Kínlódom az új Krasznahorkaival, egyszerűen nem értem, erre miért volt szükség, erre a Tar Sándort és Háy Jánost rosszul idéző, a vidéki embertípusokat megrajzolni kívánó, de igazából nagyon kínos és a mélyrétegben nagyon egyforma monológhalmazra, amire egy régi szleng illik leginkább: műmájer. És nem értem a kritikákat sem, melyek szemérmesen félrenéznek - lehet, én vagyok már túl öreg (mondom ezeket úgy, hogy a Sátántangó ott van az első ötben nálam). Mindez onnan jön, hogy a lenti hosszabb, több részes történet is egy hazatérésről szól. A blogon lévő írások jelentős része arról szól, ezen nincs mit szépíteni, mert az ember nehezen dolgozza fel, hogy egyszercsak évekig, évtizedekig máshol él. A kísértettörténet túl egyszerű lett volna, ezért az alternatív, steampunk környezet. Benne van, a háttérben ott lapul egy gyerekkoromban látott - akkor - nagyon ijesztő sorozat, A messziről jött ember egy jelenete is. Három vagy négy részt tervezek, meglátjuk majd a történetív kifutását.
A küldött
0. Prológus
A helyet, amit végül elhagyni kényszerültek, az emberek Tavasnak hívták. Senki nem értette a név eredetét, mert voltaképp egy ligetes tisztás volt, már bent az erdőben, de még nem az igazi erdő. Mindenesetre elég messze terült el a falu utolsó házától, hogy érdekes legyen oda kimenni piknikezni, szalonnát sütni, kollektívát ünnepelni vagy megemlékezést tartani. Valamikor a Háború vége után vették fel ezt a szokást az emberek, mikor már volt élelem bőven, és kimenni a Tavasba egyet jelentett azzal, hogy elszakadnak a mindennapok szürke és unalmas világától, valami nagyvilágit csinálnak, valami különlegeset. Ezekben a kezdeti időkben, az első lelkesedés lendületével építették meg hétvégi munkával a Pavilont, egy deszkából ácsolt esőbeállót, asztalokkal, padokkal és ugyancsak deszka padozattal. Körötte három szalonnasütő kapott helyet, betonból kiöntve, a belsejüket teherautók felnijei alkották. Vastag, földbe ásott tőkéken körbe lehetett ülni őket, egyik még egy vas állvánnyal is bírt, a gulyásokhoz. Hátrébb, az erdő felé egy házikót ácsoltak, ami inkább bódé volt, egyetlen ablakkal, itt tartották a kondérokat, evőeszközöket, nagy mérőkanalakat meg a nyársakat. A helyiségben örökké égett zsírszag honolt, és sokan úgy érezték, amikor beléptek, hogy valaki – akár a füst – épp akkor oszlott el a levegőben, a sötét sarkokban. De ez az érzés nem kapcsolódott ahhoz a másik félelemhez, ami miatt az emberek feladták a Tavast. Az a másik rettegés az erdőből jött, és csak lassan vert gyökeret a szívekben. Az első időkben, azokban a korai májusokban és azokon a forró nyarakon az emberek csapatostul lepték el hétvégenként a Tavast. Jöttek a családok, brigádok, rokonok és barátok, hangoskodva, megrakott elemózsiás kosarakkal és teli üvegekkel, és egyszerűen élővé varázsolták a helyet. Mind tudták, hogy a Tavas ott lesz akkor is, miután eloltják a tüzet, miután a közeli patak vizében elmossák a kondérokat, összeszedik a papírszalvétákat és az üres flaskákat, hogy ott fog várakozni a sötétben, az éjben, de a napvilágnál nem törődtek vele. Jókedvű, derűs idők voltak azok, a férfiak hangoskodtak, örültek, hogy élnek, a nők folyton fecserésztek és nevetgéltek, és nagyon csinosak és kedvesek voltak. Mindenki elégedettnek tűnt, hogy itt lehetnek, együtt, hogy süt rájuk a nap, és van étel, és nem annyira rossz a bor. Ám a szívük mélyén mind nyugtalanok voltak. Nem merték bevallani, de néhány óra múlva kényelmetlenül érezték magukat. Amikor pedig sötétedni kezdett, előbb a nők kezdtek el fészkelődni, majd a férfiak csöndesedtek el, és csak bámultak a tűzbe, szótlanul, végül a társaság, ahogy megérkezett, ugyanolyam hirtelenséggel, de már jóval komorabban, szedte a sátorfáját. Ugyanaz történt, ha az iskolából kihozták a gyerekeket. Eleinte vidáman rajcsúroztak, kiabáltak, kergették egymást, míg a nevelők a fák árnyákba húzódva cigarettáztak, de aztán hirtelen mindannyiójukon