Egyes lények túlélnek mindent, ezer éven át bujdokolnak sötét erdőkben, hogy aztán rajzfilmcsatornákon, iskolatáskákon vagy animékben bukkanjanak fel. Vagy egy ilyen írásban.
A történet teljes megértéséhez ismerni kell a lényhez kapcsolódó hiedelmeket. A Wiki szócikk elég rövid, de a harmadik bekezdése nekünk most bőven elég, bár gondolom máshol találni részletesebb anyagot is róla.
Ballada a hegyek szépségeiről
lányomnak
Ha láttátok volna a hegyek e gyönyörű teremtéseit, bármiről elhinnétek, hogy megtalálható ott, a kies és zord északon, ahol az akácerdőt felváltja a fenyő, ahol a gyárak udvarán gyom virágzik, ahol az erdők mélyén beton- és vasszörnyek lapulnak elhagyatva, várva vissza hűtlen, öreg gazdáikat, a bányászokat.
Én csak akkor szembesültem az északi szépséggel, mikor felmentem oda régi barátommal, öreg cimborámmal vadászni. Lanit még kamaszkoromból ismertem, a sors a tenyerén hordozta mindig, emlékszem, akkor figyeltem fel rá, mikor a város egyetlen diszkójában kikezdett a lánnyal, akit én már hónapok óta izzó reménytelenséggel kerülgettem. Elnéztem, ahogy az ablakpárkánynál smárolnak, és nem éreztem féltékenységet, csak csodálatot, és azt, hogy ő bizonyára megérdemli ezt a csajt.
Lani mindig is lenyűgözte az embereket, simulékony modorával, pergő nyelvével és vicces, mosolygós kedélyével azonnal óriási hangulatot teremtett maga körül.
A sorsunk a főiskolán keresztezte újból egymást, ő könyvtár-angol szakra járt – csak hogy legyen valami diplomája, mondta –, és rém komolyan vette az előadásokat, noha minden este hajnalig tartott a buli a koleszszobájában. Azután hallottam híreket róla, hogy a barátnőjét futtatja egy belvárosi pubban, vagy hogy autókereskedést nyitott a város határban, és nagyon jól megy neki. A válság után a kerekedésből autófelszerelés bolt lett, végül átállt az online kiszállításra, naphosszat ott ült a kis irodájában, pötyögött a laptopján, és elszórakoztatta a futárokat, akik vitték szét az áruját az országba. Történetesen az én szállítócégemmel is volt szerződése, így az elszámoláskor, havonta egyszer, felelevenítettük a régi szép időket, miközben megittunk egy pohár drága whiskyt.
Meglepett, hogy egy tavaszi reggelen elhívott arra a hétvégi vadászatra. Azt sem tudtam, hogy vadászik, de mint bevallotta, az utóbbi években rászokott az ölés ízére, a puskapor szagára, a fegyver ismerős, hideg tapintására, a vad szemében ragyogó csodálkozásra és a sebek okozta örömre, melyekről tudta, hogy egyedül ő a felelős értük. Amikor felajánlotta, hogy a szombat délelőttöt áldozzuk Artemisz istennőnek (ezek az ő szavai) fenn, északon, rövid tűnődés után igent mondtam.
Sötétben indultunk, a hegyek csak lassan kerekedtek ki előttünk, körvonalaik mint megannyi ősállat vésődött fel a bíbor, lila és rózsaszín égre. Az autóban, egy öreg, rozzant Toyota terepjáróban elmesélte, hogy egy kis faluba jár, egészen az országhatárig, ahol mogorva, különös és nehéz természetű népek laknak, ők aztán jól ismerik a környék sűrű és végtelen erdőit, különösen vezetője, egy idős férfi, akit mindenki csak Timurnak szólít, nem tudni, miért.
Timur pálinkával fogadott minket erdőszéli, faluvégi háza tornácán a leheletszőkítő hajnali hidegben. Erősen őszült, vastag, dús bajusza volt, felette közönyös, hidegkék szempár, cápákról szóló természetfilmekben lát ilyet az ember. Megittuk a pálinkát, mire ő beszólt a házba, emlékszem, összerezdültem a névre, a lány nevére, amit kiáltott. És aztán a kelő nap fényében megjelent ő, észak szépe. Kopott farmerben, mezítláb és egy túl bő pólóban jött, hosszú, szőke haját kiengedte, arca ragyogott a pihentető alvástól, és mindene mosolygott, a szeme, az érzéki szája, de még kézfejének puha domborulata is. Egy kis tálcán szalonnadarabokat, kenyeret, hagymát hozott, lerakta a durván ácsolt asztalra, aztán a tornác végébe ment, rágyújtott, majd onnan nézett minket, figyelmesen, akár egy éhes macska. Észrevettem, leginkább barátomat, Lanit bámulja, aki csak néha-néha és tőle szokatlan módon, zavartan viszonozta a pillantást.
– Meglesz, amit ígért, Timur? – kérdezte inkább vendéglátónkat, aki elnézett az erdő felé, szájába vett egy darab hagymát, rágni kezdte, úgy bólintott: – Látták őt a cigányok gombaszedés közben – mutatott az egyik gerinc felé, melyen fenyő sötétlett. – Ott, a Nagyárnyékon. Oda megyünk. És jön a lány is.
– Ő minek kell? – jött zavarba Lani, oldalt pillantott, de nem nézett a lány szemébe, aki kitartóan bámulta, amitől nekem savanyú lett a szám íze.
– Kell – bólintott a férfi. – Majd meglátja.
Indulás előtt, mikor Lani megmutatta a fegyveremet, amit Timur kölcsönzött nekem, rákérdeztem, hogy mi volt ez a titokzatos beszélgetés, mire halkan magyarázni kezdte, hogy ma nem szokványos vadra megyünk, olyan dolgot fogunk lőni, mely még északon is ritka, mert már alig van belőle. Ennél többet nem volt hajlandó elárulni, hogy legyen meglepetés, mondta, mire a lányról kezdtem faggatni, hogy mi van vele, ám ingerülten belém fojtotta a szót: – Vigyázz, mert itt, fenn más szabályok uralkodnak. Nem nyúlhatsz nőhöz, csak a házasság után, ha ezt megszeged, akkor neked annyi.
Kacsintottam, és még halkan rákérdeztem, hogy őrá ugye nem vonatkozik ez a szabály, meg hogy ismerem őt, tudom, egy ilyen virágszálat biztos nem hagyna az út szélén, mire csak a fejét csóválta, mélyet sóhajtott, majd felpillantott a tornácra, ahol a lány a haját fonta. Szikrázott a nap fényében szőkesége, egészen elvakított minket.
– Itt még én is meggondolom, mit tehetek, és mit nem – vallott be Lani, és némi szorongást éreztem hangjában, ami szokatlan volt, hisz nem félt soha semmitől, és nem is bánt meg soha semmit, a legvadabb dolgokat is büszkén felvállalta múltjából. Míg elindultunk a szűk erdei ösvényen, melyet hordónyi vastagságú fák szegélyeztek, mint temetésen sötétbe öltözött rokonok hada, eszembe jutott, hogy Lani egyszer hajnalban felmászott a városkánk templomának csúcsára, és ott megivott egy fél üveg vodkát. Máskor bekötött szemmel motorozott végig a főutcán. Az se volt titok, hogy elcsábította a rendőrfőnök lányát, majd csúnyán, talán sms-ben, elhagyta.
Lani és az öreg ment elöl, halkan beszélgettek, így én a lány mellé sodródhattam. Halvány zsálya- és mentaillat áradt belőle. Ruganyosan, de halkan mozgott az erdőben, látszott rajta, otthon érzi magát, nem leste riadtan a megrezdülő bokrokat, nem akadt bele tüskés ágakba, figyelt, hova lép, hogy ne csapjon zajt. Fekete kapucnis pulóvert húzott, és Dr. Martens bakancsot, de mégis tökéletesen illett ebbe a környezetbe.
