Ezt a képet még az ősszel, futás közben készítettem, egy elhanyagolt mezőn. Egy kunyhó fala adja a festés hátterét. A kunyhó vaslemezekből áll, és úgy gondolom, nem a hajdani lakosa készítette a graffitit. Azért a múlt idő, mert se ősszel, se mostanában nem láttam odabent senkit. A keskeny csapásról ugyanis, ami elvisz a bódé mellett, belátni az ajtó nélküli nyíláson a belső térbe, amit koszlott matrac, nejlondarabok és ruhamaradványok kusza halma tölt ki. Rossz érzés benézni, és még rosszabb lenne közelebb menni, noha előfordulhat, hogy a lakója bajban van, és segítségre lenne szüksége. Ha úgy adódna, nem biztos, hogy lenne merszem bármit is tenni. Ez a kunyhó jut eszembe, amikor nézem a negédes karácsonyi reklámokat, melyekben a multik idei, legújabb témája (mert a COVID elleni összefogás már nagyon elkopott) a magány, és hogy legyünk szolidárisak az idős, egyedül karácsonyozó emberekkel. Elképzelem ezt a kunyhót a hideg éjszakában, a sötétben, azt, hogy valaki, aki tényleg pokolian magányos, odabent várakozik, és persze nem jön senki - erről kellene szólnia a televíziónak éjjel és nappal.
És erről szól a most következő novella is.
Karácsonyi készülődés
A falusiak később már sokféleképp mesélték, hogy milyen szél fújta ide a pestieket, akik aztán fél év után, olyan sietősen távoztak, de arról persze nem beszélt senki, hogy mi vezetett oda, hogy egyáltalán felbukkantak a faluban. Valahogy úgy alakult, hogy senkinek nem volt meg az perspektívája, a tények azon gyűjteménye, amivel rendelkezik egy ideális olvasó, vagy Isten, így aztán a legtöbben csak találgattak az események menetét illetően, illetve oktondi, néha babonás fejtegetésekbe bocsátkoztak, melyek részletei persze egyeztek az igazsággal. Pont a kezdőpont, az origó volt az, amiről viszont csak kevesen tudtak, azok is szégyenkezve hozták elő.
Az úgy volt, fejtegette a kocsmában a felső Telepen lakó Kránics, hogy az öregasszony akkor már sokáig nem dugta elő az orrát, még a fásszínbe se ment ki, amire rálátnak a szomszédok, a Franciék. Pedig hideg március volt, így aztán a Franciék elkezdték a kéményt is figyelni, de hát ha nincs fa, nincs füst se. Az ötödik napon aztán, lehet, kicsit megkésve, elhatározták, hogy átmennek, megnézik, mi van vele.
A postás, Kómár Laci bácsi úgy mesélte a falu végén lakó Rajmundéknak, hogy végül be kellett törni az ajtót, mert az öregasszony nem nyitotta ki, se a kopogtatásra, se a kiabálásra. Nem is tudta ő már azt kinyitni, mert halott volt, ott feküdt a hideg konyhapadlón, ami kőlapokkal volt borítva. Mögötte a felmosóvödör, ebből próbált inni, mert bizonyára szomjazott, de feldöntötte, ettől aztán átázott, és azokon a jeges éjszakákon még inkább lehűlt a teste.
Máris néni, a bolt előtt mesélte a Ragyás gyereknek, hogy az öregasszony eleshetett, a saját felmosásában, a vizes padlón megcsúszott, és eltörte a medencéjét, meg a térde is kifordult, ezért mászni is alig tudott, mert a legkisebb mozgás is úgy fájhatott neki, mint az istennyila. Bizonyára kiabált segítségért, de a szomszédok, a Franciék, és a másik oldalról a Jónásék nem hallottak semmit, mert azokban a napokban volt az a hülye nagy szél, ami elvitte a mi fóliasátrunkat is.
Elég ebből annyi, mondta Süle, az idős tanár a nyugdíjaskör heti gyűlésén, hogy az öregasszony rettenetes kínok közt, magára hagyva, fázva és az éhségtől gyötörve öt nap alatt szörnyű kínhalált halt, így mondta, ilyen szépen, mert ő mindig így beszélt, mert magyart tanított, és gyakorta tartott felolvasást is a kedvenc szerzőiből, például Jókaiból vagy Keményből, de Krúdyból vagy a későbbiekből már nem, mert őket már nem tartotta sokra. Akkor, amikor az események olyan sötét fordulatot vettek, ő állt elő a magyarázattal is, de ne szaladjunk ennyire előre, ráérősen és kényelmesen haladjunk a dolgok menetét követve, úgy téve, mint akik nem tudnak semmit a jövőről.
A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
naavii 2021.12.21. 10:41:09
Nagyra törő tervei voltak vele, nyaranta ki akartak jönni a családdal a panelból, saját zöldséget termeszteni, átjárni az erdőn túli halastavakhoz fürödni, horgászni. Persze nem lett belőle semmi.
Néhány évvel később a kislányommal sétáltunk arra. Szerettem ezt a lassan leépülő üdülőövezetet, ahol a 70-es, 80-as években kiépült hobbitelkek még őriztek valamit a gyerekkorom hangulatából. Érdekes volt látni ezeket a házakat, amikbe annak idején beleölték az emberek a pénzt, időt, energiát, hogy egy kicsit jól érezhessék magukat, de aztán kihaltak vagy elmaradoztak innen és hagyták, hogy a természet mindent visszavegyen.
Ahogy odaértünk, mondtam is a lányomnak, hogy az ott G. hétvégi háza, ugyanúgy állt ott, mint mikor megmutatta nekem. Átvergődtem az embermagas bozóton és benéztem az ablakon. Az egyetlen szobában egy ágy állt, rajta feküdt egy ember. A félhomályban nem láttam belőle mást, csak a két bakancsát meg a vékony alakot a szedett-vedett takarók alatt. Nem tudom, élt-e, vagy sem.
- Mi van bent? - kérdezte a lányom, aki a földúton maradt.
- Semmi... rendetlenség... - válaszoltam kapásból, és iszkoltam is ki a háztól, ahogy tudtam.
Azóta is megborzongok, ha eszembe jut ez a történet. Talán csak egy hajléktalan volt, aki behúzódott ide aludni, aztán odébbállt. Remélem...