A növények elültetése mellett a befőzés rítusa számomra a legmagasabb lényegű vallás. Transzformálni a túlérett gyümölcsöt úgy, hogy lényege, a színe, az íze besűrűsödjön egyetlen esszenciális masszává - ez visz minket legközelebb a görög, a héber, a perzsa vagy az egyiptomi istenekhez. A létezés értelme ez az átalakítás - jó esetben az egyén erre hamar rádöbben, és mindent a transzformációnak rendel alá, hogy beteljesítse ember mivoltát, rossz esetben dzsemet készít.

Miközben a lentieket írtam, visszagondoltam a saját nyári szüneteimre falun, amikor egy nap egy-egy évnek tűnt, és a patak menti növények szaga sokkal harsogóbb volt, és be kellett vallanom magamnak, hogy egyáltalán nem voltam nagy olvasó. Nagyjából hatodikos koromig kínkeservesen haladtam a kötelezőkkel. A képregényeket a Fülesben imádtam, amikor jött az utcánkban a postás néni, mindig reménykedtem, hogy van még nála a heti új kiadásból. Próbálkoztam pár ifjúsági regénnyel is, de tény, hogy nem faltam a hűvös szobák mélyén a könyveket. Önmitológiailag milyen szép lenne ez a kép, hogy a könyvek voltak társaim gyerekként, de az igazság az, hogy az utcabeli gyerekek voltak az én könyveim, rengeteget tanultam az emberekről abban az időben általuk, és azóta is hálás vagyok nekik, noha fölöttébb valószínűtlen, hogy e sorokat valaha is lássák.

A Waterloo-ról szóló rész a fejemben volt, úgy emlékeztem, Keegan írt erről "A csata arca" című munkájában visszaemlékezések alapján. Most utánanéztem, és csak a lövedékek zenei hanghatásait említik a visszaemlékezők, azt, ahogy a kardlapon és a szuronyon megpendülnek, és csengő, magas hangot képeznek a golyók. De ez is szép.  

Befőzésnap

– Azt is mesélte, hogy Waterloonál a pisztolygolyók, de még a kartácstűz lövedékei is olyan lassan szálltak, hogy szinte kézzel el lehetett kapni őket. De ettől függetlenül igencsak veszélyesek voltak, egy tiszt, aki rosszkor fordult oldalra, elveszítette a felső fogsorát, és a szájpadlását, az alsó állkapcsa pedig viccesen lógott – szó szerint leesett az álla –, és bent a szája mélyén ott vergődött a nyelve, akár egy kismadár – mondta a lány, miközben a lekváros kenyerét majszolta. Az anyja hátra se fordult, alakját beragyogta a reggeli nap éles fénye, ahogy a mosogató fölött súrolta a befőttesüvegeket: – Milyen szórakoztató lehet ez a te barátod – jegyezte meg kissé nyugtalanul. – Mit mondtál, hány éves? – kérdezte aztán, és egy szőke tincset félresodort homlokából. A lány is szőke volt, nyúlánk, talán tizenhárom éves, fehér, szeplős bőre ragyogott a fényben. Tarkóján a pihék felmeredtek. Háta mögül, a nyitott konyhaajtóból macska és hideg légáramlat törleszkedett be a lakásba. Akkoriban zsibbasztóan melegek voltak a nappalok, és szívfájdítóan hidegek az éjszakák.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.