A háború végéről szól ez az írás, pontosabban minden háború végéről. Amíg írtam, két könyv járt a fejemben, az egyiknek csak a címe kapcsolódik a témához, de szerintem ez az egyik legjobb cím az irodalomban, "Holnap a csatában gondolj rám", a szerző Javier Marías. Maga a könyv is remek, szívszorító történet, nagy kár, hogy a spanyol mester nemrég elhunyt. A másik valóban csatáról szól, ez is a címe, "A csata", Patrick Rambaud műve, mely 97-ben elnyerte a Goncourt-t. Gyerekkoromtól fogva érdekelt a háború, de most, ebben a novellában egy vesztes csata rémisztő következményeiről írok.

Téli átkelés

Az ezredes a csöndre és a hidegre ébredt. A sátor sarkába állított kis kályhában kéken lobogott a láng. Ingerülten lerúgta magáról a medvebőrt, és felült, a hirtelen mozdulattól oldalába hasított a seb emléke, amit az a pikás szúrt rajta, még a lengyel hadjáratban. Igazából nem volt erős fájdalom, inkább valami bizsergető sejtés. Bizonytalanul talpra kászálódott, majd kikiáltott a szolgának, Molin, mire rövid várakozás után bejött a kese, idős ember, aki immár hatodik éve mellette volt, mióta szegény Ágostont elvitte a tífusz. A csizmámat, morogta az ezredes, és kinyújtotta harisnyás lábait, mire a másik letérdelt, és az ágy mellől előkerítette a vastag, bőr lovaglócsizmát és a megsárgult kapcákat. Mi van odakinn, kérdezte az ezredes kedvetlenül. Mármint a hidegen kívül. Molin megvonta vállát. Szótlan, halk férfi volt, megválogatta szavait, mint aki óvatos a gazdájával, emiatt mindig is feszült köztük egyfajta távolságtartás, köd, uram, és a tüzek alig lobognak. Az ezredes bólintott, átkozott vidék, csóválta a fejét, már a csata előtt láttam, hogy itt nem szabad háborúzni, találtak már gázlót a járőrök. Molin csak a fejét rázta, azt én nem tudom, mire az ezredes felállt, mert csizmái végre a helyükre kerültek, tartotta karjait, míg Molin feladta rá a kék posztókabátot, ami most nem adott meleget, majd kilépett a sátorból. Kér reggelit, hallotta még maga mögül, mire csak legyintett, még nem, majd elindult a tisztek sátra felé.

A tábor lassan éledezett a szürke téli fényben.

Általában, főképp tavaszi és őszi hajnalokon szerette ezeket a perceket. Volt valami megható, családias abban, ahogy az emberek magukhoz tértek, kibotorkáltak a sátraikból, nyújtózkodtak, ásítottak, kilögybölték az edényeiket, vagy hátraballagtak a latrinához. Úgy érezte ilyenkor, hogy ő egy nagy család feje, akinek ezekre az épp hogy öntudatra ébredt lényekre kell ügyelnie, felelősséggel tartozik értük, nem csak a csatatéren, ahol a katonák bálványozták őt, és a legvadabb kartácstűzbe is követték, hanem ezeken a nyugodt mezőkön, erdők öblén, vagy mint most, ezen az istenverte, ködlepte folyóparton.

Kalmek már a sátra előtt állt, és bajuszát fésülte. Ő volt a kedvenc tisztje, az egyik legjobb lovas felderítő, immár nyolc éve együtt szolgáltak, és Kalmek, aki északról származott, szinte semmit sem öregedett, egyedül a bal orcáján jelent meg egy hosszú sebhely, amit szablya okozott. Tisztelgett neki, mikor az ezredes megállt előtte, pár méterre.

Visszajöttek a felderítők, kérdezte tőle, mire Kalmek bólintott, sajnos nem találtak gázlót felfelé, se dereglyést, aki átvihetne minket. Az ezredes dobbantott lábával, márpedig át kell kelnünk, az ellenség hamarosan a nyakunkon lesz, és ha beszorít a folyóba, végünk.

Kalmek bizonytalanul porolgatta nadrágját, nem nézett az ezredesre, lehet, elvesztették a nyomunkat, jegyezte meg halkan, a csata vége felé, a kivonuláskor elég nagy volt a zűrzavar.

Kivonulást mondott, de az ezredes érezte, hogy menekülést akart, mert az volt, valóban, az egy nappal korábbi manőver szinte fejvesztett menekülés kellett, hogy legyen, hiszen akkora ágyútűzbe kerültek azon a gerincen, hogy nem volt ember, akinek ne remegett volna a lába, és csak az ezredes és a kiképzők által begyakorolt kemény fegyelem miatt maradt egyben az ezred. A következő kép, ami elméjébe ötlött, hogy két dombhajlat között menetelnek, s immár minden csöndes.

Rossz ponton avatkoztunk be, jegyezte meg Kalmeknek, mintegy folytatva a gondolatait, azonnal láttam, amikor megérkeztünk a csatatérre. A férfi az ezredest figyelte, mintha valami újat, furcsát látna a húsos, római szónokok szobrait idéző arcban, és nem szólt, tudta, hogy jön még magyarázat, és bár megvolt a maga véleménye a hadvezetésről, kíváncsi volt az ezredesére is.

A balszárny, fent az emelkedőn hátrált, és nekünk őket kellett volna megtámogatni, folytatta az ezredes elgondolkodva, de ehelyett a parancs az volt, hogy a dombról lejövet jobbról, a derékhadnál lévő küzdelembe avatkozzunk be, csakhogy azok a nyavalyások átvontatták az ágyúkat a felénk eső magaslatra, épp akkor, amikor a völgybe értünk.

És ő ezt sajnos már csak az utolsó pillanatban látta meg. Amikor megkezdték az ereszkedést a völgybe, még üres volt a szemközti dombtető, így félelem nélkül nyomultak előre. Egy kisebb lovasegység bukkant fel jobbról, amit puskatűzzel, és szuronyszegezéssél megfutamítottak, féltucat otthagyta a fogukat közülük, fűben fekvő, fehér egyenruhás testek, ők meg akadálytalanul mentek tovább, előre, hogy oldalba kapják az ellenséget a derékhadi csatározásnál. Emlékezett, cuppogós, mocsár volt a talaj, szinte szívta befelé a csizmákat. Aztán a szél lefújta rájuk a saját, bal oldalon dolgozó ágyúik füstjét, így amikor a völgybe értek, jó öt percig nem láttak semmit, csak hallották, hogy a harci lárma, ami oly vérpezsdítő volt az ezredes fülének (fémek csengéséből, az ágyúk dörömböléséből, a becsapódó lövedékek puffanásából, a sivító puskagolyók hangjából és a sebesültek jajongásából állt össze), mind jobban közeledik. De mielőtt elérték volna a csatát, a füstfelhő eloszlott, és megpillantották a felettük sötétlő ágyúkat, és az ezredes azonnal tudta, hogy azokkal kell foglalkozniuk.

Szép roham volt, jegyezte meg bizonytalanul, az ágyúk ellen. Kalmek bólintott, de most nem nézett az ezredesre, igen uram, mindenki kitett magáért.

Festményen kellene megörökíteni egy ilyen rohamot, bólintott az ezredes, majd benne akadt a szó, mert mondani akart még valamit, de maga se tudta mit, az emlékei összemosódtak, látta a domb felett feszülő kék eget, a velük szemben sorakozó ágyúkból felcsapó füstöt, és a jellegzetes, süvítő hangot, amit a kartácstűz kelt.

Megyek, ellenőrzöm a strázsát, morogta inkább, mire Kalmek tisztelgett, majd megkönnyebbülten elfordult, és visszament a sátrába.

Az ezredes először balra tért, a kicsiny tábor széle felé, a latrinák irányába, hogy lássa, jól ásták-e őket ki. A két gödör kellően mély volt, ám meglepve tapasztalta, hogy üresek, még nem használta őket senki. Megvonta vállát, majd felfelé indult, észak felé, a folyó irányába. Itt csak két őr volt, mert a folyó túlsó feléről nem számítottak támadásra, egymástól jó ötven méterre álltak, ahhoz sétált, aki a pipájával bíbelődött. Amikor megpillantotta őt, elrakta, és vigyázba meredt, a vasak ruháján, a szurony, a lőportartó, a töltényes doboz bántóan csörrentek a csöndben.

Pihenj, katona, intett az ezredes, minden rendben, kérdezte szelíden. A nagy bajuszos férfi, akinek neve most nem jutott eszébe, intett a folyó felé, csöndes egy víz ez, uram.

Az ezredes is arrafelé fordult, és rájött, hogy mióta sietve letáboroztak előző éjjel, azóta nem látta a folyót, ami most ott hömpölygött előtte, méltóságteljesen, sötéten, szinte feketén. A túlpartot ködpaplan takarta. Istenverte folyó, morogta az ezredes, majd körbenézett, még csak fa sincs, hogy dereglyéket készítsünk, jegyezte meg türelmetlenül. A katona hallgatott, de figyelte őt, aztán megköszörülte a torkát. Avas fegyverzsír, pipafüst, mosdatlan testhajlatok elegye párolgott belőle, de az ezredest ez nem zavarta. Intett, na mi van, mondja csak, bátran.

A katona nem nézett a szemébe, úgy motyogta, kérdezte, a csatát, azt ugye elvesztettük.

Az ezredes megütközve bámult rá, majd hátrált egy lépést, hát nem emlékszik, kérdezte kissé értetlenül, vissza kellett vonulnunk.

De, igen, jött a bizonytalan válasz, csak reméltem, a többiek, a sereg többi része kivívta a diadalt.

Az ezredes a fejét csóvált, kötve hiszem, nagy volt a túlerő, és azok az ágyúk, nem fejezte be, de a katona hevesen bólogatni kezdett, és folytatta az ezredes helyett, igen azok az ágyúk a dombon, azok rettenetesek voltak, még mindig a fülemben van a hangjuk. Hallgattak egy sort, aztán az őr ismét megköszörülte a torkát, és bátortalanul megjegyezte, csak azt nem értem, hogy ha vesztettünk, a többiek merre indultak, hol van a  sereg maradéka.

Az ezredes türelmetlenül toppantott, hát ez az, mutatott a folyóra, szerintem ők mér rég átkeltek ezen a nyavalyás folyón, és mi sajnos lemaradtunk a fő csapatettestől. Az volt a direktíva, hogy a fővárosba vivő út a gyülekezési útvonal, és az, számításaim szerint, a folyón túl van.

A katona bólintott, noha arcán látszott, nem igazán érti az okfejtést, és végül ki is nyögte, idefelé jövet nem keltünk át semmiféle folyón.

Az ezredes erre nem tudott mit mondani. Őt is nyugtalanította ez a tény, de aztán elvetette, mert úgy vélte, hogy valamiféle kanyar lehet a folyamban, amit ők ügyesen kikerültek a menetelés során, most viszont sajnos belegabalyodtak a víz okozta problémába.

Valaki közeledett, ezért megveregette az őr vállát, na, itt a váltás, de tévedett, mert a katona, aki futva beérte őket, nem a váltás volt. A járőr visszatért, ezredes út, és azt üzeni, lovasokat láttak, lihegte, mutatta is az irányt. Menjünk, mondta a ezredes, majd visszafordult az őrszemhez, tudja mit, közlegény, talán győztünk, mondta még neki, majd elválik, de hangja tompán csengett.

Átvágtak a táboron, ahol már elég sok katonája állt a sátrak előtt, mind komoran, szinte ünnepélyesen tisztelgett neki. Az egyik fordulóban a strázsamesterbe ütköztek, aki kicsire vágott papírszeleteket tanulmányozott, és felzárkózott az ezredeshez. Mekkora a veszteség, kérdezte tőle az ezredes, kissé ridegen, mert nem nagyon kedvelte a sovány, örökké aggodalmas férfit. Nagyjából ötven embert nem találni, jött a válasz, és a málha jelentős része is elmaradt. Kibírjuk, legyintett az ezredes, és az élelem. A strázsamester felsóhajtott, majd egy másik lapot vett elő, belenézett, és csóválta fejét, alig van, azt is otthagytuk a nagy kavarodásban. Akkor kerítsen, keressen valami falut, ahol rekvirálhat, dörrent rá az ezredes, és elbocsátólag intett, jelezve, hogy a beszélgetésnek vége, és hogy mindez már a másik gondja, aki el is maradt, esetlenül megtorpant egy sátor mellett, és onnan nézte szomorúan a távolodókat.

Az ezredes oldalt pillantott, kisérőjére, és mivel dühe kitartott, rámordult a katonára, magának meg miért olyan fancsali a képe. Fiatal, szőke hajú fiú volt, az ő neve se jött az ezredes szájára, de tudta, hogy jó lövész. A katona megvonta vállát, rosszat álmodtam, és reggel óta kísért. Mit álmodott, kérdte az ezredes, és ekkor megérkeztek a tábor szélére, ahol jó húsz méterre a járőrőr a lovakat csutakolta.

A katona megállt, a földet nézte, majd kibökte, az elsőről álmodtam. Az első miről, értetlenkedett az ezredes. Az elsőről, akit megöltem, folytatta csöndesen a másik, és miközben beszélt, a csizmáját bámulta, két éve történt, a hegyek közt harcoltunk, már nem is tudom melyik országban, és a rohamban összeakadtam egy velem hasonló korúval, kiütöttem a kezéből a kardot, ő hátrált, és földre került. Az ezredesen kényelmetlen érzés lett úrrá ettől a vallomástól, ezért siettetően megkérdezte, és, mi történt.

A katona most először nézett a szemébe, majd komoran folytatta, intett, hogy ne, hogy megadja magát, de engem nem érdekelt, elkapott a hév, és, kis szünetet tartott, majd egy sóhajjal együtt kijött belőle, a szuronnyal a földhöz szögeztem, pont a szívén át.

Az ezredes kivárt, hogy hátha jön még valami, de a fiatalember elnézett valamerre, a távolba, mintha keresne valamit, ezért aztán csak a vállára tette kezét, azt tetted, amit tenned kellett, fiam. Egy csata forgatagában nincs mindig lehetőség emberségesnek lenni, ezt tudja az ellenség is, tudja mindenki, aki a mi mesterségünkre adja fejét.

Elfordult, megindult a járőr felé, majd visszanézett, úgy mondta, fordított helyzetben ő is ezt tette volna.

Bosszantotta ez a hirtelen jött elérzékenyülés, ez a drámai vallomás, de elnyomta magában, és mikorra a lovakhoz és emberekhez ért, már ismét merev, hivatalos arcát mutatta, mit találtak, uraim.

A járőr vezetője, egy alacsony, mokány férfi, talán Bartem, vagy Hartem nevű lépett elé, és sötét arccal, halkan, pattogós beszéddel beszámolt neki arról, hogy a folyam mentén délre tartottak, a csata feltételezett irányába, amikor is jó hat kilométerre emberi hangokra lettek figyelmesek a ködben. Egy másik lovascsapat lehetett, elszűrődött hozzájuk a paták dobbanásai is. Mivel idegen beszédnek tűnt az, amit hallottak, és mivel nem akarták elárulni helyzetüket az ellenségnek, azonnal visszaindultak. Felderítők lehettek, jegyezte meg Bartem vagy Hartem, alkalmasint utánunk kutatnak.

Az ezredes végigsimított a mellette álló ló kecses ívű nyakán, majd bólintott, igen, igaza lehet, és nem követték magukat, kérdezte aztán, de mielőtt a másik válaszolhatott volna, elölről, a ködből egy ló nyerítése hallaszott.

Az ezredes ellépett a kis csoporttól, és szemét erőltette. A síkság és a folyó jó tíz méterig látszódott csak, mögötte ködpaplan feszült, és eltakart mindent. Jöjjék hátrébb uram, lépett mellé az egyik járőr, de ekkor mind a ketten megmerevedtek, mert a ködből alakok bontakoztak ki, hat lovas sziluettje.

A két csoport sokáig bámulta egymást, majd az idegenek közül kivált egy fehér egyenruhás, és odaléptetett az ezredes elé.

Ram hadnagy vagyok, mondta, némiképp törve a nyelvet, beszélni szeretnék az ezredes úrral egy kényes ügyről, tette hozzá, azzal elegáns ruganyossággal leszállt a lóról, lehúzta kesztyűjét, és kezét nyújtotta.

Az ezredes kényszeredetten elfogadta a kezet. A másik szorítása erős és határozott volt. Jöjjön a sátramba, kérem, mondta bizonytalanul, majd intett a távolba, az emberei maradjanak a táboron kívül. Ram bólintott, természetesen.

Az ezredes átkísérte a különös vendéget a táboron, közben nem szóltak egymáshoz, majd a sátránál előre engedte, és a kis, tábori széket kínálta fel neki, ő maga a keskeny ágyra ült. Kér valamit, teát, kávét,  kérdezte, mire a másik hárítólag intett, nem köszönöm. Molin, aki eddig a bejáratnál várakozott, biccentett, és kihátrált, leengedve sátorlapot.

Az ezredes most tudta csak jobban megfigyelni vendégét. Arisztokratikus, megnyerő arca, és arányos alkata volt, sugárzott belőle a veleszületett nemesség, de mindezt némi derűvel viselte, és mintha folyton mosolygott volna a szeme. Talán ettől bátorodott fel az ezredes olyannyira, hogy könnyedén, szinte vidáman megkérdezze, gondolom, a csatát önök nyerték, és most foglyoknak kíván minősíteni minket.

Más ügyben jöttem, a téma sokkal személyesebb, csóválta fejét a hadnagy.

Ugyan mi lehet fontosabb egy csata kimenetelénél, elégedetlenkedett az ezredes e válasszal, de a másik mintha meg se hallotta volna őt, mozdulatlanul tanulmányozta az ezredest, aki ettől kezdte kényelmelenül érezni magát.

