A harmadik rész kapcsán felhívnám a figyelmet két eszközre, kísérleti megoldásra, melyek ebben az írásban formálódnak. Az egyik az, ahogy az alkotótábor írói lassan kezdik saját életüket is egy műalkotásként kezelni, vagy legalábbis olyasféle kritkákat foglmaznak majd meg önmagukkal vagy az élettel szemben, amit jobbára irodalmi alkotások kapcsán hangzanak el. A másik az, ahogy Somos leíró fogalmazása a valóságos novella szerves részévé válik,és a naiv olvasó csak a jelenet végén érti meg, hogy nem a mindenttudó narrátor, hanem a szegény gyári dolgozó szövegét olvassa a disznóvágás kapcsán. 

Alkotótábor kezdő horroríróknak

3. rész

Következő nap, a reggelinél, mely száraz zsömle és májkrémes konzerv volt, az Író megkongatta a vasdarabot, mire mind felé fordultak, ő pedig megköszörülte torkát, és elmondta, hogy van némi programváltozás, mivel most kapta a telefont, ami miatt a negyedik napi programot előre kell hoznia mára, de az élet, jobban mondva a halál már csak ilyen. Mert a mai nap, folytatta, a halál napja lesz. Órájára pillantott, gyülekező a kapunál tíz perc múlva, busszal bemennek a városba.

Ezúttal átrobogtak az előző nap színterén, a falun, és a busz tovább kanyargott az erdős, ligetes részeken, bal kéz elől láthatták az Ipoly fákkal szegélyzett szalagját, végül beértek Balassagyarmatra, ahol is a város szélén lévő megállóban, egyenesen a kórház előtt szálltak le. Az Író telefonálni kezdett, az illető, aki hívott, először nem vette fel, végül sokadik próbálkozásra mégis. Somos közel állt hozzá, ezért elkapta az elhadart szavakat arról, hogy ugye nem késtünk el, és hogy milyen állapotban van. Akaratlanul is arrébb lépett, azért is, hogy jobban lássa a kőkerítésnek dőlő Szeplőt, aki a két darkos kamasszal beszélgetett halkan. Menjünk emberek, utánam, adta ki mögötte a parancsot az Író, ők pedig engedelmesen követték hátra, egy rámpához, melynek végében ajtó volt, ott már várta őket egy zöld ruhás férfi. Ő a mai kísérőnk, a mi Kharónunk, egyébként ápoló, magyarázta izgatottan az Író, majd farzsebéből pénztárát vett elő, leszámolt pár bankjegyet, és az ápoló kezébe nyomta, aki zsebre gyűrte, körbenézett, aztán kitárta előttük az ajtót. Odabenn fertőtlenítőszag és még valami más, alattomos, mély kipárolgás fogadta őket, az ápoló előre ment, és egy hosszú folyosón át lépcsőkig vezetek őket, felmentek két emeletet, egy keskeny előtérbe jutottak, melyből ajtók nyíltak, az egyiken felett felirat volt, Hospice. Okostojás felnyögött, jaj ne, mondta, majd hátrálni kezdett, mire mind felé fordultak, mi van, kérdezte az Író, mire a nő csak fejét csóválta, végül meg is szólalt, ne haragudjatok, tudom, hogy nagyon klisés, és persze nem tudom még, pontosan mi lesz ez, de nekem ez nem megy, az anyám nemrég…lehajtott fejjel visszament a lépcsőházba, mire az Író megvonta vállát, majd a többiekhez fordult. Na szóval, kezdte halkan, ez a halál napja. A barátunk, lapogatta meg a mellette álló alacsony, fekete hajó férfi vállát, itt dolgozik, és van egy beteg, aki az utolsó óráit tölti e világon. Nincs rokona, de mi, jó lelkekként, mellette leszünk az út végén, és ez a kölcsönös üzlet mindkét fél javára lesz, hisz ő legalább nem marad egyedül a szenvedéssel, mi pedig megfigyelhetjük, ahogy az emberi lélek távozik valakiből.

