Főképp a horrorfilmben gyakori technikai megoldás a prológusban, az előzményben bemutatni az első áldozat sorsát, erre tipikusan alkalmas a final girl ellentéte, a sikoltva menekülő szőke nő, akit persze úgyis elkap a rém. A később felbukkanó főszeplők egy nemtudással érkeznek majd meg a borzalmak helyszínére, míg mi, nézők, már beavatottként várjuk, milyen szörnyűség történik majd velük. Mindez ad egy kényelmetlen biztonságérzetet, egy hamis illúziót, mely párosul annak latolgatásával, hogy mindezt ki éli túl (legalábbis az első részt, mert a folytatásokban mindig az első rész főhőse hal meg legelőbb - kivéve Ash). Erre épít a lenti írás is, ezért a kastély előzménytörténetét, de főképp ezt az írást érdemes átfutni, így az újonc, az új fiú szkepticizmusa kap egy keretet, és olyan ellentét alakul ki, mely a horror egészére jellemező: lehet, hogy tényleg nincs senki odakint a sötétségben - de mi van, ha tévedünk?

Rémpofa

– A lámpa marad – mondta az új fiú, fel se nézve Monguzra a könyvből. A könyvet Gergőtől kapta, kalózokról, kincsekről és fondorlatos cselvetésekről szólt.

A másik öt intézetis gyerek megdermedt e hallatlanul bátor kijelentésre, csakúgy Monguz, a nagydarab, csupa szőr, lassú mozgású tanár. A fiúk féltek tőle, másképp, mint a Szakácstól, inkább az erejét rettegték, a pofonjait, a fülcimpahúzásokat és a seggberúgásokat. Állítólag szegény Sanyikának egyszer egy egész csomónyi haját kitépte, csak azért, mert túl gyorsan ment a kastély folyosóján.

A férfi most csak állt a hálóterem ajtajában, vastag, szőr borította ujjai ott lebegtek a kapcsoló felett, mint tétova szobor dermedt bele a mozdulatba, és vakon pislogva meredt az új fiúra, majd megvonta vállát. – Kaptok még tíz percet – mondta nekik, aztán döngve becsapta az ajtót.

Mind az öt gyerek – kik engedelmesen, állig betakarózva figyelték kettejük rögtönzött jelenetét –, most jól hallhatón fellélegzett, vagy inkább felhördült. Eddig soha senki nem ment szembe Monguzzal. Ez a lázadás magában hordozta azt, hogy az Igazgatóval is lehet esetleg ellenkezni. Sőt, még talán a Szakáccsal is. Az intézet felnőtt személyzetének negyedik tagja, Anna asszony nem számított, ő a városból járt be hozzájuk, magyart és természetismeretet tanítani, gyorsan ledarálta az anyagot, aztán iszkolt kifelé az épületből. Ővele, a ráncos és halk szavú aggszűzzel, akiből állott szappanszag és levendulaillat áradt, valahogy nem volt értelme kötözködni, a fiúk mogorván és bágyadtan ülték végig az óráit.

A két férfitanár azonban teljesen más ügy volt. Monguz és az Igazgató megsemmisítő terrorjával szemben eddig nem igazán láttak alternatívát. Monguz matematikát, reál tárgyakat és testnevelést tartott nekik, bár sokszor megosztották az órákat az Igazgatóval, akinek egyébként csak az állampolgársági ismeretek és az osztályfőnöki teendők jutottak volna. Monguz alattomosan csapott le, a padok közt sétálva osztotta ki ütlegeit, rúgásait. Az Igazgató másképp – talán sokkal rosszabb módon – volt kegyetlen. Látszólag véletlenszerűen a szobájába hívatta őket beszélgetésre, mely valójában hosszú hallgatásokból és a szülőkre vonatkozó kínzó, elevenbe vágó kérésekből állt. Miért hagytak el? Emlékszel még anyádra? Szerinted részeges leszel, mint apád? A szüleid mennyire voltak semmirekellőek? Mi értelme a létezésednek, ha még a tulajdon nemzőid is eltaszítottak? Nem lehet, hogy csak a kéjt kereseték a közösüléseikben, te pedig egy véletlen eredménye vagy? A gyerekek látták, hogy válaszaiktól mind elégedettebb és boldogabb lesz, legalábbis ez sejtette az arcát lassan eluraló mosoly. Majd mindegyik fiú sírva, a dühtől reszketve hagyta el szobáját a beszélgetések végén. És két-három havonta az Igazgató mindannyiukra sort kerített, fantasztikus memóriája és érzéke volt hozzá, hogy mind megkapják a magukét.

