Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2021. november 24. 22:00 - Valmont

Metszés

rugy.jpg

Apám már gyönge, jövő tavasszal nem vállalja a metszést, másrészt a két éve telepített feketeribizli (a képen) sorban elszárad - ezért, vagyis a tanulásvágy és a kérdezési lehetőség okán csatlakoztam az Facebookon a Metszés nevű csoporthoz. Elképesztő élmény. Nagyon sokféle téma jön fel naponta, kertek, hátsó udvarok, telkek képei az ország minden részéből, különleges nyelvezettel fogalmazó karakterek, érthetetlen vagy durva humor és – legtöbbször – igazi lelkesedés, amit manapság nagyon kevés helyen érezni. Általában mindenkinek csak javasolni tudom, hogy valami számára idegen téma köré szerveződő közösség csoportjába csatlakozzon be - így lehet kilépni a buborékból, és a lehető legtöbbet megtudnunk a köröttünk élő emberekről és társadalomról. Azonnal tudtam, hogy írni fogok az élményeimről, és a történet is megvolt hozzá régebbről a fejemben, igaz, az eredeti verzióban egy ősöreg tölgyfát vagy diófát képzeltem el, ami egy parasztcsalád udvarán áll, és generációkon át mérgezi és gyilkolja a családtagokat, de aztán ezt elvetettem, és egy jóval összetettebb szimbolikát választottam, aminek persze népmesei gyökerei is vannak. Természetesen a novellában ábrázolt személyeknek a valósághoz semmi kapcsolódásuk nincs.

 

Metszés

 

Mikor Tóth megérkezett Siromba, és kiszállt az autóból, úgy érezte, ráborulnak a falut körülvevő hegyek vagy inkább dombok, és kinyomkodják tüdejéből a település ritkás levegőjét, amiben a tornácokon száradó savanyú gumicsizmaillat és a patakba engedett szennyvízből előpárolgó Ultra mosópor tiszta aromája vegyült. Fejét masszírozva körbenézett, és azon tűnődött, hogyan képesek emberek itt élni. Tóth nagydarab, csontos férfi volt, nyugdíjhoz közel álló mérnök, aki egy német tulajdonú gyárban dolgozott középvezetőként, és mindez meglátszott a gyönyörűen karbantartott Golfján, mely most idegenül csillogott a falu apró, szürke házacskái előtt. Minden más is meglepően kicsi volt Siromban, a járda, melyet mintha macskákra méreteztek volna, a kerítés magassága, a kerítés és a ház fala közti kis „szurdok”, amibe apró, fekete színű virágokat ültettek a gondos kezek, a kút kávája az udvarokban, a szúette, barna ablakkeretek, melyek közeiből ki tudja mióta nem törölték ki a port. Tóth a fejét csóválta, mivel fővárosi szeme nem ezekhez a méretekhez szokott, és már azon volt, hogy hagyja a fenébe az egészet, és visszaszáll a kocsiba, felautózik a Mátrába, és eszik valahol egy jó bacsaszeletet, amikor Mravcsik rákiáltott a háta mögül, a kapuból.

A Metszés csoportban ismerkedtek meg, majd fél éve, és ennyi idő kellett, hogy Tóth összeszedje magát, és rákérdezzen, eljöhet-e Mravcsikékhoz, megnézni a fát.

Azt a fát.

A mérnök mindenben aggályos, halogató és bizonytalan volt, leginkább az emberi kapcsolataiban, talán ezért is maradt agglegény, bár a gyárban időről időre voltak gáláns kalandjai a gépsorokon dolgozó, kevésbé iskolázott nőkkel, akiknek imponált a férfi státusza, vagy egyszerűen csak kalandra vágytak az unalmas munka szüneteiben. Ezek az asszonyok összeségében sem jelentettek neki annyit, mint a fa, a kép, amit Mravcsik posztolt még ősszel, mely annyira beleette magát a fejébe, a gondolataiba, a vágyaiba, hogy nem hagyott neki nyugtot, ott égett tudatában, és már első pillantásra eldöntötte, hogy ezt a csodát látnia kell.

