Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2016. szeptember 02. 08:12 - Valmont

Dugdelpuszta - a gyerekek

volgy_2.jpg

Az előző heti történet második része. Minden elbeszélésben, ahol vannak szülők, a gyerekek válnak a legfontosabb tényezővé - nagyjából úgy, ahogy az életben is történik.

 

Dugdelpuszta

 

2. rész 

 

A fekete macska már napok, hetek óta a házam körül somfordál. Éjszakánként rám fúj a sötétből, ha részegen, az emlékektől gyötörve, vagy rémálmaim párájában, melyben újra látom halott, csodálkozó arcukat, kibotorkálok a sötét udvarra. Tudom, hogy nem élhet ennyi ideig egy macska, de van a nézésben valami, ami bizonyosságot sugall, hogy ez ugyanaz a macska. Most a bokrok tövéből már tíz perce les rám, minden mozdulatomra rezdül, tudja jól, az ajtó mögött, a sarokban ott van a légpuska, tudja, hisz többször lőttem már rá – sikertelenül.

De most lusta vagyok moccanni is, most elborít a múlt, és hagyom, hogy hullámai elmossák az udvart, a macskát, a falut, ahol azóta is élek.

Bár a Szülők adták azt a mintát, amely szerint jelenleg is élni próbálok, mégis a Gyerekek kötöttek Dugdelpusztához.

Hugi és Öcsi által jutottam el a Családhoz, mert már nagyon kicsi korukban bejártak a falu vegyesboltjába, én pedig ösztönösen csapódtam hozzájuk, lestem őket, ahogy jönnek az utcán visszafelé, cipelve a nagy, nehéz liszttel, cukorral megrakott szatyrokat, és kirontottam eléjük, kezemben fakarddal, pénzt vagy életet követelve vagy vészjóslóan vijjogva. Persze csak kinevettek, mindig csak nevettek rajtam, mert már hétévesen is egészen másképp néztek a világra, mint egy átlagos gyerek. Hugi volt az, aki igazán átlátott rajtam, női lénye egyből megérezte vágyódásomat, a társaságuk iránti szomjúságot, ezért ő volt az is, aki felém nyújtotta a szatyor fülét, nesze, fogd, segíts, kérte, vagy mondta inkább pajkosan, nagyjából úgy, ahogy Tom Sawyer verte át a kerítésfestéssel a többi srácot. Én meg boldogan, mint egy kiskutya, megragadtam a szatyrot, és így vittük, hármas vonalban a bolti dolgokat, cipeltük át a dombok vállán, le a fenyőerdőbe, majd a nádas mentén a házig.

A Szülők természetesnek vették, hogy megjelentem a házban, és azt is, hogy aztán elkezdtem hétvégenként, de nyáron hétközben is, reggelente kijárni hozzájuk. Valahogy úgy voltak vele, mintha a Gyerekek egy aranyos kisállatot hoztak volna haza, persze, ezt soha nem éreztették, de mélyen belül valószínűleg hittek benne, hogy Hugi és Öcsi előbb-utóbb túllépnek rajtam, kinőnek engem.

Erre minden esély megvolt, mert míg én a nem túl magas színvonalú városi iskolába jártam, addig Hugit és Öcsit egy távoli, bentlakásos, katolikus iskolába íratták. Bár nem voltak vallásosak, mégis, a Szülők úgy vélhették, hogy a kellő mélységű és minőségű szellemi alapozás csak itt, ebben a szigorú és kemény intézményben lehet sikeres.

Vártam minden iskolai szünetet, és minden harmadik, negyedik hétvégét, amikor hazajöttek. Azokon a péntekeken már délután kint álltam a kapuban, jóval a busz érkezés előtt, és amikor feltűntek az utca végén, boldogan rohantam hozzájuk, és kérdezgettem őket, mi történt velük, mit olvasnak mostanában, vagy hogy mit fogunk csinálni az előttünk álló napokban. Soha nem éreztem, hogy teher lennék számukra, bár az is tény, nem tekintettek egyenrangú partnernek, számukra, a Szülőkön kívül, nem létezett más, csak a Másik. Ők ketten olyan egységet alkottak a Családon belül, amire az első pillanattól kezdve irigy voltam, de tudtam azt is, hogy soha nem férkőzhetek be ebbe a szerves, összeforrt létezésbe.

Huginak és Öcsinek szólították egymást, és a Szülők és én is ezt használtuk, de igazából kétpetéjű ikrek voltak, minden hasonlóság nélküli különleges lények. Később, amikor olvastam Platóntól, hogy a férfi és női princípium eredetileg egy gömböt képzett, azonnal rájuk gondoltam, mert ők tényleg megvalósították ezt a nagyon bizarr, ősi harmóniát. Túl a szokásos, más ikreknél is meglévő dolgokon, hogy megérezték egymás hangulatait, sőt még gondolatait is, hogy átélték a másik fizikai fájdalmát, és hogy rezonáltak a másik vágyaira, volt köztük valami bűvös, extra kapcsolat is. Ugyanúgy látták a világot, és még a humoruk is olyan egyedi volt, hogy gyakorta csak ők ketten értették. Finom célzások, ironikus szurkálódások, utalások, metanyelvi árnyaltok jellemezték társalgásaikat már alsós korukban, és hálás lehettem, hogy oly gyakran észrevették értetlenségemet, és visszaváltottak normál nyelvre. Szellemi fejlődésük és érdeklődésük sokáig fej-fej mellett és egy ütemben haladt, de aztán, mikor kamaszodni kezdtek, elágaztak útjaik, és teljesen más dolgok iránt kezdtek lelkesedni. Egyébként is, olyan volt, mintha ketten együtt fednék csak le az emberi létezés teljességét, mert míg például Hugi kitűnően táncolt és tornázott, esténként bemutatókkal szórakoztatott miket az udvaron, melyekben különböző táncstílusokat figurázott ki, addig Öcsi versekben volt jó, már alsós korában rövid, epigrammaszerű költeményeket rögtönzött az ebénél, melyekben a csirke nyakát vagy a répa vörösét méltatta. De ugyanígy: Hugi fantasztikus realisztikussággal rajzolt, Öcsi profi módjára pengette a gitárt, Hugi fára mászni tudott majomügyességgel, Öcsi a nyíllal, melyet apja fabrikált neki, képes volt lelőni egy verebet az égről.

Soha nem irigyeltem őket, hogy együtt majd mindenben, de tényleg mindenben ilyen tehetségesek, egyszerűen csak élveztem, hogy figyelhetem őket, hogy velük lehetek. Egyedül a sportok nem érdekelték a Gyerekeket, de ez a szülőkre is igaz volt. Amikor Öcsit focizni hívtam a falusi fiúk alkalmi csapatába, értetlenül nézett rám, és én tudomásul vettem, hogy ő nem ilyen. Egyszer tollaslabdát és ütőt vittem ki a házhoz, de épp hogy csak kipróbálták, mintegy az én kedvemért, udvariasságból.

Leginkább azt szerettem, ha fogócskáztunk vagy bújócskáztunk a völgyben, vagy ha gátat építettünk a vízfolyás sekély medrébe, és beültünk az alkalmi medencébe, elnyújtóztunk a fák árnya alatt a hideg és tiszta vízben, miközben köröttünk forró nyári hőség perzselte fel a levegőt. Esténként felmentünk a völgy oldalában a tetőre, ahol volt egy kis mészkőszikla, a domb meredekké váló oldalából kiugró rész, lefeküdtünk a nappali hőségtől még langyos kövekre, és bámultuk a lassan felsejlő csillagokat. Máskor csak lézengtünk, Öcsi egy jegyzetfüzettel, melybe írogatott, Hugi a római költők antológiájával, melyből a latint gyakorolta, én pedig mint egy apród, egy kísérő, egy riporter mentem velük mindenhova.

Az évek során Hugi tucatnyi rajzot készített rólam, némelyik még megvan, és kényelmetlen látni a gyermeki arcon tűélességgel megörökített csodálatot, azt, amivel valószínűleg a közelünkben heverő Öcsit bámultam, vagy magát Hugit.

Most is előttem van egész lénye, leginkább az utolsó időkből, amikor már felsejlett nőiessége, az, hogy milyen gyönyörű, elbűvölő nő lett volna belőle, ha nem ölik meg, de akkor még mindez csak a gyermeki ártatlanságon át derengett felém. Hamvas, fehér bőre áttetsző volt, az erek finom térképet rajzoltak rá. A hajlatokban, a könyökénél, hóna alatt, rózsaszínné lett ez a bőr, kecses, anyjára emlékeztetően finom vonalú nyakán – melyet a szúrás oly csúnyán meggyalázott – folyton pulzált egy virgonc ér.

Haja vörös csigákban borult vállára, nagy, kerek, mindenre csodálkozó szeme tele volt kedvességgel és bizalommal, de leginkább durcás, vörös kis szája maradt meg bennem, mert oly gyakran mutatott röpke sértődöttséget, kacagó örömet vagy apró bosszankodást. Hangulata hirtelen változott, de mindig képes volt végül felderülni és nevetni – és ilyenkor egész lénye megtelt élettel, szinte sugárzott belőle annak a bizonyítéka, hogy milyen csodálatos dolog ez a teremtett világ. Amikor kamaszodni kezdtünk, ezek a hangulatváltozások inkább rejtelmes női szeszéllyé szelídültek, mind gyakrabban élcelődött velem testvére helyett, kedvesen ugratott, azt hiszem, ma már öreg fejjel visszagondolva, úgy érzem, rajtam gyakorolt, hogy hogyan kell és lehet bánni a férfiakkal, hogy lehet uralni őket úgy, hogy azt ne érezzék fájdalmasnak, hanem inkább a nemek egymás közti izgalmas, gyönyört ígérő harcának.