Huszonnégyen voltak az osztályban és az intézetben. A hálótermekben pedig hatosával voltak beosztva. Az új fiú hálótermében kapott helyett Gergő, a könyvmoly, Csobánc, a hallgatag roma fiú, Ruszi és Tomi, az ikrek, akik mindig egymással veszekedtek és Gál, aki folyton fekvőtámaszozott. Meg persze ott volt korábban Sanyika is, míg el nem vitte őt a Rémpofa. Az ő helyére, az ő ágyába jött az új fiú tegnap éjjel.

Állítólag egy nagy, sötét autó hozta. Nem volt más cucca, csak egy kis, lakozott bőröndje. Finom, fehér inget, és elegáns szabású nadrágot, csillogó bőrcipőt viselt. A többiek ösztönösen kerülték még, nem tudták, mit hoz magával, milyen keserűséget, rossz érzést, kegyetlen emléket. A gyerekek megtanulták, jobb hagyni a jövevényeket, hagy főjenek a saját levükben, aztán pár nap múlva úgyis megnyílnak. De az új fiú, ez a magas, vékony, de sportos szőke jelenség egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy átlagos jövevény. Arisztokratikus fensőbbséggel foglalta el helyét a teremben, az órákon szórakozottan rajzolgatott, vagy ki-kitekingetett az ablakon. Ebédnél a többiektől távolabb leülve kanalazta a moslékot, amit a Szakcs aznapra összekotyvasztott. Délután pedig csak állt a fal tövében, arcát beletartotta a néha elő-előbukkanó májusi napfénybe, és egyáltalán nem törődött a sáros kastélyudvaron labdát kergető fiúkkal. A közeledés egyetlen jele volt, hogy elkérte Gergőtől azt a kalózos könyvet, aztán elegánsan feltelepedett ágyára, és olvasott. Most a könyv felett végighordozta hidegszürke tekintetét a többieken, majd csengő, erős hangján meg is kérdezte: – Mit bámultok?

Gál szólalt meg, még mindig döbbenet rezgett hangjában: – Ellentmondtál Monguznak.

– Nem is – javította ki Gergő kábán –, megparancsolt valamit a szőrös disznónak.

– Nem lesz ennek jó vége – csóválta a fejét Csobánc.

Az ikrek nem szóltak, elbűvölve figyelték az új fiút, aki sóhajtva maga mellé tette a könyvet, majd leeresztette a lábát a padlóra, és csak ült ott, a cipőire meredve.

– Jobb lesz, ha vigyázol – folytatta Csobánc. – Az Igazgató nem ismer tréfát. Ha megtudja, hogy pattogsz…

– Mi lesz akkor? – kérdezte felpillantva rá az új fiú. A másik elfordította a tekintetét.

– Elbeszélget veled – sietett a segítségére Gergő. – És az egyáltalán nem lesz kellemes.

– Vagy, ami még rosszabb, beoszt egy hét konyhai munkára a Szakács mellé – tette hozzá a kisebbik, az alacsonyabb iker. – Na, az aztán szívás.

– Szó szerint – vihogott Gál.

– Miért? – kérdezte szelíden az új fiú, de erre a többiek zavarba jöttek, és nem válaszoltak, végül a roma fiú nyögte ki: – Hát tudod, elkezd fogdosni néha. Ott is. Aztán dörgölődzik is a farkával. Vagy a nyakadba liheg.

– Te már csak tudod, neked már adott egy kis húst is, mi? – röhögte el magát Gál.

– Menj az anyádba – mordult rá Csobánc.

– Menj te a tiédbe – jött a válasz, és a nagydarab fiú már hajtotta fel a takaróját, de Gergő közbevágott: – A lényeg, hogy ha nagyon ugrálsz, valamelyik a három közül ellátja a bajod. Vagy így, vagy úgy.

Az új fiú eltűnődött ezen, majd kifűzte és óvatosan lehúzta a cipőit. Olyan kecsen és finoman mozgatta ujjait közben, hogy a többiek megbabonázva figyelték, és el is felejtették, miről beszéltek neki, míg ő ki nem jelentette: – Nem fognak ezek semmit sem csinálni velem, mert még ma éjjel meglépek.

Gál erre felhorkant, és dühösen magára húzta a takarót. Csobánc cüccögött, és a körmét kezdte rágni. A két iker csak bámulta tovább az új fiút, aki közben párnáját feljebb pakolta majd hátradőlt, és ölébe vette a könyvét, hogy újra olvasni kezdjen.

Egyedül Gergő pattant ki izgatottan az ágyból, az ajtóhoz sietett, résnyire nyitotta, kikukucskált, aztán a kilincsnél maradva, azt szorítva kérdezte: – Mi az úristent beszélsz?

Az új fiú most se nézett fel a könyvből, miközben válaszolt: – Szökés. Léc. Télak – ejtette ki lassan, tagoltan a szavakat.