Mravcsik akkor még új volt a csoportban, és első közzétételében, miután megköszönte, hogy befogadták, feltöltötte a fa képét november elején, megkérdezve, hogy a tisztelt csoporttagok szerint ez micsoda, és hogy kell-e még metszeni vagy csak majd tavasszal, rügyfakadáskor. Magyarázatként még hozzátette, hogy a telket, a házat örökölték, így került birtokába a különös példány.

A Metszés csoport a szokásos módon reagált a posztra. Tóth az elmúlt évek alatt, mióta tagja és alkalmankénti kommentelője lett a közösségnek, megfigyelte, hogy háromféle típusba tartoznak a tagok. Vannak a mindent komolyan vevő, segítőkész és valóban jó tanácsokkal szolgáló szakértők, akiket arról lehetett megismerni, hogy sokszor használtak szakkifejezéseket és latin szavakat. Ezek ellentéte volt a kajánkodó, gyakran vicceskedő avagy csúfolódó személyiségek, akik például egy gyanús barna folt vagy némi gyantanedvezés kapcsán is csak annyit írtak, hogy „tűzifának még jó lesz”. És végül ott voltak a figyelők, a Tóthoz hasonló karakterek, akiknek volt egy kisebb kertjük, amiben buzgón kísérleteztek, akik hozzáolvastak egy-egy témához, de túlságosan szerények voltak, hogy bármiben is véleményt vagy tanácsot formáljanak meg, inkább csak figyelték, nyomon követték, olvasták a véget nem érő képes szövegáradatot.

A Metszés csoportnak egyébként ötezerhátszáz tagja volt, akik napi minimum tíz posztot töltöttek fel az internetre, és ezekhez átlag húsz-harminc hozzászólás érkezett. A legtöbb esetben valóban metszés és növénybetegség volt a téma, de volt aki csodás termésével, a jó nagyra ásott ültetőgödrével, kifüstölt vakondtúrás képével vagy a permetezőszerek összehasonlításával fejezte ki odaadását a kertkultúra iránt, és ez a zavaros és zagyva kevercs valamiképp a baráti közösség otthonosságát hozta Tóth egyébként magányos és üres életébe.

Maga sem értette, míg megindult Mravcsik tömzsi, kerek alakja felé, a frissen festett ház felé, a hegyoldalba felnyúló keskeny telek felé, hogy mi történt vele azon a novemberi napon, mikor meglátta a fáról a képet Mravcsik első posztjában, de érezte a tagjaiban, az izmaiban, hogy a várakozás a vége felé közeledik, és hogy hamarosan személyesen is, élőben láthatja azt, ami annyit foglalkoztatta a képzeletét. Sirom felé autózva felmerült benne egy régi olvasmányélménye, talán Jungtól, mely az ősképekről szólt, és ami szerint minden fontos szimbólum, jelenés bele van kódolva az elménkbe, és az életünk bizonyos szakaszán felismerésszerűen ráébredünk ezen képek földi valójára, például a női princípium megjelenik előttünk egy utcán látott lány alakjában, az erő felsejlik a rácsok mögül ránk bámuló oroszán tekintetében, avagy, és itt Tóth áttért gondolatmenetében saját mániájára, a paradicsomi bűnös tudás, az embert megszédítő hatalom képe egy fa sudár törzsében.

Csak ez történhetett, mert a Mravcsik által posztolt képen egyébként semmi különös nem volt. Egy kétember magas, vékony törzsű, egyenes vonalú, a törzsből négy ággal elnyújtózó, megsárgult, keskeny, lándzsaleveleket mutató fa volt, feltehetően életútja elején. Mégis, összhatásban, a gazos avaron, a többi, elhanyagolt, göcsörtös szilvafával a háttérben volt benne valami idegen szépség, ami alapján Tóth beleszeretett, és úgy érezte, az élet egyik megfejthetetlen titkát, a létezés végtelen komplexitásának eleven bizonyítékát látja. Évek óta nem tett ilyet, de elsőként írt kommentet a kép alá, megkérdezte, milyen fajta ez a gyönyörű példány.

