Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2023. június 25. 11:08 - Valmont

Az actiumi csata

axe_b.png

Jó húsz évvel ezelőtti írás, eddig a fiókban érlelődött, most kényszerű vidéki tartózkodás alatt leporoltam. Kissé átírtam, a neandervölgyi szálat hozzáraktam, csiszoltam, de alapvetően még mindig működik. Talán kijelenthető, hogy a magasirodalomban éltem akkor, és emiatt a nyelvet is sokkal szebben használtam, a mínusz oldalon van a fajta világgal szembeni korabeli elégedetlenségem, ami nagyon is jellemezte a húszas éveimet, és a női narrátor jegyzeteiből előjön. Manapság jóval kevesebbet olvasok, de a világgal is megkötöttem a különbékét . A történet maga meglepően hasonlít A tündér című írásra, valóban az van, hogy ugyanazon témákat írja meg újra és újra az ember. A címmel, ami a csattanó része is, viszont nagyon is elégedett vagyok a mai napig, mivel szépen - de kellően árnyaltan - válaszol a főszereplőt kínzó kérdésre.

 

Az actiumi ütközet

 

Azon az ezerkilencszázkilencvenhetes hajnalon Komi felriadt csupa-csatak ágyában, és a sötétbe bámulva számlálta a vár lüktetését halántékán, majd cigarettát, öngyújtót a földre sodorva a telefonhoz nyúlt, de a kagylót felemelve tétovázott, mintha csak a búgó hang csöndoszlató áldását figyelné, végül mégis tárcsázott, és türelmesen várt.

Körülbelül öt óra lehetett. A ház ilyenkor még csöndes, csak a felvonóaknában keringő szél, a szellőzőrácsokból előtörő huzat töri meg a kába némaságot. Komi jól ismerte a reggel hangjait, amikor az épület kényszeredetten és nyűgösen, akár egy idősödő, hajdan gyönyörű nő életre kel, az induló lift zaját, a kulcsok fordultát, a serpenyők sistergését, a vécék zubogását, a gyereksírást, a házasságokból fakadó dühös kiáltásokat és kéjes nyögéseket, a rádiók és tévék daráló, de soha nem érthető beszédfolyamait, a ruhák suhogását, cigaretták parazsát, a kávé barna izgalmát.

De most, a hajnali szürkeségben még csönd volt, csak a telefon kitartó zajongása a fülében jelezte, hogy a hívott félnél kicsöng a fekete vagy fehér vagy sárga készülék, melynek kagylóját most felemelte egy kéz, hogy a hozzá tartozó ingerült, de cseppes sem álmos hang szóljon

– Akárki vagy, remélem jó okod van, hogy reggeli ötkor telefonálj.   

bele.

– Komi vagyok – mondta Komi. Szemben vele, az ablak keretében, melyet nem takar függöny, se redőny, se más, ebben a négyszögben megjelent egy halovány szín, egy sárga derengés, jelezve az új napot, a hajnalt, az igazi reggel kezdetét, ha ugyan van kezdete bármelyik napszaknak, bár Komi arra gondolt, van, mindennek el kell kezdődnie valamikor, máskülönben miképp tudnánk mérni életünk folyását.

„Milyen megrendítő különbség lehet két napfelkelte közt – fogalmazta meg magában, aztán egyből arra gondolt, hogy – Talán az ilyen gondolatok közt jutott nekem ez a meg-megerősödő kétely és csalódás, amely már napok óta itt lappang, és csak az alkalmat várja, hogy felszínre törjön” – szinte hallotta gondolatait, de lehet, tényleg suttogott valamit, mert a kagylóból, a felső rész lyuggatott végéből zavarodott kérdések

– Tessék? Ki az, nem értem.

törtek elő.

– Komi vagyok – ismételte rekedten és jelentőségteljesen, felülve, és előredőlve, szemét arra a pontra függesztve, ahol majd

– Gondolhattam volna, Nézd, nekem most…

a felkelő nap jelenik meg.

– Ne tedd le!

A másik hallgatott a kétségbeesett felszólításra, kivárt, kattant valami a háttérben, talán lámpát gyújtott.

 ***

„Szép voltam. Átlagos voltam. Fiatal voltam. Vagy inkább középkorú, aki jól tartja magát. Slampos ruhákban jártam, és erős italokat ittam, melyek meglátszottak bőrömön. Jól öltöztem, stílusosan, és nem ittam pálinkát, csak bort. Művész voltam, egy romlatlan zseni. Kurva voltam és kontár. Zavarba hoztam az embereket az intelligenciámmal és a cinizmusommal. Nem tudtak velem mit kezdeni. Senki nem tudott kezelni. Öntörvényű voltam, mint a nagyon szép és nagyon okos nők általában, akik ráadásul még tudják is, mennyit érnek a világnak. A természet, és a fellengzősen falusi őserőnek nevezett valami miatt mentem oda. Mindezek a tisztaság alapjai, legalábbis régen ezt hittem. Nagyon fontos volt nekem távolról, a városból a fenyvesek zúgása, a patakok jéghideg vize, a levegő szinte maró frissessége. És kíváncsi voltam az emberekre is, az egyszerű falusiakra, hogy vajon tényleg gyógyírt jelentenek-e arra a csömörre, amit a városi társaságomban éreztem. Az állásajánlat, amiből elhatározásom kicsírázott, egészen véletlenül jutott elém: rajzot kellene tanítani egy lehetetlenül messzi és kietlen helyen. „Menj, próbáld ki – lelkendezett szobrász barátom, aki a munkát ajánlotta –, meglátod, sok minden megváltozik az életedben!” Azt hiszem, egyszerűen csak unt és félt, akkoriban viszonyunk volt, miközben a felesége gyereket várt. Bizonyos szempontból igaza lett. Valójában, miután odaköltöztem, az erőben egyszer se jártam, mert szorongtam a fák közelségétől. A levegőtől, amely mindig hideg és éles volt, köhögés jött rám. Az egyszerű falusiak és gyerekeik pedig idegesítettek. De mégis volt, ami megváltozott: én magam. Makacs, zárkózott, mindig rosszkedvű emberek lakták az a helyet, talán a hegyeknek tűnő dombok miatt lettek ilyenek, évszázadok során váltak ilyenné, nem lehetett velük semmit kezdeni,  hisz nem voltak fogékonyak semmi olyasmire, amit én fontosnak tartottam. Persze ezt eleinte nem tudhattam. Megpróbáltam, ha nem is hatni rájuk, de legalább jelenlétemet tudatosítani és elfogadtatni. Levegőnek néztek. Városi furcsaságnak. Ódzkodtak tőlem, és nem köszöntek vissza. Nem lehettem cinikus velük szemben, hisz nem adtak rá módot, ezért idővel a megvetésem magam elem fordult. Ez volt a falu igazi ereje, ez a kíméletlen, lerontó hatás, amit saját halmozódó gyűlöletem táplált, önmagam iránt. Sokáig nem értettem, mi történik, csak később tudtam megfogalmazni, de az biztos, hogy védekezni nem tudtam, hisz csak magamra számíthattam, és pont magamat utáltam. Végig hátrányban voltam, és a sors elől – hogy jobbára olyanná váljak, mint ők – nem térhettem ki. Sőt, az én esetem sokkal szomorúbb volt, mert mindkét világból a legrosszabb dolgok hagytak nyomot bennem – és ezt a tömény rombolást nem bírtam sokáig.”