– Felejtsd el – morogta a nagyobbik iker. – Senki nem tud megszökni innen.

– Ja, ez így van – bólogatott Csobánc. – Mondj le róla, öreg.

Gergő ismét kilesett a folyosóra, majd visszafordult az új fiú felé: – Hogy képzelted?

Az végre ránézett, figyelmesen végigmérte, végül unottan fújtatott egyet: – Amikor megérkeztem, láttam, hogy a nagy bejárati ajtó zárja elég spéci. Az nem kiút. Viszont azt is láttam, hogy a pinceablakokon nincs rács. Gondolom, a pincelejárat a konyha környékén nyílik, legalábbis az ilyen régi kastélyokban így volt, praktikus okokból. Ha be van zárva, akkor ezzel kinyitom – zsebéből egy biztosítótűt vett elő. – Csináltam már ilyet párszor – a hálóterem ajtajára mutatott: – Ez se lesz akadály, ha éjszakára ránk zárják.

– Nem zárják ránk – morogta dühösen Gál a takaró alól. – Nincs rá szükség.

Mind hallgattak egy sort, mérlegelték, amit hallottak, végül a kisebbik iker jegyezte meg, szinte nyüszítő hangon: – A pincelejárat tényleg a konyha mellett van. És pont ott van a Szakács alvófülkéje is. Csak egy függöny választja el a folyosótól…

Az új fiú felemelte fekete zoknis lábát: – Majd mezítláb megyek.

– Monguz néha járőrözik a folyosókon. Igaz ritkán, mert gyakran bepálinkázik estére – hozta fel Csobánc.

– Megvárom, míg kidől, és utána lépek – hagyta jóvá az új fiú derűsen. Hirtelen felült ágyában Gál, és dörmögve kérdezte: – Tudod, miért nem zárják ránk ezt a nyavalyás ajtót?

Az új fiú széttárta karját: – Nem. Miért?

A többiek mind Gál felé fordultak, mint akik egyszerre rettegnek a választól, de várják is annak bizonyosságát.

 – Rémpofa miatt.

Ekkor élesen megnyikordult az ajtó, mire Csobánc ijedtében felrikoltott. Monguz húzta kifelé, akaratlanul is megrántva a még mindig a kilincsbe kapaszkodó Gergőt. – Hát te mit csinálsz itt? – dörrent rá a tanár, és már emelte kezét, de a gyerek ügyesen hátrált, és kitért a pofon elől. – Csak vécére akartam menni – mentegetődzött már az ágyából.

– Reggelig nincs hugyozás – jelentette ki Monguz, majd végigmérte őket, tekintete végül az új fiún állapodott meg: – Leolthatom már a villanyt, nagyságos úr? – kérdezte tőle gúnyosan. Az új fiú nagyvonalúan intett neki, mire a férfi felhorkant és a kapcsolóra csapott. Ezüstös sötétség borult rájuk, az ablakrácsok miatt pár csík szabdalta szét.

– Ki az a Rémpofa? – kérdezte tőlük egy sötét folt, vagyis az új fiú a sarokból. – Egy tanár?

Kis lángocska villant, bevilágította az arcát, aztán parázs maradt a helyén, és erős dohányfüst terjengett elő.

– Neked van cigid? – döbbent meg Gergő.

– És tüzed? – kontrázott Csobánc bután. A láng újból fellobbant halk klikkeléssel, sárgába vonva azt az elszánt, komor arcot.

– Apáé volt – mondta az új fiú, majd ismét félhomály lett, mert eloltotta a lángot. – Ez az egy dolog maradt nálam abból, ami az övé volt. Minden mást elvettek tőlem.

– Gazdagok voltatok? – bukott ki Csobáncból a csodálat.

– Nagyon – mind sejtették, az új fiú bólintott a sarokban. – De hagyjuk ezt.  Szóval ki ez a Rémpofa?

A kérdést könnyed, cseveg hangon tette fel, de sokáig nem kapott rá választ. Végül Gál köszörülte meg a torkát, és óvatosan válogatva a szavait ezt mondta: – Állítólag a kastély korábban egy grófé volt, aki megsebesült a háborúban. Az első világháborúban. Egy golyó levitte a fél arcát. Aztán mire hazaért, kiderült, hogy a felesége és a fia meghalt egy járványban. Valamilyen megfázás…

– Spanyolnátha – segítette ki Gergő.

– Igen, az – hagyta jóvá a másik nagyvonalúan. – De az ürge nemcsak a fél szemét hagyta ott a fronton, hanem az eszét is. Egész éjjel a kastély folyosóit rótta és a fiát kereste. Egyszerűn nem akarta elhinni, hogy a gyerek, akiért annyira rajongott, meghalt. Minden éjszaka százszor bejárta a folyosókat, a szobákat, sokszor meg csak állt, valamelyik sarokba húzódva, és várta, hogy a fia felbukkanjon a holdfényben.