A posztra harminc vélemény jött válaszul, kevés foglalkozott Mravcsik eredeti kérdésével, hogy kell-e még metszeni, a legtöbben a fa típusát találgatták, de nem jutottak dűlőre. Az egyik nagy öreg, egy gödöllői kertészmérnök kategorikusan kijelentette, hogy ez egy díszfa, termés nélküli példány, talán kínai selyemfába oltott hárs, de emellett volt, aki úgy vélte, talán a keskeny levelek okán, hogy valamiféle barack lesz, mások inkább egy különleges somra vagy elvadult fürtösmeggyre gondoltak. Egyik megállapítás se volt meggyőző, és aztán a kép elmerült  a következő közzétételek tengerében, de ott maradt beégve Tóth tudatában, aki két hét őrlődés után végül írt egy hosszú üzenetet Mravcsiknak, megkérve, küldjön még képeket a fáról, aki ennek készségesen eleget is tett. Így indult a kapcsoltuk, ami a tél folyamán egyfajta barátsággá érett, mivel rokon lelkek voltak. Mravcsik a szállítmányozásban dolgozott, neki is fontos volt a precíz és pontos munka, a tiszta és lehatárolt szabályok által mozgatott élet. Akadtak persze ellentétek is köztük, Mravcsik házas volt, gyerekekkel, akik már, ahogy mondani szokás, kiröpültek, továbbá vidéken élt, Pásztón, ahol aztán februárban eladta a lakását, és kiköltöztek Siromba, a faluba, az örökségbe, ahol a kertben ott volt a fa. Nagyjából ekkor merte ismét megkérni őt Tóth, hogy fényképezze le újra a fát, amit Mravcsik ismét teljesített, nem is furcsállva a dolgot, így a másik hosszasan tanulmányozhatta a deres gyepen levelét vesztett sudár jelenés arányait, a törzs simaságát, az ágak akaratos, szinte emberi nyújtózkodását a hideg, türkizkék ég felé.

A kapcsolat motorja persze Tóth volt, akiben már a legelejétől ott mocorgott a gondolat, hogy valamiképp élőben is látnia kell a fát, meg kell érintenie, be kell fognia tekintetével, de erre csak tavasszal, a rügyfakadás előtti, különösen meleg február végen mert rátérni. Azt írta Tóthnak, a környéken van dolga, és szívesen meglátogatná őt, aki azonnal válaszolt, hogy örömmel látják, és Mravcsik elkezdte számolni a napokat.

Most, míg a másik izzadt tenyerébe fogta az ő nagy, vaskos, száraz kezét, majd befelé terelgette az új nyílászárókkal ellátott házba, egyre a nyakát nyújtogatta, hátrafelé, a kert felé, hátha megpillantja a fát, de vendéglátója könyörtelen volt, előbb az ebéd, utána a szórakozás.

Tóthné, szólítson csak Editkének, ahogy pirulva bemutatkozott, a férje hasonmása volt, kerekded, csupa domborulat, alacsony, szőke asszonyka, aki jó hangosan beszélt, sokat nevetett és viccelődött, ami kissé zavarta Tóthot, de így legalább csendben maradhatott, a házaspár vitte a szót, míg a napfényes, művirágcsokrokkal dekorált ebédlősarokban megették a húslevest és a rántott húst. A kávé és a desszert előtt aztán Tóth nem bírta tovább, némiképp nyugtalanul megkérte vendéglátójót, hogy járjanak akkor egyet a friss levegőn, aki elértette a dolgot, kacsintott, majd súlyát meghazudtolva fürgén felpattant, és miközben hurkás ujjai közt egy cigarettát sodort, kikalauzolta Tóthot a hátsó bejáraton, és széles mozdulattal mutatta, ez az én birodalmam.

