Régóta akartam írni egy szektáról, de csak lassan formálódott meg a történet. Voltak persze ösztönzők: a Mindsommar, melynek az utolsó, záró képei és zenéje máig velem van (Florence Pugh azért a pár percért, azért a tekintetért Oscart érdemelt volna), vagy a V/H/S 2. antológia Safe Haven része, ami fél óra tömény döbbenet.  Az ötlet magvát ugyanakkor olvasmányélmény adta, ami egy bizánci szerzetes, Palamasz Szent Gergely által tökéletesített, hészükhaszmosz nevű meditációs technikáról szólt. Erről bővebben ebben a remek kötetben lehet olvasni. A novellában felvetett döntési kényszer nagyon bonyolult, és bár Eszter választását nem ismerjük meg, a lényeg ebben a zárlatban, hogy akaratlanul is végiggondoljuk, hogy mi mit csinálnánk a helyzetében. El kell ismernem - spoiler alert - hogy ez a szituáció végső soron egy Rosemary-dilemma, bár itt a metafizikai gonosz nem tényező, legfeljebb egyfajta rideg, szenvtelen akarat tör ketté életeket, végső soron az az erő, amit Marx és Hegel a történelem lényegének tekintett.

Egy szekta felemelkedése

Amikor azon a szikkadt, száraz májusi napon Balázs leállította az autó motorját a Szent Lélegzet Szövetség parkolójában, és Eszter domborodó hasára nézett, egyiken sem sejthették, hogy a világtörténelem milyen durván fog beleavatkozni hármójuk életébe.

A férfi még mindig furcsállotta, hogy a születendő gyermek is a csapatuk része. Eszterrel három éve jöttek össze, mind a ketten ugyanannál a fővárosi online szerkesztőségnél dolgoztak. Az első évben csak szerelmeskedtek, Netflixet néztek, pizzát rendeltek és rengeteg kávét ittak. A második évben utazgattak a világban. A harmadik évben véletlenül csináltak egy gyereket, de a férfi most már élete legjobb pillanatának tartotta, amikor Eszter kijött a vécéből, kezében a teszt fehér műanyag tokjával. Azóta megvolt az az érzése, hogy a születendő élet lehetősége teljesen új minőséget hoz az életébe.

Eszter most a jegyzeteit olvasgatta a mobilján, közben öntudatlanul, gyengéden végisimított a pocakján. Törékeny, kecses, finom arcú, szőke nő volt, még szinte lány, Balázs szemében a  legszebb a világon.

– Gyönyörűek vagytok – vallotta meg, és nem szégyellte, hogy hangja megremeg. A nő meglepetten nézett fel rá, majd pajkosan elmosolyodott: – És most, most már megmondhatom?

Balázs erre színpadiasan befogta a fülét: – Nehogy megpróbáld! – mondta jó hangosan, morcosan ráncolva homlokát, mire Eszter a szájára mutatott: – Olvasd le a számról – és olyan szépen artikulált, hogy a férfi elértette: – Nem – vágta rá, és elfordult, kifelé nézett, a Szent Lélegzet Szövetség dombra települt épületeire, melyek valaha egy gyár részei voltak, itt, a nógrádi falu szélén. Pár éve a szövetség megvette a romokat, és adományokból meg pályázatokból a főbb részeket szépen rendbe hozta. Így aztán Eszter csak a hátának tátogta: – Kislány.

Nem értette, Balázs miért nem akarja megtudni a baba nemét. Amikor az ultrahangon voltak, akkor is inkább kiment, mielőtt a doktornő megmondta volna. Tudta persze, hogy annak drukkol, hogy kisfiú legyen, de nem azért, mert akkor majd focizhat, legózhat vele, nem ilyen hagyományos és unalmas megközelítés miatt, nem, ennél a férfi sokkal bonyolultabb volt. Egyszer, egy áprilisi éjjelen, félálombeli beszélgetés során derült ki az igazi ok. – Rettenetesen aggódnék érte, ha lány lenne, egész életemben aggodalmaskodnék – suttogta a férfi. – Egy fiú megvédi magát, jobban viseli a terheket és a sebeket. Egy lányt könnyebb bántani, megalázni. Elszorul a szívem, mennyi gonoszság, csúfság és kegyetlenség vár majd rá – mire a nő nem válaszolt, csak hozzábújt, és fejét a mellkasához szorította, hogy hallja az erős szívverését, a szívét, mely már most megszakad a meg nem született gyermekre váró nehézségek miatt.

Kiszálltak az autóból, Balázs előszedte hátulról a fényképezőgépet, megnézte a töltöttséget, majd a kapuhoz sétáltak. Kamera volt az ajtóba építve, alatta csengő gombja.

– Nos, akkor vegyük át még egyszer – mondta inkább magának Eszter, hisz ő volt a riporter, Balázs csak a videókért, fénykepekért és az online képi megjelenítésért felelt a lapnál. – A Szent Lélegzet Szövetség egy kisegyház, amit az állam épp hogy eltűr. Még csak egy évtizede jött létre – olvasta a füzetéből, miközben megnyomta a csengőt. – Alapítója egy bizonyos Nádas Endre volt, aki keleten tanulmányozta a keresztény spiritualizmust. Igazán karizmatikus vezető lehetett, mivel hívek tucatjai követték ide, hogy mindent, az egész életüket feladva, a világtól elzárva éljenek, és csak a speciális lelki gyakorlatokkal foglalkozzanak.

– Vele fogunk interjúzni? – kérdezte a férfi az objektívet állítgatva.

– Nem, ő állítólag két éve meghalt egy nagyon agresszív betegségben – nézett fel rá a lány, majd lapozott –,  az utódja, egy bizonyos Szkárosi vár minket – a jegyzetfüzet végére ért, ahol egy tucat név volt felírva: – Az Evelinhez mit szólnál? Ha lány lesz. Természetesen I-vel, nem y-nal.

Balázs többször kimondta halkan, csak úgy maga elé a nevet, majd elégedetten bólintott: – Tetszik, olyan elegáns.

Eszter a kezét nyújtotta felé: – Végre, akkor legalább ebben megállapodtunk.

– De az Ádámból nem engedek – figyelmeztette őt a férfi, elfogadva a kinyújtott jobbot, mire a nő a szemét forgatta: – Ne kezdjük újra, nem az első embert akarom megszülni.

– De…– vetette volna ellen a másik, ám ekkor nyílt kapu, és egy ösztövér, szürke öltönyös, sovány férfi állt lépett ki rajta.

– Maguk bizonyára az újságírók. Szkárosi Endre vagyok. Már nagyon vártuk önöket  – nyújtotta kezét, melynek tapintása száraz és kérges volt. Vizenyőskék tekintete Eszter domború hasára vándorolt – Ó, látom, hárman vannak – mosolyodott el elégedetten, majd beterelte őket egy folyosóra –, mikorra várják?

– Tulajdonképp ez az utolsó munkám – válaszolt a nő –, a jövő hétre vagyok kiírva.

Szkárosi bezárta a kaput egy bonyolult retesszel, majd bólintott: – Nagyszerű, kérem, most kövessenek – aztán előre ment. Eszter és Balázs összenéztek, majd megindultak utána.

– Mint bizonyára tudják, a Szent Lélegzet Szövetség számos támadást kellett hogy elviseljen az elmúlt időszakban – mondta a férfi, miközben végigmentek egy folyosón, majd befordultak egy sarkon, hogy egy újabb folyosóra térjenek. – Ezek a nemtelen támadások késztettek minket arra, hogy úgymond tiszta vizet öntsünk a pohárba, és ezért fogadtuk el a maguk szerkesztőségének a megkeresését, amit már nagyon vártunk – magyarázta.

– Várták? Honnan tudták, hogy interjút fogunk kérni? – kérdezte Eszter, mire Szkárosi megtorpant, visszafordult és elmosolyodott, amitől kivillantak sárga fogai: – Az alapítónk jelezte.

– Valóban? Hisz ő meghalt – vetette ellen szelíden Balázs, olyan hangszínnel, mint aki gyermekhez beszél. Eszter oldalba is bökte, de Szkárosit nem zökkentette ki, a fejét csóválta: – Ez bonyolultabb, de mindjárt megértik, kövessenek.