Vannak fájdalmai, kérdezte Szeplő riadtan, nem szeretném látni, ha fájdalmai vannak.

Az ápoló intett, hogy ezzel nem kell foglalkoznia, de mondta is, nincsenek, tele van morfiummal, nem érez semmit, tulajdonképpen nem is érzékel semmit, azt se tudja már, hol van, titeket se fog észrevenni.

Így is lett. Ahogy benyomultak a kicsiny szobába – az ápoló kint maradt, úgymond felvigyázni – Somos először nem nézett a keskeny ágyra, melyet az ablak mellé állítottak, helyette az ablaküvegen bekandikáló zöld lombokat, és a lombok közt az arany és erős fényt figyelte, de aztán csak rá kellett emelnie a tekintetét a csupa csont és bőr és sárgaság valamire, ami a valaha erős és magas férfiból maradt az ágyon. Infúziós állvány csillogott mellette, a cső az alkarjáig vezetett, elnyílt szemmel figyelte a plafont, félig lerúgta magáról a paplant, kirajzolódott eszelősen vékony lába a pizsama alatt, a csípőjén felgyűrődött a pizsamafelső. Szeplő lépett oda hozzá, és betakarta, és Somos ekkor ismét megérezte az orrba kúszó erős, szagot, ami a haldoklóból jöhetett, vagy a pelenkából, ami a férfi ágyékán kidomborította a pizsamát. Az Író is elfintorodott, kinyitotta az ablakot, mire könnyed meleg és madárcsicsergés ömlött be rájuk. A fekvő erre valamelyest magához tért, körbehordozta rajtuk a tekintetét, megnyalta ajkait, és próbált szavakat formálni, de egyelőre csak zihálásra tellett erejéből. Sovány karjával felnyúlt, és megragadta az ágy karfáját, hogy felhúzza magát, segítek, mondta Aktkakukac, és odalépett mellé, felültette, háta mögött eligazgatta a párnát, mire a beteg nagy, elkerekedő, sötét szemével rápillantott, talán hálásan. Kik maguk, kérdezte aztán rekedten, mire az egyik kamaszlány felnyögött, és kiment, társa rövid tétovázás után követte. Jóbarátok, bólintott az Író, majd az ágy mellé térdelt, és megfogta a haldokló kezét, azért vagyunk itt, hogy magával legyünk a végén. A beteg tekintete ekkor már nem rájuk fókuszált, befelé fordult, állát leejtette horpadt mellkasára. Tudunk valamit segíteni, kérdezte sírós hangon az egyik nő a csoportból, de az Író csak intett, úgyse hallja, suttogta, és ebben maradtak, csendben vártak. Somos a falnak dőlve figyelte a férfi mind lassabban emelkedő és süllyedő mellkasát, a lassan eltompuló tekintetet, a néha megránduló, izgő-mozgó lábfejet, utána – mivel az egész jelnetet roppant illetlennek és ugyanakkor nagyon is bensőségesnek érezte – elvonta tekintetét, és inkább ismét kinézett az ablakon. Később azon tűnődött, meddig lesznek itt, mi van, ha ez az egész órákig is eltart, és neki vizelnie kell, illetlenség lesz-e kimenni pisilni, miközben ez az ember a halállal van elfoglalva.  Jó húsz perc múlva lett vége, egy nagy, ijesztő hördüléssel. A beteg összerándult, oldalra fordult, és eltakarta arcát, mire mind akaratlanul is hátrébb léptek, talán illendőségből, valaki meg is jegyezte, talán ki kellene mennünk, de késő volt, mert a férfi belemarkolt a matracba, és nyöszörgött, aztán teste elernyedt, és úgy maradt, nem is lélegzett már, és akkor hirtelen mind nagyon rosszul érezték magukat. A csöndet az Író törte meg, angyal szállt el közöttünk, mondta jelentőségteljesen, és elvitte magával e szerencsétlen lelket. Felállt, mert mostanáig térdelt az ágy mellett, majd meghajtotta fejét, mintegy tisztelgésül. Remélem, tanulságos volt, és megfigyeltetek mindent, a halál minden egyes moccanását, nézett a jelenlévőkre, de senki nem nézett vissza rá, mindenki a padlót vagy a falat nézte, Somos kifelé bámult az ablakon, a szíve zakatolt, érzések kavarogtak benne, félelem, undor, szánalom és szégyen, maga sem értette, mi történik, végül Szeplő szólalt meg, menjünk innen, és így tettek.