Tóth kertje szabályos, szisztematikus felépítésű alkotás volt, a francia kertművészetet idézte a rákospalotai környezetben, ezért valamennyi csalódottsággal vette szemügyre a tavaszi napsütésben sötétlő szilvafákat, a törődött ribizlibokrokat a kidőlt-bedőlt kerítés mentén, a gondozatlan gyepet, melyből erőszakos gazcsomók bújtak elő, a telek sarkán felhalmozott használt autógumikat, a másik oldalt halomba hányt festékfoltos gerendákat, de aztán mindezen túllendült, mert tíz lépés után, egy diófa takarásából előtűnt az a bizonyos fa, a fa, amiről annyit álmodozott, ami úgy rabul ejtette a lelkét, mint egy gyönyörű női arc.

Még épp hogy csak felsejlettek haloványan ágain a rózsaszín rügyek, de már így is elragadó volt kitörni készülő életerejében, tökéletes formájában, megkérdőjelezhetetlen arányaiban. Tóth szótlanul, elhűlve bámulta, miközben Mravcsik izgatottan magyarázta, hogy azóta se fejtette meg, milyen fajta, hoz-e majd gyümölcsöt, ha igen, milyet, hogy került ide, meg hasonlók. Az idős rokon, akié a telek volt, nem nagyon törődött már az utolsó évtizedben a növényállományával, mesélte a férfi, és közben sajnálkozóan csóválta betegesen vörös, kerekded fejét, majd kezével mutatta, hogy ivott, és az is tény, hogy ez a fa fiatal példány, legfeljebb nyolc éves, így valószínűnek tűnt, magyarázta Tóthnak izgatottan, hogy a fa véletlen betelepülés, invazív, erőszakos megjelenés a hagyományos növények közt. Talán a szél sodorta be az erdőből a magját, mutatott körbe Mravcsik a tájon, és Tóth akaratlanul is követte karja nyomvonalát, és a hegyoldalban sötétlő fák közeibe nézett, majd megborzongott. Igen, hagyta jóvá, az lehet.

Nehezen szakadt el a  fa látványától, de még ő is érezte, hogy különös lenne, ha fél óránál tovább maradna, ezért kényszeredetten visszament Mravcsik mögött a házba, evett a túrós lepényből, amit a háziasszony fahéjszórással osztott négyzetekre, és ez a mértani alakzat különösen tetszett Tóthnak, megitta a savanyú kávét, majd miután egy utolsó, vágyakozó pillantást vetett a kert felé, kiballagott a kapun, és elbúcsúzott a házaspártól. Előtte még telefonszámot cseréltek, és Mravcsik megígérte, hogy mind a virágzásról, mind a termésről hűen be fog számolni neki, csak neki, nem is a csoportba tölti majd fel a képeket, hanem privátban megküldi Tóthnak, aki emiatt végtelen hálát és szeretet érzett a kerek kis ember iránt.

Innentől kezdve az események összemosódtak egytelen lázas álommá, melynek végén Tóth ott találta magát Mravcsik sírja előtt.

Egyrészt a várakozás a rügybontásra őrjítő volt Tóth számára. Abban az évben későn jött a tavasz, az enyhe február után a március markáns fagyokkal és jeges darával köszöntött be, mindez persze késleltette a növények természetes életritmusának érvényesülését, de Tóth abba reménykedett, hogy így talán túl is lesznek a tavaszi fagyokon, és ez a csapás nem veszélyezteti majd a fácskájuk fejlődését. Mert akkor már csak így gondolt a fára, közös tárgyként, mivel rajongása okán úgy érezte, joga van egyfajta megosztott birtokosi viszonyt kialakítani Mravcsikkal. Március tizenötödikén aztán kellemes meleg áramlott a Kárpát-medencébe, egy afrikai légtömeg, amit déli passzátszelek nyomtak maguk előtt, terelgetve némi esőt ígérő felhőtakarót is. A munkaszüneti nap utáni hétvégén Tóth üzenetet kapott Mravcsiktól, csak egy szót „kivirágzott”, amit olvasva remegő kézzel nyitotta meg a csatolmányként küldött képet. Türkizkék virágokká bomlottak ki a rügyek, elborították az ágakat, mintha valami főúri szalonban lévő fodros ruha díszei lennének. Szinte fájt Tóthnak a látvány, legszívesebben azonnal autóba ült volna, hogy élőben lássa, de fékezte magát.

Jó egy hét múlva Mravcsik biztosította őt, hogy a kertben különösen nagy buzgalommal rajzanak a méhek, láthatóan a kék virágok különösképp vonzzák őket, így garantált lesz a beporzás, és ezáltal a termés is. Tóth elégedetten bólogatott, és most először gondolt bele igazán, hogy hamarosan kiderül, van-e termése a fának, és ha van, ´milyen. Addig persze még nagyon sokat kellett várniuk, de Mravcsik, mintegy megérezve barátja lelki kínjait, hűen tájékoztatta őt a fejleményekről. Az apró kis zöld gumóról, melyek a virágok helyébe léptek, és a majdani termést sejtették, arról, hogy az ágak szinte szemmel láthatóan nőttek, és a két szélsőt, melyek különösen terebélyesek, kissé visszavágta, tudván tudva, hogy ezzel szentségtörést követ el, ugyanis a Metszés csoport íratlan aranyszabálya volt, hogy főképp rügyezés előtt vágunk. Aztán eltelt a május, és Mravcsik sokáig nem jelentkezett, Tóth már aggódott, hogy valami baja lett, talán beteg, és nyomasztotta a gondolat, hogy így ki fog neki tudósítani a fáról, de júniusban, Medárd után, mikor lehullottak azok a lágy, növényillatú esők, Tóth új képet kapott, „a gyümölcs” címmel. Egy dióhoz hasonló, bár annál jóval nagyobb méretű, zöldesbarna gumó volt rajta, az alsó feléből pár szőrszálhoz hasonló nyúlvány állt ki. Mi lehet ez, írta mellé a levélben Mravcsik, és a kérdést megismételte a Metszés csoportban is, amire aztán a közösség történetének legtöbb kommentje érkezett, összesen százhatvan darab. A találgatások széles skáláját olvasgatva Tóth féltékenyéget érzett és árulást, mivel barátja kiadta közös, féltve őrzött titkukat, bár tulajdonosi büszkeséggel őt is érdekelte a többiek véleménye. Természetesen a legtöbb észrevétel totális hülyeség volt. Akadtak olyanok, elég sokan, akik példányt kértek volna termésből, vagy egy hajtás  fából, és ezeket olvasva Tóth szíve elszorult, mivel úgy vélte, az idegenek megbecstelenítenék a fát, ha széthordanák termését. Szerencsére Mravcsik finoman hárította a kéréseket. A gumó meghatározása kapcsán végül nem jutott dűlőre a közösség, még a nagy öregek, a gödöllői kertészmérnök vagy a szolnoki nagybani termelő is bizonytalanul szólt hozzá a témához, jelezve, meg kellene vágni a gyümölcsöt, ha ugyan gyümölcs, és megnézni a belsejét. Itt jött a következő probléma, válaszolt nekik Mravcsik, az, hogy fogalma sincs, mikor kell szüretelni a termést, mikor kerülnek érett állapotba a gumók. A színük és a méretük június végéig, mikor Mravcsik már csak Tóthnak küldött újabb helyzetjelentést, nem igazán változott. A két barát emiatt feltételezte, hogy ez a kész, érett állapot, és végül eldöntötték, hogy Mravcsik úgynevezett élő közvetítés keretében, egy vasárnap délelőtt ejti meg a felnyitást.