 ***

„Miért hisszük azt – gondolta Komi –, hogy a személyes sorsunk másokat, bárkit is érdekel.” Arra várt, hogy a másik megszólaljon, abban bízott, hogy nem bontja a vonalat egy idő után, szó nélkül, ahogy azt már jó néhányszor tette korábban. „Egyáltalán, érdemes-e közreadni amire gondolunk? Mennyre fogja megérteni, és ha meg is érti, átérzi-e vajon azt a problémát, ami a hívásomban rejlik?” Aztán még az is eszébe jutott, a tíz másodpercig tartó néma várakozásban, hogy talán más utat kellene keresnie – de ezt azonnal elvetette, keserűen és sajnálkozva, mivel nagyon régóta nem bízott már magban. „Egyedül rossz” – szögezte le végül, és megszólalt.

 ***

„Kezdjük elölről, mert ez így zavaros. A legtöbb történet halott. Megírták már százszor. Az enyém olyan, mint a számon kijövő cigarettafüst: benne vagyok én is, és a saját halálom is. Ezért az én történetem kétszeresen halott. Jaj, pózolok. Pedig pont az úgynevezett művészek póza elől menekültem el a városból. Amióta öntudatra ébredtem, nyomot akartam hagyni az életben. Hamar rájöttem, hogy nincs igazi, vad és erős tehetségem, a féltehetségek álságos örök-hernyó életét pedig nem akartam vállani. Kényelemszerető vagyok, de úgy gondoltam, pár odavetett falatért nem árulom el az önbecsülésem. Másrészt a városban élve elegem lett a túl okos és intelligens emberekből, a világmegváltókból, a „mindenre egy idézetet tudók”–ból. A kapálódzásból, mellyel a köröttük állókat sértik, az örök kételyből, az izzadtságszagból. Kilépni minden eszméből és elméletből, és szakítani ezzel a hiábavaló és mégis buzgó közeggel – ez volt a tervem. Új lapot akartam nyitni életemben, noha tisztában voltam ennek csapdájával, hisz könnyen megeshet, hogy ez az új lap nyitás aktusa is ideológiává válik. Fővárosi barátaim nem értette, kinevettek. Eleinte próbálták tartani a kapcsolatot, a mentőöv szerepében tetszelegtek, amellyel majd visszaérhetek a civilizációba. Hamar rájöttek, hogy akkor már inkább a mélységet választom, az andalító süllyedést. Ugyanakkor sokáig, talán hetekig, hónapokig nem volt semmi baj: még messze voltam attól, hogy a kábulatban, a tespedésben vagy a mámorban éljek, fenntartottam intellektuális kíváncsiságomat. De aztán gyorsan kiüresedtek a könyvek, és unalmassá váltak a járatott lapok, melyeket a falusi postás kényszeredetten és rosszkedvűen hozott ki a településtől jó félórányi járásra lévő tanyámra, amit a helyiek viccesen Dugdelpusztának neveztek. Korábban nem is sejtettem, hogy a változás ilyen gyökeres és lehengerlő lesz. Új élettechnikákat alakítottam ki, melyről azt gondoltam, hogy ez az első komoly cselekedetem évek óta, meg azt is, hogy a falu kikerülhetetlen törvényeiből fakad. A hirtelen személyiségváltozásomról szóló pletykák persze zavartak, a fővárosból szüremkedtek be életembe, az áramot szállító vezetékek zümmögésiben, a levelek szétfolyó kézírásaiban. Ők nem értették, hogy ez a változás védekezés tévedésem ellen, mert soha nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz túlélni itt. A sivárságot, a szellemi egyedüllétet, a hideget, a kinti vécét, a lavórban valós mosdást, a kamaszok leskelődését, a vénasszony-arcok gonosz barázdáit. Onnan, a távolból a védekezésemet se lehetett megérteni, a válaszreakcióimat: a italt és  a viszonyokat.”   

 ***

– Rég láttuk egymást – törte meg a csendet Komi és

– Igen, valóban, de ezt nem most kellene megbeszélni, mostanában nagy a hajtás, és nagyon fáradt vagyok.

megvakarta az ágyékát.

– Eszembe jutottak a régi dolgok. Az a dolog. Lehet, hogy álmodtam is róla – folytatta Komi. – Nagyon rosszul vagyok tőle.

– Fizikailag?

– Gyűlölöm az egészet. Nem tudom elhinni, hogy megtettük. Még most se, annyi év után. Egyébként hogy megy a céged? – a vonal sercegve várt mielőtt válasz jött:

– Jól. Nagy a hajtás.

Komi felsóhajtott, és kitakarta lábát: – Nem tudom elhinni, hogy azok mi voltunk. Kölyökfarkasok, akik a hideg miatt lejönnek a faluba.

– Rég volt. Sok dolog megváltozott. azóta. Holnap is, ha minden jól megy, fel fog kelni a nap. Akkor találkozhatnánk. Van egy pszichiáter ismerősöm, elég olcsó.

– Nem vagyok annyira szegény – válaszolt ingerülten Komi, noha ez nem volt igaz. – És hagyj ezzel a pszichiáter dologgal. Nem hinném, hogy jó ötlet a múlt analízise. – A padlón kotort, az éjjeliszekrény előtti félhomályban – Nem kell a jótékonykodásotok. A könyöradományok. Nem erről van szó, érted? –, míg meg nem találta a cigarettásdobozt. Kivett egy szálat. – Van felséged?

– Nincs. Sose volt, nem emlékszel?

– Rég találkoztunk. Nekem, amikor még volt, mindig az volt a legnagyobb félelemem, hogy egyszer majd beszélek álmomban. Biztos nem hitte volna el, igaz?

– Nem valószínű. De szerintem már nem is fontos, hogy mi történt.

– Ezt hogy érted? – Nem találta az öngyújtót.

– Ahogy te mondtad: azok nem mi voltunk. Az ember minden sejtje kicserélődik nyolc év alatt. A táplálék három napon belül elhagyja a szervezetet. Abból, amit megettünk akkor, mára már nem maradt semmi, se bennem, se benned, de a többiekben se. A megtanult dolgok is kikopnak pár év alatt: emlékszem még mondjuk történelemóráról, hogy mikor volt az actiumi csata? Mit gondolsz, az emlékeknek mennyi idő kel? Tíz év, ötven év? Nem hiszem. Már nem is emlékszem, mit éreztem közben.

