Befejező rész. Kérdés, hogy ez a hosszabb történet elérte-e feltett célját. Valamit mondani akartam az íróvá válás, az élet és az elmélet, a megélt és elképzelt dolgok viszonyáról. Azt hiszem, a tapasztalt olvasó ki tudja szúrni azt, amikor az író olyasmit próbál hitelesen ábrázolni, amihez semmiféle tapasztalati élménye nincs, azt, amikor a szobája magányából próbálja valaki elképzelni a napfelkeltét a Mont Blanc-on, vagy városi emberként a tavaszi vetés örömét, vagy vértől undorodóként azt, ahogy egy csatában lemészárolnak valakit. Persze nem mindenkinek adatik meg a hemingwayi út az írói tapasztalatszerzésben, és egyéltalán nem biztos az sem, hogy egy világlátott, sokat megélt valaki jól fogja megírni, transzformálni, felhasználni a tapasztalati elemeket. A novella antihőse, aki ebben a részben teljesedik ki, hisz a tapasztalat erejében, és gyermeki naivitással próbálja ezt a hitet valóra váltani. A tábor tétje nem kicsi - nagy íróvá válni. Nekem - és gondolom sok más alkotónak - a legfontosabb dolgok egyike az életben. Az antihős bukása azt sugallja, hogy e cél érdekében néha túl nagy árat kell fizetni.  

Alkotótábor kezdő horroríróknak

5. rész

Kora délután volt, amikor feladta. Az Író addigra eltűnt. Somos körbejárta a tábort, bekukkantot az üres, elhagyott házakba. Szeplőében, ahol a lány lakott, mintha még érezni vélte volna az édeskés, fahéjas parfümillatot, ami délelőttönként körbelengte a lányt. A kerítés melletti lakban találta meg az Írót, az ágyán hortyogott, nagy, feszülő hasán a Dr. Jekyll és Mr. Hyde egy gyűrött példánya feküdt, mellette a kisasztalon a kibontott bőr övtáskájának tartalma, egy zsebkés, dohány, cigarettapapír, Zippo öngyújtó és műanyag gyorskötöző szalagok fehér csomója. Somos, ahogy nézte az alvót, elképzelte, hogy halkan az asztalkához lép, felveszi a zsebkést, kihajtja a nagyjából nyolc centis pengét, ami kattan egyet, és erre a hangra az Író szeme kinyílik, egy pillanatra egymásra merednek, aztán a férfi felül, a könyv a padlóra hull a hasáról, de pont, amikor kilencven fokos szögbe áll a teste, pont akkora találkozik a penge féme a bőrével, átszakítja, és a jobb oldalán, a borda alatt, ahol talán az epevezeték van, ott belemélyed a húsába, és a szervekbe, és ekkor az Író a sebhez kap, de persze nem tudja megállítani a kibuggyanó fekete vért, halkan nyüszíteni kezd, mire Somos kihúzza a kést, és gyorsan fogást vált, ezúttal felülről, kalapáló mozdulattal sújt le a csupa szőr mellkasra, középtől kissé jobbra, oda, ahol a biológiai ismeretei szerint a megriadt szív pumpálja mind gyorsabban a vért.

Megrázta fejét, és elhátrált, halkan kiment a házból, majd visszatért az ebédlőbe, és megpróbált papírra vetni a látomását, de nem tetszett a szöveg, összegyűrte a lapot, és újra nekikezdett.

Arra eszmélt, hogy az ételt hordó asszony lép a terembe, hát maga mindig itt van, mosolyogott rá a nő.

Már csak ketten maradtunk, jegyezte meg Somos, mire az asszony elkomorodott, vele, intett a háta mögé, és mind a ketten elértették, kire érti, Somos bólintott. Vigyázzon vele, mondta az asszony, miközben a kondérhoz ment, megemelte, majd megvárta, míg Somos odasiet megfogja, elveszi tőle. Nagyon kedves, az autóhoz kellene vinni.

Miért vigyázzak, kérdezte Somos, mire nő zsebéből cigarattacsomagot vett elő, gyufát, kihúzott egy szálat, ráérősen meggyújtotta, majd megállt a jármű mellett, mert már odaértek, aztán körbenézett, és ahogy a melegsárga fény az arcába sütött, azt mondta, hogy itt voltam, két éve is, amikor olyan csúnyán véget ért a tábor. Akkor is ketten maradtak, ő, meg egy idősebb fószer.