Egy udvarra értek, melyet magas, szürke falak szegélyeztek. Az általuk határolt terület egy kert volt, tele zöld színnel, és a veteményes sávjaiban férfiak és nők tevékenykedtek, a legtöbben kapáltak vagy kézzel szedték a gyomot.

– Önellátóak vagyunk, amit tudunk, azt megtermeljük magunknak – magyarázta Szkárosi. A hívők, ahogy elhaladtak előttük, sorban kiegyenesedtek görnyedésükből, és mozdulatlanul figyelték őket.

– Ez kissé ijesztő – jegyezte meg halkan Balázs Eszternek, de kísérőjük meghallotta: – Ó, csak ritkán látnak idegent, nem nagyon engedünk be senkit a külvilágból e falak közé.

– Igen, ezt tudom – kapott a szón Eszter –, nem gondolja, hogy ez tápálája a…csoporttal kapcsolatos ellenérzéseket és pletykákat?

– Szektát akart mondani, ugye? – kérdezte Szkárosi szinte vidáman, majd kinyitott előttük egy másik ajtót: – Erre tessék.

Egy sötét folyosóra jutottak, melyből többfelé lépcsők indultak, a végében kétszárnyú ajtó volt, melynek láttán Balázson kellemetlen előérzet futott át. – Én nem szeretném minősíteni az önök vallását – szabadkozott Eszter.

– Semmi baj, jó értelemben valóban egyfajta szekta vagyunk, mivel nagyon erősen összeköt minket, tagokat a hit a Szent Lélegzetben. Jöjjenek, felmegyünk a galériára – az egyik lépcsőfeljáróba vezette őket, majd megállt: – Nem lesz magasan – fordult vissza Eszter felé, aki legyintett: – Jót tesz egy kis mozgás.

A férfi pár másodpercig mérlegelte ezt a választ, avagy valami mást, majd biccentett, és megindult: – Hol is tartottam, ja igen, az alapítónk, Nádas Endre mindig azt mondta, hogy a levegő, amit beszívünk, összekapcsolja, de szét is választja a létezőket. Előre megmondta, hogy a hitünk a Lélegzetben el fog választani minket az összes többi embertől, és sajnos igaza lett. Halottidézéssel, asztaltáncoltatással vádolnak meg a külvilág tudatlanjai, ám mindez olyan messze van az igazságtól, olyan elképzelhetetlen távolságban, hogy…– megakadt, mert kifulladt a második lépcsőforduló tetejére érve: –…bocsássanak meg, a sok meditációtól teljesen elgyöngült a szervezetem.

– Semmi gond – jegyezte meg Eszter, aki maga is lihegett kissé, ezért Balázs mellé lépett, átkarolta: – De ha mindezek a pletykák tévesek, felfedné nekünk, hogy valójában mi volt Nádas tanításának a lényege?

A férfi végigmérte kettejüket, mint aki most látja őket először, majd bólintott: – Miért is ne, hisz úgyis mindegy már – mondta, majd mély levegőt vett –, de jöjjenek, előbb nézzék meg a saját szemükkel, mindjárt ott vagyunk.

A következő szint nagy, barna ajtóban végződött. Belépve rajta, egy terem keskeny, nagyjából két méter széles galériáján találták magukat. Korábban ez lehetett a műhelycsarnok, bágyadt fény sugárzott a tetőablakokból, az odalent, polifoamokon ülő két tucat hívőre. Férfiak és nők, idősek és fiatalok, kövérek és soványak, csúnyák és szépek meditáltak, kezüket térdükön nyugtatva, és ugyanazon ritmusra ki- és belélegeztek. A ritmus hangszórókból előszűrődő idős, rekedt férfihang szolgáltatta: – Beáramlik a világ, bent van a világ, kiáramlik a világ – mondta a hang, és a mellkasok egyszerre emelkedtek és süllyedtek, és legvégül, a két látogató tekintete megállapodott a terem túlsó végen, egy oltárféleségen, pontosabban a fából ácsolt, fehérre festett emelvényen fekvő testen.

– Ő ott Nádas Endre – mutatott a testre áhítattal Szkárosi. – Az ő hangját hallják.

– Készíthetek képet? – kérdezte halkan Balázs, mire a férfi bólintott. Eszter erőltette a tekintetét, de a fotós jegyezte meg, miután belenézett a gépébe: – Nem tűnik halottnak…

– Igen, én is úgy látom, talán mumifikálták a testét? – kérdezte a nő.

Szkárosi elmosolyodott, és megcsóválta fejét: – Nem, valóban nem halott, de még nem értik, mert még nem tudnak semmit, ám előbb hallgassuk még egy kicsit a hangját – kérte őket szelíden, majd lehunyta szemét. A másik kettő ismét egymásra pillantott, Eszter grimaszolt, Balázs megvonta vállát, és elkezdett fotózni. Szkárosi három perccel később kinyitotta szemét, majd így szólt: – Endre az általa alapított vallását Grégoriosz Palamosztól eredezteti, aki a tizennegyedik században, a szerzetesek szent hegyén, az Athosz-hegyen élt, és tökélyre fejlesztette a hészükhaszmosz technikáját.

– Az micsoda? – kérdezte Eszter, miközben a betonkorláton jegyzetelt.

– A hészükhaszmosz csöndet és nyugalmat jelent. A keresztényég egyetlen ismert meditációs technikája, mely egyfajta átjáró a jóga felé. A szerzetesek rövid, egyszerű imákat mondtak, miközben különféle testhelyzeteket vettek fel, és speciális légzőgyakorlatokat végeztek. A folyamat eredménye egy olyan állapot elérése volt, melyben megpillanthatták Istent – Szkárosi elfintorodott: – Természtesen a hivatalos egyház később elvetette Palamosz tanítását, főképp miután ő egyre inkább hajlott arra, hogy a testet hátra kell hagyni, hogy az imádságban csak a lélek vegyen részt. Gondolják csak el, ha mindenki, minden tizedfizető jobbágy elhagyta volna testét, hogy spirtuális síkon létezzen csupán – akkor mi történt volna a pénzéhes egyházzal?

Eszter felnézett a jegyzetelésből: – Ez csinálta Nádas is? Hátrahagyta a testét? Tulajdonképp…nem is halott?

Szkárosi elismerően bólintott: – A hölgynek vág az esze.

– Ez lehetetlen – jegyezte meg Balázs józanul: – Nádas, ha jól tudom két éve…eltávozott – az oltár felé intett: –, hogy maradhatott meg a teste ilyen állapotban?

Szkárosi megköszörülte torkát: – Elnézést, félreérthető voltam – ő is az oltár felé intett: – Az a magára maradt test ott valóban halott, és valóban mumifikáltattuk. Sajnos az illető, aki elvégezte, elég sokat fecsegett egy bizonyos bulvárlapnak, innen jöttek az ostoba pletykák.

– De akkor hogy élhet mégis a mesterük? – kérdezte Eszter, mire Szkárosi felemelte mutatóujját: – Ez a jó kérdés. Nos, azon a síkon létezik, ahova a meditációval eljutott, amit Palamosz „isten látásá”-nak nevezett, és ami tulajdonképpen a földi élet feletti, magasabbrendű lét. Ott tartózkodik immár két éve, és bizonyos eszközökkel, álmainkban és a legerősebb meditációinkban képes kommunikálni velünk. Nagyon sok mindent megtudtunk általa erről az odaátról, és elképesztő belegondolni is, hogy ő az első létező, aki legyőzte a halált, hisz eljutott az öröklétbe.

Pár másodpercig mind csöndben maradtak, a két látgató emésztette a hallottakat, majd Eszter tért magához előbb: – Csak hogy tisztázzuk: Nádas meditációval elvált a testétől, hátrahagyta, és eljutott ebbe a különös állapotba, ami az életen túl van, ahol látja Istent…

– Nem – vágott közbe szigorúan Szkárosi –, nem lát semmit, mert nincs Isten. Egyedül vagyunk. Pontosabban sokan vannak, mivel rengeteg egyenrangú lélek létezik boldog öntudatlanságban odaát.

– Rendben – hagyta jóvá a nő –, de a lényeg, hogy most ott van, és onnan kommunikál magukkal.

– Igen –  bólintott elégedetten Szkárosi –, de van még valami. Vissza akar jönni. Rájött ennek módjára, ahogy nagyon sok mindent mást is megismert odaát, mivel ebben a pozícióban, ahol most létezik előre látja a jövőt és a múltat, látja az okozatokat és az okokat. Azt is megjósolta például, ahogy erre korábban utaltam, hogy maguk jönni fognak.

