Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2016. március 15. 00:21 - Valmont

Örökség

p3130242.JPG

Dögkút - szótár szerint: verem elhullott állatok tetemének. Nyelvújításkori lenne a szó? Furcsa összetétel, mert a kútból alapvetően kiveszünk valamit, így nekem itt a jelentés és a használat élesen elkülönül. Volt egy dögkút a város feletti, a házunk mögötti erdő mélyén, de most, hogy elmentem oda, már nem találtam, csak egy hatalmas farakás volt a helyén, talán azzal takarták el (rákerestem: 2005-ben az EU-s szabályozás miatt bezárták az összes dögkutat az országban). A dögkút igazából nem egy érdekes dolog, bár én sosem értettem, hogy kik jelölik ki a helyét, aztán meg hogy a népek honnan tudják, hogy hol van. Nekünk eszünkbe se jutott volna, hogy oda elcibáljunk egy állatot. Az egyik kutyát az erdőben ástuk el, pár nap múlva ki is forgatta valami, így a részeit mésszel leöntözve temettük vissza. A másiknál már tanultunk az esetből, a kertben, a kerítésen belül földeltük el. Itt, ebben az írásban a dögkút mellé behoztam még egy egy másik elemet is, a Lucifer zuhanása keltette nyílást, mely persze rossz dolgok forrása lesz. A város pedig, amit elhagynak lakói, és gyermekei csak temetni járnak vissza (berakni valahova az elhalt testeket) - maga a valóság, nemcsak egy allegória.

 

Dögkút

 

Vendel leparkolt a városszéli utca végén, és kiszállt a kocsiból. Beszívta a füstös tél eleji levegőt, és csak állt a zöldre festett, rozoga kapu előtt, zsebében kitapogatva anyja egykori tulajdonának kulcsait, a kapukulcsot, a bejárati és a hátsó ajtó kulcsát, a pincekulcsot, a fészerkulcs nagy, tollas formáját. Hátrébb lépett, hogy perspektívában lássa a dolgokat, hogy elhelyezze a számára borzongatóan ismerős és mégis idegen térben a kis utca utolsó házát, melynek telke már szinte belógott a völgyet övező erdőbe. A ház mellett egy szilvafás placc volt, néha itt fordultak meg az utcabeliek autójukkal, használt gumik feketéllettek a sárga fűben. Hátrébb, a telkek közepétől, a táj emelkedni kezdett, nem meredeken, de határozottan, fekete, komor akác és tölgy kapaszkodott a szürke égbe. Vendel körbenézett a néptelen utcán, majd sóhajtva a kapuhoz ment, és kinyitva a zárat, belépett az udvarba.

Minden olyan volt, ahogy a tor után hagyták, itt-ott szalvéták áztak a földön, a kuka mellett papírtányérok hevertek, maga a kuka megtömve a maradékkal, senki nem vonszolta már ki kedd és péntek reggel a vidám színű szemetes autó érkezésekor. Vendel a bejárati ajtóhoz ment, aztán meggondolta magát, és hátra került, körbe, a málló vakolatú fal mellett. Eresz alatt nyílt a hátsó ajtó, mely egyenesen az erdőre nézett, kis, kopott út vezetett a kertkapuig, vagyis annak helyéig, mert jó évtizede ellopták. „Mikor hozol már nekem új kaput, fiam, ha így marad, azok a dögök nagyon ideszoknak” jutott Vendel eszébe anyja siránkozó hangja. „Elég lenne egy kis drótfonat is”. A hátsó udvaron régi bútorok halma feszült nejlon alatt, Vendel első házasságának emlékműve, a ház falánál, szépen berakva tűzifa, arrébb egy régi sparhelt, kifelé, a kert szélében fészer sötétlett. Maga a kert is vigasztalan volt, derékig ért benne a most már száraz fű, közte elhagyott szőlőkarók, hátrébb ősöreg körte- és szilvafák csavarodtak torz, gerincbajos formában. „Megmetszhetnéd a fákat, mióta apád meghalt, nem foglalkozik velük senki” – panaszkodott anyja oly sokszor látogatásai alkalmával. Vendel nem értett a metszéshez, nem tanította meg neki senki, mert az apja még gyerekkorban meghalt, kettévágta egy csille a bányában.

Vendel toppantott, hogy elijessze az emlékeit, és hogy valami zajt keltsen, mert a csönd nyomasztóan roskadt a tájra. Emlékezett, régebben a város felől folyton autóduda, vonatfütty vagy hangosbeszélő zaja szűrődött fel a házig – most azonban semmi nem ért el ide. Vendel tudta, fővárosi életéből nyomon követte, hogy a város mennyire lejtmenetben volt az elmúlt évtizedekben, ez a lassú haldoklás és pusztulás képzeletében összemosódott anyja öregedésével és leépülésével – és most a két dolog szépen össze is ért, nem maradt utánuk csak a néma csönd.

A hátsó ajtóhoz lépett, és kikeresve kulcscsomóján a megfelelő darabot, kinyitotta a zárat, de még mielőtt belépett, leguggolt, és óvatosan végigtapogatta a karmolásnyomokat.

„Minden héten van egy, amelyikbe akar jönni„ – suttogta anyja, az ajtót mutatva.  – „Addig kaparják, míg felébresztenek. Akkor aztán adok nekik.” – Vendel kinyitotta az ajtót, és belépett a savanyú levegőjű házba. „Szemeteszsákba rakom őket, és mehetnek a kukába”.

Nem húzta be maga mögött az ajtót, hagyta, hagy szellőzzön a lakás. A hátsó rész egy kis főzőkonyha volt, beljebb haladva hálószoba és az utcára néző nappali tárult a látogató elé, ebből folyosó vitt az elülső bejárathoz.

Vendel felhúzta a redőnyt a nappaliban, mire a bágyadt fény megcsillant a narancssárga ülőgarnitúrán, de főképp az üveges szekrényen, ahol poharak, serlegek, nippek, kancsók, kiöntők sorakoztak, hetvenhat darab, mind gyönyörű, apró mozdulatokkal kifestve. Az anyja negyven évig dolgozott az egykori üveggyárban, előbb mint csomagoló, aztán mint előkészítő, végül, miután felfedezték kézügyességét, festőként. Halványzöld, sosemvolt növényeket, kacsokat, lila és kék szirmokat, fura állatokat, várakat, híres épületeket pingált az üvegre, és a legszebb műveiből mindig hozott haza. Vendel kisgyerekként soha nem nyúlhatott hozzájuk, csak nézhette, ahogy anyja vasárnaponként gyengéden letörli őket. Most a vitrin üvegét elhúzva kezébe vett egy teknőst, lefújta róla a port. „A szén, a vas és az üveg – ezt a hármat adta ez a város nekünk és az országnak” – mondogatta anyja sokszor. „A kommunisták nem sok mindenhez értettek, de gyárakat, azokat tudtak csinálni, az aztán ment nekik” – magyarázta büszkén a már idősebb Vendelnek, mikor az haza-hazalátogatott hozzá az orvosi egyetemről. Nem osztotta ezt a véleményt, főképp nyolcvankilenc után, amikor megkezdődtek a leépítések és bezárások, de soha nem mondott ellent anyjának, aki egy másik kor felemás módon büszke gyermeke volt.

Óvatosan lerakta a teknősbékát, vissza a körvonalra, melyet a por borította felületen hagyott, majd átment a hálószobába. Anyja szinte csak itt élt az utolsó éveiben. Volt egy kis kályha az ágy mellett, egy asztalka a falnál, annál evett, egy másik a sarokban, rajta a síkképernyős tévé, amit hetvenedik születésnapjára Vendeltől kapott. A férfi felvette a távirányítót, majd megnyomta rajta zöld gombot, és leroskadt az ágyra. Puhán besüppedt alatta, orrát megütötte az öregség szúrós vizeletszaga, amely az utolsó időben körbelengte anyját. Egy férfi késeket próbált eladni neki a képernyőn, Vendel bambán nézte, forgatta magában az érzést, hogy napközben tévét néz, aztán kikapcsolta a készüléket. Az asztalon gyógyszerek csillogtak egy bonbonos dobozban, mellettük üvegpohár, ezen is festés, hegyek, nap, „Mátrai emlék„ felirat. Vendel felemelte a poharat, a fénybe tartotta, míg fel nem fedezte a peremen a rúzsnyomot. Az anyja az utolsó pillanatig, haláláig nagyon adott a megjelenésére. A gondozónő, aki a vége felé hetente kétszer látogatta, elmondta Vendelnek, hogy fél óráig festi a szemét a tükörben, és olyan erősen rúzsozza a száját, hogy szalvétával neki kell letörölnie a felesleget.

„Egy asszony adjon magára minden körülmények közt” –magyarázta az anyja Vendelnek a botjára támaszkodva. „Ne hagyd el magad. Helyt kell állnod, mert ezt mérte rád a sors.”

A férfi visszatette a poharat, majd lehajolt, és benyúlt az ágy alá, és addig tapogatódzott, nagyjából a fejrész alatti részen, míg keze rá nem akadt a balta nyelére. Kis, tömör fejű balta volt, majdnem olyan, mint egy kalapács, a penge éle csorbult, kopott, a bunkós részére barna, agyagszerű dolog száradt rá. Vendel megborzongott, és a földre engedte a szerszámot, ami anyja kezében fegyver volt a rémképek, kényszerképzetei ellen. „Éjszaka jönnek, csak éjszak, a napfényt nem bírják. Az is biztos, hogy az erdőből jönnek, a dögkútról, mert hosszú, mocskos nyomot húznak a fűben” – magyarázta Vendelnek pár évvel ezelőtt egy őszinteségi rohama során, és a fia akkor megütközve hallgatta, de nem szólt semmit, se akkor, se később, mert alapvetően kínos volt a dolog mindkettejük számára. Most felállt, kisétált a házból, hátra, a hátsó ajtón a kert pereméig, majd tétovázott egy kicsit, aztán mégis nekivágott az ösvénynek. „Apád mindig mondta, hogy ott, az erdőben régebben egy légakna volt. Nyitottak egy járatot itt, még száz éve, de aztán nagy sietve be is zárták. Nem tudni miért, a lényeg, hogy megmaradt a légakna, ami olyan, mint egy kút. Az szállítja le a friss levegőt a bányajáratokba” – hallotta anyja suttogását a fülében, míg áthaladt a kert fái közt, melyek vádlón figyelték őt. Még most, a tél elején is édes, rothadt szilva, erjedt cefre szaga terjengett tövükben – nem volt már senki azon az utolsó őszön, hogy begyűjtse termésüket, az aszott, torz kis gyümölcsöket megmossa, feldarabolja és fahéjas, cukros vízbe eltegye télre. Hány éven át hurcolta a kert rossz, ócska eredményeit anyja sárgás lében úszó, zavaros nedvű befőtteit Vendel a fővárosba, hogy aztán a vasárnapi ebédnél fintorogva kóstolja meg ő vagy az aktuális felesége a tartalmukat, amely szinte mindig a vécében végzete.

Vendel – miközben áthaladt a kerten, és beért az erdő fái közé – azon tűnődött, hogy mérgezett ez a föld, talán megbolygatták a környékbeli bányák, túl sok járatot és furatot vájtok odalenn, amitől a termőképessége átalakult valami rossz, negatív kisugárzássá.

„A légakna olyan mélyre nyúlik, hogy ha egyszer beleesel, napokig zuhansz”– ijesztgette Vendelt az anyja még gyerekkorában. „Soha ne menjen oda, játszhatsz az erdő szélén, de soha ne menj arra a környékre!”

Vendelt nem kellett tiltani – alapvetőn nem szeretett az erdőbe bemenni. A fák közt rosszul érezte magát. Ha mégis arra kényszerült, hogy anya parancsára hullott ágat gyűjtsön, folyton azt leste, nem mászik-e kullancs rajta. Most is, a vastag törzsek közt haladva, miközben feje fölött egy varjú kezdett károgni, végre megtörve a csendet, kedvetlenség lett úrrá raja. Alig látható ösvényen kanyargott fel, csak fel a hegyen, míg a bokrok megritkultak körötte, majd egy kis lapályra, ért ahol a fák hézagosabban álltak. Tudta, mert anyja néha elhozta idáig, mikor fát gyűjtöttek együtt, hogy azon túl van a légakna, a dögkút, anyja időskori mániájának, és kényszerképzeteinek centruma. Átvágott a tisztáson, lába alatt recsegtek a gallyak. Amikor lenézett, látta, nem gallyak, hanem csontdarabok, fehérre csiszolt bordakosarak, lábszárcsontok hevernek mindenhol. Apró állatok és madarak tetemei feküdtek a réten. Óvatosan, a frissebb darabokat kerülgetve folytatta útját, és közben fejében ismét megszólalt a halott. „A bányászok nagy sietve itt hagytak mindent, csapot-papot, ezt mondták apádnak az öreg szakik” – magyarázta anyja a tisztás szélén állva „Senki nem tudja, miért. Senki sem beszélt arról, hogy mit találtak a föld alatt, és hogy miért olyan mély az az üreg”. Itt sosem folytatta, de Vendel tudta, hogy anyja tovább jutott gondolataiban. A férfi rátért egy kis ösvényre, ami becsatlakozott egy nagyobb, autókerekek vájta útba. Az út lentről, a hegy másik oldalról kanyargott fel. Néhány lépés után orrát megütötte az édes, fojtó szag. A dögkút betonkávája jó tíz méterre volt, befelé az erdőben, vékony csapás vezetett odáig. „Azután kezdődött, hogy az erdészet kijelölte dögkútnak a légaknát” magyarázta a már idős anyja a vasárnapi húslevest szedve Vedelnek „Éjjelente elkezdtek motozni a ház körül. Mindig erre jönnek, nem tudom miért, talán érezték, hogy itt meleg van, vagy látták a fényeket a fák közül, és eszükbe jutott a gazdájuk”.

Vendel papírzsebkendőt vett elő zsebéből, jázmin illatút, az tartotta orra elé, míg a betongyűrűhöz sétált. Kidőlt tábla figyelmeztette a földről „A kútba kizárólag állattetemek dobhatóak, szemét elhelyezése hatóságilag tilos”. Lenézett a sötétségbe. Azt várta, lát valamit, valami csúnyát és riasztóan undorítót, de csak az éjbe vesző mélység, és a lentről felpárolgó bűz volt odalenn. A kút falán nem látszott semmi nyom, sima beton volt, ami lejjebb földes, törmelékes anyagba ment át. Nem élt olyan állat a földön, ami itt fel tudott volna kapaszkodni a felszínre.

„Nem tudom, hogy jönnek ki. Vannak olyan részeik, amikkel lehet, hogy meg tudnak kapaszkodni a kút falán. Vannak csápok és karmok rajtuk, némelyik olyan, mint a polip, vagy a fejükön van egy nagy száj. Nem tudom, de kijönnek, és ez a lényeg” – magyarázta anyja az ágyából, amikor már nagyon gyönge volt.

Vendel elfordult, majd elsietett a kúttól, aztán mély levegőt vett ott, ahol már belélegezhetőnek vélte. Várt egy pillanatig, hátha történik valami, de a józanság és a gyakorlatias gondolkodás győzött a képzelődésen. Visszaindult anyja házához, közben szedegetni kezdte a bogáncsot, mely szövetkabátja karjára ragadt.

Ahogy beért a kertbe, az alkonyat fényei közt apró, fehér szemcsék rajzolódtak ki a levegőben. Hullani kezdett a hó. Igazából kisszemű, gyors mozgású dara volt csak, de megvolt benne az a varázs, ami az első hóra olyannyira jellemző. Vendel megállt a kert közepén, felfelé bámult, kitátotta száját, és kinyújtotta nyelvét, hogy ráessen ez a reszelék. Gyerekeként sokat csinálta ezt, mikor havazott, és ilyenkor megrohanta valami gyöngéd boldogság, ami egyébként oly ritka esemény volt életében.

„Lucifer lezuhant az égből, három napon át esett, majd becsapódva a földbe, és egy iszonyatosan mély üreget vájt„ – jött a fejébe anyja hangja, kijózanítva őt, megtörve a pillanat báját, visszazökkentve a valóságba. Ezt már az utolsó alkalommal mondta, mikor találkoztak, a hétvégén, amikor anyja már csak feküdt és pihegett ágyában. „És az üreg, az akna végén, a föld mélyében, megfagyva a zuhanás burkában, ott vár a végítéletre” – motyogta az anyja, aki sosem volt vallásos, noha kislánykorában megáldozott, sőt, a templomi kórusban is énekelt. Vendel akkor nem értette az eszmefuttatást, a hirtelen jött monológot, csak később, hazafelé, az autóban, az autópályán kapcsolta össze magában a dolgokat. Anyja öregségben elbomló elméje egymásra vetítette képzeteit, primitív magyarázatot adva az éjszakai félelmeinek, az ajtón motozó hangoknak. „Ki lesz, aki megállítja őket, ha én már nem leszek?” – nyafogta anyja a búcsúzáskor. Vendel nem válaszolt, az ápoló a folyosó félhomályából figyelte őket. „Ki fogja visszaadni e szegény, az éjszakában bolyongó teremtményeket, Isten elhagyatott torzszülötteit az enyészetnek?” – és Vendel erre sem tudott válaszolni. Otthagyta anyját, aki pár nappal később végleg elaludt, az ápoló találta meg, törte rá az ajtót egy hideg reggelen.

Bement a házba, gondosan bezárva kulccsal a hátsó ajtót. Visszasétált a nappaliba, az ablakhoz, elhúzta a megsárgult tüllfüggönyt és kibámult. A rozzant kerítésen túl Kovácsék háza látszódott, sötét volt, a gyerek, Vendelnél fiatalabb, elment Pestre vagy külföldre, magukra hagyva az öregeket. Ilyen volt az anyja háza is, és lassan a többi ház is az utcában - idős emberek által lakott épületek, amelyekben hiába várták vissza a fiatalokat. Tekintete a kukára esett, melynek fedelét kinyomta a tor szemete, és hirtelen eszébe jutott, hogy ki tudja, a tor előtt mikor volt utoljára ürítve. A nagydarab, rosszkedvű ápoló biztos nem foglalkozott vele, az anyja pedig az utolsó két hétben már csak a vécére kelt ki az ágyából.

A hirtelen jött ötlet riasztónak tűnt első pillanatra, de megkönnyebbülést is ígért Vendel számára. Nem várta meg, míg józan énje végiggondolja a dolgot, a pillanat ihletétől hajtva az első ajtóhoz sietett, babrált a kulccsal, majd kinyitotta a zárat. A zsanérok csikorogtak, ahogy kilépett. Határozottan a kukához ment. Kinézett a kerítés felett – az utcán nem járt senki –, aztán gyors mozdulattal felrúgta a kukát, és nézte, ahogy a papírtányérok, műanyag poharak, pogácsák, a kaszinótojás krémes sárgája a hószemcsékkel pettyezett gyepre ömlik. Feje felett rebbenve felfénylett az utcai lámpa, pont jó időben, hogy lehajoljon, és a kuka alját megragadva kiborítsa az összes szemetet, majd lábával egyengetve, áttúrja a szemetszsákok, krumplihéj, penészes kenyér és egyéb, fekete, barna hulladékmassza elemeit, míg bele nem akad lábfeje egy különösen nagy és masszív zsákba. Óvatosan megragadta a zsákot, amely a kuka alján lehetett, és kijjebb húzta, el a szeméttől. A zsák nehéz volt, érezni lehetett, egy tömbben lévő dolgot rejt. Megfogta a csücskét, felemelte, és kirázta a tartalmát az alkonyi, hópettyes égbolt alatti földre, anyja, a város földjére.

– Istenem – mondta Vendel, a tetemet bámulva. Ez volt az első szó, amit kimondott, mióta megérkezett, hangja rekedten csengett a növekvő sötétségben.

Nagy, tappancsszerű elülső lábak, oldalt kilógó bélfoszlány, ami nem is bél volt, hanem valami redő, és apró, de karmos hátsó lábak. A fej talán egy kutyáé, vicsorgó torz pofa, bár ép szeme nagy, sárga résbe nyílt, akár a lusta, lomha macskák tekintete. A test megnyúlva, hátul csupasz, elöl bundás, csíkos mintával. Olyan volt, mintha több állatból rakták volna össze. A koponya jobb felét bezúzta anyja csapása, a balta súlya, az elnyílt szájban jól látszottak az éles agyarak, amelyeket a végső agóniában egymásra feszültek. Hátsó lábain ujjnyi, sötét karmok meredeztek, és ahogy cipője orrával a hasára fordította, Vendel felfedezte, hogy a redőszerű kinövés, ami a hátából indul, igazából hártyás denevérszárny.

Ki tudja ma már megmondani, meddig állt a dög felett, nem is ügyelve a bűzre, mely a tetemből tekergődzött elő. Az biztos, hogy este lett, mikorra visszalökdöste egy bottal a zsákba, a zsákot a kukába, majd a konyhai kislapáttal a többi szemetet óvatosan rátöltötte. Végül kinyitotta a kaput, és kihúzta a kukát az utcára. Hétfő este volt, másnap reggel majd kiürítik a szemetesek.

Mikor végzett mindezzel, visszament a házba, de előtte gondosan becsukta a kaput, bezárta maga mögött az első ajtót, aztán a hátsóhoz ballagott, azt is bezárta. Igaz, előtte még kilesett a kertbe. Az ösvényen nem moccant semmi. Próbálta a hátsó ajtó fölött lámpát – biztonságos, sárga fénnyel égett. Úgy hagyta. Végül visszament anyja hálószobájába, de nem kapcsolt világítást, leroskadt az ágyra, hagyta, hogy beburkolja az elmúlás szaga. Ült a sötétségben, majd észbe kapott, lenyúlt a lába mellé, rövid keresés után megtalált, ölébe fektette a baltát, aztán úgy maradt, mozdulatlanul nagyon sokáig.

Várt.

vége

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr388477284

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror
süti beállítások módosítása