Megszólítottam, hogy ő is szokott-e vadászni, milyen az élet idekinn, a hegyen, hova jár iskolába, de zavart és rövid válaszaiból hamar rájöttem, elmerült a gondolataiban, és nem törődik velem. Néha fel-felpislogott Lani hátára, de gyorsan elkapta szemét.
Az ösvény meredeken emelkedni kezdett, később már szinte négykézláb, lihegve másztunk, a puska tusa szinte a földet szántotta. Egy kiszögelésen, vékony peremen megálltunk pihenni, lestük a lábunk alá kushadó tájat. – Az ott – mutatott Timur egy távolabbi hegycsoport felé – Sárkányszirt. Oda már jó ideje nem jár senki, még a fatolvajok se.
– Miért? – kérdeztem, miközben az előttem guggoló lány nyakának ívét bámultam.
– Nem jönnek vissza azok, akik odamennek – jött az egyszerű válasz, és erre nem lehetett mit mondani. Ahogy ismét megindultunk, összeszedtem minden bátorságom, és odasúgtam a lánynak: – És a fiúkkal hogy állsz? Akad idefenn udvarló? – tényleg halkan, szinte suttogva kérdeztem, de az apja így is elhallotta, mert visszafordult, csak egy szúrós pillantást vetett rám, és az elég volt, hogy ne várjak választ, és a lány nem is válaszolt, összeszorított szájjal bámulta maga előtt a földet.
Az ösvény egy kis tisztásba torkollt, és amikor Timur levette válláról a puskát, és a bokrok közé terítette a pokrócot, melyet zsákjában hozott, megértettem, ez lesz a leshely. A tisztás túlsó végén meredeken emelkedett a talaj, közepén kidőlt, korhadt fatörzs barnállott. Lanival lepakoltunk a pokrócra, a bokor ágai közt megnéztük a kilátást, közben halkan odaszólt nekem, hogy hagyjam a lányt, ne piszkáljam, van neki elég baja az apjával, aki nagyon is rajta tartja a szemét.
– De téged nem lát meg – biccentettem mosolyogva. – Láttam, hogy néz rád – mire ő elsápadt, legalább annyira, mint a lány, aki most ott állt a fatörzs mellett, az apjával. Timur halkan magyarázott neki. Nem tartott sokáig, de a lány közben minduntalan felénk, rejtekhelyünk felé pillantott, mint aki valamiféle jelre vár, végül biccentett, és leült a törzsre, apja pedig megpaskolta vállát, és otthagyta, így nem láthatta, hogy a másik gyors, röpke mozdulattal megtörli szemét. Lanira néztem, aki zavartan babrált egy fűszállal, ő sem vette észre a jelenetet. Timur odajött hozzánk, és mutatta a tisztás jobboldali szélét: – Onnan fog jönni. De várjanak az én lövésemre, addig ne tüzeljenek rá.
– Minek a lány? – kérdeztem tőle némiképp feszülten, mert már sejtettem a választ.
– Ő a csali – bólintott a férfi, én pedig Lanira néztem, és inkább neki tettem fel a következő kérdést: – Milyen állatra megyünk mi?
Egyiken sem válaszoltak, helyettük a hegy oldalából, jó száz méterről dühös, éles nyerítés harsant. Timur felkapta fegyverét, és átsietett a rejtekhelyére, egy fa gyökerei közé, én pedig ismét Lani felé fordultam, vártam a választ, de ő csak összeszorította fogát, majd végül halkan sziszegte: – Csak várj, és légy készen. Bármi lesz is, a lényeg, hogy időben lőjünk.
Ekkor a nyerítés megismétlődött, immár közelebbről, és még élesebben, olyan volt, mintha ló és a vércse hangját keresztezték volna, megrezegtette a dobhártyát, és félelmet szított a szívemben. Belém hasított a gondolat, hogy fel kellene mászni egy fára, ott nagyobb biztonságban lennénk, vagy egyszerűen csak vissza kellene óvakodni az ösvényen, hogy ez a titokzatos állat ne lásson meg minket, de mielőtt a hang okozta pánik végképp eluralkodhatott volna rajtam, a nap fényében megjelent a vad.
Hófehér volt, kiragyogott a térdig érő fűből, a sörénye és a farka hosszant lobogott és szikrázott, fejét nemesen fent tartotta, jól kinyomva a homlokából előtüremkedő hosszú, éles szarvat. Nagyobb volt, mint egy átlagos ló, de mégis kecses, nem otrombán, hanem szinte légiesen mozgott a talajon, úszott, akár a bodor felhők a nyári égen, táncolt, mint egy balerina, előre-hátra, mígnem egészen odaért a lányig, ki fejét lehajtva, mozdulatlanul várta.
Az állat megtorpant előtte, fölé tornyosult, majd meghajtotta szépen ívelt nyakát, és megszagolta a lány tarkóját, aztán felhorkant és hosszú, fülrepesztő nyerítésben tört ki.
– Jézusom – motyogta mellettem Lani. Ránéztem, és láttam, a szája széle remeg, már majdnem sír, de bevallom, én is elgyöngültem és meghatódtam a látványtól, kettejük földöntúli szépségétől. Aztán megértettem, hogy barátom inkább fél és retteg, mert összeszedte magát, és feltámasztotta könyökére a fegyver csövét, majd megcélozta a prédát. Ne, akartam neki mondani, mert szentségtörésnek éreztem, hogy rálőjünk erre a gyönyörűségre, és mert a lányt is féltettem, de nem is kellett szólnom, mert barátom ujja ugyan ráfeszült a ravaszra, ám egyelőre csak bámulta a jelenetet, ami kibontakozott előttünk.
Az állat szép lassan, akár egy cirkuszi ló letérdelt a lány előtt, meghajtotta fejét, egészen oldalt kitartva, hogy az belesimuljon a lány ölébe, aki hagyta ezt, karjaival átfogta a nyakat és a fül alatti domborulatot, és végigsimított rajta. Egy pillanatig úgy tűnt, ők ketten a lehető legtökéletesebb dolog, amit ez a világ alkothat, és arra az egy pillanatra megállt a föld forgása, a madarak éneke, a csillagok pulzáló fénye, a lélegzetünk, de talán még a szívünk dobbanása is. Ez a pillanat fog kísérteni halálomig, erre fogok majd emlékezni, mikor lehunyom végleg a szemem, hogy valami csodaszéppel búcsúzzak e világtól.
Ám aztán a varázs megtört, mert a lény lejjebb csúsztatta fejét, orrlyuka kitágult, és beleszagolt a lány farmeros ölébe. Előbb csak összerándult, mint akit bögöly csíp meg, majd kirántotta fejét az ölelésből, aztán hátra is ugrott, mint egy dühös, harcra kész kutya, és ekkor felharsant Timur hangja, kétségbeesett ordítása, lőjetek, de én még mindig csak a kettőst bámultam, Lani azonban észnél volt, cselekedett helyettem is, elsütötte a fegyvert, szinte egy időben a lány apjával. A vad azonban gyorsabb volt, nagyjából abban a pillanatban, amikor a csapszeg a töltény aljába vágódott, és az első szikra belobbant a lőporba, hogy az aztán izzó zsarátnokként feszítse előre az acél lövedéket, nagyjából itt, ebben a töredék másodpercben előre szegezett fejjel a lánynak rontott, és a sikoly és a lövések így egybemosódtak.
Amikor felszállt előttünk a lőporfüst, és mi kirontottunk rejtekhelyünkről, már csak a lány volt a tisztáson. Oldalt még láttam egy fehér árnyat az erdőbe siklani, de nem törődtünk vele, mind a hárman a fekvőhöz rohantunk.
A törzs mellé csúszott, kifeszült teste a kíntól, a hátát a fának támasztva, kezét a hasán tátongó sebre tapasztva kapaszkodott, talán az életbe, talán Lani tekintetébe, aki csak állt ott, nem mert hozzáérni, helyette az apja rogyott a földre, tépte le melegítő felsőjét, nyomta a sebre, de a lány szemébe nézve mozdulata lelassult. És aztán megértette, nem kellett megfordulnia, hogy lássa, kit bámul a lánya, nem kellett volna a szó se, amit végül kimondott a haldokló, szerelmem, elég volt látni azt a sóvárgást, azt a vágyat és a fájdalmat, ami ott tükröződött a lány arcán, miközben lassan kicsúszott kezei közül az élet.
Vártunk, míg bizonyossá nem válik, míg el nem tompul a ragyogás abban a gyönyörű szempárban, aztán az apa felnyúlt, lezárta őket, majd odalépett hozzám, és kivette dermedt kezem közül a fegyvert, amiről bevillant, hogy még nem sütöttem el, tompa bűvöletemben nem lőttem vele az imént. És ezt persze ő is tudta, megjegyezte még ebben a szörnyű pillanatban is, hogy van egy töltött fegyver hármunknál, az egyetlen, ami még veszélyt hordoz, az, ami most ott volt az ő kezében, felemelte, és Lanira célzott vele.
– Ne – bukott ki belőlem, de elég volt a barátomra szegeződő kék szemet látnom, és tudtam, hiába minden szó. Lani pedig továbbra is csak állt mozdulatlanul, mint egy fogoly a kivégzőosztag előtt, bámult le a halottra, aztán behunyta szemét, talán hogy ne könnyezzen, avagy hogy ne lássa a közeledő golyót. Így maradtunk pár másodpercig, akár egy hármas szoborcsoport, vagy inkább négyes, ha a végső mozdulatlanságba dermedő lányt is ide vesszük, aki holtában az alvó Artemisz istennőre emlékeztetett, és vártuk, hogy valami történjen, végül Lani kezdett el sírni, nem is, bőgött, mint egy gyerek, ömlöttek könnyei, arcát kezei közé rejtette, de még így is hallottuk, hogy motyogja, nem, nem, nem.
És ez valamiféle jel vagy bizonyíték volt az öregnek, mert a földre dobta a puskámat, majd felnyalábolta a lányt, és lassú, szilárd léptekkel nekiindult lefelé. Néztem, ahogy eltűnnek a fák közt, hallgattam Lani zihálását, és megértettem, miért nem ölte őt meg.
Nem is csalódtam e megértésben, a később történtek igazolták Timur döntését. Miután visszatértünk a városba, szótlanul, komoran figyelve az utat, Lani eltűnt az életemből, felbontotta velem a szerződést, így csak hírmorzsákat, apró sztorikat hallottam róla, a bukásáról. Voltaképp egészen a temetésig nem láttam, igaz akkor se, mert zárt koporsóban volt. Inni kezdett, a cégével mind kevesebbet foglalkozott, és adósságokat halmozott fel. Ok nélkül belekötött emberekbe, többször éjszakázott a rendőrségen. Miután a vállalkozása csődbe ment, télre a lakását is elvesztette. Az első tavaszi rügyekig bírta az utcán, aztán egy időre eltűnt, hetekig, hónapokig senki nem látta, végül a városi parkban találták meg, ölében a puskájával, amivel szétlőtte a fejét. A fegyver maradt az egyetlen értékesebb tulajdona, rejtegethette valahol, mert azzal mégse kéregethetett az állomás környékén, ahol állítólag tanyázott.
Egy közös barátunk szólt a temetésről, alig voltunk néhányan, az, aki intézte, az valami rokonságban is volt vele, ő örökölte mindenét, a fegyvert, a személyes dolgait. Miután a közönyös pap elmondta a magáét, és a cigarettázó sírásók a földbe taposták a csikkeket, és nekiálltak lapátolni, ez a barát vagy rokon a sír széléhez lépett, és bedobott a koporsóra valamit, ami nagyot koppant a fán. Közelebb mentem, és még láthattam az első földszórás előtt, mielőtt örökre eltűnt volna az életemből Lani, láthattam, hogy egy hosszú, fehér szarv az. Mint később megtudtam, halott barátomnál, az övévébe tűzve találták, senki nem tudta, honnan szerezte, milyen állatról vágta le, de a kezében szorongatott búcsúlevél szerint azt kérte, temessék el vele együtt.
Így lett.
vége
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Sziklaszirt 2017.09.26. 19:09:04