Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2022. augusztus 14. 09:31 - Valmont

Szenvedés és szabadság

priscilla-du-preez-ksmmg5vk9pe-unsplash_2022.jpg

Magam előtt láttam a két nőt, a ruháikat, a hajukat, a mozdulataikat, de főképp a tekintetük van meg, az egyiké dühös, akaratos és gyűlölködő, a másiké megtört. Hány elrontott, megsavanyodott, katasztrofális együttélés lehet a gangos lakásokban, Kádár-kockákban, isten háta mögötti tanyákon. Sarte szerint a pokol a másik ember, de a Zárt tárgyalás szerintem ennél többről szól, arról, hogy a jellemünk, a belénk rögzült vágyak és hiedelmek miatt kerülünk csapdába. Még a főiskolán volt egy gondolatkísérletem ennek nyomán, melyben azt vallottam, hogy egyszerre vagyunk Minótauroszok és Daidaloszok, mert az életünk nem más, mint folyamatos labirintusépítés, bezárjuk magunkat olyan szituációkba, amiket mi magunk hozunk létre, és elnevezzük őket munkának, családnak, hobbinak. Ezek a labirintusok csalókák, mert néha kiutat sejtetnek, máskor élvezzük a bolyongást bennük, sőt, ez a mániánkká válhat, de összességében nem jók másra, csak arra, hogy elfedjék előlünk azt, hogy milyen egyszerű és állati a létezés maga.  

 

Szenvedés és szabadság

 

Azokban az utolsó években, éjszakánként, míg az anyja egy új istent fabrikált magának mind jobban megzavarodó elméjében, Edit feküdt az ágyában, és a mennyezeten az utcai lámpa szürke fénysávját bámulta, közben pedig a szabadságra gondolt.

A szabadság nem egy elvont fogalom volt a negyvenéves tudatában, hanem nagyon is valós tervek és vágyak szövedéke, melyek délutáni sorozatokból, filléres, megsárgult romantikus regényekből, főképp Stendhal locsogásaiból, és reklámok színes pillanatképeiből állt össze. Ezekben a tervekben Edit kilépett az ajtón, és végre elhagyta a házat. Végigment az utcán, amit eddig csak az elülső ablakokból, a függöny résein át figyelt, bámulva az akáccal övezett, poros, unalmas házakat, de most odakinn volt, elkanyarodott balra, és arra indult, ahonnan éjjelente a vonat füttyét hallotta.

Az állomásra érve betért  a restibe, és nadrágjából, mert nem az unalmas, szürke vagy kékes szoknya volt rajta álmában, hanem egy elegáns szabású, fekete nadrág, pénzt számolt elő, és kért egy szendvicset és egy pohár csapolt sört.

A házban nem szoktak alkoholt inni, pontosabban Edit anyja régebben ivott valami erős, sötétzöld diólikőrt, melynek az aromája napokig megült a bútorok kopott plüssében, de mióta ezeket az újabb nyugtatókat és altatókat szedte, le kellett mondania róla.

A sör hideg lesz, keserű, karcos, és csiklandozni fogja a torkát buborékjaival, valahogy úgy, ahogy majdani férje szakálla, egy magas, mosolygós, szénszemű bányász szőrzete, aki a restiben fogja megszólítani őt, hogy hova utazik a kisasszony, mire Edit csak megrántja vállát, még nem tudja, csak el innen.

Így aludt el, ezekkel a képzetekkel, színes jelenetekkel a házasságáról, mely szűzi volt, gyengéd, inkább barátság, sok nevetés és simogatás és mosoly, de semmi nem kígyózott be e képekbe az alantas ösztönökből, a sötét vágyakból, amelyek miatt néha sajgott Edit ágyéka, és néha rá kellett ülnie a nappali foteljének széles, izmos karfájára, akkor, amikor tudta, hogy anyja szundít egyet besötétített szobájában, és előre-hátra kellett ringatnia magát, hogy ez a sajgás elmúljon egy fényes villanással, melytől görcsbe roskadt szikár, sovány teste.

Reggelente savanyú szájízzel és keserűen ébredt ezekből a színes álmokból. Felült, lábát a mindig hűvös fapadlóra tette, melyet drága, elhalt apuja saját kezével fektetett le, ahogy egyébként az egész házat ő rakta össze. Kőmíves volt, és fal omlott rá, mikor még Edit öt éves volt, onnantól kezdődött kettejük rabsága az anyával.

Várt pár percig a reggeli fényben, hagyta, hogy a sugara megcirógassa, az egyedüli kedvesség volt ez az életében, majd erőt vett magán, és nekikezdett az újabb ugyanolyan napnak. Délelőtt takarított, vagy segített főzni az anyjának, délután, a korai ebéd után, amit némán fogyasztottak el, pihent egy kicsit, zavaros álmokba szenderült, vagy megnézték az épp futó dél-amerikai sorozat egy epizódját, esetleg kettőt, késő délután felolvasott anyjának, akinek a szeme már nagyon gyönge volt, miután elhagyta hetvenet, és bár íratott magának szemüveget, de jobb szerette kiszolgáltatni magát. Este legfeljebb két óra televíziót engedélyeztek maguknak, szigorúan egy olyan filmet választva, amiben nincs sok erőszak és szexualitás.

A vér rontotta meg a világot, mondta anyja, a saját, új, privát vallásának, egyházának egyetlen tagja, ha a vér tüze nincs, akkor nincs háború, nincs ellenségesekés, mindenki békében élhetne.

Furcsa, de Edit eleinte nem vette észre, mi épül a másik egyre silányuló tudatában, mert, ha negyven éve élsz valakivel, egyre kevésbé tűnek fel az új rigolyái, ezek együtt változnak, szöknek szárba, erősödnek meg és halnak el a te mindennapjaiddal, és azt hiszed, sajátos érzékcsalódás okán, hogy mindig is ott voltak a másikban. Például az anyja az utolsó években ínyét felhúzva, kis, szürcsölő kortyokban itta reggeli tejeskávéját, és Edit erre az új szokására is csak később jött, rá, amikor megállapította, hogy ez hang mennyire irritáló, de persze szólni nem mert miatta.

Ilyenkor, amikor egy újabb, bosszantó dolog jött elő az öregség okán rabtársában, Edit behunyta szemét, és az álmaira gondolt, maga előtt látta a bányász barna, vaskos kezét, azokat a durva, göcsörtös ujjakat, melyek mégis oly finoman tudnák cirógatni az arcát.

Az anyja persze árgus szemel figyelte, és éles, zörgő hangja rendre kizökkentette ebből a álmodozásból, többnyire az időjárást szidta, mely migrénes rohamait okozta, vagy az istenéről beszélt, a szenvedés istenéről, melynek ideája a nyugdíjazása után fogant meg elméjében, mikor is szakított a hivatalos egyházzal. A postán dolgozott egész életében, és a városka katolikus templomába járt, de egy nap feldúltan jött haza, sokáig nem is tudott beszélni, csak magából kikelve pihegett a nappali díványán. Aztán az elkövetkező hetekbe lassan, darabokban, részekben előadta Editnek, mi történt.

Gyónás során esett meg az incidens. Az anyja valami emelkedett hangulatban elmondta Zsolt atyának, hogy bizonyos abban, hogy a fejfájása, migrénje ami évek óta kínozza, egyfajta próbatétel, ezen a szűk kapun kell átmennie, hogy isten beengedje a mennyországba. És amikor az atya közbeszólt, és ellenkezve majd mind nagyobb felháborodással vitába keveredett vele, amiatt, hogy az egyház álláspontja szerint a fizikai, testi fájdalom nem üdvözít tényező, hogy istennek inkább a lelki egészségünk számít, és a gyarló test állapota semmi, semmi, akkor az anyját elöntötte a düh, ami abból fakadt, hogy a szerényen és alázatosan viselt fájdalom ezek szerint hiábavaló volt, a néma tűrés semmit sem ért, és még az is lehet, hogy nem jut be a mennyek kapuján. Szó nélkül otthagyta a papot, és többé nem ment templomba.

A külvilágba vezető útjai, ami miatt Edit egyszerre csodálta és irigyelte, ezentúl csak a közeli kisboltig vittek. Persze elmondásában ott is mindenki alávaló volt, a pénztáros be akarta csapni, a hentespult mögötti férfi körmei mocskosak, a vevők fele lopnia akart, de Edit nem ezek miatt a dührohamba fulladó elbeszélések miatt nem ment el helyette boltba.

Az iskola negyedik osztályától kezdve nem hagyta el a házat. Annak idején először anyja nem értette, miért szorong a gyerek, de aztán a szorongásból nyüszítő félelem és könyörgés lett, és végül az iskolapszichológus maga javasolta, hogy Edit menjen át magántanulói státuszba, aminek az anyja zsörtölődve eleget tett.  Maga Edit se értette, miért jött ez a fordulat életében, pontosabban sejtett valamit homályon, előtte volt a kép, ahogy apukája elbúcsúzik tőle, megpuszilja, majd kinyitja a bejárati ajtót, kilép a világba, ami elnyeli őt, ami ráomlasztja  azt a falat odakint, ahol mindenki veszélyben van a nyílt terekben, ezekben a hatalmas, kiszámíthatatlan övezetekben.

Talán ez volt az ok, talán a gyász, talán anyja nyomasztó személyisége, ki tudja, mostanra, negyvenéves korára a fóbiája olyan erőssé érett, hogy a bejárati ajtó kilincséhez se tudott hozzáérni.

Az utolsó hónapokban mindehhez társult az egyre erősebb viszolygás és ingerültség, amit anyja keltett benne. Negyven év összezártság nagy idő, a kabinláz időről időre fellobbant majd kihunyt kettejük közt, hozzászokhatott volna minden rigolyához, de ez valami új volt. Egy ebéd során jött rá az újkeletű türelmetlenség okára. Az anyja aprókat fújva ette a lánya köménymaglevesét, és fintorogva kijelentette, hogy nincs íze, hoznia kell egy kis borsot, és Edit aki némán figyelte, ahogy sértetten kivonul, hirtelen ráébredt, hogy együl maradt az ebédlőasztalnál, mely a nappali szoba sarkában állt, a nagy tálalószekrény mellett. És ha lehunyta szemét, elképzelte, hogy egyedül van a házban, és a ház rendezett, jól belakott és ismert terei csak ót szolgálják.

Igen, a ház hirtelen üres lett, nem volt benne az anyja teste, hogy kitöltse minden egyes szobáját, sarkát, bárhol felbukkanjon, zsörtölődő hangja nem visszhangzott, öröké elégedetlen, sápadt arca nem kísértett. Kétkedés is megjelent benne, hisz, ha nincs az anyja, ki fog elmenni a boltba, de ekkor eszébe jutott a szórólap, amit pár hete a kukában látott, az anyja dobta ki, átkozva azt, aki ilyesmivel teletömi a postaládást, és a szórólapon az állt, hogy étel és áru házhozszállítás.

Mikorra mindez szépen összeállít Edit fejében, anyja visszatért a borssal.

Emiatt a ráébredés miatt talán nem történik végzetes dolog, ha az utolsó nap nincs a vihar, és az az iszonyatos fejfájás. Már délután sötét felhők gyülekeztek a városka fölé, a fülledt nyári levegőt ózonszag töltött meg, Edit sietve bezárta az ablakokat, az anyja pedig jajongva elsötétített hálószobájába húzódott, mivel a migrén kétszeres erővel támadt rá. Amikor megdördült az ég, erőtlenül Editért kibált, akár egy félős, durcás gyermek.

A hátán feküdt, a lehúzott redőny résein át alig lehetett látni az arcát. A lánya odaült mellé egy székre és engedelmesen megfogta a száraz, csontos kezet. És ekkor az anyja megint rákezdett, kérlelhetetlenül dicsőíteni kezdte istenét, akinek a szenvedés a legfontosabba, és most ő tökéletesen kiszolgálja ezt az istent, csak így bukhat át a nemlétbe majdan, ha hagyja eluralkodnia a szenvedést a testében, de most, most kér egy fájdalomcsillapítót.

Edit kábán hallgatta ezt a tirádát, majd felállt, és gépiesen a konyhában ment, ahol egy desszertes dobozban tartották a gyógyszereket, kinyomott egy szem tablettát a búvóhelyéről, és pohár vízzel visszament anyjához, akinek remegő fejét tartania kellett, míg bevette, majd mikor sóhajtva, halk imát motyogva visszahanyatlott savanyú szagú párnájára, kihátrált a szobából.

A vihar egészen elterpeszkedett a ház felett, mintha pont az epicentrumában lettek volna, tízmásodpercenként csaptak le köröttük a villámok. Edit a nappali foteljébe kucorodott, és onnan nézte, ahogy az utcában a szél a fákat tekergeti, majd az esőfüggönyöket, melyek sávosan végivertek odakint mindent, és beleborzongott a gondolatba, hogy milyen lenne benne állni, az ítéletidő közepén, hagyva, hogy ruháját átáztassa a hideg, csiklandós víz.

Álmodozásból anyja rekedt kiáltása riasztotta fel. Fél óra telt el, a gyógyszer bevétele óta, panaszkodott az asszony, mikor belépett a szobába, de semmi hatása, csak kissé bágyadtabb. Megkocogtatta a poharat, és ebből Edit értette, hogy újabba adag kell, visszament a konyhába, elővette a dobozkát, és amikor felemelte a levelet, amiből az előbb kinyomta a szemet, akkor jött rá tévedésére. Fájdalomcsillapító helyett az imént altatót adott anyjának. Már nyúlt a másik, a jó gyógyszerért, de aztán tudata megállította a mozdulatot. Nem is a tudata, a vágya, a vágy az üres ház után. Mintha kívülről figyelte volna magát, látta, ahogy újabb altatót pottyant tenyerébe, vizet enged, majd visszaviszi mindezt a betegnek, engedelmesen vár, míg iszik, végül kimegy a nappaliba, és visszakucorodik a fotelbe.

Szíve vadul dobolt, teste kimelegedett, arcát pír öntötte el. Mindezt a szabadság okozta, érezte a szabadság röpke, izgalmas érintését, de minden még olyan bizonytalan volt, kocsonyásan remegő jövő, amiből bármi kiforrhat, tehát jobb, ha ő alakítja. Fél óra múlva felkelt, és újabb gyógyszert vitt be anyjának. Felébresztette gyenge álmából, és a félig öntudatlan asszonyba diktálta, szelíden tartva fejét, míg az engedelmesen ivott. Majd alkonyatkor, mikor a vihar alábbhagyott, megismételte még egyszer ezt.

Edit jól emlékezett arra a délutánra, amikor anyja hazahozta ez az újfajta altatót a gyógyszertárból, ami csillogó, szúrós szagú, csupa fény helyiség volt a képzeletében. Az anyja fontoskodva mesélte, hogy a gyógyszerész a lelkére kötötte, hogy egyszerre csak egy fél tablettát vegyen be, és egy nap semmiképp se használjon el kettő belőle, mert végzetes lehet egy időseb szervezetre gyakorolt hatása.

Ezen az emléken merengett, és a várakozás édes izgalmában a tévét is elfelejtette bekapcsolni, sőt, amikor hálószobájába ment, szinte átöltözni is elfeledett, először ruhástul bújt az ágyba, csak ezután, a sötétben kapkodta le magáról a szoknyát, a harisnyát, az inget és a fekete mellényt, és most, ezen az éjszakán újfajta módi szerint hagyta, hogy a hideg paplan átölelje szinte majdnem meztelen testét.

A tompa fényű reggelre ébredt. A ház néma volt, érezte, hogy egyedül van benne élőként.

Felkapkodta ruháit, majd izgatottan, kiszáradt szájjal, remegő kézzel beóvakodott anyja szobájába, és résnyire húzta a redőnyt, hogy a fény az ágyban fekvő testre hulljon. Az anyja arca békés volt, de sárga és sápadt, és lapos kis mellkasa nem mozgott a paplan alatt. Kezeit örök álmában elfektette maga mellett, Edit a balt fogta meg, és hidegnek érezte, a pulzusa pedig nem vert ujjbegye alatt. Végül egy tükröt is behozott, az orr elé tartotta, és nem látott rajta párát.

Kiegyenesedett, és elmosolyodott. Állt pár másodpercig, és élvezte azt, amiről el nem tudta képzelni, hogy valóra válik, majd kihátrált a halottas szobából, és sorra vette, mit kell tennie. Hívnia kell a háziorvosukat, a gyógyszeres dobozt a halott feje mellett lévő éjjeliasztalra kell rakni, pohárral, fél kancsó vízzel, mintha ő vette volna be a négy tablettát a sötétben és a fájdalomban megzavart érzékei által félrevezetve, aztán kell keresni egy temetkezési vállalatot, majd utána kihordhatja anyja cuccait a hátsó ajtóhoz, és megkérdheti a hullaszállítókat, ezeket is vigyél el – de előbb egy jó reggeli.

A konyhába ment, ahova pont betűzött a felszakadozó felhők közül kibukkanó nap első sugara, és megvilágította a sarokban álló, sötét, komor anyját.

– Mondtam, hogy csak a szenvedés által jutok el istenhez –sziszegte az árnyék a döbbenten álló Edit felé, majd közelebb jött, és az arcába bámult. – Hát jól elrontottad, azzal, amit tettél, hogy elaltattál. Mivel nem szenvedtem, a végső pillanatban semmit nem éreztem, ezért itt ragadtam, a nyakadon, örökre.

A kárörvendő hang talán csak a fejében szólt, de mindegy is volt már, mert Edit megértette, hogy anyjának igaza volt, a szabadság semmi, egy ábránd, egy hazugság, a szenvedés pedig minden.

vége

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr5217907709

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror
süti beállítások módosítása