– Valóban? – kérdezte Balázs hitetlenkedve: – Képes megmondani a jövőt?

– Bizonyos dolgokat, főképp, melyek vele és a Szövetséggel kapcsolatosak – hagyta jóvá Szkárosi – Kérem, kövessenek.

– Térjünk vissza arra, amit ez előbb mondott – kérte őt Eszter, miközben visszamentek a lépcsőházba: – Vissza akar jönni? Hogyan?

A férfi egy ideig nem válaszolt, csak óvatosan ereszkedett le a lépcsőn, egymás után rakosgatva vékony lábait, végül az egyik fordulóban hátranézett Eszterre: – Talán fontosabb a „miért”, nem gondolja?

A nő Balázs karjára támaszodba követte, de most, a férfi különös tekintetétől, mely ismét a hasára fókuszált, megtorpant: – Igen, bizonyára – hagyta jóvá tétován.

Szkárosi folytatta útját lefelé, majd megköszörülte torkát, és izgatottan remegett a hangja, amikor megszólalt: – Endre ráébredt, hogy vissza kell térnie az emberek közé. Úgy véli, a visszaúton ugyanazzal a meditációs technikával, mely eljuttatta őt oda, meg fogja tudni őrizni az intakt személyiségét, a teljes tudatát, és így be fogja tudni bizonyítani a világnak a vallásunk alapvetéseit. Azt, hogy létezik egy olyan sík, egy olyan világ, amibe el lehet menekülni ebből a nyomorult, húshoz és szenvedéshez kötött létből, egy olyan tartomány, ahonnan az élők lelkei származnak. A buddhizmus megsejtette ezt az igazságot, de sajnos elég homályosan interpretálta…

Visszajutottak a folyosóra, és Szkárosi megindult a kétszárnyú ajtó felé: – Kövessenek, kérem – mondta, mire a pár utána ment, de Balázson ismét úrrá lett a baljós előérzet, szólni akart a nőnek, ám Szkárosi ismét belekezdett: – Ez a diadalmas visszatérés, amelyhez képest Krisztusé csak egy halovány bűvésztrükk lesz, ez meg fogja változtatni a világ menetét, a történelmet és az emberi létet. Endre tisztán látta a jövőben, hogy tömegek, egész népek fogják elhagyni a testüket, hogy az új létet válasszák, pontosabban hogy visszatérjenek oda, ahonnan származnak. A vallásunk elsöpör majd mindent, a gazdaságok összeomlanak, a háborúk véget érnek, a szenvedés fenyegetése semmivé lesz. Ez a folyamat minden áldozatot megér. Erre tessék – kitárta előttük az ajtót, és egy kör alakú szobába jutottak. A lábuk alatt nejlon zizegett, az egész padló fóliával volt letakarva.

– Festés lesz? – kérdezte Eszter, de Szkárosi komoran megcsóválta fejét: – Nem – azzal hátulról, a nadrágja és az öltönye rejtekéből egy hosszú, gonosz csillogású kést húzott elő, majd Bálinthoz lépett, és a pengét markoltig a hasába döfte. Eszter felsikoltott, az áldozat pedig elejtette a fényképezőgépet, és a késhez kapott, de Szkárosi kirántotta belőle, amitől vér spriccelt mindhármójukra, és a támadó ezúttal fentről sújtott lefelé. Bálint ösztönösen felemelte bal kezét, de ez csak lelassította a támadást, a fém éle átvágta mutatóujjában az ínt, végül a penge ismét a húsába mélyedt, ezúttal a bal válla alatt, és ettől az akaratos fájdalomtól felsikoltott. Volt még annyira ereje, hogy maga mögé taszítsa a nőt: – Menekülj – nyögte, de máris jött a következő döfés, a bal oldalába, a bordák alatt, amitől térdre rogyott. Eszter jajgatva hátrált, vissza az ajtóhoz, és még látta, hogy Szkárosi  a szerelme fölé magasodik, két kézre fogja a vértől iszamos markolatot, de nem várta meg az utolsó szúrást, kirohant az ajtón, majd botladozva a folyosó vége felé indult. Ekkor érte utol Balázs halálsikolya.

Eszter menekült, közben a fejét rázta: – Nem, ez nem lehet – suttogta zokogva, majd ösztönösen az egyik maga mellett lévő ajtót próbálta kinyitni, de zárva volt. Mögötte feltárult a kétszárnyú ajtó: – Eszter, várjon! – kiáltotta utána Szkárosi. – Hagy magyarázzam meg.

A nő nem nézett  hátra, tudta, látná, ahogy Balázs vére elborítja a férfit, emiatt nem volt képes felé fordulni, ehelyett megindult, kirontott a folyosó végén lévő ajtón át a kertbe. Ezúttal senki nem dolgozott az ágyások közt. Eszter futás közben felkapott egy kisebb, keskeny fejű kapát, majd túloldalon ismét belépett az épületbe, és a neonfényes folyosóra jutott, ahol korábban áthaladtak. A sarok mögül beszédfoszlány hallatszott, ezért újból megpróbálta az egyik ajtót. Ezúttal engedelmesen kinyílt. A nő benyomult a sötét szobába, majd halkan bezárta az ajtót. Kézfejével letörölte arcáról a könnyeket, de érezte, vér is van arcán, ettől újból hatalmába kerítette az iszonyat, a kapa kiesett a kezéből, és megpendült a padlón.

– Eszter – hallatszott a folyosóról, majd léptek közeledtek, és valaki diszkréten bekopogott a szoba sötétjébe: – Tudom, hogy odabenn van – jött felé odakintről Szkárosi hangja: – Kérem, beszéljük meg ezt.

– Ha bejön, megölöm! – sikoltott a nő, és kitapogatta a kapát, majd harciasan maga elé tartotta: – Istenemre mondom, széthasítom a fejét, ha…

– Hagy mondjam el – kérte Szkárosi gyengéden: – …a magyarázatot.

– Maga egy gyilkos, a szektájuk pedig egy őrült vízió – kiáltotta a nő: – Ígérem, mind a börtönben fognak megrohadni…

– Hallgasson meg – kérte Szkárosi: – Utána bemegyek, és megölhet, ha akar.

Eszter mondani akart valamit válaszul, de a fájdalmas kép, mely retinájába égett, Balázs összeroskadó testének emléke elnyomott benne mindent, és ezt a hallgatását a másik igennek vélte: – Endre mindezt előre jelezte nekünk. Azt, hogy az újságjuk jelentkezni fog. Azt, hogy maga és a barátja érkezik majd. És azt, hogy magát itt kell tartanunk, egyedül.

– Miért?! – kapott végre erőre a nő, majd újból kisikoltotta magából a rettegését és a dühét: – Miért csinálta ezt velünk?

Szkárosi egy kicsit hallgatott, talán arra várva, hogy Eszter lecsillapodjon, végül belekezdett: – Endre vissza akar jönni, ahogy azt már mondtam. Nagyon sokáig kereste a lehetőséget, a módot, hogy miképp tudna visszaérkezni közénk, megtestesülni, és aztán rájött, hogy sikerülhet a dolog, de nagyon pontos tervezésre van szükség, az első lélegzet igen figyelmes bemérésére.

– Első lélegzet? – kérdezett vissza gyanakodva a nő, és hátrált még két lépést, de a sötétben beleütközött valamibe. Kitapogatta, egy rácsszerű dolog volt, derékmagasságban.

– Mindannyian, mind, a túloldalon kavargó lelkek az első lélegzettel költözünk be az általunk véletlenszerűen választott testbe a születés során, és az utolsóval megyünk vissza – magyarázta türelmesen Szkárosi. – Endre azt mondja, hogy a születéskori megtestesülés olyan drasztikus a képzetlen lélek számára, hogy elfelejti a korábbi létezését. Nem tudja, miért vannak e megtestesülések, miért nem maradnak a létezők odaát, ennek magyarázata további kutatást igényel, de a lényeg, hogy ha erősen fókuszál, és pontosan ismeri a helyet és az időpontot, akkor képes lesz visszajönni a földre, és befejezni a térítő munkáját. Márpedig ő látja a jövőt, ezért be tudta mérni, hogy ön jövő szerda délután négy harminchatkor ad életet a gyermekének.