A már jól ismert konyhasarokban ült, reggeli után, a telefont egy vázának támasztotta, és mosolyogva mutatta a leszüretelt termést, ami idegenül, furán és torzan sötétlett a kezében. Mögötte, a háttérben a felsége mosogatott, de a két férfi kérésére abbahagyta, és nevetve kiment a képből. Mikor végre egyedül maradtak Mravcsik ünnepélyesen, egy kis pengéjű késsel megmetszette a kezében tartott dolgot, majd óvatosan eltávolította a héjat. A termés belseje halványlila volt. Ezen eldiskuráltak egy ideig, majd Mravcsik megszagolta a húst, és megvonta vállát, talán fahéj, jelentette ki, végül kettészelte a gumót, és felmutatta a belsejét, aminek középső sávjában apró, fekete magok lapultak. Tóth tanácsára ezeket kivájta, végül egy vékony szeletet levágott, a szájába tett, és óvatosan megrágta, majd lenyelte. Tóth nagyon sok pénzt megadott volna azért, ha ott lehet vele, vagy méginkább, ha a helyében lehet. Milyen, kérdezte kiszáradt szájjal, mire Mravcsik ismét megvonta vállát, talán mint a körte, mondta bizonytalanul, de látszott, belülre figyel, a  belsejére, a gyomrára. Valami baj van, kérdezte izgatottan Tóth, és maga is meglepődött, hogy mennyi féltés is van a hangjában. A másik csak a fejét rázta, majd megnyugtatta nincs semmi, csak olyan különös érzés, aztán automatikusan szelt még egy darabot, és gépiesen enni kezdte, majd vágott még egyet, és aztán egy percen belül befalta a gyerekökölnyi gumót. Amikor kinyúlt a telefon felé, közömbösen, szinte üres tekintetettel bámult a kamerába, megyek, leszedem a többit is, mondta még Tóthnak, majd bontotta a kapcsolatot.

És ezután kezdődött a lázálom része  a dolgoknak, mert Mravcsik eltűnt, egyszerűen nem válaszolt Tóth leveleire, mint aki megsértődött. Három hét, és a tizedik levél után, melyben a mérnök már szinte esdekelt neki, és amire ugyancsak nem jött válasz, Tóthban átfordult valami, erőt vett magán, és másfél hétig ő sem írt. Érezte, hogy nem fogja bírni a végtelenségig, és valóban, a fa iránti rajongása és kíváncsisága végül legyőzte büszkeségét, és megtette azt, amit korábban nem tett volna meg hasonló szituációban, felhívta Mravcsikot. Sokáig kicsöngött, végül az asszony vette fel, és ahogy belehallózott a készülékbe, a meggyötört, sírós hangjával, a mérnök azonnal tudta, hogy baj van. Ez a baj, ez a végletes és visszavonhatatlan dolog, ami a halál, ez volt az oka Mravcsik hallgatásának. A nő elbeszélésben egyértelmű láncolatnak mutatkozott az események sora, ami ide vezetett, mert látta a közvetítés napján, hogy a férje leszedi a fa összes termését, volt vagy tíz szem, és ebéd előtt, ott, az ebédlőasztalnál, mint valami megszállott, egy ültő helyében, gépiesen elfogyasztotta őket, hiába mondta neki, hogy ne egyen annyit, főképp ebéd előtt, és innentől kezdve történt valami, az ura megváltozott, eltompult, mint aki elhülyül, magyarázta szinte hisztérikusan a nő a telefonban, és aztán le is lassult, lusta lett, a szemetet se vitte ki, csak feküdt egész nap, míg végül fel se kelt reggel, hiába noszogatta őt. Így is halt meg, mondta az asszony könyörtelenül, fekve, álmában, az orvos szerint egész egyszerűen abbahagyta a légzést, és amiatt történt.

A nő nem fogadta el ezt, se a boncolás eredményét, se azokat az elemzéseket, melyek külön kért a kórház főigazgatójától, aki a sógora volt, és melyek összességében semmiféle idegen, káros anyagot nem mutattak ki a férje testében. Mérgezés volt, jelentett ki az asszony hidegen a telefonban, megmérgezte az a gyümölcs őt.

Tóth elhűlve, döbbenten hallgatta, végül rekedten feltette a kérdést, és a fa, mi van a fával, de mikor már kimondta, érezte, hogy ízléstelen, amit tett, hisz a nőt kellett volna vigasztalnia, a barátja elvesztésén kellene sopánkodnia, ám a könyörtelen válasz igazolta előtörő félelmét. Kivágtam, mondta az asszony dühösen, én, a két kezemmel, kivágtam a tövénél, aztán a tövet lelocsoltam fáradtolajjal, a kivágottat meg elégettem, mondta szinte vidáman, amitől Tóthnak összeszorult  gyomra, a torka, a szíve, az egész belseje, és már nem is tudott válaszolni a kérdésre, hogy jön-e a temetésre, szombaton lesz, mert a világ is elsötétült előtte, és ő belezuhant ebbe a feketeségbe.  

Egészen következő év márciusig nem jött elő a sötétségből. Úgy érezte, elveszített valami kimondhatatlanul fontosat az életéből. Mint amikor az anyja meghalt, de ez valahogy éteribb, kifinomultabb és magasztosabb dolog volt, mintha hívőként Isten képét törölték volna ki tudatából, noha csak tippelt erre, mert racionális ember lévén a hit hidegen hagyta. A munkáját gépiesen elvégezte, az ételt unottan megrágta, szokása szerint negyvenszer, a Metszés csoportból kiiratkozott, nem csinált semmi értelmes dolgot szabadidejében, csak a tévét bámulta, még imádott kertjét is elhanyagolta. De valahol, a tudata vagy inkább a lelke mélyén folyamatosan érezte, hogy lesz, jön még valami megváltás. Lényegében minden ember ezt óhajtja egész élétben, a teljes sötétségben felé pislákoló fényt, ami aztán izzó tűzgömbbé érik, a teremtés és a lét csodájává, és Tóth volt annyira szerencsés, hogy mindezt meg is tapasztalhatta. A következő év március hatodikán megcsörrent a mobilja. Az asszony hívta, pontosabban az özvegy. Röviden előadta, hogy mi történt, mire Tóth rövid készülődés után volán mögé ült, és elautózott ismét Siromba. Ezúttal nem a házhoz ment, nem érdekelte többé az a hely, hisz immár üres volt, üres, üres, üres, hanem a falu domboldalon lévő temetőjéhez. Felhágott a dombra, jóval a megbeszélt időpont előtt, ezért volt ideje keresgélni, így mikor az özvegy odaért, már jó fél órája ott állt a sír előtt. Az asszony kissé túlságosan is meleg oldalcsókot adott arcára, közben puha testét is odanyomta  a mérnökéhez, aki erre meg se rezdült, gépiesen visszafordult a sír felé. Nem akart egyelőre fedlapot csináltatni, szabadkozott a nő, úgy vélte, virágokat ültet a földbe egy-két évig, férje kedvenc virágait, és majd jövőre lefedeti valami szép, vörös márvánnyal. De aztán jött ez, mutatott a fejfa előtti földre. És azonnal eszébe jutott Tóth, hogy mennyire érdekelte őt a fa. Hogy milyen fontos volt neki. És aztán volt ideje, átgondolta a mérgezés dolgot, és most már úgy látja, tévedett, az akkori sokk, a tragédia miatt valamit okolnia kellett egy nagyon is természetes, bár korai halál miatt. Hallgattak egy sort, majd az özvegy bólintott, a drága férjem is így akarná, suttogta áhítattal, sőt, talán ez egyfajta üzenet tőle.

De hogy történt, kérdezte Tóth elszoruló torokkal, noha nagyon is tudta, hogy történt, ám erre az özvegy már nem válaszolt, jöjjön be utána hozzám, főztem ebédet, kettőnknek is jut, mondta még kissé pirulva, majd magára hagyta.

Tóth még sokáig állt a sír előtt egyedül, bámulta a friss hajtást, a már erős, sudár csemetét, ami egyértelműen arra a másikra emlékeztette őt, az apró rügyeket, a törzs barna ceruzavékonyságát, mely pont a sír mértani közepéből, az alant fekvő Mravcsik mellkasából emelkedett ki az ég felé, aztán visszament a kocsijához az ásóért. 

vége

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr8316764458

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror
süti beállítások módosítása