Gyufásdoboz akadt az ujjai közé, míg hallgatta a másikat, aki rendületlenül, bár kissé színtelen hangon folytatta:

– Nézd, nekem más lett a szám, az orrom, az arcomon vagy egy sebhely, azt mondják, akik régen ismertek, hogy teljesen megváltozott a kinézetem. És tudod, mit? Elhiszem, mert magam is úgy érzem, hogy aki reggel visszanéz a tükörből, abban már semmi nincs abból a hajdani buta kamaszból. Nem, ez egy tapasztalt férfi, aki nagyon messzire jutott. Kívül-belül változunk, és bármi történt is akkor, arról már senki nem tud igazán pontos dolgot, még mi sem, mert már egészen más emberek lettünk.

Láng lobbant a sötétben, Komi rágyújtott.

*** 

„Megpróbálok tárgyilagos lenni. Nehéz lesz. Vannak dolgok, amiről csak egészen finoman szabad beszélni.

Az első nehéz volt.

Bemenni a füstös, izzadtságszagú helyiségbe / becsalni a hálószobába a rossz kandalló ürügyén / a beálló csendben rendelni egy kevertet / a zihálása aláfestésében megoldani az övét / hallani a pusmogást az asztaloktól / figyelni a nyögést, a kábult sóhajt / megmarkolni a kopott kis poharat / ujjaim közé zárni / egyetlen mozdulattal ledönteni az italt / bevezetni a keménységét / érezni, ahogy a forróság szétárad odabenn, és lemossa torkomról a bénultságot / számlálni a vér lüktetését / a pult koszos felszínét kapirgálni / érezni a apró rándulásokat odabenn és odalenn / várni a próbálkozókat, akik majd újabb és újabb köröket fizetnek, egészen a mindent elmosó részegségig / kimódolt és tapasztal mozdulatok tárházával a végső hördülésig és rándulásig vezetni a fiatal testet / aztán hazafelé egyenes tartással végigsétálni a pocsolyák közt a választottal, a sötétből előkerülő kutyákat vizslatva / kinyitni az ajtót előttük búcsúzáskor, szégyenlős, elcsúszó csók, és ígéret, hogy te vagy az egyetlen, a legjobb, a csúcs, és hogy mi örökké.

Az első nehéz volt.

De jöttek újabbak. Nem büszkeségből mondom, de mindig könnyedén akadt új. Szívesen fizettek, jól bírtam az italt, és hála istennek mid szűz kamasz volt, mert csak ők mertek próbálkozni, a többieket, a nős férfiakat visszatartotta a gyorsan terjedő pletyka, noha volt, amelyik kijött délutánonként a tanyára, azzal az ürüggyel, hogy tud-e segíteni, de ezeket elzavartam, elég volt nekem a négy fiú, aki fél év alatt nekem adta félelemét az elsőtől. A falu kibeszélt, ahogy a kollégák is, de pontosan senki nem tudott semmit a dolgok menetéről, messze laktam tőlük, és ritkán érződött rajtam a másnaposság, igazán jól viseltem a dolgokat. A találkákat pedig mindig pontos beosztás szerint időzítettem, hogy elkerüljék egymást, a másik kilétéről még feltételezésiek se lehessenek, mert egyébként őrülten féltékenyek voltak, eszelősen ragaszkodtak ahhoz, hogy kisajátítsanak rajongó szerelmüknek. Néha féltem ettől a lobogástól, féken kellett tartani őket. Vadak voltak és elkeseredettek, látták a szüleiken, milyen jövő vár itt rájuk. Majd mindegyik azon törte a fejét, hogyan tudna elszabadulni innen, de persze csapdába estek, mivel nem voltak meg a képeségeik ahhoz, hogy máshol éljenek. Én tudtam volna segíteni rajtuk, ha akarok, és ezt érezték, mert mindig a városról faggattak, sejtve, hogy általam el tudnának oda jutni, de rendre elhárítottam ezeket a próbálkozásokat. Látták, hogy mennyire más vagyok, mennyire különös ahhoz képest, amit ismertek, mert látták a széthányt könyveimet és az újságokat, amelyeket párhuzamosan olvastam, az elegánsnak nevezhető bútorokat, a neoavantgárd festményeket a falakon, és persze kiérezték a konyha szagaiból az egzotikus ételek zamatát. Noha buták voltak és nehézkesek, mégis szívesen – vagy csak az itteniek képmutató ravaszságával – hallgattak, ha utána nagy néha megeredt a szavam. Megfigyeltem, hogy idősödve a nemi aktus feljavította az asszociációs képességeimet, biztos van rá valamiféle biológiai magyarázat, talán az öregedő test így, az elme segítségével akar kompenzálni. Nagyon bonyolult és komplex elméleteket tártam eléjük e monológokban, mintha magamnak is bizonyítanom kellene valamit, kiugorva az ágyból, könyveket kaptam fel a padlóról, hogy idézetekkel támasszam alá a feltételezéseimet, amely közül a kedvencem az volt, melyet mindegyikkel megosztottam, más és más éjjelen, némi gúnnyal és finoman gonosz utalással, hogy állítólag a neandervölgyi ember elfogyasztotta az általa megölt homo sapiens agyát, amely mögött szerintem az a babonás hit állt, hogy ösztönösen érezte, a másik nála jóval fejlettebb, magasabbrendű, és így, ilyen primitív módon akarta beérni az evolúciós létrán ellenfelét abban az utolsó pár ezer évben, amikor annak végső győzelme már mindkét csatázó fél előtt nyilvánvalóvá vált.

Szegény, drága szeretőim, szerintem a harmadát se értették annak, amiről ez a meztelen kurva hablatyol nekik, de figyeltek, szájtátva, kábultan, a saját izzadtságukban feküdve néztek, közben talán arra gondolva, hogy valamikor még hasznosíthatják a hallottakat, bámultak csöndesen, míg ki nem merültem a szövegelésben, míg el nem uralkodott rajtam a csömör, hogy aztán nagy hirtelen kirugdossam őket, és elővegyem az üveget. Amíg ittam, arra gondoltam, hogy mi a fenét akarok ezektől a kölyköktől. Nem sok vonzó dolog volt bennük a fiatal és izmos testükön kívül, eszembe se jutott, hogy tanítsam őket, hisz a nehézkes értetlenség és a hiábavalóság megtapasztalására ott volt az iskola, másrészt nem akartam én senki megváltani, pont azért jöttem ide, hogy el tudjam kerülni a fene nagy eszem szülte megváltáskísérleteket. Ezen a mostani hajnalon aztán, amikor elment az épp soros, a folyosón megálltam a félhomályban a tükör előtt, és próbáltam megnézni magam. Úgy találtam, már nem vagyok szép. Persze soha nem voltam bizakodó az idő tekintetében, és annyira kishitű se, hogy azt higgyem, minden tehetségem a külsőmben rejlik. De mégis: amit a tükörben látni véltem, az túlságosan is pontosan jelezte, mi történik velem. Behúztam a függönyöket, hogy ne érjen a hamarosan felkelő nap, és izgatottan telecigarettáztam a lakást. A félsötétben, derengő égbolt alatt kimentem az udvarra, és megmosakodtam a kerti kútnál a hideg vízben. Látványos gesztus volt, manír, ahogy mostam magam szimbolikusan és valóságosan, a koszt, a testnedveket, a csalódást és a kudarcot és a tehetetlenséget mostam le magamról, dideregve, fehér, lottyadt bőrű iszákos test. Undorodtam a jelenettől, magamtól, de azért elégedett voltam, mikor visszamentem a házba, kiszellőztettem, majd levelet írtam mind a négynek, pár sorosat, egyszerűt és világosat, hogy biztosan megértsék. Soha nem leszek büszke azokra a levelekre, de miért ne lehettem volna elkeseredett, önző és gonosz? Még a hajnal leplében, a szürkület páráiban, szelíd, lompos falusi kutyák falkájában elvittem a leveleket a titkos helyekre, egy kő alá, az ereszcsatorna elrothadt résébe, az ablakpárkány és a fal találkozásába, a málló vakolatba, az áramot számláló óra szekrényébe. Aztán hazajöttem, összepakoltam, két bőröndbe hánytam minden ruhám, silány, kopott csomagok, ráültem az egyikre, és éreztem, hogy a fáradtság, a hányinger és a még mindig nedves bőröm ingerel és körülölel, ezekre figyeltem, hogy ne kelljen a visszaútra gondolnom, meg persze a városra. Majd lefeküdtem. Megjegyzem, reggel hét óra lehetett, és bár rossz alvó vagyok, ami azt jelenti, nem bírok például délig ágyban lenni, most minden másképp alakult, szokatlanul röviden telt az álmon kívüli idő, a csúnya valóság idő, a minden ugyanúgy vár rád ébrenlétidő. Kibillent a nap, és mivel nem volt beállítva órám ébresztésre, az alkony vöröse derengett be, mikor megzörgették ajtómat. Hirtelen az se tudtam, mikor vagyok, reméltem, ez nem ugyanaz a nap, amikor elaludtam, hogy csak a postás veri az ajtót, és nem egy dühös és csalódott kéz, ami talán több kéz, de most már mindegy is. Sietve írok, még az ágyban, nem érdekel a dörömbölés, de elöntenek a kudarc és a tehetetlenség önkínzó hullámai, nem tudom, mi fojtogatja torkom, sírás avagy előérzet, vagy annak belátása, hogy előbb-utóbb ez a bújócska és fogócska az idővel és a kötelességgel úgyis véget ért volna.”  

 ***

A mindentudó Komi belökte a kaput, és ahogy beljebb jött az udvarra, megbotlott valamiben. Már sötétedett, de mégis meglepte őt, milyen erősen világít a bogrács alatt a tűz, mennyire csúnya lesz tőle, ettől a vöröstől a másik három arca. A megijedt Komi nézte ezeket a figyelmes, megrovó, gyanakvó ábrázatokat, és intett nekik kezével. Félrerúgta a bőröndöt, ami a járdán feküdt, féloldat a sárban, és

– Csukd be a kaput.

megfordult, hogy az utasításnak engedelmeskedjen.

– Késtél – mondta  egyikőjük ahogy közelebb lépett, Kezet fogott mindegyikkel a bográcsban forró víz gőze felett, és nem válaszolt.

– Nem biztos, hogy jó ez – mondta végül csöndesen. A ház felé nézett, bent égett a villany.

– Ott van – kérdezte, biccentett fejével arra.

– Ott – mondta a mellette álló. – Nélküled is haladtunk.

Komi zsebkendőt vett elő

– Persze még nincs vége.

megtörölte kezét. Egy nagydarab alak megfordult, és elballagott a ház felé. Belépett, árnyéka az ablak sárga négyszögére vetült.

– Még van munkánk – cigarettát toltak elé, kivett egy szálat, és

– Dolgom volt.

leguggolt.

– De kiveszem a részem – szabadkozott. A bogrács fala lent, oldalt, alábaknál nagyon meleg volt. Csak hozzá kellett érintenie, és a cigaretta vége felizzott. Valaki a feje felett mondott valamit,

– Jut is marad is.

 halk röhögés volt a válasz.

– Milyen volt? – kérdezte Komi felállva. Az egyik megvonta vállát: – Szinte várta. Tudta, mi lesz.

Komi mélyet szívott a cigarettából.

– Szerintem meglepte – kontrázott a másik, és ekkor elkezdtek össze-vissza beszélni, Komi a bugyogó vízbe nézett, nem figyelve rájuk. Nem gondolt semmire.

– Most mi osztozunk rajta. Nem ő rajtunk – jelentette ki az egyik, aki halkan és hadarva beszélt, Komi alig értette, mit mond. – Hülye kurva. Ilyet nem lehet. Hát mit akart ez? Mit akar az ilyen?

– Idejött azzal a nagy eszével, nem tudta, mit csináljon magával – a másik hangja mély volt és morgó, Komi szinte a mellkasában érezte a rezgéseit. Tőle félt néha, bár a barátjának tartotta. – Ilyet nem lehet. Ilyet normális ember nem csinál. Tudtad, hogy naplót is írt? – fordult Komi felé aki fejt rázta. – Ne izgulj, elégettük.

Az émelygő Komi hallgatott, majd nézte, ahogy a negyedik kilép az ajtón, és odajön, közben kezéről sót dörzsölt le, és fűszereket. A szemébe nézett, és elvette a baltát tőle.

– Na, gyere – mondta az, és elvitte magával, mögötte, egyre halkulón a másik kettő folytatta, dörmögő és hadaró beszélgetésük mind távolabbról hallatszott.

 – Pedig nem ütöttem erősen.

– Csak azt kapta, amit megérdemelt.

– Mi is azt kapjuk tőle, amiről…

Komi belépett a házba.

 ***

– Nem tudom elhinni – Komi ismét beleszívott cigarettájába –, hogy csak ezt tudod mondani. Annak kapcsán, ami történt.

A másik kicsit talán meghökkent, és Komi már arra gondolt, leteszi majd a kagylót, és ennek még örült is volna, jól látta a beszélgetés, minden beszélgetésük eredménytelenségét.

– Te ébresztettél fel engem – jött a válasz, és Komi ráharapott a cigaretta szűrőjére: – Te nyafogsz nekem: rosszat álmodtam, vigasztalj meg, mondd azt, hogy nem történt semmi szégyellnivaló, ments fel engem. Rohansz hozzám, minden harmadik évben, amikor épp feltámad benned a lelkiismeretfurdalás. Azt hiszed, ilyenkor, egy kis siránkozással megoldhatod a problémád, ami nem is annyira a múltadban, hanem az agyadban, a jelenlegi üldözési mániádban gyökeredzik. Egyébként is mi van a három éven belüli időben, hol van olyankor a lelkiismereted?

– Néha ki tudom kapcsolni – óvatosan a markába hamuzott, félt, a lehulló parász megégeti ezt  a paplant.

– Kapcsold ki örökre. Nem veszed észre, hogy ez az egész senkit nem érdekel már közülünk? Régebben féltünk tőled, komolyan aggódtunk mikor rákezdtél ezekre a panaszkodásokra. Azt hittük, egyszer majd egy őszinteségi rohamodban beárulsz minket. De most már teljesen mindegy. Senkit nem érdekel a nyavalygásod.

A feje mellett lévő asztalkán lévő hamutartóban nyomta el a cigarettát, amitől kicsit világos lett arca mellett.

– A közös történetünk véget ért, azért is, amit az előbb mondtam, meg azért is, mert a bűntény már elévült. Senki sem fog felelősségre vonni miatta. Számomra éppen ezért nem is létezik. És azt hiszem, ma hajnaltól te sem.

– Ez igazán őszinte volt – válaszolt rövid hallgatás után Komi.

– Van még esetleg bármi mondanivalód búcsúzóul?

Komi bólintott, mert végre lejött az ideje, hogy a felszínre hozza azt, ami ott volt benne az elmúlt évtizedekben: – Van – mondta, és a padlóra engedte lábát, felült. – Miért van az, hogy csak ti kaptatok belőle?

Csend volt a válasz, ezért indulatosan folytatta: – Együtt csináltuk, én miért nem nyertem semmit? Ez az, ami igazán zavar, ezért nem tudok megnyugodni. Ugyanannyi bűnt követtünk el, sőt, én még kevesebbet, mert nem tudom, emlékszel-e, de már csak akkor értem oda, amikor vége volt. Az biztos, hogy ugyanannyit ettünk, egy falattal se többet, de akkor miért van ez az egész? Ti mind sokra vittétek, neked céged van, a másik kettő is, igazgató meg főorvos lett belőlük. Miért pont én nem kaptam semmit? Azon gyötrődöm, hogy talán ez valamiféle büntetés, valamiért az esetemben nem ért semmit az egész, az egész undorító, ocsmány dolog. De mi az én bűnöm, miért alakult így az én életem, mért maradtam egy senki?

A másik a vonal végén hallgatott,

– Erre nincs semmi értelmes magyarázatod, ugye?

nem szólt semmit.

– Nem tudsz intelligensen visszavágni?

csöndben várt, kicsit talán nehezen lélegzett.

– Majd kialakulnak a dolgok – mondta végül. – Mind különbözőek vagyunk. Ki így, ki úgy profitált belőle. Isten veled, Komi.

Letette.

Komi még pár másodpercig a füléhez tartotta a kagylót, mint aki nem akar hinni a búgó hangnak, aztán leengedte combja mellé, az izzadt és párás lepedőre, majd maga is eldőlt az ágyon, féloldalt, amitől köhöghetnékje támadt.

És ahogy felpillantott az ablakba, a derülő fénybe, a felkelő nap sárga és bíbor és narancs sugaraiba, a végképp életre kelt panelházak falai közt, a lakás fehér falú négyzetében, az ágy szélei által határolt térben eszébe jutott (hogy majd később, a nap folyamán többször is felidézze hangosan, mosolyogva, de mindenképp elégedetten), megjelent előtte a fülledt levegőben, évszámként leírva, de kimondott szóként is ott volt, megvolt és megmaradt már mindörökre az, hogy mikor volt az actiumi ütközet. 

vége

Szólj hozzá!
2023. június 03. 10:32 - Valmont

Színek és formák

szinek_formak_b.png

Mivel a jobb szemem születésemtől fogva rossz, gyakorlatilag használhatatlan, az agyam leszokott róla, így tulajdonképp csak a bal szememmel nézem a világot. Nagy félelmem, ha ezzel történik valami, akkor mi lesz. Olyan helyzetbe kerülnék, mint a novella főhőse, aki leginkább csak színeket és homályos formákat lát az őt körülvevő valóságból. Ez persze súlyos teher az első világháborús veterán életében, de a novella arról szól, hogy mindig van remény, mert talán az ilyen típusú megpróbáltatás felnyitja a szemünket olyan szépségre, amit egyébként képtelenek volnánk érzékelni. Szecessziós felhangokkal dúsított, késő-romantikus derengésbe vont történet egy reménytelen szerelemről. 

 

Színek és formák

 

Éjfélkor találkoztak a kertben, mikor a jázmin bódító illata beterítette a sötétséget, és a hold fénye bevilágított a gondosan válogatott bokrok és fák közeibe. A kert körkörös ösvényei mértani középpontban futottak össze, egy kis tisztáson, ahol lavórnyi medencéjű szökőkút sötétlett. Már nem működött, kőtálját belepte az elszáradt moha és galambürülék. A szökőkúttal szemben, egy mirtuszbokor előtt volt a pad, ahova sétájuk végeztével le tudtak ülni. A leány felbámult a holdra, és halkan Petrarcát szavalt. Olaszországban tanult egy évet. Az orvosa javasolta a Róma környéki éghajlatot betegségére. József, maga nem is tudja, milyen vicces néven hívják a szalonnába göngyölt húst az olaszok, mesélte aztán a lány álmodozva. Saltimbocco, ezt mondják reá, ami annyit tesz, „ugorj a számba”. A szalonnára még raknak egy kis zsályát is, az adja a mennyei ízét. A tiszthelyettes kinyúlt a lány keze felé, mely a pad deszkáján hevert, akár egy elhullott madár. Az ön ujjait illetni csókommal, az volna mennyei, mondta a férfi, de alig közelítette meg a másik kézfejét, az elvonta. Ugyan, József, ne akarja, hogy csalódást keltsek, kérte szelíden Emília. Kezem olyan, mint a béka lába, hideg, bár legalább nem síkos, nevetett. A férfi elnézte arcát, amiből csak egy fehér foltot látszott, és érezte, hogy a csengő nevetéstől a szívébe szúr a szerelem.

 

Egy hete találkoztak a kertben, azon a napon, amikor a tiszthelyettest hazahozta a gőzmozdony a kis, hegyekkel ölelt bányászvárosba. Nyárelő volt, de még hűvös reggelekkel. A férfi lehúzta a vagon ablakát, és kibámult a tájra, ami kék, barna és zöld foltokból állt. Az a sötétszürke, magas háromszög, az lehetett a Mátra. Pásztó után a nap előbújt felhőrejtekéből és arany színnel vonta be a tehenek fehér csomóit a mezőn. Amott egy kutya lohol a vonat után, szürke, ugató gomolyag. Földúton vánszorgó frissen vágott lucernával megrakott szekeret hagyott el szerelvényük, nagy, zöld kupac, előtte fekete nyurgaság a ló. Ennyit látott a világból József.

 

A Sztrogof Mihály-effektus, magyarázta neki az orvos. A nemrég felszabadított Przemysl katonakórházában voltak, a levegőben még füstszag terjengett, noha ezt a szárnyat nem érte lövedék. Az orvos, egy barna rész egy fehér rész felett, vagyis a fej és a köpenyes test, most közelebb jött, így József halványan kivehette az arc kerek kontúrjait. A robbanás pillanatában valószínűleg pislogott, és a friss könny, meg a szemhéj rebbenése részben megóvta a látását a lángoktól, magyarázta neki lágy, vigasztaló hangon. Megóvta volna, replikázott a katona, dejszen nem látok, csak foltokat, kövonalakat, doktor úr, fakadt ki tehetetlenül, mire a másik a vállára tette kezét, higgye el, napról napra jobb lesz, két hetet adok, és a látása nagyrészt visszatér. Nagyrészt, kérdezett vissza József, mire a másik eltávolodott, majd zörgött valamivel egy szekrényben. A kis szoba, ahol voltak, napfényben fürdött, de József mindebből csak az sárga ragyogást észlelte balról, amit most megtört a fehér oszlop, tetején a barna folttal, vagyis az orvos visszatért, és a kezébe nyomott egy üvegcsét. Ebből cseppentsen naponta háromszor, mindkét szemébe, jót tesz, tanácsolta, és bizakodjék, az a legfontosabb, lehet, egyik napról a másikra megjavulhat a szemlencse fókuszló képessége, az emberi test kiismerhetetlen.

 

József nem a cseppekben bízott, noha azokat is használta szorgalmasan, míg Galíciából elvergődött Pestig, majd a Hatvan-Somsokőújfalu vonalon hazavonatozott. Azt gondolta, hogy amikor kiszáll a jól ismert peronon, és szülővárosa földjére teszi lábát, a szeme egy csapásra meggyógyul, de persze nem ez történt. Minden ugyanolyan homályos maradt, így hát óvatosan átvergődött a síneken, a piactér felé egy idősebb hölgy támogatásával állt irányba, itt aztán az épületek színét követve jutott el a kétemeletes bérházig, ahol anyjával volt közös otthona még a bevonulása előtt. Kopogtatására idegen hang válaszolt, jövök már, és a folt, ami elé tűnt, magasabban volt, mint ahova anyja fejét sejtette volna, és nem övezte ősz hajkoszorú. Mi tetszik, kérdezte a fiatal nő, odabentről gyereksírás hallatszott ki, és káposztaszag gomolygott elő. Az édesanyja elköltözött, mondta az asszony mély empátiával, mikor megértette, mi járatban van a férfi, a patakpartra, meg is hagyta a címét, valamivel kisebb lakás, olcsóbban tudja fenntartani ott magát, a kliensei gyakorta keresik őt rajtam, ildomos lenne már megtanulnom a címet fejből, távoldott el a hang, majd visszatért, itt is van, Kassai sor tizenkettő, tudja az úr merre van. József tudta, és miközben letapogatódzott a lépcsőházban, majd kióvakodott az útra, új remény költözött a szívébe, hogy talán az anyja látására, gyógyító ölelésére a szeme meggyógyulhat, most már valóban. De ebben is csalódnia kellett. A patakparti, árnyas, tölgyekkel határolt utcácskában egymásnak feszülő alacsony, egyszintes épületek közt egy idős úr sietett a segítségére, elkalauzolta a tizenkettes számig, még a kopogtatót is megzörgette neki, de mikor a kapu résnyire, majd szélesre tágult, és az anyja törékeny teste József karjaiba omlott, az hiába kémlelte közvetlen közelről a jól ismert és szeretett arcot, mert  a csoda elmaradt, és csak a fekete vállkendőt, a haj derengését, és talán a szemek sötét árkát látta. Elfojtotta indulatát, és inkább átadta magát a viszontlátás keserű örömének, mert azonnal be is vallotta, hogy nem látja jól a járást az udvarban, amiből több lakás is nyílt, és míg anyja a nagyszobába kalauzolta, ahol majd a szállása is lesz a keskeny kis ágyon a sarokban, elmesélte neki szerencsétlensége történetét.

 

Nem volt nagy roham, az ezred felét vezényelték csak ki. Az beszélték az ezredparancsnok a németek megérkezése előtt bizonyítani akart, mutatva az előrehaladást. Foszló felhőkkel teli júniusi hajnal volt, a levegő még hideg, hisz északon voltak, Galícia szélén. A sípszó elhangzásakor a tiszthelyettes felmászott a létrán, majd hurrát kiáltva előrerohant, felkészülve a lövésekre. Tudták, hogy odafenn, a kis magaslaton a muszkának nincs gépfegyvere, de attól még keményen lőtték a vonalaikat puskákkal az elmúlt hetekbe. Ám mielőtt eldördülhetett volna az első lövés, a zárótűz függönye lehullott, pont a gerincen, az ellenség sáncai előtt, jótékonyan eltakarva az előre rohanó magyarokat. Szórványosan kaptak azért pár golyót, Kovács őrmester a combjába, le is rogyott azonnal, a tiszthelyettes gondolkodott, megáll, megnézi, de a szanitéc már rohant felé, ezért újult erőfel futott fölfelé, a por és füstfellegek irányába, az elcsöndesült árokhoz, ahol az ellenség fedezékbe húzódott, így meglepve lestek ki a földbe vájt lyukaikból, amikor rájuk zúdultak. A tiszthelyettes gránátokat dobott előbb az árokba, majd mikor berobbantak, utána lendült. A hosszú, kanyarodó járat balfelé indult, érezte, mögötte ott nyomakodnak társai. Szuronyán megcsillant a napfény, amikor befordult a kanyar ívébe, és szembetalálta magát az ellenséggel. Gondolkodás nélkül lőtt, szerencsétlen mód a riadt képű katona kezében tartott kézigránátot találva el.

 

Az utolsó, amit jól láttam, a robbanás volt, aztán a hője elvette szemem világát, fejezte be József a padon, mire a lány felállt, és tett pár lépést, míg elért a szökőkútig, annak támaszkodott, háttal a katonának. Ne bánja, hogy így történt, talán ez vezette magát ide, hogy találkozzunk, mondta csöndesen, talán enélkül a balszerencse nélkül nem is látott volna meg engem soha. A férfiból mély sóhaj szakadt ki, és fejét csóválta, magát egy nagy regimentnyi ember közül is azonnal észrevenném, drága. Valóban, fordult meg Emília, hisz most se lát rendesen, talán nem is vagyok szép, hanem csúnyácska, mint egy elhervadt virág. A katona sokáig hallgatott, talán gondolkodott, talán csak nem tudta kifejezni magát, végül torkát köszörülve mégis belekezdett, olyan mintha még így is tisztán előttem volna az ön arca, mintha az elmém ki tudná pótolni a homályt, ami a szememre hullt, és tudom, szent meggyőződéssel ég bennem, hogy maga a legszebb, legéteribb teremtés a világon. Éteri, az talán igen, hagyta jóvá a lány, és nevetett, majd visszasétált a férfihoz, de ha jól értem, van javulás, az elmúlt napok hoztak gyógyulást, kérdezte halkan. A férfi kinyúlt felé, de a másik elegánsan arrább siklott, igen mondta a katona, mióta magával találkoztam, határozottan jobban vagyok, reggelente ellenőrzöm az arcom a tükörben, és egyre élesedik. Akkor nemsokára mindjárt úgy fog látni mindent, mint korábban, jegyezte meg a lány a szomorúan.

 

Egy hete a férfi nem tudott elaludni, talán az erős jázminszag zavarta, vagy a telő hold fénye, mindenesetre felkelt díványról, kitapogatódzott a lakásból, és az udvar végébe sétált, ahonnan a latrinák nyíltak, azon túl egy kis zöldségeskert sötétlett, amit kőkerítés zárt el a mögöttük lévő telektől. Elbotorkált a kerítésig, és ujjaival a rücskös sziklán tapogatódzva a sarokig jutott, ahol rozsdás kapu nyikorgott, félig lógva zsanérjain. Némi tűnődés után belökte, és átment  a másik kertbe, amely a különleges formákba csavarodó növényektől volt sűrű. Még így, félig vakon is érzékelte, hogy összehasonlíthatatlanul impozánsabb és elegánsabb annál, amit hátrahagyott. Ahogy az elvadult és rég metszett fák alkotta buja dzsungelben botladozott, orrát egzotikus, fűszeres illatok csiklandozták, bár időről időre elnyomta őket a jázmin, mégis meg tudta állapítani, hogy, olyan kipárolgások, melyeket még soha nem érzett korábban, talán babér, olajfa, orchidea tenyészett szabadjára hagyva e csodálatos kertben. Érzékeit felkorbácsolta e kakofónia, szinte kimerülten bukkant ki az ösvényre, melynek kőlapjai a szökőkúthoz vitték, ahol sudár, fehér alakot pillantott meg. Jó estét, köszönt rá, mire ijedt leányhang volt a válasz, a legkedvesebb csengésű zenget, amit valaha hallott. Hát maga lát, kérdezte a katonát a kert tulajdonosa.

 

Az anyja még az első nap megemlítette neki a szomszédos kertet, igaz, József akkor nem figyelt, a pörkölttől és csípős savanyúságtól eltelve pihegett a díványon, és bámulta a plafon szürke gomolygását maga felett. Valami nagypolgári, zsidó családé volt, a lányukat Olaszországba küldték, azt mesélik tüdőbajban szenvedett, mesélte az anyja, én egyszer átmentem, kíváncsiságból, meg akkor már fél éve lakatlan volt a ház, ez volt múlt ősszel, szedtem egy kis virágot apád sírjára, mondhatom, az a kert igazán gyönyörű, még így is, hogy már nem gondozzák.

Ugyan miért nem gondozzák, kérdezte lustán a katona, inkább csak hogy jelezze, figyel, bár már-már eluralkodott rajta a szendergés. Elutaztak, Svájcba, magyarázta az anyja, a pénzüket is átmentették, azt mondják, attól féltek, hogy a háború ide is elér, vagy ha nem, akkor  tótok fordulnak ellenünk, nagyon készülődnek, hallani. József legyintett, mulya népség az, nem kell tőlük megijedni, jobban félnek ők a császártól, elhiheti anyám.

 

Miután kölcsönösen bemutatkoztak, Józsefben előjött e beszélgetés emléke, és megkérdezte, a lányt, miért nincs szüleivel Svájcban. Ekkor  már megtettek egy kört, és visszatértek a kőpadra, ami kissé hideg volt, de a férfi nem is figyelt rá, egyre a másik világos és sötét foltokból álló arcát kémlelte, és lassan bizonyosággá érett benne, hogy ez a leggyönyörűbb ábrázat a világon.

Úgy volt, hogy megyek velük, magyarázta Emília bizonytalanul, de aztán hátrahagytak, vigyázzak a házra, míg ők berendezkednek odakinn. Pedig úgy gondolom, az alpesi levegő jót tenne kegyed betegségének, jegyezte meg a  férfi, mire a lány vállat vont, ki tudja, most már egyébként sem jelent problémát. Ez utóbbira Józsefben felötlött, hogy tehát meggyógyult, de inkább másfelé terelte a beszélgetést, nem fél egyedül ebben a nagy házban, és kezével a kert eleje felé intett, ahol egy nagy, sötét tömböt sejtett. Félni, nevetett a lány, ugyan már, mitől félnék, majd ellágyulva József felé fordult, mert eddig a Holdat figyelte árnyalakja, most meg főképpen nem, hisz itt van nekem maga.

 

Ahogy telt a hét, a férfi minden egyes éjjel átlopódzott a csodálatos kertbe, amit magában csak a varázslónő kertjének hívott, Csáth csodálatos novelláját elferdítve. Maga az én varázslónőm, elvarázsolta a szívem, Emlia, jegyezte meg a hét közepén, amikor már kezdtek élesedni számára a körvonalak a világban. Ne kábítson el szép szavaival, József, meglátja, megbánja maga is, ha udvarol nekem, figyelmeztette a lány csendesen, mire a férfi kinyúlt keze felé, de a másik kifordult mozdulata alól, arrébb libbent, elegánsan, akár egy úrinő és kissé félősen is, mint egy bakfis. Ezek a bódító illatok a maguk kertjében, ezek kábítanak el, de a maga kisugárzása inkább megerősít, gyógyír számomra, vallotta meg József, majd a pad előtt térdre rogyott, és széttárta két karját, azt hiszem elvesztem magában, drága Emíliám, úgy érzem, nincs Holnapom ön nélkül. „Állj meg!” ordít utánam az éjben / cifra sereggel a Tegnap” szavalt Adyt válaszul a lány. Korábban már megállapították, hogy József kedveli inkább a nagy költőt, ő maga Kaffka Margit és az új magyar próza rajongója volt. Higgye el, súlyos szava van sorsunk alakulásában a Tegnapnak, tette hozzá magyarázólag.

Nem tudhatták, milyen prófétai mondás volt ez.

 

Még egy utolsó éjük maradt, az, mikor a lány békalábnak nevezte kezét, nem engedvén, hogy a katona érintse. Józsefet ez a hirtelen jött ridegség kizökkentette, annál is inkább, mivel addig úgy érezte, szerelme viszonzásra talál a másikban. Mondja meg hát, ha nem szeret, vagy talán úgy látja, pénz, vagyon, társadalmi rang miatt nem illünk össze, fakadt ki hevesen, mire Emília nem válaszolt azonnal, csak maga elé meredt, ezért a férfi folytatta, érezve, most kell egy rohammal bevenni a másik erődítéseit, mert én magáért mindent feladnék, olyannyira érzem, hogy minket az ég is egymásnak teremtett. Mindent, kapott a szón a lány, ugyan mit tud maga a mindenről, József. Keserűvé és lemondóvá vált hangja, ami eddig csevegő és évődő volt, és ez a hirtelen váltás elgondolkodtatta a férfit. Talán van másvalaki az életében, kérdezte tragikus felhanggal, mire Emília felkacagott, majd körbenézett, és mutatta is, van, e kert, és a kert sötétsége, ez mind az enyém, meg a Hold hulló fénye, és most már az ön szíve is, tette hozzá boldogan. Akkor hát van remény, kérdezte József, mire lány bólintott, ezt még a férfi is látta, hisz szeme már tisztult eleget, igen, mondta is Emília, jöjjék vissza holnap, és holnapután, mikor már tisztább a látása, és majd meglátja, majd meglátjuk. E kétértelmű szavakkal váltak ez aznap hajnalban.

 

Két napig folyamatosan esett az eső. A férfi úgy érezte, megőrül kényszerű szobafogságában. Egyedüli vigasztalója az volt, hogy tekintete mind pontosabb lett, most már felismert magát borotválkozás közben, sőt, második nap már írni is tudott a kis asztalkán, míg mellette anyja a varrnivalóval ügyködött, meg-megindítva lábával a Singert. Mit írsz fiam, kérdezte ebéd előtt, mikor a tiszthelyettes már majdnem kész lett a gondosan fogalmazott levéllel. Leánykérést Svájcba, válaszolt József. Az asszony ekkor leállította a varrógépet, levette szemüvegét, majd visszakérdezett, mint aki nem jól hallotta. Mit írsz.

 

Vannak csodák a világban, mondta a lány valamelyik éjjel, olyan események, melyeket nem tudunk megmagyarázni, de a törekvésük az, hogy két lelket, akik amúgy elkerülték volna egymást, közel hozzon egymáshoz. A katona áhítattal figyelte homályos kontúrjait, majd letépett egy fűszerillatú levelet, és mélyen beszívta aromáit. Valamelyik körüket rótták a sok közül a kőlapokon, mikor e szavakra sor került. Azt hiszem, hála annak a gránátnak, mi is ilyen csodának vagyunk a tanúi most, drága barátom, mondta még Emília.

 

József, ahogy  elmesélte éjszakai találkozóit anyjának, meglepve tapasztalta, hogy immár nemcsak arcvonásait látja mind tisztábban, melyek előbb elkomorultak, aztán riadttá váltak, hanem az is, ahogy a bőrének színe az öregség sárgájából mind szürkébbé vált. A jó asszony szeme nedvesen csillogott, és pupillája kitágult, míg fiát hallgatta, majd fejét fogva felnyögött, mikor fia a szerelmi történet végére ért. Jaj, drágám, mondta rekedten, én vagyok a hibás, nem mondtam el neked mindent.

 

Mielőtt kilépett az orvos szobájából a még mindig füstszagú Przemysl várában, a doktor elállta útját, és figyelmeztetőleg felemelte ujját, ami rózsaszín csíkként jelent meg József szemei előtt. Legyen türelmes, kérte őt a másik, a gyógyulás lassú lesz, és az út folyamán az agy mindenféle fura dologgal meg fogja tréfálni önt, mert próbál alkalmazkodni ehhez az új helyzethez. József bólintott, és már ment volna, mert rosszul volt az alkoholos fertőtlenítő szagtól, ami áradt a kerek emberből. És talán néha nem is tréfa lesz, amit lát, hanem a valóság egy új vetülete, tette még hozzá az orvos. Próbálja meg elfogadóan kezelni e tüneményeket, arra gondolva, hogy előbb-utóbb úgyis véget érnek.

 

A második nap alkonyán az esőfelhők megritkultak a völgy felett, és József át tudott menni a szomszéd kertbe, immár egyenes, határozott léptekkel. A távoli dolgokat még nem látta, de egy-két méteren belül már minden sokkal tisztábban jött eléje. Ahogy belökte a nyikorgó, rozsdás kaput, és a sok víztől a zöld növényillat megújult, friss rohammal jött elébe, szíve összeszorult, de aztán erőt vett magán, és végigsietett az ösvényen, egészen a szökőkutas pihenőig. Itt zsebkendőjével letörölgette a kőpadot, majd leült rá, és sokáig bámulta azt, ami a szökőkút túloldalán volt, és korábban, rossz látásával fel se tűnt neki. Most is csak kontúrosan észlelte, mert nagyjából három méterre lehetett. Mikor a nap már vörösen ragyogott, és lebukni készült, a férfi felállt, és odament a márványtömbhöz. Emília neve volt belevésve, és egy biztos kézzel vésett kép az arcáról. Olyan gyönyörűnek tűnt, mint amilyennek képzelte.

 

A fájdalom volt a másik ok, ami miatt Svájcba menekültek, legalábbis ezt beszélik, magyarázta neki az anyja a varrógép mögül, mivel a lányuk, hazaérve Olaszországból, egyre betegebb lett, és hamarosan meg is halt. Ez volt talán egy éve, semmiképp se több, emlékszem, a  szomszédasszony jóban volt a zsidó úrnővel, takarított nekik egy időben, ő mesélte, hogy a kertbe temették el a drága gyermeket, mert ott szeretett lenni leginkább, naphosszat olvasott és sétált, még akkor is, amikor már igen rosszul volt.

 

József megvárta, míg eltűnik a nap vöröse, míg sötét lesz, és a telihold kerek fénye felkapaszkodik az alacsony fák fölé. Egy kuvik volt csak a  társa, míg a kőpadon ült, és elgondolkodva leste a kert sötét zugait. Néha egy-egy esőcsepp lehullott a még vizes fákról, egyéb hang nem volt, a madár is hallgatott többnyire. Éjfélig várt, aztán hazament, lefeküdt díványára, de sokáig nem jött szemére álom, úgy, ahogy egy hete se. Hajnal felé aztán elszunnyadt, de már hétkor talpon volt. A rövid és keserű búcsú után pont elérte a fél kilences vonatot, és csak az üres fülkébe lépve könnyebbült meg, mikor a szerelvény maga mögött hagyta az állomást, majd a város völgyét, és ő ismét úton volt a front felé.

 

vége 

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása