Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2023. szeptember 09. 16:46 - Valmont

Bizonytalan gyilkosság

bizonytalan_gyilkossag_cikk.png

A történet végső következtetését az olvasónak kell megtalálnia. Van persze egy nyilvánvaló csattanó, de a szöveg önmagában rejt egy másik (kellemetlen?) tanulságot, amiben azóta hiszek, hogy megtanultam olvasni. Mert lehet bármennyi új sorozat vagy szuperhős, virtuális valóság, hírfolyam, poszt, bármennyi egyéb típusú tartalom, a legerősebb, világformáló aktor mindig is az olvasás marad. Igen, az olvasás, pontosabban az egyéni olvasata valaminek, elképesztő hatást gyakorolhat az életünkre. A novella szerint a fő kérdés az, hogy ezeket az olvasatokat, az olvasmányélményt ki alakítja igazából: a teremtő szerző - avagy a midenható olvasó?

(Stílusosan a mostani képet egy harmadik fél, a mesterséges intelligencia segítségével generáltam). 

 

Azon a napon ért véget a nyár, de a hegyekben már egy hete hűvösek voltak a tatár reggelek, melyek véres sávot hagytak az ég peremén. A padlóra fektetett matracon aludtak, az avarszagú huzat ébresztette őket. Somlyó kelt fel először, borzas, kozmás ízű kávét ivott, közben a fotelből nézte a nő alakját a takaró alatt. Eszter összehúzta magát a hideg miatt. Törékenynek tűnt, finom metszésű arca, és a párnánk szétterülő fekete haja festőecsetre kívánkozott. Somlyó, miközben a testet figyelte, mely után oly régóta vágyakozott, nem érzett elégedettéget, csak szomorúságot. Azon tűnődött, talán beteg lesz, de igazából tudta, hogy ez az egész depresszió inkább lételméleti eredetű.

Később felöltözött, majd cigarettával és a könyvvel kiült az emeleti erkélyre. Pompás kilátás nyílt a hegy alatti síkságra, ha erőltette a szemét, messzi falvak templomtornyait is láthatta. Elszívta a barnaízű dohányt, aztán mélyeket lélegzett a friss levegőből. Most minden rendben lévőnek tűnt. Törékeny egyensúly volt ez, mert aztán elérkezett a pillanat, mikor fel kellett nyitnia az ölében tartott kötetet.

Két hónapja kezdődött. Nem is. Tizenöt éve, amikor Miklóssal került egy kollégiumi szobába. Somlyó angolt és magyart tanult, a másik magyart és történelemet. Nagyon gyorsan összehangolódtak, mert mind a ketten rajongtak a modern, negyvenöt utáni irodalomért, az azóta méltán elfeledett Hal Hartley-filmekért és a nyolcvanas évekbeli angol alternatív zenekarokért, bár itt Miklós a Joy Divisiont, míg Somlyó a Test Department tartotta a csúcsnak. Eleinte mind a ketten írogattak, de Miklós volt a kitartóbb, ráadásul Somlyó inkább versekben utazott, és ott sokkal gyorsabban kiderül az igazi, átütő erejű tehetség hiánya, és mivel olvasott és önkritikus volt egyszerre, nagyjából második táján abba is hagyta. Barátja szövegeit általában elsőként olvasta, és bár volt benne némi irigység, őszinte örömmel gratulált egy-egy jobb sikerült íráshoz, „A tó rejtélye” című novella kapcsán pedig kijelentette, hogy ezt már publikálhatnád, mire Miklós felnézett a füzetéből, amibe órák óta írt, majd fejét csóválta, nem, ebben több van, valószínűleg regényt csinálok belőle. Így is lett, de jó tíz évet kellett rá várni, és Somlyó el is felejtette az ígéretet, egészen a legutolsó találkozásukig.