– Nem – nyögte döbbenten Eszter. – Ezt nem mondhatja komolyan. Nem vehetik el a gyermekemet…

– Nem is akarjuk – nyugtatta Szkárosi, és fénycsík kélt Eszterrel szemben, mivel a másik finoman kinyitotta az ajtó: – Maga fogja felnevelni, bár sok nevelésre nem lesz szükség, hisz Endre teljes tudatával, minden ismeretével fog visszatérni. Gondoljon csak bele – egy kar jelent meg a fényben, és tapogatózott a falon –, micsoda világszenzáció lesz e gyermek, és maga lesz az edény, mely lehetővé tette ezt a  csodát. – A kar végre megtalálta amit keresett, egy kapcsolót, felkattintotta, amitől a szobát meleg, sárga fény öntötte el. Eszter a hirtelen változástól nem látott, nem látta, csak pár pillanattal később, hogy a vérrel borított, bűnbánó arcot vágó Szkárosi ott áll előtte, az ajtóban. Felemelte a kapát, és felé lépett: – Széthasítom a fejed, te rohadék! – kiáltotta, de a férfi nem moccant, csak előre mutatott, pontosabban Eszter háta mögé: – Forduljon meg, és higgyen.

A hangja annyira meggyőző volt, hogy a nő megtorpant, majd tétova félfordulatot tett.

A mögötte lévő helyiség egy gyerekszoba volt, rózsaszín falakkal, takarókkal, rácsos kisággyal, mely fölött színes gömbök forogtak a légáramban.

– Endre azt üzente magának, hogy mindenre hajlandó a jó viszony érdekében – magyarázta Szkárosi. – Még arra is, hogy felvegye a női identitást a küldetése során. Minden úgy lesz, ahogy azt ön eltervezte.

Nem a rózsaszín, lányos berendezés volt az, amitől Eszter leengedte a kapát, majd térdre rogyott, nem amiatt gyengült el, mert ráébredt, hogy ha valóban létezik előre megírt és meglátott jövő, akkor az ellen nem tud semmit tenni. Nem. Hanem a kiságyban lévő párna, aminek fehér vászonjára piros cérnával gondos kezek az „Evelin” szót hímezték.

vége

A Drakula sosem volt magasirodalom, Stoker pedig sosem volt az irodalmi kánon része, nagyjából úgy képzelhető el, mint kora Lőrincz L. Lászlója, tehát nem is olyan elvárásokkal álltam neki a regénynek, amelyek eleve csalódást generálhattak volna - de az tény, hogy legalább szórakozni akartam olvasás közben. Nem sikerült, és ennek nem az az oka, hogy az immár 125 éves mű rosszul öregedett - hanem az, hogy eleve nem volt jó. Elmagyarázom, miért.

Nem emlékszem pontosan, hogy az új fordítás kézbe vétele előtt mikor olvastam először a Drakulát, de az valószínű, hogy a nem igazán pontos Bartos-féle szöveggel találkoztam kamaszkoromban. Homályosan rémlik csak a regény első lenyomata, elnyomja az ugyanebben az idősíkban látott, és imádott Coppola-film, mely mai szemmel nézve megmosolyogtatóan maníros (bár a zenéje, az még mindig elképesztő), viszont meglepően pontosan adja vissza a történetet.

Érdemes mindehhez felidézni a kilencvenkettes év végét, amikor épp elmúltam tizennyolc, tele voltam szerelemmel, vággyal, kamaszosan sóvárogtam a sötét dolgok iránt, írni akartam, de lusta voltam elkezdeni, helyette rengeteget olvastam, főképp éjjel, sok kávét ittam, tengernyi idővel rendelkeztem, hisz nem vettek fel főiskolára, és emiatt egy évet otthon töltöttem, egyfajta kényszerszünetként, kiesve a világból, a normális életmenetből. Ebben a korszakban telitalálat volt a Drakula-mozi, melynek címadó hőse ugyancsak egy társadalmon kívüli, félállapotban leledző karakter, a sötétség szülötte, tele van romantikus vágyakkal, és végső soron ez dönti a pusztulásba.

Gary Oldman alakításában a legnagyobb különbség a regényben megjelenő vámpírhoz képest a Mina iránt érzett örök szerelem, ennek kibontása a Harkernéhez kapcsolódó reinkarnáció is, és be kell valljuk, hogy ez a motívum nagyon jót tesz a történetnek, kikerekíti azt. Az irodalmi Drakula létezésnek fő célja ugyanis egyedül az invázió, London meghódítása, ezen kívül a figura kevés szóval jellemezhető: egyszerre ravasz, állatias és gonosz – nincs tehát mélyebb dimenziója, nem lehet vele azonosulni, megérteni, együttérezni, ám istenigazából gyűlölni sem tudjuk. Így aztán egyfajta kelléké válik, katalizátorrá a történetben, de semmiképp sem emlékezetes főszereplő, létezésének célja a gonosz dolgok művelésén túl az, hogy összekovácsolja az ellene szövetkezőket, hogy az általa okozott szenvedésekkel plasztikussá tegye Lucy és Mina személyiségét (rájuk fér). A vámpír Stoker kezében eszköz, egy otromba ék, amit belever a viktoriánus társadalom szövetébe, miközben magáról a grófról igen keveset tudunk meg, a háttérinformációk a történeti és misztikus szálak, amiket Van Helsing oly nagy beleéléssel előad, homályosak és zavarosak – a kilencvenkettes mozi ebben is következetesebb, hisz ott konkrét magyarázatot kapunk Drakula természetfölötti transzformációjára.

Végignézve a regényről készült jegyzeteimet, sajnos sorjáznak a felkiáltójeles, megdöbbenést kifejező mondatok, és végső soron az egész anyagból az sugárzik, hogy „ez ennyire gyenge”?

A múlt héten, a könyv végére érve eltűnődtem, hogy miképp tudott ez a hanyagul megírt, inkoherens történet ilyen hatalmas karriert befutni? Hogy volt képes ennyi inkarnációban feltűnni az 1897-es alapsztori?

A megoldás persze az, hogy ketté kell választani a szöveget, ami olvasás után gyorsan el fogunk felejteni, és a vámpír figuráját, amivel valamit nagyon eltalált Stoker. Egy olyan általános toposzt, motívumot, ősképet alkotott meg Drakula alakjában, amibe aztán majd minden kor beleláthatja a maga félelemeit, minden korban szabadon és könnyedén adaptálható. Ennek fő oka szerintem az, hogy a gróffal vette kezdetét azoknak a szörnyeknek a sora, akik képesek elvegyülni köztünk. Egészen addig a gonosz teremtmények, a boszorkányok, a kísértetek, a vérfarkasok de még Frankenstein szörnyetege is feltűnően, külsőleg mások voltak. A grófot legfeljebb a regényben túl sokszor leírt vörös, izzó tekintete, görbe orra és kissé hegyes szemfoga miatt tűnik némiképp furának, de egyébként belesimul az utca arctalan tömegébe, és ez teszi őt nagyon hatékonnyá az inváziós terveinek végrehajtásában, hisz kocsisokat, hajóskapitányokat képes felbérelni, egyéb üzleti ügyeket intéz, és általában  úgy cselekszik és olyan, mint bármelyikünk – eltekintve attól, hogy olykor köddé, kutyává vagy denevérré változik.

A társadalmat belülről támadó vírus, a gróf utódja és továbbfejlesztése az ötvenes évek inváziós, testrabló horrorjai lesznek, de tény, hogy az innováció Stoker érdeme.

