Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2020. július 18. 18:45 - Valmont

Ötven év ébren

kredenc_1.jpg

Ez az írás több forrásból táplálkozik.

Az alapszituáció megvilágosodásszerűen jött, mikor valamelyik este, a szomszéd szobában anyám félve/féltve rászólt apámra, hogy ne aludjon el. Apám mostanában valóban rengeteget alszik, és a szíve is…de a lényeg, hogy hirtelen előttem termett egy pár, akinek a férfi tagja nem alhat el, mert akkor meghal.

Aztán ott van az epheszoszi alvók legendája, amiről először Danilo Kisnél olvastam (a novellát vontatottnak éreztem).Később rájöttem, hogy a történet magva egy vándormotívum, melyet mesékben már gyerekként  is hallottam.

Harmadrészt nekem is megvan a magam alvója: egy ízben, a kilencvenes évek közepén Hatvan után, talán Apc környékén egy fiatal férfi azt kérte, hogy x-be érve keltsem fel. Amikor megálltunk x állomásán, elkezdtem rázogatni a vállát, egyre kétségbeesettebben, szólongattam is, később a kalauz is csatlakozott, de egyszerűen nem tudtuk felkelteni. Leszálltam, mivel én is x-be tartottam, de ő a vonaton maradt, és azóta is többször eszembe jutott, hogy talán még mindig alszik valahol.

Végül, és ez a legfontosabb, az idő valóban lassabban haladt gyerekoromban (amikor még a középkorban éltem, lásd, a novella eleje), jobban mondva időn kívül éltem akkor, vagy egy másik ritmusú időben – ám aztán persze felnőttem.

1986. július.18.

 

Éjszaka, amikor felkeltünk, a konyhába lévő vederbe hugyoztunk, mert vécé csak kint, az udvaron volt, és oda a sötétben nem volt jó ötlet kimenni. A veder előtt egy állványon volt a lavór, abba lögyböltük el a kezünket. A lavór melletti kisszekrényen két másik vederben tiszta víz állt a kútból, a két vizes veder közt fémbegre, azzal lehetett inni. Nagyanyám az est folyamán mindig öntött valami hulladék vizet a földön álló vödörbe a vizelet elé, meg az esti mosakodóvizünk is abba került, így a bűz nem uralta el a házat reggelre, de azért lehetett érezni egy erős, savas szagot ébredés után. Na jó, igazából már nem emlékszem, milyen lehetett az ébredés utáni ház. Bizonyára izzadtság, öregségszag, füstszag és húgyszag terjengett a három szobában, a konyhában, a tisztaszobában és a hálóhelyiségben. Akkor még élt nagyapám, ő kelt legkorábban, kávét főzött, aztán harákolt, majd kiment köpni az udvarra. Őt nagyanyám követte, megmosdott, befésülte a haját, majd ment a dolgára, kiengedte a tyúkot, cserélte a vizüket, enni adott nekik meg a disznónak is.

Én akkoriban még jó későn ébredtem, még tudtam aludni. A vidéki levegő tette. A nap fénye. A mozgás. Az éhség. A nehéz és zsíros ételek, melyeket az éhség miatt ettünk. Kitámolyogtam a házból, a szemembe tűzött a nyolcvanas évek fénye. Kakas kukorékolt, kutya ugatott, a távolban, az úton valami nagy és nehéz ment a téesz felé. A nagyapám a fal mellett ült a kisszéken, és maga elé bámult, nagyanyám a nyári konyhában ténykedett. A baromfiudvar sarkához mentem, oda vizeltem, napközben így szoktuk mi, férfiak.