Aki meghalt, kotyogott közbe Somos, mire a nő bólintott, szabad kezével szemét árnyékolta, majd inkább oldalt fordult, a kocsinak döntötte nagy, húsos testét, és úgy mondta, igen, és elég fura eset volt az egész. A fiatalember hallgatott, megérezte, hagyni kell, hogy a másikból előjöjjön minden, nem is kellett sokáig várni, az asszony így folytatta, akkor is én hoztam nekik az ételt, és utolsó nap már alig lézengetek néhányan, és azt mondják, este történt, teljesen váratlanul, intett fejével a faházak felé, legalábbis ő így mesélte a rendőröknek, onnan tudom, hogy oda is én hordom a kaját.

Mit mesélt, nyögte Somos alig hallhatóan mire, az asszony felemelte mutatóujját, de ezt ne adja tovább senkinek, ígérje meg, mire Somos megígérte, és ekkor az asszony megint körbenézett, ketten maradtak, folytatta halkan, a barátja meg az öregember, és éjszaka az öreg fószer állítólag egyszerre csak tejesen megvadult, egy késsel rátámadt az alvó barátjára, meg is szúrta, de az kiszabadította magát, és felmászott az ebédlő tetejére, az öregember utána, de valahogy megcsúszott, és leesett. Jelentőségteljesen elhallgatott, majd felmutatott, erről a lapos tetőről elég nehéz így leesni, nem, kérdezte, mire Somos mohón visszakérdezett, maga mit gondol, mi történt. Az asszony sokáig nem szólt aztán megvonta vállát, én csak azt tudom, hogy ebből a férfiból nem nézek ki semmi jót, nagyon sunyi és alamuszi a tekintete. A másik, az öregember, kedélyes, jó kedvű kisöreg volt, szerintem egyáltalán nem akarta őt bántani, de valahogy elhitette mindenkivel a maga barátja ezt a történetet, és talán meg is szúrta magát, miután ledobta a kisöreget a tetőről.

Nem a barátom, szögezte le Somos, mire a nő a földre dobta csikket, és eltaposta, az jó, az ilyennel, ezzel a fajtával vigyázni kell, higgye el nekem fiatalember.

Beszállt a kocsiba, és elhajtott, Somos sokáig nézte az autó árnyát a fák közt, ami aztán eltűnt a zöldben, ezután a házacskába ment, és összepakolt.

Kifelé indult a táborból, és a szélső háznál járt, amikor nyüszítést hallott, mintha valami kis állat esett volna fogságba, mire azonnal, ösztönösen megtorpant. Körbenézett, majd ahogy fülelt, rájött, a hang a faházból jön. Letette táskáját, és odasietett, aztán rövid tétovázás után benyitott.

A fogyatékos fiú feküdt a padlón, bokája, csuklói hátul össze voltak húzva fehér, műanyag gyorskötözővel, szája elé egy vörös kendőt kötöttek, amit már teljesen átitatott a nyála. Úgy tekergődzött a padlón, akár egy féreg, és a tekintete esdeklően bámult fel a fiatalemberre. Somos leguggolt hozzá, minden rendben lesz, nyugi, suttogta, majd megfogta a műanyag szalagot a csuklóknál, és megfeszítve izmait letépte, aztán ugyanezt művelte a bokáknál is, végül levette a fiú arcáról a kendőt. Ki csinálta ezt veled, kérdezte Somos, de másik csak nézett rá, miközben fölült, és sajgó végtagjait gyömöszölte, aztán felállt, és botladozva megindult, de mivel a vérkeringése nem állt helyre, összeesett, pont az ajtóban, amelyet egyébént is eltorlaszolt az Író.

Látom, megtaláltad a gyilkosság napjának az alanyát. Mondta a férfi, mire a fiú szűkölve hátramászott, Somos mögé, aki felállt, és mintegy védelmezően széttárta vaskos, izmos karjait. Hagyd békén a fiút, kérte csöndesen, de az Író már elő is vette zsebéből a kést, kihajtotta a pengét, ami gonoszul csillogott. Ugyan már, te is tudod, hogy ez az utolsó lépcsőfok, ez az, amire szükséged van, kezdte az Író kissé teátrális hanghordozással, majd megköszörülte a torkát, és normál hangon folytatta, hidd el, én megtapasztaltam, tudom, milyen felemelő érzés. Megölted az öregembert, bólintott Somos, mindent tudok, mondta, mire a másik megvonta vállát, igen, nagyjából ez történt, így vált igazán jó tanárrá, hogy feláldozta magát az oktatás oltárán, és hozzásegített engem a végső tudáshoz, annak a megtapasztalásához, hogy milyen érzés elvenni egy emberi életet, akarattal, erőszakkal, mondta az Író, és lépett befelé még egyet, milyen felszabadító, különös érzés. Eltűnődött, majd mély levegőt vett, ő persze mindebből semmit nem értett, ilyen mélyre, ilyen távoli határig soha nem mert volna elmenni, egész héten unalmas szövegeket olvastatott velünk, és kijavította a legutolsó vesszőhibánkat is, de semmi gyakorlat, semmi élet, semmi tapasztalás, érted, nem csoda, hogy elöntötte az agyamat a düh, és az utolsó nap, amikor mind elmentek, a fejébe vertem egy féltáéglával, hogy mit kellett volna csinálnia az igazi táborvezetőnek, hogy milyen egy igazi tábor kezdő horroríróknak. Míg beszélt, jött előre, és maga előtt lengette a kést, mintegy elfogva a menekülés útját a kicsiny, belső térben, a másik kettő pedig hátrált, egészen a falig. Aztán ledobtad a tetőről, mondta Somos vádlón, az Író pedig elmosolyodott, igen, és meg is kellett szúrni magam, bizonyítandó ártatlanságomat, de hidd el, megérte. Ám most, most nem kell ilyen áldozatot hoznunk, itt ez a bolond, egyszerűen csak meg kell ölnöd, aztán a testet elégetjük a máglyán, felszállunk a reggeli buszra, és senki soha nem fogja megtudni, mi történt, de te, itt késsel Somosra mutatott, te barátom, gazdagabb leszel egy olyan élménnyel, amely az egész írói pályafutásod meg fogja határozni.

Somos tehetetlenül állt a kés előtt, érezte, hogy a hátának szorul a fiú meleg teste, és halk nyüszítés is áradt a másikból, ami kissé idegesítő volt, mert nem tudott koncentrálni a gondolataira, melyek egy része nagyjából arról szólt, hogy legyen okos, egyszer az életben gondolkodjon egy kicsit előre, legyen számító és ravasz, kérje el a kést az Írótól, mintha megtenné, amit javasol, majd dobja ki az ablakon, vagy fordítsa ellene, és így mentse meg mindkettejüket, de ahelyett, hogy hallgatott volna erre  a belső ösztökélésre, inkább kimondta, amit érzett, nem, mondta, nem leszek gyilkos, annyit nem ér az írás.

Az Író leengedte két karját, csalódott grimaszt vágott. Akkor úgy tűnik, mondta halkan, belőled se lesz nagy író, azzal Somos oldalába szúrta a kést, a bordaív alatt, ahol a fiatalember az epét sejtette. A fém olyan erős és émelyítő fájdalmat keltett benne, hogy akaratlanul is odakapott, megragadta a másik csuklóját, majd jobbjával a férfi fejére sújtott, mire az Író szeme felakadt, és zsákként rogyott össze. Fuss, mondta Somos a háta mögé, és kihúzta magából a kést. Látta, hogy a gyerek eliramodik mellette, ő maga pedig felragadott egy pokrócot a keskeny emeletes ágyról, a sebére nyomta, dülöngélve megindult, de a fájdalom és az ijedtég olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy minden elszürkült majd elfeketedett, végül a ház küszöbén összerogyott.

A sötétségre és a fényre eszmélt. Körben apró lángok lobogta, meghaltam, nyögte, és ez a pokol, de sejtette, nem igaz, hisz oly bűntelenül élt. Valami keményen feküdt, keze-lába erős gúzsban, és ahogy felült, az oldalába hasított a fájdalom, de így legalább láthatta, hogy a máglyán fekszik, a gyorskötözők fehérlenek kezén és lábán, és körben kis tábortüzek égnek, világítják meg a lassan sötétségbe forduló alkonyatot.

Azt hittem, meghaltál, jött az Író hangja bal felől, majd Somos láthatta is, hogy bevonszolja bőröndjét a fénykörbe, megáll, és ráérősen cigarettát sodor magának. A fiatalember lenézett oldalára, melegítője sötét vértől volt ragacsos, vagy inkább kérges, majd visszahanyatlott a fára, mert a fájdalom új erővel tört rá a lüktető, pulzáló sebből. Valószínűleg nem ért semmi létfontoságú szervet a szúrás, tűnődött az Író, aztán meggyújtotta a cigarettát, és a vérzés is elállt, tette hozzá elégedetten, na meg a fejem is fáj, tapogatta meg halántékát, melyen még a rossz fényviszonyok közt is látszott a sötét folt.

Kis ideig hallgattak, majd Somos krákogva, száraz torokkal kinyögte, engedj el, mire a másik persze csak a fejét csóválta, hamuzott, majd közelebb lépett, és zsebébe nyúlt, aztán a kezében már ott csillogott a bicska. Nézzük a lehetőségeidet, kezdte. Vagy elevenen megégsz, vagy kapsz tőlem egy kegyelemdöfést, ígérem ezúttal nem hibázom el, a nyaki verőeredet veszem célba.

Kérlek, ne ölj meg, suttogta Somos alig hallhatóan, majd igyekezett oldalt hengeredni, hogy lekerüljön a máglya térdnyi magas emelvényéről, de az Író odalépett hozzá, és lefogta lábát, maradj nyugton, szólt rá, mintha engedetlen gyerek lenne, és Somos próbálta megrúgni őt összekötözött lábaival, de a másik kitért előle, ingerülten eldobta cigarettáját, majd kinyitotta a bicskát, na ebből elegem van, mindjárt jön a buszom, mondta, és Somos fejéhez ment, lefogta a koponyáját, nemsokára vége, suttogta, és a fiatalember hátrafeszítette fejét, hogy az arcába nézzen, ne, kérte, így, ebben a pozícióban egy kissé távolabb is látott, az Író mögé, a sötétbe, melyből most egy alak bukkant elő, bekerült a lángok fénykörébe, kezében a balta, amivel az Író hasogatta a fát a máglyához, és aztán a Somos a nyakán érezte a bicska pengéjének hidegét, de mielőtt ez fájdalomra váltotta volna ígéretét, tompa puffanás hallatszott, az Író felvinnyogott, mint egy kölyökkutya, majd eldőlt.

Szeplő jelent meg Somos oldalán, keze remegett, szája sírósan legörbült, megöltem, motyogta, mire  a fiatalember, felsóhajtott, oldozz ki, kérlek, és a lány engedelmeskedett, az Író bicskájával mely a fűbe esett, elvágta a műanyag szalagokat, majd segített a fiúnak talpra állni, aztán csak nézték a máglya mellett összeroskadt testet, melyből torz szögben állt ki a balta nyele, a váll, és a nyak találkozásnál mélyedt a húsba, Somos meg is jegyezte, valószínűleg nem sokat érzett, mert átvághattad a gerincét, mire Szeplő előbb szipogni aztán sírni kezdett, és Somos betámogatta az ebédlőbe, ahol a megnyugtató villanyfényben a lány elmesélte, hogy nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a fiú egyedül marad az Íróval, ezért  az esti busszal visszajött, és már messziről látta a lángokat, közelebb lopódzott, pont jó időben, hogy hallja az Író szavait, pont az utolsó pillanatban, mint valami rosszul megírt forgatókönyvben vagy regényben, de számukra ez most maga volt az élet, és Somos átkarolta, szorította, míg a lány felhívta a rendőröket, aztán pedig már csak  vártak.

Jó lenne, ha azt mondhatnánk, hogy ezután összejöttek, és hosszú, napfényes délutánokat töltöttek el a lány kicsiny lakásának díványán szerelmeskedéssel és írással, ötleteléssel és karakterek kitalálásával, izgalmas fordulatok meséjével. De persze nem ez történt, mert bár párszor valóban találkoztak, Somos nem tudta, hogyan kellene továbblépni, és bár néhányszor esetlenül megcsókolták egymást, többre nem voltak képesek, és egyébként meg ott volt köztük az Író halála, az utolsó este, a tábor vége, amikor a szerelemnél több dolog kötötte végleg össze és választotta el őket.

Így aztán Somos lassan elmaradt Szeplő mellől, és legközelebb csak akkor látta, amikor elment arra az író-olvasó találkozóra, ahol a lány mint a kiadó fiatal felfedezettje szerepelt, első regényét promózta szerte az országban, és a művelődési központok, könyvesboltok és kávéházak megteltek, mert a műfajért rajongók imádták a stílusát, a leírásait, de legfőképp azt a képességét, melynek fiatal kora ellenére láthatóan teljes mértékben a birtokában volt – rendkívül plasztikusan tudott a halálról írni. 

vége

Alkotótábor kezdő horroríróknak

4. rész

Nem látták, ki ül a vezetőfülkében, de egy alacsony, piszkos kezeslábast viselő férfi kinyitotta a hátsó ajtót, és ők bemásztak a furgon olajszagú rakterébe. Ahogy a jármű megfordult, akaratlanul is megkapaszkodtak a padlóra rögzített padok szélében, majd hosszú és monoton zötykölődés következett. Hova megyünk, kérdezte Szeplő az Írótól, túlkiabálva a motorzajt, aki mosolyogva rázta a fejét, egy nagyon különleges eseményre, melyet holnapra időzítettek, de kényszerű okokból mégis ma kell megtartani. Jó félórás rázkódás után álltak meg. Ahogy elgémberedett tagokkal kiszálltak, egy gazdasági épület mellett találták magukat, több autó is parkolt már mellettük. Az Író a sofőrhöz sietett, halkan beszélt vele a lehúzott ablakon keresztül, majd benyújtott egy bankjegyet, végül intett neki, gyertek.

Valamiféle elhagyott téesztelep lehetett, istállók keskeny épületei közé mentek, majd az egyik leszakadt pántú nagy kapun beléptek a nehéz szagú terembe. Kisebb karámokra volt osztva, az egyik karám körül, sárga fényű viharlámpák alatt, nagy csoport férfi hangoskodott. Az Író intett kezével, hogy várjanak, és halkan magyarázni kezdte, ez egy nagyon erős élmény lesz, de kérem, ne hangoskodjatok, akkor se, ha nem tetszik az, amit látni fogtok, ne hívjátok fel magatokra a figyelmet, csak megfigyelők, vendégek vagyunk, tegyetek úgy, mintha itt se lennénk, nem akarok balhét.

A férfiak közül kivált valaki, egy nagydarab vörös szakállas férfi, odajött hozzájuk, kezet fogott az Íróval, aki félrevonta őt, és magyarázni kezdett neki. A férfi gyanakodva a hat kezdő horroríró felé pislogott, majd amikor az Író pár bankjegyet gyűrt a markába, elmosolyodott, megveregette a másik vállát, és mutatta, hogy jöjjenek.

A karám körül állók közé vegyültek, és így láthatták, hogy a háromszor három méteres tér közepén egy idős ember homokot lapátol  egy vörös foltra, de ekkor már az egyik férfi el is kezdett kiabálni,  hogy a Nagy Kan és Lila Úr párharcára lehet megtenni a téteket, mire a köröttük állók tülekedni kezdtek, mindenki a kiabáló férfihez nyomult, aki telefonjába rögzítette a felé nyújtott összegeket, a bankjegyeket zsebébe gyűrte, majd ugatás hallatszott, és Somos megfordulva láthatta, hogy kintről két, nagydarab, fekete, csupa izom és idegesség kutyát hoznak be, egymástól jó messzire vezetve őket. A férfiak tisztelettudóan félreálltak, valaki leemelte az egyik karámajtót, a nyíláson a kutyákat vezető két férfi bement a két állattal, és felálltak egymással szemben. Rövid várakozás következett, a kutyák a rövidre engedett póráznak feszülve egymást méregették, és még a hangzavaron is átszűrődött mély morgásuk, aztán mindenki elcsöndesült, és ekkor a korábbi szónok belekezdett. A Nagy Kan háromszori győztes, tarnóci nevelésű, kétéves, korcs, de biztosan van benne dobermann és bull, míg Lila Úr arról kapta a nevét, hogy kölyökkorában magára rántott némi autófestéket, egyébként pit bull alapok vannak nála, ez a második harca. Rossz érzésem van, súgta Hadar Somosnak, valahogy mellékeveredett ugyanis, a fiatalember megérezte a savanyú izzadságszagát, bár lehet, ez másvalakiből, az olajfoltos overallokból, a zsíros üstökökből vagy a sárga hónaljú pólókból jött. Ne nézz oda, tanácsolta neki súgva, de a nő csak fejét rázta, nem bírom elvonni a tekintetem, motyogta, egyrészt félek, mi lesz, de baromira érdekel is. Ez a lényeg, fogta át a vállukat kedélyesen az Író, durva lesz, de a fájdalom napja erről szól, arról, hogy mire képesek az élőlények, hogyan és milyen hatékony módon tudnak fájdalmat okozni a másiknak. Továbbment, otthagyva őket, Aktakukac felé, hogy neki is mondjon valamit, mire Hadar jelentőségteljesen Somosra pillantott, majd megcsóvált a fejét, nem biztos, hogy nekem erre szükségem van, mondta, aztán hátralépett, hátrált, és végül határozottan megfordult, majd kisétált fénykörből.

Ekkor hirtelen dudaszó harsant, mire a két férfi a kutyák mellett hátrarántotta az állatok pórázát, amitől azok mellső tagjai a levegőbe emelkedett, és a kutyák ettől izgalomba jöttek és hörögni, ugatni kezdtek, ez többször megismétlődött, majd a tartók lecsatolták a pórázokat, és elszabadult a pokol.

A két kutya azonnal egymásnak rontott, és összekeveredtek egyetlen, haragtól izzó gomolyaggá. Ugatás, állkapcsok csattanása hallatszott a porfelhőből, mely belepte őket, aztán kibukkantak ismét, mert az egyik hátrált, majd kitért oldalt, és belemart a támadó tomporba, mire az megfordult, megtekeredett, mint mikor egy kobra hátra csap, és egy védtelen nyakra harapott, de az elsiklott előle. Szétváltak, ekkor Somos végre levegőt vett, felpillantott, vele szemben a sápadt Szeplő állt, dermedten bámulta a jelenetet, a karám oldalán nyugvó fehér, vékony keze jól láthatóan remegett. Nem mindenki bírja az ilyesmit, súgta a fülébe az Író, mire Somos akaratlanul is arrébb húzódott, de a férfi folytatta, miközben a porban ismét egymásnak feszülő állatokat figyelte. Van, aki csak azt hiszi, hogy képes kezelni a horrort, suttogta az Író, van, aki elképzeli magáról, van aki el is hiszi magáról, hogy képes valóban zsigerien félelmetes szöveget írni, de amikor a való életben szembesül a rettegéssel, akkor rá kell jönnie, hogy nem is annyira nagy legény, hogy a képességei, a befogadói érzékenysége nagyon is korlátozott. Somos megrázta a fejét, és az Író felé fordulva ki is jelentette, hogy attól még lehet az illető valóban jó író, de  a férfi, aki elmélyülten húzogatta szakállfonatát,  nem válaszolt, mert ekkor az egyik kutya felvinnyogott, Lila Úr volt, az oldalából patakzott a vér, és Nagy Kan most már irgalmatlanul tört előre, végigüldözte a poros téren, míg a sebesült be nem szorult egy sarokba, esetlenül harapdált a másik felé, az viszont gyors, apró támadásokkal két újabb sebet ejtett rajta, majd egyetlen rohammal a földre teperte. Ekkor sikoltott fel Szeplő, és Somos már csak azt látta, ott van a támadó mögött, és megragadja a tomporát, mire a felajzott kutya természetesen visszafordult, és a lány gyönyörűen fehér és makulátlan alkarjába mart, nem is mart, hanem fogai belemélyedtek, és mintha görcsbe rándultak volna, nem engedték húsát. Szeplő, hátraesett, a fenekére, és a porban húzta maga után a kutyát, a férfiak üvöltöztek, az Író felszisszent, és Somos ekkor átbújt a kerítés alatt, és pár lépéssel már ott is termett, nem gondolkodott, mert vörös köd borult agyára, és szinte automatikusan cselekedett, mindennél erősebb alkarjaival egyszerűen lenyomta a kutya gerincét a földre, mire az elengedte a lányt, és most  a fiút akarta támadni, de ő a másik kezével a kutya nyakát fogta le, az állat ott vergődött és mozgott fogása alatt, mint egy aprós kis robbanás, egészen addig, míg a gazdája oda nem szaladt, és rá nem csatolta a pórázt. Somos csak ekkor engedte el, félreállt, és a fújoló és kiabáló férfiak tekintetéttől kisérve kisétált a küzdőtérből, valaki egy félig üres sörösdobozt dobott felé, ám őt nem érdekelte, Szeplőhöz ment, aki már odakinn ült egy széken, a nagydarab, vörös férfi térdelt előtte, és a sebet vizsgálta.

Tetanusz kell majd, hallott meg Somos a szavait, egy másik férfi érkezett futva elsősegélyládával, Somos pedig most már látt a vérpatakokat is, a köríves harapásnyomból folyt. Szeplő remegett a sokktól és az adrenalintól, a földet bámulta. Nagyon sajnálom, jött oda az Író, mire lány felpillantott rá, menj a francba, mondta halkan. Jobb lesz, ha gyorsan elhúztok, morogta a vörös hajú férfi, miközben letörölte a vért, majd sebhintőport szórt a sebbe, aztán pólyát rakott rá, és gézzel tekerte körbe, és az orvosnak azt mondjátok, a szomszéd kutyája volt. Megbűvölten nézték, ahogy dolgozik, köréjük gyűltek a többiek is, Hadar kivételével, aki, mint később kiderült, a furgonnál várt rájuk. Előbb Gyarmatra mentek, ahol az ügyeleten egy álmos nővérke beadta a lánynak a tetanuszt, és csak ezután indultak a tábor felé. A visszaút néma várakozásban telt, de még Somos is érezte, hogy valami gyűlik a többiekben, noha nem volt jó emberismerő, és ez a valami a kései éjszakban, vagy inkább hajnalban tört ki, amikor a furgon kitette őket a tábor kapuja előtt, és a lámpái lassan eltűntek a távolban, és akkor Szeplő a férfinak támadt, Somos közben figyelte, hogy Hadar a háza felé indult, a másik három laza félkörben hallgatta a lány kitörését. Hogy képzelted te ezt, ilyen dologban nem vehetünk részt, kiabálta Szeplő elfulladva, mire az Író tehetetlenül széttárta karját, én csak azt akartam, hogy lássátok a fájdalmat pőre valójában, nyögte, látszott rajta, megviselték az események, de nem bánt meg semmit, nem bánok semmit, jelentette ki dacosan. Aztán Aktakukac szólalt meg: ha rajtunk ütnek a rendőrök, bűnrészesek leszünk, mondta élesen, ezzel veszélyeztetted a biztonságunkat, és akaratlanul is törvénytelen cselekedet elkövetésére kényszerítettél. Az Író felkapta fejét, majd élesen válaszolt, nem, nem kényszerítettelek semmire, önként jöttél ide, ember, és önként el is mehetsz. Talán valóban az lesz a legjobb megoldás mindenkinek, jelentette ki Jeges kimérten, ha reggel nem túl érzékeny búcsút veszünk egymástól. Hallgattak, majd Szeplő megindult a faházak felé, kurvára fáj a kezem, kell egy fájdalomcsillapító, motyogta. Tényleg sajnálom, szólt utána az Író, de így működik a módszer. A lány megtorpant, majd visszafordult, az arca halottsápadt volt a hajnali derengésben, a módszereid szarok, mondta az Írónak, nem válnak be, mivel te is csak egy szar író vagy, tette hozzá, majd otthagyta őket.

Vártak még egy kicsit, majd mindenki megindult a saját házacskája felé. Somosban vadul forogtak a gondolatok és érzelmek, és mikor felmászott ágyára, sokáig mocorgott, aztán a kelő nap fénye betűzött a függönyön, de talán pont ez volt annyira megnyugtató, hogy elszenderült. Pakolás zajaira riadt. Aktakukac épp lezárta elegáns, barna bőröndjét, majd felpillantott rá, odalépett hozzá, és kezét nyújtotta. Nekem ennyi elég volt, mondta bánatosan. Kezet fogtak, és Somos nézte, ahogy kimegy a házból.

A reggelinél derült ki, hogy immár csak két tanítvány maradt, ő és Szeplő. Azt hittem, elmész, jegyezte meg a fiú. Egy idős nő hozta a reggelit ócska Suzukijával, kipakolta a zsömléket, és a főtt virsli halmát egy tálcára, majd körbenézett, a többiek későn kelnek, kérdezte mosolygós szemmel, mire Somos csak felvonta vállát, jelezve nem tudja.

Szeplő teavizet forralt, és kamillát áztatott bele, de az ételhez nem nyúlt, komoran bámulta az asztal lapját. Miattad nem mentem még el, mondta, azt szeretném, ha velem jönnél. Somos nem válaszolt, beleharapott a virslibe, majd evett hozzá egy kis zsömlét, és csak utána kérdezte, hogy van a karod. A lány ránézett a kötésre, reggel fájt, mint a fene, de hát pont ez a lényege a fájdalom napjának, nem. Keserűen elmosolyodott. Ma már nem a fájdalom napja van, mondta csöndesen Somos, bár ez még csak a negyedik nap, de igazából már az ötödik élmény napjába léptünk, amiről még nem tudjuk, hogy mi lesz. Én nem akarom megtudni, mi van az ötödik napon, gyere velem, kérte őt Szeplő, és olyan szépen nézett rá a csésze pereme felett, hogy Somos majdnem igent mondott, de ekkor belépett az ebédlőbe az Író, és elégedetten felkiáltott, virsli, imádom.

A lány megvetően végigmérte, majd felállt, na, jössz, kérdezte, de Somos nem mozdult, én szeretnék, kezdte, de itt megakadt, és maga se tudta, hogy folytatná, mindent megtanulni, jó író lenni, befejezni ezt az egészet. Tehetetlenül nézte, ahogy Szeplő köszönés nélkül kivonul a teremből.

Az Író letette tálcáját Somos elé, majd leült vele szembe, és rákacsintott. Úgy tűnik, ketten maradtunk, jegyezte meg elégedetten, majd enni kezdett. Nem is baj, láttam tegnap a dögökkel, hogy van benned bátorság, és bizony, a mai naphoz szükség lesz némi kurázsira, kacsintott.

Mi lesz az utolsó élmény, kérdezte Somos, de az Író csak a fejét csóválta, mindent a maga idejében, előbb rá kell hangolódnunk, fél kézzel lenyúlt, kinyitotta válltáskáját, mely lábánál volt, és iratcsomót vett ki belőle, ezeket olvasd el délelőtt, és aztán majd beszélünk róla. Ha alkonyodik. Jelentőségteljesen bólintott, újból harapott, rágott, nyelt, majd hozzátette, mert akkor lesz igazi az élmény.

A fénymásolt píprokon különféle gyilkosságok leírása volt, szépirodalmi alkotásokból. Az elsőben Akhilleusz legyőzte Hektórt. Somos emlékezett, hogy tanultak az Íliászról az iskolába, tulajdonképp a nagyon fiatal és lelkes magyartanárnője miatt kezdett el írni, az ő mindig ragyogó arca merült fel előtte, ha leült a papír elé, de aztán olyan szövegek jöttek, amelyekhez annak idején nő már nem vezette el őket, egy orosz diák agyonvert egy öregasszonyt és aztán megölte a lányát is, aztán egy férfi egy tengerparton lelőtt egy arabot, aki nem csinált semmit, csak nagyon idegesítette őt. Nehéz szövegek voltak, Somos többször szünetet tartott a délelőtt folyamán, fel- és kinézett a nagy, poros alakokon, melyeken dőlt be a zöldre színezett erős napfény, érezte maga körül az ürességet, és a tudata mélyén ott motoszkált, hogy egy regényben vagy egy novellában ez, ami most történik vele, ez csak egy írói eszköz lenne az időhúzásra, az érdeklődés felcsigázására, a végzetes, utolsó éjszaka előkészítésére. Amikor ahhoz a regényrészlethez érkezett, ahol egy férfi egy patkányt vezet be egy olyan nő altestébe, akivel korábban szerelmeskedett, megérkezett az ebéddel a hölgy. Paprikás krumpli, mosolygott rá, miközben a hátsó asztalhoz vitte a kondért. Segítsek, állt fel Somos, de az asszony csak legyintett, bírom, legfeljebb hozza be a kenyeret, ott van a kocsi csomagtartójában.

Somos kilépett az udvarra, és azonnal észrevette, hogy a félmeztelen író a szalonnázónál ügyködik, combvastagságú farönköket fűrészel egy bakon. Előtte gondosan elrendezve ott volt már jó tucatnyi vágott fa. A fiatalember el is feledte a kenyeret, az Íróhoz sétált, akinek kövérkés, fehér, tésztás testén izzadtság csillogott. Mi az ott az oldaladon, kérdezte tőle Somos, mire a másik felpillantott a fűrészelésből, majd lenyúlt a vörös csíkhoz. Ez, kérdezte, ez csak egy kis forradás, a legutóbbi tábor emléke, mementója, bólintott, ez tett engem igazi íróvá. Mire kell a fa, folytatta a faggatózást a fiatalember, mire az Író mosolyogva, tiltón felemelte az ujját, mindent a maga idejében. Végeztél a szövegekkel, kérdezte aztán. Somos bólintott, nagyjából. Akkor gyere, segíts nekem.

A felfűrészelt rövidebb tuskókat az Író baltával felhasogatta, majd hosszabb, méteresre vágott rudakból négyzet alakú emelvényt raktak a tűzrakóhely kőgyűrűjébe, egy máglya, csodálkozott Somos, mire a másik bólintott, pontosan, ez kell nekünk, nagyon sok fa, nagyon nagy hő. Most menjünk enni.

Szótlanul fogyasztották el kettesben az ebédet, majd az Író megkérte Somost, hogy írjon le egy képzeletbeli gyilkosságot, melyet ő követne el, bárkit meggyilkolhat, akár magát az Írót is, vagy Szeplőt, mindegy, csak minél realisztikusabb legyen.

A fiatalember sokáig ült az üres lap felett, és próbálta kitalálni a szituációt, a jelentsort, a mozdulatokat, az áldozat arcát hangját, gesztusait – de nem ment. Hallotta, hogy odakinn az Író újból fűrészel, de próbált nem figyelni rám, csak a feladatra, ám olyan volt, mintha az álma, amikor lebénul magyarórán, ezúttal a valóságban történne, egyszerűen képtelen volt papírra vetni azt, ahogy ő maga megöl valakit.

folyt. köv.