Amit még ki tudok emelni erényként és újításként a történetből, az az üldözők csapatformálódásának bemutatása. A horrortörténekben van egy olyan fokozatosság, ami a gyász öt fázisára, vagyis az elfogadás lépcsőfokaira emlékeztet: a döbbenet, annak hangoztatása, hogy ez nem lehetséges – a hatóságok, a külvilág, a többi ember sikertelen bevonása – kiútkeresés és/vagy  menekülés – tervek kovácsolása és végrehajtása – leszámolás. Ezeket a lépcsőfokokat a regény emberi karakterei végigjárják, és az író főképp abban jó, ahogy a gróffal szembeszálló közösség, csapat kialakulását bemutatja. Vannak persze esetlegességek, hisz Quiencey, az amerikai udvarló alakja néha eltűnik, mintha az író megfeledkezne róla, de Stoker alapvetően képes jól együtt mozgatni a négy férfi és Mina karakterét. Imádtam azokat a részeket, amikor ez a csapat összegyűlt egy-egy támadás vagy fordulat után Harkerék vagy Lucy házának szalonjában, és próbálták összerakni a gróf következő lépését, és az erre adható válaszreakciókat. Ezek nagyon hangulatos, feszült és emberi jelentek, melyeket írásaimban én is alkalmaztam már párszor, és nagyjából egy család esti beszélgetéseinek a meghittségét adják vissza. Persze már itt problémás az önismétlés, ami oly sokszor rontja a szöveget, hisz e szeánszokon Mina jó párszor a csoport elé tárja a jegyzeteit, azok minduntalan megvitatják ezeket, majd megdicsérik a nőt (Van Helsing ekkor mondja ki ominózus, ma már nem igazán korrekt kedvességét: olyan, mintha a Harkernénak férfi agya volna).

Ezen kívül bizonyos részekre lehet még azt mondani, hogy ügyesen van megírva, például a regény dinamikus kezdete, majd a Borgói-hógón zajló események atmoszferikus megjelenítése, vagy az, ahogy a Lucyhoz sorban érkező kérőket a lány által, az ő jellemzésével ismerjük meg. Érdekes még a kihagyásos szerkezet, ami következik a fragmentált, napló/újságcikk/fonográfjegyzet/levél formátumból, az például, ahogy a Demeter hajótörése után a roncsról kitörő kutyáról, az állatkertből szabaduló farkasról szóló újságszemelvények alapján kell rekonstruálnunk Drakula útját.

Máshol ez a fajta töredékesség fárasztó lesz, és a filler, kitöltő funkciót veszi át, egyfajta rossz értelemben vett anekdotikusságot, mint például az öreg tengerész karaktere, akivel a lányok sétáik során megismerkednek, és aki aztán jó statisztaként szörnyethal Drakula láttán.

Stoker több olyan eszközt is bevet, ami akár jól is működhetne, de megvalósítás egésze sajnos nem meggyőző. Harker erdélyi utazása álomszerű jelzőt kap, és itt az író valamiféle módosult érzékelést akar bevezetni, amiben a természetfeletti hihetővé válik, de az atmoszféra nem annyira  rémálommá, mint inkább furcsa, ködös tudatállapottá válik.

A másik a fokozatosság, amivel a szörnyűségeket kívánja adagolni, például abban, ahogy a gróf figyelmezteti Harkert, hogy ne aludjon máshol a kastélyban, majd jön a tükör-jelenet, végül hősünk megpillantja a falon mászó Drakulát. Nagyon erős és nagy ugrások vannak ebben, mintha Stoker sietne, túl akarna lenni a felvezetésen, minél előbb minél több látványos dolgot be akarna vetni, ezért  a lassú építkezés helyett hadaró, gyerekes nagyotmondást kapunk.

A földrajzi tévedések (narancsfák és szlovák lakosok Erdélyben) miatt már sokan sok helyen szétszedték a regényt, de tény, hogy ezek az otrombaságok nem segítik a beleélést. Nálam ugyanilyen nagyságrendű probléma az egyes karakterek beszédmódjának tálalása. Nem ismerem a tizenkilencedik századi angol munkásnyelvet, de a kocsisok, rakodók és az állatkerti őr a fordításban rémesen erőltetett, roncsolt nyelvet beszél, mely az alsóbb társadalmi státuszt van hivatott rögzíteni, és a hitelességet kívánja növelni – persze pont az ellenkező hatást éri el. Ugyanígy az, amikor az erdélyi utazótárs – aki egyébként paraszti sorból való –,  klasszikus drámát idéz, olyan erővel zökkenti ki az olvasót, hogy az az egész, szépen felvezetett Borgói-hágó jelenet hangulatát megsemmisíti.

Ki kell még emelni a leginkább szembetűnő karakterhibát, Renfieldet. Ő Harker előképe, a fajunk gyenge példánya, aki behódol a grófnak, és beleőrül ebbe a behódolásba. Viselkedése hol komikus, hol fenyegető, de ha jobban megnézzük, tulajdonképp semmiféle konkrét szerepe sincs, nem viszi előre a cselekményt, nem tesz hozzá a történethez. Hangulatilag az őrület világát viszi be a szövegbe, ami kapcsolódik valamiképp a gróf halálon túli világához, de ennek okát, hátterét Stoker nem tudja kibontani. Halovány magyarázatként bevezeti a zoofágiát: légy- majd pókevéssel utánozza az életerőt magába szívó Drakula cselekedeteit. Renfield az áruló, aki végül mégse árulja el az emberiséget, a szolga, de igazából semmiben nem szolgálja urát, végül nem tudja befutni karakterívét, és még az is értelmetlen, megalapozatlan, amikor Drakula indokolatlan dühében megöli.

A többi karakter is hajlamos a kisiklásokra, sokszor ezek a jellemdefektusok, amik írói hibák, ugyancsak kizökkentőek – Van Helsing összeomlik, és zokog, mint egy gyermek, Mina többször megesketi a férfiakat vészjósló komolysággal, hogy ha arra kerül a sor, karót döfnek a szívévbe, Arthur túlságosan sznob. Egyébként az egész történeben végighúzódik egy elvakult high society imádat, hisz minden kétkezi munkás otrombán beszél, iszákos és egyedül a pénz motiválja őket – az ő ellentétük az arisztokrata és kifinomult Arthur, akinek a neve kapukat nyit meg, hivatalnokok hajbókolnak előtte, és általában mindenki ájult tisztelettel kezeli, maga Stoker is.

Ebből a sok helyen problémás karakterábrázolási kavalkádból mesze kiemelkedik Van Helsing, minden vámpírvadászok ősatyja. Kellően rejtélyes háttérrel bír, elszánt, nem riad vissza a radikális cselekedetektől, és ő az, aki a kezdetektől a csapat által kívánja megoldani a problémát, személyes üggyé, Lucyért majd Mináért megvívott bosszúvá teszi az esetet, ő maga akar leszámolni a gróffal, mivel nem hisz a hatóságokban. Stoker mindezen túl próbálja esendőnek beállítani, hisz egy hintóban zajló jelenetben az érzelmileg túlterhelt professzor „egyszerre zokogott és kacagott, ahogy az asszonyok szoktak” , amiből a karakter egy dagályos magyarázattal jön ki. Rontja az összképet az is, amit a gróf eredettörténeteként előad, és ami legalább annyira zagyva, mint az, amit a gróf jelleméről gondol. Drakula Van Helsing  szerint ugyanis gyerekes és tudatlanul viselkedik, mivel évszázadokig feküdt a koporsójában. Ez az állítás számos kérdést felvet, de az ügyeit nagyon is határozottan intéző grófra a megállapítás semmiképp sem illik, ráadásul máshol a professzor állítja, hogy „a vámpír ravaszsága az éveinek számával nől”.

Van Helsing az egyik tanácskozás alkalmával sorra veszi a vámpírhit sarokpontjait – talán ez a karakter és a regény legfontosabb hozadéka, ez az összefoglaló, áttekintő szózat, ami kitér az árnyék nélküliségre, a házba való behívás szükségességére, a fokhagymától, kereszttől való rettegésre és még számos olyan kanonikus elemre, melyet azóta is hoznia kell egy valamirevaló vámpírtörténetnek.

Összeségében milyen ez a majd százharminc éves regény? Olyan, mint amikor egy nagyon tehetséges kamasz elkészül a harmadik, nagyobb lélegzetű anyagával. Túlírt, következetlen, hibáktól hemzsegő. De már van benne valami, ami sejteti annak a lehetőségét, hogy ebből az íróból még lehet valaki, akár remekművek alkotója. A későbbi koroknak érdekes kutatási anyag lehet ez a zsenge, és talán bizonyos elemei és részei még ki is állják az idő próbáját – de összeségében csak az elvakult rajongók fogják olvasni a jövőben.

Kár, hogy Stoker esetében nem áll meg ez az analógia, nem jött egy sokkal kiforrottabb, összetettebb és letisztultabb regény, megmaradt ezen a szinten. Nekünk pedig a saját polcán kell kezelni a Drakulát, ami ma már inkább kuriózum, írástechnikai kudarcok tárháza és oktatóanyaga, semmint irodalom.