Némán hagyták el a kórházat, ott, ahol jöttek, átmentek az úton, a másik oldalon lévő buszmegállóba, és szótlanul várták a buszt, miközben az Író a darkos lányokat hívta. Sokáig beszélt velük, majd kinyomta telefont. Újabb két kilépő, jelentett ki jó hangosan, mire mellette megszólalt mellette Kopasz, egy idősödő férfi, három, én is hazamegyek, elég volt. Az Író ránézett, mondani akart valamit, de végül magába fojtotta.

Miután leszálltak a buszról, kis csomókban indultak meg az erdei ösvényen a tábor felé. Senki nem beszélgetett, Somos szinte érezni vélte a sötét gondolatokat a többiekben. Próbált arra összpontosítani, hogy mit fog írni a mai élményéről, de egyre csak a férfi takaróba markoló kezét látta maga előtt, és aztán rájött, hogy ennek a mozdulatnak a végletessége köré kell felépítenie az élménybeszámolót, azt kell megírnia, hogy a férfi életében, kisbabaként, gyermekként, kamaszként majd felnőttként milyen esetekben és miért markolta így a takarót, hányszor, és közben miket gondolt vagy érzett, és ez a sok aktus, ez a sok megfeszülő akarat hogy vezette el őt végül a mai, utolsó pillanathoz.

A kései ebéd paprikás krumpli volt, kovászos uborkával, szivacsos belű kenyeret kaptak mellé. Somos észrevette, hogy mostanra kialakultak csoportok, ő például a szótlan Szeplő és a komor Aktakukac mellé ült, Hadar a nagyon szőke, középkorú nővel pusmogott, Jeges pedig egyedül kanalazta az ételt. Hatan maradtunk, jegyezte meg csöndesen a fiatalember, mire a vele szemben ülő lány ránézett, és tekintetében annyi melegség és szomorúság volt, hogy Somos zavartan elfordult, vett még a kenyérből.

Mögöttük felcsendült a vas, mire mind megfordultak, az Író állt az ajtóban, majd beljebb jött, maga elé húzott egy széket, megfordította, hogy a támlája előtte legyen, úgy ült rá. Végighordozta tekintetét a kis csapaton, majd bólintott. Megfogyatkoztunk. Ez várható volt, erre számítottam, bár tény, hogy még csak a harmadik napot hagytuk magunk mögött. Kis szünetet tartott, elgondolkodott valamin, majd így folytatta: az írás nehéz dolog. A legtöbben abban a tévhitben vannak, hogy csak papír kell hozzá meg egy toll. Vagy egy laptop. Megvakarta szakállát, végignézett rajtuk, mindegyikükkel keresve a szemkontaktust. De ti már tudjátok, folytatta felemelve hangját, hogy az írás nem egyszerű dolog. Látom azokból az anyagokból, amiket eddig adtatok. Felismertétek, hogy az írás mögött egy csomó érzés és tapasztalat kell legyen, mert ezek nélkül a szöveg, amit megalkottok, nem lesz hiteles. Ha nem élitek át azt, amit leírtok, akkor csak halvány visszfényét adjátok a valóságnak, jobban mondva, akkor nem tudtok egy valós, autentikus világot teremteni a szövegeitekben, akkor tulajdonképp amit papírra vetettetek, az nem lesz több írásjegyek halmazánál.

