JÖN! JÖN! JÖN! Készül a siromi ciklus összefoglalása, egy novelláskötet az elátkozott nógrádi faluról, három, új, a honlapon nem szereplő írással. Tervezem a papír alapú kiadást is, ennek kapcsán: ha érdekel egy dedikált, gyűjtői példány önköltségi áron (kb. 2000-3000 Ft), írj egy "Érdekel" tartamú üzenetet az info@horrornovellak.hu címre. Az üzenet elküldése nem minősül rendelésnek, semmiféle elköteleződést jelent, csupán az igényfelmérés a célja.
Az összes bántalmazott nőnek vagy férfinak ajánlom ezt a novellát. Sietek hozzátenni: a csodavárás, az igazságos sorsban való hit nem lesz elég. Mindig nehéz lesz, de tenni kell a mérgező környezet ellen, ami a sorsunkat elferdíti, sőt, ki is siklatja. Ugyanakkor hiszem, hogy e környezet kialakulása ellen az egyetlen ellenszer a kultúra – ezért vannak a szövegben irodalmi és egyéb hivatkozások. A kakas például, amit Aszklépiosznak fel kell áldozni, itt magát a jó sorsot idézi meg, az istenek és szolgáik, a jó szellemek által védelmezett életutat egyengeti. A mitologikus világban mindig van segítség a legnagyobb sötétség, a legnagyobb baj idején. A mi világunk nem ilyen. Itt csak magunkra számíthatunk.
Az, hogy nagynéném életét az erdő mentette meg, szinte majdnem bizonyos. Ám ezt az állítást csak úgy tudom némiképp alátámasztani, ha előadom az egész történetet. Mind minden elbeszélés, ez is számos logikátlanságat és esetlenséget tartalmaz, és némiképp töredékes is lesz. Tekintettel arra, hogy a mai kor embere két-három oldalnál hosszabb szövegre nem képes figyelni, ezért kevesebb mint húszezer karakterbe kell beszorítanom mindazt, amit erről az eseménysorozatról el akarok mesélni, ami, lássuk be, formailag némiképp olyan, mint azok a fazekak, amelyekbe a törökök a csecsemőket rakták, hogy eltorzítsák majdani gyermektestüket, és később e kis korcsokat mutatványként hordják végig Európa piacain.
A lényeg, hogy kilencvenkettőben nagynéném megörökölte azt a siromi kis parasztházat, ahova végre el tudott menekülni férje, Géza elől Pestről legalább hétvégenként. Vett magának egy Suzukit, bár máig nem tudom, egyetemi segédtanári fizetéséből hogy gazdálkodta ki, és hétvégenként lement vele a templomdomb alatti vályogházhoz, nyírta a füvet, megtanult metszeni, kifestette előbb a füstszagú konyhát, majd az utcai szobát, hátulra, az udvarra nagy, fehér vásznat feszített a nap ellen, a diófa ágára pedig hintaágyat szerelt. Magas, sovány, csontos arcú nő volt a nagynéném, világos bőrén sokáig vöröslöttek Géza pofonjai, öklének sötét emlékfoltjai. Miért nem váltok el, kérdezte anyám tőle a hintaágyból. Emlékszem, nagynéném, aki a varrógép talpazatára szerelt gyúródeszkán épp a doktoriját javítgatta, felnézett, szemüvegét a homlokára tolta, és megrázta nagy és keskeny fejét, akkor megölne, mondta halkan. Nem vették észre, hogy én, a kamaszlány, a diófa egyik ágán ülök, halkan, mint egy indián másztam fel, még jóval azelőtt, hogy kitelepedtek volna az udvarra, reggeli után. Ez volt az a nap, amikor feljöttünk északra a nagynénémhez, és anyám otthagyott nála pár hétre, július elején, amikor az igazán nagy melegek jöttek. A forró délelőttök elől a vastag vályogfalak mögé bújtam, és Füles képregényeket olvastam, vagy rejtvényt fejtettem, miközben nagynéném, kipirulva a hőségtől, izzadt homlokára tolt szemüvegével a doktorijára készült, ha jól emlékszem a klasszikus görögség előtti vad rítusok volt a témája. Néha készített nekem jeges teát vagy teakólát, mely a Szlovákiából hozatott feketetea-sűrítmény felengedése volt szódával, máig az ínyem alsó részén van az ital erős, édes íze. Olykor mesélt nekem, mindenféle történetet az antik népek, főképp a görögök hagymázas képzelgéseiből, máskor felolvastam neki A kőszívű ember fiainak aznapi penzumát, ez volt a kötelező hetedikben, és megvitattuk a Baradlay-fiúk jellem általi determináltságát, vagy azt, hogy miért tragikus hős Jenő. Nagynéném szelíd, álmodozó nő volt, aki lélekben kétezer-ötszáz évvel korábban élt, valamelyik peleponészoszi hegyi faluban, egész nap kecskét legeltetett a ligetes lankákon, éjszaka pedig titkos dalokat énekelt társnőivel egy szirten a holdfényben. Már végzős egyetemista voltam, mikor kimutatták nála a betegséget, és ocsúdni se volt időm, olyan gyorsan elment. Kétszer voltam nála a kórházban, az első alkalommal, amit már akkor búcsúnak hittem, megfogtam a csonttá aszott kezét, és a még mindig csillogó, eleven és erőltetetten bizakodó szemébe néztem, azok a napok, ott Siromban, azok nagyon fontosak számomra máig, mondtam, köszönöm, tettem hozzá, és láttam, kicsordult könnye, ezért elégedett lehettem, még ha csak részben volt is mindez igaz, és büszke voltam magamra, hogy ott, a végén, nem kérdeztem meg, mi lett igazából Ariellel, mert tudtam, úgyse mondaná el.