Ha a címet olvasva Stephen King fűnyíróemberére gondolunk, akkor jó úton járunk, van némi motívumáthallás a két történetben, de azért be kell hogy valljam, hogy sosem tartottam sokra ezt az írását, tulajdonképp harminc éve nem is olvastam, csak rémlik, ahogy az is, hogy a belőle készült kilencvenkettes film borzalmas volt. Erről pedig az jut eszembe, hogy az értékek átértékelése zajlik bennem, pontosabban újranézem és -olvasom a kamaszkori Nagy Műveket, és egy részük sajnos nemcsak hogy nem állta ki az idők próbáját, de még zavart értetlenkedést is keltenek bennem, hogy miért nem láttam ezeket a hibákat, ezeket az aránytalanságokat, nevetséges vagy elnagyolt részleteket akkor. Most csak egy példát hoznék, a Drakulát Bram Stokertől, amiről hamarosan írok pár gondolatot itt, és a belőle készült Coppola-filmet. Imádtam azt a mozit, a plakátja évekig kint volt a szobám falán, a zenéjét rongyosra hallgattam a walkmenemben - de be kell látnom, sajnos nagyon rosszul öregedett. Nem értem mi történt, mivel ebből a korszakból pár hasonló, körülrajongott alkotást a mai napig élvezhetőnek és elfogadhatónak tartok. Talán az van, amit nem akarok elfogadni, hogy igazból ez a mű sosem volt jó, semmilyen befogadói korszakomban sem kellett volna szeretnem, egész egyszerűen elvakított az, amit beleképzeltem, illetve bizonyos magánéleti okokból vakon szeretni akartam. Hát itt tartunk. 

A fűnyírás szabályai

Doboz ötvenévesen kapott rá a fűnyírásra, és ekkoriban fogalmazta meg szabályrendszerét is. Általában azt gondolta a fűnyírásról, hogy nincs annál jobb, mint ott  állni a sík, lenyírt terület közepén. Kezedben még a benzines nyíró markolatának sajgása. Az orrodban a  vágott fű nyers, zöld illata az elégett üzemanyag olajos aromáival keveredik. A nap ellen szalmakalapot viselsz, egy kiselejtezett hosszú ujjú fehér inget, melynek a nyaka már túl kopott az irodába, lent pedig valami rossz farmert és edzőcipőt.

Az első szabály, hogy legyen hol füvet nyírni. Doboz a válása után vette meg ezt a házacskát Siromban. Az előző tulaj egy alkoholista nő volt, aki felgyújtotta magát az erdőben. A távoli rokonok bagóért szabadultak meg a nem annyira jó állapotú vályogépülettől. Azt hitték, átverik a fővárosi ügyfelet, de Doboz is úgy vélte, övé a nyerő lap. A házra és a hozzá tartozó ezeregyszáz négyzetméteres telekre mint befektetésre gondolt. Elemzőként dolgozott egy banknál, és szilárd meggyőződése volt, hogy a vidék fejlődés előtt áll. És pont ebben a megyében, ahol a korábban általa soha nem hallott Sirom nevű falu feküdt, pont itt voltak a legalacsonyabbak az ingatlanárak.

Doboz abban az életszakaszban volt, amikor már el tudott merülni ebben az új projektben. Az asszony kilépett az életéből. Új, tartós kapcsolata nem volt. Lányuk megkezdte tanulmányait Tallinban, viszonyuk egyébként is értetlenséggel vegyes tartózkodássá merevült az elmúlt években. A férfinak pont egy ilyen, világvégi, csöndes helyre volt szüksége. Minden hétvégén leautózott Siromba, és rendezgette a házat. Lefestette az ajtót. Javítgatta a csatornát. Befoltozta a kert sövényfonatán a lyukakat, amiket a vaddisznók törtek. Próbált barátkozni két szomszédjával. A falu felé eső házban egy idősebb férfi lakott, köszönt ugyan, de gyanakodva figyelte Doboz ténykedését. A másik oldalt, az erdővel határos, szélső házában egy öregasszony élt. Doboz csak nyanyának hívta magában. Nagyon ritkán láttát egymást, ilyenkor az öregasszony hunyorogva intett neki. Néha egy férfi ténfergett a kertjében, talán a fia. Szakállas, nagydarab, harsány ember, sokszor perelt vele a nyanya, de nem nagyon lehetett érteni, min veszekednek.

Ilyenkor külön jó volt berántani a benzines fűnyírót.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Ez a novella szorosan kapcsolódik egy korábbihoz, és első olvasatban arról szól, hogy Siromból senki nem tud elmenni vagy elmenekülni, az csak egy illúzió, hogy a szülőfalut, szülővárost, a szülőket, a gyerekkor meghatározó élményeit hátra tudjuk hagyni roncsolódás nélkül. A főhős másik menekülési kísérlete az alkoholhoz kötődik. A korai tervekben hangsúlyos szerepet kapott volna az alkohol addiktív jellege, a mostaniban már csak pótszer, a menekülés helyettesítője. Ordas nagy életbölcsességnek tűnik, de tényleg az van, hogy fiatalon rászoktatja magát mindenki bizonyos szerekre, például a nikotinra, az italra, a szexre, a nacionalizmusra vagy az igazság melletti szenvedélyes kiállásra, és azután rájön, ha van ideje és kellő belátása, hogy a legtöbb ezek közül meg fogja őt ölni, ezért idősödve, élete egy pontján próbálja hátrahagyni e szenvedélyeket. Ez a folyamatot baromi nehéz lenne írásban megcsinálni, mert egyszerűen képtelenség ábrázolni azt, amikor már tíz órája nem gyújt rá az ember, noha előtte éveken át, kétóránként megtette - tizenhat éve éltem át, de még mindig tisztán fel tudom idézni, ám abban is bizonyos vagyok, hogy ez olyan zsigeri tapasztalat, ami írásban nem adható át.

Bizonyíték

Azon a napon a pap megállt a siromi kocsma előtt a Suzukijával, betántorgott az épületbe, és leroskadt az első asztalhoz, majd csak nézett maga elé, és a kocsmáros, aki végül odament hozzá a szokásos pohár sörrel, még hallani vélte, hogy azt motyogja, mit tettünk, majd a pap nagy, négyszögletes, húsos arca felfelé fordult, két pálinkát is hozzon, formálták azok a vastag, érzéki ajkak, és a kocsmáros bólintott, a pult mögé ment, kitöltötte az italokat, és amikor a visszavitte, látta, a másik kifelé bámul a koszos ablakon, a Soproni matrica résein át az utcára, ahol Lili ment határozott léptekkel az éles napsütésben, a pap meredten nézte, a kocsmáros pedig megjegyezte, délután kettő, és még nem részeg, mire a pap megragadta a csuklóját, levonta maga mellé, és súgva mondta, szerintem nagyon rossz dolog fog történni, és részben én leszek az oka, hadarta a másik fülébe.

Régről ismerték egymást, még az iskolából, a pap családja is siromi volt, de aztán elköltöztek, és most visszajárt, három másik falu mellett ellátta a siromi lakosokat is, azt a néhány öregasszonyt, akik még beülnek a misére, nehéz így, ilyen kevés érdeklődés és aktív támogatás mellett, de bármilyen szörnyű vége lesz, suttogta most, ez az eset megváltoztat majd mindent, ez világhírűvé teszi majd őt, a falut, mert ez az eset bizonyíték lesz a lélek örökkévalóságára.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Az idő egy radír, tisztára töröl mindent - hogy ezt a bombasztikus kijelentést megértsük és átérezzük, el kell menni egy öregotthonba, ott is arra a részlegre, ahol számkódos ajtón keresztül lehet csak belépni, és ott kell tölteni valamennyit az időnkből. Írástechnikailag releváció számomra ez és az ezt megelőző néhány szöveg, például a siromi pletykák egymásba fonódása, ugyanis azt hiszem, csak most, az ötven felé találtam meg azt a saját hangot, amit talán nem egyszerű olvasni, és ami a külső leírás, a párbeszédek és a belső lelkivilág külső ábrázolásából áll össze. Lényegében az objektív idő és a szubjektív, belső időérzet kevercséről van szó, és persze ez nem új dolog az irodalomban, az új talán az, hogy mindezt egy-egy hosszúra nyúló mondaton belül próbálom megvalósítani. Azt hiszem ez a fajta narráció, jó ritmusérzékkel egy nagyon dinamikus, ugyanakkor kellően elégikus szövetet alkot, és ha a pozíciókból való ki-be lépegetés nem válik fárasztóvá, akkor még képes visszaadni részben azt is, hogy miképp történnek meg az események valójában az időben.  

