyerem élébe harapott. Másik kezemmel a torkát szorítottam, ám ez semmit se ért. Centiről centire küzdötte le feje a távolságot, ahogy mind közelebb hajolt nyakamhoz. Lehunytam a szemem, és megadtam magam a sorsnak.

Aztán a következő pillanatban hús és bőr reccsent, és én, ki eltátotta száját erőlködésében, hirtelen más lettem, mivel forró, keserű valami folyt torkomba – az első kortyot azonnal le is nyeltem.

Ahogy hörögve, fuldokolva felnéztem, a Szultán láttam magam előtt a Fekete szablyájával. És egy fej nélküli, csonka testet magamon. A nő lábai még mozogtak, de két keze már erőtlenül lecsúszott testemről. Oldalt lestem – feje csodálkozva meredt rám a földről. Mivel a nyakából még mindig arcomba fröcsögött vére, undorodva lelöktem magamról. A Szulán kezét nyújtotta, és felsegített. Köhögve és hörögve intettem neki, próbálván a kihányni azt, amit lenyeltem, és most égette bensőm, akár a tűz. – A számba ment a vére – nyögtem az uralkodó felé.

– Köszönöm, barátom, hogy hazudtál az érdekemben – szólt ő, és átadta a kardot a Feketének, nekem pedig egy díszes varrású kendőt nyújtott: – Töröld meg arcod.

A vágott arcú mozdulatlan teste valamivel arrébb hevert mozdulatlan.

Felegyenesedtem, mert a métely nem távozott belőlem. – Uram, én…– kezdtem volna, aztán inkább nem szóltam. Ugyan miképp mondhattam volna el, hogy szörnyű idegenség kezd hatalmába keríteni?

– Mind egy terv részei voltak – bólogatott a Szultán elgondolkodva, majd a nő levágott fejéhez lépett, felemelte hajánál fogva szemmagasságba. – Látod a fogait? – fordult felém. Láttam, de nem akartam nézni. – A vajda némbereinek egyike. Állítólag több ilyen, pokolbéli teremtménye van. – Sóhajtott, majd a földre dobta a fejet. – Égessék el – szólt a Feketének, aztán visszasétált trónjához. Ahogy leült, és rám nézett, tekintete elkomorodott. – Remélem, a vére nem mérgező – jegyezte meg.

– Allah útjai kifürkészhetetlenek – sóhajtottam, majd a Bég asztalához mentem, és egy kupába sörbetet töltöttem, hogy elnyomja a számat égető keserűséget.

De az ott maradt évszázadokig, míg vissza nem tértem e földre ismét. Akkor persze már mind eltűntek: a Szultán, a törökök, a szörnyű vérengzések – csak mi maradtunk egymásnak, vértestvérekként, a vajda és én, Jonathan Harker. 

vége