Emlékszem, milyen lassan folyt ki belőlem a vizelet. Minden nagyon lassú volt. Az idő ragadós mézként folyt át egy napon. Az órák elnyúltak, a perceket a fejem körül vagy a plafonon dongó legyek mérték ki. Míg éjszaka lett, évezredek teltek el, birodalmak dőltek romba, királyságok lettek semmivé. Kilenc avagy tíz éves lehettem, nem ismertem még a cigaretta füstjét, az alkohol melegét a gyomorban, a szex isteni, halhatatlanságot ígérő hazugságait – de azokban a hetekben rászoktam Kómárékra. Azon a nyáron, a szünet elején valamiért összevesztem a telepi gyerekekkel, hanyagoltam őket, talán féltem is tőlük. Eddig mindig gond nélkül befogadtak, de akkor, egy beszélgetésben előjött, hogy én városi vagyok, jöttment, akinek csak ilyenkor, nyári szünetben kellenek ők, akik folyton itt vannak, akik mindig várnak rám, de én persze ezt nem becsülöm meg. Gyengén védekeztem, majd sértődötten otthagytam őket, de már akkor féltem, mihez kezdek majd az idő végtelen tereiben. Még nem érdekelt az olvasás, még messze volt az a büszke öntudat, amikor már a városban maradok majd, mert barátnőm van, nem, még a falu volt a nyár színtere, és délelőttönként, mikor meguntam a műanyag katonákkal való játszadozást, kimentem az utca elejébe, a Kómár házukho’, ahogy nagyanyám mondta, és bementem hozzájuk, a két öreghez, akik valahogy itt ragadtak a Horthy-korból. Persze nagyanyámék is Horthy alatt voltak gyerekek és fiatalok és felnőttek, de Kómárék olyan ráncosak, pókhálósak és aszottak voltak, hogy az ember azonnal megérezte, hogy iszonyatosan öregek, pedig talán tíz évvel lehetett idősebb Kómár bácsi nagyapámnál.

A fő ok persze, amiért oda jártam, az nem a koruk volt, hanem a halál.

Már az első nap, amikor Bözskenc − Kómár felesége, aki szegről-végről távoli rokonunk is volt, bár nagyanyám mindig csak megvetően, némi lenézéssel beszélt róla – először behívott magukhoz, már akkor rádöbbentem, milyen elbűvölő az, ami velük történik, pedig az nem volt más, mint a végtelenül ismétlődő kis tragédia, az idő múlása. Kómár a nyári konyhában feküdt, nagy, kopaszodó fején legyek mászkáltak, kezét összekulcsolta mellkasán, mintha máris halottat játszana, de még egyenletesen lélegzett, szeme majdnem lecsukódott, ám ekkor Bözskenc élesen rászólt: – Hahó, öreg, ébredj! – mire ő felnézett, riadtan, mint egy kölyökmacska, és némiképp értetlenül is, aztán hálásan és kedvesen elmosolyodott, és intett felénk, akik az asztalnál ültünk, hogy minden rendben van.

– Te a Kolossi unokája vagy, ugye? – hunyorgott felém. – Jártál már nálunk? Meséltem már, amikor Doberdónál lecsorgott a hegyoldalon a szar roham után? – kérdezte aztán vidáman, mire a felesége rápisszegett, majd felém hunyorgott piros szemeivel: – Ne is figyelj rá, nem tudja már, mit beszél, már nincs sok neki hátra.

– Miért? – kérdeztem vissza izgatottan, mert végre valami érdekeset hallottam, hisz otthon, nagyanyáméknál csak a Kossuth rádiót hallhattam, azt, hogy a minisztertanács vagy mi, épp milyen rendelkezést hozott.

– Á, nem igaz ez, ne hallgass rá – legyintett az öreg, és összedörzsölte lábujjait. – Mutasd meg inkább neki anyjuk a golyót.

Az öregasszony meghintette liszttel a tésztagomolyagot, amit a gyúródeszkán gyömöszkölt, majd a kredenchez lépett, és egy kis bársonydobozt vett elő. Kinyitotta, emlékszem, az volt selyemmel bélelt fedelébe nyomtatva, hogy Salamon Ékszer, de ez akkor kevésbé érdekelt, csak később hallottam, hogy a városban valóban élt egy gazdag ékszerkereskedő, akit és a családját aztán.