Szőke, aki eddig nem nagyon szólt az egész táborban, felemelte kezét, majd halk, de intelligens hanghordozással megkérdezte, meddig lehet elmenni ebben a tapasztalatszerzésben, vagyis hogy mi az Író végső célja. Somosnak erről eszébe ötlött valami, halkan ki is mondta maga elé, óvakodj az utolsó naptól, mire Aktakukac felkapta fejét, ránézett, de a többiek nem hallották meg, ők az Írót nézték.

A legvégső határ kutatása a szent feladatunk, tárta szét két karját a férfi, mintha mindannyiójukat keblére kívánná ölelni, értsétek meg, csak így válhattok igazán jelentős alkotóvá. Hallgattak egy sort, végül Szeplő mondta ki azt, amit talán mindenkiben ott motozott, kérdés, megéri-e, aztán feláll, és a tányérját és a poharát hátra vitte a kiskonyhába, mindannyian maguk után mosogattak ugyanis.

Az estebéd végeztével az Író tartott egy rövid előadást az egyes szám első személyű és az isteni, mindenttudó narrátor pozíciója közti különbségekről, az előnyökről és hátrányokról. A csapat fásultan hallgatta a lelkes magyarázatot és a különböző, klasszikus szerzőktől vett idézeteket, majd a végén kérdés nélkül szétoszlott. Somos kisétált az erdei útra, majd bement az erdőbe. Főkép akácos volt, elszórtan más fákkal, szúrós bokrok nehezítették az előre jutást, de azért tudott haladni, tett egy nagy félkört, végül az autóút mentén lyukadt ki. Visszasétált a buszmegállóhoz, majd fel, a töredezett betonúton az tábor felé. A tábor kapujában Szeplő állt, előtte a minap látott szellemi fogyatékos fiú, a lány magyarázott neki valamit. Itt bóklászik ez a gyerek, vissza kellene vinni, mondta a lány, észrevéve a közeledőt. Somos bólintott, megfogta a fiú vállát, és gyengéden maga elé tolta, mire az engedelmesen megindult felfelé, ők pedig némán követték. Az út meredeken emelkedett, hamar fullasztóvá vált, de ez láthatóan nem zavarta a fiút, ugyanolyan ütemben haladt előttük, néha hátranézett, követik-e őt, de ilyenkor sem látszott arcán semmi érzelem.

Már többször lejött hozzánk, jegyezte meg Somos esetlenül. Szeplő rápillantott, aztán ismét a lába előtti betont figyelte, melynek réseiből sötétzöld növények bújtak ki. Fura alak ez az Író, jegyezte meg a lány kisvártatva. Azt hittem, kedveled, kontrázott Somos némi nehezteléssel, majd megköszörülte torkát, mert érezte, nincs joga ehhez, de a lány bólintott, félreismertem. Túl közel engedtem magamhoz, tette hozzá. Nem értem, értetlenkedett a fiatalember, mire a lány kinyúlt, és végigsimított az arcán, első este, emlékszel. Somos nem akarta hallani a folytatást, a fiú húsos hátát figyelte, úgy érezte, gyűlöli ezt a hátat, azt, hogy itt kell lennie mögötte, és meg kell hallania, amit a lány mondani akar. Én voltam az, aki a hátadra terítette hajnalban a takarót, vallotta be Szeplő bűnbánóan. Tőle jöttem, tette hozzá, és ebben maradtak, mert a kanyarban kibukkant végre a gyerektábor kapuja, nagy, barna gerendákból állt, résnyire nyitva volt. Menj szépen haza, mutatta a nyílást Szeplő, és a gyerek engedelmeskedett. Vártak, míg a fiú eltűnik a kapuszárnyak mögött, majd megfordultak, és visszaindultak. Tudod, tegnap a városban volt térerőm, és végeztem egy kis kutatást, monda a lány, elővéve mobilját, megnyitotta, és mutatta is a cikket Somosnak, „Végzetes baleset az erdei táborban”. Két évvel ezelőtt a tábor vezetője lezuhant az ebédlő tetejéről, folytatta lány, olyan szerencsétlenül esett, hogy nyakát törte. Nem volt részeg, nem tudni, mit keresett ott, miért mászott fel. Akkor már csak ketten voltak a tábor területén, az utolsó nap történt, mondta és mondta a lány, és Somos nem tudta, mit gondoljon erről az egészről, inkább hallgatott, de a lány könyörtelenül folytatta, remélem, sejted, ki volt a másik.

