Az, aki olyan helyzetben van, mint én, az, aki elköltözik a szülővárosából és aztán néha visszatér, és időről időre egyre elkeseredettebben és csalódottabban látja, hogy mi változik, mi nem, az meg fogja érteni ezt az írást. Egyrészt benne van az inváziós sci-fik alaphangulata, a "valami megváltozott az emberekben, de nem tudom mi" (csak az idő, az idő múlik, nyugi), másrészt benne van az, hogy én mindig ilyen hármast, egy szellemi, alkotói triumvirátust szerettem volna, de sose volt benne részem a Városban.
Nyilván ezért is jöttem el, és ezért is ez az írás, ami egy több részből álló hosszú novella első szekvenciája.
Raszputyin menyasszonya
Első
– Raszputyin azokban az évben zarándoklatra ment, és csábító az ötlet, hogy miközben a szibériai vadont járja, egy hideg reggelen fény és robaj ébreszti – a Meteor, a nagy és szent meteor, mely később tunguz meteor néven válik ismertté, letarolja a környéket, de Raszputyin valamiképp életben marad, bemászik a kráterbe, ahol Az megfertőzi. Ezután visszatér Szentpétervárra, és képességei, köztük szexuális potenciálja megszázszorozódnak – az ágyán heverő Vukán elhallgatott, és várakozásteljesen a másik kettőre nézett. Stix egy fotelben elnyúlva cigarettázott, Pile pedig a nyitott erkélyajtó küszöbén ült, a gyenge huzat meg-megborzolta szőkésbarna tincseit. Akkoriban növesztette a haját, mert hátul össze akarta copfozni. Az érettségi utáni nyáron voltak, Vukánék lakásán, Vukán szobájában, melynek minden falát könyvek borították. Egyszerre érezték magukat fásultnak és öregnek, és egyszerre bizsergett bennük a jövő, az előttük feszülő út perspektívája, és mindezt keserédes mázzal vonta be Dave Gahan éneke a tizenhat éves lányokról, melyet a szomszédban lakó srác teljes hangerőn újból és újból meghallgatott.
Pile már számolta a napokat a bevonulásig – a katonai szolgálat után úgy tervezte, marad a seregben, és ott csinál karriert, ahogy azt Baradlay Richárd elképzelte. Vukán minden meggyőződése ellenére a helyi számviteli főiskolára jelentkezett, és fel is vették. Stix volt egyedül az, aki el akarta hagyni a várost, és az Ny.-i tanárképző főiskolán tanuljon magyart és történelmet. Esze ágában sem volt tanítani, de jó ötletnek tűnt négy évig azzal foglalkozni, amit imád.
– Még ha túl is élte volna a robbanást, ami egyébként szerintem lehetetlen, bár nyilván kérdés, milyen messze táborozott az epicentrumtól – Pile hirtelen elhallgatott, az erkély korlátja alatt figyelt valamit. – Nézzétek ezt a csajt. Istenem… – A másik kettő nem mozdult, Stix legyintett: – Lusta vagyok felkelni. Majd jön visszafelé is.
– Szóval akkor se hiszem, hogy ott napokig lehetett szabadon mozogni. Minden füstölt és lángolt, az erdő fái olyan torlaszokat építettek, amelyeken még ő sem tudta volna átküzdeni magát – fejezte be Pile a gondolatot. – Dobsz egy szálat?
Stix a kérdésre felpillantott az ölében tartott papírokból, majd odadobta a cigisdobozát a barátjának. – Újabban sokat dohányzol – jegyezte meg némi rosszallással. Pile vállat vont. – Unatkozom.
– Az időpont se stimmel – csóválta fejét Stix. – A História cikke szerint Raszputyin akkoriban nem hagyta el Pétervárt.
– Rendben, akkor menjünk vissza az eredeti elképzeléshez – kérte tűnődve Vukán. Magas, sovány, feketehajú fiú volt, aki pokolian jól bírta a pálinkát. Most is a lába mellett volt egy félig üres palack, és csak a melegre való tekintettel nem kezdett még inni. – A dolog nem akkor, hanem korábban, ifjúkorában fertőzte meg őt, mikor abban a szektában, a…
– Khliszti – segítette ki Stix fel se nézve a papírokból.
– …khliszti szektában volt. Azt mondtuk, ez egy teljesen őrült csapat volt, össze-vissza kúrták egymást, és aztán véresre korbácsolták magukat, hogy megtisztuljanak. Valaki, valamikor bevitte közéjük a dolgot, ami eluralkodott rajtuk. A szörnyeteget.
Hallgattak egy kicsit, majd Pile leverte a hamut a cigarettája végéről, és kifújta a füstöt a szabadba. – Maupassantnak van az a novellája. A La horla. Az írás, ami tulajdonképp látomás egy időn és földön kívüli anyagtalan szörnyről, mely emberből emberbe költözik.
Stix bólintott: – Ez egyébként egy vándormotívum. De időben stimmelhet. Maupassant valóban látott valamit, egy lényt, ami mondjuk egy orosz nemesben tanyázott, akivel megismerkedett Franciaországban.
– A nemes aztán visszatért szülőföldjére, és csatlakozott a szektához – szögezte le Pile. – Megfertőzte őket, ezért voltak azok a durva orgiák. A szerzetesek azután rájöttek, hogy a fájdalommal, korbáccsal kiűzhetik magukból. A lény ekkor kiválasztotta a legerősebb egyedet, és továbbállt.
Stix előredőlt a fotelben: – És elvitette magát Szentpétervárra, hol Raszputyin romlásba döntötte a birodalmat.
– De miért? – kérdezte Vukán csökönyösen. – Miért csinálta?
– Pusztán gonoszágból. A lény elemi érdeke a fájdalom és a szenvedés generálása. Ebből nyeri az energiáit.
– És a gyönyörből – bólintott Pile. – Élvezet és fájdalom. Szex és korbács. Régi összefüggés.
Vukán felállt, kinyújtóztatta a tagjait, majd elvette Stix öléből a fénymásolatot. – Nézzük, honnan indultunk – motyogta, de mielőtt olvasni kezdte volna a papíron lévő szöveget, Stix behunyt szemmel felmondta a lényegét: – A cikkek szerint 1921-ben egy félőrült, oroszul beszélő fiatal lány tűnt fel a városunkban. A két újságcikk végigkíséri a sztoriját. A csendőrök elfogják tiltott prostitúcióért és koldulás miatt. A kirendelt tolmács szerint a lány azt állította, ő volt Raszputyin menyasszonya, aki a vöröskatonák és szovjet ügynökök elöl menekült hazánkba. Azt is mondja, hogy Raszputyin belerakott valamit, nem egy gyereket, annál sokkal rosszabbat. A tolmács nem érti, pontosan miről beszél. A lányt bolondokházába zárják, ahol két hónap múlva meghal. Testét a legnagyobb titokban, este temetik el a szegénytemetőben.
– Amiről az a helytörténész fazon a telefonban azt állította, hogy a régi szeméttelep mögötti erdős részen volt – szúrta közbe Pile.
– Igen – bólintott Vukán. – És végül arra jutottunk, hogy a Raszputyint éltető szörny, a lény, vagyis Az jutott el így hozzánk. És még mindig ott van, odakinn, elhantolva a sírban. Mit mondtál, hogy akadtál erre a cikkre? – fordult hirtelen Stix felé.
– A könyvtári archívumban keresem egy anyagot arról, hogy Babits tényleg megszállt-e a városban 1921-ben. A Helytörténeti Szemle szerkesztője apám jóbarátja, és kitalálták, hogy milyen jó elfoglaltság lenne nekem nyárra, összerakni egy anyagot a híres emberekről, akik megfordultak nálunk. Nem sokan voltak, pedig átnéztem a mikrofilmes archívumot 1905-től kezdve. És akkor egyszer csak elém jött ez a cím: „Raszputyin menyasszonya”.
Mind elhallgattak, mert mind ugyanazt gondolták.
– Meg kellene néznünk azt a sírt – jelentette ki Stix, és a másik kettő helyeselt, mert úgy vélték, ez az, amit érdemes megcsinálni ebben a korban, érettségi után, ebben a városban egy unalmas nyári napon.
Mind azt gondolták, hogy egy romantikus éjszakai kaland lesz, byroni értelemben vett sötét ballada, egy David Caspar Friedrich ihlette látomás – de persze a valóság mindig kiábrándítóbb. A buszmegállóban találkoztak, és aztán felszálltak a hatosra, ami elvitt őket a cigánytelepig. Onnan jó félóra séta volt egy földúton a régi szeméttelep. Vukán folyton megállt útközben, mert a katonai bakancsát húzta fel, ami most törte a lábát. Pile előbb összeveszett Stixszel, aki nem akart több cigit adni neki, aztán megcsípte valami bögöly. Nagydarab, elhízásnak induló fiú volt, mégis, a lányok kedvelték, főleg könnyed humora és a bensőséges, megnyerő modora miatt, amely segítségével mindenkivel azonnal össze tudott haverkodni. Kerek arcát örökké szőkés borosta keretezte, és hármójuk közül talán ő volta legkevésbé művelt, noha a reáltárgyakból kitűnőre érettségizett. Melegítőt húzott a nem enyhülő hőség ellenére, annak a szárába dugta a pajszert, melyet apja garázsából nyúlt le. Vukán, aki gyűjtötte a katonai cuccokat, egy összecsukható gyalogsági ásót hozott hátizsákjában a pálinkásüveg mellett. Egyedül Stix sétált minden cucc nélkül – papucsban, fehér rövidnadrágjában és piros pólójában olyan volt, mint egy turista.
– Valahol a szeméttelep felső végénél kell bemenni az erdőbe, a hegy tetején – mutatta az irányt, mikor megálltak a domboldalra felkígyózó út közepén. Lihegve hátrafordult a völgyben kuporgó város felé. – Hát igen, elég csak feljönnöm az egyik hegyre, hogy tudjam, miért akarok elszabadulni innen – morogta, és rágyújtott.
– Azt hiszed máshol jobb lesz? – kérdezte szomorúan Pile. Ő sajnálta leginkább, hogy a hármasuk a nyár végével szétszéled, vagy csak ő mutatta ki.
– Barátom, ez a hely téged sose fog elengedni – csóválta fejét Vukán, miközben a bakancsa fűzőjét bogozta. – Soha.
A szeméttelepet pár éve lezárták, és a szeméthalomra, mely a domb mögötti völgyet is feltöltötte félig, földet hordtak. Ennek ellenére az üregekből, lyukakból, nyílásokból még mindig füst szállt fel – a szemét odalenn öngyulladással lángra kapott, majd lassan izzott és parázslott. A levegő keserű és miazmás lett a füstkígyóktól.
– Az emberélet útjának felén…–kezdte Pile, de Vukán rámordult: – Jaj ne, olyan ciki, hogy mindig Dantét citálsz, ha tüzet látsz.
– És ím, amint meredni kezde lejtőm, egy fürge, könnyű párduc tűnt elémbe – szavalta Pile vidáman, és előre mutatott a hegy teteje felé, ahol a terjengő füstből egy alak bontakozott ki.
– Inkább egy agg kutya – jegyezte meg Stix, majd figyelte, ahogy Pile előre siet, és üdvözli a guberálót.
– Salve, jóember mit keres itt e kies pusztán? – harsogta a fiú. A férfi, egy rongyokba öltözött, botra támaszkodó idős, aszott cigányember, összehúzta magát és végigmérte Pilét, majd a mögötte érkező másik kettőt: – Mit keresnék? Csak a betevőt. Nincs egy cigitek?
Stix adott neki egy szálat a dobozból. Ő vette ki, mert félt, az öreg többet is eltenne. A vénember biccentett, majd a föle mögé dugta a cigit.
– Van még valami a szemétben? – kérdezte tőle Vukán érdeklődve.
– Akad, ha tudod, hogy hol keresd – bólogatott az öreg. – Arra van a frissebb, ha gondoljátok…– mutatott egy irányba de Pile a fejét rázta. – Nem, mi nem a szemét miatt jöttünk, a temetőt keressük.
Az öreg erre végigmérte őt hunyorgó tekintetével, majd hátrébb lépett. – Minek nektek az a temető? – kérdezte kákogva, aztán nagyot köpött a földre.
– Keresünk egy sírt – bólintott Vukán.
– Minek, hogy belefeküdjetek? – az öreg elröhögte magát a saját viccén, aztán a nevetés hörgő köhögésbe fulladt.
– Nem kell durvulni – jegyezte meg csöndesen, de fenyegetően Vukán.
– Jól van, jó van – legyintett az öreg. – Az erdő szélén, annál a csipkebokornál van egy csapás. Azon ha elindultok, akkor balról láttok majd egy tisztást. Ott van a temető – elfordult, és halkabban mondta. – De én nem mennék oda a helyetekben. – Keresztet vetett, ismét köpött egy sárga, csomós nyálat eléjük, majd intett. – Na, minden jót – és azzal otthagyta őket.
– Hm, baljós előjel – nevette el magát Stix a beálló csöndben. – A félbolond jós, aki figyelmezteti a hősöket a veszélyre.
– Ez egy bolond volt. Elitta az agyát – mosolygott Vukán, majd csettintett ujjával, és levette a hátizsákját válláról: – Kértek egy korty pálinkát? – kérdezte.
Meghúzták mind az üveget, majd továbbindultak, fel a csipkebokorig, ahol megtalálták az ösvényt, és elnyelte őket az erdő.
Hirtelen pár fokkal hűvösebb lett, noha az akácos, amiben jártak ritkás volt, és a fák sem nőttek túl magasra. Csöndben baktattak az épp talpnyi méretű ösvényen, óvatosan kerülgetve a szúrós bokrokat és a tövises, lenyúló ágakat. Pile, aki elöl ment, előhúzta nadrágjából a pajszert, és azzal csapkodta a növényzetet, aminek az lett az eredménye, hogy a visszacsapódó gallyak minduntalan Stix arc felé kapkodtak.
– Szinte fázom – mondta a sor végéről Vukán, aki minduntalan hátra-hátrapillantott, de természetesen nem jött mögöttük senki.
– Igen, mintha beborult volna az ég – pillantott fel Stix. Szürke gomolyfelhőket látott a lombok közt, noha megesküdött volna, hogy a korábban, a domboldalon szétnézve közel és távol nem akadt egy sem belőle. Tulajdonképp hetek óta nem látott senki felhőt a nagy szárazság miatt.
– Azon gondolkoztatok már, hogy mit csinálunk, ha megtaláljuk a sírt? – kérdezte tőlük Pile tíz perccel később. Meg is állt, hátrafordult, és a másik kettőt figyelte. Vukán kihasználta a kis szünetet, és ismét ivott a pálinkából. Ezúttal jó nagy kortyot, majd furcsállva végigmérte a kezében tartott üveget. – Érdekes az íze ennek – motyogta.
– Hoztunk ásót – vont vállat Stix, és nem nézett Pile szemébe. – Meg pajszert…
– És utána? – faggatózott Pile makacsul.
– Most mi van? Miért kell ezt most eldönteni? – kérdezte harciasan és némiképp részegen Vukán hátulról.
– Mert megérkeztünk – válaszolt csendesen Pile, és oldalt és előre mutatott.
A fák közti réseken valóban egy tisztább, kör alakú térség derengett elő. A magas fűből kitűnt két vagy három korhadt kereszt.
Átcsörtettek a fák és az aljnövényzet szövedékén, majd szótlanul szétszóródtak a tisztáson. Nem volt sok sír, legfeljebb tucatnyi fakereszt árulkodott a hely rendeltetéséről, a többi elmállott az idő ostromában. A legtöbb kereszten ezüst írás jelzete a halott nevét, de ezek már elkoptak, csak egy-egy betűt lehetet felismerni. Más keresztekre felvésték a nevet, itt még valamennyire olvasható volt az évszám is.
– 1921, ugye? – kiáltotta Vukán. A másik kettő felegyenesedett, és várakozóan figyelte, ahogy a fiú leguggol, és mohát kapirgál a fán. – Á, nem jó, ez valami Gábor volt.
Folytatták a keresést, de lanyhuló lelkesedéssel. Stix adta fel legelőbb, a tisztás szélére sétált, rágyújtott, és egy fának dőlve nézte társait. – Egy csomó sír már csak halom, nincs rajtuk semmiféle jelezés. Bármelyikben lehet – mondta a csalódottságtól rekedt hangon. Halántékán dobolt egy ér, szabad kezével masszírozni kezdte. – Az is lehet, eleve jeltelen sírba rakták. Direkt.
Társai nem szóltak, guggolva olvasgatták a keresztek feliratait, de látszott rajtuk, már hasonló véleményen vannak. – Persze ez az egész egy jó novella alapja is lehetne… – tette hozzá elgondolkodva Stix, és hamuzott, de ahogy lepillantott, hogy kövesse a hamu útját, belé szakadt a szó.
Egy apró, félméteres betonkockán állt, a kocka közepébe egyetlen szót véstek: оно.
– Azt hiszem, megvan – mondta Stix, és arrébb lépett, le a betonról. Halkan mondta, ezért a másik kettő először nem is értette.
– Srácok! – kiabálta hangosabban, mire azok végre felnéztek. – Gyertek ide.
Ahogy odaértek, Vukán szótlanul leült a kocka mellé, és ivott, Pile pedig végighúzta a kezét a felületen. – Hideg – nézett rájuk. – Komolyan mondom, hideg.
– Mit jelenthet a felirat? – kérdezte Stix.
– Talán orosz – vont vállat Vukán akadozó nyelvvel. – Az oroszban ez a semleges nemű „ő” személyes névmás.
– Miért nem a nőneműt írták rá? – kérdezte Pile, miközben máris a pajszer végét próbálta bedugni a beton alá. – Hisz egy csaj fekszik odalenn, nem?
– Jó kérdés – bólintott Vukán.
– Mit csinálsz? – kérdezte élesen Stix. Pile felnézett rá. – Mit csinálnék? Azt, amiért jöttünk.
Stix idegesen körbefordult, mint aki váratlan látogatóra számít. – És ez biztos jó ötlet? Úgy értem egy bomló test…
– Ha tényleg van alatta valami, akkor már csak csontok maradtak belőle – jegyezte meg Vukán, majd előcibálta az ásó hátizsákjából, és szétnyitotta.
– Ne szarjál, inkább gyere, segíts – kérte Stixet Pile, aki közben elég mélyre fúrta a pajszer hegyét, és most a másik végére nehezedve próbálta kibillenteni a fedőlapot. Stix odalépett mellé, és együttes erővel meg tudták emelni a betont, ami igazából egy harminc centi vastag téglatest volt. – Rajta! – kiáltotta Vukán, és ő is alányúlt, így hárman, emelve, tolva lefordították a sírról.
Fekete föld, giliszták, gyökerek és valami sárgaság volt alatta.
Vukán az ásó hegyével megpiszkálta az egyik kőnek tűnő sárga dolgot, majd óvatosan alácsúsztatta a lapátot és megemelte. Egy csontos kézfej jelent meg előttük, mire a mind döbbenten hátráltak, még Vukán is, eldobva az ásót.
– Úristen – nyögte Stix. – Egészen fent van. Az a nagyobb, kerek dolog, az…
– A koponyája – fejezte be Pile. – De miért nem ásták lejjebb?
– Lejjebb ásták, ám utána valahogy visszakerült a felszínre – bólintott komoran Vukán, és ivott.
Ekkor, vészóra megdördült felettük az ég, mire mind összerezzentek.
– Szerintem mennünk kéne – jegyezte meg Stix a felhőket kémlelve. – El fogunk ázni.
– Aha, igazad van – bólintott Pile, és felvette a földről az pajszert. – Ezzel mi legyen? – mutatott a betonelemre.
– Nem tudom – Stix hangjában bizonytalanság bujkált, de ekkor már mind a ketten Vukánt nézték, aki térdelve visszakucorodott a sír mellé.
– Hallod, menjünk – szólt Pile neki, és eldörzsölt egy esőcseppet, amire az orrára hullott. – Már esik is.
– Mindjárt – suttogta Vukán részegen, és kinyúlt, majd óvatosan megérintette a koponya földből kisárgálló tenyérnyi felületét. – Milyen hideg – suttogta, és áhítattal nézett fel a másik kettőre, aztán az egész kezét a csontra rakta, mintegy beburkolta ujjaival, tenyerével. – És milyen sima.
– Gyere már – nógatta Stix, majd előrelépett, és elrántotta Vukánt a sírtól. Az előbb dühösen, aztán kábán nézett rá, majd felemelte kezét, mely az előbb még a halotton volt, és csak bámulta tenyerét, közben hagyta, hogy feltámogassák, kezébe nyomják az ásót és a hátizsákját.
– Részeg vagy – mondta neki Pile, miközben besorjáztak a fák közé. Az eső már a lombokat csapkodta, egy része leért hozzájuk. – Jó lenne, ha kezet mosnál otthon. Ki tudja, milyen fertőzésed lehet tőle.
Vukán nem válaszolt, csak ment köztük kábán.
– Az ilyen dolgokkal nem jó viccelni – erősítette meg Stix a sor végéről. Hátrafordult, még egy utolsó pillantást vetett a tisztásra. – Le kellett volna zárnunk.
A másik kettő nem válaszolt, némán baktattak az egyre sűrűsödő esőben, egészen addig, míg ki nem értek az erdőből. Itt napsütés és ragyogó kék ég fogadta őket.
– Furcsa – nézett fel Pile. – A föld száraz.
– Ja, csak az erdő felett van felhő – mutatta Stix elhaló hangon. Valóban, sötét viharfelhők gomolyogtak az akácos felett, és távolban a hegycsúcsok irányába.
– Induljunk, talán erre jön – nógatta őket Pile, és előre ment, de ekkor ugatás kélt a távolban.
A szeméttelepről egy kutya loholt feléjük. Nagy, fekete, loboncos szőrű, kiismerhetetlen tekintetű állat volt. Pile úgy tett, mint aki felvesz egy követ, Stix pedig elvette a merev részeg Vukán kezéből az ásót, és meglengette felé, de a kutya kitartott, tisztes távolból kísérte őket, egészen a buszmegállóig, ahol eltűnt egy árokban.
Később Pile említette Stixnek, hogy Vukánék háza előtt látta a kutyát, már döglötten, egy autó összezúzta a hátsó részét, ott feketéllet az út szélére húzva. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor beszéltek arról a napról, arról a délutánról avagy Raszputyin menyasszonyáról abban az évben.
folyt. köv.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Sörjárőr 2016.05.09. 13:22:47
Nicsak, egy másik irodalmi késztetésekkel megáldott ember, aki szintén elköltözött szülővárosából, és ugyanazokra a dolgokra emlékszik, ugyanúgy szemléli a csendes pusztulást, és érzi a sötétséget az erdőben.
Nem lehetsz sokkal idősebb nálam az emlékeid alapján. Talán még találkoztunk is.
A legjobbakat!
Valmont · http://horrornovellak.blog.hu/ 2016.05.10. 08:40:46
Sörjárőr 2016.05.10. 10:54:31