Hatodikosok voltunk, amikor Csernobil elszállt, és tényleg kivezényeltek minket ugyanúgy május elsején, mintha mi sem történt volna, és tényleg csepergett ránk a langyos eső. Alsó tagozatban apám gyakran elkért az iskolából ezen a napon, és akkor a cégével vonultunk fel, azt nagyon szerettem, egyfajta privilégium volt, a színes kép erről szól, az egyik kis tökfej én vagyok. Aztán a felső tagozatban ez már nem működött, nagyon szigorúan vették a dolgot, kötelezően ott kellett lenni, meg a szüleim sem voltak lázadó típusok - csak én rühelltem az egészet, ugyanúgy, mint a kötelező tömegsportot. Soha nem tudtam, kik állnak a város közepére épített vörös tribünön, nem is érdekelt. Ez a történet elemelkedik a késő kádári kor piszkos kis realitásától, és elmeséli, milyen gonosz dolog állhat azon a tribünön, mi a maximuma ennek a gonoszságnak. Valamennyire kapcsolódik hozzá, felvezeti a dögkútról szóló írás. A sztori sokáig érlelődött bennem, és aztán a születésnapomon leültem, és sietve megírtam egyben, direkt kapkodósra véve a hangvételt.  A másik képről annyit, hogy ez is a városban, egy május elsejei felvonuláson készült, de nem tudom mikor, még talán a születésem előtt, a távolban népi táncosok, és a mozgó, futó alakok miatt nagyon érdekesnek találom a kompozíciót, illik a novellához, kicsit olyan, mintha a Kennedy-gyilkosság egy kiragadott pillanata lenne.

Tükrök árulása

Ahogy ott várakoztunk a litkei csomópontban, szép, hármas sorokban, elkezdett permetezni ránk a lágy májusi eső, sok millió kínai porát mosva szét a bőrünkön. A fehér ingjeinken látszódtak a holtak pöttyei, azoké, akik a bombafelhőkből kerültek a légkörbe, majd átúsztak a kietlen orosz sztyeppék felett, hogy elhozzák fölénk a hiábavaló lázadás üzenetét. Anna hátrébb állt, mert ő már nyolcadikos volt, de előrefurakodott hozzám, megszorította a kezem, majd odasúgta: – Megölöm – és azzal elővette szoknyája zsebéből azt a dolgot. Azt mondta, az iskola pincéjében találta papírgyűjtéskor, és már hetek óta rejtegeti a szobájában. Nem tudtam kimondani a dolog nevét, de le tudom írni: két feketére lakkozott kis farúd volt, egymásba illesztve merőlegesen, az egyik, a rövidebb a hosszabb egyharmadánál metszette a másikat, a hosszabb végét Anna egy késsel kifaragta, élesre, hegyesre, a rövidebb felét pedig alumínium fóliába csavarta, mert egyébként nem tudta megfogni. Senki nem tudta volna már megfogni.

– Amikor elmegyünk a tribün előtt, felmegyek az oldallépcsőn, mintha valami dolgom lenne odafenn, majd odafutok hozzá, és a szívébe döföm – suttogta komor arccal Anna. – Azt hiszem, ezt meg kell tennem. Anyáért.

Anya akkor már rég halott volt, azután kötötte fel magát, hogy hivatalosan is megerősítették a megtestesülését, azután, hogy Ő előjött a városunk melletti kútból, ami nem is kút volt, hanem egy nyílás a föld mélyébe, egy kürtő, melyet a dinoszauruszok kora előtt még Ő maga vágott ebbe a földbe, miután kidobták a Mennyből.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – suttogtam vissza, és körbenéztem. A többiek lehajtott fejjel álltak köröttünk, vagy a ruhájukon lévő foltokat piszkálták. A távolból a Kék duna keringő szólt, és egy nagyobb csapat, talán az újraindult acélgyárban dolgozó munkások küldöttsége elvonult előttünk az úton. Nagy, fekete zászlókat lengettek, rajta sárga, hímzett latin felirattal, a kezükben pedig táblákat hurcoltak, melyeken az ugyancsak sárga, kézzel mázolt szöveg Őt dicsőítette. – Meg fognak ölni. Vagy ami rosszabb, el fognak kapni – bólogattam, és próbáltam elvenni tőle azt a dolgot, de ő visszadugta a szoknyája zsebébe. Kis, sovány lány volt a nővérem, arca apáéra emlékeztetett, akinek persze már nem ilyen volt az arca, mert megégett a tűzben. Apa részt vett a templomok lerombolásában, ő volt a Tűzbrigádok egyik vezetője, elégették azokat a könyveket, melyeknek a neve már nem jut eszembe. Amikor romboltak vagy máglyáztak, a városiak csak állták körben, és nézték, hogy mit csinálnak, aztán a hazamentek. Apa egy ízben óvatlan volt a benzinnel, a láng az arcába csapott. Még mindig jobban járt, mint mások. Mint a lázadó kínaiak, akik sosem értették meg, ki Ő, mert az ő vallásuk nem is ismerte Őt, az Ő hatalmát, azért amikor megtestesült, amikor kimászott abból a kútból a városunk egyik telkén, amikor elindult világhódító körútjára, hadat üzentek neki.

– Nem fog arra számítani, hogy egy gyerek támad rá – csóválta fejét Anna, és elnézett a távolba. – Pont akkor, amikor mindenki őt dicsőíti. – Egy kiégett autó állt az út mellett, a korai idők harcaiban robbant fel, oldalán még el tudtam olvasni a felirat egy részét: dőrsé. Kormos ablaküvegén megcsillant a fény, ami a felhők közt kibukkanó napból tűzött le elátkozott világunkra. – Olvas a gondolataidban. Előre látja a jövőt – bizonygattam elkeseredetten nővéremnek, de láttam rajta, nem tudom meggyőzni, láttam rajta a halál jelét, és elfogadtam ezt. Elfogadtunk már mindent, mert az Ő megtestesülés után nem volt olyan dolog, amit lehetetlennek tűnt.

A tükrökkel kezdődött, amikor elkezdtek mást mutatni, mint ami a valóság. Balesetek ezrei, milliói történtek. Azután a monitorok, a képernyők. Mindegyiken furcsa, érhetetlen dolgok jelentek meg. Összeomlott az internet, a bankok, a gazdaság – hasznavehetetlen limlom lett minden technikai dolog, ami az Ő előtti időkből származott. Vissza kellett térnünk a papírhoz, a ceruzához és a kétkezi munkához. A híreket a tanárok és szüleink bizonytalanul mormogták el, mint aki szégyell beszélni arról, hogy Európa behódolt neki, aztán amikor átutazott Amerikába, a Szenátus térdre ereszkedett előtte, délen tomboló örömtáncot jártak a brazilok a tiszteletére, a pápa öngyilkos lett, a papok világszerte meztelenül rohantak az utcákra és felgyújtották magukat, az oroszok pedig engedelmesen lebombázták atommal a lázadó Kínát, amiből a világ végérvényesen megtanulta, hogy új korszak kezdődött. A tükrök pedig folyton mást mutattak a valóság helyett.

– Van nálam por. A paplakban találtam ilyen ostyát – suttogta a nővérem, és egy kis papírtasakot vett elő. – Abból csináltam. Porrá törtem. Ha elkapnak, megeszem. – Ezt még én is megértettem, noha közben minden, ami a vallással kapcsolatos volt, vagy kiment a fejünkből, vagy égetett és megölt, ha hozzáértünk. Óvatosan kinyitottam a tasakot, beleszagoltam. Az ostya szemcséinek dögszaga volt. Anna egy másik tasakot nyújtott felém. – Tessék, vedd el. Ha nem sikerül, és megtudják, hogy a testvérem vagy, széttépnek. Vedd be, ha eljön az ideje – kérte szelíden.

Elöl sípszó harsant, mire a csoportunk mozgolódni kezdett. Mi voltunk az acélgyári iskola hatodik számú egysége, az Ő dicsőségére létrejött mozgalom hithű kis katonái. Fekete szoknyát, fekete inget hordtunk, a fiúk pedig fekete rövidnadrágot. Mindenkin fekete cipő volt. A hajunk levágtuk rövidre az elszaporodó tetvek miatt. A jelképünk a patkány volt, az Ő egyik kedvenc állata, alakját sárga cérnával varrtuk ingükbe, a szívünk fölé. – Indulunk – mondta Anna, majd kapkodva megölelt. – A régi hit legyen veled, bírlak – motyogta, mert nem tudta kimondani a korábbi dolog nevét, mely égette a száját, és igazából nem tudta kimutatni azt se, hogy szeret, mert ezek az érzések is eltűntek a tükörképeinkkel együtt. Az életünket a gyűlölködés, az utálat, a harag és a düh uralta. Meg az Ő dicsőítése.

Lassan, nehézkesen indult meg az oszlopunk, mert elgyötört, fáradt gyerekek vánszorogtak benne, akik nagy része éjjelente a fegyvergyárban dolgozott, hiszen a mi vékony kezeink kellettek a bombák gyutacsainak a beállításához. A régi üveggyárban alapították a hadiüzemet, és senki nem tudta, ki ellen készítjük a bombákat, mert mindenki behódolt már neki a Földön, aki nem, az pedig már nem élt. Mégis, a gyárak nálunk, az országban, Európában és szerte a világon ontották a fegyvereket, ez volt az egyetlen diadalmas tény, ami elterjedt a világ állapotáról, minden más hír érdektelen volt.

A sor szélén álltam, a kiégett rendőrautó mellett elhaladva egyszerre láttam torz tükörképem az ablakán, és az odabenn kushadó halottat – kényelmetlen érzésem támadt, felnéztem az égre, mert az eső elállt, és a felszakadoztak a felhők. A kibukkanó nap sugarai végigcirógatták arcom, furcsa érzés volt ez a kedvesség.

Ahogy lassú meneteléssel beértünk a városközpontba, az út mentén felgyűlt a tömeg. Kis, fekete, háromszögletű zászlókat lengettek, de nem éljeneztek, csöndben figyelték a mozgásunkat, szürke, tompa vagy sötét, haragos tekintetű felnőttek, anyukák, karon ülő csecsemők, vénemberek. Jobbra volt a tribün, egy nagy, fekte drapériával bevont magaslat, amin csak pár ember, a város polgármestere, tábornokok, az ENSZ elnöke, meg talán a japán császár és a német kancellár állt Őmellette.

A megtestesülés után a világ összes országa megismerte a városunk nevét. Minden évben, a megtestesülés napján megtartottuk a tiszteletére ezt a felvonulást, és ilyenkor vezetők és hírességek jelentek meg a mi vidéki, poros kisvárosunkban – olyanok, akik nem lettek öngyilkosok avagy nem mondtak le, és nem bujdostak el. Valahol, a szívem mélyén büszke voltam, hogy pont nálunk történt meg a dolog, hogy az a nyílás pont a mi városunkba volt, és hogy annyi évmillió után pont itt és most, az én időmben jött a felszínre Ő. Felnéztem a tribünre, és megdobbant  a szívem, mikor megpillantottam.

Most Marilyn Monroe alakját vette fel. Szokása volt, hogy ötletszerűen változtatja a külsejét, a mai különösen jól állt neki. Fehér ruhát viselt, nyakpántosat, és a mellvédtől ugyan nem láttam, de sejtettem, olyan szoknya van rajta, amit a májusi szellő könnyedén fellebbenthet. Hátranéztem, Annát kerestem a tömegben, és arra gondoltam, elárulom őt. Az nem lehet, hogy ezt a szépséget odafenn, a tribünön bántsa valaki. Kiléptem a soromból, egy tanár rosszindulatúan rám pisszegett, de nem törődtem vele, és megint megfordultam, a gyerekek közt cikáztam, aztán a tribün alja felé indultam, és még láttam Annát eltűnni egy kis oldallépcsőn. Utána siettem, szívem a torkomban dobogott, mert tudtam, hogyha felmegyek, én is a közelébe kerülök, életemben először fogom testközelből, és nem innen lentről, a betonútról látni Őt. Felszaladtam a lépcsőn, és megkerültem egy öltönyös férfit, így láttam, ahogy Anna lassan közeledik a Marilyn alak felé, aki megérezte, hogy a körötte, mellette állók a nővérem felé fordulnak, megfordult Ő maga is, és kedvesen átalakult egy jóságos öreganyóvá, egy régi Grimm-mesekönyvből vette ezt az arcot, vagyis Anna agyából vette a képet, mert az én agyamban is benne volt, a mi könyvünkben volt ez a nagy, horgas orrú, mosolygó szemű anyóka. Anna előhúzta azt a dolgot, és ekkor – a remény, a lehetőség tünékeny varázsa miatt – eszembe jutott a neve, a keresztet, igen, kihegyezett szárú keresztet vett elő, és nekiugrott az anyókának, aki erre torz, őrült, gonosz arcú vénasszonnyá vált, felrikoltott, a zene, az idióta Strauss-keringő elhallgatott, mintha elvágták volna, majd fény villant, nem tudom, a banya kezéből vagy szeméből jött-e, csak azt láttam, a nővérem porrá válik, a kereszt pedig, vagyis az a valami a földre koppant, valaki gyorsan odaugrott, lehajolt, papírzsebkendővel felvette, és elvitte, míg a szellő, mint egy tűnő árnyékot, elsodorta Anna maradványait a tribün korlátja felett.

Vasmarkú felnőttek fogtak, rángattak el, de a vénasszony rám mutatott, és halkan megszólalt, igaz, a fejünkben mind hallottuk kérést: – Vigyétek a szobámba.

Úgy is lett, lerángattak az emelvényről, két marcona rendőr a szállodához kísért, a tér túloldalán lévő otromba Karancs hotel tömbjéhez, majd fellifteztek velem a legfelső emeletre. Végiglökdöstek egy porszagú folyosón, aztán belöktek egy ajtón.

Ő már ott állt, a nagy, tágas helyiség túlsó végében, egy padlótól mennyezetig feszülő ablak előtt, és a lenti forgatagot nézte.

Ezúttal az anyám alakját vette fel. Ahogy megpillantottam, belerezdült a szívem, és indultam volna, hogy átöleljem, hogy átöleljen – aztán eszembe jutott anya hideg keze, amit megfogtam, miután levágták a fészerben, és erőt vettem magamon, megálltam, csak néztem a vaskos, virágos otthonkát viselő alakot, és nem szóltam, direkt néma maradtam. Kutattam magamban a fájdalmat, az Anna halála miatti megrendülést, de nem találtam semmit, persze ez is miatta volt, hogy képtelenek voltunk a szeretetre, a gyászra, bármire, ami korábban emberré tett minket.

– Mit gondoltatok? – kérdezte csöndesen anya lágy hangján. – Hogy gondoltátok ezt?

Tűnődtem mit mondhatnék, közben persze homályosan motoszkált bennem a szorongás, a riadalom a haláltól, nem akartam menteni magam, mégis úgy válaszoltam, mint aki ragaszkodik ehhez a semmi életéhez: – Nem tudom. Én csak ma tudtam meg, mit akar tenni.

– Bolond kislányok – csóválta fejét, majd megfordult, odajött elém. – Azt hittétek, nem próbálták már meg ezt mások, nagy, erős, okos férfiak, ravasz és gyönyörű nők, elszánt papok és fanatikusok? Azt hiszitek, van értelme itt – karjával szélesen körbemutatott – tenni bármit is ellenem? Hogy megváltoznának a dolgok, ha én nem lennék?

Megvontam vállam, mint aki nem tudja, de tényleg nem tudtam, mert nem lehetett már visszaemlékezni az Ő előtti időkre, és nem lehetett elképzelni mást, mint ami most van. Ez is az ő hatása volt. Ahogy az is, hogy nem érhettünk vallási dolgokhoz, mert a korábbi, Hamis Istenre utaló dolgok fájdalmat okoztak, hogy nem maradtak szép és jó érzések, hogy nem bíztunk egymásban, hogy nem szerettük a virágokat, a madarakat vagy a kiskutyákat.

– Nem tudom – vallottam be, mert éreztem, választ vár.

A fal melletti szekrénykéhez lépett, és egy nagyon réginek tűnő borospalackból bort töltött egy pohárba. Vele szemben a falon egy fekete selyemmel letakart kép függött.

– Azt hiszitek, még mindig van visszaút, ugye? – kérdezte sajnálkozva, vagy valódi kíváncsisággal a hangjában. Megforgatta a pohárban a bort maga előtt, majd letette a tálcára, és odaintett. Akaratlanul is mozdult a lábam, mentem, míg meg nem éreztem, hűvös, súlyos karját vállamon. Felnéztem rá – már nem anya volt, hanem egy negyven év körüli, őszülő, sovány férfi, egy unalmas hivatalnokarc, testén szürke, levendulaillatú öltöny. Átkarolt szorosan, magáéhoz ölelt, majd kinyúlt a képet takaró selyemhez.

– Ha meglátod ezt, elsőként te e földön, ha szembesülsz ezzel, akkor meg fogod érteni, hogy számotokra már nincs megváltás. Nincs kiút és visszatérés. Az enyéim vagytok, mert olyanok vagytok mint én, csak eddig nem volt, aki ezt megmutassa. De a tükrök nem hazudnak – azzal lerántotta a leplet, és én megpillantottam magunkat, először őt, egy tekergődző farkú, pikkelyes, vörös szörnyeteget, és mellette az én igazi énemet a tükörben – egy szörnyűséget, ami rosszabb volt a mellettem álló Sátánnál is, de csak egy pillanatra néztem rá, mert sikoltva elfordultam, eltakartam az arcom.

– Kérem, ne! – könyörögtem, és már tudtam, igaza van: nem érdemlünk jobbat nála. Fél szemmel láttam, mozdul, visszaigazítja a selymet. Zihálva a tálalónak támaszkodtam, és éreztem, hogy hónapok óta elsőször ismét tudok sírni, a melegség végigfolyt arcomon.

– Igyál a boromból – kérte lágyan, majd ellépett mellőlem, visszament az ablakhoz. –Megnyugtat.

Engedelmeskedtem. Mintha bársony folyt volna le a torkomon. Visszatettem a poharat a tálcára, félig maradt benne, majd hátranéztem rá. Nem figyelt. Ez pont elég volt. Anyára gondoltam, akarattal, erőszakkal – a hideg kezére, semmi másra.

– Tat tvam aszi. Ez vagy te – bólogatott a lenti, ünnepelt nélküli ünneplő tömeget bámulva. – Ezek vagytok ti. És most menj, és törődj bele.

Engedelmeskedtem, kisiettem a szobából, odakint már várt rám egy férfi, ugyanúgy nézett ki, mint Ő, szürke öltönyös, lárvaarcú hivatalnok. Lekísért a szálloda aljába, majd kilökött az ajtón. – Eredj – szólt rám.

Megálltam a májusi szélben a tömeg szélén, és mélyet sóhajtottam. Nem éreztem mást, csak elégedettséget. Kezemben ott volt az üres tasak, a tasak, amit Anna adott. A por már nem volt benne. A maradék borba öntöttem, odafenn a szobában. Összegyűrtem a papírt, eldobtam. És vártam.

vége

Ez a történet az előző párja, verziója. A helyszín most a másik nagy gyárkomplexum, az Acélgyár, mely hajdan uralta a város köré épült mitológiát. A kép esős délelőtt készült, pár hete, és az épület és környéke rajta pont olyan, mint bármelyik gyártorzó Ózdon, Miskolcon, Kazincbarcikán. Ezt minden hamis nosztalgia nélkül mondom - esztétikailag persze borzalmas a helyzet, de gazdaságilag nem tudom, mit lehetett volna tenni, lett volna-e más út. A Városi Gorillákról már régebben is hallottam, de a Lipótmezőről szóló anyaguk nagyon megfogott, nagyon erős hangulata van annak a helynek most, ami átszüremlik a felvételeken - micsoda horrort lehetne ott forgatni! -, meg persze a fejemben volt, hogy a betörés tényén túl azért van valami bátorság abban is, hogy egy ilyen elhagyott helyre mennek, ahol ennyi őrület és szenvedés ivódott a falakba. És mindez elmozgatott a történet fő szála felé, hogy talán ezekben a nagy gyármonstrumokban is maradt valami az 50-es évek munkaversenyeiből, azokból az emberekből, akik a kádári ügyeskedő szakik korszaka előtt valóban a belüket is kidolgozva hittek egy magasztosabb célban.    

Sztahanov

– Az apád egy tróger, mi? – mondta a Srác a gyereknek, aki odasodródott a pad mellé, a buszpályaudvaron, ahol a Srác ült a hátizsákja mellett. A gyerek a hátizsák oldalába tűzött mászókötelet és kampót bámulta, és nem is értette a kérdést. A Srác a férfi felé intett, aki tőlük pár méterre egy kisebb gyereket leckéztetett, mert az leejtette a téli fagyiját. A férfi melegítőben volt, oldalán övtáska, bő, koszlott pólójára sárgás gallérú márványfarmer dzsekit húzott, zsíros, ritkás haját hátrafésülte keskeny, örökké borostás rókaarca felett. – Soha nem dolgozott rendes helyen, soha nem dolgozott igazán keményen – méregette szúrós szemmel a Srác a részeg taglejtésekkel magyarázó férfit. A kisebbik fiú sírásra görbülő arccal bámult fel apja Isten-arcába. – De persze mindenről megvan a biztos véleménye, mindent mindenkinél jobban tud, mindenki hülye ebben az országban, a főnökei is mind hülyék és kontárok, a gyárat vagy az üzemet, ahol melózott, szétlopták ezek a főnökök, aztán jöttek a multik, akik kizsigerelték a jó magyar embereket, az olyanokat, mint ő, majd kirúgták őket, mert továbbvitték a munkát a románokhoz. És ezek miatt nem vitte semmire, ezek miatt maradt egy csóró egész életében, mi? – faggatta a bámuló fiút a Srác, majd kivette szájából, és elpattintotta rágógumiját az utasellátó fala felé, mielőtt még hozzátette: – Az én apám is ilyen volt. – Felállt, hátára kapta a hátizsákját, és ahogy elment a fiú mellett, megveregette a vállát: – Tűnj el ebből a városból, én is ezt csináltam. – Az utolsó padon, a buszra várakozók mellett egy idős, szakállas férfi sírt, a Srác megbámulta, kíváncsi volt a történetére, de nem volt ideje letelepedni mellé, hogy kikérdezze, mi a baj, nem ezért jött vissza a városba, hanem a Gyár miatt. Átvágott az aluljárón, de gondosan elkerülte a fő utcát és a teret, nem akart régi ismerőssel, volt osztálytárssal összefutni, a feladatra akart koncentrálni. A patak mentén, egy rozzant járdán haladt végig, míg elért az egykori vasúti átjáróba, ahol hajdan csillék ezrei vitték az anyagot a Gyárba, és hozták onnan a készárut, itt bukkant tehát elő, aztán elindult a rettentően hosszú és egyenes utcán, mely korábban egy orosz marsall nevét viselte, most nem tudta, már mi az új neve, csak ment, ment bele a nyomorúságos épületek, egykori munkáslakások rengetegébe, míg el nem ért a Gyár bezárt kapujáig.

Alkonyból lassan sötétségbe fordult. Pont alkalmas idő volt a mászáshoz.

A kerítéshez sétált, felnézett, megvizsgálta a falakat, az épület ablakait, az oszlopokat, de sehol nem látott kamerát. Valószínűleg portaszolgálat volt csak, biztosan egy kövér, cigarettázó portás járja be óránként az épületet, valami rövidített útvonalon, az unalomtól bágyadt figyelmetlenséggel.

Ott, a fal tövében öltözött fel, magára húzta a térdvédőt, a könyökvédőt, a kesztyűt, a kis hátizsákba vizet, elemet, kötelet rakott, egy másik kötelet a kampóval az övébe tűzött, végül körbenézett, de mivel senkit nem látott a rendezetlen tájban, egy bokorba rejtette a nagy hátizsákot, majd felhúzta a maszkot is, bekapcsolta a sportkamerát, és az arca elé tartotta: – Sziasztok, a Betongerillák speciális kiadását látjátok. Ezúttal S.-be, szülővárosomba látogattam, a szocialista ipar volt fellegvárába, ahol is az egykori vas- és acélgyár elhagyatott, leromlott épületébe fogok ma este behatolni. Hajdan ez a gyár látta el vasáruval az országot, ma egy üres csontváz, melynek a kísérteties belsejében izgalmas sétára nyílik kilátás – lekapcsolta a kamerát, eltűnődött: – Nyílik kilátás a sétára? – morfondírozott. –  Milyen idióta megfogalmazás ez? Mindegy, majd kivágom – felrakta a fejére a kamerát, majd hátrált, és aztán nekifutásból felrugaszkodott a falra, megkapaszkodott, átlendült, leugrott a túlsó oldalon – így már a Gyár területén volt. Mobiljával ismét elindította a kamerát. – Az első lépések idebenn. Ez a legizgalmasabb rész mindig.

Körbefordult, a fal és az épület közti senkiföldjén állt. Elindult hátrafelé. – Tanulmányoztam az épület tervrajzait. Itt hátul van egy gazdasági bejárat, ahonnan be lehet jutni az egyes és a kettes csarnokba. Főképp az egyes csarnokban folyt a termelés, nagycsarnoknak hívták, mert a fénykorban száz fölötti létszámban dolgoztak itt a proletárok. Az a célpontom. – Egy korhadt ajtóhoz ért, zárva volt. – Ez zárva – kommentálta, majd felnézett. Odafenn, a második emeleten egy ablak résnyire nyitott szárnyait pillantotta meg. – De ott bejutunk. – Az ereszcsatornán kapaszkodott fel, majd az ablakpárkányokon, és a homlokzati díszkitüremkedéseken egyensúlyozva eljutott a nyitott ablakig. Háta mögött rebbenve életre keltek az utcai lámpák. – Mint pók a falon – suttogta megdermedve a hirtelen fénytől, majd óvatosan, félig hátrafordulva kilesett az utcára, de továbbra se járt senki a Gyár környékén. Belökte az ablakot, és beugrott a helyiségbe. Port kavart érkezése. Rozzant székek és íróasztalok álltak feltornyozva a szoba végében. – Valamiféle iroda lehetett – suttogta maga elé, míg az ajtóhoz osont. Csikorogva nyílt. – Akár egy rémfilmben – jegyezte meg. Végigsietett egy sötét folyosón, egy másik ajtóhoz ért, ami egy lépcsőházba vezette. Itt zöld vészvilágítás sugárzott némi fényt. – Az emlékeim szerint felfelé kell mennünk – jelentette ki határozottan. Futva nekivágott, aztán a harmadik lépcsőfordulóban megtorpant, egy pillanatra egyensúlyozott a semmi felett, majd visszatántorgott. – Hú! – nyögte – Ez hirtelen jött.

A lépcsőház felső részét lebontották, a romlás belemart a tetőrészbe is, a nyílásból derengő fény áradt a lenti mélységbe. – Azt hiszem, ez már itt a nagycsarnok – suttogta, miközben a szemközti vas tetőszerkezet kuszaságát méregette. – Na, nézzük – biztatta magát, hátralépett párat, majd nekiiramodott, és átugrott a mélység felett. A vasgerendák ridegen fogadták érkezését. Fém és olajszag nyomult orrába. Lenézett, és megborzongott, mert baljós előérzet, kényelmetlen déja vu suhant át rajta a látványtól. A derengő félhomályban földre kushadó hatalmas állatoknak tűntek a rég működésképtelen gépek. Oldalt valami bonyolult kezelőpult húzódott a fal mellett. A terem másik végében üveggel leválasztott irodasor látszódott az utcai lámpák gyér fényében, ami körben, a felső részen elhelyezett koszlott ablaksorból szűrődött be.

– Igen, ez a nagycsarnok – suttogta, miközben elindult a helyiség belseje felé, a húszméteres mélység felett egyensúlyozva. – Annak idején itt szorgoskodtak a munkások, itt élték le az életüket, innen mentek a szakszervezeti üdülőbe, itt beszélték meg a politikai helyzetet, az otthoni dolgokat, vagyis itt melóztak, ebbe haltak bele – magyarázta lelkesen, miközben elérte a túloldali ablaksort. Keskeny perem húzódott a hatalmas ablaktáblák alatt, leereszkedett, és belekapaszkodott, majd még tovább engedte magát, miközben lábával kereste a támasztékot. – Lemegyek a csarnok szintjére, megnézem közelebbről is a…– mondta volna, de ekkor olyasmi történt, ami nagyon rég esett meg vele: a perem elengedett, mert egy rozsdás fémcsík volt csak, ami most elvált a faltól, és ő hiába kapott a fal után, már hátra is bukott, egyenesen a mélybe, a lenti kezelőpultra, annyi ideje maradt, hogy kimondja – Basszus – és már be is csapódott a fém-fa felületbe. Hátizsákjára zuhant, ami felfogta az ütés keménységét, de így is kiszakadt tüdejéből a levegő, és vele együtt távozott eszmélete is.

Arra riadt, hogy fájnak a bordái, és hogy valaki húzza a lábánál fogva. A hátán vizet érzett, először azt hitte, vér, aztán arra gondolt, azzal nyugtatta magát, hogy az eséstől szétnyílhatott a vizes palackja. Fókuszált, így már azt is látta, hogy egy alacsony, mokány, kék vagy szürke ruhába öltözött alak húzza, a fején micisapkával. – Hé – krákogta, és nyelve alá valami éles, talán egy letört fogdarab akadt, kiköpte, nyálat gyűjtött szájában, és megismételte: – Hé! – mire a másik megállt, épp egy nagy, zümmögő fémtömeg előtt, elengedte a lábát, és megfordult. Barna, kerek képű, ötven körüli emberke volt, arca csupa ránc és aggodalom. Durva, olajfoltos munkáskabátot, -nadrágot viselt, lábán ormótlan bakancs sötétlett. Idétlen sapkája és elálló kis fülei közé egyik oldalt talpas cigaretta, a másik oldalt ceruza volt betűzve. – Megmutatom, hogy működik, jól figyelj! – mondta meglepően mély hangon. A géphez fordult, ami előttük tornyosult, meghúzott egy kart, mire a gépben rés nyílt, ekkor a férfi a gép mellett szépen feltornyozott vaslapokból kivett egyet, jó nehéz lehetett, mert nekifeszült, ahogy emelte, becsúsztatta a résbe, majd újabb kart húzott meg, egy kerékhez fordult, megforgatta, megfeszítette, a rés összezárult, végül egy harmadik kar hatására sziszegő, sivító hang hallatszott, és oldalt, a gép melletti tartályba valami fémes dolog, nem is egy, hanem tucatnyi zuhogott le csörömpölve. A férfi odalépett a tartályhoz, kivett egy fényes korongot, felmutatta: – A csapágygyári elvtársaknak készül – bólintott, majd visszadobta a vasat a többi közé, a Sráchoz lépett, megragadta, és talpra állította. – Ah – szakadt ki a fiúból a nyögés. Fájt a háta, a combja, a jobb alkarja, és a tarkójából alattomos zsibbadás kúszott szét koponyájába, de eszméleténél maradt. A férfi odatuszkolta őt a géphez, a legelsőként meghúzott karra tette a Srác kezét, majd bólintott: – Csináld! – mondta határozottan, és a fiú kábultan engedelmeskedett, a gép már átvette az irányítást, a gép, és az idegen férfi együttesen arra késztette, hogy a feladatra koncentráljon, tehát meghúzta a kart, felemelt egy vaslemezt – annyira nem is volt nehéz – és becsúsztatta a résbe, majd a kerékhez nyúlt, de ekkor a figyelő munkás rászólt: – Előbb a prés! – és mutatta a kart, amit kihagyott, mire a Srác bólintott, meghúzta a kart, most a kereket pörgette, szorította, jöhet a harmadik kar, sivítás, sziszegés, és a kész lemezek örömteli csilingelése. – Ismét! – szólt rá a férfi, de a Srácot nem kellett biztatni, mint aki álomban cselekszik, meghúzta a kart, majd jött a lemez, kar, kerék, kar, és csilingelés. – Ez az, ez jó tempó, így meglesz – bátorította a férfi mellette, mire egy harmadik hang is beleszólt: – Milyen a tanonc? – nagy, öblös hang volt, a Srác nem ért rá odanézni, ki beszél, csak azt érzékelte, hogy fények gyúlnak körötte. – Nem rossz, hozza majd a száz százalékot, de benne van a százhúsz százalék is, művezető elvtárs – magyarázta elégedetten a mestere, és a Srácot ezektől a szavaktól melegség és lelkesedés öntötte el, pedig csak a tarkójáról csorgott be vére a nyakába. – Az jó, mivel az e havi termelési versenyt meg kell nyernie a  brigádnak – morogta a másik, és az alak, aki hozzá tartozott, odébbállt, elsétált máshoz, mert már a többi gép is működött, sziszegett és zakatolt és csattogott, és a terem megtelt pokoli de mégis jóleső zajjal, és fények gyúltak körben mindenhol, meleg, sárga fények, és testek töltötték be a teret, olajos, mocskos férfitestek, inas alakok mozgolódtak mindenfelé, izmok feszültek, lábikra és váll dolgozott, ahogy a munkások a gépeik ölelésében iparkodtak.

– Tovább, ne lankadj! – szólt rá a tanítója, mivel a Srác a tudata mélyén mégiscsak elcsodálkozott ezen a hirtelen változáson, de csak egy pillanatra, mert ahogy lenézett magára, a testére, látta, hogy ugyanolyan ruhát visel, mint a másik, mint az összes többi, és nemcsak a ruhája, hanem a célja is ugyanaz, hogy a brigád túlteljesítse a tervet, hogy túlszárnyalják a tervszámokat, ha kell, az egészségük árán is, ha kell, bele is szakadnak, de meg kell lennie annak a százhúsz vagy százötven százaléknak. Mindenki ezért küzdött, harcolt a teremben, fogcsikorgatva, éhséggel, szomjúsággal nem törődve dolgoztak a kései órán, ezen az éjfélen, hogy bebizonyítsák, mire képes az emberi akarat, a hit és a lelkesedés, ha a termelésről, a munkáról, az ország jövőjéről van szó. A Srác egybeolvadt ezzel a lendülettel, vitte, sodorta őt a gyár ereje, és húzta a kart, emelte a lemezt, tekerte a kereket, várta a csilingelést órákon át, közben érezte, hogy mind melegebb lesz a teste, főképp a háta, míg tagjai mind hidegebbek, és torka kiszáradt, a tüdeje égett, az ujjai zsibbadtak, a szeméből pedig a megterheléstől könny folyt. Ha több ideje lett volna a gépen, valószínűleg a nyirokcsomói is megduzzadtak volna, vagy belső szervei lázadtak volna fel, avagy aranyér türemkedett volna ki végbelén, de így csak a kiszáradás és a vérzés okozott gondot, és az a fojtó kábulat, ami tulajdonképp az agyrázkódás következménye volt. Hajnalra ez a kábulat tátongó sötétséggé szélesedett fejében, és ő annak peremén egyensúlyozott, míg teste a kart húzta, vagy a kereket tekerte. Minden falmászó ügyességére szüksége volt, hogy kitartson, mert sejtette, lesz majd valami vég, valami pihenő vagy ilyesmi, amikor ihat vizet, és egy kicsit leülhet, hogy reszkető lábizmai, és ólmosan nehéz karjai megnyugodjanak – de előbb érkezett el a bukás, ugyanaz, ami tulajdonképp ide sodorta: megbotlott a mélység felett, és belezuhant valami időtlen és isten nélküli szakadékba.

Hátrahagyott testét a kövér, cigarettázó portás találta meg, aki még alkonyatkor elaludt, és ezért éjjel nem, csak reggel ötkor járt körbe. Fél percig bámulta a poros gépre roskadt fiút, kinek hátizsákját vér itatta át, és fehér kezei a szerkezet egy-egy karjára fonódtak. Aztán visszarohant fülkéjébe, hívta mentőket és a rendőrséget. Feje fölött, míg beszélt, fekete-fehér férfiarcok néztek le megértően a falról. Valaki megtalálta pár éve a pincében ezt a tablót, és viccből kiakasztotta ide, mondván, nézd a hülyéket, ezek gürcöltek annyit a komcsikért, mert a tabló – a címe szerint – a Gyár élmunkásait mutatta be negyvenhattól egészen hatvankettőig. Központi helyen volt a Srácot betanító munkás fényképe, aki ez idő alatt egyedül nyerte el a Sztahanov-érdemrendet, mivel egymaga százötven százalékos teljesítményt nyújtott hat héten át. Mellette pedig a Srácra nagyon is hasonlító fiatalember sápadt képe volt látható, kis kereszttel, külön képaláírással: „a szocialista munkaverseny hősi halottja”.

vége

Vas, szén, üveg - ez a három dolog emelte fel S.-t, és ezek is okozták a bukását. Az Üveggyárat, amiről a történet szól, a városiak csak Öblösként emlegették, mert ez ugye benne volt a nevében: Öblösüveg gyár. És persze volt Síküveggyár is...Nekem sok közöm nem volt hozzájuk, az Öblösnél volt egy diszkó a kilencvenes években, ott voltam egyszer vagy kétszer, egy ismerősöm apja pedig üvegfúvó volt, de erről vele soha nem beszéltem. A történet alapja E.T.A. Hoffmantól jött, jobban mondva, saját, homályos Hoffman-emlékeimből. Azt hiszem, "Az arany virágcserép" messze nem annyira jó könyv, mint ahogy a középiskolás tananyag áradozik róla, Szerb Antal leírása Hoffmanról "A világirodalom történeté"-ben sokkal érdekesebb, mint az életmű maga. Most újraolvasva, találtam nála egy idézetet, Heinétől veszi, ő mondja Hoffmanról, én meg szeretném kisajátítani: "Egész műve nem más, mint egy rémült sikoly húsz kötetben."  

A képen az üvegfúvóknak emléket állító szobor látható, a jobb szélén, a távolban a hajdani üveggyár romos épülete, közepén az a nyílás olyan, mint egy aknavető nyoma. A romantikusok imádták volna a látványát.

Szellem a palackban

Szabados akkoriban Miskolcra járt, egy telemarketinges cégnél dolgozott, és naphosszat masszázshengereket, intelligens felmosófejet vagy mindent elvágó kerámiakést próbált eladni nyugdíjasoknak és gyesen lévő anyukáknak a telefonban. Hazafelé mindig a McDonald’s-ban evett, nagyobb menüt, így a fél liter Sprite próbára tette hólyagját a kanyargós, hosszú hegyi úton, ezért mikor a busz beért a városbéli pályaudvarra, szinte rohant a vécébe. Miután könnyített magán, rendszerint álmos fáradtság lett úrrá rajta, ezért az utasellátóban vett egy meglepően finom és erős presszókávét, majd behúzódott a sarokba, rágyújtott, és belebámult a levegőbe.

Egy ilyen esti órán idős, nagydarab férfi közelített hozzá, biccentett, mutatta a pult túloldalát, és kérdezte is, hogy szabad-e. Persze, mondta Szabados bágyadtan, csak nyugodtan.  A férfi letette korsó sörét, mellé egy áttetsző palackot, amelyben fehér füst gomolygott, aztán cigarettapapírt vet elő, dohányt, ügyesen megsodorta, és első két foga helyén lévő résbe dugva a szálat rágyújtott. A szakáll fölötti arca ráncos és sebhelyes volt, némelyik vörös forradás közepén apró szilánkok, üvegszemcsék csillogtak a sárgás fényben. A férfi megérezte, hogy Szabados bámulja, ezért kifújta a füstöt, majd azt mondta, üveggyári emlék, az öblösben dolgozott harminckilenc évet, és tíz éve, az első leépítésnél küldték el, mert neki már kivolt a nyugdíja, így a fiatalok legalább maradhattak munkában. Szabados kezet nyújtott, bemutatkozott, mondta, hogy ő meg a BRG-ben volt, és bár csak pár éve dolgozott, de mégis elküldték az első hullámban. Aztán kis csönd következett, végül Szabados megkérdezte, mi van a palackban, és a füsttel teli üvegre sandított.

Az öregember hümmögött egy sort, majd azt válaszolta, ennek hosszú sora van, de ha Szabadosnak van némi ideje, szívesen elmeséli neki, bár nem biztos, hogy minden részletét el fogja hinni. Szabados biztatta, hogy mondja csak, nincs semmi dolga, nem várja senki otthon, se kutyája se macskája, azért is időz itt ilyenkor, hogy egy kicsit emberek közt legyen.

Az idős férfi erre mélyet sóhajtott, maga elé vette a palackot, melynek nyaka mint akaratos gyerekkéz nyúlt fel a szakálla aljáig, végigsimította az üveg oldalát nagy, vaskos ujjaival, majd így szólt:

– Akkoriban más volt a világ. A hatvanas évek elején. Más volt az íze a levegőnek, a ciginek, meg a sörnek. Azt gondoltuk, az a világ mindig tartani fog, hogy az oroszok mindig itt lesznek, és hogy Kádár apánk örökké élni fog. Fiatalok voltunk, szerettünk dolgozni. és akartunk is. Én egyből a szakmunkásképző után bekerültem az Öblösbe. Először rakodónak, de aztán valaki kiesett a kemencesorról, így átraktak fúvótanoncnak. Fél évig csak adogattam a pipát a nagy öregeknek, előmelegítettem őket azoknál a pokoli kemencéknél, vagy pakoltam a hűtőbe a kész dolgokat. Később aztán engedték, hogy belenyúljak a formázásba is, az ollóval én nyírtam le a felesleget, a sapkát a már kész tárgyról, vagy segítettem a lerepesztésben. Eltelt egy év is, mire az első pipát kézbe vehettem, és belefújhattam. El nem tudja képzelni, milyen nehéz dolog az. Az üvegfúvás. Biztos látott már tévében róla filmet, ott olyan, mintha az ember csak egy lufit fújna fel, de a valóságban nem úgy van az, hanem oda kell durálnia magát, az anyag ellenáll, kell neki a jó erős tüdő és száj. Nem csoda, hogy minden jó fújónak kiesnek az első fogai, ahogy az enyéim is. Meg aztán az volt, hogy abban az időben nem annyira a szépség, hanem a mennyiség volt a fontos. Már nem voltak olyan nagy termelési versenyek, meg olyan bolondok, mint az a férfi az acélgyárban, aki Sztahanovnak képzelte magát, bele is halt, de meg voltak adva a tervszámok, hogy ezen a héten meg kell lennie ötszáz vizeskancsónak, vagy kétezer müncheni sörösnek. Kis csapatban dolgoztunk, alig voltunk hatan vagy heten, állandóra sokan nem bírták ezt a melót, beletanultak, de nem bírták, elmentek, otthagyták, visszamentek csomagolónak vagy mást csináltak inkább. Emlékszem, nagyjából egy időben kezdtünk a Gyurival, és azonnal jó barátok lettünk. Ő fent lakott a Rokkanton, az idős anyjával, és én, ahogy jöttem a Somlyóról, mert nekünk ott volt akkor ilyen kis szükséglakásunk, reggel mindig találkoztam vele, és együtt mentünk be, együtt is jöttünk el. Magas, sovány fiú volt, el se hitte volna róla az ember, hogy ilyen ügyes a fújásban, de nagyon is az volt, sőt, igazi művésze volt az üvegnek. Én mindig megcsináltam, amit kellett, miután beletanultam, nem pocsékoltam az anyagot, minden századik, ha kárba ment, a többi szépen sikerült, de Gyuri, ő aztán tényleg száz százalékra csinált meg mindent, és közben ördögi ügyességgel formált. Már a bankái is – az az első kis gömb, amikor először belefújunk –, azok is tökéletesen alakultak, aztán a lengetése csak javított a képen, öröm volt nézni, ahogy mozgatja az üveget, majd merít, majd lengeti, hogy aztán ügyes, takarékos kis mozdulatokkal előformázza. Sokszor, mikor megálltam pihenni, csak bámultam, mit tud ez a Gyuri, akkor még nem volt verseny köztünk, ezt jó tudni, elfogadtam, ő volt az ügyesebb. A vezetés is látta ezt, de engem is honoráltak, mert hoztam a normát, ha rám bíztak valamit, az határidőre kész lett, mondták, Lacikám, jövő keddre le kell szállítani a cseheknek ezer darab burgundit, és tudták, hogy ha rajtam áll, az meg is lesz keddig. Így is lettünk volna az idők végezetéig, barátságban, békességben, ha nincs az a lány. Már régebb óta nézegettem, mert láttam néha a csomagolóba is, de aztán felkerült festőnek, akik egy üvegfallal elválasztva ott voltak a szomszédos helyiségben, onnantól kezdve csak őt bámultam. Editkének hívták, kis, törékeny nőcske volt, mindig olyan szelíden mosolygott, csendesen, illemtudóan válaszolt, ha szóltunk hozzá, és amikor kezdtem vele komolyabban foglalkozni, akkor se nagyon engedett fel. Eltelt fél év, mire jutottunk valamire, de akkor meg azt láttam, hogy a Gyuri is találkozgat vele, visz neki egy-egy szépen formált üvegrózsát, kísérgeti a menzán, vagy a kapuban vált vele pár szót. Először az Editkével beszéltem a dologról, ő csak hebegett-habogott, hogy hát nem tudja, a Gyuri is meg én is, mind a ketten most kezdtünk el udvarolni, és ő nem tudja, mi legyen, ilyet még nem élt meg, ő nem akar dönteni. Láttam rajta, bántja a dolog, és azt is éreztem, hiába, hogy én voltam az első, mégis, valahogy jobban vonzódik a másikhoz, csak nem meri mondani, nem akar megsérteni, vagy maga se biztos a dolgában. Addig-addig tartott ez, hogy felhergeltem magam ezen a helyzeten, és egyszer, sikta után kérdőre vontam a Gyurit, hogy mit akar ő ettől a nőtől, akit én néztem ki magamnak. Mind a ketten fiatal emberek voltunk, az életünk legelején, el lehet képzelni, hogy hogy állt köztünk a dolog. A Gyurinak se kellett sok, mert bár szelíd és csöndes, jóravaló fiú volt, de ez, hogy így nekiestem, ez előhozta belőle kakast. Hogy az Editke azt mondta neki, hogy jobban kedveli az ő társaságát, meg hogy nincs nekem jogom valakit eltiltani a másiktól, az emberek már nem tárgyak, meg nem tulajdonok, mindenki azt csinál, amit akar. Erre egy kicsit visszakoztam, mert éreztem, nem jó felé megy a dolog, ezért inkább azt mondtam, Editke nem tud dönteni, az ő szájából hallottam, így hát nekünk kell ezt dűlőre vinni. Mármost, nem akartam verekedni, a földön hemperegni a legjobb barátommal, amúgy is én lettem volna a győztes, nem lett volna igazságos. Inkább az ötlött ott a fejembe, hogy legjobb volna más, békésebb úton elrendezni az ügyet, hirtelen belém villant, hogy mindjárt itt a nőnap, meg hogy van egy nagy rendelés pezsgőspohárra, és akkor már össze is kapcsoltam a kettőt, mert mondtam neki, te, Gyuri, oldjuk meg ezt okosan, versenyezzünk nőnap alkalmából, a hölgyek, Editke tiszteletére. Munka után kezdjünk el pezsgősöket gyártani, és aki tovább bírja, aki többet bír, az maradhat a lány körül, a másik eltűnik, lekopik, mint a festék. Gondolkozott ezen egy kicsit, láttam, latolgatja magában az esélyeit, de azt is, hogy tudja, ő a rosszabb fizikumú, vagyis ő az esélytelenebb, de ezt nem akarta belátni, elismerni, elvörösödött, és bólintott, belecsapott a tenyerembe, hogy legyen így. Most, visszagondolva, nem vagyok biztos bene, hogy hátul, az agyam egy zugában nem fordult az meg, nem számítottam arra, hogy hiúságból is elvállalja, noha tudván tudta, kisebb az esélye, ha nem a szépségről vagy az ügyességről szól egy ilyen verseny – de fiatalok voltunk, nagyon akartuk azt a nőt, és szerelemben meg háborúban ugye minden eszköz megengedett. A nőnapozás után megkértük a részlegvezetőt, kérjen túlórát nekünk kettőnknek. Azt is elmondtuk, hogy egy nemes verseny lebonyolításban is kérjük a segítségét, ő pedig, egy bajuszos, idős szaki, Pista bá, belement, de el is terjesztette a hírét, úgyhogy jó páran maradtak, és körbe leültek székekre, mint valami nézősereg. Editke persze nem maradt, amikor megtudta, mi készül, azonnal elértette, és sírva rohant haza az anyjához, de ezzel akkor már nem törődtünk, a Pista bá sípszójára megmerítettük a pipákat az olvadt üvegbe, meghengergettük a masszát a fémlapon, aztán forgattuk és lengettük, kialakítottuk a kelyhet, majd hozzátoldottuk a szárat és a talpát, és aztán kezdtük elölről az egészet. Telt az idő, fél szemmel néha a nézőkre néztem, egy idő után kezdtek elszállingózni, a fenti ablakokon meg láttam, sötétedik, Pista bá is mind többet pislogott az órájára. Egyszer csak azon kaptam magunk, hogy a fali nagy óra szerint már nyolc van, vagyis tizenkét órája dolgoztunk, ha az egész munkanapot összeadom. Tíz felé járhatott, amikor már én is éreztem a tagjaimban, hogy lassan itt a vég. A padlón, egy szöveten ott sorakoztak a kész poharak, egy négyzetben az enyém, másik, valamivel nagyobb négyzetben Gyurié. Nem tudom, mi történt, de az a fiú úgy dolgozott, mint az őrült. Nem volt időm őt nézni, de amikor néha rápillantottam, láttam, csorog az arcán a veríték, és nem csak a kemence melege miatt – a lába remegett a fáradtságtól, az arca kipirosodott, a nagy, elálló fülei is lángoltak. Mondani akartam, lassítson, mert nem lesz jó vége, de akkor meg úgy hatott volna, hogy azért csinálom, hogy én nyerjek. Nem nagyon izgattam egyébként magam, mert tudtam, hogy ezt a tempót ember tüdővel már nem bírhatja sokáig, és akkor majd én fogom szépen behoznia lemaradásom, sőt, meg is előzöm őt. Tizenegyre már csak hárman maradtunk Pista bával, aki néha elkrákogta magát, és azt morogta, hogy ez már szabályellenes, a porta fel fog jönni, hogy mi folyik itt, de mi nem törődtek vele, csak formáztunk és hűtöttünk, a fogótól már kipirosodott a tenyerem, és apró hólyagok jelentek meg a hüvelykujjam dombján, noha elképzelheti, hozzá volt szokva a dologhoz a bőröm. Aztán hirtelen beütött a krach. Fél tizenkettő felé járhatott, amikor egyszerre csak a szemem sarkából észleltem, hogy mellettem megszűnt a mozgás. Odanézek, hát Gyuri csak áll, szája még a pipán, de az egyik kezével a mellkasát markolja. Körbenézek, az öreg sehol, gondolom vécére ment, vagy beszélni a portással. Leraktam a pipát, nem is törődtem vele, hogy a végén még ott az anyag, és megindultam Gyuri felé, aki közbe tántorogni kezdett, előre-hátra, az arca elsápadt, és az a sovány kis csirkemelle úgy járt fel-alá, hogy rossz volt nézni. Felkaptam egy vizesvödröt, amiből meríteni szoktunk, ha szomjasak voltunk – márpedig folyton ihatnékunk volt abban a melegben –, és gyorsan odaléptem hozzá, de ekkor megtörtént a baj, mert a kimerültségtől már én sem figyeltem, megbotlottam, összeakadt a lábam, és ahogy elzuhantam, a kezemben lévő vödörből a víz a kemence nyílásába löttyent. Nem sok, de pont elég, hogy a kicsapó robbanás, az a forró, olvadt üveg ezt csinálja az arcommal. Megvakultam egy jó fél percre a vízgőztől, ott feküdtem a földön, hallottam, hogy megjön Pista bá, felkarol, aztán kiabálja, hogy Gyuri, ekkor nyitottam ki a szemem, és láttam, hogy mi van vele. Ő is a földön hevert. A pipa vége még mindig a szájában, de arca már fehér volt, és nem lélegzett, a keze csak szorította a csövet, még akkor is azon volt, hogy ne engedje le, még akkor is le akart győzni. Pista bá a mellkasára hajolt, majd a pulzusát nézte, aztán megrázta fejét, és hozzám rohant, letámogatott a portára, ahol volt elsősegély felszerelés, ellátták a sebeimet, és hívták a mentőket. Már akkor annyira összeszedtem magam, hogy visszamentem velük, fel Gyurihoz. Kérték, segítsek, így én voltam, aki elvette a szájától a pipát, kioldottam az ujjai közül a rudat, majd a sarokba vittem. Az utolsó műve nem pohár lett, túl nagyra fújta, talán már elvesztette félig az öntudatát, és azt hitte, kancsót vagy palackot csinálunk, mindenesetre fogtam az üveget, és leválasztottam a cső végéről, és akkor pillantottam meg benne ezt a fehérséget. Olyan volt, mint a füst, olyan, mint most, ugyanígy gomolygott. Azonnal eszembe jutott a mese Aladdinról, és ösztönösen fogtam egy rongyot, azzal bedugaszoltam, majd leraktam az üveget a földre, később meg szekrényembe. A többiek észre se vették ezt, mert a halottal foglalkoztak, megjöttek a mentők, hordágyra tették, és kivitték azon a szűk ajtón, majd az egyik visszajött, mondta, bevisznek engem is a kórházba, megnézik, mit lehet kezdeni az arcommal. Sok mindent nem lehetett kezdeni, a szilánkok beágyazódtak a húsomba, és akkor még nem volt olyan szinten a technika, hogy szépen el lehetett volna őket távolítani. Másnap délután már ki is jöttem, gondolhatja, első utam Editkéhez vezette, vagyis hát megvártam műszak után a gyárkapuban, elé álltam, és mondtam neki, hogy sajnálom, mert láttam rajta, tud már mindent, a szeme ki volt sírva. És akkor ott, mindenki előtt nekem esett, a mellkasomat verte, hogy miért csináltam ezt, miért vettem el a szerelmét tőle, mert hogy ő csak a Gyurit szerette, csak nem merte mondani, nem akart megbántani, azt hitte, majd szép lassan megértem, erre kitaláltam ezt a hülye versenyt, amibe a Gyuri belehalt. Ott hagytam őt, szó nélkül, vissza se nézve, és később is, még együtt dolgoztunk, éveken, évtizedeken át, csak köszöntem neki. Nemcsak a bűntudat miatt, hanem aztán már az arcom is szégyelltem előtte, és mindenki előtt, mert az folyton felidézte, ami történt, amit tettem, az emberek összesúgtak az utcán a hátam mögött, mindenki gyilkosnak tartott. Később persze lekopott a dolog, de én nem feledtem, minden reggel emlékeztetett rá a tükör. A boncolás után azt mondták, hogy Gyuri szívinfarktusban halt meg, és hogy vele született szervi baja is volt, nem kellett volna ilyen munkát végeznie, de akkor ugye még nem volt alkalmassági vizsgálat, senki nem figyelt erre. Egy ideig azzal nyugtattam magam, hogy talán egyébként is meghalt volna, de ez nem igaz, én hajszoltam bele a halálba a bolond versenyemmel.

Elhallgatott, és Szabados, hogy megtörje a csendet a palackra mutatott, hogy ezt akkor azóta magánál tartja. Az öregember bólintott, elnyomta cigarettáját, és maga elé húzta az üveget. Torz volt a formája, a nyaka egy kicsit megcsavarodott, és az egyik oldala belapult. A füst lágyan tekergődzött benne. A szekrényében tartotta egy ideig, majd hazavitte, elrakta jó helyre, magyarázta az idős férfi keserűen. És aztán elővette minden évfordulón, Gyuri halálának minden évfordulóján. Tulajdonképpen ez a palack volt azóta a társa, senki más. Asszony, gyerek, kérdezte Szabados csöndesen, mire a férfi csak a fejét rázta. Végül Szabados megköszörülte a torkát, és megkérdezte, hogy mi lehet a palackban?

Az öregember ránézett, majd értetlenkedve felhorkant, hogy az nyilvánvaló nem? Gyuri van benne. Gyuri lelke. Az utolsó leheletig fújta ezt az átkozott üveget, és ahogy meghalt, kifújta belé a lelkét is. Én pedig bezártam oda, később be is viaszoltam, mutatta a nagy piros viaszpecsétet, mely az üveg nyakát borította. De mit akar vele kezdeni, faggatózott tovább Szabados. Az öreg egy ideig nem válaszolt, aztán kibökte, hogy úgy véli, megissza, közben Szabadosra pillantott, elpirult, majd még jobban magához ölelte a palackot, mert hogy ennyivel tartozik neki, Gyurinak. Ma este van ötven éve, hogy a palackban van, azóta vár, azóta raboskodik odabenn, ideje egy kicsit kiengedi, hogy éljen még, már amennyi idő adódik még neki ebben a rozoga testben. Az a terve, elmegy Editke házához, kinyomozta, hol lakik most, valahol a város szélén, már özvegy, elmegy, és ott, az ajtóban megissza ezt a füstöt, aztán lesz, ami lesz. Indul is, most azonnal, mielőtt nagyon besötétedik, mondta határozottan, azzal fordult, el a pulttól, és ölben vitte volna a palackot, de az kicsúszott a kezei közül, utána kapott, hatalmasat bődülve, az az öreg test minden erejét beleadta az ordításba, és a vendégek és a pultos is megdermedt, de Szabados is, aki talán elkaphatta volna a zuhanó üveget, de nem tette, így az a sárga keramitkockáknak csapódott és millió darabra robbant. A füst azonnal kiáramlott belőle, először megült a lábuknál, mire az öregember lekushadt, leguggolt, és mohón lélegezni kezdett, de a fehérség hirtelen kihalványodott, és már nem volt ott semmi, nem maradt a padlószinten semmi más, csak levegő. Hagyja csak, majd feltakarítom, kiabálta a pultos asszony, és seprűt, lapátot hozott, összerántotta a szilánkokat, miközben Szabados felemelte a vénembert, és kitámogatta az utasellátóból. A lelke, dadogta az öreg, minden súlyával Szabadosra roskadva, a lelke, elveszett, másodszor is megöltem őt, nyögdécselte, és az üveggyöngyök közt könnycseppek kanyarogtak arcán. Szabados egy padhoz kísérte, leültette, mellettük nagy kupacban emberek tolakodtak egy busz ajtajánál, mind fel akartak szállni mielőbb, hogy legyen ülőhelyük, de közben az is foglalkoztatta őket, hogy venni kellett volna tápot a kutyának, remélem a gyerek ma nem hoz haza matekból rossz jegyet, jaj de jó lenne az kis lila cipő, anyámat meg kell látogatni hazafelé, harmadnapja fekszik, a hónapra már csak nyolcezer forint maradt, az kenyérre és parizerre elég, ha a kutya megint kiszökött akkor agyonütöm, viszket a hónom alja, remélem nem megint az kiütés, hova megy a Juci, mindig szédeleg, biztos a férjét csalja, és ezek a gondolatok, melyekből összeállt a lelkük, ezek a röpke egyéniség töredékek nem engedték, hogy figyeljenek másra is, így senki nem foglakozott a síró öregemberrel, akit Szabados egy idő után otthagyott, mert eszébe jutott, hogy még mosnia kell otthon.

vége

Volt egy filmalapos döntés a héten, ami elkaszálta a filmet , melyet megálmodtam. Viszonylag régóta foglakoztat már ez az ötlet, és amikor írtam a szinopszist és  a treatmentet, magam előtt láttam egy nagyon pörgő, mozgalmas és érdekes félig horror, félig szerelmi történetet. A jelenlegi kurzusnak ez az ötlet nem tetszett, és most lehetne ócsárolni a Vajna-féle érát, meg hogy Magyarországon ez a műfaj soha nem lesz támogatva, csak a művészfilmes, köldöknézős dolgok vagy a Viszkisről szóló milliárdos eposzok - de én ezt nem akarom. Azt gondolom, a szövegnek el kellett volna adnia magát, ha működik, támogatást kellett volna szereznünk rá, mert hiszek abban, hogy a jó történet  a legsötétebb korokban is megszerzi magának a pénzt, kitapossa a maga útját. Ez a történet kudarcot vallott. Amit még el kell mondanom, az az, hogy soha nem voltam sorkatona, megúsztam, félig a szemem, félig egy szimulált kényszerképzet miatt - a pszichológusnőnek, ahova elküldtek, hosszú percekig bizonygattam, hogy az emberek a utcán megfordulnak és bámulnak rám, miután elhaladok mellettük. Az a történet működött. Ez nem. Így megy ez.

Kopasz

- szinopszis -

Erdei őrtorony éjjel. Félőrült katona figyel minden neszre, közben levelet ír. Hangokat hall, és egy árnyat lát a torony körül ólálkodni. Hajnalra teljesen megőszül, összeomlik, és maga ellen fordítja fegyverét. A levelet, amit írt, a huzat kifújja az ajtón.

Egy évvel később. Nyolcvanas évek vége, alkony, erdei úton haladó teherautó. Három sorkatona ül benne, a legfiatalabbat, az újoncot „Kopasz”-nak hívják társai. Beszélgetésükből kiderül, késett az első eltávról, ezért büntetésként egy elhagyatott erdei tisztásra osztották be éjszakai őrségre, most oda mennek.

Múltbéli jelenet (a továbbiakban: a múlt, és dőlt): Kopasz egyenruhában áll egy kórház folyosón, kezében virág egy kórterem ajtaja előtt, tétovázik. Félbolond, szenilis öregasszony szólítja meg, Kopasz odaadja neki adja a virágot, és elrohan.

A két idősebb katona, becenevükön Náci és Petya, beavatja hősünket: Kopasznak egy titokzatos raktárra kell itt vigyázni a tisztás közepén álló őrtoronyból. Elmesélik, hogy egy másik katona öngyilkos lett egy éve ugyanitt, azóta állítólag az erdőben bolyong kísértete. Az őrtoronynál egy megviselt, furcsán viselkedő katonát vált Kopasz. A férfi átadja a raktár kulcsát, és figyelmezteti őt a kísértetekre, akik olyanok, mint az élők, csak nincs árnyékuk. A laktanyával egy rádión lehet tartani a kapcsolatot. A Kopasz egyedül marad, körbejár. Valaki figyeli az erdőből.

A múlt: Kopasz érettségizik, segítségére siet Éva, az osztálytársnője. Kopasznak nem ő, hanem az osztály bombázója, Andrea tetszik. Az érettségi után egy kocsmában összefutnak, megpróbálja felszedni, sikertelenül, a lánynak idősebb pasija van. Kopasz barátja, András estére bulit szervez, meghívja Évát is, akivel az utcán találkoznak. András nőt akar szerezni, a csöndes, visszahúzódó, szürke kisegér Évát szemeli ki magának. Kopasznak nem tetszik, hogy barátja egyéjszakás lehetőségnek tekinti a lányt, Éva után siet, hogy lebeszélje a buliról. Az félreérti, megsértődik.

A tisztás, éjjel. Kopasz levelet ír, de nagyon nehezen megy neki. Fényeket lát az erdőben – rádión riasztja a laktanyát, megnyugtatják, csak az országút autói. Lemegy a toronyból vizelni, zajt hall, fehér lepelben egy kísérteties alak közelít felé – Kopasz lelövi. Előrohan a kétségbeesett Náci, és a halottat élesztgetve elmondja, a leples alak Petya volt, és csak meg akarták tréfálni a fiút.

A múlt: Kopasz elmegy Évához, mert nála maradt a lány egy könyve. Beszélgetnek, egyre több közös témát találnak. A fiú pálinkát akar vinni az esti buliba, Éva a garázsban, az apjáéból ad neki. Megjönne a szülők, egy szekrénybe bújnak előlük, csók.

Náci leküldi Kopaszt az erdei úton parkoló teherautóhoz, menjen vissza vele a laktanyába, jelentse az estet. Útközben az újonc észreveszi, az erdő fái közt egy sötét alak kíséri - Petya. Kopasz menekül az életre kelt halott elől, de az beéri – és elneveti magát. Kiderül, az egész átverés volt, végig csak ugratták őt. A géppisztolyába vaktöltényt raktak. A vér paradicsomlé. Kopasz dühösen visszaindul a tisztásra, noha a bűntudatos Petya le akarja beszélni, át akarja venni a műszakját. Miután Kopasz otthagyja, Petya Nácit hívja adó-vevőn: induljon a B-terv.

A múlt: Kopasz és Éva a szülői autóban folytatják a csókot. Szemérmes, esetlen aktus, látszik, mindkettejüknek az első.

Kopasz nem találja a tisztáson Nácit. A raktár kulcsa eltűnt – rájön, a másik a raktárban van. Valóban, egy nehéz ládát akar kitolni. Kiderül, el akarják lopni és el akarják adni a láda tartalmát. Petya, az őrmester és ő van benne a buliban. Nagy pénzről van szó. Kopaszt a kísértet sztorival akarták elkergetni a helyszínről, de ez ugye nem sikerült. Most, hogy így alakult, elég, ha úgy tesz, mintha semmit nem látott volna. Kopasz Náci rábeszélése ellenére sem lesz a bűntársuk, felszólítja a másikat, menjen el, a láda nélkül, mire Náci Kopaszra támad, aki rövid tusakodás után bezárja őt a raktárba. Odakint Petya várja, aki közben visszajött a teherautóval a ládáért.

A múlt: az együttlétük után Kopasz elkíséri Évát a boltba. A lány még nem akar reménykedni semmiben, de megígéri, elmegy Kopasszal a házibuliba.

Petya a tisztáson Kopaszra támad, aki a toronyba menekül. Petya ide is követi, megszúrja az újoncot és megszerzi a fegyverét, de a dulakodás közben a torony erkélyéről a bozótosba zuhan. Kopasz ellátja szúrt sebét, majd lesiet a toronyból, mert lángol a raktár. Náci gyújtotta fel bent. Kopasz beóvakodik, oltja a tüzet, a másik nekiesik, a harc közben meggyullad a ruhája. Még félig összeégve is Kopaszt támadja, aki önvédelemből megöli. Az újonc kitámolyog a rakatárból, el akar menni a teherautóval, de felbukkan Petya, és megakadályozza a menekülést, a jármű egy fának csapódik.

A múlt: Kopasz megérkezik Andráshoz a házibuliba. Éva már ott van. Beszélgetnek, táncolnak. Andrea is eljött, ideges és dühös – idős pasija hanyagolja őt, nem jön érte.

Kopasz autó hangjára eszmél az ütközés okozta ájulásból. Fiatal nő, Mariann érkezik. A furcsán viselkedő lány a toronyba megy, mécsest gyújt. Kiderül, ő az öngyilkos katona volt barátnője. Kopasz leóvakodik a lány autójához, hogy segítséget hozzon, de a raktárból a ládával előkerülő Petya rálő, eltalálja a combját.

A múlt: Éva és Kopasz a tetőteraszon. Belátni innen az egész környéket. András szakítja meg az idillt: elfogyott az ital, Kopasz eljöhetne vele a kocsmába. A fiú hosszan búcsúzik Évától. Erkélyjelenet, mint Rómeó a Júliában.

Mariann fedezékbe, a bozótosba húzza a sérültet, majd kötszerért megy. Kopasz sárgult levelet talál. Elolvassa, ez az öngyilkos katona által írt levél. A levél szerint a kiskatona egykori szerelme is megölte magát. Visszatér Mariann, betámogatja az újoncot a raktárba, ahol kötszert remélnek.

A múlt: a kocsma felé menet a két fiú tanúja lesz, ahogy Andrea és a barátja összevesznek. A lány csatlakozik a kettőshöz, csalódott, keserű, kicsit részeg. Míg András italt vesz, a kocsma előtt Andrea kikezd Kopasszal. Őt elbűvöli a hirtelen jött érdeklődés. Egy közeli kis ligetben kötnek ki, a fák tövében szeretkeznek.

Megjelenik Petya – aki eddig a teherautóval bajlódott –, és rájuk támad, összeveri Kopaszt, ám az végül megöli őt egy pajszerrel. A félájult Kopasz tévedésből lelövi Mariannt.

A múlt: András – aki látta Andreát és Kopaszt eltűnni az erdőben –, féltékeny és dühös Andrea miatt, akibe reménytelenül szerelmes. Mikor visszatér a házba, a tetőteraszon előbb itatja a gyanútlan Évát, majd egy távcsövet hoz neki. Odalenn, a ligetben Kopasz rágyújt, az öngyújtón megcsillan a kelő napfénye – Éva így megpillantja a párocskát a távcsővel.

Hajnal. Kopasz magához tér, nagyon sok vért vesztett különféle sebeiből. Kifelé kúszik a raktárból. Feltűnik Mariann – sértetlenül. Nincs árnyéka – fedezi fel Kopasz. A lány nem segít neki, de elmondja, hogy üzenetet hozott. Elmeséli tovább, hogy ő valóban öngyilkos lett, majd a halálba kergette, kísértette egykori, hűtlen szerelmét. Ezt akarta tenni Kopasszal is, mert a fiú háta mögött beleolvasott az Éva szüleinek írt levélbe.

A múlt: a bűntudatos Kopasz visszatér a házhoz, az erkély peremén ott áll Éva. A fiú próbálja lebeszélni, de az összetört lány ugrik.

Mariann folytatja: az est folyamán – mint anyagtalan kísértet – ott volt mindenhol, hallott és látott mindent, és rájött, hogy a munkát, Kopasz megbüntetését elvégzi majd helyette Náci és Petya, akik B-tervnek a fiú meggyilkolását, és a tett öngyilkosságként való beállítását eszelték ki. Kopasz csak azt akarja tudni, mi az üzenet, amit hozott. A lány elmondja neki, Kopasz előtt elsötétül minden.

Kopasz ismét a kórházi folyosón áll, a kórterem ajtaja előtt. Tőle nem messze egy orvos Éva síró szüleinek magyarázza, hogy nincs remény. Kopasz belép a szobába. Ragyogó fény fogadja.

A földön, a raktár előtt heverő Kopasz arra riad, hogy dzsip érkezik. Az őrmester az. Kopasz megindul felé, ám a másik nem látja őt. Kopasz rájön, azért, mert ő maga is halott. Az erdő fái közt árnyak integetnek felé. Csatlakozik hozzájuk.

 vége

Dögkút - szótár szerint: verem elhullott állatok tetemének. Nyelvújításkori lenne a szó? Furcsa összetétel, mert a kútból alapvetően kiveszünk valamit, így nekem itt a jelentés és a használat élesen elkülönül. Volt egy dögkút a város feletti, a házunk mögötti erdő mélyén, de most, hogy elmentem oda, már nem találtam, csak egy hatalmas farakás volt a helyén, talán azzal takarták el (rákerestem: 2005-ben az EU-s szabályozás miatt bezárták az összes dögkutat az országban). A dögkút igazából nem egy érdekes dolog, bár én sosem értettem, hogy kik jelölik ki a helyét, aztán meg hogy a népek honnan tudják, hogy hol van. Nekünk eszünkbe se jutott volna, hogy oda elcibáljunk egy állatot. Az egyik kutyát az erdőben ástuk el, pár nap múlva ki is forgatta valami, így a részeit mésszel leöntözve temettük vissza. A másiknál már tanultunk az esetből, a kertben, a kerítésen belül földeltük el. Itt, ebben az írásban a dögkút mellé behoztam még egy egy másik elemet is, a Lucifer zuhanása keltette nyílást, mely persze rossz dolgok forrása lesz. A város pedig, amit elhagynak lakói, és gyermekei csak temetni járnak vissza (berakni valahova az elhalt testeket) - maga a valóság, nemcsak egy allegória.

Dögkút

Vendel leparkolt a városszéli utca végén, és kiszállt a kocsiból. Beszívta a füstös tél eleji levegőt, és csak állt a zöldre festett, rozoga kapu előtt, zsebében kitapogatva anyja egykori tulajdonának kulcsait, a kapukulcsot, a bejárati és a hátsó ajtó kulcsát, a pincekulcsot, a fészerkulcs nagy, tollas formáját. Hátrébb lépett, hogy perspektívában lássa a dolgokat, hogy elhelyezze a számára borzongatóan ismerős és mégis idegen térben a kis utca utolsó házát, melynek telke már szinte belógott a völgyet övező erdőbe. A ház mellett egy szilvafás placc volt, néha itt fordultak meg az utcabeliek autójukkal, használt gumik feketéllettek a sárga fűben. Hátrébb, a telkek közepétől, a táj emelkedni kezdett, nem meredeken, de határozottan, fekete, komor akác és tölgy kapaszkodott a szürke égbe. Vendel körbenézett a néptelen utcán, majd sóhajtva a kapuhoz ment, és kinyitva a zárat, belépett az udvarba.

Minden olyan volt, ahogy a tor után hagyták, itt-ott szalvéták áztak a földön, a kuka mellett papírtányérok hevertek, maga a kuka megtömve a maradékkal, senki nem vonszolta már ki kedd és péntek reggel a vidám színű szemetes autó érkezésekor. Vendel a bejárati ajtóhoz ment, aztán meggondolta magát, és hátra került, körbe, a málló vakolatú fal mellett. Eresz alatt nyílt a hátsó ajtó, mely egyenesen az erdőre nézett, kis, kopott út vezetett a kertkapuig, vagyis annak helyéig, mert jó évtizede ellopták. „Mikor hozol már nekem új kaput, fiam, ha így marad, azok a dögök nagyon ideszoknak” jutott Vendel eszébe anyja siránkozó hangja. „Elég lenne egy kis drótfonat is”. A hátsó udvaron régi bútorok halma feszült nejlon alatt, Vendel első házasságának emlékműve, a ház falánál, szépen berakva tűzifa, arrébb egy régi sparhelt, kifelé, a kert szélében fészer sötétlett. Maga a kert is vigasztalan volt, derékig ért benne a most már száraz fű, közte elhagyott szőlőkarók, hátrébb ősöreg körte- és szilvafák csavarodtak torz, gerincbajos formában. „Megmetszhetnéd a fákat, mióta apád meghalt, nem foglalkozik velük senki” – panaszkodott anyja oly sokszor látogatásai alkalmával. Vendel nem értett a metszéshez, nem tanította meg neki senki, mert az apja még gyerekkorban meghalt, kettévágta egy csille a bányában.

Vendel toppantott, hogy elijessze az emlékeit, és hogy valami zajt keltsen, mert a csönd nyomasztóan roskadt a tájra. Emlékezett, régebben a város felől folyton autóduda, vonatfütty vagy hangosbeszélő zaja szűrődött fel a házig – most azonban semmi nem ért el ide. Vendel tudta, fővárosi életéből nyomon követte, hogy a város mennyire lejtmenetben volt az elmúlt évtizedekben, ez a lassú haldoklás és pusztulás képzeletében összemosódott anyja öregedésével és leépülésével – és most a két dolog szépen össze is ért, nem maradt utánuk csak a néma csönd.

A hátsó ajtóhoz lépett, és kikeresve kulcscsomóján a megfelelő darabot, kinyitotta a zárat, de még mielőtt belépett, leguggolt, és óvatosan végigtapogatta a karmolásnyomokat.

„Minden héten van egy, amelyikbe akar jönni„ – suttogta anyja, az ajtót mutatva.  – „Addig kaparják, míg felébresztenek. Akkor aztán adok nekik.” – Vendel kinyitotta az ajtót, és belépett a savanyú levegőjű házba. „Szemeteszsákba rakom őket, és mehetnek a kukába”.

Nem húzta be maga mögött az ajtót, hagyta, hagy szellőzzön a lakás. A hátsó rész egy kis főzőkonyha volt, beljebb haladva hálószoba és az utcára néző nappali tárult a látogató elé, ebből folyosó vitt az elülső bejárathoz.

Vendel felhúzta a redőnyt a nappaliban, mire a bágyadt fény megcsillant a narancssárga ülőgarnitúrán, de főképp az üveges szekrényen, ahol poharak, serlegek, nippek, kancsók, kiöntők sorakoztak, hetvenhat darab, mind gyönyörű, apró mozdulatokkal kifestve. Az anyja negyven évig dolgozott az egykori üveggyárban, előbb mint csomagoló, aztán mint előkészítő, végül, miután felfedezték kézügyességét, festőként. Halványzöld, sosemvolt növényeket, kacsokat, lila és kék szirmokat, fura állatokat, várakat, híres épületeket pingált az üvegre, és a legszebb műveiből mindig hozott haza. Vendel kisgyerekként soha nem nyúlhatott hozzájuk, csak nézhette, ahogy anyja vasárnaponként gyengéden letörli őket. Most a vitrin üvegét elhúzva kezébe vett egy teknőst, lefújta róla a port. „A szén, a vas és az üveg – ezt a hármat adta ez a város nekünk és az országnak” – mondogatta anyja sokszor. „A kommunisták nem sok mindenhez értettek, de gyárakat, azokat tudtak csinálni, az aztán ment nekik” – magyarázta büszkén a már idősebb Vendelnek, mikor az haza-hazalátogatott hozzá az orvosi egyetemről. Nem osztotta ezt a véleményt, főképp nyolcvankilenc után, amikor megkezdődtek a leépítések és bezárások, de soha nem mondott ellent anyjának, aki egy másik kor felemás módon büszke gyermeke volt.

Óvatosan lerakta a teknősbékát, vissza a körvonalra, melyet a por borította felületen hagyott, majd átment a hálószobába. Anyja szinte csak itt élt az utolsó éveiben. Volt egy kis kályha az ágy mellett, egy asztalka a falnál, annál evett, egy másik a sarokban, rajta a síkképernyős tévé, amit hetvenedik születésnapjára Vendeltől kapott. A férfi felvette a távirányítót, majd megnyomta rajta zöld gombot, és leroskadt az ágyra. Puhán besüppedt alatta, orrát megütötte az öregség szúrós vizeletszaga, amely az utolsó időben körbelengte anyját. Egy férfi késeket próbált eladni neki a képernyőn, Vendel bambán nézte, forgatta magában az érzést, hogy napközben tévét néz, aztán kikapcsolta a készüléket. Az asztalon gyógyszerek csillogtak egy bonbonos dobozban, mellettük üvegpohár, ezen is festés, hegyek, nap, „Mátrai emlék„ felirat. Vendel felemelte a poharat, a fénybe tartotta, míg fel nem fedezte a peremen a rúzsnyomot. Az anyja az utolsó pillanatig, haláláig nagyon adott a megjelenésére. A gondozónő, aki a vége felé hetente kétszer látogatta, elmondta Vendelnek, hogy fél óráig festi a szemét a tükörben, és olyan erősen rúzsozza a száját, hogy szalvétával neki kell letörölnie a felesleget.

„Egy asszony adjon magára minden körülmények közt” –magyarázta az anyja Vendelnek a botjára támaszkodva. „Ne hagyd el magad. Helyt kell állnod, mert ezt mérte rád a sors.”

A férfi visszatette a poharat, majd lehajolt, és benyúlt az ágy alá, és addig tapogatódzott, nagyjából a fejrész alatti részen, míg keze rá nem akadt a balta nyelére. Kis, tömör fejű balta volt, majdnem olyan, mint egy kalapács, a penge éle csorbult, kopott, a bunkós részére barna, agyagszerű dolog száradt rá. Vendel megborzongott, és a földre engedte a szerszámot, ami anyja kezében fegyver volt a rémképek, kényszerképzetei ellen. „Éjszaka jönnek, csak éjszak, a napfényt nem bírják. Az is biztos, hogy az erdőből jönnek, a dögkútról, mert hosszú, mocskos nyomot húznak a fűben” – magyarázta Vendelnek pár évvel ezelőtt egy őszinteségi rohama során, és a fia akkor megütközve hallgatta, de nem szólt semmit, se akkor, se később, mert alapvetően kínos volt a dolog mindkettejük számára. Most felállt, kisétált a házból, hátra, a hátsó ajtón a kert pereméig, majd tétovázott egy kicsit, aztán mégis nekivágott az ösvénynek. „Apád mindig mondta, hogy ott, az erdőben régebben egy légakna volt. Nyitottak egy járatot itt, még száz éve, de aztán nagy sietve be is zárták. Nem tudni miért, a lényeg, hogy megmaradt a légakna, ami olyan, mint egy kút. Az szállítja le a friss levegőt a bányajáratokba” – hallotta anyja suttogását a fülében, míg áthaladt a kert fái közt, melyek vádlón figyelték őt. Még most, a tél elején is édes, rothadt szilva, erjedt cefre szaga terjengett tövükben – nem volt már senki azon az utolsó őszön, hogy begyűjtse termésüket, az aszott, torz kis gyümölcsöket megmossa, feldarabolja és fahéjas, cukros vízbe eltegye télre. Hány éven át hurcolta a kert rossz, ócska eredményeit anyja sárgás lében úszó, zavaros nedvű befőtteit Vendel a fővárosba, hogy aztán a vasárnapi ebédnél fintorogva kóstolja meg ő vagy az aktuális felesége a tartalmukat, amely szinte mindig a vécében végzete.

