Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2021. szeptember 01. 21:25 - Valmont

A kórház előtti padon

Ismét egy koronavírus ihlette írás, ígérem, ez az utolsó. Azt gondoltam, hogy olyasvalakiről írok, akit nagyon is el tudok képzelni, és akinek az élete nem érdekes, csak az, ami utána jöhet. Alapvetően mindig idegenkedtem az E/1 elbeszélői módtól, főképp ha teljesen más karakterbe kell helyezkedni. Úgy vélem, hogy nagyon elcsúszhatnak a  dolgok, ha például egy férfi egy nő szemén keresztül látja a világot, vagy ha egy fiatal író egy öregember karakterét képzeli el. A nem igazán jó elbeszélői hang  művivé és megcsinálttá válik, ezt legszebben és legelegánsabban a magyar irodalomban Esterházy kerülte el Csokonai Lilinél, de például Dragománnak a Máglyában bemutatott teljesítménye is igen meggyőző. 

 

19744

 

Üljön le egy kicsit. A klinikáról jön ugye, szemből. A kisunokám várom. Ott dolgozik. Orvos. Nehéz munka. Meg is értem, hogy nincs már ideje hozzám jönni, öreganyjához falura. Azért jöttem, hogy lássam. A lányom rég elvált a vejemtől. Az Öreg meg meghalt, már tíz éve. Egyedül vagyok, mint az ujjam, ott a falu szélén. Reggel a tyúkokkal kelek. Megmosdok, megfésülködöm, befonom ezt kis maradék hajamat, felveszem az otthonkám, begyújtok a masinába. Iszom egy kis kávét. Csak ilyen három az egybent, az a legolcsóbb. Aztán néha eszem valamit. A legjobban a lisztes kukót szeretem. Hogy az mi? Hát liszt meg felvert tojás, jó sűrűre, és aztán csak ki kell sütni. Reggeli után kiengedem a tyúkokat az udvarra. Mostanában már nem jár a giringy, de még mindig bezárom őket éjszakára az ólba. Aztán délelőtt teszek-veszek, már sokat nem tudok csinálni, de mindig van egy kis portörlés, rendrakás. Hátha beállít valaki. De soha nem jön senki, legfeljebb a postás hozza a nyugdíjat, az özvegyit, ami nem sok, de nekem már nem kell sok, elvagyok abból a kevésből is. Ha nem húz a derekam, akkor a kiskertben kapálok, gazolok. Olyan paradicsomjaim nőnek, mint az élet. Adtam mindig a lányoméknak, amíg jártak, de már ő is elmaradt, nem tudom, mi a baja, nagyon szomorú és sovány. Néha arra gondolok éjszakánként, hogy iszik. Ilyenkor aztán letérdelek az ágy mellé, és imádkozom érte. Imádkozom csak úgy, napközben is, a kisunokámért, hogy sikerüljenek a műtétjei, meg hogy bajba ne keveredjen az életben. Ha nem imádkozom, akkor szentdalokat éneklek, amiket még nagyanyámtól tanultam, kiskoromban. Így telik az idő. Dél körül főzök valamit a nyári konyhában, csak egy kis rántott levest, vagy tojáslevest, jó köményesen, azt szeretem, sok kenyérrel, hogy ne maradjak éhen. Nem vagyok már nagy étkű, és a betevős fogam is kopott, alig tudom vele elrágni a kenyér héját. Estére már nem is eszek mást, csak egy kis zsíros kenyeret, vagy szalonnát. Bolti, de így is szeretem, azt bármikor meg tudom enni. Mikor még élt az Öreg, volt disznónk is. Emlékszem, mikor télen vágtuk, milyen nagy sürgés- forgás volt a portán. Jöttek a rokonok segíteni. Most már alig látni valakit az utcában. Nem nyitja rám senki a kaput hószámra. A lányom volt utoljára nálam, még a nyár elején. Azt mondta, van valami vírus a levegőbe, és hogy emiatt nem jöhet egy ideig. Mert hogy félt. Mondtam neki, engem már ne féltsen, jó lesz már nekem a föld alatt, nem bánom, ha elvisz az a nyavalya. Erre nem mondott semmit, de aztán hiába vártam, nem jött. Mi? Nincs nekem telefonom, nem is tudom, hogy kellene használni, meg a hallásom se olyan jó már. A boltba is, mutogatták, hogy vegyek maszkot, de úgy csináltam, mint aki nem érti. Minek vennék én olyat. Utoljára már megmondtam nekik, nincs nekem erre pénzem, meg öregségemre már nem veszek fel ilyet, hagyjanak engem békén. A postáson is van. Be se jön már, ha hozza a nyugdíjat, pedig mindig megkínálom sederszörppel. Pálinkám nincs. Régebben mindent beraktam a lányomnak meg a kisunokámnak, a szalonnát, a kolbászt, a szörpöt, a kalácsot. Örültem, hogy adhatok. Jöttek is minden hétvégén, és teli volt az udvar. Azt mondták, nekik kiszabadulás ebből a nagy városból, ha jöhetnek ide. De aztán elmaradtak. Előbb a kisunokám. A barátok, meg lányok miatt. Aztán az egyetem, majd a munka okán. Csak ünnepekkor jön. A lányom meg ha jött is, abban nem volt köszönet. Olyan rossz volt a kedve mindig. Délután kiülök a kerítés mellé a kispadra, ott várom őket. A padot még az Öreg csinálta. Emlékszem, régebben az utcából idegyűltek az asszonyok, ment a nagy beszélgetés, nevetés, néha egészen estig. Most már nem jön senki. Csak az Ilonka maradt a régiek közül, de ő már alig tud járni. A többi ház vagy üres, kihaltak belőle a régiek, vagy városiak vették meg. Azok nem érnek rá beszélgetni egy ilyen öregasszonnyal. Nem úgy, mint maga. Maga kedves ember. És türelmes. Látom, nem siet. Már nem. Már én sem. Maga hányadik volt? Én voltam a tizenkilencezer-hétszáznegyvennegyedik.

vége

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr7616677390

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror
süti beállítások módosítása