levertség és fáradtság lett úrrá. A tanárok a nap erejének tulajdonították a változást. Ha valami megemlékezésre került sor a Pavilonban, például a Győzelem napját ünnepelték, a szónokok, versmondók minduntalan belezavarodtak a szövegbe, hogy végül kukán, vörösen és dacosan, a súgó tanár szavára nem figyelve bámulják a deszkapadlót. Bizonyára nem emiatt volt, de az iskolai foglakozások, a szakkörök, az ünnepek, a játékos délutánok lassan elmaradtak a Tavasból. Ezután a párocskák tűntek el, akik motorral vagy kerékpárral jöttek ki, gyors csókot váltani, a pavilon deszkáinak dőlve ölelkezni, vagy tiltott cigarettán osztozni, miközben a zuhogó esőt bámulják a házacska koszos ablakán át. Végül a családok, baráti társaságok és munkahelyi kollektívák adták fel. Divatba jött a grillezés, és sokan a kert végében építettek grillkemencét, ott egyszerűbb volt sütögetni, nem volt annyira macerás, mint kivándorolni a Tavasba. Az idő is másképp telt már akkor, mert a televízió, és a munka felzabálta a szabadidőt, sokan egyszerűen már nem értek rá, hogy órákra elmenjenek egy ilyen félreeső helyre. Mások megöregedtek, megváltoztak vagy egyszerűen csak meghaltak, és közben a gyerekeiknek elfeledték átadni azt, hogy néha el kell menni a barátokkal szalonnát sütni egy olyan helyre, mint a Tavas. A hely lassú romlása és pusztulása évekbe telt, és igazán senki nem beszélt róla, senki nem hozta fel, hogy mi történik, de mégis, mindenki tudta, hogy a Tavas ott van, odakinn, az erdő szélén, és szép lassan szétrohad. Egy éjjel valaki kifosztotta a bódét, a fémeszközök nagy részét elvitte, hogy aztán eladja egy távoli város használtcikk piacán. Amikor a Pavilon teteje beroskadt, egy teherautó jött ki valamelyik délután, és két férfi gyorsan lebontotta az egész tetőzetet, a fát felpakolták a platóra, majd némán elhajtottak. Az asztalokat és a padokat már korábban felhasogatták olyanok, akik lusták voltak fát gyűjteni az erdőben. A gyom tavasszal felverte a korábban szépen nyírt teret, és egész nyáron nem jött senki, hogy tegyen ez ellen. A forrás, ami az erdő szélén, egy a meredeken emelkedő hegyoldalban fakadt, eliszaposodott, mivel elmaradtak azok, akik addig időről időre kitisztították. Egy nagy varangyos béka vert tanyát a belsejében, hajnaltájt messzire hangzott kuruttyulása. Végül a csipke és kökény mind beljebb merészkedve bevégezte a pusztítást, és eltüntette a Tavast, egyedül a mellette kanyargó földutat hagyva meg, ahol az erdész autója járt. Csak ekkor, amikor az emberek végképp feladták a helyet, ekkor kezdtek el arról beszélni, hogy miket láttak odakinn. Akkor, amikor már nem jártak ki, amikor már nem volt esélye annak, hogy bárki vagy bármi is igazolja szavaikat. Suttogtak az öregasszonyról, aki feltűnt a fák közt, míg a kondért mosták, és csak bámulta őket szótlanul, majd hirtelen köddé vált. Beszéltek a zavartan viselkedő állatokról, például a rókáról, mely nem tűnt veszettnek, és csak állt egy fatörzs mellett, és bámult az erdő sötétjébe. Oda lehetett menni hozzá, végigsimítani a hátán, meg se moccant. Mások a hangokról beszéltek, a sóhajtásról és nyögésről, melyet alkonyatkor adott ki magából az erdő, mikor ők épp az utolsó morzsát verték le ruhájukról, vagy az utolsó cigaretta hamuját ütötték bele a parázsló tűzbe. De a legtöbben arról a kényelmetlen érzésről számoltak be, ami rendszertelenül, bármelyik napszakban megrohanta őket. A tekintetről, melyet a tarkójukon, a nyakszirtjükön éreztek. Biztosak voltak benne, hogy a fák közül jött. Olyan volt, mint egy tapogató ujj, egy durva, fekete körmökben végződő öreg kéz simítása. Ott volt velük, még akkor is, amikor hazaértek, és elrontotta az egész napjukat. Másnap reggelre tovatűnt, nem maradt más utána, csak a kelletlen rosszérzés, hogy talán sokat ittak vagy ettek, de szívük mélyén tudták, nem erről van szó. Hanem arról, hogy valaki figyelte őket, az embereket, egész végig, míg a Tavasban voltak.
