Régóta szerettem volna egy trükkös történetet írni, ami némiképp az időutazás paradoxonját is használja. Aztán jött egy másik inspiráció is: a motorral néha elvergődök olyan helyekre az Erdőben, ahol tényleg nagyon ritkán jár valaki, és mikor megállok, előfordul, hogy ezekben a terekben gyanús motozást, távoli morajt vagy egy különösen nyugtalanító madárhangot hallani. Nem sokáig marad az ember egy ilyen helyen, ösztönösen benne van a továbbmozgás vágya. Ezt a fajta félelmet is beleszőttem a most következő történetbe.

Távoli sikolyok a Nagyárnyékban

Nem tudni, hogy sorsunkat csúfondáros ősi istenek, az elképzelhetetlen szentháromság vagy a vak végzet alakítja, ám Szilárd bukása és szörnyű tragédiája a figyelmes és értő közönségben képes megingatni a hitet a földi létünket kormányzó bármely erő jóindulatában. Ugyanakkor ez a történet az idő és az ok és okozat olyan bonyolult és különös kapcsolódását tárja fel előttünk, melytől megremeg a lélek. Senki nincs biztonságban, szűrhetjük le a tanulságot, a sors kereke képes bárkit maga alá tiporni, ha épp rossz helyre kóborol, ártó ösztön által vezérelve.

Mert ez történt Szilárddal, de persze ez már csak bennünk, kortársaiban tudatosulhatott, akik látták a véget, és aztán onnan visszafelé haladva, aprólékos és figyelmes munkával összerakták a múlt építőkockáit, melyek ehhez a borzalmas eseményhez vezetett.

Ennek a munkának a kezdőpontja Szilárd tizenhárom éves korába nyúlt vissza, amikor is a család vidékre indult, a városhoz közeli faluban lévő rokonok látogatására. Gyermek hősünk hólyagja nem bírta az alig húszperces távot, ezért édesapja a repedezett, keskeny erdei út egy pontján megállította az autót, egy éles kanyar után lehúzódott szélre, a hegynek nem nevezhető, de elég meredeken emelkedő egyenes szakasz közepén,

És így a fiú beszaladhatott a fák közé, egyenesen a végzetébe.

Kamaszos szégyenlőségtől vezérelve a kelleténél mélyebbre ment a tölgyesben, addig, míg úgy vélte, anyja és kishúga már nem láthatja a testéből előtörő sárga sugár csillogását az őszi nap bágyadt fényében.

Ekkor történt.

Távoli madárhangra emlékeztető, de borzongatóan emberi sikolyt hallott. Alkarján felmeredtek a szőrszálak, és a vizelet a tornacipőjére loccsant. Körbenézett, ám nem látott senkit. A hang ismétlődött, kétszer, háromszor, olyan volt, mint egy eltévedt sirályt utánzó ember kétégbeesett, és torz rikoltása, olyan volt, mintha az élet szörnyűségét ismerte volna el és fel valaki, és hangot adott volna neki, vagy olyan volt, mint az őrült elme zenei lenyomata, egy szimfónia a sötétséghez és a semmihez, amibe belehullani mindennél rosszabb.

A fiú zavartan tért vissza az autóhoz, és csak mikor elindultak, akkor kérdezte meg a többieket, hogy hallották-e.

Kishúga csúfondáros grimasszal, apja pedig értetlenül nézett rá. Egyedül az anyja volt az, aki hallani vélt ugyan valami távoli, halk, madárhangot, de egyáltalán nem tűnt neki emberinek.

Szilárdot nem hagyta nyugodni a dolog, és a rokonlátogatás vége felé előhozta a dolgot, igaz csak akkor, mikor nagybátyjával kettesben maradt a konyhában, ahova a süteményes tálakat vitték ki. Vele az elmúlt pár évben bensőséges, erős viszonyt alakított ki, talán rétegzettebbet is, mint apjával. A megtermett, szakállas férfi, aki nagy erdőjáró volt és a gombák szakértője, ellátta kosárnyi vargányával, vagy ahogy ő nevezte igazival Szilárdékat ősszel és tavasszal is, elfordult, és fojtott hangon  visszakérdezett, hogy hol hallotta ezt a bizonyos hangot Szilárd.

– Az éles kanyar utáni emelkedőn, mielőtt az út átbukik lejtésbe, a falu felé – válaszolt a fiú, aki megérezte, hogy itt valami titok lappang.     

– A Nagyárnyékban – bólintott a férfi gondterhelten, majd bevallotta, hogy néha, őszi napokon, ő is hallott hasonlót, sőt, mások is a faluból, de eredetét, forrását soha nem találták.

– Igaz, nem is nagyon vagyok rá kíváncsi – tette hozzá komoran, mert véleménye szerint, ami így sikolt, ilyen földöntúli hangon, azzal valami nagyon nincs rendben.

– Ember lehetett, vagy más? – kérdezte izgatottan Szilárd, aki igazi könyvmoly volt, és főképp a fantasy és horror műfajában merült el kamaszos lelkesedéssel, így a gondolat, hogy egy entitás az erdőben kóborol őrült módjára rikoltozva, felvillanyozta.

– Bármi is az, jobb nem firtatni, honnan jön és miért ilyen…– a nagybácsi nem találta a megfelelő szót, talán az „ijesztő” vagy a „túlvilági” lett volna a jó, de egyiket se merte kimondani, mert túlságosan furcsa lett volna csengésük a mosogatószerillatú térben.

Ennyiben maradtak, és Szilárd még napokig tűnődött az élményen, különös titoknak tekintette, egy olyan tapasztalásnak, mely kiemeli a bamba és unalmas osztálytársai sorából, sőt, az egész kilencvenes évekbeli valóságból. Ám aztán idővel az emlék – mint minden, tapasztalás, amihez nem kapcsolódik harag, düh, személyes élvezet vagy tragédia –  megfakult, kikopott belőle, és noha egy ízben, még a téli fagyok előtt, biciklijével felkínlódta magát a hegyre, pontosan oda, a Nagyárnyékba, ahol megálltak az autóval, de hiba fülelt hosszant az immár csupasz ágak és vastag törzsek kusza fonadékjába bámulva, nem hallotta a hangot. Csak a reggeli pára csöppjei koppantak néha a száradt leveleken.

A történet itt véget is érhetne, és jaj, de jó lenne, hisz akkor nem vágtatna a borzalmas vég felé, Szilárd családot alapíthatna, gyermeket nemzene, elválna, újból házasodna, majd szép lassan megöregedne, elveszítve mint több kapcsolódását az élethez, hogy végül a halál egy unalmas kedd délután érje a nappaliban, kedvenc foteljében, kezében Tolsztoj naplójával.

De sajnos nem így történt, tíz évvel később, immár egyetemistaként évfolyamdolgozata miatt családjának szülőfaluját járta, és névtani kutatásokat végzett. Főképp a ragadványnevekre kívánt fókuszálni, de az anyag vége felé meg akarta említeni a környék egyedi terültneveit, a határ- és dűlőnevek egzotikus listáját csatolva a szöveghez. Nagybátyja családjához is ellátogatott. A férfi akkor már nem élt, egy építkezésen ráomlott a gödör fala, és amikorra kiásták az agyagos, nehéz rögök alól, sápadt, üres arccal bámult az égre. A felesége hosszan sorolta az olyan neveket, mint Fergyi, Bundi, Pűki, Póka, Métusz, Kolozsi és Pacsa, és közben a konyhaasztal fölött elnézte a markáns arcú, kissé sovány és sápadt, de mindenképp férfias fiatalembert, akinek göndör, fekete üstöke a korai halál byroni jegyeit jelezte, ám az asszony nem ezt látta bele, mert nem olvasott angol romantikusokat, sőt, egyáltalán nem olvasott semmit, nem, ő inkább egykori férjének dús hajzatát vélte felfedezni a látványban.

Amikor áttértek a helynevekre, már kevesebb szót tudott adni rokonának, de a végén még odabiggyesztette: – És a Nagyárnyék. Az uram ott nem igazán szeretett gombászni, mert félt  a hangtól.

– Milyen hangtól? – nézett fel rá Szilárd csodálkozva, de közben a homályos gyermekkori emlék már moccant is benne, és bólogatott, ahogy az asszony előadta, hogy a férje néha, ősszel zavartan és kissé ijedten tért haza, miután távoli sikolyokat hallott a Nagyárnyékban, az erdő mélyéből.

– Más is mesélte már – jegyezte meg tűnődve az asszony –, sőt, a dédnagyanyám, Lulis nene is mondta nekem kiskoromban, hogy ősszel ne menjünk a Nagyárnyékba, mert ott valaki nagyon keserűen rikoltoz. Ő így mondta. Nem mintha mi, lányok, mentünk volna arra, de az ő öreg fejében még az volt, hogy gyalog járunk a városban, mert ők így csinálták, egész lány- és asszonykorában gyalog hordta a tojást a piacra.

Szilárdban ekkor lobbant fel újra az érdeklődés e különös jelenség iránt. Elhatározta, hogy a téli szünetben jobban utánanéz a dolognak. A faluban ismét végigjárta a rokonokat, és előadta nekik, hogy most helyi hiedelmekről gyűjt anyagot, majd miután az idős, szószátyár emberek, akikre hétszámra senki nem nyitotta rá az ajtót, kibeszélték magukat, rákérdezett a Nagyárnyékban hallható sikolyra. Kiderült, hogy a hangokat kevesen hallották, de mindenki ismerte a jelenséget. Akik fültanúi voltak, borzadva, kissé tartózkodóan beszéltek róla, mintha valami szégyellnivaló lenne benne. Egyesek szerint a régi öregek azt mondták, boszorkány, vagy valami különös és megnevezhetetlen erdei jószág adja ki magából e kiáltásokat. Abban mind megegyeztek, hogy minden évben csak pár napig hallani, szeptember végén.

Ennyi elég is volt a fiatalembernek, hogy még nagyobb erővel vesse rá magát az ügyre. Bár a szakdolgozati témája már megvolt, úgy vélte, valamiféle tanulmányt ír majd belőle. Ám mindennél jobban foglalkoztatta a rejtély megoldása.

Hogy ki vagy mi adja ki a hangokat.

És miért e periodikus, évenkénti ismétlődés.

Azt gondolta – helyesen – hogy valamiféle tragédia lenyomata ivódott be a fák közé. Azt is gondolta – helytelenül – hogy a régmúlt egy szörnyű eseménye visszhangzik az időn át.

A tavaszi szünetben felkereste a városi levéltárat, ahol az egyik alkalmazott kérésére – és egy üveg birspálinka átvétele után –  gyors, de hatékony kutatást végzett a témában.

Nem vezetett túl sok eredményre. Volt ugyan egy történelmi incidens, ami nagyjából a Nagyárnyék környékére esett a tizennyolcadik század végén, de nem tűnt valószínűnek a kapcsolat.

– Nagyboldogasszony napját megelőző hét szombatján a városi vásárból hazatartó kereskedőt, Joachim Izomért rablók támadták meg – olvasta fel neki a bőrbe kötött almanachból az öreg, hajlott hátú férfi, akinek betegesen sárga arcára mintha évszázadok pókhálója tapadt volna.  – Rútul megverték, kifosztották, majd isten kegyelmére hagyták a rengeteg közepén. Szívhez szóló jajszava nyomán tót pásztorlegény lelte fel.

Szilárd széttárta kaját: – Mikor van Nagyboldogasszony?

A férfi némiképp csalódott pillantást vetet rá szemüvege felett: – Augusztus tizenöt, Mária mennybemenetelének a napja.

A fiatalember fejét ingatta: – Akkor nem jó, nem stimmel a dátum. Nekem valami őszi esemény, egy őszi tragédia kell.

– Talán menjen át a mikrofilmtárba, és nézze végig az újságokat – tanácsolta a levéltáros. – A városi lapok archiválva vannak ezerkilencszáznegyvenhat óta.

Szilárd így tett, de már csak a vizsgaidőszak után, a különösen meleg kettőezernégyes július első napjaiban. Az emeleti, csupa üveg helyiségben por és fotólemezek fémes, vegyszeres szaga terjengett. A nyitott ablakokon át behallatszott a város moraja, de nem zavarta, minden figyelmét az elmúlt évtizedek híreinek szentelte, melyek lassan kúsztak elé a kis képernyőn, ahogy a tárcsát forgatta a készüléken. Ösztönösen jó nyomon járt, mert a balesetekre koncentrált, ám a több hetes kutatómunka végeztével be kellett látnia, hogy nincs eredmény, egyetlen jelentős, dokumentált tragédia se történt a Nagyárnyékot átszelő meredek úton. A vízelvezető árok felújításánál nyolcvennégyben az egyik munkás rosszul lett, nagyjából azon a szakaszon, ahol annak idején az apja megállt az autóval, hogy ő könnyíthessen magán, de a  kórházba szállítás után megmentették életét. Idén tavasszal kisebb tűz pusztította a hegy északi oldalát, ám egy tűzoltó se sérült meg az oltás során. Ez volt minden, ami kapcsolódott a helyhez.

Nem maradt más eszköze, mint a személyes tapasztalás.

Úgy készülődött a szeptember végi napokra, akár egy Himaláját megmászni kívánó sportoló. Használt fényképezőgépet vásárolt, a főiskolai nyelvtanszéken kölcsönkérte a speciális, különösen érzékeny mikrofonnal rendelkező felvevőt, hátizsákjába hideg élelmet, váltás ruhát pakolt.

Huszonötödikén, egy pénteki nap reggelén indult el. Úgy tervezte, a hónap utolsó öt napját az erdőben tölti, kora délelőttől alkonyatig járja a hegyet, a bokrok közeit, a meredélyeket, a horhosokat, és ha meghallja a hangot, rögzíti, és igyekszik megközelíteni, majd lencsevégre kapni forrását.

Vasárnap kora délutánig, amikor is az élete végérvényesen lezárult, eredménytelen volt a lelkes kutatás, aminek részleteiről szüleinek is beszámolt, mikor hazatért aludni, ennek hála tudtuk aztán összerakni a teljes képet. Ám míg elért a keresés végpontjáig, a hang eredőjéhez, még sokat kellet gyalogolnia, izzadnia, apró, a nyárutón különösen élénk, talán halálukat már sejtő legyeket hessegetve arca elől. A lábán vízhólyagok nőttek, keze kisebesedett a csipke- és kökénybokrok marasztaló cirógatásától, arcát pirosra csípte a korai fagy és megbarnította a késő délutánig tündöklő napfény.

Mindezen áldozathozatal ellenére az erdő néma maradt előtte.

Vasárnap, kettő óra tájt viszont végre felhangzott a sikoly.

Távolról érkezett, az előtte feszülő dombváll mögül. Bekapcsolta a magnót, kézbe vette a mikrofont, és felhágott a gerincre, ám ekkor a hang távoli mennydörgésként elhalt. Fülelt, majd megindult tétován előre, és nagyjából öt perc céltalan ődöngés után ismét fülébe hasított sikoly, de ezúttal oly közel, hogy összerezdült, és a libabőr apró tüskéi ellepték tarkóját, gerincét. Megtorpant. Minden ösztöne azt súgta, hagyja  az egészet, ne menjen tovább, térjen inkább haza, a nyugodt élet, a két házasság, és a nappali foteljében olvasott Tolsztoj irányába.

De persze nem így tett.

Meglódult a hang forrása felé, szemével a fák közeit kutatva, izzadt, remegő baljában a mikrofont, jobbjában a fényképezőgépet tartva.

A sikoly újból és újból felharsant, mind közelebbről, olyan volt, mintha az, ami vagy aki kiadja, incselkedne, játszana vele, csalogatná egy meghatározott irányba.

A végzete felé.

Azt gondoljuk, egy különösen erőszakos ágba szaladt bele, mielőtt kiért az útra – és ez okozta a tragédiát. A nyomok alapján ekkor már szinte futva haladt előre, mert a hang újból felhangzott, és ott, a távolban, a  fák közt talán látni is vélt valamit, egy sötét árnyat, és talán ebben a rohanásban egy ág vagy gally csapódott szemébe, ezért vakon botorkált át az avarral és földhordalékkal belepett árkon, tántorogva ért a repedezett betonra, pont a kisbusz elé, ami szinte némán zúdult le az egyenes szakaszon, ugyanis sofőrje, az iskola gondnoka, takarékossági okból üresbe tette a váltót. Szilárd ijedtében elejtette a fényképezőgépet. Később ebből, a földön heverő, immár rögzítésre képtelen, épp ezért értéktelen fémdarabból értettük meg, hogy mi történt.

A gondnok elrántotta a kormányt, hogy ki tudja kerülni a hirtelen felbukkanó alakot, amitől a jármű megugrott, majd kitért balra, áttörte az útmenti bokrokat, és egyetlen gyönyörű ívvel beleszakadt a mögöttük lévő nyolc méteres mélységbe. Oda, ahol a nyár eleji tűz, amit a városi tűzoltók csak két nap munkájával állítottak meg, még épp elért, és hegyes, elszenesedett fenyőcsonkokat, felfelé meredő karókat hagyott maga után. Amik aztán durva és erőszakos magabiztossággal állították meg a jármú oldalára fordult testét, nyolc helyen átdöfve az ablakokat és a karosszériát.

A kisbuszban hatan utaztak és a sofőr. Hat gyerek, akiket a gondnok a városi uszodába vitt.

Négy lány és két fiú, azok, akiknek szülei a faluba fizették a viszonylag költséges tanfolyam díját.

És Szilárd, amikor lebotorkált a jármű által vágott nyiladékban a roncshoz, még talán meg is tudta volna számolni őket, a karóba húzott, átdöfött, meggyalázott kis testeket, csak a sofőrt nem láthatta, mert ő kirepült a szélvédőn, és jó pár méterre hevert egy fa tövében, szétnyílt koponyával, sápadt arcát az ég felé fordítva.

Persze Szilárd nem számolt, mert már képtelen volt számolni, hisz a látványtól azonnal megőszült, és értelme felszakadozott, majd a darabok valami sötét és mély helyre kerültek, így aztán ösztönei vették át az uralmat teste felett, megindult, előre, majd fel, majd jobbra, és aztán megint jobbra, és így járta az erdőt, kisebb-nagyobb körívekben, átgázolva vakon mindenen, kezéből kiejtve a mikrofont, hátáról leoldva az immár haszontalan zsákot, elhagyva bal cipőjét, is, ágaktól és gallyaktól szaggatva, tövissel koronázva, mint bukott isten vagy bolond király járta zarándokútját, míg rá nem talált a kutatócsapatunk, az önkéntesekből álló lánc.

Pokrócba bugyoláltuk, meleg teával itattuk, és a velünk lévő orvos ellátta sebeit. A később érkező türelmetlen nyomozó próbálta kikérdezni, de Szilárd sem akkor, sem később nem válaszolt semmire, nem is beszélt többé, üres tekintettel bámult maga elé, retináján talán a roncsban látott borzalom rögzült, amiről nem volt mit mondani, ahogy nincs mit mondani a bűnhődésről sem, csak csinálni kell.

Így aztán a hosszú és eredményes élet helyett, ami persze ugyanolyan felesleges lett volna, mint ami végül történt vele, a városhoz közeli elmegyógyintézetben töltötte a maradék nyolc évét.

Nem tudta, de ha tudja se érdekli, hogy végül a Nagyárnyék pont miatta lett híres, a tragédia helyszínén még egy emlékoszlopot is emeltek az út mentén, majdnem pont ott, ahol a jármű elé lépett annak idejen. Ám minden tárgynál, újságcikknél és szóbeszédnél fontosabb számunkra az a lenyomat, amit a Szilárd bennünk, a keresőkben hagyott, bennünk, akik halálunk napjáig nem feledjük majd azokat a távoli, borzongató sikolyokat, amit a fiú kiadott magából, amit bomlott és bűntudattól gyötört elméje diktált hangszálainak, a sikolyokat, amelyek végül nyomra vezettek minket, ott, a Nagyárnyékban, és amelyek visszhangoznak majd nemcsak a fejünkben és emlékeinkben, hanem az időben és a térben is örökkön örökké.

vége