Ismeri Swedenborg írásait, uram, szegezte neki a kérdést hirtelen a hadnagy. Az ezredes a fejét csóválta, mire Ram így folytatta, nagy kár, mert könnyebben megértené azt, amire most ki akarok lyukadni. Magam is az elmúlt pár órában jöttem csak rá.

Hallgattak egy sort, majd Ram felállt, a kis kályhához ment, és fölé tartotta ujjait, majd elfintorodott, észrevette, hogy a tűz nem melegít, kérdezte, mire az ezredes bólintott, átkozott időjárás, ez a hideg a csontjaimba eszi magát. Ram visszaült a helyére, és így folytatta, esetleg az emberei nem viselkednek furcsán, mintha mind a múlton merengenének, szomorúak, levertek, kérdezte szelíden, mire az ezredes toppantott, hát persze, hogy rosszkedvűek, hisz épp most vesztettünk csatát, menekülőben vagyunk, és nem tudunk átkelni ezen az átkozott folyón.

Ram szelíden, kissé fáradtan elmosolyodott, a folyó, igen, ez fontos, beleillik a nagy kirakósba, jegyezte meg, mire az ezredet elöntötte a méreg, maga rébuszokban beszél, mondja már  meg mire célozgat, ha beszéli a nyelvünket, fejezze ki végre értelmesen magát, kérem.

A hadnagy láthatólag nem sértődött meg e kitörésen, leporolt a nadrágján egy megszáradt sárfoltot, majd mély levegőt vett, és az ezredes szemébe nézett, a csatamezőtől jó egy kilométerre tértem magamhoz, az emberimmel, intett a háta mögé, ma reggel. Ismét csönd ült meg köztük, de mivel az ezredes dacosan összeszorította száját, Ram folytatta, az ezt megelőző emlékem, hogy megtámadjuk az ön hadtestét, épp ereszkedőben voltak a völgybe.

Á, hát maguk voltak azok, csapott a homlokára az ezredes, igen, emlékszem, jó néhányukat le is terítettük, a többiek megfutottak. Ram bólintott, hatunkat megölték az önök által kilőtt golyók, mondta jelentőségteljesen. Emlékszem, magam is lebuktam a lóról, nem éreztem, hol ér a lövedék, de pokolian fájt. Láttam egészében a csatateret, ott volt előttem, a hátam feküdtem, kissé oldalt, ha felnéztem, láthattam az eget is, ami kibontakozott a lőporfüstből.

Ekkor vettük észre az átkozott ágyúkat, vetette közbe az ezredes, ha azok nincsenek, nem fejezte be, mert Ram felemelte a kezét, mint aki szót kér.

Láttam még, ahogy a megrohanják a hegyoldat, mondta a hadnagy, noha az ájulás sötétsége már kerülgetett, tette hozzá.

Maga látta, kérdezte az ezredes csodálkozva, ugye gyönyörű roham volt, dicsőséges támadás, hangja szinte gyerekesen könyörgőre váltott, mire Ram mosolyogva bólintott, igen, nagyon szép és hősies roham volt, mondta, majd hozzátette, egészen addig, míg az ágyúkat el nem sütötték.

Az ezredes kizökkent a visszaemlékezés okozta derűből, mit akar ezzel mondani, kérdezte, mire Ram megvonta vállát, csak azt, amit láttam.

Ekkor Kalmek dugta be fejét a sátor lapjai közt, uram, van itt egy fejlemény, kezdte, de az ezredes intett neki, mindjárt megyek, várjon, mondta feszülten, majd ültében közelebb hajolt a vendégéhez, egész pontosan mit látott.

Ram felsóhajtott, majd Kalmekre pillantott, aki erre sietve visszahúzódott, és csak ekkor mondta, szinte suttogva. Kartácstüzet láttam, uram. Ugye tudja, mit művel a kartácstűz az emberi testtel, ha közelről éri azt. Képes ötven, száz embert leteríteni, és a kellően erős ágyúk esetében egy-egy kartácsgolyó áthatol egy testen, majd a következőn, majd az azt követőn, megfigyelésem szerint akár öt rohamozó halálát is okozhatja, és mindegyik ágyúcsőben ötven ilyen golyó lapult a kilövés pillanatában, de ami még fontosabb, hogy az ágyúsok képesek nagyon gyorsan újratölteni, és a második lövéssorozattal a maradék csapattestet is könnyedén ledöntik lábáról. Ezt láttam, uram, kartácstüzet, ami pokoli volt, és miután véget ért, rám borult a sötétség. Kis gondolkodás után hozzátette, majd másnap reggel az öt emberem élén, lovamon tértem magamhoz. Nem maguk után indultunk, hanem a folyót kerestük.

Miért, kérdezte kiszáradt szájjal az ezredes, aki elhűlve hallgatta a magyarázatot, miért keresték a folyót.

Ram a sátor bejárata felé intett, talán ki kellene mennie az emberéhez.

Az ezresed, mint aki álomban cselekszik, felállt, és a hadnagy vállára tette a kezét, hát megtalálta a folyót, itt van a tábor mellett. Igen, mondta Ram. Nem nézett fel rá.

Odakint Kalmek zavart arccal álldogált, majd a kilépő ezredeshez fordult. Igen, kérdezte az halkan. Megjött a révész, mondta a katona komoran. Az ezredes nem mozdult, emésztette magában e szavakat, majd megindult előre, mögötte Kalmekkel, átvágott ismét az immár  üres táboron, míg le nem ért a folyópartra, ahol már összegyúlt az összes embere, némán várakoztak a keskeny kis csónak előtt, hosszú, a parton kanyargó sorban. A csónak végében egy szürke köpenyes férfi állt, az ezredes nem látta tisztán az arcvonásait, hiába ment egészen közel a vízparthoz. Visszafordult Kalmekhez, aki gyengéden megfogta karját, és megszorította, az öné az elsőbbség, uram, mondta neki, ön fog átkelni elsőként.

Az ezredes érezte, hogy valóban így lesz, és végtelenül megkönnyebbült a gondolatra. Megölelte Kalmeket, majd véginézett a többeken, tisztelgett nekik, végül a csónakhoz sétált, és beszállt.

vége

Van valami mély, elkötelezett kapcsolat az étel és a sötétség közt, erre mutatnak a hagyomány és a vallás azon tételei, hogy a test az a földi, a lenti, az alantas, míg a lélek, az az éteri, a fenti a magasztos. Ha ez így van, akkor  a test táplálása nem lehet jó. Sőt, minél kifinomultabb egy adott étel, annál nagyobb veszélyt jelent a lélekre, hisz ideláncolja, a földi, csökevényes létezéshez köti azt. Az étel a legkorábbi kábítószer, a maja, a gonosz legerősebb fegyvere. A most következő novellában benne van minden rajongásom a jó ételek és a főzés iránt. Közepes, de gyors amatőr szakács vagyok. Az írás hősei viszont balszerencséjükre a legjobb szakács ételét kóstolják, és ennek következményei október utolsó éjjelén kulminálnak.

Utolsó falatig

A legfinomabb étel mindig elvesz belőlünk valamit, mivel megismételhetetlenül egyedi, akár az élet, ezt a közhelyes bölcsességet fogalmazta meg magában a könyvelő, ha a házaspárra gondolt, de általában inkább nem gondolt rájuk, mert akkor eszébe jutott az Étel is. A könyvelő egy főzőtanfolyamon ismerte meg Savert és Erikát, melléjük osztották be, együtt aprították fel a zöldséget és a marhát a raguhoz. Irodalmi főzés volt, Wirginia Woolf Világítótornyából a bouf en daube került terítékre, és mivel a recept több órás rotyogtatás írt elő, a hármas beült a nagy, svéd designos konyharész mögötti bárba, és összebarátkoztak. Mindannyian gourmet-nak számítottak, és ez nem üres címke volt esetükben. Kellő műveltséggel rendelkeztek az ételek élvezetéhez, és anyagiakban is megengedhették maguknak az előkelőbb fogásokat. Saver egy gyárban dolgozott vezetőként, nagy, vaskos, csupa szöglet férfi volt, de római metszésű arca finom eleganciát tükrözött. Erika pénzügyi igazgató volt egy kisebb cégnél, törékeny, vékony, angolosan sápadt asszony. A negyvenes éveikben jártak.

A marha közös, esti elfogyasztása után névjegyet cseréltek, és bár a könyvelő ettől az egésztől nem várt sokat, a házaspár nem hagyta őt magára, valamiért ragaszkodni kezdtek hozzá, például ha találtak egy új helyet a városban, átküldték neki a címét, máskor étteremkritikákat vagy egy-egy különleges receptet osztottak meg vele, de többször elhívták vacsorára egy-egy jobb helyre, ahol a consommé arany csillogása felett el lehetett beszélgetni arról, hogy milyen lett volna annak idején, a fénykorában eljutni az El Bulliba. A könyvelő örült mindennek, és mivel magányos és kissé sivár volt az élete, némi borzongással töltötte el ez a fajta betolakodás a mindennapjaiba, ugyanakkor titkon élvezte is, hogy vannak odakinn, a lakása falán túl emberek, akik számolnak vele, és gondolnak rá.

