Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2021. december 20. 21:50 - Valmont

Karácsonyi készülődés

img_4467.jpg

Ezt a képet még az ősszel, futás közben készítettem, egy elhanyagolt mezőn. Egy kunyhó fala adja a festés hátterét. A kunyhó vaslemezekből áll, és úgy gondolom, nem a hajdani lakosa készítette a graffitit. Azért a múlt idő, mert se ősszel, se mostanában nem láttam odabent senkit. A keskeny csapásról ugyanis, ami elvisz a bódé mellett, belátni az ajtó nélküli nyíláson a belső térbe, amit koszlott matrac, nejlondarabok és ruhamaradványok kusza halma tölt ki. Rossz érzés benézni, és még rosszabb lenne közelebb menni, noha előfordulhat, hogy a lakója bajban van, és segítségre lenne szüksége. Ha úgy adódna, nem biztos, hogy lenne merszem bármit is tenni. Ez a kunyhó jut eszembe, amikor nézem a negédes karácsonyi reklámokat, melyekben a multik idei, legújabb témája (mert a COVID elleni összefogás már nagyon elkopott) a magány, és hogy legyünk szolidárisak az idős, egyedül karácsonyozó emberekkel. Elképzelem ezt a kunyhót a hideg éjszakában, a sötétben, azt, hogy valaki, aki tényleg pokolian magányos, odabent várakozik, és persze nem jön senki - erről kellene szólnia a televíziónak éjjel és nappal.

És erről szól a most következő novella is.    

 

Karácsonyi készülődés

 

A falusiak később már sokféleképp mesélték, hogy milyen szél fújta ide a pestieket, akik aztán fél év után, olyan sietősen távoztak, de arról persze nem beszélt senki, hogy mi vezetett oda, hogy egyáltalán felbukkantak a faluban. Valahogy úgy alakult, hogy senkinek nem volt meg az perspektívája, a tények azon gyűjteménye, amivel rendelkezik egy ideális olvasó, vagy Isten, így aztán a legtöbben csak találgattak az események menetét illetően, illetve oktondi, néha babonás fejtegetésekbe bocsátkoztak, melyek részletei persze egyeztek az igazsággal. A kezdőpont, az ok volt az, amiről viszont csak kevesen tudtak, azok is szégyenkezve hozták elő.

Az úgy volt, fejtegette a kocsmában a felső Telepen lakó Kránics, hogy az öregasszony akkor már sokáig nem dugta elő az orrát, még a fásszínbe se ment ki, amire rálátnak a szomszédék, a Franciék. Pedig hideg március volt, így aztán a Franciék elkezdték a kéményt is figyelni, de hát ha nincs fa, nincs füst se. Az ötödik napon aztán, lehet, kicsit megkésve, elhatározták, hogy átmennek, megnézik, mi van vele.

A postás, az idős Kómár Laci bácsi úgy mesélte a falu végén lakó Rajmundéknak, hogy végül be kellett törni az ajtót, mert az öregasszony nem nyitotta ki, se a kopogtatásra, se a kiabálásra. Nem is tudta ő már azt kinyitni, mert halott volt, ott feküdt a hideg konyhapadlón, ami kőpadló volt, ami gyorsan kihűlt. Mögötte a felmosóvödör, ebből próbált inni, mert bizonyára szomjazott, de feldöntötte, ettől aztán átázott, és azokon a jeges éjszakákon még inkább lehűlt a teste.

Máris néni, a bolt előtt mesélte a Ragyás gyereknek, hogy az öregasszony eleshetett, a saját felmosásában, a vizes padlón megcsúszott, és eltörte a medencéjét, meg a térde is kifordult, ezért mászni is alig tudott, mert a legkisebb mozgás is úgy fájhatott neki, mint az istennyila. Bizonyára kiabált segítségért, de a szomszédok, a Franciék, és a másik oldalról a Jónásék nem hallottak semmit, mert azokban a napokban volt az a hülye nagy szél, ami elvitte a mi fóliasátrunkat is.

Elég ebből annyi, mondta Süle, az idős tanár a nyugdíjaskör heti gyűlésén, hogy az öregasszony rettenetes kínok közt, magára hagyva, fázva és az éhségtől gyötörve öt nap alatt szörnyű kínhalált halt, így mondta, ilyen szépen, mert ő mindig így beszélt, mert magyart tanított, és gyakorta tartott felolvasást is a kedvenc szerzőiből, például Jókaiból vagy Keményből, de Krúdyból vagy a későbbiekből már nem, mert őket már nem tartotta sokra. Akkor, amikor az események olyan sötét fordulatot vettek, ő állt elő a magyarázattal is, de ne szaladjunk ennyire előre, ráérősen és kényelmesen haladjunk a dolgok menetét követve, úgy téve, mint akik nem tudnak semmit a jövőről.

A másik szomszéd, Jónásék közül csak az asszonyka beszélt a falunak, egész pontosan a busztól hazafelé a Métusz feleségének meg a kocsmáros feleségének, mert mind bent dolgoztak a közeli városban, Pásztón, Jónásné az abc-ben. Akkor mondta, hogy a Franci az urát hívta át aznap, annyira megijedt az öregasszony látványától. Az ura átment, de aztán fordult is ki, és napokig nem aludt rendesen, mert az, ahogy az öregasszony ott feküdt a padlón, a hálószoba ajtaja előtt, az beleégett az agyába, és nem tudta kiverni a fejéből. Főképp az volt a szörnyű, amilyen arcot vágott a halálában, gonosz és dühös volt, és Jónást a gyerekkorában látott képre emlékeztette, egy macska látványára, amelyiket dédapja részeg dühében vasvillára szúrt, de az állat tekergődző haldoklásában sokáig sziszegett.

Bizonyára be akart menni a hálószobába, hogy az ágyba másszon, avagy magára húzza a dunyhát, fejtegette elgondolkodva a Kis Kómár, aki az autókat szerelte maszekban a faluban. És ezért mászott az ajtóhoz, de nem érte el a kilincset. Talán, ha feléri, és bejut a szobába, és betakarja magát a dunyhával, akkor talán kihúzza, mert az ember élelem nélkül jobban bírja, de a hideg gyorsan végez vele. A nagyapám is mindig azt mesélte, hogy az oroszoknál azok haltak meg leggyorsabban, akik nem tudtak rendes bakancsot meg kabátot szerzeni.

A Métusz felesége, akinek a busztól hazafelé Jónásné elmesélte, milyen volt a halott ábrázata, már úgy adta tovább a szomszédjának, a mindig zsémbes Medve Ilonkának, hogy az öregasszony egyébként is világéletében furcsa volt, ő nem szeretett a szemébe nézni, ha találkozott vele valahol, a boltban avagy a temetőben, mert az anyja azt mondta az egész családjáról, a fajtájukról, hogy boszorkányok. Ilonka bólogatott, majd hozzátette, hogy azt mondják, világszép lány volt az öregasszony, aki ezzel a nézésével sok legényt megbolondított, sőt, még a faluba negyvenötben betévedő németek vezetőjét, egy szőke, ép hogy serkenő bajuszú tisztet is elbájolt, de aztán úgy alakult, ez is milyen furcsa már, hogy pártában maradt.

Bizonyára azért nem ment férjhez, töprengett csak úgy a többieknek a kocsma sarkán Bukor Sanyi, mert nem akarta, hogy kitudódjon az, hogy mennyire másfajta, hogy milyen praktikákat űz esténkét, éjszakánként. Mert azért hallottunk dolgokat, hogy még pár éve is, ha ránézett egy kisgyerekre a temetőben, az menten elkezdett sírni, máskor meg, ha tojásért ment a Métuszékhoz, és azok át akarták verni az árával, hát csak intett a tyúkok felé, és azok egy hétig nem tojták.

Volt a tekintetében valami koncentrált erő, ami valóban nyugtalanítólag hatott az ember lelkére, magyarázta Süle tanár úr a lányának, amikor az a havi egyszeri látogatást megejtette, és nyilvánvaló, hogy az ilyen típusú emberekre aggatta rá aztán az egyszerű ember falun, hogy boszorkány. A szó sokáig ott függött kettejük közt, aztán a lány zavartan megcsóvált a fejét, majd elnevette magát, hogy ugyan már, ilyesmit már nem mondunk senkire, elvégre felvilágosult korban élünk, meg már Könyves Kálmán is kimondta, hogy boszorkányok nincsnek. Az öreg tanár erre megvonta vállát, persze, de van úgy, hogy a racionális énünknek nem vesszük hasznát, akkor, amikor a feneketlen sötétséggel nézünk farkasszemet.

Aztán nyár elején, júniusban megjelentek az örökösök, a pestiek, egy vékony, magas ötvenes férfi és alacsony, pirospozsgás kerek felesége, akik valami távoli rokonai voltak az öregasszonynak. Megkímélt, jók karbantartott Suzukival jöttek, sokáig molyoltak bent a házban, Franci ki is jött a tornácra, leste őket, hogy mit csinálnak, azok meg kinyitották az ablakokat, kihordták azt a sok régi lomot az udvarra, meg fürkészték a tetőt, a házfalat, a hátsó fészert.

Nem túl pénzesek, de rendbe akarják kapni egy kicsit a házat, mondta a kocsmában Kőhegyi, aki elvállata a belső festést, és egy kis melót a kamrában. Be akarják vinni a vizet, hogy legyen egy zuhanyzójuk, meg ilyenek, mondta a férfi elgondolkodva, azt hiszem, ilyen hétvégi háznak gondolják, hogy majd lejárnak ide pihengetni, ha meg megöregednek, akkor végleg leköltöznek.

A munkálatok jól haladtak egy ideig, de aztán Kőhegyi elkezdett kimaradozni, a haverja, a Kis Kómár azt mondta, nem érzi jól magát a házban, olyan, mintha valaki hátulról és lentről figyelné, és ez kurvára idegesíti, és itt a szerelő kacsintott, hogy persze az igazság az, hogy marhára fél, már reggel görcsben van a gyomra, ha mennie kell az öregasszony házához. Mert a házat továbbra is így hívták, függetlenül attól, hogy a pestiek fehér Suzukija egyre többször tűnt fel faluban, a falusiak még mindig azt mondták, ha elmentek a többnyire néma és kivilágítatlan épület előtt, hogy „az öregasszony háza”.

Augusztusra aztán csak elvégezte a munkát a Kőhegyi, és utána ő már nem nyilatkozott semmit a házról, csak bólogatott, ha valaki később szóba hozta a pestiek ügyét, sokatmondóan hümmögött, avagy néha belemorgott a beszélgetésbe, hogy én megmondtam volna előre, ha engem kérdeznek.

Az ezt követő négy hónapról mindenkinek más volt a véleménye. Franciék, akik a legtöbbet láthattak volna a dologból, csak annyit közöltek, hogy a pestiek eleinte péntek este jöttek, nagy hangon benyomultak a házba, majd sokáig égették a villanyt, aztán néha éjszaka is felkapcsolták, és később már csak szombat délelőtt állt meg a Suzuki a ház előtt, utána meg vasárnap reggel, és már nem maradtak estére.

Azt tudni kell, hogy az öregasszony háza a patakparton épült, mögötte meredeken emelkedik a Szilvás felé a hegyoldal, és az utca túloldalán Tőzsér portája van, akivel a pesti ember megalkudott, hogy hétközben nézzen rá a házra. Tőzsér bányamérnök volt, és pár éve meghalt a felesége és a fia is, nem csoda, hogy némiképp fogékonyabb volt arra, amit a pestiek, vagyis főképp az asszonyka mondott neki, amikor átmentek hozzá a megérkezésük után. Kialakult köztük valami bizalmi viszony, és Tőzsér meg akart ennek felelni, ezért a boltban, meg a hátsó szomszédjának csak szűkszavúan nyilatkozott ezekről a látgatásokról, de azt októberben már kijelentette, hogy a pestiek el vannak keseredve, és azon tűnődnek, eladják a házat.

A házhoz járó fodrász, a Pacsa felesége volt az, aki mégis kiszedte belőle, hogy mi az elkeseredés oka, és aztán fontoskodva továbbadta a többi kuncsaftjának. A pestiek úgy érezték, hogy éjszaka, miután lefeküdnek, van velük valaki a házban. Egyrészt a bezárt ajtók reggelre maguktól kinyíltak, másrészt amikor eloltották a villanyt, és magukra húzták a takarót, vagy befordultak a fal felé, az a rémes érzésük támadt, hogy valaki odalent, a padlón mászik feléjük, apró, lassú mozdulatokkal, de mind közelebb jut az ágyról lecsöngő kezükhöz, vagy a párna szélén nyugvó fejükhöz. Mind a ketten érezték ezt a furcsa jelenlétet, aminek csak az vetett véget, ha felkapcsolták a villanyt, a kis lámpát az éjjeliszekrényen pont az utolsó pillanatban, akkor, amikor az idegen már elérte volna az ágyuk peremét.

A dolog októberben a pletykából valósággá vált, abban az értelemben, hogy a pesti ember megkérdezte Francit, nem akarja-e megvenni a házat a fiának. Akarja a fene, mesélte a mozgóbolt előtti sorban toporogva a vörös képű, nagydarab férfi, nekem aztán nem kell az öregasszony háza, elhajtottam őket, de meg is mondtam nekik előtte, hogy nincs ember a faluban, aki azt házat megvenné, ebben ne is reménykedjen.

A pesti ember komolyan vette a szavait, mert Jónásné említette a buszon, hogy a pásztói abc–ben, ahol dolgozott, megjelent a hirdetőtáblán az ház eladó ingatlanként, és aztán az, aki még járatta a Nógrád című újságot, az is felfedezhette az apróhirdetést, így a pestiek kudarca avagy inkább félelme valósággá és nyílt titokká vált.

A legtöbben a faluban nem hittek benne, hogy a házat el lehet adni falun kívülinek, de aztán egy november végi napon megállt a Tőzsér háza előtt egy piros Opel, és kiszállt belőle egy idős, ráncos, apró kis ember, aki aztán becsöngetett Tőzsérhez, akkor már ugyanis a pestiek ez hónapja nem voltak lent a faluban, és Tőzsérnek volt kiadva, hogy ha van érdeklődő, mutassa meg a házat. Így is történt, bár Tőzsér nem ment be, csak kinyitotta az ajtót, aztán az udvaron cigarettázva megvárta az öreget, aki láthatóan elégedetten jött ki az épületből, majd beszélgetésbe elegyedett Tőzsérrel, amit véletlenül pont meghallott Franci, aki a járdát söpörte a kerítés túloldalán.

Nem mondott az semmit neki az öregasszonyról, mesélte Franci a disznóvágáson azon a hétvégén a sógoránál, ki van tanítva, hogy nehogy eláruljon valamit, biztos jutalékot kap. Szegény öregember valami pásztói panellakásban él, egyedül, mint az ujjam, folytatta, és most eladja a lakását, utolsó kis vagyonkáját, hogy megvegye ezt a házat, és ezek meg nem mondanak neki semmit, hogy mit is vesz meg, vagy inkább, hogy kit vesz meg vele. Az utolsó szavakat dühvel ejtette ki, és a rokonok, akik segítettek a disznó bontásban, az abálásban, a hurka töltésében, egyetértően bólogattak, de tenni senki nem akart semmit, mert nem az ő dolguk volt, és talán minden így is marad, ha Jónásné azon a keddi napon nem akad össze az öregemberrel a pásztói abc-ben, ha nem pont őt szólítja meg a kisöreg, hogy vegye ki a hirdetőtábláról az öregasszony házáról szóló hirdetést, mert ő azt a házat a hétvégén megveszi. Az asszonyka először kábán engedelmeskedett, de aztán csak felkaptam a kabátomat, és kiszaladtam az utcára utána, mesélte aznap este az anyjának az öregotthonban, és ott, az épület sarkán megállítottam, és akadozva, zavartan, de csak elmeséltem neki, hogy a pestiek miért akarnak túladni a házon, és hogy mit tartanak arról a házról a faluban, és hogy mit gondoltak a korábbi lakójáról. Az öreg figyelmesen hallgatta, hunyorogva az éles délelőtti, decemberi fényben, néha megértően bólogatott, majd a végén a nő vállára tette a kezét, és a szemembe nézett, maga, személy szerint biztos benne, hogy az az asszony még mindig ott van a házban, kérdezte Jónásné az anyját, utánozva az öreget. Erre elfordultam, ki a kezének fogásából, és hátráltam egy lépést, ki tudhatja azt, mondtam búcsúzóul, de jobb az ilyen dolgokat és az ilyen házakat nem bolygatni, tettem még hozzá.

Állítólag december hetedikén írták alá a szerződést, de aztán az öregember lebetegedett, és ezért az átadást el kellett halasztani, végül a karácsony előtti hétvégén történt meg a dolog. Megállt a ház előtt a fehér Suzuki és a piros Opel, orral szemközt, mire Franci kiment a tornácra, és onnan figyelte, hogy a pestiek kezet fognak az öregemberrel, átadják neki a kulcsokat, és udvarra be se lépve visszaszálnak az autójukba, majd elhajtanak, ki a faluból, így téve pontot a féléves időszakra, amikor is azt hitték, hogy új életet kezdhetnek majd vidéken, de persze a dolgok nem így működnek errefelé.

És az öregember? Hogy mi lett vele? Huszonharmadikán jött először hosszabb időre a faluba, ágyneműt hozott magával, látta az autója mellett elbicikliző Kis Kómár, meg egy kis fenyőfát. A pásztói lakását csak január elsején kell kiürítenie, magyarázta a kerítés felett Jónásnénak, akit megismert a kertben, az asszony épp jeges kelbimbófejeket vágott le a húsleveshez, de úgy gondoltam, az ünnepet már itt töltöm. És így is történt, és a huszonnegyedikére virradó reggel mindenki azt találgatta a faluban, hogy mikor hajt át az öreg a piros autójával a keskeny hídon, ami összeköti a külvilággal Siromot, de ez nem következett be, mert az öregember ugyan feltűnően sokáig aludt, de délben már fát hasogatott az udvaron, ahogy azt többen is látták, és másnap is maradt, sőt, megjelent a misén, mert aznap jött a bejárós pap, és nagyon szépen beszélt a templomban, aminek a jeges levegője tisztítólag hatott a lélekre.

A mise után az öreg, mintegy ismerkedésképp, bement a kocsmába, ahol megivott egy kis pohár kőbányait, és egy kupicával a kocsmáros saját szilvapálinkájából, az töltött neki még egyet grátisz, és megkérdezte, milyen az új ház, mire néma csönd lett a kocsmában, és mindenki az öregre figyelt, aki érzékelte ezt, hunyorogva körbenézett, majd halkan előadta, hogy világéletében egyedül volt, és hogy a karácsony a legnehezebb időszak egy ilyen egyedülálló, és magányos ember életében, és be kell vallja, hogy mióta ilyen öreg lett, egyre többször előjön az a vágya ilyentájt, hogy véget vessen ennek a borzalmas magánynak, mert se fia, se borja, rokonai elhaltak vagy elköltöztek vagy összevesztek vele, így tényleg nincs miért élnie, és ennél minden jobb, ennél bármilyen társaság elfogadhatóbb, és be kell vallja azt is, hogy nem csalódott a házban, sőt, elégedett, mert minden furcsasága ellenére, ez neki így jó, mert így legalább nem magányos többé. Látták rajta, hogy nem bolond, és hogy komolyan mondja, amit mond, és elégedett mosolya nem takar el semmit, és elképzelték, hogy az öreg fekszik a sötétben aznap éjjel, karácsony másnapján, hallja a padlón felé közeledő hangokat, hallja, hogy az ajtók sorban kinyílnak a házban, és akkor az öregember leengedi a kezét, kinyúl az ágy peremén, bele a sötétségbe, és várja, hogy megérintsék a bőrét.

vége

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr5616789102

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

naavii 2021.12.21. 10:41:09

Még vagy tizenöt évvel ezelőtt egy barátommal kimentünk a város határában fekvő zártkertes övezetbe, mert meg akarta mutatni nekem, milyen hétvégi házat vett. Apró kis házacska volt, gyomos, elvadult kerttel, bekerítetlenül. A gazban még látszott pár melléképület, ól és a kút romja. A ház nyitva állt, azt mondta, direkt nem zárja be, ha tenne egy lakatot az ajtóra, már ezért feltörnék, megnézni, mit őrizget ott. Így legfeljebb bemennek, szétnéznek, jó esetben nem csinálnak a sarokba.
Nagyra törő tervei voltak vele, nyaranta ki akartak jönni a családdal a panelból, saját zöldséget termeszteni, átjárni az erdőn túli halastavakhoz fürödni, horgászni. Persze nem lett belőle semmi.
Néhány évvel később a kislányommal sétáltunk arra. Szerettem ezt a lassan leépülő üdülőövezetet, ahol a 70-es, 80-as években kiépült hobbitelkek még őriztek valamit a gyerekkorom hangulatából. Érdekes volt látni ezeket a házakat, amikbe annak idején beleölték az emberek a pénzt, időt, energiát, hogy egy kicsit jól érezhessék magukat, de aztán kihaltak vagy elmaradoztak innen és hagyták, hogy a természet mindent visszavegyen.
Ahogy odaértünk, mondtam is a lányomnak, hogy az ott G. hétvégi háza, ugyanúgy állt ott, mint mikor megmutatta nekem. Átvergődtem az embermagas bozóton és benéztem az ablakon. Az egyetlen szobában egy ágy állt, rajta feküdt egy ember. A félhomályban nem láttam belőle mást, csak a két bakancsát meg a vékony alakot a szedett-vedett takarók alatt. Nem tudom, élt-e, vagy sem.
- Mi van bent? - kérdezte a lányom, aki a földúton maradt.
- Semmi... rendetlenség... - válaszoltam kapásból, és iszkoltam is ki a háztól, ahogy tudtam.
Azóta is megborzongok, ha eszembe jut ez a történet. Talán csak egy hajléktalan volt, aki behúzódott ide aludni, aztán odébbállt. Remélem...
horror
süti beállítások módosítása