Öcsi már egészen kiskorától kezdve leképezte azt a különös, vonzó férfiasságot, azt a férfi jelenlétet, amit Hugi valószínűleg egyedüli lehetséges társként keresett volna felnőttként minden kapcsolatában. Szigorú és rejtőzködő volt, Hugi nyílt ártatlansága és életkedve helyett tűnődő és rejtelmes lényként jelenik meg emlékeimben. Ha elmosolyodott vagy felnevetett, az ünnep volt mindenki számára, s bár pokolian jó humora volt, ezzel takarékosan bánt, az ember ajándéknak érezte, ha szabadjára engedi, de már azt is, ha figyel rá ez a barna, okos szempár. Vékony, de arányos testalkatú fiú volt, fekete hajú, mint az apja, az arca görögös arányokkal metszett, egyszerre lágy és szigorú. Később, amikor láttam Lord Byronról egy rajzot a National Galleryben, azonnal tudtam, hogy ez Öcsi, hogy Öcsi ilyen férfi lett volna, ha hagyják felnőni.

Míg a legtöbb a környezetemben lévő fiúban akaratlanul is találtam valami viszolyogtató hibát, tömpe ujjakat, vastag szemöldököt, inas karikalábat vagy elálló fület, addig Öcsit bármeddig bámultam, nem fedeztem fel rajta tökéletlenséget, minden harmonikus volt rajta.

Kedvelte a magányt, és gyakran vált szótlanná, sokszor, amikor együtt voltunk, csak félszavakkal, vagy tömör mondatokkal válaszolt Hugi ugratására, de ezek a megfogalmazások mindig találóak és pontosak voltak, úgy véltem, ennél jobban nem lehetne az adott dolgot kifejezni. Általában ő volt a tervező, ő találta ki, mit csináljunk, hova menjünk, mit játsszunk vagy mit építsünk, és ebben páratlan tehetsége volt, mindig megtalált a napszaknak és hangulatunknak leginkább megfelelő tevékenységet hármasunknak. Az utolsó két évben ez a fajta ösztönös vezetés átadta helyét nála a spleenek, talán már unta, hogy én is ott vagyok, vagy egyszerűen csak túlságosan elmerült a költeményei világában. Rászokott a cigarettára, szertartásosan, reggel és este elszívott egy-egy szálat, mikor távol voltunk a háztól, mert tudta, szülei – bár nem tiltanák – helytelenítenék ezt, és nem akart nekik csalódást okozni.

Míg Hugi Apához vonzódott, és finom gyengédséggel figyelte minden rezdülését, addig Öcsi Anyával alakított ki mélyebb kapcsolatot, szinte kitalálta a gondolatait, így például mindig azelőtt feltette a vizet forrni, mielőtt Anya azt mondta volna, hogy teát szeretne inni.

Azt hiszem, egészen az utolsó időkig engem barátjának, férfi bizalmasának tekintett, de kamaszként már nem avatott be mindenbe, már nem beszélt az írói ambícióiról, és mind kevesebbet olvasta fel verseit. Én még akkor is csodáltam őt, ahogy csak egy gyerek tudja csodálni a példaképét, amikor azok a fiús dolgok, mint az íjászat vagy a bogarak, békák gyűjtögetése, melyek oly sokat szórakoztattak minket, már elmaradtak. Az utolsó nyáron naphosszat csak ültünk az erdő szélén, hátunkat a fatörzsnek vetve, és félálomban, szenderegve társalogtunk, miközben Hugi olvasott, Öcsi pedig írt. Ma már sejtem, zsigereinkben készülődtek a hormonok, melyek előbb-utóbb felrobbantották volna társaságunkat, de persze erre már így, ebben a formában nem került sor.

Emlékszem, az utolsó esték egyikén, mikor ott maradtam vacsorára, és a petróleumlámpa sárgája világította meg a szépen megterített asztalt a tornácon, szóba került, ki mivel foglalkozott aznap. Latin borsót hánytam magyar falakra, somolygott Apára Hugi, arra célozva, hogy Horatiusból olvasott fel töredékeket nekünk az erdőszélen. Öcsi csak megvonta vállát, majd láthatóan feszengve elejtett pár szót arról, hogy az eposzán dolgozott. Apa persze faggatni kezdte, de csak annyit sikerült kiszedni belőle, hogy a mű címe „Észak”, és a környékről szól, a völgyükről, a faluról, és a közeli városról. Öcsi épp ott tartott, hogy a Város alapítását írta meg, melynek mitikus aktusát képzeletében egy vak férfi és asszonya végezte el, és utódaik a post Urbem conditam időszakban kiáramlottak a mi környékünkre is. Ennél többet nem volt hajlandó nyilatkozni, de szívem mélyén tudom, az eposz, ha elkészül, gyönyörű és letaglózó lett volna, olyan írás, mely felfogatta volna az irodalmat, ha megtalálom, ám a haláluk utáni zavaros időben nem akadtam rá sehol a kék füzetre, mely a szövegét – és Öcsi egyéb verseit – rejtette.

 

folyt. köv.

 

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása