A második része és befejezése ennek a felvezetésnek. Mert mit ér egy pince, ha nincs lakója?

Rémpofa 

– Nagyon szép lett a kastély – mondta Gergő, miközben az utolsó szobában, a Nárcisz–szalonban lévő látogatók könyvébe írt.

– A polgármester érdeme – vont vállat az újfiú, aki a nagy, masszív ajtótoknak támaszkodott, és egy festményt tanulmányozott a falon. A képen, mely egy elfeledett németalföldi kismester közepesnél is rosszabb műve volt, Dante beszélgetett Vergiliusszal egy lefelé haladó lépcsősor közepén. – Szegénynek ráment az élete a felújításra. Pont ott kapott szívinfarktust, a megnyitó után – mutatott az újfiú a sarokba. – Azt mondják, látott valamit odakinn az udvaron. Kötve hiszem, hogy pont egy kinti dolog ijesztette halálra – felkuncogott. – Hisz az igazán ijesztő dolgok idebenn vannak, nem? – kivárt, majd eszébe jutott valami, és így folytatta: – Emlékszel, amit arról mondtam nektek, hogy Rémpofát az Igazgató és Monguz találta ki, azért, hogy ne mászkáljatok éjszaka az épületben? Azt mondtam nektek, valószínűleg ők maguk játszották el, majd elterjesztették, hogy csak a fényben vagytok biztonságban, és mert az udvari lámpa bevilágította a szobátokat, így ott védve voltatok, de a folyosókon sötétség honolt. Emlékszel, milyen szépen és logikusan megcáfoltam az egész kis mitológiátokat racionális érveléssel? Még azt is megindokoltam, hogy azt a fiút, aki csak úgy eltűnt, egyik napról a másikra, azt csak elvitték egy másik intézetbe, de nektek nem mondták ezt el, helyette megjátszották, hogy valami elragadta.

– Emlékszem – Gergő fölegyenesedett, és végigmérte az újfiút. A délutáni nap fénye hátulról érte, a folyosó nagy üvegablakain keresztül, és szinte kimetszette őt a térből. (nem változott semmit, egyetlen ránc sincs rajta, mintha kikerült volna az időből). – Nagyon meggyőző voltál aznap éjjel. Olyan voltál, akár egy felnőtt.

– De beszéljünk rólad – mondta az újfiú. – Mi van veled?  Ahogy mondani szokás, ezer éve nem láttalak.

– Igen. Így szokás mondani – biccentett Gergő, majd ellépett az asztaltól és beleereszkedett az egyik nagy, zöld, fülesfotelbe, amely tulajdonképp egy kiállítási tárgy volt, de nem érdekelte. Záróra felé járt az idő, rajtuk kívül már senki nem volt az épületben. – Honnan kezdjem? Azzal, amikor bezárták az intézetet, és átvittek minket máshova?

– Kezdjük a későbbi évekkel – intett nagyvonalúan a beszélgetőtársa, mire Gergő összefonta ujjait az ölében, rájuk meredt.

– Nyolcadik után felvettek egy jobb gimnáziumba – mondta, miközben a másik belépett a szobába, majd nekidőlt a falnak. – Tudod, volt egy ilyen patrónusi rendszer, ahol normális családok úgy fogadtak örökbe egy intézetist, hogy igazából csak pénzt adtak neki a kollégiumra, kajára, ruhára, zsebpénzt, meg ilyenek. No, én is bekerültem ebbe, és kifogtam egy egészen tisztességes családot, igazából még jobbat is az átlagosnál, mert nem volt gyerekük, ezért néha találkoztunk is, bár mindvégig éreztem a viszolygást, amit felnőtt emberek éreznek, ha kamasz fiúkkal kell érintkezniük (a nő púderillatú parfümje, a zsebkendő, melyet ölébe ejtett ujjaival gyűrögetett).

– Már majdnem azt mondtam, hogy milyen megható – gúnyolódott az újfiú, majd zsebéből előkotort egy csomag cigarettát, és Gergő felé nyújtotta:– Kérsz?

Az csak intett: – Leszoktam. Öt éve. Anna miatt.

– Anna? – vonta hunyorított a másik, miközben a füst kígyózott arca elé.

– A párom – magyarázta Gergő (ahogy reggel kinyitja azt a gyönyörű, keskeny szemeit és rácsodálkozik a világra, az öntudatra, az valami őrjítő még mindig, még ennyi év után is).

– Ó, értem – bólintott az újfiú, és a mennyezet felé fújta a szürkeséget. – Van róla képed? Kíváncsi…

– Nincs – vágta el Gergő ingerülten a mondatot (a kopott pénztárca belső tartójában, meggyötört, régi fotó, Anna tűnődve néz a kamerába). – Már egyébként is láttad őt, nem?

Az újfiú egy pillanatig mereven nézte, cigarettás keze megdermedt a levegőben, félúton a szája felé. – Akkor folytasd az életed – mondta aztán egy kissé csalódottan.

– Annával a főiskolán ismerkedtem meg – mondta Gergő. – Ahova felvettek. Tanár akartam lenni, magam se tudom miért. Valószínűleg a magyar miatt, mert a gimiben nagyon jól ment, egészen belebolondultam az irodalomba, és azt gondoltam, a legjobb dolog lesz, ha naphosszat csak irodalomról beszélek a gyerekeknek.

– És nem így lett? – kérdezte gunyorosan az újfiú.

– Ez nem olyan egyszerű – csóválta meg a fejét Gergő, és végre felnézett rá. – Nem is tudom, hogy értessem meg veled.

– Próbáld meg. Egy hasonlattal – tanácsolta a másik.

Gergő átgondolta a dolgot, majd ezt mondta: – Akkor képzeld el, hogy odakint ülsz, a meleg májusi napfényben, egy padon, érzed a nyíló, bimbódzó virágok illatát, a földből előpárázó ősi nedvességet, azt, ahogy a levegő melege körbefon, és mint egy balzsam, élettel tölt el. És képzeld el mindezt egy ablak mögül szemlélve, a kastély folyosóján állva. Nagyjából így, ennyi korlátozással viszonyul egymáshoz az, ha valamit tanítasz, amiben egyébként örömödet is leled.

Az újfiú eltűnődött, majd némi keserűséggel a hangjában megjegyezte: – Én csak a mérhetetlen mélységeket és a bomlás mindent eluraló szagát érzem a pince földjéből. Igaz, most azt is lebetonozták.

Hallgattak egy sort, az újfiú az ujjai közt pörgette öngyújtóját, óvatosakat, aprókat szippantott a cigarettából, nyilván, hogy tovább tartson.

– Folytasd, kérlek – szólította fel aztán Gergőt, aki maga is valamiféle révületbe, elúszó gondolatokba süppedt, de most összerezzent a hangra.

– Elvégeztem a főiskolát, és elhelyezkedtem egy fővárosi iskolában. Elvettem feleségül Annát, és boldogan de szegényen élünk egy albérletben.

– Gyerek van? – kérdezte hirtelen az újfiú, de Gergő rávágta: – Nincs (a bőrön át megérezni az apó láb vagy a kéz akaratos, kifelé rugaszkodó mozdulatát a hasban).

– Hazudsz – mondta a másik, mire Gergő nem válaszolt, lesütötte a szemét, majd lassan, sötéten ezt mondta: – A családomat hagyjuk ki ebből.

– Hát persze – hagyta jóvá az újfiú vidáman. – De tudod mit gondolok, elhallgatva szürke és sablonos kis élettörténetedet? Az életed, amit idáig sikerült megélned, hála nekem?

– Mit gondolsz? – kérdezett vissza Gergő.

– Azt, hogy neked az az éjszaka, az, amikor megszöktünk, az volt a legnagyobb dolog az életedben. A legfontosabb éjszakád, melyhez csak Jézus Gecsemáné kertbéli virrasztása, az emberiség örök éjszakája mérhető.

– Talán egy kicsit erőltetett a párhuzam – jegyezte meg bizonytalanul Gergő.

– Talán – hagyta jóvá az újfiú, majd cipője sarkán elnyomta a cigaretta maradékát, aztán a csikket beledobta az hamis Ming-korabeli vázába. – Megérkeztünk, ugye? A témánkhoz.

– Mit akarsz? – kérdezte Gergő, noha sejtette a választ.

– Emlékszel? – kérdezett vissza az újfiú és a férfi mögé lépett, így közvetlenül a fülébe beszélhetett. – Emlékszel még arra az éjszakára?

– Igen – motyogta Gergő (végigóvakodtak a folyosón, a hideg padló belemart zoknis lábukba, figyeltek rá, ne csapjanak semmi zajt, aztán odaértek a fordulóhoz, ahonnan már sötét volt, és ekkor kértem el az újfiú öngyújtóját, mert én mentem elöl, majd a halovány lángot tenyeremmel árnyékolva, elsettenkedtünk a Szakács fülkéje előtt, hallottuk egyenletes horkolását bentről, a függöny mögül, éreztem a láng melegét a tenyeremen, de az ujjaimmal azt is éreztem, hogy valami véset van az öngyújtón, kitapogattam, mindig is érzékeny volt a tapintásom, majd a pincelejáratnál, az ajtó előtt rá is néztem a kis fémházra, és láttam, amit előtte nem akartam elhinni ujjamnak, láttam azt a nevet, amit annyira jól ismertem, hisz aranyozott betűkkel belevésték a kapu feletti domborműbe, és ekkor már tudtam, de a félelem megbénított, csak néztem, ahogy a többiek leereszkednek szótlanul, némán a pincébe, ahol az újfiú a szabadságot ígérte nekik, és nem állítottam meg őket, nem csináltam semmit, csak akkor tudtam kiszakadni ebből a révületből, amikor az újfiú megállt előttem, és nyújtotta kezét az öngyújtóért, a szemembe nézett, és bizonyára nem látott mást, csak rettegést, de amikor visszaadtam neki az öngyújtóját, elismerően biccentett, és megveregette a vállam, majd behúzta maga után a pinceajtót).

– Emlékszem – erősítette meg Gergő a kijelentését, majd megcsóválta fejét. – De nem akarok beszélni róla.

– Akkor emlékszel a megállapodásunkra is – biccentett az újfiú. – Amit aznap éjjel, a szökés éjszakáján kötöttünk

– Emlékszem – hagyta jóvá Gergő kényszeredetten (miután visszarohantam a szobánkba, kábult álomba zuhantam, amiből arra riadtam, hogy ott állt felettem, néz rám, a halovány fényben is jól látszódott, hogy úgy mosolyog, akár egy jóllakott macska). – Mi történt velük valójában? – kérdezte aztán hirtelen (az üres ágyak a hálóteremben, vádló fehérségük, éjszakákon át, míg újak nem érkeztek beléjük).

– Kellett az erejük – jelentette ki az újfiú. –  Ott vannak most is a pincében. Csak már nem látszódnak.

– És az apád? – kérdezte Gergő. – Mi van Rémpofával? (ó igen, az apád neve volt az öngyújtón, vagyis a családod neve, a családé, mely hajdan e kastélyt birtokolta). Szoktál vele…találkozni?

Az újfiú arca elkomorult, megrázta fejét: – Ritkán. Az utóbbi időben már nem nagyon jár fel a pincéből – mondta. – Ő tényleg nem szereti a fényt. De én bírom. Hála neked.

– Hála nekik – helyesbített Gergő (a barátaimnak, akiket elárultam).

– Na gyere, nézzük meg őket – ütögette meg vállát a másik, mire Gergő kelletlenül felállt, és kiment utána a folyosóra.

– Biztos, hogy szükség van erre? – kérdezte halkan.

Az újfiú visszanézett rá, figyelmesen végigmérte. – Azt mondtad, emlékszel a megállapodásunkra. Megígértem, nem bántalak, míg a kastélyba vagy. Cserébe, hozol majd nekem valamit. Fogytán az erőm. Eltelt húsz év, talán nem látszik, de az idő engem sem kímélt. Gyengülök – megálltak a kastélyudvarra néző egyik ablaknál, az alkonyi fény szemükbe tűzött. – De ha kell, még képes vagyok meglátogatni téged. Téged és a gyereket.

Gergő behunyta a szemét (egy árnyék az alvó Anna ágya mellett, csak egy pillanatra látta, mikor visszajött a hálószobába a vécéből hajnali három óra tizenkettőkor, de így is, húsz év után is azonnal tudta, ki áll ott, a sötétben, és azt is mindjárt tudta, mit kell tennie). – Esteledik – mondta. Szemhéja mögött pokoli, vörös körök tágultak.

– Igen. Mindjárt túl leszel rajta – válaszolt a másik, miközben meredten figyelte a gyerekeket, Gergő osztályát, akik kis csoportokba verődve futkároztak, kergetőztek, nevetgéltek, beszélgettek az udvaron és nem is sejtették, hogy mi közeledik feléjük a jövőből. – Kiválasztottad már melyik lesz az?

– Igen – sóhajtotta a férfi még mindig csukott szemmel (Norbert elég labilis, mióta az anyja meghalt, pont a legrosszabb korban van, tizenhárom éves, a többiek szerint sötét gondolatok kerülgetik, el fogják hinni, hogy csak úgy eltűnt, el kell hinniük).

– Akkor hozd be – kérte a mellette álló gyerek. – Hozd le a pincébe.

vége