A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.
2020 októberétől írom a Sirom nevű faluhoz kötődő történeteket. Még három-négy van a fejemben, de már ebben a novellában lezárom a ciklust és az egész világot. Az idei nyár az első, amikor a világunk átalakulása aggasztó mértéket ölt - ez az írás reflektál az olaszországi Pó, a Velencei-tó és szüleim kertjének állapotára 2022 júliusában. És a legrosszabb forgatókönyvet valósítja meg. Ebben a jövőbeni világban nincs menekülés a hőség elől - csak a gyerekkori emlékekben, a mítoszokban, a mesében találnak hőseim valamiféle vigasztalást, mert a végén nem marad majd számunkra más, csak a legyőzhetetlen erdő északon.
Akkor indultak el északra, amikor azok a férfiak ellopták az utcáról a vizet. Ezidőtájt a nő és a kislány a kisszobában, a légkondicionáló alatt feküdtek, ami néha beindult, ha volt áram, de többnyire csöndben hallgatott. Éjszakánként a hőségtől félőrült emberek ordítoztak a lakótelep utcáin vagy az ablakokból, és az asszony két kezével fogta be a gyerek fülét, hogy ne hallja a néha sikolyokba torkolló hangokat. A csapokból már hetek óta nem folyt víz, a vécé helyett lejártak alkonyatkor a park bokrai közé. A nő ezekben a napokban kezdett el a nagyanyjáról és Siromról beszélni a gyereknek, eleinte vigasztalásul, de már akkor befészkelte fejébe magát a gondolat, ami miatt végül útra keltek.
– Kisgyerekként gyakran voltam a dédnagyanyádnál, főképp nyaranta, de miután meghalt, csak párszor mentem vissza Siromba – magyarázta csöndesen. Halkan kellett beszélni, mert néha bekopogtok az ajtón. – Eladni a házát. Összeszedni a dolgait. Elrakni a fényképeit. És…–mélyet sóhajtott, mert nem tudta, hogy mondja el a hatéves gyerekének azt, ami eszébe jutott: –…újraélni az emlékeket.
Korábban elképzelhetetlen dolgok történtek odakinn, ezért nem volt furcsa számára, hogy az átforrósodott falak közt azon a délutánon, amikor elindultak, mert a férfiak ellopták a vizet, elkezdett mesélni arról a dologról a lányának. A katonaság vagy a főváros egy nagy, zöld lajtoskocsit húzott a panelház elé, és a nő már készítette a kannákat, hogy lemegy, de lövések dörrentek, és a vizet őrző néhány férfi szétfutott, majd egy dzsip kanyarodott a tartályhoz, és pár marcona férfi rákötötte a járműre a tartályt. – Mit bámultok? – kiabált az ablakokból, erkélyekről őket szótlanul figyelő lakóknak az egyik férfi, majd visszaszállt társai mellé, és elhajtottak. A nő becsukta az ablakot, főképp azért, mert a szomszéd lakásban az öregasszony nyitva hagyta, és most a szaga, ami a bomló testéből előjött, bekúszott hozzájuk. Inkább a folyosói ajtót és a konyhaablakot nyitotta ki a másik oldalon, így próbált kereszthuzatot csinálni, mindhiába.
– A dédnagymamád egy kis faluban élt, az erdő szélen, mint egy mesebeli öreg néne – mesélte gyengéden mosolyogva, aztán elkomorult: – De lehet, inkább boszorkány volt. Tudod, néha az ember nem tudja, mi a jó és mi a rossz, néha a felnőttek olyat tesznek, amit nem értünk. Hát ilyen volt az is, amit a nagyanyám tett.
Ezt már akkor mondta, mikor összepakoltak, a kislány a nyulas táskájába, amit az iskolába vettek, de már nem voltak iskolák, a nő a férje nagy túrahátizsákjába. Volt még pár konzerv, ezeket a kis, lakótelepi bolt fosztogatásának éjjelén szerezte, két palack víz, egy üveg lekvár. Elég lesz az útra és pár napra Siromban, gondolta. A gyerek már némán, kissé fáradtan a folyosón állt, amikor még bement a férje dolgozószobájába. Beszívta azt a parfümös, dohányos illatot, ami olyannyira jellemző volt rá. Két hete ment el, mikor a boltokban már semmi nem volt a környéken, és azóta nem jött haza. A nő érezte, hogy meghalt. Kihúzta az íróasztal fiókját, és kivette belőle a nagy, övre csatolható vadászkést, amit a férfi mindig magával vitt, ha erdőbe ment túrázni. Ahova a nő soha nem kísérte el, pont amiatt, amit most el akart mesélni a kislánynak.
A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.
Most, hogy minden rangú és fajtájú irodalmi és életmód portál "5 könyv a strandra" című cikkeket oszt meg, gondoltam előveszem a három kötetbe rendezett anyagomat, mintegy emlékeztetőül. Az Űr című regény egy félig sci-fi, félig horror munka, mely tele van nosztalgiával a szovjet űrkutatás hőskorszaka, a szocreál és a kétezres évek elejének Budapestje iránt - és szerepel benne Farkas Bertalan is. A könyv befejezésére büszke vagyok, úgy értve az utolsó mondatra - a valaha általam írt legszebb és legfelemelőbb csattanó, egy diadalmas mosoly a halál és a veszteség ellen - már csak ezért is érdemes elolvasni. A teremtés után az Isten-ciklus novelláit tartalmazza, szépen összerendezve a világ létrejöttétől az Isten ellen vívott háborúig. Élvezetes, nagy idők voltak, amikor írtam. A Járványügyi álmok című novelláskötet jóval a COVID előtt keletkezett, ebben Budapest fontos helyszínein vívják harcukat a túlélők a fertőzöttekkel, zombiszerű, agresszív egykori emberi lényekkel. Mindhárom kötetet ajánlom jó szívvel strandra, vagy egy árnyékos szobába, éjszaka vagy nappal. Epub, mobi és pdf formátumban tölthetőek, természetesen ingyen itt:
https://horrornovellak.hu/regenyek
Régóta akartam írni egy szektáról, de csak lassan formálódott meg a történet. Voltak persze ösztönzők: a Mindsommar, melynek az utolsó, záró képei és zenéje máig velem van (Florence Pugh azért a pár percért, azért a tekintetért Oscart érdemelt volna), vagy a V/H/S 2. antológia Safe Haven része, ami fél óra tömény döbbenet. Az ötlet magvát ugyanakkor olvasmányélmény adta, ami egy bizánci szerzetes, Palamasz Szent Gergely által tökéletesített, hészükhaszmosz nevű meditációs technikáról szólt. Erről bővebben ebben a remek kötetben lehet olvasni. A novellában felvetett döntési kényszer nagyon bonyolult, és bár Eszter választását nem ismerjük meg, a lényeg ebben a zárlatban, hogy akaratlanul is végiggondoljuk, hogy mi mit csinálnánk a helyzetében. El kell ismernem - spoiler alert - hogy ez a szituáció végső soron egy Rosemary-dilemma, bár itt a metafizikai gonosz nem tényező, legfeljebb egyfajta rideg, szenvtelen akarat tör ketté életeket, végső soron az az erő, amit Marx és Hegel a történelem lényegének tekintett.
Amikor azon a szikkadt, száraz májusi napon Balázs leállította az autó motorját a Szent Lélegzet Szövetség parkolójában, és Eszter domborodó hasára nézett, egyiken sem sejthették, hogy a világtörténelem milyen durván fog beleavatkozni hármójuk életébe.
A férfi még mindig furcsállotta, hogy a születendő gyermek is a csapatuk része. Eszterrel három éve jöttek össze, mind a ketten ugyanannál a fővárosi online szerkesztőségnél dolgoztak. Az első évben csak szerelmeskedtek, Netflixet néztek, pizzát rendeltek és rengeteg kávét ittak. A második évben utazgattak a világban. A harmadik évben véletlenül csináltak egy gyereket, de a férfi most már élete legjobb pillanatának tartotta, amikor Eszter kijött a vécéből, kezében a teszt fehér műanyag tokjával. Azóta megvolt az az érzése, hogy a születendő élet lehetősége teljesen új minőséget hoz az életébe.
Eszter most a jegyzeteit olvasgatta a mobilján, közben öntudatlanul, gyengéden végisimított a pocakján. Törékeny, kecses, finom arcú, szőke nő volt, még szinte lány, Balázs szemében a legszebb a világon.
– Gyönyörűek vagytok – vallotta meg, és nem szégyellte, hogy hangja megremeg. A nő meglepetten nézett fel rá, majd pajkosan elmosolyodott: – És most, most már megmondhatom?
Balázs erre színpadiasan befogta a fülét: – Nehogy megpróbáld! – mondta jó hangosan, morcosan ráncolva homlokát, mire Eszter a szájára mutatott: – Olvasd le a számról – és olyan szépen artikulált, hogy a férfi elértette: – Nem – vágta rá, és elfordult, kifelé nézett, a Szent Lélegzet Szövetség dombra települt épületeire, melyek valaha egy gyár részei voltak, itt, a nógrádi falu szélén. Pár éve a szövetség megvette a romokat, és adományokból meg pályázatokból a főbb részeket szépen rendbe hozta. Így aztán Eszter csak a hátának tátogta: – Kislány.
Nem értette, Balázs miért nem akarja megtudni a baba nemét. Amikor az ultrahangon voltak, akkor is inkább kiment, mielőtt a doktornő megmondta volna. Tudta persze, hogy annak drukkol, hogy kisfiú legyen, de nem azért, mert akkor majd focizhat, legózhat vele, nem ilyen hagyományos és unalmas megközelítés miatt, nem, ennél a férfi sokkal bonyolultabb volt. Egyszer, egy áprilisi éjjelen, félálombeli beszélgetés során derült ki az igazi ok. – Rettenetesen aggódnék érte, ha lány lenne, egész életemben aggodalmaskodnék – suttogta a férfi. – Egy fiú megvédi magát, jobban viseli a terheket és a sebeket. Egy lányt könnyebb bántani, megalázni. Elszorul a szívem, mennyi gonoszság, csúfság és kegyetlenség vár majd rá – mire a nő nem válaszolt, csak hozzábújt, és fejét a mellkasához szorította, hogy hallja az erős szívverését, a szívét, mely már most megszakad a meg nem született gyermekre váró nehézségek miatt.
Kiszálltak az autóból, Balázs előszedte hátulról a fényképezőgépet, megnézte a töltöttséget, majd a kapuhoz sétáltak. Kamera volt az ajtóba építve, alatta csengő gombja.
– Nos, akkor vegyük át még egyszer – mondta inkább magának Eszter, hisz ő volt a riporter, Balázs csak a videókért, fénykepekért és az online képi megjelenítésért felelt a lapnál. – A Szent Lélegzet Szövetség egy kisegyház, amit az állam épp hogy eltűr. Még csak egy évtizede jött létre – olvasta a füzetéből, miközben megnyomta a csengőt. – Alapítója egy bizonyos Nádas Endre volt, aki keleten tanulmányozta a keresztény spiritualizmust. Igazán karizmatikus vezető lehetett, mivel hívek tucatjai követték ide, hogy mindent, az egész életüket feladva, a világtól elzárva éljenek, és csak a speciális lelki gyakorlatokkal foglalkozzanak.
– Vele fogunk interjúzni? – kérdezte a férfi az objektívet állítgatva.
– Nem, ő állítólag két éve meghalt egy nagyon agresszív betegségben – nézett fel rá a lány, majd lapozott –, az utódja, egy bizonyos Szkárosi vár minket – a jegyzetfüzet végére ért, ahol egy tucat név volt felírva: – Az Evelinhez mit szólnál? Ha lány lesz. Természetesen I-vel, nem y-nal.
Balázs többször kimondta halkan, csak úgy maga elé a nevet, majd elégedetten bólintott: – Tetszik, olyan elegáns.
Eszter a kezét nyújtotta felé: – Végre, akkor legalább ebben megállapodtunk.
– De az Ádámból nem engedek – figyelmeztette őt a férfi, elfogadva a kinyújtott jobbot, mire a nő a szemét forgatta: – Ne kezdjük újra, nem az első embert akarom megszülni.
– De…– vetette volna ellen a másik, ám ekkor nyílt kapu, és egy ösztövér, szürke öltönyös, sovány férfi állt lépett ki rajta.
– Maguk bizonyára az újságírók. Szkárosi Endre vagyok. Már nagyon vártuk önöket – nyújtotta kezét, melynek tapintása száraz és kérges volt. Vizenyőskék tekintete Eszter domború hasára vándorolt – Ó, látom, hárman vannak – mosolyodott el elégedetten, majd beterelte őket egy folyosóra –, mikorra várják?
– Tulajdonképp ez az utolsó munkám – válaszolt a nő –, a jövő hétre vagyok kiírva.
Szkárosi bezárta a kaput egy bonyolult retesszel, majd bólintott: – Nagyszerű, kérem, most kövessenek – aztán előre ment. Eszter és Balázs összenéztek, majd megindultak utána.
– Mint bizonyára tudják, a Szent Lélegzet Szövetség számos támadást kellett hogy elviseljen az elmúlt időszakban – mondta a férfi, miközben végigmentek egy folyosón, majd befordultak egy sarkon, hogy egy újabb folyosóra térjenek. – Ezek a nemtelen támadások késztettek minket arra, hogy úgymond tiszta vizet öntsünk a pohárba, és ezért fogadtuk el a maguk szerkesztőségének a megkeresését, amit már nagyon vártunk – magyarázta.
– Várták? Honnan tudták, hogy interjút fogunk kérni? – kérdezte Eszter, mire Szkárosi megtorpant, visszafordult és elmosolyodott, amitől kivillantak sárga fogai: – Az alapítónk jelezte.
– Valóban? Hisz ő meghalt – vetette ellen szelíden Balázs, olyan hangszínnel, mint aki gyermekhez beszél. Eszter oldalba is bökte, de Szkárosit nem zökkentette ki, a fejét csóválta: – Ez bonyolultabb, de mindjárt megértik, kövessenek.
Egy udvarra értek, melyet magas, szürke falak szegélyeztek. Az általuk határolt terület egy kert volt, tele zöld színnel, és a veteményes sávjaiban férfiak és nők tevékenykedtek, a legtöbben kapáltak vagy kézzel szedték a gyomot.
– Önellátóak vagyunk, amit tudunk, azt megtermeljük magunknak – magyarázta Szkárosi. A hívők, ahogy elhaladtak előttük, sorban kiegyenesedtek görnyedésükből, és mozdulatlanul figyelték őket.
– Ez kissé ijesztő – jegyezte meg halkan Balázs Eszternek, de kísérőjük meghallotta: – Ó, csak ritkán látnak idegent, nem nagyon engedünk be senkit a külvilágból e falak közé.
– Igen, ezt tudom – kapott a szón Eszter –, nem gondolja, hogy ez tápálája a…csoporttal kapcsolatos ellenérzéseket és pletykákat?
– Szektát akart mondani, ugye? – kérdezte Szkárosi szinte vidáman, majd kinyitott előttük egy másik ajtót: – Erre tessék.
Egy sötét folyosóra jutottak, melyből többfelé lépcsők indultak, a végében kétszárnyú ajtó volt, melynek láttán Balázson kellemetlen előérzet futott át. – Én nem szeretném minősíteni az önök vallását – szabadkozott Eszter.
– Semmi baj, jó értelemben valóban egyfajta szekta vagyunk, mivel nagyon erősen összeköt minket, tagokat a hit a Szent Lélegzetben. Jöjjenek, felmegyünk a galériára – az egyik lépcsőfeljáróba vezette őket, majd megállt: – Nem lesz magasan – fordult vissza Eszter felé, aki legyintett: – Jót tesz egy kis mozgás.
A férfi pár másodpercig mérlegelte ezt a választ, avagy valami mást, majd biccentett, és megindult: – Hol is tartottam, ja igen, az alapítónk, Nádas Endre mindig azt mondta, hogy a levegő, amit beszívünk, összekapcsolja, de szét is választja a létezőket. Előre megmondta, hogy a hitünk a Lélegzetben el fog választani minket az összes többi embertől, és sajnos igaza lett. Halottidézéssel, asztaltáncoltatással vádolnak meg a külvilág tudatlanjai, ám mindez olyan messze van az igazságtól, olyan elképzelhetetlen távolságban, hogy…– megakadt, mert kifulladt a második lépcsőforduló tetejére érve: –…bocsássanak meg, a sok meditációtól teljesen elgyöngült a szervezetem.
– Semmi gond – jegyezte meg Eszter, aki maga is lihegett kissé, ezért Balázs mellé lépett, átkarolta: – De ha mindezek a pletykák tévesek, felfedné nekünk, hogy valójában mi volt Nádas tanításának a lényege?
A férfi végigmérte kettejüket, mint aki most látja őket először, majd bólintott: – Miért is ne, hisz úgyis mindegy már – mondta, majd mély levegőt vett –, de jöjjenek, előbb nézzék meg a saját szemükkel, mindjárt ott vagyunk.
A következő szint nagy, barna ajtóban végződött. Belépve rajta, egy terem keskeny, nagyjából két méter széles galériáján találták magukat. Korábban ez lehetett a műhelycsarnok, bágyadt fény sugárzott a tetőablakokból, az odalent, polifoamokon ülő két tucat hívőre. Férfiak és nők, idősek és fiatalok, kövérek és soványak, csúnyák és szépek meditáltak, kezüket térdükön nyugtatva, és ugyanazon ritmusra ki- és belélegeztek. A ritmus hangszórókból előszűrődő idős, rekedt férfihang szolgáltatta: – Beáramlik a világ, bent van a világ, kiáramlik a világ – mondta a hang, és a mellkasok egyszerre emelkedtek és süllyedtek, és legvégül, a két látogató tekintete megállapodott a terem túlsó végen, egy oltárféleségen, pontosabban a fából ácsolt, fehérre festett emelvényen fekvő testen.
– Ő ott Nádas Endre – mutatott a testre áhítattal Szkárosi. – Az ő hangját hallják.
– Készíthetek képet? – kérdezte halkan Balázs, mire a férfi bólintott. Eszter erőltette a tekintetét, de a fotós jegyezte meg, miután belenézett a gépébe: – Nem tűnik halottnak…
– Igen, én is úgy látom, talán mumifikálták a testét? – kérdezte a nő.
Szkárosi elmosolyodott, és megcsóválta fejét: – Nem, valóban nem halott, de még nem értik, mert még nem tudnak semmit, ám előbb hallgassuk még egy kicsit a hangját – kérte őket szelíden, majd lehunyta szemét. A másik kettő ismét egymásra pillantott, Eszter grimaszolt, Balázs megvonta vállát, és elkezdett fotózni. Szkárosi három perccel később kinyitotta szemét, majd így szólt: – Endre az általa alapított vallását Grégoriosz Palamosztól eredezteti, aki a tizennegyedik században, a szerzetesek szent hegyén, az Athosz-hegyen élt, és tökélyre fejlesztette a hészükhaszmosz technikáját.
– Az micsoda? – kérdezte Eszter, miközben a betonkorláton jegyzetelt.
– A hészükhaszmosz csöndet és nyugalmat jelent. A keresztényég egyetlen ismert meditációs technikája, mely egyfajta átjáró a jóga felé. A szerzetesek rövid, egyszerű imákat mondtak, miközben különféle testhelyzeteket vettek fel, és speciális légzőgyakorlatokat végeztek. A folyamat eredménye egy olyan állapot elérése volt, melyben megpillanthatták Istent – Szkárosi elfintorodott: – Természtesen a hivatalos egyház később elvetette Palamosz tanítását, főképp miután ő egyre inkább hajlott arra, hogy a testet hátra kell hagyni, hogy az imádságban csak a lélek vegyen részt. Gondolják csak el, ha mindenki, minden tizedfizető jobbágy elhagyta volna testét, hogy spirtuális síkon létezzen csupán – akkor mi történt volna a pénzéhes egyházzal?
Eszter felnézett a jegyzetelésből: – Ez csinálta Nádas is? Hátrahagyta a testét? Tulajdonképp…nem is halott?
Szkárosi elismerően bólintott: – A hölgynek vág az esze.
– Ez lehetetlen – jegyezte meg Balázs józanul: – Nádas, ha jól tudom két éve…eltávozott – az oltár felé intett: –, hogy maradhatott meg a teste ilyen állapotban?
Szkárosi megköszörülte torkát: – Elnézést, félreérthető voltam – ő is az oltár felé intett: – Az a magára maradt test ott valóban halott, és valóban mumifikáltattuk. Sajnos az illető, aki elvégezte, elég sokat fecsegett egy bizonyos bulvárlapnak, innen jöttek az ostoba pletykák.
– De akkor hogy élhet mégis a mesterük? – kérdezte Eszter, mire Szkárosi felemelte mutatóujját: – Ez a jó kérdés. Nos, azon a síkon létezik, ahova a meditációval eljutott, amit Palamosz „isten látásá”-nak nevezett, és ami tulajdonképpen a földi élet feletti, magasabbrendű lét. Ott tartózkodik immár két éve, és bizonyos eszközökkel, álmainkban és a legerősebb meditációinkban képes kommunikálni velünk. Nagyon sok mindent megtudtunk általa erről az odaátról, és elképesztő belegondolni is, hogy ő az első létező, aki legyőzte a halált, hisz eljutott az öröklétbe.
Pár másodpercig mind csöndben maradtak, a két látgató emésztette a hallottakat, majd Eszter tért magához előbb: – Csak hogy tisztázzuk: Nádas meditációval elvált a testétől, hátrahagyta, és eljutott ebbe a különös állapotba, ami az életen túl van, ahol látja Istent…
– Nem – vágott közbe szigorúan Szkárosi –, nem lát semmit, mert nincs Isten. Egyedül vagyunk. Pontosabban sokan vannak, mivel rengeteg egyenrangú lélek létezik boldog öntudatlanságban odaát.
– Rendben – hagyta jóvá a nő –, de a lényeg, hogy most ott van, és onnan kommunikál magukkal.
– Igen – bólintott elégedetten Szkárosi –, de van még valami. Vissza akar jönni. Rájött ennek módjára, ahogy nagyon sok mindent mást is megismert odaát, mivel ebben a pozícióban, ahol most létezik előre látja a jövőt és a múltat, látja az okozatokat és az okokat. Azt is megjósolta például, ahogy erre korábban utaltam, hogy maguk jönni fognak.
– Valóban? – kérdezte Balázs hitetlenkedve: – Képes megmondani a jövőt?
– Bizonyos dolgokat, főképp, melyek vele és a Szövetséggel kapcsolatosak – hagyta jóvá Szkárosi – Kérem, kövessenek.
– Térjünk vissza arra, amit ez előbb mondott – kérte őt Eszter, miközben visszamentek a lépcsőházba: – Vissza akar jönni? Hogyan?
A férfi egy ideig nem válaszolt, csak óvatosan ereszkedett le a lépcsőn, egymás után rakosgatva vékony lábait, végül az egyik fordulóban hátranézett Eszterre: – Talán fontosabb a „miért”, nem gondolja?
A nő Balázs karjára támaszodba követte, de most, a férfi különös tekintetétől, mely ismét a hasára fókuszált, megtorpant: – Igen, bizonyára – hagyta jóvá tétován.
Szkárosi folytatta útját lefelé, majd megköszörülte torkát, és izgatottan remegett a hangja, amikor megszólalt: – Endre ráébredt, hogy vissza kell térnie az emberek közé. Úgy véli, a visszaúton ugyanazzal a meditációs technikával, mely eljuttatta őt oda, meg fogja tudni őrizni az intakt személyiségét, a teljes tudatát, és így be fogja tudni bizonyítani a világnak a vallásunk alapvetéseit. Azt, hogy létezik egy olyan sík, egy olyan világ, amibe el lehet menekülni ebből a nyomorult, húshoz és szenvedéshez kötött létből, egy olyan tartomány, ahonnan az élők lelkei származnak. A buddhizmus megsejtette ezt az igazságot, de sajnos elég homályosan interpretálta…
Visszajutottak a folyosóra, és Szkárosi megindult a kétszárnyú ajtó felé: – Kövessenek, kérem – mondta, mire a pár utána ment, de Balázson ismét úrrá lett a baljós előérzet, szólni akart a nőnek, ám Szkárosi ismét belekezdett: – Ez a diadalmas visszatérés, amelyhez képest Krisztusé csak egy halovány bűvésztrükk lesz, ez meg fogja változtatni a világ menetét, a történelmet és az emberi létet. Endre tisztán látta a jövőben, hogy tömegek, egész népek fogják elhagyni a testüket, hogy az új létet válasszák, pontosabban hogy visszatérjenek oda, ahonnan származnak. A vallásunk elsöpör majd mindent, a gazdaságok összeomlanak, a háborúk véget érnek, a szenvedés fenyegetése semmivé lesz. Ez a folyamat minden áldozatot megér. Erre tessék – kitárta előttük az ajtót, és egy kör alakú szobába jutottak. A lábuk alatt nejlon zizegett, az egész padló fóliával volt letakarva.
– Festés lesz? – kérdezte Eszter, de Szkárosi komoran megcsóválta fejét: – Nem – azzal hátulról, a nadrágja és az öltönye rejtekéből egy hosszú, gonosz csillogású kést húzott elő, majd Bálinthoz lépett, és a pengét markoltig a hasába döfte. Eszter felsikoltott, az áldozat pedig elejtette a fényképezőgépet, és a késhez kapott, de Szkárosi kirántotta belőle, amitől vér spriccelt mindhármójukra, és a támadó ezúttal fentről sújtott lefelé. Bálint ösztönösen felemelte bal kezét, de ez csak lelassította a támadást, a fém éle átvágta mutatóujjában az ínt, végül a penge ismét a húsába mélyedt, ezúttal a bal válla alatt, és ettől az akaratos fájdalomtól felsikoltott. Volt még annyira ereje, hogy maga mögé taszítsa a nőt: – Menekülj – nyögte, de máris jött a következő döfés, a bal oldalába, a bordák alatt, amitől térdre rogyott. Eszter jajgatva hátrált, vissza az ajtóhoz, és még látta, hogy Szkárosi a szerelme fölé magasodik, két kézre fogja a vértől iszamos markolatot, de nem várta meg az utolsó szúrást, kirohant az ajtón, majd botladozva a folyosó vége felé indult. Ekkor érte utol Balázs halálsikolya.
Eszter menekült, közben a fejét rázta: – Nem, ez nem lehet – suttogta zokogva, majd ösztönösen az egyik maga mellett lévő ajtót próbálta kinyitni, de zárva volt. Mögötte feltárult a kétszárnyú ajtó: – Eszter, várjon! – kiáltotta utána Szkárosi. – Hagy magyarázzam meg.
A nő nem nézett hátra, tudta, látná, ahogy Balázs vére elborítja a férfit, emiatt nem volt képes felé fordulni, ehelyett megindult, kirontott a folyosó végén lévő ajtón át a kertbe. Ezúttal senki nem dolgozott az ágyások közt. Eszter futás közben felkapott egy kisebb, keskeny fejű kapát, majd túloldalon ismét belépett az épületbe, és a neonfényes folyosóra jutott, ahol korábban áthaladtak. A sarok mögül beszédfoszlány hallatszott, ezért újból megpróbálta az egyik ajtót. Ezúttal engedelmesen kinyílt. A nő benyomult a sötét szobába, majd halkan bezárta az ajtót. Kézfejével letörölte arcáról a könnyeket, de érezte, vér is van arcán, ettől újból hatalmába kerítette az iszonyat, a kapa kiesett a kezéből, és megpendült a padlón.
– Eszter – hallatszott a folyosóról, majd léptek közeledtek, és valaki diszkréten bekopogott a szoba sötétjébe: – Tudom, hogy odabenn van – jött felé odakintről Szkárosi hangja: – Kérem, beszéljük meg ezt.
– Ha bejön, megölöm! – sikoltott a nő, és kitapogatta a kapát, majd harciasan maga elé tartotta: – Istenemre mondom, széthasítom a fejét, ha…
– Hagy mondjam el – kérte Szkárosi gyengéden: – …a magyarázatot.
– Maga egy gyilkos, a szektájuk pedig egy őrült vízió – kiáltotta a nő: – Ígérem, mind a börtönben fognak megrohadni…
– Hallgasson meg – kérte Szkárosi: – Utána bemegyek, és megölhet, ha akar.
Eszter mondani akart valamit válaszul, de a fájdalmas kép, mely retinájába égett, Balázs összeroskadó testének emléke elnyomott benne mindent, és ezt a hallgatását a másik igennek vélte: – Endre mindezt előre jelezte nekünk. Azt, hogy az újságjuk jelentkezni fog. Azt, hogy maga és a barátja érkezik majd. És azt, hogy magát itt kell tartanunk, egyedül.
– Miért?! – kapott végre erőre a nő, majd újból kisikoltotta magából a rettegését és a dühét: – Miért csinálta ezt velünk?
Szkárosi egy kicsit hallgatott, talán arra várva, hogy Eszter lecsillapodjon, végül belekezdett: – Endre vissza akar jönni, ahogy azt már mondtam. Nagyon sokáig kereste a lehetőséget, a módot, hogy miképp tudna visszaérkezni közénk, megtestesülni, és aztán rájött, hogy sikerülhet a dolog, de nagyon pontos tervezésre van szükség, az első lélegzet igen figyelmes bemérésére.
– Első lélegzet? – kérdezett vissza gyanakodva a nő, és hátrált még két lépést, de a sötétben beleütközött valamibe. Kitapogatta, egy rácsszerű dolog volt, derékmagasságban.
– Mindannyian, mind, a túloldalon kavargó lelkek az első lélegzettel költözünk be az általunk véletlenszerűen választott testbe a születés során, és az utolsóval megyünk vissza – magyarázta türelmesen Szkárosi. – Endre azt mondja, hogy a születéskori megtestesülés olyan drasztikus a képzetlen lélek számára, hogy elfelejti a korábbi létezését. Nem tudja, miért vannak e megtestesülések, miért nem maradnak a létezők odaát, ennek magyarázata további kutatást igényel, de a lényeg, hogy ha erősen fókuszál, és pontosan ismeri a helyet és az időpontot, akkor képes lesz visszajönni a földre, és befejezni a térítő munkáját. Márpedig ő látja a jövőt, ezért be tudta mérni, hogy ön jövő szerda délután négy harminchatkor ad életet a gyermekének.
– Nem – nyögte döbbenten Eszter. – Ezt nem mondhatja komolyan. Nem vehetik el a gyermekemet…
– Nem is akarjuk – nyugtatta Szkárosi, és fénycsík kélt Eszterrel szemben, mivel a másik finoman kinyitotta az ajtó: – Maga fogja felnevelni, bár sok nevelésre nem lesz szükség, hisz Endre teljes tudatával, minden ismeretével fog visszatérni. Gondoljon csak bele – egy kar jelent meg a fényben, és tapogatózott a falon –, micsoda világszenzáció lesz e gyermek, és maga lesz az edény, mely lehetővé tette ezt a csodát. – A kar végre megtalálta amit keresett, egy kapcsolót, felkattintotta, amitől a szobát meleg, sárga fény öntötte el. Eszter a hirtelen változástól nem látott, nem látta, csak pár pillanattal később, hogy a vérrel borított, bűnbánó arcot vágó Szkárosi ott áll előtte, az ajtóban. Felemelte a kapát, és felé lépett: – Széthasítom a fejed, te rohadék! – kiáltotta, de a férfi nem moccant, csak előre mutatott, pontosabban Eszter háta mögé: – Forduljon meg, és higgyen.
A hangja annyira meggyőző volt, hogy a nő megtorpant, majd tétova félfordulatot tett.
A mögötte lévő helyiség egy gyerekszoba volt, rózsaszín falakkal, takarókkal, rácsos kisággyal, mely fölött színes gömbök forogtak a légáramban.
– Endre azt üzente magának, hogy mindenre hajlandó a jó viszony érdekében – magyarázta Szkárosi. – Még arra is, hogy felvegye a női identitást a küldetése során. Minden úgy lesz, ahogy azt ön eltervezte.
Nem a rózsaszín, lányos berendezés volt az, amitől Eszter leengedte a kapát, majd térdre rogyott, nem amiatt gyengült el, mert ráébredt, hogy ha valóban létezik előre megírt és meglátott jövő, akkor az ellen nem tud semmit tenni. Nem. Hanem a kiságyban lévő párna, aminek fehér vászonjára piros cérnával gondos kezek az „Evelin” szót hímezték.
vége