Rendhagyó bejegyzés, azokról, akiket mesternek tartok: szubjektív top három novella a világirodalomból.

De először beszélnünk kell a csattanóról.

Megtanultuk az iskolában, hogy a csattanó a jó novella lelke, éke, koronája. A csattanónak kell kiváltania a katarzist, a megdöbbenést, az aha élményt. Némiképp hasonló a viccek poénjához, hisz gyakorta félreértésen alapul, az olvasó/befogadó hibás előfeltevésére alapoz. Azt hisszük olvasóként, mert erre kondicionáltak minket az évek, a valóság és az idő, hogy ismerjük a világunk működésének rendjét. Azt képzeljük, hogy tudni fogjuk a  történet végét. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy a csattanó ezt az előfeltevésünket cáfolja majd, és kíváncsiak vagyunk arra, miképp húz csőbe minket az író, hogyan fogja megcsinálni a bravúrt, azt, hogy egyetlen fordulattal elemeli a történetet a megszokottól, át oda, amit irodalomnak hívunk. Rossz novellának, ponyvának is lehet jó csattanója – de fordítva ez nem igaz. A csattanó lényege tehát szerintem az az elbűvölő különbözőség, ami a saját tapasztalataink és a mesélt világ törvényszerűségei közt fennáll. A legjobb csattanók mindig az irracionálishoz a fantasztikumhoz vagy a túlvilágihoz kapcsolódnak. Technikailag van persze előrehozott csattanó is, erre jó példa Kafka Átváltozásokja, de alapvetően akkor működik, ha a szöveg csúcspontján – vagyis a végén – van időzítve. Számomra a következő három novella az irodalomban egyben a három legjobb csattanót szállító írás, és mindegyik esetében a sztori végére rakta őket a szerző, magukra hagyva minket az utolsó mondat utáni döbbenetünkkel. 

Arthur C. Clarke: Isten kilencmilliárd neve

Világvége történet, de rendhagyó módon, nincs benne meteor vagy zombijárvány, csak pár tibeti szerzetes és egy szuperszámítógép, ami az emberi betűk összes permutációjából összerakja Isten összes lehetséges nevét. Könnyű, egyszerűen megírt történet, talán ezért is működik, hisz a lezárás döbbenetesen súlyos. Kamaszkoromban olvastam, és a mai napig eszembe jut nagyjából minden hónapban. Itt olvasható:

https://www.scribd.com/document/205774931/Arthur-C-Clarke-Isten-kilencmilliard-neve

Jorge Luis Borges: Márk evangéliuma

Egy Buenos Aires-i orvostanhallgató végzetes vidéki tartózkodása, pár nap, amit egy árvíz miatt kényszerű összezártságban tölt a birtokon élő félvad, írástudatlan családdal. Hogy szórakoztassa őket, a számukra tökéletesen ismeretlen Bibliából többször felolvassa nekik Márk evangéliumát – melynek üdvtörténeti tanítását a hallgatók aztán szó szerint vesznek, és a gyakorlatban is megvalósítják hősünkön. Borgest olvasni mindig is egyfajta elragadtatott érzés a rengeteg irodalmi utalás és referencia miatt, de ez egy súlyosabb, komorabb sztori, nyári, mennydörgéses, szürke felhős szombat délutánokat idéz. Itt olvasható:

https://potszekfoglalo.hu/2023/04/mark-evangeliuma/

J. D. Salinger: Teddy

A szerző kedvenc témája, a szuperokos kisgyerek van itt csúcsra járatva egy váratlan és döbbenetes véggel, ami első olvasatra végtelenül szomorú, de ha végiggondoljuk a főszereplő sajátos, buddhizmust és zent idéző világlátását és érvelését, akkor elfogadhatónak tűnik az, hogy a sors – mindannyiunk sorsa – egyszerre közömbös és grandiózus, és kár bánkódni a fordulatain. Kevés olyan szöveg van, ami az utolsó mondatával képes ennyire ellentétes érzelmeket kiváltani. Itt olvasható:

https://www.magyarulbabelben.net/works/en/Salinger%2C_J._D.-1919/Teddy/hu/19439-Teddy

És ha arra vagy kíváncsi, hogy mindebből mi szűrődött át a saját írásaimba, akkor ajánlom figyelmedbe novelláskötetemet:

https://horrornovellak.hu/konyv