1. nap
A menetrendszerinti Zeppelin négykor kötött ki a városban, ott bérelt egy gőzautót, és amíg felfűtötték a kazánt, a közeli kávézóból felhívta a jegyzőt. A férfi valamiért nem szívesen hajlott rá, hogy a házban találkozzon vele.
– Nagyon sűrű a mai programom – szabadkozott homlokráncolva, nem is nézve a kamerába, de aztán sóhajtva beadta a derekát. K. kikapcsolta a képernyőt, majd kilépett a fülkéből. Amerikai stílusú kávét ivott, rövid és erős feketét, mely jó kedvre derítette, mikor kilépett a Fő utcára. Öt éve nem volt a városban, és miután anyjával összeveszett, megfogadta, többet nem is jön vissza. – Most mégis itt vagyok – motyogta maga elé. Az autókölcsönző alkalmazottja egy padon talált rá, ahogy az arcát a kora nyári fénybe tartja. A recepciós leírása alapján megnyerő, vonzó, fiatal férfit keresett, elegáns, szürke öltönyben, minden csomag vagy táska nélkül. K. átvette tőle a kulcsot, aranyhegyű töltőtolla, mellyel aláírta a bérleti szerződését, bántóan csillogott a fényben. Dombornyomott névjegykártyájára firkantotta a címet, hogy hol fog tartózkodni az elkövetkező napokban az autóval, a másik megilletődötten vette le tőle. – Erre tessék – mutatta az utat, K. pedig követte őt a parkolóba. A gép halkan, jóindulatúan duruzsolt és remegett. – Hármasban néha rángat, ilyenkor váltson fel vagy le – tanácsolta az alkalmazott, miközben még egyszer ellenőrizte a tűzteret. A lángok rőt fénye ördögivé varázsolta mosolyát: – Nem mai darab ez, uram.
Ahogy elhagyta a város poros de sima főútját, és rákanyarodott a hegyekbe vezető szerpentinre, megértette, mire célzott a férfi. A gőzautó köhögött és morgott, és mint egy nagy, dacos állat, ellenállt minden ösztökének. Saját, unalmas tempójában mászott fel a gerincre, majd szinte fékezhetetlenül bukott alá a túloldalon. K. pattanásig húzta a fékezőkart, de még így is, egy kanyarban majdnem kisodródott, egyszer pedig egy szembejövő motorost késztetett dühös kiabálásra a kilengő autótömeg.
A jegyző a falu szélső házánál várta, idegesen cigarettázott, és a csikket a talpán nyomta el, mielőtt beszállt. – Nem szoktam magam végezni ezt, de tekintettel a körülményekre…– morogta miközben az ülésen fészkelődött. – Nagyon értékelem a fáradozását – bólintott kimérten K.. – Abban, ott…? – sandított a jegyző kopott fekete táskájára, mely egy idős, vidéki orvosokat idéző darab volt.
– Nem. A házban hagytam, ahogy kérte – sóhajtott a férfi. Kövérkés, ötvenes alak volt, kopott barna öltönyéhez nevetségesen ómódi, kerek karimájú kalapot hordott. Halkan szitkozódott, mikor rátérek a göröngyös, kátyús erdei útra, aztán hirtelen elhallgatott, majd kimutatott oldalt: – Itt volt a Tavas, emlékszik? Gyerekkoromban gyakran jártunk ide.
K. oda se nézve megrázta a fejét: – Sajnos anyám, még kiskoromban elküldött a papokhoz, a F.-i internátusba – magyarázta. – Alig van emlékem erről a helyről.
– Nem sokat veszített – vont vállat a másik lemondóan. – Ez a vidék már nem ugyanaz, mint régen. A változás elért minket is. Mindenki rohan, ideges, feszült. De maga bizonyára jobban megérti ezt, hisz a székesfővárosban él, és…hol is dolgozik?
– A Spender és Társainál. Fűszer és gyarmatáru – bólogatott K..
– Minden reggel az teájukat iszom – csillant fel a jegyző szeme. – Komolyan, a legfinomabb tea.
– Köszönjük – K. lefékezte az autót, mert megérkeztek az erdészházhoz. Ahogy kiszálltak, megcsapta őket a hűvös, mert itt már bent voltak a fák közt, jó mélyen az erdőben. A ház olyan volt, mint egy riadt, fölre kushadó állat. Alacsony, zsindelyes építmény, fehérre meszelt falakkal, apró ablakokkal. Hátához egy fáscsűr és istálló tapadt. Oldalt gazos kiskert, melyre alig sütött be a nap. A jegyző a bejárathoz sietett, majd zsebéből kulcscsomót kotort elő. – Meddig szándékozik maradni? – kérdezte a zárral babrálva.
– Amíg nyélbe nem ütjük az üzletet a vevővel – válaszolt K..
– Ja, igen – a jegyző felegyenesedett, megfordult. – A vevő, akit említettem, visszalépett. Kijött megnézni másodszor is, szétnézett…– körbe mutatott. A ház egy kisebb dombon állt, fák vették körül, a bokrokat K. anyja elszánt szívóssággal kiirtotta, ezért a törzsek katonás rendje mögött a szomszéd hegyoldalara, és lentebb, a völgyben egy bozótos ligetre lehetett látni. K. rájött, azt a helyet nevezte a jegyző imént Tavasnak.
–...és elment tőle a kedve. Ne kérdezze miért. – Felemelte ujját, és elmosolyodott: – De! Van ez másik érdeklődő. A faluból. Özvegyasszony, akinek a férje…
– Hozza fel őt holnap – kérte őt szelíden K.. Ekkor végre kinyílt a zár, a jegyző félreállt, és K. beléphetett a házba, amiben oly régóta nem járt. Por és fehér lepedők borítottak mindent. Az előszoba bútorait, hátrébb a nagy étkezőasztalt, a székeket, a kanapét, az ablak alatti olvasósarkot. Az anyja hálószobáját, a korábbi hitvesi szobát zárva találata.
– A kulcsok nálam vannak. Ha esetleg… – zörgette meg a csomót mögötte a jegyző. – Nem fontos – vallotta be inkább magának K..
– Egy falubeli öregasszonnyal mindent összepakoltattam, ő takarta le a dolgokat. Nem tudom, miért zárta be azt a szobát – magyarázkodott a másik.
K. nem válaszolt, benyitott egy másik ajtón, mire fájdalmasan gyengéd érzések rohanták meg. Ez a gyerekkori szobája volt, ahol olyan kevés időt tölthetett a száműzetése miatt. Az anyja lomtárnak használta, ócska bútorok, szőnyegek, könyvkupacok és újsághalmok sorakoztak a kis ágyán, az íróasztalán és a padlón. Visszasietett a nappaliba, melynek sarkában volt a konyha, és vizet engedett a csapból. A sugár eleinte köhögve és sárgán tört elő, majd mikor tiszta lett, K. megivott két pohárnyit, közben a mosogató feletti ablakon át az erdő fáit nézte.
– Ha bármire szüksége van…– kezdte a jegyző.
– Anyám érdekelne még – kérte őt K..
– A polcra raktam.
K. megfordult, és kimért léptekkel a fali polchoz sétált, melyen a porcelánfigurák, a Kossek-összes és az apjáról készült fényképek közt megtalálta a fémhengert. – Kisebb, mint gondoltam – mondta. A jegyző nem szólt semmit, csak a torkát köszörülte, és kihúzta az asztal melletti egyik széket. – Esetleg elkezdhetnénk a papírmunkát. A királyi öröklési törvény elég sok tennivalót ró ránk…
– Nem halaszthatnánk ezt holnapra, mikor felhozza azt az özvegyet? – kérte őt K. azon a hangján, amivel a beosztottjaitól szokott kérni. A jegyző eltűnődött, majd visszatolta széket: – Rendben – sóhajtotta hallatóan megkönnyebbülten. – Addig előkészítek mindent – az asztalra tette a kulcscsomót, majd fogta a táskáját, és kifelé hátrált, közben a lakás sötét sarkiba kémlelt. – Magára is hagynám önt.
– Köszönöm – válaszolt K., még mindig az urnát nézve. – Van itt monitor? – kérdezte még, amire a jegyző már az ajtóból válaszolt: – Igen, az előfizetést nem mondtam le, természetesen majd érvényesíteném a díjazásomnál. Az anyja hálószobájában találja.
A fiatalember utána sietett, és a ház ajtajából figyelte, ahogy nekivág az ösvénynek. – Ne vigyem vissza? – kérdezte már kiáltva, de a jegyző csak a kezét rázta, és fürgén szedve lábait, gyorsan eltűnt a fák közt.
K. visszalépett az üres házba, és amikor becsukat az ajtót, konstatálta, hogy a szemközti hegy mögött eltűnőben van a nap. Alkonyodott, ő pedig nekilátott a keresésnek.
folyt. köv.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Ernoke 2016.11.22. 16:36:45