A következő lépcsőfokot az jelentette, amikor a házaspár meghívta őt vacsorára.

A hegyen laktak, egy társasház legfelső emeletén, nagy teraszuk volt, mely kitűnő kilátást nyújtott az alkonyodó városra. Erika cavat és tapast szolgált fel a könyvelőnek és férjének, és a nagy, párnázott székekbe telepedve, halkan beszélgetve, iszogatva, eszegetve nézték, ahogy a vörös színek lassan szürkébe fordulnak a házak falain. Kétfajta tudás létezik, fejtegette Saver, miután megtörölte kissé húsos ajkait egy textilszalvétával, az egyik amit az elménkkel sajátítunk el, a másik, amit a testünkkel. És az utóbbi legmagasabbrendűbb változata az ízlelés, a rágás, a nyelés. Fontosabb mint a tapintás vagy a látás. Ez az én hitvallásom. Fiatal emberként a szellemi tudást felhalmoztam magamban, megérkeztem egy olyan állapotba, ahol már csak a  részletek bővítése maradt hátra, például ismerem Rembrandt majd összes jó képét, de Rembrandt kortásait, a kevésbé jelentős mestereket már kevésbé. Igen, ezen még lehetne dolgozni, de minek. Mi végre. Emiatt fordultam inkább a testi tudás bővítése felé. Akkoriban jöttek divatba a forradalmak nálunk: ismét felfedeztük a borokat, megérkezett a sörforradalom, majd a  fine dining, végül ezek a buta kézműves dolgok, és én örömmel vetettem bele magam mindenbe. Elmélázott, és megnyalta ajkát. Később – és itt megfogta felsége vékony, kékeres csuklóját – volt pénzünk utazni, keletre, Ázsiába, Európába, északra, és így mostanra már ott tartunk, hogy megkóstoltunk majd mindent, amit érdemes, és amit ez a bolygó nyújtani tud.

Megcsóválta nagy fejét, majd a könyvelő szemébe nézett, és így folytatta, de tudom, hogy van még odakint valami, valami különleges, ami vár rám, és ez tart életben, intett majdnem üres poharával a távoli látóhatár felé, majd felhajtotta az italt, menjünk, mert az osztrigát sem jó megvárakoztatni.

Eltelve a négyfogásos menüvel, melynek gerincét hideg hering, pácolt marhanyak, főtt galamb és roston sült angolna vitte, és melyhez megfelelően párosított borok adták a kíséretet, a könyvelő a taxi hátsó ülésén elemezni kezdte magát, szokásához híven belső énje lefúrt mélyen az érzelmeibe, hogy rájöjjön, miért kezdett el kötődni ehhez a két emberhez, és mikorra megérkezett lakáshoz, arra jutott, hogy a bátorságuk a lényeg, az, hogy együtt, ketten olyanok, mint akik nem ismernek félelmet, elmennének a végsőkig, és egy jó menüsor érdekében akár még emberhúst is főznének. Felfelé az elegáns bérház széles márványlépcsőjén azon tűnődött, milyen lehet az emberhús íze, de elhessegette ezt a gondolatot, meg persze tudta jól, a különféle olvasmányélményeiből, hogy az unalmas disznóhúsra hajaz.

Ezután történt, hogy Saver és Erika egy időre eltűntek. Egész pontosan egy hónapig nem jelentkeztek, nem küldtek cikklinkeket, sms-ben új étterem címét, semmi, teljesen hallgatás követezett, melynek vége felé a könyvelő szinte kínzó vágyat érzett, hogy ő keresse fel őket, akár személyesen, akár az online térben. Egy péntek estén már úgy volt, felhívja a férfit, mert mégiscsak illetlenségnek tartotta volna, ha először Erikánál próbálkozik, de ekkor Saver megelőzte.

Megtaláltuk, csak ennyit mondott a készülékbe, majd a két lakás közti felező ívén egy kávéházat jelölt meg, ahol neki és a könyvelőnek azonnal találkoznia kell.

Volt valami feszültség, meghatottság és talán félelem a hangjában, ami arra késztette a könyvelőt, hogy a viszonylag kései óra ellenére ne tiltakozzon, felöltözött, és a jelölt helyre ment, ahol alig páran ültek a kerek kis asztaloknál, kintről úgy nézett ki a kávézó, mint egy akvárium, és az ablaknál, az utcafrontál, ott volt a legnagyobb hal, Saver.

A könyvelő kávét kért konyakkal, és miközben rendelt, már észrevette, hogy a vele szemben ülő férfi nem ugyanaz, akit egy hónapja látott. Mély ráncok gyűrődtek homlokán, lefogyott, a bőr lógott nyaka alatt, a szeme alatt karikák sötétlettek. Saver előtt egy kis tálon spanyol sonka, olajbogyó és foszlós kalács volt érintetlenül. Erőtlenül felemelt egy szelet sonkát, de nem vette szájába, csüggedten visszaejtette a tálkára.

Mit találtak meg, törte meg a csendet a könyvelő, visszautalva a telefonban elhangzott drámai bejelentésre, mire a másik láthatóan magához tért, felélénkült, és felhajtva vörösborát, belekezdett.

Két héttel ezelőtt hétvégén felkerekedtek, és elautóztak északra. Kivételesen nem gasztronómiai célból, mivel jól tudták, hogy az országnak ezen a táján nem nagyon találni valamirevaló éttermet, legfeljebb kifőzdét, csárdát, ahol azokat az unalmas, zsíros tucatételeket adják harmincoldalas étlapokon. Túrázni szerettek volna, ki is néztek egy útvonalat, ami valami zsákfalu mellől indult, de valahol rossz irányba kanyarodtak, így aztán hosszan mentek befelé az erdőbe, az egyre rosszabb betonúton, ami aztán földútra váltott, a bokrok szinte karcolták a kocsi oldalát, a lombok összehajlottak felettük, mígnem hirtelen kinyílt a tér, és ott volt előttük egy klasszicista stílusban épült kúria, parkolóval, és fehér, elegáns írású táblával: La Fin. Vagyis A Vég – franciául.

Mivel nem láttak autót a parkolóban, először nem akartak bemenni, hisz ahol nincs vendég, ott nincs forgalom, és ott nincs frissesség, De aztán, talán a barátságos kora délutáni napfény, a klasszicista, elegáns épület és a hátsó kéményből előgomolygó fekete, zsíros füst látványa miatt másképp döntöttek. Hét lépcső vezetett fel az ajtóhoz, mely egy dór oszlopokkal szegélyzett, tágas előtérből nyílt, magyarázta Saver elmélázva. Belépve egy kis, homályos fogadóhelyiségbe jutottak, ahol egérszerű leány, a recepciós fogadta őket pultja mögött. Mintha évek óta várt volna, csóválta fejét Saver.

Elmondták neki, hogy nem volt foglalásuk, de szívesen megkóstolnák az étterem főztjét. A lány egy jó fél percig lapozgatott a előtte heverő könyvben, majd türelmet kért, és eltűnt a  befelé vezető nagy, súlyos tölgyfa ajtó mögött. Kisvártatva visszatért és bólintott, a konyha tudja fogadni a vendégeket, de csak előre összeállított, degusztációs menüjük van, melynek ára, és itt mondott egy még Savernek is meglehetősen magas összeget. Erika volt az, aki bólintott, rendben van, mire Saver vállalt vont, az asszony fizeti, mosolygott, de a recepciós nem mosolygott vissza, helyette bevezette őket az előcsarnokba, ahonnan kétoldalt lépcsősor indult az emeltre, ahol bizonyára szobák is voltak, de ők mentek tovább, hátra, és egy napfényes étteremrészbe jutottak. Nem volt sok asztal, talán hét. Az egyik fal szinte teljes egészéből üvegből volt, kis tóra, ősparkra, távolabb az erdő fáira nyílt kilátás. Leültek, és nézték, ahogy a recepciós eltűnik egy hátsó lengőajtón, ami bizonyára a konyhába nyílt.

Valamiről beszélgetni kezdtek, talán arról, hogy egy ilyen hely hogy élhet meg itt, az isten háta mögött, mindenféle reklám nélkül, talán Erika még rá is akart keresni az interneten az étterem nevére, de persze nem volt térerő, aztán visszajött a lány, nagy kancsóban vizet hozott, meg egy ódon palackot, utóbbit némi ügyeskedéssel megnyitotta, és a levegőt elöntötte a vörösbor zamatos, avaros, gyümölcsös, bőrös illata. Saver kérte a menüt, mire a leány megcsóválta fejét, nincs menü, minden fogás egyedi, és csak aznap készítik, magyarázta türelmesen. A vendégnek kell rájönnie, mit tartalmaz. Azzal otthagyta őket.

Erika megvonta vállát, majd szabadkozva a palackért nyúlt. Tudom, hogy még nem szellőzött ki, és éhgyomorra nem szabad, de, motyogta, majd hirtelen mozdulattal töltött a borból, és ivott. Megborzongott, szeme elnyílt. Mi van, kérdezte Saver szinte ijedten. A nő csak a fejét rázta, ez, ez, motyogta elhűlve, majd kinyögte, olyan, mintha a saját véremet innám.

Valóban olyan volt, bólintott Saver szomorúan, elképesztően összetett ital, soha nem éreztem még ilyet, noha ittam már ezer eurós tételeket is, és Spanyolországban végigjártuk a leghíresebb pincéket. Átiramlott a gyomromon, a beleimen, az ereimen, céltudatosan előkészítette a helyet annak, ami ezután következik, mintha direkt csak az lett volna a célja, hogy valamiképp felkészítsen arra, ami elképzelhetetlen.

Mert hamarosan a lány ismét megjelent, ezúttal fekete kötényt viselt, és kezében már ott volt az első fogás két tányérja. Nem tudom, mi volt a tányéron, csóválta meg fejét Saver, és nem nézett a könyvelő szemébe, de az biztos, hogy azt gondoltam, amikor megkóstoltam, hogy finomabbat még nem ettem. Egyszerre volt édes és sós, de nem olyan közönségesen, mint az umami, volt benne valami füstös, vad íz, és a halak frissessége is, és kinézetre az egész egy kis, rózsaszín tégla volt, valami fehéres, zöldes habban úszott, bólintott, majd kijelentette, de rosszul gondoltam, mert az ezt követő hat fogás mindegyike felülmúlta az előzőt. És egyikről se tudták biztosan megállapítani, hogy miből készült, pontosan milyen összetevői lehetnek, milyen alapanyagokat használt a zseniális, földöntúli szakács, csak azt tudták, hogy ilyet sehol máshol nem tudnának enni, és csak azt sejtették, hogy haláluk napjáig csak erre fognak ezután vágyni, erre az ételsorra, ezekre az ízekre, ezekre az állagokra (hagyjuk a műkedvelő „textúra” szót, fakadt ki mintegy mellékesen Saver, és csak ekkor emlékeztetett régi önmagára, csak a felkapaszkodott sztárszakácsok használják, dörmögte).

Másodiknak valami halszerűség érkezett, ropogós kéregben, zselés gömbökkel, melyeknek lágy, citromos és fás íze volt, aztán talán párolt zöldségekből készített variációk, mindenféle állagban és színben, mindegyik mellett kis pötty volt a mártás, ami kiteljesítette az ízüket, majd következett valami, ami határozottan szárnyasnak tűnt, noha a szájban porózussá vált, akár a Pavlova torta cukorteste, de még ennél is furább és emlékezetesebb volt az ötödik fogás, ami lehet, hogy marha volt, de hogy melyik része, arra nem jöttek, pedig a farkától az agyvelejéig minden elemét kóstolták már, mindenesetre pörköltszerű lében volt, és mellé, kis, ezüst színű fánkok jártak, melyek inkább voltak édesek, a belsejükben pedig vérszerű, sós alvadék lapult, és ha az ember együtt ette mindezt, az egy ízrobbanás volt, nem is a szájban, hanem az agyban, és ne feledkezzünk meg a hatodik fogásról, amit végképp nem tudtak kategorizálni, már csak a látvány alapján sem, mert dermedt zselétóból hárfaszerű fátyol állt ki a tányéron, és mellette fekete, szénre emlékeztető kavicsok lapultak, ízre mind a három elem nagyon egyedi volt, sós és fűszeres, ugyanakkor lágy, kissé pezsgős, érezni lehetett, ez már a levezetés, az íny megnyugtatását szolgálja, az utolsó, a hetedik előtt, ami desszert kellett hogy legyen, bár a sárga lapocskák, rajtuk különféle rétegekkel és soha nem látott bogyókkal és díszítő göbökkel inkább valami sajtos, joghurtkrémes, kissé savanykás, kissé uborkás összízt hoztak, de tény, tökéletesen zárlatként működött.

Elhallgatott, és hagyott időt a másiknak, hogy megeméssze a hallottakat.   

És mi történt aztán, kérdezte végül a könyvelő, mire Saver fújt egy nagyot, majd szomorúan megcsóválta  fejét, fizettünk, és kitámolyogtunk az épületből, és annyira az élmény hatása alá kerültünk, annyira eltelítődtünk, hogy csak az autópályán vallottuk be, hogy legszívesebben már most visszafordulnánk, és újraennénk az egész menüsort. Hazáig áradoztunk az ételekről, és tudtuk, egytelen vágyunk maradt az életben, hogy megismételjük, ezért már aznap este fel akartam híni őket, de egyszerűen nem találhatóak meg az interneten, sehol nincs nyoma a La Fin nevű étteremnek.

Ez furcsa, jegyezte meg a könyvelő, de Saver meg se hallotta, nagy, kockás textilzsebkendőt vett elő, megtörölte izzadó homlokát, és folytatta, de persze nem hagytuk annyiban, nem hagyhattuk annyiban, következő hétvégén visszamentünk. Sokáig kerestük azt a bizonyos lehajtót, csak nagyon nehezen találtuk meg, de végül ott voltunk ismét a tisztáson, a fehér épület előtt, és bár gyanús lehetett volna, hogy a kémény ezúttal nem füstölt, bekopogunk. A férfi lehorgasztotta fejét, és szinte motyogva folytatta, senki nem nyitott ajtót. Fél óráig próbálkoztunk, körbejártuk az épületet, belestünk az ablakokon. Hátul be lehetett látni a konyhába, mindenhol szép rend volt, de üresség is, és ettől úgy éreztük, megszakad  a szívünk, végül csak leroskadtunk a tornácra, és átkaroltuk egymást, Erika elkezdett sírni, én pedig vigasztaltam. Alkonyodott, mikorra összeszedtük magunkat, hagytam egy cetlit az ajtóba tűzve, kérve raja, hogy értesítsenek, ha nyitva lesznek, majd eljöttünk. Ennek már két hete.

A könyvelő utána számolt magában, és bólintott, igen, és jött valami jelzés, kérdezte nyugtalanul, mire Saver felpillantott rá, figyelmesen, fürkészve, először nem, lementem a következő hévégén is, immár egyedül, mert Erika akkor már főzött, de a papírlapom változatlanul ott volt, az ajtóban, és az épület továbbra is üres volt, üres, üres, mint egy kagylóhéj. Akkor már nagyon fáradt voltam, mivel alig ettünk valamit azokban a napokban.

Miért, vágott közbe a könyvelő, és a sonkára meg a  kalácsra mutatott, miért nem eszik. A másik egy ideig nem válaszolt, végül kibökte, azután az ételek után nem tudunk mást enni, egyszerűen elment az étvágyunk minden mástól, megpróbáltuk, de a legjobb falat is kifordult  a szánkból, olyan, mintha papírt ennénk, vagy mintha fűrészport nyeldekelnénk. Erikát jobban megviselte ez, mivel eleve soványabb volt, tette még hozzá bűnbánó hangon.

Azt mondta, Erika azért főz, vetette közbe bátortalanul a könyvelő, mire Saver csak a fejét csóválta, igen, elkeseredetten próbálja rekonstruálni azt a menüsort, összevásárolt mindent, és naphosszat a konyhában kísérletezik, ha épp nem alszik, hogy valamiképp előállítsa legalább az egyik ételt, amit ott ettünk, de olyan messzire van tőle, olyan messzire, barátom, és ezt ő is tudja, és ettől csak még idegesebb, és még jobban fogy, most már kórosan sovány.

Talán szólniuk kellene az orvosuknak, javasolta a könyvelő szelíden, de Saver csak legyintett, és mit mondjunk, hogy egy étterem miatt képtelenek vagyunk bármit is lenyelni immár majd három hete, ez nevetséges.

Komoran hallgattak, majd Saver pénzt vett elő, az asztalra tette, és felállt, hát így állunk, mondta búsan, holnap október vége, gondoltam teszek még egy próbát, elautózom egyedül, mivel Erika már nagyon gyönge, északra, és megnézem még egyszer a helyet, nincs kedve velem tartani, kérdezte némi félelemmel a hangjában, de nem ettől, hanem veleszületett óvatossága okán rázta meg a fejét a könyvelő, sajnos van egy határidős munkám, mondta halkan, majd kezet fogott a nagydarab férfival, de értesítsen, ha van fejlemény, és gondolkodjanak el az orvosi segítségen.

Másnap nem tudta kiverni fejéből a szerencsétlen sorsú házaspárt, minduntalan felpillantott a számítógép képernyőjéről a falon függő festményre, mely egy német festő csendélete volt, leölt fácánnal, borral, sajttal, szőlővel teli bőségtál, és azon tűnődött, hogy hova vezet mindaz, amit hallott. Este megkapta a választ, csöngött a telefonja, Saver volt az.

Sikerült, lihegte a férfi a vonalba, délután voltam az étteremnél, és ajtót nyitottak. Kicsoda, kérdezte a könyvelő, mire a másik előadta, hogy a recepciós lány hosszas kopogtatás után végre nagy kulcszörgést követően előjött az épületből. Saver papírlapja, mely még mindig az ajtóba volt tűzve, a földre hullott. A férfi előadta neki, hogy mennyire ízlett a menüsor nekik, és hogy azóta is csak arra tudnak gondolni, a lány egykedvűen végighallgatta, majd azt monda, hogy az étterem határozatlan ideig zárva van, de egyedi szerződéssel tudnak házhoz szállítani akár már a mai estére. Saver természetesen kapott a lehetőségen, és megrendelte az ételt, ami pontban nyolcra meg is érkezett, gyere át, barátom, élvezd velünk ezt az éjszakát, gyere, és kóstold meg a hihetetlent, magát az életet, lelkendezett, és a könyvelő megígérte, hogy rendben, mindjárt ott lesz.

Rossz érzésekkel eltelve ült be a taxiba, a legbelső, óvatos, higgadt, racionális énje, amitől annyi segítséget kapott a munkában, azt hajtogatta, hogy ne menjen oda, de végül kiszállt a ház előtt, megnyomta kapucsengőt, majd felliftezett a legfelső lakásba.

Saver nyitott ajtót, ha lehet még soványabban, de sugárzó, elégedett arccal, jöjjön, jöjjön csak, adja a kabátját, és legyen részese a csodának, motyogta, majd a folyosón lévő fogasra akasztotta a vendég kabátját.

Az előszobában egy papírlap hevert a telefonasztalon, a könyvelő akaratlanul is ránézett, szállítói szerződés, ez volt a fejléce, az egyik sarkán vörösbarna folt. Megvágtam a kezem, pont mikor hozták az ételt, magyarázta a háta mögül vendéglátója, és a könyvelő elkapta tekintetét a dokumentumról, amelynek kissé kusza jogi nyelvezetébe épp belemélyedt. Ahogy megfordult, ráébredt, hogy a másik már nem ura önmagának, szeme csillogott, arca lángolt, bal keze idegesen remegett, jobbjával intett a folyosó vége felé, megtenné, hogy szól Erikának, gyengélkedik, a szobájában van, én addig, nem fejezte be, de testével megfordult, a másik irányba, mintha valami hangot hallana onnan. A könyvelő kényszeredetten bólintott, noha a benső énje most már folyamatosan azt mormogta neki, hogy azonnal menjen el innen, de mégis a mutatott irányába indult, diszkréten kopogott kettőt az ajtón, majd mikor nem jött válasz, benyitott.

Ez lehetett a házaspár hálószobája, Erika a nagy franciaágy szélén feküdt, egy takaró volt rajta, mellette sárga fényű éjjelilámpa világította meg hegyes, csontos arcát, amelyet a könyvelő először meg sem ismert, egy csontra húzott bőrmaszk volt ez az arc, az éhezés és az étvágytalanság szobra, és csak amikor közelebb lépett, és jobban megnézte, akkor rajzolódtak ki a nő régi vonásai a sárga, pergamenszerű bőrön, de nini, az ajkak milyen szürkék, jegyezte meg magának a könyvelő, majd hosszan nézte a mozdulatlan mellkas ívét, közben számolt is magában, végül lenyúlt a fekvő kezéhez, finoman megfogta a csuklót, de nem kellett kitapintania a pulzust, olyan meggyőzően hideg volt a hús.

Visszabotorkált az előtérbe, majd balra indult a folyosón, Saver után, de a félig nyitott ajtóban megtorpant. Emlékezett, odabenn van az ebédlő, mögötte az amerikai konya. Odabentről Saver örömteli dudorászása hallatszott ki, zacskóval csörgött, és a műanyagan keresztül is már érezni lehetett valami mennyei illatot. A könyvelő visszanézett a bejárti ajtó felé, mely oly közel volt hozzá, végül mélyet sóhajtott, és belépett Saverhez.

Legelőször a konyhán akadt meg a tekintete. Láthatólag minden lábos, fakanál, kés, kanál, habverő elő volt szedve, és piszkosan, kaotikus összevisszaságban vagy a mosogatóbban vagy a nagy, széles márványpulton hevert egymásra hányva, köztük turmix, keverő és aprító, szuvidáló, hőkezelő és egyéb gépek tömbjeivel.

Saver hátranézett abból, amivel ügyködött, és szórakozottan megjegyezte, Erika műve, hiábavaló  próbálkozásainak a nyoma, hogy utánozza ezt, mondta, azzal félreállt, és feltárt a könyvelő előtt a hosszú étkezőasztalt, amelyen a zacskókba csomagolt fehér, négyzet alakú dobozok sorakoztak, összesen hét. Az első zacskóját Saver már megbontotta, ujjai mohón birizgálták a doboz fedelét. Nos, kérdezte, felkészült a csodára, mire a könyvelő önkéntelenül is hátrált egy lépését, Erika halott, mondta aztán rekedten, de a másik arca erre nem változott, ugyanolyan sugárzó, elégedett tekintettel bámulta a dobozt ujjai alatt, valóban, kérdezte azért halkan, ez várható volt. Ki hozta a csomagokat, kérdezte a könyvelő hirtelen, csak hogy megakadályozza azt, ami történni fog. Saver megvonta vállát, nem tudom, motoros sisak volt rajta, talán az a lány, az a szürke arcú kisegér az étteremből, ujjai belemélyedtek a doboz perforációjába, mire a könyvelő sietve folytatta, elolvasta a szerződést, amit küldtek mellé, de erre a vendéglátója már nem válaszolt, mohón feltépte a dobozt, és előjött az illat, amitől a könyvelő térde megremegett, és szeme előtt elhomályosult a világ, és akkor már nem létezett számára se más, mint a dobozból feltáruló étel, ízléses kis kerámiatálakban volt, két adag, az egyik a magáé, kacsintott Saver, most, hogy Erika kiesett, tette hozzá kissé neheztelve. A könyvelő bámulta a tányérban lévő dolgot, és érezte, hogy az erősebb és nagyobb nála, olyan hatalmas dolog, amivel soha életben nem találkozott még, és nem is fog, és ez a belső énjének nem tetszett, sőt, a belső énje már sikoltott a félelemtől, és végül a könyvelő, mint gyerekkora óta mindig, hallgatott rá, a konyhapulthoz ment, felkapott róla egy villát, és az orrába döfte. Mivel viszonylag széles közei voltak, akadálytalanul elérte hegyével az orrüreg felső részében lévő szaglóhámos bőrt, és fel tudta sérteni, így a vér azonnal elöntötte orrát. Felnyögött a fájdalomtól, eldobta a villát, és a kicsurgó vére alá tartotta tenyerét, hogy ne csöpögtesse össze a padlót. Mit csinál, kérdezte döbbenten Saver, de a könyvelő nem válaszolt, csak hátrált, nem nézett a tálkákra, és tartamukra, hanem arra figyelt, hogy már nem érzi az illatokat, és így, hogy e két inger megszűnt, képes volt elszakadni a szobától, és eljutni a bejárati ajtóig. Kabátját a fogason feledte, noha utoljára hétévesen hagyta el bármi tulajdonát. Odalent, az utcán papírzsebkendőt tömködött orrlyukaiba, de persze azonnal átvérzett. Taxit hívott, amibe először nem engedték beszállni, végül a sofőr adott neki egy gombóc papírtörlőt, azzal fel tudta fogni a vérzést, és így a taxis hajlandó volt őt elvinni a baleseti ügyeltre.

Nem is kellett sokáig várakoznia, hamar sorra került. Egy fiatal orvos ellátta a sebeit, majd közben szórakozottan megkérdezte, hogy ez hogy történt. Konyhai baleset, válaszolt a könyvelő csöndesen. Egy ideig nem fog szagokat érezni, azt ugye tudja, jegyezte meg a másik szinte vidáman, mire a könyvelő bólintott, igen, hála istennek.

Halloween van, ilyenkor sok furcsa dolog történik, szögezte le az orvos, majd felhelyezett egy fogóval egy-egy tampont az orrüregekbe, ettől a könyvelő szeme könnybe lábadt, és a fájdalomtól nem tudott bólintani vagy szólni, noha teljes mértékben egyetértett a másikkal. 

vége

Nem is tudom, van-e ilyen kifejezés, hogy hangosnovella, de most majd akkor lesz. A Rémálmok Könyvtára nevű csatorna keresett meg, hogy szívesen feldolgoznák az egyik-másik írásomat. Végül a Bújócska címűre esett a választás.  Amikor meghallgattam, azonnal éreztem, hogy méltó feldolgozás született. Értő olvasás, szép az intonáció, jók a szünetek, a hangsúlyok. A háttérzene kapcsán én lehet, mást választottam volna, de végső soron ezzel sincs baj. Nagyon furcsa egyébként más előadásában hallani azt, amit az ember írásban - a fejében - összerak. Ez nyilván egy másik médium, a maga saját szabályaival, de összességében azt érzem, jól áll ezeknek a szövegeknek, ha kimondják őket. 

A Bújócska meghallgatható itt, ha tetszett, kérem, iratkozz fel a csatornára, és nyomj egy lájkot:

https://www.youtube.com/watch?v=2DPA8BOgyxY

Magam előtt láttam a két nőt, a ruháikat, a hajukat, a mozdulataikat, de főképp a tekintetük van meg, az egyiké dühös, akaratos és gyűlölködő, a másiké megtört. Hány elrontott, megsavanyodott, katasztrofális együttélés lehet a gangos lakásokban, Kádár-kockákban, isten háta mögötti tanyákon. Sarte szerint a pokol a másik ember, de a Zárt tárgyalás szerintem ennél többről szól, arról, hogy a jellemünk, a belénk rögzült vágyak és hiedelmek miatt kerülünk csapdába. Még a főiskolán volt egy gondolatkísérletem ennek nyomán, melyben azt vallottam, hogy egyszerre vagyunk Minótauroszok és Daidaloszok, mert az életünk nem más, mint folyamatos labirintusépítés, bezárjuk magunkat olyan szituációkba, amiket mi magunk hozunk létre, és elnevezzük őket munkának, családnak, hobbinak. Ezek a labirintusok csalókák, mert néha kiutat sejtetnek, máskor élvezzük a bolyongást bennük, sőt, ez a mániánkká válhat, de összességében nem jók másra, csak arra, hogy elfedjék előlünk azt, hogy milyen egyszerű és állati a létezés maga.  

Szenvedés és szabadság

Azokban az utolsó években, éjszakánként, míg az anyja egy új istent fabrikált magának mind jobban megzavarodó elméjében, Edit feküdt az ágyában, és a mennyezeten az utcai lámpa szürke fénysávját bámulta, közben pedig a szabadságra gondolt.

A szabadság nem egy elvont fogalom volt a negyvenéves tudatában, hanem nagyon is valós tervek és vágyak szövedéke, melyek délutáni sorozatokból, filléres, megsárgult romantikus regényekből, főképp Stendhal locsogásaiból, és reklámok színes pillanatképeiből állt össze. Ezekben a tervekben Edit kilépett az ajtón, és végre elhagyta a házat. Végigment az utcán, amit eddig csak az elülső ablakokból, a függöny résein át figyelt, bámulva az akáccal övezett, poros, unalmas házakat, de most odakinn volt, elkanyarodott balra, és arra indult, ahonnan éjjelente a vonat füttyét hallotta.

Az állomásra érve betért  a restibe, és nadrágjából, mert nem az unalmas, szürke vagy kékes szoknya volt rajta álmában, hanem egy elegáns szabású, fekete nadrág, pénzt számolt elő, és kért egy szendvicset és egy pohár csapolt sört.

A házban nem szoktak alkoholt inni, pontosabban Edit anyja régebben ivott valami erős, sötétzöld diólikőrt, melynek az aromája napokig megült a bútorok kopott plüssében, de mióta ezeket az újabb nyugtatókat és altatókat szedte, le kellett mondania róla.

A sör hideg lesz, keserű, karcos, és csiklandozni fogja a torkát buborékjaival, valahogy úgy, ahogy majdani férje szakálla, egy magas, mosolygós, szénszemű bányász szőrzete, aki a restiben fogja megszólítani őt, hogy hova utazik a kisasszony, mire Edit csak megrántja vállát, még nem tudja, csak el innen.

Így aludt el, ezekkel a képzetekkel, színes jelenetekkel a házasságáról, mely szűzi volt, gyengéd, inkább barátság, sok nevetés és simogatás és mosoly, de semmi nem kígyózott be e képekbe az alantas ösztönökből, a sötét vágyakból, amelyek miatt néha sajgott Edit ágyéka, és néha rá kellett ülnie a nappali foteljének széles, izmos karfájára, akkor, amikor tudta, hogy anyja szundít egyet besötétített szobájában, és előre-hátra kellett ringatnia magát, hogy ez a sajgás elmúljon egy fényes villanással, melytől görcsbe roskadt szikár, sovány teste.

Reggelente savanyú szájízzel és keserűen ébredt ezekből a színes álmokból. Felült, lábát a mindig hűvös fapadlóra tette, melyet drága, elhalt apuja saját kezével fektetett le, ahogy egyébként az egész házat ő rakta össze. Kőmíves volt, és fal omlott rá, mikor még Edit öt éves volt, onnantól kezdődött kettejük rabsága az anyával.

Várt pár percig a reggeli fényben, hagyta, hogy a sugara megcirógassa, az egyedüli kedvesség volt ez az életében, majd erőt vett magán, és nekikezdett az újabb ugyanolyan napnak. Délelőtt takarított, vagy segített főzni az anyjának, délután, a korai ebéd után, amit némán fogyasztottak el, pihent egy kicsit, zavaros álmokba szenderült, vagy megnézték az épp futó dél-amerikai sorozat egy epizódját, esetleg kettőt, késő délután felolvasott anyjának, akinek a szeme már nagyon gyönge volt, miután elhagyta hetvenet, és bár íratott magának szemüveget, de jobb szerette kiszolgáltatni magát. Este legfeljebb két óra televíziót engedélyeztek maguknak, szigorúan egy olyan filmet választva, amiben nincs sok erőszak és szexualitás.

A vér rontotta meg a világot, mondta anyja, a saját, új, privát vallásának, egyházának egyetlen tagja, ha a vér tüze nincs, akkor nincs háború, nincs ellenségesekés, mindenki békében élhetne.

Furcsa, de Edit eleinte nem vette észre, mi épül a másik egyre silányuló tudatában, mert, ha negyven éve élsz valakivel, egyre kevésbé tűnek fel az új rigolyái, ezek együtt változnak, szöknek szárba, erősödnek meg és halnak el a te mindennapjaiddal, és azt hiszed, sajátos érzékcsalódás okán, hogy mindig is ott voltak a másikban. Például az anyja az utolsó években ínyét felhúzva, kis, szürcsölő kortyokban itta reggeli tejeskávéját, és Edit erre az új szokására is csak később jött, rá, amikor megállapította, hogy ez hang mennyire irritáló, de persze szólni nem mert miatta.

Ilyenkor, amikor egy újabb, bosszantó dolog jött elő az öregség okán rabtársában, Edit behunyta szemét, és az álmaira gondolt, maga előtt látta a bányász barna, vaskos kezét, azokat a durva, göcsörtös ujjakat, melyek mégis oly finoman tudnák cirógatni az arcát.

Az anyja persze árgus szemel figyelte, és éles, zörgő hangja rendre kizökkentette ebből a álmodozásból, többnyire az időjárást szidta, mely migrénes rohamait okozta, vagy az istenéről beszélt, a szenvedés istenéről, melynek ideája a nyugdíjazása után fogant meg elméjében, mikor is szakított a hivatalos egyházzal. A postán dolgozott egész életében, és a városka katolikus templomába járt, de egy nap feldúltan jött haza, sokáig nem is tudott beszélni, csak magából kikelve pihegett a nappali díványán. Aztán az elkövetkező hetekbe lassan, darabokban, részekben előadta Editnek, mi történt.

Gyónás során esett meg az incidens. Az anyja valami emelkedett hangulatban elmondta Zsolt atyának, hogy bizonyos abban, hogy a fejfájása, migrénje ami évek óta kínozza, egyfajta próbatétel, ezen a szűk kapun kell átmennie, hogy isten beengedje a mennyországba. És amikor az atya közbeszólt, és ellenkezve majd mind nagyobb felháborodással vitába keveredett vele, amiatt, hogy az egyház álláspontja szerint a fizikai, testi fájdalom nem üdvözít tényező, hogy istennek inkább a lelki egészségünk számít, és a gyarló test állapota semmi, semmi, akkor az anyját elöntötte a düh, ami abból fakadt, hogy a szerényen és alázatosan viselt fájdalom ezek szerint hiábavaló volt, a néma tűrés semmit sem ért, és még az is lehet, hogy nem jut be a mennyek kapuján. Szó nélkül otthagyta a papot, és többé nem ment templomba.

A külvilágba vezető útjai, ami miatt Edit egyszerre csodálta és irigyelte, ezentúl csak a közeli kisboltig vittek. Persze elmondásában ott is mindenki alávaló volt, a pénztáros be akarta csapni, a hentespult mögötti férfi körmei mocskosak, a vevők fele lopnia akart, de Edit nem ezek miatt a dührohamba fulladó elbeszélések miatt nem ment el helyette boltba.

Az iskola negyedik osztályától kezdve nem hagyta el a házat. Annak idején először anyja nem értette, miért szorong a gyerek, de aztán a szorongásból nyüszítő félelem és könyörgés lett, és végül az iskolapszichológus maga javasolta, hogy Edit menjen át magántanulói státuszba, aminek az anyja zsörtölődve eleget tett.  Maga Edit se értette, miért jött ez a fordulat életében, pontosabban sejtett valamit homályon, előtte volt a kép, ahogy apukája elbúcsúzik tőle, megpuszilja, majd kinyitja a bejárati ajtót, kilép a világba, ami elnyeli őt, ami ráomlasztja  azt a falat odakint, ahol mindenki veszélyben van a nyílt terekben, ezekben a hatalmas, kiszámíthatatlan övezetekben.

Talán ez volt az ok, talán a gyász, talán anyja nyomasztó személyisége, ki tudja, mostanra, negyvenéves korára a fóbiája olyan erőssé érett, hogy a bejárati ajtó kilincséhez se tudott hozzáérni.

Az utolsó hónapokban mindehhez társult az egyre erősebb viszolygás és ingerültség, amit anyja keltett benne. Negyven év összezártság nagy idő, a kabinláz időről időre fellobbant majd kihunyt kettejük közt, hozzászokhatott volna minden rigolyához, de ez valami új volt. Egy ebéd során jött rá az újkeletű türelmetlenség okára. Az anyja aprókat fújva ette a lánya köménymaglevesét, és fintorogva kijelentette, hogy nincs íze, hoznia kell egy kis borsot, és Edit aki némán figyelte, ahogy sértetten kivonul, hirtelen ráébredt, hogy együl maradt az ebédlőasztalnál, mely a nappali szoba sarkában állt, a nagy tálalószekrény mellett. És ha lehunyta szemét, elképzelte, hogy egyedül van a házban, és a ház rendezett, jól belakott és ismert terei csak ót szolgálják.

Igen, a ház hirtelen üres lett, nem volt benne az anyja teste, hogy kitöltse minden egyes szobáját, sarkát, bárhol felbukkanjon, zsörtölődő hangja nem visszhangzott, öröké elégedetlen, sápadt arca nem kísértett. Kétkedés is megjelent benne, hisz, ha nincs az anyja, ki fog elmenni a boltba, de ekkor eszébe jutott a szórólap, amit pár hete a kukában látott, az anyja dobta ki, átkozva azt, aki ilyesmivel teletömi a postaládást, és a szórólapon az állt, hogy étel és áru házhozszállítás.

Mikorra mindez szépen összeállít Edit fejében, anyja visszatért a borssal.

Emiatt a ráébredés miatt talán nem történik végzetes dolog, ha az utolsó nap nincs a vihar, és az az iszonyatos fejfájás. Már délután sötét felhők gyülekeztek a városka fölé, a fülledt nyári levegőt ózonszag töltött meg, Edit sietve bezárta az ablakokat, az anyja pedig jajongva elsötétített hálószobájába húzódott, mivel a migrén kétszeres erővel támadt rá. Amikor megdördült az ég, erőtlenül Editért kibált, akár egy félős, durcás gyermek.

A hátán feküdt, a lehúzott redőny résein át alig lehetett látni az arcát. A lánya odaült mellé egy székre és engedelmesen megfogta a száraz, csontos kezet. És ekkor az anyja megint rákezdett, kérlelhetetlenül dicsőíteni kezdte istenét, akinek a szenvedés a legfontosabba, és most ő tökéletesen kiszolgálja ezt az istent, csak így bukhat át a nemlétbe majdan, ha hagyja eluralkodnia a szenvedést a testében, de most, most kér egy fájdalomcsillapítót.

Edit kábán hallgatta ezt a tirádát, majd felállt, és gépiesen a konyhában ment, ahol egy desszertes dobozban tartották a gyógyszereket, kinyomott egy szem tablettát a búvóhelyéről, és pohár vízzel visszament anyjához, akinek remegő fejét tartania kellett, míg bevette, majd mikor sóhajtva, halk imát motyogva visszahanyatlott savanyú szagú párnájára, kihátrált a szobából.

A vihar egészen elterpeszkedett a ház felett, mintha pont az epicentrumában lettek volna, tízmásodpercenként csaptak le köröttük a villámok. Edit a nappali foteljébe kucorodott, és onnan nézte, ahogy az utcában a szél a fákat tekergeti, majd az esőfüggönyöket, melyek sávosan végivertek odakint mindent, és beleborzongott a gondolatba, hogy milyen lenne benne állni, az ítéletidő közepén, hagyva, hogy ruháját átáztassa a hideg, csiklandós víz.

Álmodozásból anyja rekedt kiáltása riasztotta fel. Fél óra telt el, a gyógyszer bevétele óta, panaszkodott az asszony, mikor belépett a szobába, de semmi hatása, csak kissé bágyadtabb. Megkocogtatta a poharat, és ebből Edit értette, hogy újabba adag kell, visszament a konyhába, elővette a dobozkát, és amikor felemelte a levelet, amiből az előbb kinyomta a szemet, akkor jött rá tévedésére. Fájdalomcsillapító helyett az imént altatót adott anyjának. Már nyúlt a másik, a jó gyógyszerért, de aztán tudata megállította a mozdulatot. Nem is a tudata, a vágya, a vágy az üres ház után. Mintha kívülről figyelte volna magát, látta, ahogy újabb altatót pottyant tenyerébe, vizet enged, majd visszaviszi mindezt a betegnek, engedelmesen vár, míg iszik, végül kimegy a nappaliba, és visszakucorodik a fotelbe.

Szíve vadul dobolt, teste kimelegedett, arcát pír öntötte el. Mindezt a szabadság okozta, érezte a szabadság röpke, izgalmas érintését, de minden még olyan bizonytalan volt, kocsonyásan remegő jövő, amiből bármi kiforrhat, tehát jobb, ha ő alakítja. Fél óra múlva felkelt, és újabb gyógyszert vitt be anyjának. Felébresztette gyenge álmából, és a félig öntudatlan asszonyba diktálta, szelíden tartva fejét, míg az engedelmesen ivott. Majd alkonyatkor, mikor a vihar alábbhagyott, megismételte még egyszer ezt.

Edit jól emlékezett arra a délutánra, amikor anyja hazahozta ez az újfajta altatót a gyógyszertárból, ami csillogó, szúrós szagú, csupa fény helyiség volt a képzeletében. Az anyja fontoskodva mesélte, hogy a gyógyszerész a lelkére kötötte, hogy egyszerre csak egy fél tablettát vegyen be, és egy nap semmiképp se használjon el kettő belőle, mert végzetes lehet egy időseb szervezetre gyakorolt hatása.

Ezen az emléken merengett, és a várakozás édes izgalmában a tévét is elfelejtette bekapcsolni, sőt, amikor hálószobájába ment, szinte átöltözni is elfeledett, először ruhástul bújt az ágyba, csak ezután, a sötétben kapkodta le magáról a szoknyát, a harisnyát, az inget és a fekete mellényt, és most, ezen az éjszakán újfajta módi szerint hagyta, hogy a hideg paplan átölelje szinte majdnem meztelen testét.

A tompa fényű reggelre ébredt. A ház néma volt, érezte, hogy egyedül van benne élőként.

Felkapkodta ruháit, majd izgatottan, kiszáradt szájjal, remegő kézzel beóvakodott anyja szobájába, és résnyire húzta a redőnyt, hogy a fény az ágyban fekvő testre hulljon. Az anyja arca békés volt, de sárga és sápadt, és lapos kis mellkasa nem mozgott a paplan alatt. Kezeit örök álmában elfektette maga mellett, Edit a balt fogta meg, és hidegnek érezte, a pulzusa pedig nem vert ujjbegye alatt. Végül egy tükröt is behozott, az orr elé tartotta, és nem látott rajta párát.

Kiegyenesedett, és elmosolyodott. Állt pár másodpercig, és élvezte azt, amiről el nem tudta képzelni, hogy valóra válik, majd kihátrált a halottas szobából, és sorra vette, mit kell tennie. Hívnia kell a háziorvosukat, a gyógyszeres dobozt a halott feje mellett lévő éjjeliasztalra kell rakni, pohárral, fél kancsó vízzel, mintha ő vette volna be a négy tablettát a sötétben és a fájdalomban megzavart érzékei által félrevezetve, aztán kell keresni egy temetkezési vállalatot, majd utána kihordhatja anyja cuccait a hátsó ajtóhoz, és megkérdheti a hullaszállítókat, ezeket is vigyél el – de előbb egy jó reggeli.

A konyhába ment, ahova pont betűzött a felszakadozó felhők közül kibukkanó nap első sugara, és megvilágította a sarokban álló, sötét, komor anyját.

– Mondtam, hogy csak a szenvedés által jutok el istenhez –sziszegte az árnyék a döbbenten álló Edit felé, majd közelebb jött, és az arcába bámult. – Hát jól elrontottad, azzal, amit tettél, hogy elaltattál. Mivel nem szenvedtem, a végső pillanatban semmit nem éreztem, ezért itt ragadtam, a nyakadon, örökre.

A kárörvendő hang talán csak a fejében szólt, de mindegy is volt már, mert Edit megértette, hogy anyjának igaza volt, a szabadság semmi, egy ábránd, egy hazugság, a szenvedés pedig minden.

vége

JÖN! JÖN! JÖN! Készül a siromi ciklus összefoglalása, egy novelláskötet az elátkozott nógrádi faluról, három, új, a honlapon nem szereplő írással. Tervezem a papír alapú kiadást is, ennek kapcsán: ha érdekel egy dedikált, gyűjtői példány önköltségi áron (kb. 2000-3000 Ft), írj egy "Érdekel" tartamú üzenetet az info@horrornovellak.hu címre. Az üzenet elküldése nem minősül rendelésnek, semmiféle elköteleződést jelent, csupán az igényfelmérés a célja.