Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2019. december 10. 21:23 - Valmont

Karácsonyra várva

menyezet.jpg

Hol fáj anyu, kérdezte anyám a haldokló nagyanyámat.

Mindenhol.

 

Karácsony előtt

 

Emlékeiben azokban a napokban a ködből folyton előszitált az eső, és a fák felett halovány derengésként kereste az utat a napfény lefelé, a földre, de nem tudott áttörni a vastag paplanon, és ők, az emberek, a hátrahagyottak remény és cél nélkül bolyongtak a világban, várva az elkerülhetetlent.

Az olasz megrendelő és Balázs járt a fejében, mikor felfelé ment a nyikorgó lifttel a harmadikra, mellette egy öregember állt, kicsit előrébb, így láthatta a sárga hajcsomók alatt koponyája simaságát, valami nagy együttérzés szállta meg, kedve lett volna beletúrni az öreg ritkás üstökébe, és mint kisgyereknek, megsimogatni a buksi fejet, de aztán eszébe jutott, hogy a pasztellszín szövetből is el kell indítani még a héten egy szállítmányt a lengyeleknek.

Megcsörrent a mobil, persze Balázs volt az, ismét van valami gond, folyton a gondok. Kinyomta, és belépett a kórterembe, nem a hatos, hanem a negyvenkettes volt, és megcsapta az orrát az a nehezen leírható a szag, a vizelet, az öreg testek, a gyógyszer, az éjjeliszekrényen puhuló, félig megevett banán, a tüdőkből előgomolygó gyógyszeres esszencia keveréke, melyet jó öt perc után megszokott a látogató.

Az anyja elrévedve feküdt félig ülő helyzetben, sovány teste kirajzolódott a foltos és – milyen költői eszköz ez? – rojtos fehér kórházi paplan alatt. Ahogy a férfi, a fia, az öltönyös, merev és esetlen, mindig hajszolt és ideges idegen árnyéka rávetült, szeme megrebbent és fókuszált, majd mély zihálás hagyta el kiszáradt ajkát, a fia felé nyúlt, mire az infúziós állvány, mellyel karja egy életet adó vezetéken át volt összekötve − megrezdült.

A férfi közelebb húzta az állványt, majd előkotorta az ágy alól a háromlábú kopott kisszéket, és leült rá. Úgy érezte magát, miközben megfogta anyja izzadt és merev kezét, mintha ismét gyerek lenne, aki szülei lábánál kuporog, de most az, amit néz, nem a tévé bűvös kékje, hanem egy másfajta műsor, a szenvedés, az álom, a kábulat és a fájdalom örök darabja, ami itt zajlik és most, és a férfi tudta, hogy ezt az előadást soha, haláláig nem fogja elfeledni.

− Hogy vagy, anya? – kérdezte halkan, noha a másik három beteg aludt, vagy mint az ablak melletti öregasszony, aki lerúgta magáról a takarót, és hálóingét felhúzta derekáig, feltárva ráncos és sovány alsótestét, merev tekintettel bámulta a paplant, és ha néha nem rebbent volna szempillája, a férfi azt hitte volna, már halott.

− Nagyon fáj, kisfiam – mondta az anyja mindenféle pátosz nélkül, noha egykori magyartanárkánt tudta, milyen erőltetett áthallás lehet e pár szó, de persze egyiken se foglalkoztak már ilyesmivel. A férfi felnézett az infúzióban lévő menedékre, a gyógyírre, a koktélra, ami nyugalmat szerezhet nemcsak anyjának, hanem − be kellett ismernie −, neki is: − Kapsz fájdalomcsillapítót? – kérdezte rekedten.

Az anyja nagy sokára bólintott: − Igen. De már nem elég. Ez rosszabb mindennél – motyogta.

− Felültesselek? – kérdezte a fia, mire az asszony bólintott. Amint az első nap, immár három hete, észlelte, anyja a terem rossz ágyát kapta, a támla támasztéka sajnos eltörött, ezért az egyik ágy alól csent háromlábú széket kellett beékelni a fejrész és a fal közé, így az asszony ülő helyzetbe kerülhetett. A férfi egy vízkőcsíkos pohárba ásványvizet töltött, közben benézett a kis szekrénybe, ott volt érintetlenül a banán és a benzinkútnál vett szendvics is: − Nem ettél, anya – mondta némiképp szemrehányón. Az asszony a pohár pereme felett esendő tekintettel nézett rá, miközben mohón itta a vizet, majd amikor végzett, és a férfi letörölte a ráncos arcon lefutó cseppeket, csak a fejét csóválta. – Nem vagyok éhes. Későn jöttél.

