Egyrészt ez is egyféle sajtótájékoztató, vagyis annak egy módosult, sajátos formája, de az előzmények ismerete nélkül nehezen érthető. Másrészt beleakadtam ebbe a régebbi írásomba, és nagyon megtetszett az az elbeszéléstechnika, a bizonytalanság, a vissza-visszautalgatás hálója, amit ott összehoztam.

A kastélyban még bőven van történet, például az intézetis gyerekek sorsát is e falak rejtegetik.

Kísértetkastély-projekt: visszatérés és búcsú

Azt mondják, az Idegent a Társak találták meg. A mezőn kóborolt, lába szárát friss harmat hűsítette, fehér bőre, és bőrén a sebek szinte világítottak a hajnali szürkületben. Majdnem meztelen volt, egy véres bugyin és egy szakadt melltartón kívül nem takarta semmi vézna, üres testét. Arról is beszélnek, hogy a haja teljesen ősz volt, noha a teste és a bőre azt sugallta, nem lehet még több harmincötnél.

De nem ez volt a legrosszabb.

Láttuk a felvételeket, az első képeket, mely bejárta a Hálózatot, és soha nem fogjuk elfeledni az arcát, és az arcon azt a kifejezést, melyre nincs elég szó, hogy leírjuk. Ha mégis megpróbálnánk jellemezni, az Egyensúly előtti időkben kereshetnénk egy hasonló képet. Van, akinek volt rá javaslata, volt, aki hozott is példát, egy korabeli felvételt, egy amatőr mozgóképet, amelyen egy maszkos férfi, egy tagbaszakadt, nagydarab, lógó hasú gyilkos egy meglehetősen életlen késsel levágja az előtte térdelő,  hátrakötözött kezű, mexikóinak tűnő nő fejét, majd a leválasztott részt a kamera elé tartja, és az, aki hosszas kutatás, és annyi borzalmas jelent átnézése után megtalálta ezt a kordokumentumot, mely olyan jól jellemezte korábbi valónkat, az úgy véli, hogy a halott vagy haldokló nő döbbent, rémült és elkeseredett arckifejezése, a levágott fejet eluraló borzalom és horror az, ami leginkább hasonlít az Idegenére.

Azt mondják, a Társak a legközelebbi városba vitték őt, ott is a legközelebbi rendőrőrsre, ahol az ügyeletes döbbenten fogadta a jövevényt, és hirtelen nem is tudta, mit kezdjen vele. A Társak segítettek neki, meleg teát adtak a szótlan nőnek, és takarókat hoztak. Az ügyeletes addigra összeszedte magát, illetve tanácsot kért felettesétől, majd még aznap megkezdte az Idegen kihallgatását.

Azt hallottuk, a dolog eleinte nem ment túl jól, a nő alig vagy csak akadozva, artikulálatlanul beszélt, mint aki nagyon sokat kiabált vagy épp ellenkezőleg, mint aki évekig hallgatott egy mély, sötét és nedves kút mélyén. Az ügyeletes kerített neki valami ruhát, ami lötyögött lepusztult testén, és miközben az Idegen felöltözött, egy kamerán át nézte, és gondosan lejegyezte magának a sebeit. Horzsolások a könyökön és a tenyéren, mintha a nő hosszan csúszott, kúszott-mászott volna. Egy nagy vágás a nyak oldalsó részén. A háton ostorcsapásoknak tűnő csíkok. A hason, a mell alatti részen kerek égésnyomok. Ovális pöttyös lenyomatok a comb első és külső felén és a vádlin, talán emberi fogsor okozta őket. Kiszakadt hajcsomó a koponya alsó részén. Maró folyadék által égetett foltok az ágyék környékén, az alhas alatt, a szőrzettel borított bőrfelületen. Egy hiányzó metszőfog. Egyenetlenség az orr vonalában, talán ütés eredménye. Véraláfutás a jobb szem alatt.

Az ügyeletes arcán láttuk, mit jelent szembesülni ilyen mértékű erőszakkal. Elfordult a monitortól, és sírva fakadt, de aztán összeszedte magát, és konzultál a Társakkal, melynek eredményeképp megrendelte a koktélt, a fájdalomcsillapítás, a lazítás és az öröm vegyülékét, mely végre megnyitotta a kaput a nő emlékei előtt.

Mielőtt a nő bevette a tablettát, az ügyeletes tisztázta vele, kik a hozzátartozói, kiket értesítsenek, hogy itt van, erre az Idegen megadott egy nevet, és egy helyet, ahol ez az illető található, ami persze nem volt igaz, de a Társak végigkövették az Idegen nyomait a Hálózatban, és rájöttek, kiről van szó, és miközben a kihallgatás folyt, elmentek ezért a hozzátartozóért.

A nő bevette a gyógyszert a pohár vízzel, aztán csak ült a kanapén, és úgy tudjuk, tíz percig behunyt szemmel figyelt, van, aki úgy véli, átgondolta, mit mondjon el, mit osszon meg velünk, hogy ne tűnjön előttünk teljesen őrültnek, mert bizonyára félt a következményektől. Épp ezért van olyan vélemény is, hogy csak a töredékét beszélte el a dolgoknak, és a valóság és az igazság sokkal nagyobb és hihetetlenebb eseményekből áll, olyanokból, melyet mi, azok, akik nem ő, képtelenek lennénk elfogadni, hiszen nem éltük át őket.

Aztán láttuk a felvételen, hogy kinyitotta a szemét, és az arca megváltozott, és akkor elkezdett beszélni az ügyeletesnek, lassan, sokkal tisztában, mint ahogy az első kérdésekre válaszolt, továbbá összefogottabb is volt ez a monológ, valahogy strukturáltabb, van, aki azt mondja olyan volt, mintha betanult szöveg lett volna.

Egy kastélyról beszélt, mondta a helyet is, ahol az épület található, és valóban, a Társak ettől a településtől nem messze akadtak rá. A kastély és az éjszaka voltak az elbeszélésnek a központjában. Azt mondta, fogságba esett a kastélyban, nem tudott kijutni belőle, és bár úgy tudta, nincs rajta kívül senki más az épületben, csak ő volt az egyedüli, kényszerű vendég, egy tőrrel a kezében – végül mégsem tudta megvédeni magát.

Azt is mondta, hogy először úgy gondolta, a folyosó közepén marad, és bármi közeledik felé, ledöfi, vagy megszúrja avagy megsebzi a tőrrel, amely sosem gyógyuló sebet ejt. De az a valami egyáltalán nem úgy közeledett, ahogy egy ember tenné. Egyszerre csak ott volt, mellette vagy mögötte, a hajába markolt, hátrahúzta fejét, hogy latinul a fülébe suttogja átkait, majd a földre lökte. Egy férfi, régies ruhában, kezében karddal. Fiatal, eszelős arcából gyűlölet sugárzott, olyan, aminek nincs indoka, csak kifutása. Az Idegen hiába suhintott felé a tőrrel, a támadó könnyedén eltáncolt, egy igazi párbajhős volt, sebezhetetlennek tűnő jelenés, aki egy laza döféssel, fordulatból megsebezte a nőt, a nyakán ejtve vágást. Ám arra nem számított, ami ekkor történt, mert az Idegen, ahogy a vívni nem tudók általában, ösztönösen odakapott, és még elérte a fegyver pengéjét, megragadta, nem engedte, hiába hasította fel tenyerét az éle, mert közben csak arra figyelt, hogy a forgolódó férfitest közepébe szúrja tőrét. A másik felnyögött, szívéhez kapott, majd hátrált, átesett egy ajtón, és egy sötét, de alapvetően kéknek tetsző szoba kanapéjára roskadt.

Az Idegen a fájdalom tüzes takarójába tekerve omlott össze a folyosón. Úgy mesélte el nekünk, hogy ekkor az ötlött fel benne, bezárkózik a kastély valamelyik szobájába, ellátja sebeit, majd ott kihúzza hajnalig. A pirkadat valamiért fontos részét képezte az Idegen elbeszélésének, mintha úgy vélekedett volna, hogy kálváriájának csak a nap fénye vethet véget, legalábbis olyan magabiztossággal, örömmel és meggyőződéssel ejtette ki a szót, hajnal.

A legközelebbiszobát választotta, ahol vesztére, miután belépett, a fal megelevenedett, gyertyák lobbantották fel lángjukat láthatatlan kezek nyomán, és ahol fényükben emberi csont és haj türemkedett ki a frissen meszelt felületből, és a gyerekek, mert gyerekek voltak, kik előtűntek a sík felületből, felé másztak, totyogtak és dülöngéltek, mivel e holt és befalazott, szétmállott testű gyermekek egyelten vágya az volt, hogy magukkal vigyék őt a falba. Az Idegen hátrált, de felbukott egy zsámolyban, és borzadva nézte, ahogy a kő és gipsz kezek elérik lábát, ahogy a betonfogacskák combjába és vádlijába marnak, és csak ekkor, az újabb fájdalom ösztökéjére kezdte csépelni őket a tőrrel. Porzott a testük, apró kőszilánk ujjak szakadtak le róluk, és fejecskék gurultak mint megannyi golyóbis a padlón, mire megszabadult, majd fél térdre, végül lábra állva ki tudott jutni abból az elátkozott szobából.

Elbeszélte, hogy előbb a hátát a szoba ajtajának vetve tépést csinált pólójából, kezére és nyakára tekerte, majd bizonytalanul elindult a holdfényes folyosón, melynek végében sötét árnyak gyülekeztek, így egy másik ajtót feltépve sikamlós szagoktól párás, éjsötét térbe menekült. Erős kéz ragadta meg, egy kanapéra lökte, és a férfi, mert a zihálása elárulta, csak az lehet, elütötte a kezéből fegyverét, majd hogy kicsit enyhítsen ellenállásán, öklével arcába vágott párszor, amitől az Idegen elájult, észre se véve, hogy orra elmozdult a csapástól, és azt sem, hogy kitört metszőfogát automatikusan lenyelte. Arra eszmélt, hogy megszabadították nadrágjától, és egy mohó erő nekifeszül ágyékénak, szinte széttépte ujjaival, hímtagjával, mire ő felsikoltott, és kinyúlva, megragadta támadója torkát, és szorította, minden erejével összenyomta gégéjét, de még így is percekbe telt, míg az erőszakoló megfulladt, közben ő térdével a férfi ágyékának feszült, és kitolta magából, hogy az utolsó ernyedt rángás már kívül következzen be, így a forró és égető mag ágyékára fröcskölt. Nyüszítve törölte le magáról egy asztalterítővel, a szövet azonnal sercegni kezdett a savas váladéktól. Négykézláb, tapogatódzva indult meg, az ajtó nyitva hagyott résén át betűző fénynyaláb vezérelte, mesélte tovább csöndesen történetét, majd szünetet tartott, mert ismét ivott a pohár vízből.

Miután összegörnyedve kitámolygott az elátkozott szobából, a következő szalon ajtaját kulccsal elzárta maga mögött, hogy odabenn leroskadjon a kandallóban barátságosan pattogó tűz mellé. Remegett a fájdalomtól és a sokktól, majdnem meztelen teste sajgott és vérzett, de a meleg körülfonta őt, és azt remélte, a fény talán távol tartja a folyosón kószáló szörnyűségeket. Egy kanapét tolt a bezárt ajtó elé, majd elfeküdt rajta, fájó ölét masszírozva el is szenderült. Vesztére.

Azt mesélte, még halkabban és zavarodottabban, hogy a tűz melegére riadt. Saját pólójával, a tépett csíkokkal kötözték össze tagjait, ott hevert a kandalló előtt. Egy nagy, bundás alak magasodott felé, kezében izzó hegyű piszkavassal, és mielőtt bármit szólhatott, mielőtt könyöröghetett volna, a vasat a hasához nyomta, kerek kis lyukakat égetve a bőrébe, nem törődve a sikoltással és az alatt lévő védtelen test rángásával. Az Idegen végül megemelte magát, lendületet vett, és összekötött lábával oldalt rúgott, mire a támadó megingott, és a tűztér szélére roskadt, pont elég közel a tűzhöz, hogy bundája lángra kapjon. A nő nem figyelte, hogy kezd el lobogni, élő fáklyakánt ragyogni, letépte magáról a béklyóit, és aztán hátrált, majd a kanapénak rugaszkodott, végül az ajtót nyitotta, hogy csak a küszöbről pillantson vissza az izzó figurára, aki békésen tűrte, hogy a tűz körülfonja a szoba közepén. Semmi nem kapott lángra tőle, jegyezte meg minden csodálkozás nélkül, se a szőnyeg, se a hozzá közel álló bútorok huzata.