A dobozban egy deformálódott, összetöppedt, szakadozott szélű ólomgolyó feküdt.

– Ide fúródott be – Kómár a füle tövét mutatta, én pedig nem tudtam, mi az érdekesebb, nézzem meg a sebhelyet, avagy inkább bámuljam a lövedéket: – Az orvos még a tábori kórházban kiszedte – folytatta Kómár büszkén –, de egy darabka a fejemben maradt, és egyre mélyebbre jut.

Bözskenc becsukta a doboz fedelét, pont akkor, mikor benyúltam volna az ólomcsomóért. – Megmondta neki az orvos, hogy öt-tíz éve van hátra – mondta szinte elégedetten. – Aztán a repesz elér valami fontos részt az agyban, és vége.

Kómár felkönyökölt az ágyba, és horpadt mellkasát kezdte masszírozni a sárgult ingje alatt. Bő szárú nadrág vagy inkább gatya volt rajta. Az egész emberből és az ágyból is naftalinszag áradt. – Na most, kilencszázharmincnyolcig nem is volt baj – bólogatott.

– Akkor már házasok voltunk tizenöt éve – Bözskenc közben visszatért a tésztához. Elbűvölve néztem, ahogy szétlapítja tenyerével. – Ismertem már, mint a rossz pénzt. Látom, hogy ez az ember egyre álmosabb.

– Azt se tudtam néha, hogy nappal van-e vagy éjszaka – kontrázott az öregember. – Egyszerűen csak ledőltem a székről, mint egy zsák. Másszor állva elaludtam a lovak mellett, mert az uradalomban voltam lovász.

– Elmentünk orvosho’ Pestre – folytatta az asszony. – Az csak vizsgálja, meg hümmög, és aztán kiböki, hogy valószínűleg a golyódarab elérte az alvást szabályozó részt a fejében, és ez okozza ezt az aluszékonyságot. Úgy vélte, hogy legfeljebb fél óra alvás még nem olyan nagy baj…

– …de egy óra már halálos – tette hozzá az öreg. – Háromnegyed óra még csak-csak elmegy…

Bözskenc felemelte mutatóujját felém, mintha engem figyelmeztetne: – De ezt inkább ne reszkírozzuk, azt mondta az orvosprofesszor. Meg azt is, hogy félóránként, ha elalszik, fel kell kelteni. Ha nem keltjük fel…– megcsóválta fejét, és összeszorította száját, mintha meg akarná akadályozni, hogy kimondja a mondat végét.

– Mi lesz akkor? – kérdtem izgatottan.

– Többé nem lehet felkelteni – válaszolt csendesen az öregasszony.

– A fene essen az olaszba, aki kilőtte rám ezt a fránya golyót hetven éve – csattant fel az öreg, majd köhögni kezdett.

– Ne beszélj így a gyerek előtt – dorgálta szelíden Bözskenc, aztán egy pohár vizet mert a vödörből, és odaadta neki. Az öregember felült, mohón ivott, közben a pohár pereme felett engem figyelt. Néztem sárga, csontos gigáját, ahogy mozog, és én is szomjas lettem.

– Nagyon kell vigyáznunk. Ezerkilencszázharmincnyolc óta nem aludtunk át egy éjszakát se. Nem aludtunk azóta fél óránál többet – bólogatott Bözskenc, majd visszatette a poharat a helyére, és újból gyúrni kezdte a tésztát. – Mondjuk már nekem nem is hiányzik annyira.

– Nekem nagyon is – jegyezte meg rekedten az öreg, majd visszahanyatlott az ágyra. – Mit meg nem adnék egy nyugodalmas éjszakáért, azt te el se tudod képzelni.

Valamiért szégyelltem volna tőlük vizet kérni, de annyira kiszáradt a szám, hogy elköszöntem, és hazaszaladtam. Este megkérdeztem az öregeket arról, igaz-e, hogy Kómár meghal, ha fél óránál tovább alszik. Nagyanyám, aki varrt a nagy lámpa alatt, felnézett rám, majd a dikón ülő nagyapámra lesett, végül megvonta vállát: – Mink nem tudhatjuk ezt. Ezt mondják, már mióta az eszemet tudom.

– Döglik az épp eleget – csóválta a fejét a nagyapám. – Közbe meg híresztelik ezt a bolondságot.

Ezen persze elgondolkodtam. Mert miért is mondanák azt, hogy nem aludtak már több mint…ötven éve – ha ez nem igaz?

Éjszaka, már a jó meleg dunyha alatt, melybe hajnalra bepálltam, mint valami szaunába, és ezért magam alá gyűrtem, szóval éjjel, elalvás előtt, azon gondolkodtam, milyen lehet fél órákat aludni éveken, évtizedeken át.

Nem tudtam elképzelni.

Másnap reggel aztán eszembe jutott, hogy az Alfában olvastam én valami ilyesmiről, vagyis hát az agyról és az álomról. Az Alfa egy tudományos újság volt gyerekeknek, többé-kevésbé korrekt cikkekkel, szépen tördelve, színes kivitelben. Imádtam. Megvolt az összes száma az elmúlt három évből, és nagyanyáméknál tároltam a naftalinszagú nagy ruhásszekrény aljában. Délelőtt végigböngésztem őket, míg meg nem találtam a cikket. Szovjet tudósok kutatásairól szólt, akik az emberi agy egyes részeit tanulmányozták. Ráakadtam arra a bekezdésre is, ami olyan ismerőssé tette Kómár esetét. Az írták benne, hogy elképzelhető az, hogy az idő érzékelésére külön rész van az agyban, az alvásért felelős szekvencián belül. Bár kísérletek nem bizonyították, de úgy vélték, hogy az időérzékelés szoros összefüggésben van az álommunkával. Álmodás közben nem érzékeljük az időt, kívül helyeződünk rajta, és tulajdonképpen felfüggesztjük azt. Sajnos a két egység, az álmokért és az időért felelős agyi rész nem választható külön, így a halhatatlanság ezen formája egyelőre elérhetetlen.

Tűnődve pakoltam vissza az újságokat, sorra vettem, kinek mondhatnám el a felfedezésem. Komárék nem biztos, hogy megértenék, nagyapámat akkoriban már semmi nem érdekelte a járda betonjának repedésein kívül, nagyanyám pedig valószínűleg csak nevetne a magyarázatomon. A szüleimet hétvégére vártam, az még nagyon messze volt. Végül rájöttem, igazából azt se tudom, mit lehetne elmondani mindebből bárkinek is. Kavarogtak bennem a gondolatok, de semmi nem ülepedett, le, nem állt össze koherens egésszé, csak sejtéseim voltak, mit jelent mindez, mint később, amikor nagyon nehéz filozófiai szöveget olvastam az egyetemen, például Hegelt vagy Kantot

Eltelt pár hét, és a telepi fiúk visszafogadtak maguk közé. Aznap, eső után, késő délelőtt is hozzájuk indultam biciklivel, mikor Bözskenc rám szólt a kapujukból: – Te, gyere már be egy kicsit, olyan rég vótá’ nálunk.

Udvarias és szolgalelkű gyerek voltam. Leszálltam a kemping biciklimről, betoltam az udvarba, és bementem utána a nyári konyhába.

– Hahó, öreg, ébredj – szólt rá a férjére, aki prüszkölve tért magához.

– Mi van, mi az? –kérdezte Kómár riadtan, majd szemét dörzsölve végimért, ahogy ott állok az ágya előtt: – Te vagy az, te vakarcs? – mosolygott rám a felismerés örömével. Nagy dolog lehettem az életükben. Nem volt gyerekük, nem nyitotta rájuk senki az ajtót hószámra.

– El kell mennem a boltba – fordult felém Bözskenc, és kezébe vett valami szatyrot. – Utána még gázért is. Mindig külön megyek, de most kifogyott a gáz – magyarázta, közben figyelmesen nézett, és hirtelen megéreztem, most, ezúttal valami fontos dolgot kérnek majd tőlem. Szerettem az ilyesmit, mert ettől magamat is fontosnak éreztem. – Arra kérlek, hogy ha az öreg elalszik, ébreszd fel – bólogatott Bözskenc. – Ismerd az órát, ugye? – kérdezte szigorúan. Bizonytalanul vállat vontam. Ismertem a nagymutatót. És a kismutatót. De csak nagyjából sejtettem a kettejük viszonyát.

Az öregasszony levette a kredenc elejéről az órát, és az asztalra tette. Mutatta a tizenegyesszámot: – Ha a kismutató ide ér, ébredsz fel – mondta nekem, majd mutatta a hatos számot – meg akkor is, ha utána a nagymutató ide ér. Délre hazaérek.

Bólogattam, mire ő a fejemhez nyúlt, és összekócolta. Ezt soha nem szerettem. Az ajtóból még megfordult, jól megnézett mind a kettőnket, majd kilépett a házból.

Egy hokedlire ültem, az asztal előtt, az órával szemközt. Az öregember az ágyában feküdt, épp készült elaludni, de aztán erőt vett magán, felkönyökölt, és rám bámult: – Te, gyerek – kezdte –, tudod te, hogy én milyen fáradt vagyok?

Bólogattam.

Az öregember sunyin elmosolyodott: – Van a kredencbe húsz forint. Mi lenne, ha elvennéd, és hazamennél, és hagynál engem aludni?

A kérdés sokáig ott függött a levegőben, a szavai csábítóan keringtek tudatomban, aztán mély levegőt vettem, és kimondtam: – Nem lehet. Akkor maga elalszik örökre.

– Ez minden vágyam – bólintott az öreg, majd hátrahanyatlott, és a plafonra meredt. Ebben a pillanatban nagyon is emlékeztetett a járdát bámuló nagyapámra. – Ha tudnád, hogy hogy beleuntam már én ebbe az ébrenlétbe. Szinte fáj, hogy nem tudod kipihenni magam. Azt hiszem, hogy ennél még a halál is könnyebb. Gondold csak el, éveken, évtizedeken át folyton felvernek a legszebb álmodból…– rám sandított, de én elfordítottam a tekintetem: – Nem tehetem – nyöszörögtem csendesen, mire befordult sarok felé, és alig tíz másodperc múlva már horkolt is.

Az órára meredtem, és szuggeráltam a nagymutatót, ami – szokásához híven – láthatatlan módon haladt előre. Próbáltam elkapni a tekintetemmel, amikor mozdul, de persze az idő múlása az órán olyan észrevehetetlen, hogy évekig bámulhattam volna, akkor se tűnik fel a moccanása.

Arra riadtam, hogy a nagymutató elhagyta a tizenegyes számot. Felkeltem, a szuszogó öregemberhez léptem: – Kómár bácsi, tessék felkelni – mondtam halkan, és megráztam.

Gyorsan megébredt. Összerázkódott, mint akit vizel locsoltak le, majd felült, rám bámult, aztán az órára. – Már a tizenegyet elhagytuk – motyogtam. Azonnal megértette a tévedésemet, de ezt én nem láttam meg rajta, csak a mosolyát, amiben megkönnyebbülés volt. – Jó fiú vagy – mondta, és megpaskolt a karomat: – És ne feledd, akkor kell legközelebb szólnod, ha a kismutató a hatoshoz ér! – mondta biztatóan, majd visszafeküdt. Kissé bizonytalan voltam, mert rémlett, a kismutatónak nem a hatoshoz kellett érnie, de arra emlékeztem, hogy a nagymutatót is kell figyelni, és ő már megtette pályáját a tizenegyig, ezért jobb híján visszaültem a hokedlire, és vártam türelmesen. Megint az történt, hogy hirtelen eltelt valamennyi idő, és én észre se vettem. Talán az öregember hatása volt, az ő közelsége okozta, hogy másképp haladtuk előre. Mikor legközelebb az órára pillantottam, a nagymutató már a kilenceshez közeledett, a kismutató pedig jócskán elhagyta a tizenegyest. Ekkor jutott eszembe, mit mondott Bözskenc, és ráébredtem, hogy elrontottam, mert rosszul néztem az órát, összekevertem a nagy és a kismutató feladatát. Felpattantam, és az öreghez mentem, megrángattam a vállát. Az történt, amitől féltem: meg se moccant, csak szuszogott tovább. Még erőseben ráztam, és szólongatni is kezdtem: – Kómár bácsi, ébredjék – kértem, majd könyörögtem, majd kiabáltam, végül, mikor rájöttem, hogy mindennek semmi foganatja, kicsordult a könnyem is, aztán csak álltam ott a szoba közepén, míg meg nem hallottam a kapu nyikordulását − ekkor elöntött a félem és a szégyen, és kirohantam a házból, el a kiskocsival manőverező Bözskenc mellett, a kiskocsin, mint elejtett vad, gázpalack fénylett, ki a kapun, végig az utcán, be a kapunkon, be a nagyházba, be a hálószobába, ahol a falon Jézus képe függött, mellette egy órával: – Bocsáss meg! – suttogtam a kép felé, könnyeimet törölgetve. Az óra halkan tiktakolt, Jézus szelíden nézett le rám, szép pasztellszínű volt a bőre, kissé talán sárgásra festette a vásárokban áruló naiv művész. Az ágyak közt állt nagyanyám lánykori kelengyésládája, erős faalkotmány, magas volt, derékig ért, rajta hímzett terítő, azon sárgult újságpapír, azon száradó kamillavirág, poros illata összekeveredett a ládából előgomolygó vietnami balzsaméval.  Az újság jobb felső sarkában elolvashattam a dátumot. Kint az utcán női sírás és jajveszékelés kélt. Tudtam, hogy Bözskenc az. Azt még nem tudhattam, hogy majd megnyugszik és beletörődik, és én ismét kimerészkedem a házból, mert már nem félek a haragjától, és eltelik a nyár, eltelik még sok nyár, majd eljön az a nyár, amikor már nem jövök el nagyanyámékhoz, mert érdekesebb dolgokat találok magamnak a városban, és aztán ők sorban  meghalnak egymás után, legelőször nagyapám, aztán nagyanyám, majd Böszkenc is, és az öregembert, aki folyamatosan alszik, beviszik egy otthonba, a távoli rokonok néha látogatják, de aztán ők is elmaradnak, de ekkor a szomszédos, egyágyas szobába elintézem apám legidősebb testvérének a helyet, és amikor beköltöztetjük őt, és a lányomat kézen fogva kivezetem az otthon hátsó kertjébe, hogy kicsit játsszon a műanyag pónijával a padokon ülő öregek figyelő, mosolyogó tekintete előtt, akkor benézek abba a négyágyas elfekvőbe, és a falnak forduló sovány alakban azonnal felismerem a százhúsz éves öregembert, akinek karjába infúzió vezet, sovány és fehér, de végre alszik.

Mindez még előttem volt, és most, Jézus figyelő tekintete előtt, a kamilla és a kámfor illatát beszívva ismét a dátumra pillantottam az újságon.

Ezerkilencszáznyolcvanhat, július 18.

Megérkeztem az időbe. 

vége

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr9816030484

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

horror
süti beállítások módosítása