Vendel – miközben áthaladt a kerten, és beért az erdő fái közé – azon tűnődött, hogy mérgezett ez a föld, talán megbolygatták a környékbeli bányák, túl sok járatot és furatot vájtok odalenn, amitől a termőképessége átalakult valami rossz, negatív kisugárzássá.

„A légakna olyan mélyre nyúlik, hogy ha egyszer beleesel, napokig zuhansz”– ijesztgette Vendelt az anyja még gyerekkorában. „Soha ne menjen oda, játszhatsz az erdő szélén, de soha ne menj arra a környékre!”

Vendelt nem kellett tiltani – alapvetőn nem szeretett az erdőbe bemenni. A fák közt rosszul érezte magát. Ha mégis arra kényszerült, hogy anya parancsára hullott ágat gyűjtsön, folyton azt leste, nem mászik-e kullancs rajta. Most is, a vastag törzsek közt haladva, miközben feje fölött egy varjú kezdett károgni, végre megtörve a csendet, kedvetlenség lett úrrá raja. Alig látható ösvényen kanyargott fel, csak fel a hegyen, míg a bokrok megritkultak körötte, majd egy kis lapályra, ért ahol a fák hézagosabban álltak. Tudta, mert anyja néha elhozta idáig, mikor fát gyűjtöttek együtt, hogy azon túl van a légakna, a dögkút, anyja időskori mániájának, és kényszerképzeteinek centruma. Átvágott a tisztáson, lába alatt recsegtek a gallyak. Amikor lenézett, látta, nem gallyak, hanem csontdarabok, fehérre csiszolt bordakosarak, lábszárcsontok hevernek mindenhol. Apró állatok és madarak tetemei feküdtek a réten. Óvatosan, a frissebb darabokat kerülgetve folytatta útját, és közben fejében ismét megszólalt a halott. „A bányászok nagy sietve itt hagytak mindent, csapot-papot, ezt mondták apádnak az öreg szakik” – magyarázta anyja a tisztás szélén állva „Senki nem tudja, miért. Senki sem beszélt arról, hogy mit találtak a föld alatt, és hogy miért olyan mély az az üreg”. Itt sosem folytatta, de Vendel tudta, hogy anyja tovább jutott gondolataiban. A férfi rátért egy kis ösvényre, ami becsatlakozott egy nagyobb, autókerekek vájta útba. Az út lentről, a hegy másik oldalról kanyargott fel. Néhány lépés után orrát megütötte az édes, fojtó szag. A dögkút betonkávája jó tíz méterre volt, befelé az erdőben, vékony csapás vezetett odáig. „Azután kezdődött, hogy az erdészet kijelölte dögkútnak a légaknát” magyarázta a már idős anyja a vasárnapi húslevest szedve Vedelnek „Éjjelente elkezdtek motozni a ház körül. Mindig erre jönnek, nem tudom miért, talán érezték, hogy itt meleg van, vagy látták a fényeket a fák közül, és eszükbe jutott a gazdájuk”.

Vendel papírzsebkendőt vett elő zsebéből, jázmin illatút, az tartotta orra elé, míg a betongyűrűhöz sétált. Kidőlt tábla figyelmeztette a földről „A kútba kizárólag állattetemek dobhatóak, szemét elhelyezése hatóságilag tilos”. Lenézett a sötétségbe. Azt várta, lát valamit, valami csúnyát és riasztóan undorítót, de csak az éjbe vesző mélység, és a lentről felpárolgó bűz volt odalenn. A kút falán nem látszott semmi nyom, sima beton volt, ami lejjebb földes, törmelékes anyagba ment át. Nem élt olyan állat a földön, ami itt fel tudott volna kapaszkodni a felszínre.

„Nem tudom, hogy jönnek ki. Vannak olyan részeik, amikkel lehet, hogy meg tudnak kapaszkodni a kút falán. Vannak csápok és karmok rajtuk, némelyik olyan, mint a polip, vagy a fejükön van egy nagy száj. Nem tudom, de kijönnek, és ez a lényeg” – magyarázta anyja az ágyából, amikor már nagyon gyönge volt.

Vendel elfordult, majd elsietett a kúttól, aztán mély levegőt vett ott, ahol már belélegezhetőnek vélte. Várt egy pillanatig, hátha történik valami, de a józanság és a gyakorlatias gondolkodás győzött a képzelődésen. Visszaindult anyja házához, közben szedegetni kezdte a bogáncsot, mely szövetkabátja karjára ragadt.

Ahogy beért a kertbe, az alkonyat fényei közt apró, fehér szemcsék rajzolódtak ki a levegőben. Hullani kezdett a hó. Igazából kisszemű, gyors mozgású dara volt csak, de megvolt benne az a varázs, ami az első hóra olyannyira jellemző. Vendel megállt a kert közepén, felfelé bámult, kitátotta száját, és kinyújtotta nyelvét, hogy ráessen ez a reszelék. Gyerekeként sokat csinálta ezt, mikor havazott, és ilyenkor megrohanta valami gyöngéd boldogság, ami egyébként oly ritka esemény volt életében.

„Lucifer lezuhant az égből, három napon át esett, majd becsapódva a földbe, és egy iszonyatosan mély üreget vájt„ – jött a fejébe anyja hangja, kijózanítva őt, megtörve a pillanat báját, visszazökkentve a valóságba. Ezt már az utolsó alkalommal mondta, mikor találkoztak, a hétvégén, amikor anyja már csak feküdt és pihegett ágyában. „És az üreg, az akna végén, a föld mélyében, megfagyva a zuhanás burkában, ott vár a végítéletre” – motyogta az anyja, aki sosem volt vallásos, noha kislánykorában megáldozott, sőt, a templomi kórusban is énekelt. Vendel akkor nem értette az eszmefuttatást, a hirtelen jött monológot, csak később, hazafelé, az autóban, az autópályán kapcsolta össze magában a dolgokat. Anyja öregségben elbomló elméje egymásra vetítette képzeteit, primitív magyarázatot adva az éjszakai félelmeinek, az ajtón motozó hangoknak. „Ki lesz, aki megállítja őket, ha én már nem leszek?” – nyafogta anyja a búcsúzáskor. Vendel nem válaszolt, az ápoló a folyosó félhomályából figyelte őket. „Ki fogja visszaadni e szegény, az éjszakában bolyongó teremtményeket, Isten elhagyatott torzszülötteit az enyészetnek?” – és Vendel erre sem tudott válaszolni. Otthagyta anyját, aki pár nappal később végleg elaludt, az ápoló találta meg, törte rá az ajtót egy hideg reggelen.

Bement a házba, gondosan bezárva kulccsal a hátsó ajtót. Visszasétált a nappaliba, az ablakhoz, elhúzta a megsárgult tüllfüggönyt és kibámult. A rozzant kerítésen túl Kovácsék háza látszódott, sötét volt, a gyerek, Vendelnél fiatalabb, elment Pestre vagy külföldre, magukra hagyva az öregeket. Ilyen volt az anyja háza is, és lassan a többi ház is az utcában - idős emberek által lakott épületek, amelyekben hiába várták vissza a fiatalokat. Tekintete a kukára esett, melynek fedelét kinyomta a tor szemete, és hirtelen eszébe jutott, hogy ki tudja, a tor előtt mikor volt utoljára ürítve. A nagydarab, rosszkedvű ápoló biztos nem foglalkozott vele, az anyja pedig az utolsó két hétben már csak a vécére kelt ki az ágyából.

A hirtelen jött ötlet riasztónak tűnt első pillanatra, de megkönnyebbülést is ígért Vendel számára. Nem várta meg, míg józan énje végiggondolja a dolgot, a pillanat ihletétől hajtva az első ajtóhoz sietett, babrált a kulccsal, majd kinyitotta a zárat. A zsanérok csikorogtak, ahogy kilépett. Határozottan a kukához ment. Kinézett a kerítés felett – az utcán nem járt senki –, aztán gyors mozdulattal felrúgta a kukát, és nézte, ahogy a papírtányérok, műanyag poharak, pogácsák, a kaszinótojás krémes sárgája a hószemcsékkel pettyezett gyepre ömlik. Feje felett rebbenve felfénylett az utcai lámpa, pont jó időben, hogy lehajoljon, és a kuka alját megragadva kiborítsa az összes szemetet, majd lábával egyengetve, áttúrja a szemetszsákok, krumplihéj, penészes kenyér és egyéb, fekete, barna hulladékmassza elemeit, míg bele nem akad lábfeje egy különösen nagy és masszív zsákba. Óvatosan megragadta a zsákot, amely a kuka alján lehetett, és kijjebb húzta, el a szeméttől. A zsák nehéz volt, érezni lehetett, egy tömbben lévő dolgot rejt. Megfogta a csücskét, felemelte, és kirázta a tartalmát az alkonyi, hópettyes égbolt alatti földre, anyja, a város földjére.

– Istenem – mondta Vendel, a tetemet bámulva. Ez volt az első szó, amit kimondott, mióta megérkezett, hangja rekedten csengett a növekvő sötétségben.

Nagy, tappancsszerű elülső lábak, oldalt kilógó bélfoszlány, ami nem is bél volt, hanem valami redő, és apró, de karmos hátsó lábak. A fej talán egy kutyáé, vicsorgó torz pofa, bár ép szeme nagy, sárga résbe nyílt, akár a lusta, lomha macskák tekintete. A test megnyúlva, hátul csupasz, elöl bundás, csíkos mintával. Olyan volt, mintha több állatból rakták volna össze. A koponya jobb felét bezúzta anyja csapása, a balta súlya, az elnyílt szájban jól látszottak az éles agyarak, amelyeket a végső agóniában egymásra feszültek. Hátsó lábain ujjnyi, sötét karmok meredeztek, és ahogy cipője orrával a hasára fordította, Vendel felfedezte, hogy a redőszerű kinövés, ami a hátából indul, igazából hártyás denevérszárny.

Ki tudja ma már megmondani, meddig állt a dög felett, nem is ügyelve a bűzre, mely a tetemből tekergődzött elő. Az biztos, hogy este lett, mikorra visszalökdöste egy bottal a zsákba, a zsákot a kukába, majd a konyhai kislapáttal a többi szemetet óvatosan rátöltötte. Végül kinyitotta a kaput, és kihúzta a kukát az utcára. Hétfő este volt, másnap reggel majd kiürítik a szemetesek.

Mikor végzett mindezzel, visszament a házba, de előtte gondosan becsukta a kaput, bezárta maga mögött az első ajtót, aztán a hátsóhoz ballagott, azt is bezárta. Igaz, előtte még kilesett a kertbe. Az ösvényen nem moccant semmi. Próbálta a hátsó ajtó fölött lámpát – biztonságos, sárga fénnyel égett. Úgy hagyta. Végül visszament anyja hálószobájába, de nem kapcsolt világítást, leroskadt az ágyra, hagyta, hogy beburkolja az elmúlás szaga. Ült a sötétségben, majd észbe kapott, lenyúlt a lába mellé, rövid keresés után megtalált, ölébe fektette a baltát, aztán úgy maradt, mozdulatlanul nagyon sokáig.

Várt.

vége