Az utolsó kérdés

Később persze az idő kiradírozott mindent, de tényleg mindent, azt is, hogy Csonka az öregotthonban látta viszont Simon Pált, és a férfi felidézte benne a majd negyven évvel korábbi rejtélyt, azt, ami beárnyékolta Csonka életét, hisz ő találta meg a testet, és a halála napjáig előtte lesz a srác csalódott arca, az az elszürkült fej, amin látszott, hogy sokkal többet, valami szebbet remélt a haláltól, mást.

Csonka a nőjét várta az öregotthon első emeletén, a jelkódos ajtó mellett, a falnak támaszkodva, Annuskát, friss kapcsolat volt, egy internetes társkeresőn ismerkedtek meg, és a férfi úgy vélte, így, hatvan fölött ez a nővér, ez a kissé fáradt tekintetű, kissé vaskos, de jó kedélyű asszony lehet még egy utolsó esély az életben, két váláson túl.

Miután beszálltak a kocsiba, és Csonka beindította a motort, a férfi végignézett a másikon, akin egy lila melegítőfelső volt, a haja maradt abban a szigorú kontyban, ahogy odabent hordta, és miközben szürke tekintetével a körmeit tanulmányozta jobb kezén, arra is volt energiája, hogy elállítsa rádiót, ami egyfajta tulajdonosi előjogokat jelzett Csonka autójában, aki ettől zavarba jött, és inkább megkérdezte, hogy mi a helyzet Simon Palival, elég ramatyul néz ki.

A nő meglepetten pillantott fel rá, majd bólintott, és mondta is, hogy az öreg teljesen elveszett, erősen demens, a hozzá hasonlók voltak az első emelten, és ide volt beosztva Anna is, egész nap rója a köröket, érted, de megállás nélkül, mint aki hajt valami, egyébként honnan ismered, kérdezte a férfitól, aki erre megvonta vállát, majd sebességbe tette a kocsit, és lassan kigördült a terepjáróval az öregotthon parkolójából, régebben, még a rendszerváltás előtt egymás mellett volt a garázsunk, mondta szűkszavúan, mivel még maga sem tudta, mit akar elmondani az egészből, nem tudta, Anna mennyit ismer Simon történetéből, és valahogy úgy érezte, nem lenne illendő megosztani az asszonnyal a dolgot, ha nem tud róla.

Már a városba vezető főúton jártak, és Anna közben elkezdett beszélni egy asszonyról, aki lopdossa a többiek zoknijait, felmalmozza őket a saját kisszekrényébe, úgy kell visszaosztani őket, persze fogalmuk sincs, melyik zokni kié, és ezért majd a rokonok lesznek dühösek, de ez meg kit érdekel, alig jönnek néhányan látogatni a káposztákat, mert így hívták az öregeket egymás közt, maga se tudta miért, már akkor elterjedt ez a csúfnév a demens bentlakókra, amikor idejött, tizennégy éve. Néha, mikor Csonka erős keze a tésztás fenekébe gyúrt, eszébe jutott, hogy milyen jó lett volna, ha akkor, negyvenévesen ismerkedik meg a férfival, amikor a teste még feszes volt, a szeme alatt nem lógtak ezek a táskák, ahogy a bőrredők se az alsókarján, de az időnek persze nem lehet parancsolni, az időt nem lehet visszafordítani, tűnődött most, míg a zoknikról magyarázott, ám ekkor Csonka fejéből előjött a gondolat, amit ki akart mondani már a parkoló óta, én találtam meg a fiát annak idején.

A férfi oldalt nézett, mintegy felmérte Annát, hogy elmondhatja-e neki, aztán valamiért úgy ítélte meg, igen, négy hónapja voltak együtt, két öregedő ember, számtalan lelki sebbel, de viszonylag jól működött a kapcsolat, még a szex is élvezetes volt a maga komótos, kimért és nagyon konzervatív módján, ám talán ez volt az első olyan pillanat, hogy a férfi mérlegre tette a nő megbízhatóságát, végül folytatta, emlékszem, február volt, nagyon hideg, még majdnem sötétben mentem ki a garázssorra, a város szélén, tudod, a cigánytelep előtt, emlékszem, nagyon vörös volt a hajnal, a nap mintha vérben úszott volna, biztos amiatt maradt meg a fejemben, hogy az történt aznap, és amikor már megállította az autót a garázs előtt, már akkor látta, hogy a Simoné, a Simon garázsa, ami az övé mellett volt, résnyire nyitva van, az ajtó egy hívogatóan sötét hasadékot mutat felé, és mivel amolyan köszönök meg néha beszélek vele, de egyébként semmi különös viszonyban voltak Simonnal, gondoltam ránézek, mondta most, hogy mi a helyzet, hátha feltörték vagy valami, kerítéseket csinált maszekban Simon, néha ott tartotta a vasat, könnyen megeshetett, hogy valaki felnyomta érte a garázst, de nem, nem ez volt a helyzet.

Közben beértek a városközpontba, meg kellett állniuk egy piros lámpánál, és itt Csonka monológja is elakadt, persze e fejében tovább haladt, mert eszébe jutott, hogy ott, akkor, évtizedekkel ezelőtt, a garázs előtt állva a hidegszagú reggelen, a dércsípte hajnalon, megfordult fejében, hogy talán elvehetne egy-két dolgot ő is, amit  tolvajok otthagytak, akkoriban még nem ment jól a Csonkának, később kezdett el vasazni, azután, hogy Simon kölcsönadott neki, és ebből felfutott a vállalkozás, az, amiből jutotta két lakásra Pesten a gyerekeknek, másik kettőre a volt feleségeknek, a Toyota Hiluxra, amiben most ülnek Annácskával, a whiskygyűjteményre, meg ilyenekre, de akkor még szegény volt, és talán emiatt lépett be az ajtón, szélesre tárva a rést, hogy a gyenge fény megmutassa odabent, a nagy halom rúdvasak és az idomvasak közt azt, amit nem kellett volna látnia senkinek, mert Simon fia még csak húsz éves volt, és egy húszéves test a legcsúnyább, a legreménytelenebb látvány egy kötélen lógva, olyan, mintha erőszakot követnének el a fiatalság avagy inkább az idő ellen.

És akkor valamiért eszembe jutott a Lány, mondta Csonka, mire Anna összevonta még mindig szépen ívelt szemöldökét, milyen lány, zöld van, intett felfelé, mire Csonka elindult, ja persze, te akkor még nem éltél itt, biccentett, mindenki erről beszélt, még a hírekbe is bekerült egyszer.

A nevére Csonka már nem emlékezett, csak úgy gondolt rá most, hogy a Lány, de az újságbeli képe még rémlett neki, barna hajú, finom arcú kiscsaj volt, talán tizennyolc éves, igen, akkor érettségizett volna, de eltűnt, érted, a téi szünet után egyszerűen a föld nyelte el, a gimnáziumból ment hazafelé, a hegyen laktak, a város felett, az erdő mellett, és egy rossz betonút vezetett a házhoz, a lakótelepnél még látták, egy öregasszony jó személyleírást adott róla, kék márványfarmer, szürke dzseki, piros sapka, ami alól kivilágított szőke haja, és a hátán egy lila táska, ezt külön kiemelték az újságcikkekben, hogy ezek az ismertetőjegyek, de a táska volt a legfontosabb, mert a nyomozók szerint, ha elrabolták, akkor nem bajlódtak a táskával, egyszerűen kidobták az út mentén, és ez nyom lehet, jel, hogy merre vitték. Szóval valamiért bekattant neki a Lány, akit már egy hónapja keresett az egész város, és azt gondoltam, itt van valami kapcsolat, van valami rejtély, érted, nézett a nőre, míg befordult a háza felé vezető utcába, majd elengedett egy babakocsit toló anyukát, de persze az ember agya ilyenkor jár, gondol mindenfélét, mert pánikban van, mert halottat találni azért nagy dolog, olyan, mint egy nagy halom pénzt találni, és az ő esetében ez pontosan így is volt, hisz ezután kapta a kölcsönt Simontól, nem beszéltek sokat, nem volt semmi részletezés, elmondta neki aznap, amikor Simon eladta valakinek a garázst, ami a történtek után logikus volt, elmondta utána ott, az utcán, hogy kell neki ennyi és ennyi, és másnap Simon elküldte neki az egyik munkással egy skálás szatyorban, ilyen könnyedén ment.

Nem próbáltad levágni, kérdezte Anna némiképp nyugtalanul, de látszott rajta, az agya máshol jár, valami az eszébe jutott, még nem mondta ki, talán ki se fogja mondani, és Csonka csak a fejét rázta, nem úgy nézett ki a srác, hogy ilyesmi eszembe jusson, de persze odamentem hozzá, és megfogtam a kezét, ami lelógott, jéghideg volt, és aztán kerestem, hátul, a munkapadnál valami ollót vagy sniccert, mert nem jött a fejembe, hogy átmenjek a saját garázsomba ahol persze lett volna, de ilyenkor az ember feje nem úgy jár, ahogy azt elvárnánk, kavarognak a  gondolatok, a kombinációk, főképp, hogy meglátta hátul, az egyik olajoshordó előtt azt, amit nem kellet volna látnia, amit aztán átvitt a saját garázsába, és csak utána ment ki a kocsihoz, hajtott le a Kővár utca sarkára, ahol is volt egy utcai telefonfülke, mert akkoriban még persze nem voltak mobiltelefonok, és kellett aprót is keresnie, hogy fel tudja hívni a rendőséget, a rendőrség miatt nem akartam amúgy se megbolygatni a helyszínt, mondta Annának, szóval megnéztem a pulzusát, de amúgy ha abba az arcba nézett, már abból látta, hogy nincs benne élet, el volt nyílva szeme, és mintha folyamatosan rá figyelt volna.

Szörnyű lehetett, drágám, nyúlt ki Anna a férfi sebváltót tartó kezéért, ekkor leparkoltak a ház előtt, és Csonka leállította a motort, de még nem volt kedve bemenni, nem, valamiért  jobb volt most itt az udvaron, a jármű ismerős, bőr és műanyag illataiban ülni, a zárt térben, mintha ez a vas héj megvédené őket mindentől, például az emlékektől, attól, amit jó fél órája tett, mikor a falnak támaszkodva észrevette Simon Palit, aki ki tudja hányadik körét rótta, azonnal megismerte a tömzsi alakot, az erős állat, a vizenyőskék szemeket, ezeket a hajdan oly élénk, ravaszul csillogó szemeket, mert nagy spíler volt az öreg, mondta Annának, tudta keverni a kártyákat, meg nagy szoknyabolond, de most már vége, igen, bólintott az asszony, az egyik legnagyobb káposzta, és akkor ismét előjött benne valami, néha azt se tudja, hol van, bár mondjuk ez érdekes, mert nagyon ritkán, de vannak tiszta pillanatai.

Ám Csonka már nem figyelt rá, mert benyomultak a kocsi belső terébe a saját emlékei, a fél órával korábbi idő, ami minden perccel egyre távolabb került tőle, hogy majd egyszer olyan iszonyatos messzeségbe sodródik, mint az a régi hajnal, de  most még friss és részletes volt az emlék, ellökte magát a faltól, odament Simonhoz, mert tudta, még van jó öt perce, Anna épp mosdatott egy öregasszonyt, így van még idő, megálltam előtte és ráköszöntem, és azt hiszem megismert, remegett a keze, mint a fene, motyogta most a nőnek, de kezet fogtunk, és mondta is a nevemet, á, Csonka úr, hogy szolgál az egészsége, mondta Simon és haloványan elmosolyodott, majd zavartan körbenézett, maga is itt, kérdezte, mire Csonka hátrébb lépett, dehogy, dörmögte, csak beugrottam az asszonyért. A nőért mi, biccentett Simon és most már szélesen vigyorgott, dévajul, melyik nőért, mert gondolom, sok van, magának mindig sok volt. Csonka csak legyintett, ugyan már, ne vicceljen, inkább úgy mondanám, sokat keresgéltem, de mindig rossz lóra tettem, de már látta, hogy Simon elnéz a válla fölött, majd amikor visszafókuszált rá, akkor ismét megkérdezte, maga is itt, Csonka úr, és ismét kinyújtotta felé a kezét, és talán ez, ez a hiábavaló és buta ismétlődés, az teljes elmerülés az ismétlődő időben, az, hogy Simon így beleragadt a saját idejébe, és már nem lehet onnan kirángatni, az idegesítette fel Csonkát annyira, hogy közelebb lépett hozzá, egész közel a savanyú szagú fülhöz hajolt, az izzadságtól szagló sárga hajcsomók mellé, és belesúgta a szőrös fülbe, a hátizsák még mindig nálam van, majd hozzátette, hogy biztosra menjen, tudja, amit a garázsban találtam, amikor a fia megölte magát, és ami miatt annyi pénzt adott kölcsön, bár soha nem kérte vissza.

Igen, néha egész tiszta, erősítette meg Anna, és most eszembe is jut, mit mondott a múltkor, de nem igazán értem, miért, folytatta, majd várakozásteljesen a férfira nézett, aki a kormánykereket bámulta, majd megkérdezte, mit mondott, mire Anna felidézte magában a pillanatot, ami talán két hete lehetett, vagy nem is, múlt szerdán, a nappalok összefolynak, főképp ha olyan öregekkel dolgozunk, akik számára az idő, az óra mint olyan nem létezik, magyarázta Csonkának, akik azt se tudják, milyen nap van avagy milyen év, lassan már én is kezdem úgy érezni, hogy nem számít, de mindegy, bementem a szobájukba, hárman vannak ott férfiak, Kovács úr naphosszat egy széken ül, a fal mellett, és a vele szemben lévő tévét bámulja, bár a tévé nincs bekapcsolva, Kránics, a volt igazgató, az kimegy már reggel a társalgóba, ott leül egy asztalhoz, nézi az asztallapot, majd tízpercenként feláll, odajön hozzánk, nővérekhez, mesélte Anna mosolyogva, és megkérdezi, hogy mennyi az idő, és hogy mikor lesz ebéd.

Látod, mégis fontos nekik az idő, jegyezte meg erre Csonka kedvetlenül, majd kihúzta a kulcsot a gépkocsi testéből, de még mindig nem szállt ki, hátradőlt az ülésen, és úgy hallgatta a nőt, lehunyta a szemét, és szinte ott volt vele a szobában, ágyaznom kellett, és Simon meg persze Kovács úr voltak bent, Kovács úr bámulta a tévét, a Simon meg az ágyán feküdt, de megkértem, kelljen fel, új lepedőt kell húznom, erre felállt, és bement a fürdőbe, felkattintotta a villanyt, és mivel nagyon csöndben volt, utána mentem, ott volt, és bámulta magát a tükörben, és esküszöm neked, teljesen az eszénél volt, mert nézte magát, sírt, és azt mondta a tükörképének, hogy én vagyok az oka, érted, ezt ismételgette, hogy én vagyok az oka, és Anna ekkor inkább behúzta a fürdőajtót, nagyon halkan, hogy ne zavarja meg az öregembert, és megcsinálta az ágyat, majd délutánra el is felejtette a jelenetet, mert persze ilyen szívbemarkoló dolgok minden nap akadtak odabenn, és ha nagyon beleéli magát, ha nagyon megsajnálja ezeket a káposztákat, hát arra rámenne az egészsége.

Ezt mondta, kérdezte most Csonka nyugtalanul, majd megrázta a fejét, tényleg ezt mondta, amire Anna nem szólt, csak bólintott, majd mégis kimondta, ezt.

De hát mire értette, kérdezte inkább magától Csonka, és persze igazából azt akarta kérdezni, hogy ki hagyta ott a garázsban a hátizsákot, amiben füzetek voltak, és könyvek, meg egy piros, cipzáras tolltartó, abban egy félig elkoptatott, kék színű, illatos radír, amit a Lány annyira szeretett szagolgatni matekórán, azokban az unalmas percekben, mikor az idő elnyúlt, és szétfeszült és kisimult előtte, azt sejtetve, hogy még rengeteg van belőle.

vége