– Nagyon kísérteties – gúnyolódott az új fiú, majd erőset szívott a cigarettából.

– Hé, adjál már egy szálat – szólt rá Csobánc mohón.

– Előbb hallgassuk meg a történet végét – intette csendre őt az újonc.

Gál pedig így folytatta: – Ez így ment addig, míg be nem jöttek ide is az oroszok a második világháború végén. Akkor aztán elkapták a Rémpofát, letérdeltették, és bumm, golyót kapott az ép szemébe. A falusiak kaparták el, valahol a kastély környékén. De ezzel nem lett vége. Miután a kastélyból intézet lett, éjjelente ismét megjelent a folyosókon. A gyerekét keresi továbbra is. Azt hiszi, minden egyes intézetis gyerekről azt gondolja, hogy ez az ő fia, és ha valamelyik van olyan bolond, hogy éjjel a folyosókon mászkál, akkor elkapja, és magával viszi.

– Hova? – bukott ki a kérdés az új fiúból.

– A pokolba – válaszolt csendesen a nagyobbik iker.

– Vagy valami még rosszabb helyre – tette hozzá Gál.

– Ti láttátok már? – kérdezte az új fiú rövid töprengés után.

– Mondjad, Gergő – biztatta Csobánc a társát, mire az kényszeredetten bevallotta: – Láttam valamit. Miután idekerültem. És akkor még nem tudtam, mi a helyzet. Mindenki aludt, és baromi éhes voltam. Gondoltam, lopok valami kaját a konyhából. Ahogy a főfolyosón, mentem, egyszer csak hallom, valaki megköszörüli a torkát mögöttem. Megfordultam. Egy magas férfi állt az egyik ajtó sötétéjében. Kérdeztem, ki maga, de nem válaszolt, csak kinyúlt felém, és láttam, hogy nagy, bütykös, csontos ujjai voltak. É aztán, ahogy a keze beért a fénybe, visszakapta, én meg skeráztam vissza az ágyamba, és a fejemre húztam a takarót reggelig. De akkor megértettem, hogy a fényt, na azt nem szereti.

– Ezért nem jön be ide, és nem visz el minket álmunkban – ült fel Gál az ágyában. – Látod, a kinti udvari lámpa pont a hálótermekbe világít. Fél a fénytől, mert olyan csúf. Nappal nyomát se látni. Éjszaka meg az összes gyerek biztonságban van, egészen addig, amíg az ágyában marad.

– Beszéljétek el neki Sanyikát is – kérte Csobánc halkan, de csönd követte a szavat.

– Mi van ezzel a Sanyikával? – kérdezte az új fiú őszinte kíváncsisággal.

Végül Gál kezdett bele: – Ő feküdt korábban a helyeden. Jó gyerek volt, csak egy kicsit nyafogós. A tanárok se nagyon bántották, mert olyan idegesítően sírt. Az egyik este, karácsony után pár nappal, megfájdult a gyomra. Befalt valamit, lehet, a konyhából lopta, nekünk nem adott, de hallottam villanyoltás után, hogy zabál. Éjféltájt már nyöszörgött, megkérdeztem, mi a baj, mondta, csikar a hasa, és menten összeszarja magát. Mondtam neki, bírja ki reggelig, ne büdösítsen be itt nekünk. Azt én nem mondtam, hogy menjen ki a vécére. Nem akartam, hogy elkapja őt a Rémpofa. De ő kiment. Biztos nem bírta tovább. Arra ébredtem, hogy zárja az ajtót.

– Én is hallottam – erősítette meg a kisebbik iker.

Megint elhallgattak, talán csak azért, hogy megtudják, az új fiú figyel-e avagy már alszik.

– És mi lett vele? – kérdezte az közönyösen.

– Soha többé nem láttuk – szólt közbe Gergő. – Reggel üres volt az ágya. Kérdeztük az Igazgatót, ő meg csak hebegett-habogott. Délelőtt Monguz bejárta az egész épületet a pincétől a padlásig, ám nem találta. Sanyika úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

– Rendőrök is jöttek? – kérdezte az új fiú.

– Nem, nem voltak – jelentette ki zavartan Gál. – Miért?

A másik egy ideig hallgatott, majd a következőket mondta halk, de pattogó, parancsoláshoz szokott hangon: – Nagyon érdekes dolgokat meséltetek erről a helyről. Azt hiszem értem, mi folyik itt. És mindjárt elmondom nektek is, mi a helyzet ezzel a ti Rémpofátokkal. És utána eldönthetitek, megszöktök-e velem ma éjjel a pincén át. De előtte: ki kér cigit?

folyt. köv.