Az Idegen ismét kilépett a folyosóra, mesélte, és a vége felé indult, ahol valamiféle kijáratot sejtett, de csak félhomályt lelt, a szürke derengésben alakok motoztak ott, látta már korábban is őket, most megállt tőlük pár lépésre, felismerte, hogy gyerekek, közöttük egy felnőtt. Az utóbbi lépett előre, hogy feltárja arcát, egy összenyomorított, golyó lyuggatta pofát, mire az Idegen felnyögött, és hátrált, de a férfi utána lódult, keze, körmei végigszántottak a nő hátán, másik a hajába akadt, és egy marékkal kitépett belőle. Az Idegen a földre roskadt, és megadta magát a sorsának, hátranézett válla felett, látta a rémarcot, körötte a mohón figyelő gyerekeket, ahogy mind megindulnak, de ekkor a nap fénye áttört a folyosói nagy, rácsos ablakon, egyenesen a szörnyeteg torz pofájába vágott, aki megvonaglott e hirtelen jött ragyogástól, majd sziszegve, nyáladzva visszahúzódott kísérőivel a homályos részekbe.

Valami kattant, mesélte az Idegen, és ő azonnal tudta, a bejárati ajtó zárja az. Talpra állt, végigvánszorgott a folyosón, nem nézve a szobákba, hol annyit szenvedett, majd a mind erősödő ragyogásban kitámolygott az előtérbe, és a nyitott ajtón át kilépett a hajnalba, aztán csak futott, végig a kastélykerten, át a földeken, mezőkön, míg összezavarodva meg nem torpant, valahol odakinn, a biztonságban.

Így találtak rá a Társak.

Ahogy befejezte az elbeszélést, úgy maradt, az asztal lapját bámulva, jó fél óráig. Az ügyeletes békén hagyta, ételt készített neki a Társak segítségével a kiskonyhában, csak a zajra jött elő, mert megérkezett az, akit az Idegen a hozzátartozójának mondott. Úgy beszélik, valahonnan a főváros mellől, egy öregotthonból kerítették elő, bottal járt, de egyenesen tartotta magát. Hajdan gyönyörű arca megfonnyadt, és egy koponyára hasonlított, csak búzavirág kék szeme ragyogott elő elevenen mély odúiból, egyenesen az őt bámuló Idegenre. Az nyomban felismerte őt, a nevén szólította, a hitetlenkedő, rémült nyögéssel, Ágnes, mondta egyszer, kétszer, mire az öregasszony bólintott, és azt mondják, ekkor az Idegen felállt, majd térdre esett, és úgy térden csúszott oda a vénséghez, és megragadt a kezét, és csak csókolta, mire az öregasszony szelíden és talán kissé csalódottan megkérdte tőle, hol volt hatvan évig.

Innentől kezdve zavarosak a beszámolók, és a felvételek is hiányosnak tűnnek a kutató tekintet előtt. Az Idegen visszavitte az Ágnesnek nevezett barátnőjét az öregotthonba, és ott kapott valami ideiglenes munkát és szállást. Beszélik, hogy a Társak jelenlétét soha nem tudta megszokni, minduntalan „robotok”-nak hívta őket, de ugyanígy volt a Hálózattal is, mert ellentétben a normális emberekkel, akik az ébrenlét óráit jobbára a közös térben töltik, ő inkább leválasztva, magányosan tengette napjait.

Úgy tudni, egy vagy két hónap telt el így. Talán Ágnes halála jelentette a fordulópontot. Az utolsó estén az Idegen ott ült az ágya mellett, és elsuttogta neki, vagyis egyesek hallani vélték, ha felhangosították a felvételt, hogy elmondja neki, hogy minden szörnyeteg, akivel a kastélyban találkozott, mind egykor valóban élt személy volt, a kastély büszke ura, de van még egy, akivel nem akadt össze aznap éjjel, Váry Emma, a leggonoszabbra mindőjük közül. Ágnes mereven nézte a plafont, néha bólintott, aztán a teste kimúlt, és személyiségét letöltötték a Hálózatba, ahol az avatárja a korabeli Facebook bejegyzések alapján összeállított, tünékeny szépségű lány lett, a modell, aki annak idején meghódította az Idegen szívét.

Ő azonban nem követte a közös térbe szerelmét, ahogy mondtuk, külön élt, nem csatlakozott. csak külső eszközökkel a Hálózathoz, ezért is olyan nehéz rekonstruálni az utolsó napjait.

Azt még láttuk, hogy egy teherszállítóval visszamegy a faluig, aztán elvesztettük a nyomát, mert az elhagyott, néptelen település utcáit nem figyelték kamerák. Később, az omladozó házak közt egy karbantartó Társ felvette alakját, nagy kannákat cipelt, melyeket, ahogy egy leltár kiderítette, az egykori töltőállomásról hozott el.

Aztán már csak a kastélykertbe telepített felvevő képe marad, és az a rémisztő alkonyi jelenetsor, mely során az Idegen a nap utolsó sugarainál odaér az épülethez, majd gondosan végiglocsolja az ablakkereteket, a fa ajtókat, mindent, amit éghetőnek vélt. A karbantartó Társ, aki ekkora elemezte a cselekedetsort, és megértette, hogy a közös tulajdon rongálásra készül, megindult a faluból, de elkésett. Az Idegen a kastély ajtajához lépett, kezében egy égő gyufával, ám mielőtt a benzintől nedves felületre dobhatta volna azt, az ajtó kivágódott, és kezek ragadták meg, majd behúzták a kastély sötétjébe. A Társ már csak a hűlt helyét találta, s miután gondosan végigmonitorozta, szkennelte az épületet, jelentette a legközelebbi ügyeletesnek az eltűnést, de többet nem tehetett.

Azok, akik kockáról kockára átnézték ezt az utolsó jelenetet, a kamera rossz felbontását kitisztították, a képet elforgatták, hogy jobban lássák a kastélyból kinyúló alakot, azok azt mondják, hogy egy nő volt a támadó, egy feltűnően szép, de sápadt, és dühös arckifejezésű asszony, régies, sötét ruhában. Ugyanezen megszállottak, akik annyira érdeklődtek az Idegen sorsa iránt, amit egyébként az összes információ, ami a Hálózatban kering, másodpercek alatt felülír, így el is felejtjük majd nemsokára ezt az egészet, szóval ugyanezen kitartó elemzők azt is állították, hogy az Idegen az utolsó pillanatban egyáltalán nem ellenkezett, hanem inkább mint egy ölelést, egy baráti üdvözlést, úgy fogadta a kastély úrnőjének szorítását, és egyesek valamiféle lezártságot és megnyugvást véltek felfedezni az arcán, az arcon, mely máris halványul képzeletünkben.

vége

Végül csináltam pár képet az ihlető helyen. Jobboldalt fent a belső pincelejárat, tényleg nagyon hideg gomolyog elő onnan, még kintről, az ablakon át, a rács innenső oldaláról fotózva is éreztem. Jobboldalt, lent az épület hátsó traktusa látható. A beton támívek egy mély völgy fölött tartják, egyensúlyozzák az egész kastélyt, de mára már megroggyantak, és ez statikailag rányomja bélyegét a falakra is. Van persze remény: ezt a cikket csak most olvastam, de valamennyire összecseng a történettel.

Egy sajtótájékoztató és az azt követő, rosszul végződő események jönnek most két részben.

Kísértetkastély-projekt: a sajtótájékoztató

– A „Kísértetkastély” persze nem hivatalos név, de nyugodtan írják le – mondta a polgármester, mire Laura és a többiek beírták laptopjaikba vagy tabletjeikbe a nevet. – Már készen vannak a promóciós anyagok, a végén meg is kapják őket, és azokban persze Váry-kastély néven fog szerepelni, noha tény, hogy kidomborítjuk a természetfeletti vonalat a felújított épület történetében.

– Érdekes annyira a Váry-család története, hogy egy látogató ideautózzon kétszáznegyven kilométert a fővárosból? – kérdezte Laura egyik kollégája, egy idős újságíró. – Úgy értem, ez nem egy annyira ismert család a magyar történelemben…

A kövérkés, láthatóan lámpalázas polgármester az asztal mögött megadóan felemelte két kezét: – Tudom, tudom, a kutya nem tudja, kik voltak őt – bólogatott mosolyogva, majd így folytatta: – De nem is ők a lényegesek, hanem az épület – ekkor megrebbent felettük a neon, ám úgy tűnt ezt Laurán kívül senki nem veszi észre.

A nő kinézett a polgármesteri hivatal fogadótermének ablakán, ki a dimbes-dombos vidékre, a fákra, a szemközti házra, melyek tetejét lágy április permet csapkodta, és fél füllel hallgatta, amit a férfi mond, miközben azon tűnődött, jó volna leköltözni egy ilyen helyre, tehenet venni, saját készítésű, zsályás és rozmaringos sajtot árulni a tökfej turistáknak jó drágán, és valahol a patakparton titokban vadkendert termeszteni, persze szigorúan saját használatra. Ágnes biztos nem menne bele. Jobbjával kitapintotta bal tenyere élét, és megpiszkálta a sebet, benne a szálkát, de az nem moccant, keményen, szilárdan tartott a bőrben.

– A család a török kiűzés után jut a birtokhoz, ekkor kezdik építeni a kastélyt, amely több átalakítást is megélt – duruzsolta a polgármester a jegyzeteiből. – Az első incidens – felnézett rájuk, és izzadtságtól csillogó a homlokára tolta a szemüvegét. – Mi csak incidensnek hívjuk az épület sötét történetének eseményeit…szóval az első ezerhétszáztizenötben történt, mikor Váry Miklós visszatért a bujdosásból a kegyelem reményében, s rajtakapta feleségét az intézővel. Lemészárolta őket, a nő fejét egy karóra tűzte az udvaron, és hetekig ott rohasztotta. A hálószobát pedig, ahol a házasságtörés és a gyilkosság történt, befalaztatta. Állítólag bentről még évekig hallatszott az asszony kéjes nyögése éjszakánként, az őrületbe kergetve Váryt, ki utóbb öngyilkos lett.

– Ez ugyanaz a Váry, aki jobbágygyerekeket erőszakolt meg? – kérdezte a Laura mellett ülő srác, és a nő látta, hogy a Google találatokat böngészi. – Neked van neted? – súgta neki Laura, de a fiú, aki korábban, a kastélyban megpróbált kikezdeni vele, csendre intette, mert a polgármesterre figyelt.

– Nem, az száz évvel későbbi incidens. Kettejük közt volt még egy részeges és kötekedő párbajhős, Váry Alfréd, aki a Kék Szalonban szokott feltűnni, azon a kanapén, amin mutattam a sötét foltot, a vérét, mely az utolsó összecsapásban szerzett szívsebéből folyt ki, aztán volt egy másik, Váry Eugén, akik fatolvajokat tépetett szét kutyáival az erdőben, ő volt az, aki azokat a hatalmas kandallókat építtette a társalgóban, mert a gyilkosság után örökké fázott az épületben, de az, akiről maga beszél – a polgármester lapozott jegyzeteiben –, az Váry Bálint, ő már a szabadságharc idején élt, és valóban a botrányos pedofil hajlamai miatt lett hírhedt. A pincében tartotta a gyerekeket, ahova nem mentünk le, mert valami veszélyes penészgomba szaporodott el benne – a férfi felnézett rájuk, és fintorogva hozzáfűzte: – A silány felújítás átka…de vissza hőseinkhez. Bálint állítólag az aktus közben rendre el is törte az áldozatok nyakát, majd a testeket bedolgoztatta a nyugati szárny új szobáinak a falaiba, többek közt…az Angyalos fogadóterembe, talán emlékeznek azokra az édes kis puttókra a mennyezeten…

– Ezek a Váryk mind őrültek voltak? – kérdezte valaki türelmetlenül Laura mögül. A polgármester széttárta karját: – Az első világháborúig nem találunk újabb jelét ennek a fajta elmebajos erőszaknak. Akkor az olasz és a keleti fronton majdnem kihal a család, a háromból csak az egyik fiútestvér, Norbert tér haza, szétroncsolt arccal, egy mesterlövész golyója úgy eltorzítja, hogy a Nárcisz-szobában zárkózik, és csak éjjel jön elő. A második világháború idején tűnt el, talán az oroszok lőtték agyon, mindenesetre a felszabadulás, akarom mondani a negyvenöt után az államosított épületben berendezett árvaház gyereklakói több ízben látták éjjelente kóborolni a folyosón, állítólag történeteket is költöttek a Rémarcról, aki minduntalan kibukkan a sötétből, és az éjszaka vécére igyekvőket riogatja.

– Ő az, akit a második világháború vége felé azt a szörnyűséget műveli a munkaszolgálatos osztaggal? – kérdezte most egy idősebb nő, talán a Napi Színestől. A polgármester elégedetten csóválta fejét: – Nem, nem, az az unokanővére, a család utolsó leszármazottja Váry Emma, aki később Brazíliába emigrált. A háború alatt ő viselte gondját a Norbertnek…

– Mi az ő sztorija? – bukott ki Laurából a kérdés, közben látta szeme sarkából, hogy a fiú mellette már a nő képét nézi a neten. Fiatal, szép, de komor tekintető lány volt, egy korabeli, viccesen otromba biciklinek támaszkodott a kastélyparkban. Nem tűnt gyilkosnak.

– A kastély parkjában engedélyt adott egy Németország felé tartó munkaszolgálatos századnak arra, hogy megpihenjenek. Maradhattak éjszakára is, Emma kinyittatta nekik a park mögötti csűrt – mondta csöndesen a polgármester, az asztal lapját nézve. – Aztán éjjel felkelt, és petróleummal meglocsolta a csűr falát, az ajtót bezárta és eltorlaszolta, majd gyufát gyújtott. A csoportot kísérő csendőrök bent ittak a faluban, hajnalra keveredtek elő, mikor már csak hamu és pár csont maradtak a szerencsétlenekből. Negyvenkét embert égetett el Emma. – Felnézett rájuk, szeme nedvesen csillogott. – A gyerekotthon lakói, a gyerekek és a nevelők később beszámoltak arról, hogy éjszakánként jajgatásra, tűzropogásra és füstszagra riadtak fel. Volt, aki az ablakon kinézve elszenesedett alakokat is látott a kastélyparkban sétálni. Emmát soha nem vonták felelősségre, kilencvenkét évesen halt meg, békésen elaludt.

Csönd ült rájuk, majd valaki, egy hang, Laura nem látta a forrását, feltette a kérdést, ami mindegyikőjükben ott motoszkált: – Jól értem, a kiállítás azt sugallja, hogy ezt a sok gonoszságot az épület, maga a kastély okozza?

A polgármester sokáig nem válaszolt, az előtte heverő telefont babrálta: – Van egy ilyen koncepció. Hinni akarunk abban, hogy a Váryk nem voltak se jobbak, se rosszabbak nálunk, normális embereknél. Hinnünk kell ebben. Ha nem így lenne, ha nem az épület lett volna valami ördögi hatással rájuk, akkor az egész emberiségbe vetett hitünket kidobhatnánk az ablakon…

Felállt, széke bántóan nyikorgott, és mosolyt erőltetve arcára így folytatta: – Köszönjük, hogy eljöttek hozzánk, ide a világ végére, és megtekintették a projektet, melyet az Európai Unió is támogatott. A kolléganőm mindjárt kiosztja az információ anyagokat, pogácsát és frissítőt találnak az előtérben. Ha bármi kérdésük van, állok rendelkezésükre. És ne feledjék – figyelmeztetően felemelte ujját: –, a Kísértetkastély visszavárja önöket! Nyitás: május elsején.

– Gyere, igyunk valamit a kocsmában – súgta Laura engesztelően a fiúnak, aki szedelőzködni kezdett mellette. – Hátha kiszedünk a helyiekből valami plusz infót.

A másik megrázta fejét, és elrakta laptopját a táskájába. – Sorry, sietek, még le kell ugranom Szegedre – érződött a sértettség a hangjából, de a nő végül is nem bánta, hogy egyedül vág neki a sáros utcának, így legalább nem kell magyarázkodnia, miért szerelné le másodszor is a próbálkozását. Mert otthon várja valaki.

Miközben a templom felé tartott, mely mellett minden valamirevaló faluban van egy kocsma, meg is csörgette Ágnest, de az nem vette fel. Valami fotózása volt, talán egy kozmetikumé.

– Drágám, én voltam – mondta halkan a telefonba Laura a pocsolyák közt lavírozva. – Még egy kicsit maradok, de hamarosan indulok vissza.

Eltette a mobilt a bőrkabátjába, és eközben a szálka okozta seb megsajdult húsában. Szeme elé tartotta kezét, majd bekapta a szájába a bőrt a fekete kis pöttyel, szívta, de nem történt semmi, a faszilánk maradt.

A kora délutáni óra ellenére elég sokan voltak a kocsmában, férfiak és nők, többnyire mind idősek, némán ültek poharaik felett és maguk elé, az asztal lapjára meredtek, mikor belépett, és csak egy pillanatra néztek fel rá, a magas, vékony, fekete lófarkas fővárosi újságírólányra, aztán elfordultak, és belebámultak valamelyik sarokba, vagy a velük szemközt ülő arcába. Laura egyenesen a pulthoz ment, és pálinkát ért.

– Csak helyieknek adok pálinkát – csóválta a fejét a kocsmáros, egy nagydarab fickó. – Kevert jó lesz?

– A szabály az szabály, akkor legyen csak egy kis sör – mosolygott rá a nő, majd amikor megkapta a poharát, felhajtotta a vízízű tartalmát, és üresen a pultra koppintotta, majd a várható összegnél jóval nagyobb érékű bankjegyet csúsztatott a férfi felé. – Egyébkén Laura vagyok. Az újságírókkal jöttem, a polgármester meghívására. A kastélyról beszélt nekünk.

– Adamko – biccentett a férfi, le nem véve szemét a lány kezéről.

– Tud valamit mondani arról az épületről? – kérdezte Laura könnyedén. Szeme sarkából észlelte, valaki megmoccant mellette – egy idős, szakállas férfi, aki ráncos kezeivel a szívtájékát masszírozta: – Én tudok, aranyom.

– Mégpedig? – fordult az idegen felé a nő.

– Nincs ott semmi látnivaló – csóválta a fejét az öreg. – Csak egy épület. Kő és malter meg cserép. Higgyen nekem, nincs ott mit keresni.

– Ez nem sok – Laura megtörölte szája szegletét, mert úgy érezte, maradt ott egy kis hab, majd megfordult a helyiség belseje felé, és végigmérte a többieket. – Ha van valakinek egy jó története a kastélyról, szívesen venném – mondta, majd a pultra csapta pénztárcáját. – Akár anyagilag is meghálálnám.

Senki nem válaszolt, majd a csendet a mellette álló vénember krákogása törte meg: – Ez micsoda, aranyom? – kérdezte az öregember, mocskos ujja hegyével a lány kezére bökve. Laura először nem is értette, mire gondol a másik, de a sarokban ekkor felállt egy férfi, akinek arcát valami kapucniféleség takarta, és halkan így szólt: – A kastély – mire a másik oldalt, az ajtó mellett egy vénasszony, egy valaha talán szép, de most már ragyásra rútult nő állt fel, tolta hátra a székét: – Igen, igaza van, megjelölte.

Laura eltette a tárcát, majd felemelte a kezét, és ő maga is a sebre meredt. – Igen – mondta zavartan. – A kastélyban az egyik ablakkeret…egy szálka…– folytatta, de megakadt, mert érezte, mind őt nézik. Pohár koppant a pulton, megfordult, és látta, Adamko pálinkát töltött belé. – Most már ihat – mondta a kocsmáros, majd lenyúlt a pult alá, miközben hozzátette: – Szüksége lesz rá – Egy balta tűnt fel a másik kezében. Laura hátrálni kezdett, de valaki megragadta a csuklóját, mire ő lerázta a szorítást, majd egy test lódult felé, az öregasszony volt, ellökte, ám az ajtónyílást meg elállta a kapucnis férfi. – Ne menj sehova – szólt rá idegesen, jobb arcfele iszonyatosan el volt torzulva, de Laura ezt csak homályosan látta, mert előjöttek kézis reflexe, hat évig játszott, oldalra lendült, ami csak megtévesztés volt, a férfi kinyúlt érte, ekkor a nő  balra kerül, és kivágódott az ajtón.

A friss levegőn rátört a lüktető félelem, érezte, ahogy futni kezdett a kocsi felé, amit a kastélynál hagyott, hogy a lábába gyűlik az adrenalin, és ólomsúlyként húzza lefelé, de a mögötte hallatszó zajok új erővel ösztökélték.

Jöttek utána.

Csak az utca közepén mert visszapillantani a válla fölött egy röpke pillanatra. Ott voltak mind, a csuklyás, az öreg nő, a szakállas férfi, meg még páran, legelöl a kocsmáros, akinek a kezében még mindig ott volt a balta, és el is kiabálta most magát: – Állj meg, csak segíteni akarunk!

De Laura persze nem állt meg, átsprintelt a következő utcába, majd balra fordult, ahogy emlékezett, végül keresztül a kastélypark maradványain, hogy aztán berohanjon az épület murvával frissen felszórt udvarára, ahol most már csak az ő autója állt, az összes többi újságíró már felszívódott. Bepattant az ősöreg Fiat ismerős szagú belsejébe, remegve a nyílásba dugta kulcsot, indítózott – és nem történt semmi.

Csinált már ilyen rejtélyes leállásokat az autó korábban is, a múlt hónapban Laura elvitte egy szerelőhöz, aki valami félelmetes összegért állítólag rendbe rakta. Garanciát is vállalt rá. Hát most nem sokat ért a garanciával, mert üldözői, a tíz-tizenkét fős társaság feltűnt a kert túloldalán, és hamarosan már a parkon át bicegtek, vánszorogtak, csoszogtak felé, a jelenet akár még viccesnek is tűnt volna, egy újkori magyar vígjáték, egy falusi rögvalóságot kifigurázó, harsány humorú, de butácska és a mozipénztárakban megbukó produkció betétjeként elment volna, ám ez a valóság volt, és Laura tudta, ezek az emberek bántani akarják.

Kiszállt az autóból, körbenézett. Előtte ott tornyosult kastély, a bejárat zárjában színes címkével jelölve lógott a kulcs. Masszív, frissen lakozott faajtó, az ablakokon rácsok – mint egy erőd, olyan biztonságosnak tűnt most a lány szemében az épület. Felrohant a pár fokból álló lépcsőn, kirántotta a kulcsot, majd belépett az épületbe, döngve bezárta az ajtót, és bekulcsolta. Aztán az egyik nagy, padlóig érő ablakhoz lépett, és oldalról figyelte a közeledőket, akik most megtorpantak, és csak bámultak felé, tanácstalanul feszengve, össze-összesúgva.

Laura emlékezett rá, hogy a hátul, a Lila szalon előtt volt egy vitrin, amiben pisztolyok és kardok voltak kiállítva, odasietett, közben a folyosó ablakain át szemmel tartotta az üldözőit, akik nem moccantak a kastély elől. Mielőtt betörte a tároló üvegét, tett egy próbát a mobillal, de még a hívás gomb benyomása előtt belévillant, mit mondott a polgármester arról, hogy a völgynek ezen a részén különösen rossz a lefedettség. Valóban, a telefon néma maradt.

Öklére tekerte a bőrkabátját, majd a vitrin üveglapjára csapott vele. Egy hosszú, vékony de gonosznak tűnő tőrt választott, mely három éllel bírt, „olasz típusú kegyelemtör”, nyomtatták rá az alatta fehérlő cetlire régies betűtípussal melyből hiányzott az ő. Laura olvasta valahol, hogy az ezzel szúrt seb nem vagy alig gyógyul, az áldozat sokszor elvérzik tőle. Visszatért a bejárati ajtóhoz, és próbálta felidézni, máshol be lehet-e jutni az épültbe, mikor odakintről egy ismerős hang csendült fel: – Kérem, jöjjön ki.

A polgármester volt.

Laura ismét oldalt tért, az ablakhoz, és kilesett a nehéz, vörös függöny mögül. A férfi ott ált az ajtó előtt, egy zsebkendővel az arcát törölgette. Mögötte egy csomóban a kocsmabeli söpredék.

– Ez csak egy félreértés. Nem akarunk semmi rosszat – folytatta a polgármester. – Jöjjön ki, nem maradhat bent éjszakára.

Laura visszatért az ajtóhoz, majd rövid tétovázás után így szólt: – Ha nem akarnak semmi rosszat, minek a balta?

– Az csak egy félreértés volt – nyugtatta őt ismét a másik az ajtón keresztül. – Lehet, hogy nem kell levágnunk az egész kezét. Talán csak elég egy nagyobb bemetszés…

– Maga megőrült! – sikította Laura. – Takarodjon innen!

– Sajnos nem, Laura – válaszolt rövid csönd után a férfi. – Nem őrültünk meg. Csak segíteni akarunk, de már lemenőben a nap, így nem szívesen mennénk be maga után. Ha a kastély kinézte magát, ha megsebezte magát, akkor odabent úgysem tehetünk semmit. A lehető legrosszabb helyre menekült, higgye el. Ki kell jönnie, hogy ezt az egészet rendbe tegyük, aztán hazamehet.