Ezután a tábor kapujáig csöndben mentek. Belépve a füves udvarra a fiatalember zavartan intett a házikók felé, megyek, pihenek egy kicsit, motyogta, arcát pirosra festette a lassú alkonyat, a lány jól láthatta rajta azt a sok érzelmet, amit talán nem is akart látni, ezét gyorsan elfordult, de még kimondta, ne haragudj, majd ő ment el előbb, így Somos figyelhette hátulról, és szíve összeszorult, mert azok a keskeny vállak még mindig a legcsodálatosabb dolognak tűntek itt, az erdő közepén számára.

Miután leadták az írásaikat, és egy rövid, a plasztikus leírásokról szóló, példákkal sűrűn teletűzdelt előadás után elfogyasztották a hideg vacsorát, mintha megbeszélték volna – az Író kivételével, aki a fogalmazásaikat olvasgatta elmélyülten, piros javítófilcét készenlétben tartva – mind kisétáltak a szalonnázóhely padjaihoz. Senkinek nem volt kedve tüzet rakni, körbeülték a szenes famaradványokat, és halkan beszélgettek. Somos Aktakukac mellé huppant le, aki komoran bámult maga elé. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem az írás teljesen mást jelent, bukott ki Szőkéből. Ne értsetek félre, jó kikapcsolódni, elmenekülni ebből a világból egy általam teremtett világba, de én soha nem törekedtem például arra, hogy hiperrealisztikus legyen minden leírásom. Teljesen igazad van, jegyezte meg Hadar. Én egyébként mindig teljesen elszállt karaktereket írok, nem is tudnák hétköznapi figurákat megjelenteni, olyan alakokat, mint amilyenek például mi vagyunk, mert ki lenne kíváncsi ránk, kit érdekelne a te vagy az én életem, hm, hadarta el egy szuszra, ami után mind hallgattak egy sort, emésztették a dolgot, majd Szeplő hozzátette, hogy a jó horror lényege szerinte az, hogy hétköznapi karaktereket helyez az író valami szokatlan és rémisztő környezetbe, például egy kísértetkastélyba avagy, és itt körbe mutatott, egy erdei táborba. Aktkukac ezen felnevetett, és keserűen megjegyezte, hogy az elmúlt napok alapján ő néha valóban úgy érzi, hogy egy képzeletbeli eseménysor rabja, egy olyan cselekményszálon húzzák végig, ami ellen és amiben semmit nem tud tenni. Somos kezdte elveszteni a fonalat, így Szeplő meztelen combjára koncentrált, a lányon ugyanis egy rövidnadrág volt, meg valami csúnya papucs, lábait fázósan összezárta, és a fiatalember szinte meg tudta volna számolni bőrén a libabőr csúcsocskáit, noha a lila fényű ég lassan komor sötétségbe váltott, de aztán felkerekedett feléjük a hold tányérja, így valamennyire láthatták egymást. Jó volt így ülni a félhomályban, mindannyian úgy érezték, elvesztik önmagukat, feloldónak a közös félelemben, a következő nap okozta aggodalomban, és végre őszintén beszélhettek mindenről és főképp az Íróról, nagyjából úgy, ahogy a gonosz tanárt kibeszélik diákjai a szünetben. Somos vette észre, hogy valami zúgás, és fény kél a fák közt, majd az autó, egy nagy, rozoga furgon megáll a kapu előtt, és akkor már futva érkezett az Író is, telefonjával előre mutogatva. Újabb programváltozás, a félelem napja helyett a félelem éjszakája következik, előre hozzuk a holnapi programot, kényszerű okokból, magyarázta kifulladva, majd megindult a kapu felé, gyertek csak, gyertek, és jól figyeljetek majd.

folyt. köv.