Ami után nem sokkal később Miklós meghalt. Egészen ostoba módon. Reggel volt, rutinból vezetett a középiskola felé, ahol tanított, de a szokásos útvonalat elterelték, és mindez persze dugót eredményezett. Türelmetlenül kikanyarodott a sorból, és mellékutcákon halad előre, olyan részén a városnak, amit kevésbé ismert. Ez okozta a tragédiát. Meg az, hogy egyenrangú kereszteződés figyelmeztető tábláját benőtte egy akácfa. És hogy a jobb oldali utca belátható részét kitakarta egy parkoló busz, ami mögül most úgy tör elő a betonszállító teherautó, mint egy őskori, nagy, dühös szörny, és maga alá teperi a Suzukit, benne a meglepett, ijedt és aztán rettegő Miklóssal, akiben aztán elömlik a sziporkázó fájdalom, mikor a fémrétegek benyomulnak felé, erőszakosan nekifeszülnek a testének, és összezúzzák a mellkasát, medencéjét, a bordák reccsenve törnek, a gerinc- és nyakcsigolya elpattan három helyen, így a fej előre bukik, rá a kormányra, ami mögül másfél óra múlva vágják majd ki őt.

Azon az utolsó találkozáson Miklós csak nagy sokára vette elő a karcsú kötetet. Végül  megcsináltam, mondta, emlékszel még,  „A tó rejtélye”. Somlyó emlékezett, mert fiatal korunkban minden nagyon fontosnak érződik, és ahogy öregszünk, a legtöbb új élmény elveszti jelentőségét, mert nem tűnik másnak, csak puszta ismétlődésnek. Szótlanul elvette a könyvet, és belelapozott, majd rekedten megszólalt, ez nagyszerű, barátom. Miklós vállat vont, nem nagyon találtam rá kiadót, tudod, hogy van ez, a legtöbben nem is válaszoltak, néhány visszaírt, hogy nem illik a profiljukba ilyesmi, aztán meguntam, és kiadtam magánban, de elég jól fogy, valószínűleg a pénzemnél leszek.

Somlyó felnézett rá, majd kimondta azt, aminek csillogását a másik szemében látta, de nem ez a lényeg, ugye, nem a pénz. Miklós bólintott, nem, valóban, hanem hogy létrejött, és megtalálja az olvasóit, azok pedig létrehozzák a saját olvasatukat. Ahogy most te is, tette hozzá. Ebben a verzióban is benne vagyok, kérdezte a másik, mire az író megint bólintott, természetesen, és Eszter is. Somlyó úgy tett, mint aki belemélyed a könyvbe, és amikor nagy sokára ismét megszólalt, vigyázott, hogy hangja ne árulja el. Hogy van Eszter?  

Esztert negyedikbe ismerték meg, egy másik főiskoláról jött át. A fekete hajú lány – aki egy őszi napon csak úgy megjelent a negyvenöt utáni magyar irodalom szemináriumon – azonnal elbűvölte mind a két fiút, igaz, az érzéseit csak Miklós mondta ki, mikor hazafelé ballagtak az albérletbe. Somlyó szótlanul hallgatta másik izzó vallomását, amiben a barátja hol Dante Beatricéjához hol Anna Kareninához hasonlította az új évfolyamtársukat, és mikorra megérkeztek, eltakarta magában azokat a szerelemhajtásokat, melyek aztán ott növekedtek a sötétben éveken át, míg Miklós lassú, de kitartó munkával meghódította Esztert, aztán az iskola befejeztével ott maradtak a városban, és összeköltöztek, gyerekük nem született, ráérősen, nyugodt tempóban tengették életüket a vidéki viszonyok közt, időről időre meglátogatva Somlyót, aki Budapesten keresett megélhetést magának, máskor ő utazott hozzájuk, néha pont ide, a mátrai nyaralóba, amit Miklós a lány apjától kapott nászajándékba. Nyáron meg ősszel, a turistaszezonban kiadta, de télen és tavasszal ők maguk használták, és Somlyó mindig is imádott itt vendégeskedni, de soha nem gondolta, mikor korábban a tornácon beszélgetett velük, hogy egyszer így fog felébredni benne.

Megborzongott a reggel lassan oldódó vas hűvösétől. Még mindig nem akarta elhinni a múlt éjszakát. A könyv súlya a jelenbe láncolta, és emlékeztette, hogy el kell olvasnia azt a részt, ami miatt eredetileg idejött, de gondolatai elkalandoztak, vissza, a tengermély hangulatú temetés utáni időszakba, mikor is órákon át tűnődött, hogy fel kellene hívnia Esztert, egy baráti, vigasztaló beszélgetés jót tenne neki, de persze a szíve mélyén tudta, hogy nem erről van szó, és borzalmasan szégyellte már ezért a kettősségért is magát, agyag lényegét, az esendő emberi természetét. Elvetette az ötletet, és nyugton maradt, tétlenül várt. Végül a sors oldotta meg a dolgot, mert a könyvfesztiválon, következő év júniusában találkoztak.

Eszter a megmaradt könyveket árulta, egy ismerőse, aki kiadót vezetett, helyet biztosított neki a bódéja sarkában. Öröm és bánat volt a tekintetében, ahogy ránézett, majd kijött a pult mögül, és szótlanul átölelte őt, és amikor Somlyó megérezte a sovány és esetlen test nekifeszülését, azonnal elöntötte őt a régi, korbáccsal se csillapítható vágy, és önkéntelenül is a nő fülébe súgta, hiányoztál. Eszter meglepetten hátrált, arcát fürkészte, az övén gyanakvó vonások feszültek el, de meglátott valamit Somlyóban, ami miatt bólintott, és meghívta a férfit egy kávéra a Gerbeaud teraszára. Kellemes idő volt,  még nem kezdett őrjöngeni a nyár, a hosszú, párás forróság hetei csak ezután jöttek, amikor is e-maileket váltottak, és hosszú kemencemeleg telefonbeszélgetésekben mondták el, mit gondolnak az életről, a sorsról és Miklós regényéről, de Eszter már ekkor, a teraszon megvallotta Somlyónak azokat a tapasztalatokat, amelyek kétségbe ejtették őt, és amik kapcsán megkérdőjelezte a saját épelméjűségét.

Januárban volt, mondta, a barátnői utószilveszteri bulit szerveztek, és elrángatták őt is. Fél év telt el a temetés óta, és ő ezalatt nem mozdult ki otthonról, szén özvegyként várt és várt, maga se tudta mire, de most elgyengült, és a többiekkel tartott. Akik persze bucira itták magukat, így mondta Eszter, és Somlyónak külön tetszett ez a vicces megfogalmazás, nevetett is rajta, de aztán elkomorult, mert a nő úgy folytatta, hogy éjfél után elkeveredett a nagy, basszustól rezgő teremben a többiektől, és egyszerre csak azon kapta magát, hogy egy fiatalemberrel táncol. Először furcsa volt az idegen, magas és vonzó test ott vele szemben, de aztán már csak a zenére koncentrált, és elengedte magát, és a partnere megérezte ezt, és igyekezett követni, összefonódtak néha, majd elváltak, nem szóltak egymáshoz semmit, de aztán a szám végén a fiú, mert az volt, jó tíz évvel fiatalabb nála, kihúzta oldalra, a fal mellé, és tökéletes gyengédséggel megfogta az állát, lehajolt, és megcsókolta.

Csak egy csók volt, szabadkozott ott a Gerbeaud teraszán Eszter, majd mutatta, hogy Somlyó ajka szélén ott maradt a kapucsínó habja. A férfi zavartan elfordult, így legalább maradt ideje leplezni érzelmeit, a csalódottságot, a dühöt, a reményt és a megbocsátást. Eszter hangja így némiképp oldalról ért el hozzá. Nem folytattuk. Azt mondta a fiúnak, hogy most nem alkalmas, és ő rendkívül udvariasan megköszönte a táncot, majd elment, fejezte be a nő, de a hangsúlyt nem vitte le, emiatt a férfi sejtette, hogy a lényeg most jön, és megkönnyebbült, mivel rájött, hogy nem a csók volt a fontos a történetben – ami Eszter élete is volt egyben. Ám a nő csak később, az egyik telefonbeszélgetésük során bontotta ki számára, azt, ami igazán fontos követkeménye lett ennek a csóknak, és ami ezután jött, az talán rosszabb volt, mintha azt mondta volna ott, az enyhe júniusi délutánban, hogy hazavitte magával az idegent, és vad, perzsa nászban összefeszült vele.

Miklós regénye, „A tó rejtélye” egy gyilkosságról és annak felderítéséről szól. Baráti társaság gyűlik össze egyikük nyaralójában, mely egy észak-magyarországi mesterséges tó mellett épült. A hétvége folyamán összeismerkednek a szomszédban lakó furcsa, fiatal házaspárral, melynek csinos nőtagjával az egyikük, az a karakter, akit Miklós Somlyóról mintázott, összeszűri a levet. Az asszonyt vasárnap reggel a vízben találják meg, testén több szúrt seb. A gyanú előbb a férjre, majd Somlyó karakterére terelődik, majd mikor a gyászoló férj is öngyilkos lesz, a társaság kényszerűségből marad a következő hétre is, és nyomozni kezd az ügyben. A rejtély megoldására az Eszterről mintázott szereplő jön rá, ő fedezi fel az egyik közeli nyaralóban bujkáló idős férfit, akiről kiderül, hogy a két halott apja. Ugyanis a szerelmesek testvérek voltak, követve természetellenes vonzalmukat elmenekültek otthonról, vallásos és dühös apjuk azonban követte őket mindenhova, végül itt érte be a párt, és amikor a lánya bevallotta, hogy terhes, első felindulásában kést ragadott. Később, immár hideg, biblikus dühvel ölte meg a fiát is, öngyilkosságnak állítva be az esetet. A csoport egy hosszúra nyúló reggeli jelenetben számol le a gyilkossal, az összecsapásban többen megsérülnek, de végül sikerül bebizonyítaniuk a kiérkező rendőröknek társuk ártatlanságát.

Eszter a csók utáni napokban suttogó önvádtól ösztökélve elővette és újraolvasta a könyvet. És a végső, reggeli harcban döbbenten vette észre a Változást. Világosan emlékezett, hogy az őróla mintázott karakter kisebb sérüléssel megússza az apa támadását, ám most azt olvasta, hogy a gyilkos lelöki őt a nyaraló emeleti ablakából, és bár túléli az esést, amikor társai rátalálnak, nem tudja mozdítani lábait, egy életre lebénul.

A nő elhallgatott a telefonban, mikor mindezt elmondta, majd kis szünet után megkérdezte Somlyót, ugye nem őrültem meg. A férfi túl lassan válaszolt, kijelentette, talán rosszul emlékezik. Mert őneki úgy rémlik, Eszter karaktere mindig is kiesett azon az ablakon, és lebénult. Talán csak az önvád miatt rémlik úgy neki, hogy korábban enyhébb sérülést szerzett, talán most egyfajta büntetésként beszüremlett e korábbi verzió a tudatába, és.

Nem tudta folytatni, de Eszter megtette helyette. Emlékeztette Somlyót, hogy Miklós mennyire fontosnak tartott a modern irodalomelméleteket. Igen, csak ő kapott jelest a kollokviumon, bólogatott a férfi, közben a polchoz ment, és leemelte a Miklós könyvét. Emlékszem, utána való héten tartottunk egy bulit, ahol egyesek elégették a Bevezetést tankönyvet, ennyire gyűlölték a tárgyat, mosolyogott, majd elkomorult, mert megtalálta a részt, amiben a csillogó reggelen Eszter mozgásképtelen alteregóját felfedezik az üvegtörmelék közt. Talán arra is emlékszel, folytatta a nő a vonal túloldalán, hogy ő úgy vélte, Barthesnek és Hollandnak igaza volt a mindenható olvasó elmélete kapcsán. Hogy a szövegben, az irodalmi műben nem történik semmi, minden az olvasóban zajlik, és hogy maga a mű egyáltalán nem egy kész valami, hanem az egyes olvasatok alkotják, struktúrálják, véglegesítik.

Somlyó visszarakta Miklós könyvét a helyére, majd megrázta fejét, de inkább ki is mondta, hogy ez, amit Eszter tapasztalt, azért nem ugyanaz, mint amikor a barthesi olvasó megteremti a saját szuverén értelmezését, mert ez a szöveg utólagos módosulása, amire csak természetfeletti erők lennének képesek.

A nő lelkesen igenelt, igen, igen, igen, mondta, ezt magyarázom én is, hogy valami különös történt velem, hisz rajtam kívül, megkérdeztem másokat is, elhiheted, senki nem emlékszik már arra a verzióra, amiben ez a hősnő nem bénul le, és talán én is csak azért emlékszem, hogy a lelkiismeretfurdalásom örökké megmaradjon.

De ki az, aki emlékeztet, szögezte neki a legfontosabb kérdést Somlyó. Miklós. Mondta a nő azonnal, amire elhallgattak.

Ez azt feltételezné, hogy Miklós valahol még létezik, mint teremtő aktor, jegyezte meg óvatosan a férfi, mire a nő azt válaszolta, hogy igen, és ennél is többet feltételez, hogy most is hall és lát minket, sőt, talán ő formálják e szavakat, melyek elhagyják a számat, mire Somlyó vissza akart kérdezni, hogy ezt hogy érti, de Eszter elterelte figyelmét, mert egy letaglózó kéréssel állt elő, jöjjön el Somlyó a hétvégére a mátrai nyaralóba, beszéljék meg mindezt normálisan, mert ha valakivel nem tud róla beszélni, akkor meg fog őrülni.

Hát így jutottam el ide, nézett le a könyvre Somlyó, és a fejét csóválta, mert elöntötte őt a bíbor bűntudat, az önvád és a szerelem, mindez egyszerre tört rá, fékezhetetlenül, durván, hogy remegni kezdett a könyvet tartó keze, de erőt vett magán, és belelapozott, megkereste azt a bizonyos részt, és már épp olvasni kezdett volna, amikor zajt hallott maga mögött.

A nő sután ébredt, akár a fiatal őzek, megrázkódott, teste végigborzongott, tarkóján a finom, fekete pihék felmeredtek, majd hátára fordult, és kinyitotta szemét. Jó pár percig bámult maga elé, aztán kikelt az ágyból, de a takarót, e lila és arany páncélt magán hagyta, húzta maga után, mint egy menyasszonyi ruhát, így vonult ki a hálószobából, de a küszöböt elhagyva megtorpant, és visszafordult, benézett a feltúrt ágyra.

Zajt hallott az emeltről, ez ösztökélte új mozgásra, köpenyét leengedve a keskeny lépcső aljához ment, és hallgatózott, ám csönd volt a válasz. Végül elszánta magát, és óvatosan, kecses lábait finoman a lépcsők belső részére helyezve felóvakodott a kis előtérbe, amiből a fürdő és a vendégszoba ajtaja nyílt. A nap betűzött az előbbi félig tárt ajtaján, hívogató tojás ragyogása arra ösztökélte a nőt, hogy belépjen a fürdőszobába, egyébként is, a hólyagja feszült, és a zaj, ami talán ébredéséért is felelős volt, bizonyára semmi különöset nem jelentett, talán egy toboz hullt az ablak elé, vagy a kiskert korai dúlója, éj vaddisznó tarolt a kerítésnél. Belökte hát az ajtót, és belépett a fénybe, és ez lesz, amit utoljára lát, mert az ajtó takarásból mögé fordul egy árnyék, és szinte pontosan a szíve közepét döfi át hátulról a vadászkése, mely hideg és gyémánt, és a nő tüdejében a meglepetéstől bennreked a levegő, és a fény, mely a mosdó kis, felső ablakából sziporkázik rá, örökre magába fogadja.

A földre dobta a könyvet. Bezáródott esésében, és bután hevert most ott, mint bármilyen tárgy. Percekig bámulta, egészen addig, míg meg nem hallotta a puha őzlépteket a háta mögött. Eszter megállt a küszöbön, és várt, aztán odalépett hozzá, és a vállára tette két kezét. Elolvastad, kérdezte csöndesen, noha tudta a választ, abból, ahogy az erkély korlátja mellett hevert a könyv.

Elolvastam, válaszolt Somlyó rekedten. Még mindig szeretem azt, ahogy ezeket a fura jelzőit használja, „tojás ragyogás” például, meg ilyenek.

De nem ez a lényeg, szögezte le Eszter.

A férfi bólintott, nem, nem ez a lényeg, aztán hátrafordult, felnézett abba a gyönyörű, örök érvényű arcba, és úgy érezte, a szíve egyetlen nagy dobbanásban összeomlik és magába roskad, miközben kimondja. A lényeg, hogy jobb lesz, ha többé nem találkozunk.

vége

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr7918210893

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror
süti beállítások módosítása