− Baleset volt az úton, egy mentőautó karambolozott. Enned kell – jelentette ki a férfi, és hirtelen úgy érezte, megfordultak a szerepek, ő lett a gyerek, és a nő, aki felnevelte, aki tanáros szigorúsággal végigvezette őt a gyerekkoron, immár saját lányaként várja az ítéletet. De igazából nem várt semmit. A pozícióváltástól és az ivástól és a gyógyszerektől olyannyira elfáradt, hogy feje oldalt csuklott, és elszenderült. A férfi várt pár másodpercig, míg az anyja szuszogni nem kezd, ekkor a kabátjához ment, kivette a cigarettásdobozt és az arany öngyújtót, és kilépett a folyosóra. A háta mögött az egyik öregasszony sirálykánt rikoltott egyet álmába − már nem lepődött meg rajta, számtalanszor hallotta az elmúlt napokban.

Két helyen volt dohányzásra lehetőség a kórház területén, ő most a távolabbi, az udvar végében lévőhöz ment, a rámpához, ahol a szennyest és a tiszta ágyneműt szállító autók álltak meg. Itt mindig csak kevesebben jöttek, mert egy széljárta hely volt, az egyik oszlopra dróttal konzervdobozt kötöztek, ez volt a csikkgyűjtő, ennek ellenére rengeteg csikk volt a földön is, és a falra, a raktárajtó mellé egy kopott táblát szögeztek, rajta a dohányzást engedélyező felirattal. Egy nővérke állt fent a rámpán, és a másfél méteres mélységet szegélyező korlátnak dőlve cigarettázott. A férfi futólag végigmérte, nem mintha nagyon izgatták volna az egyenruhás nők, de valahogy ismerősnek tűnt, azt gondolta először, hogy talán hajdani osztálytárs, olyan, akit maga után hagyott a szülővárosával együtt, jó harminc éve, közvetlenül az érettségi után, de nem, egy idegen volt. Később próbálta felidézni a vonásait, de csak annyi maradt meg belőle, hogy vékony, fekete hajú, meghatározhatatlan korú asszony volt, hátát egy piros pulóver melegítette, és a haját kiengedve hordta, mely kissé szabálytalanak tűnt. És talán a szemei, a fekete szemei.

− Ki hinné, hogy egy hét múlva karácsony van? – kérdezte az asszony csöndesen, mikor megállt tőle három méterre, és rágyújtott. A férfi megvonta vállát, és a töredezett betonnal borított udvara mutatott, melyen az orvosok deres autói parkoltak: − Az idő elég hideg hozzá.

Épp feltámadt a szél, és hókristályokat pörgetett, napok óta ez volt, reggel esőszitálás, mely délutánra havas szikrázásba váltott, hogy az egészből éjszakára nem maradjon csak a holdfényben csillogó, cukormázas táj.

A férfi érezte, ahogy a nő végigméri, közben azt is, hogy megrezdül a mobilja, melyet a kórteremben mindig lehalkított, noha tudta, a négy beteget már semmi nem zavarja. Balázs hívta.

− Rokonhoz? – kérdezte a nővér. A férfi intett, hogy egy pillanat, majd fogadta a hívást.

− Szia, az olaszok ismét téged kerestek, hogy ha nem indítjuk el ma a szállítmányt, felmondják a rendelést, és nagyon komolynak tűnt a csávó, mi legyen, mit csináljak? – hadarta Balázs, és a hangja, mely majdnem mindig idegesítette, most olyan volt, mint egy kétségbeesett kisgyereké. A férfi mély levegőt vett, majd kifújta, s csak azután válaszolt: − A debreceni anyagot már összeraktuk?

− Most rakják – jött azonnal a válasz.

− Szedjétek ki belőle a különbözetet, és induljon el az olaszoké – adta ki a férfi az utasítást.

− De a debreceniek már egy hónapja leadták a rendelést.

− Nem érdekel. Az olasz partner fontosabb. A debreceniek helyett találunk mást – vágta el a további ellenkezést a férfi, majd várt, míg a másik ki nem mondja, amit ki kell mondania: − Rendben.

− Ma este már ne hívj – ez inkább egy fáradt kérés volt, nem főnöki utasítás, mire Balázs halkan elköszönt. Mikor bontotta a vonalat, eszébe jutott a nővérke kérdése: − Az anyám. Nagyon beteg. Neki…– kereste a szavakat, és hogy mit mondhat el egy idegennek, de aztán arra gondolt, itt, a kórházban senki nem idegen −…nagy fájdalmai vannak. És a gyógyszer már nem sokat segít. Már nem nagyon tompít rajta – hirtelen megérezte, hogy nem tudja abbahagyni, hogy gyónni fog, és hogy ez jól esik, nem nézett a nőre, a kristályos csillogást figyelte az udvar fáinak hátterében: − És én nem tudom, mit csináljak. Az orvosunk, Barlóti doktor, mindent megtesz, gondolom, a nővérek is, de a doktor azt mondja, ez a legerősebb fájdalomcsillapító, és hogy nem tud mit tenni, és ez a tehetetlenség, ez egyszerűen megőrjít, meg a várakozás, hogy én is és anya is csak azt várjuk,  legyen vége már, de a doktor úr azt is mondta, hogy anyám szervezete nagyon erős, akár még hetekig is elhúzhatja, nem mondta, de tudom, azt akarta igazból ezzel kifejezni, hogy akár hetekig is elkínlódhat – tehetetlenül kiengedte a füstöt magából, ami most zihálásnak tűnt: − Bárcsak…bárcsak lenne valami megoldás.

A nővér elnyomta a cigarettát az oszlop falán, melyen tucatnyi fekete sebhely sötétlett, majd zsebébe nyúlt, és elővette a dobozt, aztán észlelte, hogy üres, összegyűrte, és visszarakta zsebébe: − Van egy szál cigije? – kérdezte a férfit.

Az bólintott: − Persze – és elővette a cigarettatárcáját a zsebéből, előzékenyen kihúzott belőle egy szálat, és később arra is emlékezett, hogy a nőnek feketére vagy sötétkékre volt lakkozva a körme.

Figyelte, ahogy a másik rágyújt, olyan volt, mintha a hüvelykujja végéből varázsolná elő a lángot, aztán nézte, ahogy az első füstgomolyag kijön azon a vékony, színtelen ajkakon. Megborzongott, talán egy kezdődő betegség jeleként: − Bocsásson meg, hogy kifakadtam…− mondta csöndesen, és hátrébb lépett, el az asszonytól.

− Semmi gond. Elég régóta itt dolgozom ahhoz, hogy ne lepődjek meg az ilyesmin – mondta a nővér színtelen hangon, majd figyelmesen ismét végigmérte a férfit, és így folytatta: − Talán van megoldás arra, hogy mind a kettejüknek nyugodt és békés karácsonya legyen.

− Nyugodt és békés? – nézett rá a férfi.

− Békés – bólintott a nővér.

Kis csönd állt be köztük, egészen addig, míg a férfiban az értetlenség átváltott a megértés izgatottságába. Érezte, kiszárad a torka, ezért nem is tudta végigmondani, amit akart: − Úgy gondolja…

− Ahogy mondtam, elég régóta dolgozom itt – a nővér mintha nem is hozzá beszélt volna, inkább magának, mert tűnődve folytatta: − Láttam már ezt-az. Láttam már olyan éjszakai műszakot, mely során a nagy fájdalmak véget értek. Vannak dolgok, lehetőségek, eszközök, melyek meggyorsítják a természetes folyamatot, megnyugvást hoznak a nehéz időkben. Vannak lehetőség, melyek által a szükségszerűt előbbre lehet hozni.

Elhallgatott, majd várakozóan a férfira nézett, aki viszont maga elé bámult. Forróságot érzett ujjaiban – a csikk már szinte tövig égett. Ledobta maga elé a betonra, és eltaposta.

− Mennyi? – kérdezte aztán.

A nővér megcsóválta a fejét, de mivel a másik nem figyelt rá, mondta is: − Az ár nem lényeges. Most. Később majd igen. Ha túl leszünk rajta. Ha túl leszünk mindenen. Addig is, menjen békével.

− Mindennek van ára –makacskodott a férfi. – Jobban szeretem tudni megegyezés előtt, azt, hogy…

− Keresse holnap Kis Esztert a mínusz egyen – vágott közbe a nő türelmetlenül. – Induljon. Nem lenne jó, ha ma együtt látnának minket.

A férfi, mint engedelmes katona vagy inkább szolga, vagy inkább mint egy alvajáró, megfordult, és elindult lefelé a rámpán.

− De előtte mondja ki – szólt utána a nővér élesen, parancsolóan. – Mondja ki, hogy akarja.

A férfi megtorpant, és nem moccant. Valahogy érezte, hogy ez lesz a legrosszabb, maga sem értette miért, aztán eszébe jutott anyja arca, a fájdalom azon a szeretett arcon, az utazgatás a fővárosból, a hosszú és gyötrő autóút, melyet még ki tudja hányszor kell megtennie, melyek felemésztik lassan a lelkét, az életét, a várakozás az elkerülhetetlenre, ami mindennél rosszabb, és a tehetetlenség, hogy nem tud segíteni, illetve most mégis, most kiderült, tud.

− Akarom – mondta csöndesen, remélte a másik hallotta, aztán otthagyta őt, visszament  a kórterembe, kiszedte a széket az anyja háta mögül, és visszaengedte gyengéden a támlát, mindeközben anyja végig aludt, és ezt kihasználva megcsókolta homlokát, érezte az öregasszony test pállott szagát, a gyógyszerek szagát, a mosdatlan bőr szagát, a  vizelt szagát a pelenkában, melyet a nővérek olyan baromi ritkán cseréltek, hiába adott nekik mindig egy ezrest, ha jött, de most, kifelé ment egyiket se látta, alkonyodott már, ahogy kisurrant  a kórházból akár egy tolvaj, vagy nem is, mint egy gyilkos.

Anyja házához ment, nem haza, a fővárosba. A lakás, egy harmadik emeleti kis ingatlan a város szélén, barátságos lakókkal, tiszta lépcsőházzal, melyben gondosan ápolt növények árasztottak zöld szagot, üresen és hidegen várta. Direkt nem anyja ágyba, hanem a nappaliban lévő kanapéra feküdt, tévézett éjfélig, előtte az asztalon ott volt a tévéújság, de tudta, hogy három hete elavult, azóta, mióta.

Éjfélig bírta, addig őrlődött, nem is figyelve a Jóbarátok ki tudja hányadik részét, azt, amiben az egyik csaj azt hiszi, megkérik a kezét, éjfélkor felpattant és kimondta: − Nem akarom – nyögte, majd kezébe temette arcát: − Anya, nem akarom, hogy – suttogta, aztán felrángatta a cipőjét, felkapta a nevetségesen könnyű ám ennek ellenére meleg és persze drága kabátját, és már az ajtóban volt, amikor eszébe jutott. Csak állt ott, kezét a kilincsen hagyva, és érezte, ahogy a megkönnyebbülés hullámai elöntik. – Hogyan találná meg? Hiszen nem is mondtam meg neki anya nevét – suttogta boldogan, majd az ajtónak dőlt, aztán leroskadt a földre, érezte a padló hidegét, az előszobában nem volt fűtőtest, és ki tudja meddig tartott, míg visszamászott a kanapéra, de végre megnyugodva és elégedetten álomba szenderült, közben végig azon járt az esze, hogy az anyja biztonságban van.

Hajnalban riadt, arra, hogy a mobilja rezeg a dereka alatt. Kábán kotorta elő, felült, és fogadta a hívást. Engedelmesen igenelt, hogy igen, ő az, majd meghallgatta az üres frázist, férfi beszélt, nem Barlóti, egy másik orvos, aki ügyletben volt az éjszaka, hangja kásás volt a riasztástól az éjszakai műszaktól, mely során meghalt a férfi anyja.

Lezuhanyozott, és míg folyatta magára a túl forró vizet, próbálta megvizsgálni önmagát, hogy most mi van, mit érez, de csalódottan vette tudomásul, hogy nincs megkönnyebbülés, csak egyfajta üresség, egyfajta cél nélküliség, mint amikor bent, a cégnél megoldott valami nagy problémát, mint például az olaszokkal, és utána már nem a siker érzése jön, hanem az, hogy mikor jelenik meg vajon az újabb megoldandó dolog.

A kórházban először a negyvenkettes kórterembe ment, de ott már csak az üres ágy fogadta, az anyja cuccait, a szemüvegét, üres pénztárcáját, a ruháit egy zacskóban kapta meg a nővérpultnál, ahol a hivatalos iratokat is ki kellett tölteni. Barlóti akkor futott be, mikor végzett, részvétet nyilvánított, majd ment is a dolgára, tudta, a férfi már nem fog neki pénzt adni, már nem volt fontos számára a közvetlen viszony, a megnyugtató, vigasztaló hang, ami bármennyire is álságos volt, mégis, némiképp hatott a hozzátartozókra.

Visszament a házhoz, és elhozta a ruhát, amit anyja gondosan és előrelátóan összekészíttet még mielőtt bekerült a kórházba, ott volt, ahol mondta, hogy lesz, a nagy szekrény felső polcán, egy szatyorba. A férfi belenézett: csupa fekete, kombiné, szoknya, talán még bugyi is. A faliszekrényből egy fekete, csatos cipőt választott, azt egy másik szatyorba tette, majd visszament a kórházhoz. A recepción elmagyarázták neki, hogy az elhunyt – most már ez volt az anyjához kapcsolódó szakszerű kifejezés – a mínusz egyen van.

A férfinak csak akkor jutott eszébe, hogy hol hallott már erről az emeltről, amikor kiszállt a liftből, és az éles neonfénnyel együtt megcsapta a hipó szaga. Itt is volt egy pult, és ahogy odalépett a szigorú tekintetű fiatalemberhez, aki mögötte ült, majdnem Kis Esztert kérdezte, de aztán észbe kapott, s az anyja nevét mondta. A fiatalember ellenőrzött valamit a képernyőn, majd a férfinál lévő szatyorra pillantott. – Átvegyem, vagy meg akarja nézni? – kérdezte, és a férfi hálás volt neki amiatt, hogy a hangjában némi együttérzés csengett. – Megnéznem – mondta halkan.

A filmekből ismerős nagy terembe mentek, ahol hideg volt, és a falakban acélajtók fénylettek. A fiatalember a tizenkettest nyitotta ki, majd kihúzta a tepsit, és gyengéden lehajtotta az asszonyról a lepedőt. A férfi érezte, hogy nem fog tudni sírni, inkább riadt viszolygás öntötte el, ahogy a hideg fejbőrhöz nyúlt, de mivel a másik, az élő figyelte, végigsimította anyja ráncos, elidegenedett arcát, majd bólintott, mire a fiatalember eltüntette a testet.

Már kifelé mentek, és nem kellet volna sok, hogy az egész elfelejtődjön, a múlt homályába vesszen, egy meg nem történt, ijesztő, de mégis hihetetlen eseménnyé silányuljon, ám ekkor a férfi nem bírta ki, és megkérdezte: − Beszélhetnék Kis Eszterrel?

A fiatalember megtorpant, felnyúlt a bajszához, megtapogatta, majd rekedten így szólt: −Az ápolóval?

A férfi bólintott. Maga sem tudta még, mit fog mondani neki. Talán csak annyit, hogy hálás azért, amit felkínált, de időközben ugye megoldódott a dolog, és.

− Ő meghalt – mondta élesen a fiatalember, majd elindult.

− Az nem lehet – értetlenkedett a férfi, és érezte, hogy valami lassan közelít felé, nem szabadna folytatnia, de egyszerűen nem bírta abbahagyni: − Tegnap délután beszéltem vele – intett –, odakint.

A másik erre felhorkant: − Tegnap délután, mi? − Végigmérte őt, indulatosan lépett is felé, mint aki támadni akar, de aztán elment a férfi mellet, az egyik, fal mellé tolt hordágyhoz sietett, és szinte erőszakosan rántotta le a leplet, mennyivel más, mint ahogy anyámmal bánt, gondolta a férfi, aztán lassan közelebb ment a feltárt hófehér testhez, a meztelen testhez, mellkasa közepén a jellegzetes ipszilon vágással, a szépen elomló fekete hajjal, a vékony ajkakkal, a megjegyezhetetlen, ugyanakkor nagyon is ismerő arccal.

− Tegnap reggel, a hatos úton volt egy karambol, ő volt szolgálatban a mentőautóban, és…– magyarázata fiatalember, de a férfit innentől már nem hallotta, arra figyelt, ami végre odaért hozzá, arra, amit tett, amit kért és amit feláldozott érte cserébe.

És rázuhant a sötétség.

vége

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr6215347000

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Frady Endre · http://fradyendre.blogspot.hu/ 2019.12.11. 16:04:59

Tyű, ez a befejezés most totál váratlan volt! Igazi csűrcsavar a végére...

Első mohikán 2019.12.12. 05:52:40

Én nem értem. Mit kért cserébe? Az árról pont nem esett szó...
Valaki?

Valmont · http://horrornovellak.blog.hu/ 2019.12.12. 08:24:02

@Első mohikán: Jogos. A fejemben megvolt, a szövegben nem. Némiképp finomítottam. Köszönet.
horror