Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2021. július 27. 20:51 - Valmont

Meséld el

banyato.jpg

Mindig sokkal többre becsültem a természetes vizeket a strandoknál. Alapvetően a Balaton már nem tekinthető ilyennek, de talán a bányatavak se egészen, legfeljebb ha sorsukra hagyja az ember őket. A szlovákiai Ruzsina az egyik legszebb fekvésű úszható tó északon. Az ipolytarnóci bányató ugyancsak fontos volt számomra a kilencvenes években. Gyakorta lejártunk nyáron a munkagépek által kimélyített szélébe, távol a falutól, és a magas, homokos partról ugráltunk a jéghideg vízbe. Volt, hogy vizsgára készülődve is ide jöttem, rémlik, tanulás és úszás után némi filozófiát olvastam az egyik kalyiba stégjén. A most következő írásban a sűrítés a legfontosabb elem, hatezer karakterbe elfér egy komplett történet, egy szerelem vége, egy tragédia, és a feloldó, misztikus, síron túli befejezés. És a színhely - természetesen - egy bányató partja. 

 

Mondj egy mesét

 

Meséld el, amit a nagyanyádtól hallottál a bányatóról. Tudom, hogy szomorú lesz a vége, mint minden ilyen történetnek, de szeretném hallani.

Augusztus vége felé jártak, a lánynak már megvolt a jegye Hollandiába. Esténként a fiúval kimentek a bányatóhoz, a határba, ahol a nagy, rozsdás munkagépek, mint őskori állatok rajzolódtak ki az alkonyodó ég lilájára. Akkoriban már nagyon keveset szerelmeskedtek, talán a közelgő elvárás, talán a fiúban növekvő dac és harag miatt, többnyire csak ültek a tó partján vagy valamelyik összetákolt stégen, és figyelték a sötét vizet. Felidézték, mennyit fürödek a tóban, de csak a szélén, két méteres szakaszon, mert utána pokoli erővel mélyült, jéghideg, éjsötét távolságokra lefelé, és e múltidézés közben mind a ketten érezték, hogy ez a fajta katalógus lezárja életük egyik részét, és a lánynak megnyit egy újat.

Előbb mondd el, miért nem tudsz itt maradni.

Olyanok voltak, mint az elváló párok a világ bármely táján, a történelem bármely pillanatában, de ők ezt az egész folyamatot roppant egyedinek és drámainak élték meg. Azok az utolsó esték tele voltak hallgatással, sóhajokkal, megtorpanó mondatokkal, felcsattanó vádakkal, és a mélyben hullámzó érzelmekkel. Augusztus végére a lány mind többet gondolt a tó jéghideg mélyére, a sötétségre, ahova már nem ér le a hold derengő fénye, a lassan sodródó halakra, a mélyvízi növények ringatózására. Még érezte a testének feszülő másik, meleg testet, de ez a hideg már kitöltötte a belsejét.

Úgy érzem, itt, ebben a faluban, ebben az országban nem kapok levegőt. Olyan, mintha odalenn lennék a tó alján, bámulnék fel az égre, a csillagokra, és tudnám, soha nem láthatom őket a felszínről, mert vassúlyok cövekelnek le. Nem fuldoklom, de az utolsó lélegzetvétel is távozik belőlem, egy nagy, fényes buborék, üzenetem a világnak. Szép lassan emelkedik, fölszáll, majd a felszínen kipukkad, és tudom, hogy ennyi voltam, ez voltam én, itt, az isten háta mögött, ebben a faluban, elzárva mindentől, a világtól, a tudománytól, az élettől. Ezért nem tudok itt maradni. Most te jössz.

Napközben a munkagépek csikorogva marták a bányató oldalát, teherautók járták a földutat, sárga porfelhőt húzva maguk után. Hétvégén megjöttek a horgászok, ellepték a stégeket. De az éjszaka az övék volt, minden rohanó percével, a sebesen múló idővel, mely könyörtelenül rájuk nehezedett. A fiú elnézett a sík terület felé, Szécsény irányába, halovány derengést rajzolt a város a horizontra, és apja földjeire gondolt, arrafelé feküdtek, ott fog majd dolgozni ősztől, immár főállásban.

Régebben itt itató volt az állatoknak. Nagy esők után szétterült, el, egészen az országútig, de szárazabb időben is mindig volt egy kerek vízfolt, és az öregek azt mondták, a közepe olyan mély, hogy a templom is beleférne. Namost, volt egy szép lány, aki kijárt az egyik kis mederhez ruhát mosni. Így ismerkedett meg a pásztorfiúval, aki ide hordta itatni a nyáját. Nagy szerelem lett köztük, csakhogy a lány nem tudta, hogy a fiú a gazda fia, és módos apja a gyermekét másnak, egy hasonlóképp gazdag család lányának szánta, mit sem törődve a fiatalok akaratával. A fiú beletörődött sorsába, és kiadta a leány útját. Ő azonban nem tudott túlleni szerelmén. A lakodalom éjjelén ide jött, ahol megismerkedtek, levette ruháját, és bement a víz közepébe, oda, ahol a legmélyebb. Azonnal elnyelte őt. Másnap, mikor rátaláltak a ruhájára, lett nagy jajveszékelés és siránkozás. Szerelme, a pásztorfiú pedig elhagyta ifjú feleségét, elszökött, elbujdosott.

Túl voltak már a beszéden, kifogytak az érvekből. A fiú, aki a kertészeti egyetemen végzett, egyébként sem volt a szavak mestere. A lány, aki Wittgensteinből írta szakdolgozatát a magyar-filozófia szakon, úgy vélte, nem lehet beszélni a fájdalomról, ami benne van – szíve szerint Hollandiáról és az kétéves posztgraduális képzésről beszélt volna, a hidakról, a bringákról, a coffeshopokról – így inkább hallgatott. Azzal már nem próbálkozott, hogy magával csábítsa a fiút, tudta, idős apja nem nélkülözhette a munkáskezet a mind nagyobbá növő gazdaságban. Nem volt lehetőség beszélni a jövőről, mert nem volt jövő, ezért mesélték hát el újra és újra a gyerekkoruk és szerelmük történetét.

Ennyi?

Az utolsó éjjelen a fiú sírva fakadt. A lány nem bírta nézni, elfordult, úgy hallgatta szavait arról, hogy nélküle nem tud élni, hogy úgy érzi, hogy az egyik felét kiszakítják, hogy mintha amputálnák a szívét, ami persze nem lehetséges, hisz amputálni csak egy kilógó szervet lehet, amin aztán nevettek, keserűen, összeölelkezve, és ekkor a fiú megcsókolta a lányt, ott a csillagok alatt, maradj, kérte. A lány hosszan bámult rá, ilyen közelről elmosódott volt az arca, mintha nagy mélységbe feküdne, súlyos víztömeg alatt, de az jól látszott, hogy megrázza fejét. Aztán felállt, és elment, beleveszett a sötétségbe.

Nem. Van folytatás. A leány azóta is ott fekszik a mélyben, várja szerelmét. Türelmes. A szíve tele reménnyel. Ha nyugodt a víz felszíne, néha látható egy buborék, ami feljön a mélyből, és kipukkad. Levegő a lány tüdejéből.

A lány másnap reggel elutazott Hollandiába, és csak a temetésre jött vissza. Üres koporsót temettek, mert a testet soha nem találták meg a mélységben. Megüzenték neki, jobb, ha nem mutatja magát, ezért az utcáról a régi, félembernyi temetőfaltól bámulta a menetet, majd ahogy a megpillantotta a koporsót, elfordult, és megrázta fejét, aztán kiment a bányatóhoz.

Persze csak a föld rétegei mozognak az iszap alatt, az enged fel néha levegőt. Amiatt a buborék. De ezt a régi falusiak nem tudták. És az, amit ők hittek, az sokkal szebb egy ilyen racionális magyarázatnál, nem?

Sokáig állt a vízparton, ott, ahol utoljára ültek, és ahol aztán másnap a munkások megtalálták a fiú ruháját. Nézte a vizet, a mélyét és a felszínét, szürke szemét le nem vette a zöldeskék, tükrösima tömegről. Sokáig várt, gyásztól merev arccal, de végül elmosolyodott. Két buborék, mondta alig hallhatóan.

vége  

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr2116640242

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror
süti beállítások módosítása