– Tűnjenek el innen! – válaszolt a nő uralkodva a dühén, a haragján és a megdöbbenésén. – Maguk mind megőrültek. Csak egy szálka ment a kezembe! – mondta még, majd kivárt, mert sejtette, a kintiek szerint valami egészen más történik vele, és a polgármester igazolta is ezt: – Az nem csak egy szálka, Laura. Az maga a kastély. Megjelölte magát. Ha nem távolítjuk el...

– Nem fognak hozzám érni!

A férfi erre már nem válaszolt. Laura visszament az ablakhoz, onnan látta, hogy a falusiak csoportjához siet, és rövid ideig tárgyal velük, majd mind a kastély felé fordultak, az ablakokat fürkészték, ezért Laura visszabújt a függöny mögé.

Úgy tervezte, megvárj a sötétséget, és kiszökik valamelyik nagy ablakon, elgyalogol a bekötőút végéig, és segítséget kér egy autóstól vagy kamionostól. Lekuporodott a fal mellé, és hallgatózva, a kinti neszekre ügyelve figyelte óráját, és időnként próbálgatta a mobilt, de az továbbra is működésképtelen maradt. A sajtótájékoztató és bejárás kora délután volt, öt körül járhatott a kocsmában, így hamarosan sötétedik, számolgatta magában.

Amikor félhomály lett, a mobil fényénél megnézte ismét a sebét, sőt, a tőr élével elkezdte piszkálni a tüskét, de az nem moccant, csak annyit ért el vele, hogy megsebezte a bőrt mellette, és a sebből a vére megindult, és lecsöppent a padlóra.

És ekkor az épület életre kélt, halk nyögés, fuvallat, meleg légáram söpört végig az előtérben, a falak és a gerendák recsegni kezdtek, aztán az ablakok csilingelő, hárfaszerű zenéje csendült mindenhol, míg odafenn, a fogadótér kupolájában egy sötét felleg, egy tömörnek tűnő füst  gomolygott elő a nemlétből, és meglódult Laura felé, aki sikoltva kitartotta maga elé a tőrt, majd minden kifakult, és ő belezuhant a nemlétbe.

Az éjszaka sötétjére riadt fel, elgémberedett tagokkal, magzati pózban tért magához a hideg, olcsó járólapokkal újraburkolt padlón. A tőr ott hevert mellette, arra támaszkodva talpra küzdötte magát, majd az ajtóhoz csoszogott, és elfordította a kulcsot. Nem érdekelte már, mi várja odakinn, egyszerűen csak ki akart jutni.

Lenyomta a kilincset, de az ajtó nem moccant. Nekifeszült, majd lendületből a deszkának rontott, ám semmi nem történt. Megpróbálta újra és újra, perceken át viaskodott a vastag deszkával, végül feladta, de nem engedte, hogy a sírás kitörjön torkából.

– Nem – mondta is ki hangosan, majd a koromsötétben megfordult, és mobilja után tapogatódzott, hogy aztán megtalálva, a hátát az ajtónak vetve szembenézzen sorsával, miközben felötlött benne, hogy a polgármesternek talán igaza volt, az épület akar tőle valamit, és a neheze még csak most jön, és hogy az élete legfontosabb éjszakája áll előtte.  

folyt. köv.

Ez a hely évek óta kísért, de inkább mint egy vágyott tárgy, ha volna rá lehetőségem, megvenném, még a fertőző gombák ellenére is (mindig is tudtam, hogy a "Vigyázat! Fertőzésveszély" táblák az ablakban nem irritáló spórák miatt vannak kirakva, hanem). Természetesen a kastély és a falu és a lenti írás semmilyen kapcsolatban nincs egymással. A térkép maga nemcsak az ihlető kastély helyét mutatja, hanem azt a szekvenciát, azt a Szécsény környéki részt, az Ipoly völgyének, a Karancs árnyékának lápos, vizes, dombos területét, melyet annyira szeretek. Ha átutazom itt, mindig 18. századi hangulatba kerülök, és elképzelek egy sosemvolt kulturális és szellemi életet a felvilágosodás előtti időszakban, klasszicista drámák, hintók, Kant és Rousseau tanai a kandalló mellett, farsangi bálok, versek téli vadászatokról, ilyenek. De nincs csalódottság: gyengéden megértő a viszonyom e tájhoz, és azokhoz, kik benne éltek vagy élnek.   

Kísértetkastély-projekt: a vég kezdete

Ki volt az, ki az éjnek ormán lovagolt,

s dacolva ezer viharral,

látta eltűnni, ami holt,

míg el nem érte őt a lángoló hajnal?

                                                                    Váry Emma: Elveszett költemény (részlet)                                                                     

A polgármester februárban ismerte be magának, hogy valami nagyon nincs rendben a falu történelmének legnagyobb szabású fejlesztése körül. Ez akkoriban volt, mikor a szágfűi kőműves és emberei egy szó nélkül eltűntek, szinte elmenekültek az építkezésről, és már azután voltak, hogy az ácsok közül az egyik lepotyogott a tetőről és mind a ketten azt mondták, láttak valamit odabent, az épületben, azért volt a baleset, nem a helyi, zavaros és csípős pálinkák okán.

Az egyetlen szerencsés körülmény az volt, hogy az eus pénzek addigra már megérkeztek, mert ha azokat mondjuk munkavédelmi okokból befagyasztják, pusztán önerőből a falu nem tudta volna felújítani a Váry-kastélyt.

Maga az ötlet onnan jött, hogy a polgármester a falu határában lévő földjeivel szomszédos volt a kastélykert és a romos kastélyépület. Megbeszélte a könyvelőjével, majd az asszonnyal otthon a dolgot, aztán belevágott, megvette a park nagy részét, a kastélyra pedig tizenöt évre használati jogot kötött a műemlékvédelemmel, ahol a sógorának volt egy ismerőse. Maga az egyszintes, L-alakú épület nyolcvankettő óta, mióta az intézetis gyerekeket kiebrudalták, üresen állt. A falubeli cigányok elhordták belőle a mozdítható fa- és vasanyagot, a legtöbb ablak üveg híján, bedeszkázva barnállott, a tetőn méteres lyukak sötétlettek. A polgármester akkor még nem sokat tudott a Váryakról, de bízott benne, hogy Ferenc, a történelemtanár majd segít ebben az ügyben, hisz a környék meséinek, babonáinak és történelmének lelkes kutatója volt. Szegény Ferenc ugyan nem élte meg a projekt végét, mert egy szívroham leterítette még januárban, mikor a kastély pincéjében, a régi iratok és ócska bútorok közt kutakodott, de előtte volt elég ideje, hogy mindent elmondjon a polgármesternek a Váryakról, az utolsó alkalommal még azt is, amit nem kellett volna, amitől a polgármester ereiben megfagyott a vér, de mire hazaért az iskolából, fény gyúlt kerek, húsos és kopasz koponyájában, otthon pedig már diadalmasan jelentette be az asszonynak, hogy a kastély azért lesz szenzáció, mert a reklámozásában és magában a kiállításban is rámennek az épülethez kapcsolódó kegyetlen, gonosz eseményekre.

Persze az eus pályázati pénzek nélkül nem lett volna semmi az egészből, az első anyagukat visszadobták, ekkor a polgármester saját megtakarásaiból egy másik, fővárosi pályáztató céggel szerződött, így a másodikat meg is nyerték, mármint a falu, mert a település volt a fő kivitelező, és a képviselőtestület pedig készségesen megszavazta, hogy bérbe veszik a kastélyt és a parkot a polgármestertől nemcsak a projekt bevezető szakaszára, az első öt évre, hanem további tíz évre. Így mindenki jól járt, és a polgármester reggelente nem szégyenkezett borotválkozás közben, mert persze gondolnia kellett a két gyerekre, akik a fővárosban tanultak, drága albérletben éltek, de biztos volt abban is, hogy a Váry-kastély borzalmas történelme idevonzza majd az embereket mindenfelől, és ez jót tesz a falunak. Már szinte látta a tükörben, mint egy képernyőn, a Fő utcán felépülő új és modern kávézót, sőt, talán egy étterem lehetőségét is, szuvenírt és helyi, kézműves termékeket áruló jópofa boltokat, könyveket a Váryakról, festményeket és esetleg egy egyszerűbb lovas panziót, valahol a 43-as út mellett.

Arról ő igazán nem tehetett, hogy a projekt ilyen furcsán alakult. Vagy talán nem is a furcsa a legjobb szó, hanem az a kényelmetlen érzet, amikor tudjuk, hogy van valami nagy és erős dolog a háttérben, például egy mohó bank vagy egy kormányközeli vállalkozó, de persze itt ilyesmiről, ilyen kézzelfogható dologról nem volt szó, és pont az volt a rémisztő, hogy nem lehetett tudni, miért sül el balul, szinte tragikusan az összes szakasz, a projekt összes részegysége.

A faluban az elejétől fogva suttogtak mindenfélét, a Váry-átokról beszéltek, és ismét előjött a mendemonda, hogy az intézetis gyerekeket se gazdasági okok, hanem bizonyos megmagyarázhatatlan halálesetek miatt költöztették el olyan kurtán-furcsán annak idején, de a polgármester ügyet se vetett minderre, hitetlen és babonás népség volt az övék, a templomot még karácsonykor se töltötték ki, aki rendesen akart dolgozni, az már rég elköltözött, csak a műveletlen parasztok maradtak, alig volt valamelyiknek érettségije, és akkor még nem beszéltünk az időskorúak arányáról.

Bizonyos jeleket persze a polgármester is észrevett, már az projekt elején. Például ott volt Lola bácsi, a csősz esete, aki egy alkoholista volt, és bizonyára azért akasztotta fel magát a fészerben, és nem azért, mert előtte ő volt megbízva éjszakánként a kastélyudvarra hordott építőanyag őrzésével, és bár valóban panaszkodott, hogy a kutyája az egész éjjelt átugatja, és mindig az üres kastélyban ugat valamit, és bár valóban azt mondta, sokszor úgy érezte, hogy szemek bámulják a lakókocsiját, melyben őrködött, szemek a már üres ablakkeretekből, de a polgármester mégse akarta elhinni, hogy kapcsolat van a kastély és az öngyilkosság közt.

A kutya meg eltűnt, jobban mondva a városból érkező mesteremberek látták néha a fák közt, vagy a jéghideg szobákban, csak állt, és bámult rájuk, halkan morgott is, de a polgármester maga sosem botlott belé, pedig gyakran kiment az építkezésre, főképp a csősz halála után, mert tudta, hogy lopnak az emberek, de csökkenteni akarta ennek előfordulását.

És aztán ott volt a katasztrofálisan nehézkes téli, belső és kora tavaszi külső kőműves munkák esete is, eleve milyen nagy szerencse kell egy jó kőműves megtalálásához, de az már valóban botrányos volt, hogy  a kastély belső és külső felújítása három szakit és azok segédmunkásait is elfogyasztott márciusig, és sajnos egyik csapat esetében se derült ki, hogy konkrétan mi a baj. Talán még a legelső, az alsóvárosi férfi mondott legtöbbet a dologról, amikor azt motyogta a végelszámolásnál, hogy a szeme sarkából alakokat lát odabenn, a folyosókon, a szalonokban, csak állnak ott, és nézik őt, de amikor odakapja a fejét, akkor eltűnnek, és ez az agyára ment. A második, egy öreg kis emberke a kocsmában ejtett pár szót a falakban előtűnő lenyomatokról, arról, hogy a friss betonozást vagy vakolást tenyérnyomok tarkították, melyek az alatt jöttek létre, míg elfordult, kiment vízért vagy simítóért. És azt is mesélte, hogy néha magában az eredeti, tégláig lekapart falban is látott dolgokat, hajat, fogat vagy csontokat, persze mikor megkapirgálta, akkor vagy eltűntek, vagy kiderült, hogy téved, de azt is mondta, nem akarja megvárni, míg egy arc néz vissza rá. És ott volt a harmadik, egyben utolsó csapat, a szágfűiek, akikben pedig a polgármester nagyon bízott, és akik ennek ellenére egy szó nélkül eltűntek, pánikszerűen átrobogtak a falun, a polgármesternek Julis néni mesélte, hogy majdnem elütötték őt, miközben sápadtan és maguk elé nézve ültek a kocsiban.

De nem jártak jobban a vizesekkel se. Vizesblokkot, látogatói vécét kellett építeni az előtérben a szabványok alapján, és ezzel nem is lett volna gond, bár a polgármester úgy vélte, hogy megspórolja ezt a részt, a népek menjenek majd az új kávézójába hugyozni, de aztán kiderült, hogy kell, és ha kell, akkor kell, és egyenesen a megyeszékhelyről hozatott egy vállalkozót. Az el is szöszölt a dologgal nagyon sok pénzért, de valahogy egyre idegesebb és nyugtalanabb lett, és a végén már a napidíj emelését kérte, mondván, előre nem látható tényezők is vannak. Amikor a polgármester megkérdezte, mi azok, akkor persze először nem szólt, csak morgott és a vállát vonogatta, és csak nagy nehezen, egy féldeci után vallotta be, hogy ő és az emberei hangokat hallanak az új PVC-csövek túlsó végéről. Először azt hitték, hogy valaki a faluból szórakozik velük, de miután ellenőrizték, és az egész épület üres volt a jelenségek ideje alatt, rájöttek, valami másról van szó. A polgármester erre megkérdezte, milyen hangokat, mire a férfi kért még egy felest, és csak azután nyögte ki, hogy borzalmas hangokat, és ennél többet aztán már nem mondott, nagyjából befejezték vagy inkább összecsapták pár napon belül a munkát, és amikor a fal később átnedvesedett az egyik folyosószakaszon, egyszerűen nem voltak hajlandóak eljönni, és a garanciális javítást elvégezni.

Az utolsó, a tetőfedők esete tette fel minderre a koronát, az, amikor a két erdélyi fickó annyira bepánikolt, hogy az egyik leesett a hat méteres magasságból, és lábát törte. A társa tessék-lássék befejezte a munkát, még a nagy tavaszi esőzések előtt, és csak a város kórházban, ahol a polgármester a balesetbiztosításról illetve annak hiányáról beszélt velük, csak ott mondták el, hogy miért történt, ami történt, az alakokat, akik az épületben kóvályogtak, az árnyékos földszinti termekben, és néha megálltak, és felfelé bámultak, és bár az arcuk csak egy homályos folt volt a frissen üvegezett ablakok mögött, mégis, a két férfi tudta, őket bámulják, méregetik és terveznek velük valamit. A polgármester babonás erdélyi parasztoknak vélte őket, noha tudta, mert addigra már összerakta magában, hogy ez a sok furcsaság nem lehet véletlen, ám az ő szemében nagyobb gond volt az, hogy az ünnepélyes megnyitó, és a projektpénzekkel való elszámolás határideje vészesen közeledett, és bár utóbbi kapcsán kérdéses volt, hogy az ellenőrök rájönnek-e, hogy bizonyos berendezési elemek, és műszaki cikkek nem a kastélyt, hanem a gyerekek új, fővárosi lakásait gazdagítják, mégis inkább a takarítás, a sitt kihordása, a kastélypark felújítása, a burkolat letisztítása jelentette most a problémát. És ekkor döntötte el, hogy nincs más megoldás, a falusi, semmirekellő közmunkásokat kell bevetni, a falusiakat, akik eddig a kastély közelébe se mentek, félelemből, megszokásból vagy lustaságból.

A polgármester beszélt hát a közmunkáscsapat vezetőjével, Adamkoval, a kocsmárossal, aki nem olyan régen költözött a faluba, és elmondta neki, hogy vészhelyzet van, már ki van tűzve a sajtótájékoztató napja, addigra itt ragyognia kell mindennek. Adamko persze tudta, mi múlik a dolgon, mert a kávézóban tulajdonrész volt neki beígérve, ezért már a következő nap összeszedte a csapatot, és bezavarta a friss festéstől és a száradó beton szagától terhes épületbe, és csak este ment vissza értük, ellenőrizni, mit végeztek. És a polgármester ekkor végre megnyugodhatott, mert a kocsmáros vasmarokkal fogta az embereit, amit egyszer rájuk bíztak, azt kihajtotta belőlük, aki hőbörgött, az repült azonnal, ezért megbecsülték magukat, és járt a kezük, akár ároktakarításról, akár a polgármester vagy az iskolaigazgató földjén esedékes kisebb munkákról volt szó.

Amikor a polgármester pár hét múlva kivitte a szépen bekeretezett képeket a kastélyhoz, a fényképeket, melyeken a Váryak pózoltak a tízes, húszas, harmincas években, a metszeteket, melyeken buzogányokat avagy kardokat szorongattak, a festmények reprodukcióit, hol fodraikba és parókáikban tündököltek, és mindezeket leállította a helyiségekben, ahova szánta őket, a fal mellé, elcsodálkozott, hogy milyen szép munkát végeztek a földijei. Olyan hangulatban volt, hogy ő maga szögelte fel a képeket, az utolsót a kék szalonba, ezen a kinagyított fényképen egy arisztokratikus tartású nő, a szörnyű emlékű Emma, az utolsó Váry cigarettázott, kezében hengeres, éles kúpban végződő öngyújtó csillogott. A polgármester hátrált, hunyorogva nézte, hogy egyenes-e a keret, és egy pillanatra megdermedt, mert úgy tűnt abban a félhomályban, hogy a nő a képen összehúzta vastag, túl sűrű szemöldökét, de aztán az előtte álló férfi megdörzsölte szemét, majd ingerülten kisietett a napfényre.

Ebédidő volt, a közmunkások csapata a kastélykert közepén, az orosz tank által széttört szökőkút helyén üldögélt, és eszegettek. Hat férfi és két nő, mind az idősebb nemzedék, kivéve a Szojka gyerek, borúsan, szótlanul falatoztak, Adamko kissé messzebb állt tőlük, idegesen cigarettázott, és sokáig nem szólt, mikor a polgármester megállt mellette. Aztán arrébb vonta a kopasz férfit, és jó messzire elhajítva a félig szítt cigarettát, bevallotta, hogy valami van az emberekkel, a fiaival, ahogy ő nevezte a közmunkásokat, még a nőket is, valamiképp megváltoztak ettől a munkától a fiai az elmúlt napokban, valami furcsa történik velük. A polgármester most újból szemügyre vette a közmunkásokat, akik lassan már befejezték szegényes ebédjüket, és fura pózokban a nap felé fordított arccal, mozdulatlanul vártak valamire, talán maguk se tudták mire, és hirtelen megérezte, hogy ezek nem az általa jól, túlságosan is jól ismert falusiak, ezek idegenek, valahonnan jöttek és valahova tartanak, és közben senki nem tudja, mi a céljuk, itt, idekinn a napfényben. Elhessegette magától ezt a hülyeséget, és hogy oldja a feszültséget, odament közéjük, magára hagyva Adamkot, a heverő testek körébe lépett, föléjük állt, és elővette a cigarettát.

Ő maga nem dohányzott, de pont az ilyen helyzetekre mindig volt nála egy bontatlan Marlboro, most színpadiasan leszakította a celofánt, és körbekínálta a csomag tartalmát, vett mindegyik, csak Szojka intett nagyvonalú gesztussal, hogy nem kér. És majd mindegyiknek tüzet is adott a polgármester, mert az is volt nála, egy kis, elektromos gyújtó, az oldalán a megyeszékhely egyik autókereskedésének logója, és aztán odaért a nőhöz, akinek nem jutott az eszébe a neve, talán Ilona, a falu végén lakott a néma lányával, mindegy, nyújtotta felé a tüzet, de az a munkáskabátjából elegáns mozdulattal előhúzta a saját öngyújtóját, ami megcsillant a napfényben, egy kis, hengeres, kúpban végződő tárgy, egyenesen a polgármester szemébe ragyogott, aki ettől azonnal elfelejtette, hogy mit akart mondani nekik, hogy meg akarta nyugtatni ezeket az embereket, és ki is akarta faggatni ezeket az emberek, hogy mi történt velük, mi volt a kastélyban, mit láttak, de lemondott erről, jeges és döbbent bizonyossággal feladta tervét, mert megértette, hogy már késő.

vége

Sokkoló élmény volt félig megnézni a Predátort nyolcvannyolc környékén. Egy művház klubszobájában volt valami osztálybuli, és valaki elhozta egy szétmásolt, hangalámondásos kazettán, emlékszem, a képernyőn a növények inkább szürkék voltak, mint zöldek. Annál a jelenetnél jött be a gondnok, amikor rommá lövik a dzsungelt. A férfi elszörnyedt, és kikapcsolta  a videomagnót. Jó egy évbe telt, míg megtudtam, mi lett a kommandósok sorsa. Azt hiszem, ilyen dolgoktól lesz az ember rajongó. 

Fan service novella Freddyről, Jasonről meg a többiekről, illetve a szőke lányról és a kevésbé csinos, de túlélő típusú, barna hajú barátnőjéről.

Mese a szőke lányról

Ez akkor történt, amikor a szörnyek, Freddy, Jason, az Idegen, a Láncfűrészes, a Predátor és a többiek összegyűltek Bódy tanyáján, mely igazából egy vályogházikó volt az erdő szélén. A tanya hajdanában Bódy nagyapjáé volt, aki egy személyben volt fatolvaj és az erdőkerülő. A második nagy válság, a tudósok által 212-ként emlegetett összeomlás ötödik évében költözött ki Bódy az üresen álló tanyára, akkor, amikor a könyvtárban megszűnt a karbantartói állása. Bódy főiskolát végzett, magyar-művtörténet szakon, de lusta volt normális foglalkozást űzni. Világ életében egy dologhoz értett: a horrorfilmekhez.

A műfajon belül is a nyolcvanas-kilencvenes évek, a fénykor és annak remekei voltak a kedvencei. Mivel úgy vélte, ezek a filmek videotechnikán adják ki a lényegüket, ezért volt egy soha el nem romló, négyfejes Hitachi lejátszója és egy hatalmas VHS-kazetta gyűjteménye, melyet féltő gonddal óvott, például évente kétszer egy speciális szerrel kezelte a szalagokat, hogy az adat ne sérüljön vagy ne tűnjön el róluk. Ilyenkor órákig elnézegette a színes borítókat, a jellegzetes piros vagy sárga betűket, a szörnyeteg jól ismert alakját, a bombasztikus összefoglalót a hátoldalon.

Nem csoda, hogy a válság tizedik évében a szörnyek kezdtek feltünedezni Bódy tanyáján. Akkoriban már senkit nem érdekeltek ezek a dolgok, és ehhez jött még, hogy szép lassan, de biztosan összeomlott az internet, mivel legyőzhetetlennek bizonyultak az orosz anarchista programozók által írt falóvírusok, melyek eljutottak mindenhova, a legutolsó, elszigetelt felhasználó gépére is, hogy aztán a digitálisan tárolt állományok kilencvenhét százalékát megsemmisítsék. A cd-k és dvd-k már korábban kezdtek tönkre menni, de az emberek a napi betevőért, és nem emiatt aggódtak, a megmaradt intézmények pedig a fontosabb dolgok, a tudományos munkák, a szépirodalom, és a kordokumentumok nyomtatásos archiválásával foglalkoztak.

Az egész egy februári napon kezdődött, amikor megérkezet Kampókéz, és aztán mindig ugyanezen a séma szerint jöttek a többiek is a későbbiekben. Az erdő szélén, a fák közt ácsorogott, és egy egész délutánon át figyelte Bódy házát. Bódy azonnal megismerte a nagy, sötét alakot, ahogy kipillantott a konyhaablakon, de csak alkonyatra győzte le rettegését a kíváncsisága. Ahogy szívdobogva, kezében egy kisbaltával kióvakodott hozzá, még nem tudta, mire számíthat. Meglepődött, mikor a lény kartonból készült táblát mutatott fel neki, melyre vörössel, talán vérrel a „menedék” szót mázolta. Bódy szemében hirtelen olyan lett a másik, mint egy megfáradt, öreg és nincstelen stoppos a 66-os úton, és megértette, vagy inkább megérezte, hogy az egyik kedvence a segítségét kéri, ezért rövid tűnődés után mutatta az utat, elvezette a ház mögötti csűrig, a használt autógumik és félig üres benzineskannákon túl. A csűrben tárolta dédapja a lopott fát, de most már csak szépen hasogatott gyújtós állt benne a fal mentén nagy, rendezetlen oszlopokban. Kampókéz hálásan sóhajtott vagy inkább hördült, majd bevackolta magát a sarokba. Bódy megkérdezte kér-e valamit, de a másik csak intett elbocsátón.

Bódy aznap éjjel sokáig nem aludt el. A csűr ajtajára kattintott lakaton, a bejárati ajtó elé tolt szekrényen, a párnája alá rejtett konyhakésen tűnődött. Félelme alaptalannak bizonyult, ébredt rá, amikor a kelő nap fénye arcába tűzött. Még élt. Kampókéz valóba nem akart mást, csak egy helyet, ahol befogadják, ahol létezhet, talán addig, míg Bódy megőrzi a filmet mely róla szól, addig, míg ki nem hull az egyre inkább közönyössé váló emberiség kollektív emlékezetéből, úgy, hogy kihullt az altamirai bölényszörny is, melyet annak idején az őseink az éjben kóborló istenként tiszteltek.

Ezután pár naponta érkeztek újabbak és újabbak. A Stoppos a rugós késével játszadozva, arcán félmosollyal lépett ki a fák közül, őt követte a machetével céltalanul hadonászó Jason, majd jött a Láncfűrészes, akinek első dolga volt feltölteni benzinnel a gépét, hogy aztán engedelmesen beballagjon a csűrbe. Freddy bután vigyorgott, míg helyet talált magának a kenobita és Michael Myers közt.

Két héttel később az épület zsúfolásig megtelt. A szörnyek jól viselték egymás táraságát, csak néha adódott súrlódás köztük, amikor hörgéstől, pengék vagy agyarak zajától lett hangos a környék, de ilyenkor Bódy mindig közbelépett: átrohant a házból, és a civakodók közé vetette magát. Tudta, nem bántanák, mert akkor a létük is megpecsételődne.

Enni vagy inni egyik sem kért, ám voltak gyanús jelek, hogy nem teljesen hagyták maguk mögött a múltjukat. Kisvártatva megjelentek a szomszédok, és mint erdőjáró embert, kikérdezték Bódyt, hogy látott-e vadkutyákat a rengetegben, ugyanis bárányokat és teheneket mészárolt le valami ismeretlen fenyegetés az éj leple alatt.  Bódy tagadott, faarccal azt hazudta, idekinn nem kóborol semmiféle veszélyes lény. A legnehezebb az volt számára, amikor egy nap az erdőben gyűjtött gombát bevitte a faluba, hogy lisztre és cukorra cserélje, és a boltban megpillantott egy eltűnt kislányról szóló fénymásolt lapot. A boltos azt mondta, két napja nem találják, szürkületkor veszett nyoma a faluszéli játszótérről.

Aznap este Bódy kérdőre vonta a szörnyeket. Este dédapja petróleumlámpájával átment hozzájuk, a lámpát leállította a helyiség közepére, így a fal mellett morgó, vonagló alakok félárnyékban maradtak. A férfi elmondta nekik, hogy nem vonhatják magukra a figyelmet, mert ha az emberek idejönnek, és megtalálják őket, akkor mindennek vége lesz. A szörnyek zavartan, hörögve és krákogva hallgatták, majd mikor Bódy feltette a kérdést, hogy ki tud a kislányról, a sarkból előcsoszogott a tojásfejű Idegen, és második állkapcsából egy maréknyi gyerekfogat potyogtatott Bódy lába elé. A Láncfűrészes egy véres hajcsomót dobot a fogakra. Freddynél egy kis cafat hamvas bőrdarab volt, Jason pedig egy szemgolyót szorongatott a markában.

Bódy dühében szó nélkül felkapta a lámpát, sarkon fordult, és bezárta őket a lakattal. Két napig nem nézett feléjük, de aztán már ők hiányoztak neki. Amikor a harmadik nap reggelén kinyitotta az épület ajtaját, a fény megvilágította a szörnyek engesztelő ajándékát, mely a csűr közepén, a földön hevert. A kislány karikatúrája volt, egy hevenyészett korpusz, egy esetlen rekonstrukció, egy áldozati ajándék: bőr nélküli koponya, tisztára szopogatott bordakosarak, megharapdált vagy levágott ujjak és kezek és lábak, mindez szépen elrendezve, mintha csak aludna a gyerek, de az egész még viccnek is rossz volt. Bódy mélyet sóhajtott, majd talicskába lapátolta a maradványokat, és elásta a csűr mögött. Többet nem hozta szóba az ügyet, ám úgy vélte, a szörnyek tanultak az esetből.

A tavaszi meleg sűrűsödésével, mikor kiült a ház mögötti tornácra egy foszlott kempingszékbe Alan Dean Foster valamelyik remekművével, és hallgatta a szomszédos épületből kiszűrődő halk, fenyegető morajt, eltűnődött a jövőn. Akkor már hetek óta nem érkezett új szörny, noha a gyengébb művek, a B-kategória videotékák legaljára száműzött idoljai még hiányoztak. Talán elpusztultak útközben, összerogytak a közöny táplálta erőtlenségtől, talán életre sem keltek, mert annyira soha nem voltak népszerűek, és Bódy is csak ritkán nézte újra ámokfutásukat. De a fészerbe lévők már pont elegen voltak ahhoz, hogy a férfi végre valami értelmet találjon életének. Egyedül a nők hiányoztak ebből a létből. E téren sosem volt szerencsés, talán mert túl magas volt, túl sovány, kissé ó-lábú, és mindehhez szemüveges, kerek, mindenhol gömbölyödő arc társult, mely – főképp az elálló és napfényben áttetsző fülek okán – egy soha fel nem nőtt kisfiút idézett, akit egyszerűen nem tudtak komolyan venni a nők. Amikor reggelente a tükörben tanulmányozta a látványt, felötlött benne, hogy talán haláláig a szörnyek maradnak a legközelebbi ismerősei, és ettől egyszerre érzett elégedettséget és valami tompa szomorúságot.

Egy májusi napon aztán minden megváltozott. Délután szürke esőfelhők gyűltek a völgy fölé, és hamarosan kiontották terhüket. A lágy, surrogó permet egészen sötétedésig kitartott, kész csoda volt, hogy Bódy meghallotta a kopogtatást. Épp a Masszát nézte, és elméje hátsó zugaiban ott mocorgott, hova rakná a zselészörnyet, ha hirtelen felbukkanna, amikor meghallotta a türelmetlen zörgetést. Az ajtóban két didergő lány állt.

– Elromlott az autónk, segítségre van szükségünk – mondta a szőke, és ázott pólójából kerekedő melleit előretolva bemasírozott a házba, majd körbefordult, olyan felsőbbrendűséggel és magabiztossággal, mint aki otthon van. – Jennifer vagyok.

A másik, egy törékeny, épp hogy csinos barna lány óvakodva lépett be Bódy mellett, mikor az bátortalanul invitálta. – Anna vagyok – suttogta rekedten.

– Tudna segíteni nekünk? Egy fuvarra lenne szükségünk – adta ki Jennifer pattogó hangon az utasításokat. Anna bocsánatkérően kiegészítette: – Vagy esetleg szállásra ma éjszakára. Ha nem okozunk gondot…

A háznak volt ugyan egy kisebb, Bódy által nem használt szobája, de ez a helyiség tele volt limlommal, beletelt némi időbe, míg két fekvőhelynyi teret pakoltak benne.

– Jaj, ne – sikkantott fel Jennifer, miközben a nagy, nyikorgó szekrényt tolták arrébb. – Valami van a lábamnál!

Anna óvatosan letérdelt, majd keze közé vette a szürke kis testet: – Egy egérke. Egészen elgyöngült – suttogta, aztán kivitte az udvarra, és elengedte a jószágot.

– Nincs sok ételem – magyarázkodott Bódy, közben igyekezett nem Jennifer fenekét bámulni, aki most lehajolt, és kiterített egy molyrágta pokrócot a padlón. – De persze szívesen látom magukat reggelire.

– Esetleg reggeli után elmenne az országútig? – nézett rá a lány a válla felet, megvillantva legcsábosabb mosolyát. – Az autónk, egy VW bogár, pont a maga bekötőútjánál robbant le. Szerintem maga pillanatokon belül meg tudná javítani.

– Vethetek rá egy pillantást – bólogatott készségesen Bódy.

– Nagyon szépen köszönjük – mosolyogott rá Anna, aki visszatért, és elhallotta a beszélgetés végét. – Van itt meleg víz? Meg szeretnék mosakodni.

Bódy vizet melegített nekik a tűzhelyen, beöntötte a lavórba, majd kiment a ház elé, és borúsan elsétált a csűrhöz. – Legyetek csöndben ma este és holnap reggel – súgta be az ajtó résén át a szörnyeknek. Várt egy kicsit, de nem jött semmi válasz, se egy horkantás, se egy morgás – a szörnyek némák maradtak.

Mikor visszatért, a ház finom, szappanos női párákkal volt tele, ezt ízlelve merült álomba, arcán boldog mosollyal.

Reggel először Anna bukkant fel, ásítozva, pólóban és farmerben kitámolygott a konyhába, és hálásan fogadta a pótkávét, melyet Bódy a kezébe nyomott. Kiültek a tornácra, és bámulták a bokrokból és az erdőből előgomolygó párafelhőket. Az esőfelhők már eltakarodtak, a nap szikrázva tűzött át a rengeteg résein, egyenesen Anna arcába, mely most, talán e fénytől, talán a csípős levegőtől, sokkal szebbnek és kifinomultabbnak tűnt, mint éjszaka. Bódy rájött, hogy a lány mindig csak második lehet Jennifer mellett, de ha önmagában szemlélik, akkor igazi szépség, egy mélyebb és rétegzettebb, talán titkokat is rejtő karakter.

– Mióta él itt? – kérdezte csengő hangon a férfit, és Bódy azon kapta magát, hogy csak beszél és beszél, évek óta először nyílt meg egy ismeretlen előtt, és miközben kiadta legtitkosabb gondolatait, vágyait és félelmeit, nem érzett mást csak mély megnyugvást – végre nem volt magányos.

– Elmosom – mondta a lány, mikor kis csönd állt be köztük, és elvette a kávésbögrét tőle, közben finoman Bódy kézfejéhez ért ujja, és a férfi úgy érezte, gyenge áramütés fut végig testén.

– Mi lesz a reggeli? – bukkant fel Jennifer a küszöbön, kócos hajzuhatagát igazgatva. A férfi felpattant, és a kis konyhakert felé intett. – Van friss retek, hagyma, és tojás az erdőből.

– Jól hangzik – bátorította odabentről Anna.

Míg ettek, Jennifer vitte szót. Elmesélte, hogy a barátját keresik, aki múlt hónapban erre túrázott a társaival, majd nyomtalanul eltűnt. A hatóságok tessék-lássék módon folytatták le a nyomozást, ezért Jennifer elhatározta, a saját kezébe veszi az ügyet. Anna a főiskolai szobatársa volt, az autó is az övé, és mi sem természetesebb, hogy segít a kutatásban.

– Végigjárjuk a helyeket, amiket ők is érintettek – magyarázta a szőke lány, majd kinézett az ablakon. – Az egyik éjszakai táboruk például ezekben az erdőkben volt kijelölve. Amíg elmész a kocsiért, lehet, körbenézünk.

Bódy felállt, elvette az üres tányérokat, majd elfordulva válaszolt, hogy ne lássák az arcán átsuhanó érzelmeket, úgy mint ijedtség, aggodalom, rossz előérzet, és valami bizonytalanság, olyan, amit egy nagyon erős déja vu hatás alatt élünk át: – Rendben, de a csűr környékén ne nagyon mászkáljatok. Tele van rozsdás vasakkal, meg mindenféle vegyszerrel a terület.

Nyugtalanul, hátra-hátranézve indult el a még sáros földúton. Ott álltak az ajtóban, és integettek, Anna arcán egy szomorú kis grimasz volt, Jennifer szélesen, magabiztosan mosolyogott, mint egy amerikai popsztár. Bódy bízott benne, hogy a figyelmeztetés és a lakat távol tartja lányokat a csűrtől, de míg elért az országútig, végig szörnyű képek sorjáztak fejében, képek, amelyeken vér, belsőségek és levágott végtagok voltak főszerepben.

Húsz perc alatt ért az országúthoz. Nem volt sehol egyetlen autó sem. Felsétált a legközelebbi kanyarig, ám a hegyek közé vesző betoncsík abban az irányban is üres volt. A falu felé vezető hosszú egyenes szakaszon sem látott járművet. Tanácstalanul leült az árokparton, míg arra nem jött egy magánbusz. A sofőr készségesen megállt a nagy integetésre, gondolván utasa akadt, és kissé csalódottan bizonygatta, hogy közel-távol nincs Volkswagen típusú autó az út mentén.

– Talán ellopták – dünnyögte Bódy maga elé, és visszaindult a tanyára. Míg gyalogolt, halkan és boldogan egy John Carpenter-féle szintetizátor dallamot dúdolt. Nem akarta, hogy elmenjenek.

– Nem akarom, hogy Anna elmenjen – pontosította magának félhangosan, majd komolyságot erőltetett vonásaira, mikor gyümölcsfák takarásából kibukkant a ház.

A bejárati ajtót zárva találta. Megzörgette a deszkát, majd bekiabált, de nem jött válasz. Hátrakerült, hogy valamelyik ablakon belessen a konyhába, és az udvaron tekintete azonnal a favágó tőkére fókuszált, melyre Anna fejét állította egy brutális akarat.

Bódy elkapta fejét a látványról, és arrébb támolygott, így a szilvafa körüli bokrok közt megláthatta a lány testét is.

A férfi térdre esett, és csak nyögött, mint egy kisgyerek, míg meg nem hallotta maga mögött egy halk roppanását.

Jennifer állt felette, kezében a baltával, arcán düh és gyász keveredett.

– Mit tartogatsz odabenn? – bökött állával a csűr felé, de nem vette le tekintetét Bódyról, miközben a baltát felemelte haránt, suhintásra készen.

– Én…semmit – tagadott a férfi rekedten, miközben Anna nyaksebének vörösét bámulta. – Nem akartam – folytatta, majd a szőkeségre pillantott: – Mi történt?

– Menjünk a házba – utasította őt halkan Jennifer, és Bódy kábán követte. A lány nemcsak az ajtót, hanem az ablakokat is eltorlaszolta, székekkel, az asztal lapjával, a kisszekrénnyel, így jó időbe telt, míg beküzdötték magukat. Jennifer az ablak mellé állt, és folyamatosan kifelé figyelve elmesélte, hogy épp csak elindultak az erdőbe, mikor megtámadta őket egy nagydarab fickó. Maszk volt a fején.

– Hokimaszk? – kérdezte Bódy fellobbanó érdeklődéssel.

– Azt hiszem – vont vállat a lány. A szörnyeteg Annát pécézte ki, utána iramodott, miközben Jennifer a tőkéhez rohant, kirángatta a fejszét, hogy segítsen, de akkorra már késő volt. Bezárkózott a házba, nézte, ahogy a gyilkos, mint egy trófeát vagy mint egy díszt kiállítja Anna fejét a tőkére, majd eltűnik a csűr mögött.

– Talán meglazult egy deszka, ott mászott ki – tűnődött Bódy.

– Talán el kellene magyaráznod, mi ez az egész! – förmedt rá Jennifer, és addig nézte, míg az be nem vallotta, hogy van pár vendége a csűrben. Pár veszélyes lény – majd motyogott még néhány homályos utalást a vendégek habitusáról és hajlamairól.

– Ezek kaphatták el a testvéremet is. Megölöm őket – döntötte el a lány, majd körbenézett a helyiségben, találomra felkapott egy kést és egy gyufát. – Segítesz nekem – mondta vagy inkább parancsolta, de aztán megenyhült, és közelebb lépett a még mindig kába és zavart Bódyhoz: – Ugye segítesz? – sóhajtotta, és a férfi megérezte, hogy milyen édes a lehelete.

Kióvakodtak az udvarra, ahol Jennifer letakarta Anna fejét egy szemeteszsákkal, de előtte gyengéden félresimított egy barna tincset a halott homlokából. Aztán a csűrhöz mentek, ahol a lány szakértő szemmel körbepásztázta a bokrok közt rejtőző lomokat. – Az autógumik. Körberakjuk vele az egész épületet – mutatta. – Aztán jöhet a benzin.

Bódy csak állt mellette, nem mozdult, kavarogtak benne az érzelmek és a gondolatok. Végül kinyögött egy kérdést: – Biztos, hokimaszk volt rajta?

Jason volt a kedvence. Nyolc évesen látta először, egy elmosódottá másolt, hangalámondásos verzióban a Péntek 13-at. Egyszerűen nem akarta elengedni Jasont. Igazából a többieket se, ezért felöltött benne, hogy csak azt kellene megbüntetni, aki ezt tette Annával, és a…

– Nem mindegy? – vágta el a lány dühösen a gondolatai menetét. – Ahogy elmondtad, ezek mind gyilkosok, vérengző állatok, nem érdemel kegyelmet egyik sem. Ne tétovázz, tedd meg Annáért – odalépett hozzá, és megfogta a férfi kezét, megszorította, és Bódy most megértette, hogy Jennifer egy erős lány. – Vagy tedd meg értem – kérte csillogó, majdnem könnyes szemmel. A férfi kelletlenül megindult, megragadta a sárba jó mélyen beágyazódó gumikereket, és a csűr ajtajához görgette. Majd így tett a többivel is, míg végül az egész épület körül lett bástyázva velük. Jennifer közben végignézte a benzineskannákat, és mutatta neki, melyikben van még. Bódy megöntözte a gumikat benzinnel, és ekkor hallotta meg, hogy odabenn mocorgás, hörgés, nyögés kél.

– Siess, megérezhették a benzinszagot – sürgette Jennifer, kezébe nyomva a gyufát. A férfi kivett egy szálat, és a lakattal lezárt ajtóhoz lépett. Az ajtó résén át egy maszkkal keretezett szem meredt rá.

– Sajnálom – mondta Jasonnek Bódy, de fel kellett idéznie magában Anna ujjainak érintését, hogy végi tudja húzni a gyufaszálat a doboz oldalán. A gumikba maró láng dühösen és magasan csapott fel, eltakarva azt a felejthetetlenül gonosz szemet előle, majd forróság és fekete füst terített be mindent. Bódy hátrált, egészen a némán figyelő Jennifer mellé. A lány arcán elégedetten nézte, ahogy a tűz belekap a fába, hallgatta a szörnyek mind riadtabb üvöltését és hörgését, majd körbement, sietve ellenőrizte mindenhol, hogy a lángoló fal kitart, és hogy nincs menekvés, végül visszatért a földre rogyott Bódyhoz, mellé térdelt és átölelte.

– Megcsináltad! – súgta izgatottan a fülébe, és a férfi megérezte, hogy a lány mellei milyen furcsán és érdekesen rugalmasak, akaratlanul is lenyúlt, megfogta az egyiket, közben szájuk egymásra tapadt, majd elfeküdtek a füvön, és ott, a lángok előterében, a füst csípősségével mit sem törődve, a sikoltozás és vonyítás aláfestő zenéjére kúrtak egy nagyot.

Épp, amikor végeztek, a tető és a jobb oldali fal beomlott, szikraeső lövellve az égre, és ez elvágta az utolsó hangot, a Predátor csalódott üvöltését. Már csak a tűz zúgott megállíthatatlanul.

Jennifer felhúzta a melltartóját, és a nadrágját kezdte cibálni, ügyet sem vetve a törökülésben gondolkodó Bódyra, akinek a pillantása most a fűben heverő kisbaltára esett. A baltafej alatt, a nyélen sötét foltok voltak.

– Nem mostad le rendesen – jegyezte meg a férfi. A lány épp övét csatolta be, a mozdulat félbe maradt.

– A baltát. Még látszik a vér rajta – bólintott Bódy, majd felállt, és begombolta a sliccét, közben Jennifer hideg és közönyös szemébe nézett. – Nem is volt autótok, ugye? Nem is autóval jöttetek, hanem gyalog…– a mögöttük recsegő tűzhalom felé intett – …mint ők.

– Igen – vallotta be a lány. – Úgy jöttünk, mint ők.

– És megláttátok, mi van a csűrben – folytatta a férfi, miközben felnézett az égre kígyózó fekete füstoszlopra.

– Csak én – pontosított Jennifer.

– Miért csináltad? – kérdezte tőle Bódy, noha már tudta, már akkor tudta, amikor megpillantotta őket ázottan az ajtóban, egy évezreddel ezelőtt.

– Tudod, hogy miért – felelte dacosan Jennifer, és a tűzhöz sétált, egészen addig, amíg bírta a meleget. Az arca azonnal kipirult tőle, és most még szebb volt, mint valaha.  – Ő volt az „utolsó lány”. Az okos, jószívű és érdekes személyiség. Ő lett volna a társad. Ő az, aki mindig megmarad a végére, akit nem tudnak elkapni, legalábbis az első részben, mert elmenekül, elszalad, és él, boldogan és egészségesen…

Megfordult, és végigmérte Bódyt: – Ő az, akit igazán sajnáltál volna – jelentette ki szomorúan, majd tehetetlenül széttárta a karját: – És én?

Bódy nem válaszolt, mire Jennifer folytatta: – Én lettem volna, akit elkapnak, és megölnek, brutálisan, véresen de mégis szexin. Én lettem volna az ostobán sikoltozva és hiába menekülő jócsaj, aki csak azért kell, hogy legyen egy áldozat, akit igazából lehet sajnálni, mert micsoda pazarlás már, nem? – gúnyosan mosolyogva megemelte melleit. Bódy nem válaszolt, zavartan elfelé nézett. Jennifer kivárt, majd megrázta fejét: – Nem, ezt nem engedhettem meg. Élni akarok. Ez egyszer én akarom túlélni.

Hallgattak egy sort, végül Bódy elégelte meg, felsóhajtott, és így szólt: – Gyere, temessük el Annát.

És így tettek, talicskába raktak a maradványokat, és eltemették a kislány mellé. Mikorra végeztek, a tűz is zsarátnokká silányult, másnapra pedig hideg hamu lett, amiből Bódy kipiszkált pár érdekes koponyát, és felrakta őket egy polcra a házban, és bár Jennifer ennek eleinte nem nagyon örült, később, évek múlva egészen megbékélt vele.

vége

A szüleim háza melletti erdőben van egy tisztás a fenyvesben, talán már írtam is itt valahol róla. Egy magaslati pont, nyolc méter átmérőjű, végtelenül megnyugtató hely. Régebben a fák kör alakot formáztak az égből a fejed felett, de mostanra már elmosódott a minta. Gyakran kijártam ide, többnyire egyedül, dohányzásra, gondolkodásra ideális hely, de volt, hogy beadandó elemezést írtam itt meg vagy egy novella alapját. Tudom, hogy valamikor ki fogják vágni a fákat, mert ez az erdőrész harmincvalahány éve érintetlen, de erre nem akarok gondolni. Ahogy az ember nem gondol arra se, hogy esetleg  olyan betegsége lehet a jövő hasadékaiban, ami becsülhetővé teszi a visszalévő napjait, de ha mégis eszembe ötlik ez az opció, mindig társul hozzá, hogy a fák csúcsai és az ég lenne az, amit a végén látni szeretnék.

Ezzel az írással két probléma is van. Az egyik a fiú elbeszélése, mely egy lehetetlen találkozáson alapul, és ezt csak úgy lehet megtámogatni, ha elfogadjuk, hogy az erdő bizonyos alkalmakkor valóban nagyon furcsán viselkedik. A másik, hogy a lány döntése, sorsa tükrözi egy közelmúltban bemutatott nagy sikerű film és az alapjául szolgáló novella központi dilemmáját. Mondhatnám, hogy ezt a dilemmát loptam bele a záróképbe, de az írás kapcsán ilyen szavakat nem használunk.

Gyermekkel az erdőben

A fiú elélvezett, és ahogy vonaglott és dobálta magát, imitálva és ismételve az összes, valaha élt lény haláltusáját, az óvszer felszakadt, és némi hímivarsejt belefolyt a lány szülőcsatornájába, aki persze ezt nem vette észre, mert a hátán fekve a tisztás feletti, kör alakú, immár sötétlilába borult eget, és az égen azt a négy csillagot bámulta. Megvárta, míg a másik vékony és karcsú teste legurul róla, majd lenyúlt, ellenőrizte magát, de nem érzett semmit, pedig az ondósejtek már a petevezeték kürtőinél jártak. Aztán felhúzta a bugyiját, a nadrágját, majd belebújt a bakancsba, végül összegörnyedve, magzati pózban elfeküdt a pokrócon, nem is sejtve, hogy ezzel csak segíti a mind tökéletesebb beágyazódást. Ha tudta volna, mi folyik a testében, akkor is a fiú félmeztelen alakját figyelte volna, aki most felhúzta pólóját, majd a papír zsebkendőbe tekert kondomot a tűz által megvilágított fénykör peremére vitte, aztán eldobta a sötétségbe.

– Még megeszi valami állat – mondta a lány félig neheztelve, félig viccelődve.

– Egészségére – mondta a fiú, visszajött mellé, leheveredett a pokrócra, és a hátizsákba túrt. – Kérsz? – mutatta fel az üveget, a pálinkát, melyet apjától lopott.

– Nem. De neked sem kellene már inni – válaszolt a lány halkan.

– Csak még egy kortyot – biccentett a fiú, jót húzott az üvegből, amitől megborzongott, aztán csak bámult bele a lobogó lángokba.

– Ebből csinálhatnánk egy ilyen hagyományt – jegyezte meg a lány csöndesen, álmodozva.

– A kúrásból? – nevetett fel durván a fiú. A lány összeráncolta homlokát, és egy sistergő fűcsomóra összpontosított, mely a tűz szélén lángra kapott.  – Bunkó vagy – mondta durcásan. – Mindig az leszel, amikor iszol.

– Jól van, na – mondta engesztelően a másik, és végigsimította a lány combját. – Akkor miből?

– Hogy Halloweenkor kijövünk ide, az erdőbe. Hogy tüzet rakunk. Eszünk. És hogy együtt vagyunk – sorolta a lány.

– Ha hidegebb lenne, lehet, már otthon tévéznénk – jegyezte meg a fiú. – De ez az ősz nagyon furcsa – lepillantott a fekvő lányra, elgondolkodva, vagy inkább csak mérlegelt magában valamit. – Örülök, hogy itt vagyunk. És persze jöhetünk jövőre is, meg azután is, amíg világ a világ – kivárt, de a lány nem szólt, lehunyta szemét, talán picit el is aludt. A fiú megköszörülte a torkát, és rekedten kimondta: – Öröké veled akarok lenni.

– Tudom – jött a válasz.

– És nagyon büszke vagyok rá, hogy itt vagy – folytatta megkönnyebbülve a fiú, miközben körbemutatott, a sötétbe burkolódzó fákat és bokrokat ölelve mozdulatával. – Nem sok lány merné ezt így utánad csinálni.

A másik elgondolkodott ezen egy kicsit, majd félszegen megjegyezte: – Hát, furcsa volt az imént. Úgy éreztem, mintha valaki figyelne a sötétből. De biztos csak képzelődés volt. Még sose csináltuk szabadban.

A fiú komótosan rágyújtott, olyan mozdulatokkal, ahogy az apjától tanulta. Kifújta a füstöt, de vigyázott, ne a lány felé szálljon. Rohamosan hűlt a levegő, jött ki a füsttel némi pára is a szájából.

– Halloweenkor elvékonyodik a határ az élők és a holtak közt. Furcsa dolgok kóborolhatnak az erdőben.

A lány felkönyökölt, megtámasztotta a fejét, és csillogó szemmel, a tűz közelségétől kipirult arccal bámulta a másikat: – Mesélj nekem valamit! – kérte.

– Nem fogsz félni? – kérdezte vészjóslóan a fiú. A lány megborzongott, mert rossz előérzet, hideg fuvallat legyintette meg tarkóját. Tudta jól, hogy félni fog.

– Nem – hazudta.

– Na jó, akkor elmondom, mit hallottam azoktól a filmesektől tavaly – bólogatott a fiú, a tűzbe verve a hamut a cigaretta végéről.

– Milyen filmesektől? – kérdezte a lány.

– Tavaly ugyanekkor, október utolsó hétvégéjén találkoztam velük, mikor idekinn voltam a srácokkal. Akkor még nem voltunk együtt.

– De már tetszettél – vallotta be a lány.

– Tudom – vigyorgott magabiztosan a másik, aztán a mosoly lehervadt arcáról, és valami szürke maszk lett a helyén, talán az emlékektől. – Kijöttünk túrázni három napra a csoporttársaimmal. A menedékházban aludtunk éjszakánként. A második nap, estefelé futottam bele a stábba, innen nem messze – mutat az nagyjábóli irányt –, a Kopasz-forrásnál, amikor vízért mentem, mert én voltam a soros. Na, ők mesélték a halott gyerek történetét.

– Hú, ez nagyon ijesztően hangzik! – vallotta be a lány vicceskedve, noha a rosszérzet nem tágított mellőle, azóta uralta őt, mióta a fiú belekezdett.

– Az is – mondta gondterhelten a másik, és lefelé bámult, a földre. – Azt mondták, hogy filmet, dokumentumfilmet forgatnak róla. Egy kisfiúról. Aki itt halt éhen vagy szomjan, az erdőben.

– Hogy került ide? – kérdezte a lány.

– A szüleivel az erdő szélén lakott egy völgyben, távol mindentől. A szülei imádták a környéket és direkt ide építettek egy házat. Nagyon szerették egymást, de aztán valami megromlott, a pasi inni kezdett, a  nő pedig depressziós lett, aztán a férfi elkezdte verni őket, egyre erőszakosabb és elborultabb lett, és egy estén a kisfiú nem bírta tovább, azt, ami otthon zajlik, és kifutott a kerten át az erdőbe, elbújt, gondolta, megvárja, míg otthon lecsillapodnak a dolgok, megvárja, míg a szülei hiányolni majd keresni kezdik, aggódnak érte, rájönnek, milyen jó, ha ott van, és ismét szeretni fogják őt és egymást. De azok nem vették észre a gyerek hiányát reggelig, a kisfiú pedig elaludt egy fa tövében, és hajnalban, ahogy a hidegre felriadt, nem hazafelé, hanem rossz irányba indult el.

A fiú beleszívott egy utolsót a cigarettába, a parázs szinte a szűrőig ért, majd elnyomta fűben. – Az erdőben megesik, hogy éjszaka letáborozol valahol, és hajnalban teljesen idegennek tűnik a hely. A gyerek is ezért kezdett el össze-vissza mászkálni.

– A szülei nem keresték? – kérdezte a lány aggódva.

– Dehogynem – bólintott a fiú. – Persze, hogy keresték. Ők is és a rendőrök is és önkéntesek is és helikopterek is. De a gyerek nagyon gyorsan haladt az első nap, és a keresők el sem tudták képzelni, hogy olyan messzire jutott, ezért szűkebb sávban kezdték meg a munkát. És mikor ráébredtek a tévedésükre, már késő volt.

– Mi történt? – mondta halkan a lány.

– Egy fa tövében találtak rá, a keresés nyolcadik napján. A szája tele volt fakéreggel. Tavasz volt, szinte semmi ehető nem volt még az erdőben – válaszolt a fiú. Kis hatásszünetet tartott, majd így folytatta: – De ezzel persze nem volt vége.

– A szüleivel mi lett? – kérdezte a lány, hogy egy kis időt nyerjen a félelmetes rész előtt.

– Állítólag bíróságra került az ügyük, kiskorú veszélyeztetése, satöbbi – vont vállat a fiú. – Megúszták. Persze a házasságnak vége lett. Szétmentek, az erdőszéli házat eladták. De nem is ez a lényeg.

A fiú beszéd közben jó pár, karnyi vastagságú gallyat rakott a tűzre, aztán még egy másikkal megpiszkált alattuk a parazsat, mire szikraeső szállt fel.

– Hanem? – kérdezte óvatosan a lány.

– A gyerek itt maradt az erdőben. Túrázók látták a fák közt. Bámulta őket. Máskor biciklisek futottak bele, egy ösvény kanyarulatában guggolt, és füvet evett. Megint máskor követte az erdészt, jó száz méterről. Sátrazókat ijesztette meg a nevetésével az éjszaka közepén. A források környékén megtalálták a lábnyomát. Volt, hogy az erdei utak porába rajzolt, anyu, apu és gyerek, pálcikaemberek, szépen egymás mellett. Na, erről akart helyszíni riportot forgatni az a stáb, amivel találkoztam aznap este. „A gyerek az erdőben”, ez lett volna a címe, de szerintem nem adták le soha, vagyis én nem láttam. De amúgy nem is találtam a nyomát a sztorinak, amikor utána…

– Lehet, most is itt van – vágott közbe a lány riadtan, és felült, körbenézett, közben dermedt karját dörzsölgette.

– Lehet – hagyta rá a fiú. Eligazgatta maga mögött a hátizsákot, majd nekidőlt – Gyere ide.

A lány engedelmesen feljebb húzta magát, a fiú ölébe feküdt, az átkarolta, lábukat elnyújtották a mindinkább erőre kapó tűz mellett, és bámulták a lángokat, míg el nem nyomta őket egy könnyű álom.

– Pszt! – ébredt fel a lány a hangra. Kinyitotta szemét, majd fel is ült, mint a vad, ha csörren a bozót. A hang ismétlődött, a sötétből, a fák közül: – Pszt!

A lány felállt, lépett egyet a hang irányába, aztán lehajolt egy vastagabb ágért.

– Az nem kell – jött a nyugtató válasz, lágy, vékony hangon. A lány felsikkantott, és a fiúhoz lépett, de a hang megállította: – Ne ébreszd fel!

Parancsoló és kérlelő volt egyszerre, mint aki tud valamit, amit nem kellene, és a lány hirtelen nagyon úgy érezte, ő is tudni akarja. Meg is kérdezte: – Miért?

– Mert veled akarok beszélni.

A lány ismét lépett kettőt előre, és mint egy kardot, maga elé emelte a husángot: – Ki vagy te? – nyögte.

– Szerintem tudod – jött a válasz.

– A gyerek? – kérdezte a lány.

A gyerek nem válaszalt. A lány felbátorodott a szemérmes hallgatáson, egészen a fénykör széléig sétált. A sötétségben fura fények és idomok villództak szeme előtt, és ott, jobbra, talán mintha egy apró alak állt volna egy vastag tölgyfa törzse mellett.

– Gyere ide – kérte a lány, és maga is elcsodálkozott a bátorságán.

– Nem lehet – rázta a fejét az árny. – Még nem.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezte a másik, mire a gyerek sokáig nem válaszolt, mint aki maga sem tudja, hogy történt.

– Amikor kiment belőlem az élet, itt ragadtam. Sokáig bolyongtam, míg végre ma éjjel megtaláltalak titeket – jelentette ki bizonytanul.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a lány, majd hozzátette, inkább csak magának: – Álmodom?

Az árnyalak mintha széttárta volna karjait: – Igen is, meg nem is. De nem ez a lényeg. Hanem hogy végre megtaláltalak, és tudunk beszélni. Millió éve várok erre.

– A pokolban vagyunk? – próbálkozott a lány.

– Nagyon furcsa erdő ez. Sokszor összemosódik benne a múlt és a jövő, és az emberek észre se veszik. Úgy mondanám, most egy köztes állapotban vagyunk – válaszolt a másik.

– Értem. És akkor még egyszer: mit akarsz tőlem? – kérdezte ismét a lány.

Az apró árnyék megnyúlt, előre, és a lány rájött, rámutat valamire. – Látod ott, a fa tövében azt a követ?

A lány megfordult. Látta. A tűz köré is raktak köveket, de ez, ez a nagy, ez ott maradt az egyik legnagyobb fa aljában.

– Igen.

– Menj, emeld fel, és ejtsd rá a fejére – az árnyék most az alvó fiúra mutatott.

– Micsoda? – a lány csak megjátszotta, de nem lepődött meg. Szíve mélyén sejtette, hogy valami nagyon rossz dologról lesz szó. – Miért?

– Azt fogod mondani, hogy felmászott a fára, hogy száraz ágat törjön a tűzre, és leesett, pont fejjel a kőre. El fogják hinni – folytatta az árny, mint aki nem is hallotta meg a kérdést.

– De miért tennék ilyet? – kérdezte a lány, noha hirtelen belényilallt valami az ágyékába, és ekkor megértette, mindent tudott. Az árnyék előre lépett, mire a lány hátrált, de még látta, még megpillantotta egy kisfiú arcát a tűz halovány visszfényében, és az arc, a vonások, a haj, a szem és a száj pont olyan volt, mint azé, aki mögötte aludt.

– Mert csak így szabadíthatsz meg, anyu – mondta a gyerek, majd visszabújt a sötétségbe. – Hajnalodik, mennem kell.

A lány akaratlanul is megindult felé: – Ne menj, annyi mindent akarok még...

– Nincs idő – szakította félbe a másik. – Tedd, amit mondtam.

A lány a fejét rázta: – Másképp lesz. Megígérem neked, vigyázni fogok rád. Nem engedem, hogy…

– Nem lesz másképp – szögezte le a gyerek, de hangja már távoldott, gyengült, mint aki fátyol mögül beszél. – Hidd el, nincs más út. Ha nem ölöd meg, nem fog elengedni. Ha bármit is tudnál változtatni, most nem találkoztunk volna.

– De…– a lány kereste a szavakat, de nem jöttek, eldobta a husángot, aztán belépett a fák közé, a sötétségbe, és talán mintha súrolta volna a kézfejét valami, egy hideg, száraz test, ám ebben nem volt biztos. Karjaival kinyúlt, de már nem ölelt mást, csak a félhomályt.

Várt egy kicsit, majd visszaballagott a magába roskadt tűzhöz, és megállt félúton az alvó és a szikladarab közt. A fiú arca békés volt, a lány úgy gondolta, hogy nem sokat érezne a halálból. Keze ügyében ott volt a pálinka, az üveg vészjóslóan csillogott a tűz fényében, ami mindinkább tompult, mert a hegyek és fák résein át egy új fényforrás kélt, megvilágította a lány mozdulatlan, töprengő alakját.

Végérvényesen eljött a hajnal.

vége